EREBOS – 6. Fejezet – A CSEND AMI ÖL

A csend, ami öl

A hajó mostanra nemcsak börtön volt, hanem valami élő, mocskos entitás. Minden rezdülését éreztem a csontjaimban, minden nyikkanását a fogaimban. Az űr csendje körülölelt, de belül, a fémtestben, a halál minden percben jelen volt.

Három napja – vagy három órája, a fasz tudja – nem találkoztunk senkivel. Az emberek eltűntek, és a hajó nyelte el őket. Már csak mi hárman maradtunk: én, Oded és anyám, aki egyre inkább a saját árnyékává vált. A szemében nem volt fény, csak a sötét, és minden mozdulatában ott remegett a vég.

A folyosókon lassan jártunk. Nem siettünk, de nem is álltunk meg sokáig egy helyen. Minden, ami túl sokáig maradt egy helyen ezen a hajón, előbb-utóbb eltűnt.

– Szerinted… – kezdte Oded halkan, miközben a rozsdás korlátot fogta. – …mi történik a többiekkel?

– Meghalnak – feleltem egyszerűen. – És lehet, hogy szerencsésebbek, mint mi.

A szavaim után csend telepedett ránk, amit csak a hajó halk zúgása tört meg. Oded bólintott, és nem kérdezett többet. A csend kezdett hozzánk nőni, mint egy második bőr.

Egy sarkon befordulva láttam, hogy a padló tele van karmolásnyomokkal. Mély, hosszú csíkok, amiket sem ember, sem gép nem hagyott volna maga után.

Anyám felnyögött, de megragadtam a kezét.

– Nem állsz meg. Lépj.

A falak mintha közelebb húzódtak volna, és az árnyékok hosszabbak lettek. A hajó egyre hidegebbnek tűnt, és a levegő fémízű volt. A gyomrom összerándult minden lépésnél, mert tudtam, hogy bármelyik pillanatban újra eljöhet a vég.

Aztán jött a hang. Nem morgás, nem kaparás. Valami sokkal rosszabb. Egy lassú, mély, torz szuszogás, ami végigfutott a falakon. A mellkasom szorítani kezdett, és azonnal tudtam, hogy közel van. Nagyon közel.

Oded a falhoz simult, a szeme villogott a félhomályban.

– Mozdulni se merj… – lehelte.

A folyosó végén valami árnyék suhant át. Hosszú, groteszk mozgás, szinte hangtalan, mégis minden rezdülése beleégett az agyamba. Anyám levegőt akart venni, de a hangja remegő nyögés lett. A kezem a szájára tapadt.

A lény nem jött közelebb. Még nem. Csak tudta, hogy itt vagyunk. És játszott velünk.

A folyosón álltunk, mozdulatlanul, mint a vad, amit a ragadozó már kiszúrt, de még nem döntött, mikor támadjon. A hajó zúgása halkult, mintha maga is visszatartotta volna a lélegzetét. A csend olyan volt, hogy belefájdult a fejem.

Ekkor hirtelen tompa puffanás hallatszott a folyosó másik végéről, majd egy halk, fémes kaparás. Anyám megfeszült mellettem, és éreztem, hogy a testéből eltűnt minden erő. Oded lassan előrelépett, a kezében szorongatott egy fémrudat, amit még a raktárból hozott.

– Ha támad, nem állunk meg – suttogta. – Futunk, vagy vége.

A következő pillanatban a plafon megremegett. Egy árnyék szakadt le a folyosó közepére, olyan gyorsan, hogy csak a mozgást láttam, nem a formát. A fémrudat szorító férfi – Oded – ösztönösen suhintott, a rúd csattant valamin, és egy torz, mély hang tört ki a sötétből.

– Futás! – ordítottam, és megragadtam anyám karját.

A folyosó visszhangzott a lépteinktől, a hajó fémteste pedig zúgott, nyöszörgött alattunk. A lény lépései – vagy mászása, a fasz tudja – mögöttünk visszhangoztak, néha fémes csattanással, néha kaparászva, mintha minden mozdulatával jelezné, hogy élvezi a hajszát.

Beugrottunk egy mellékjáratba, ami a gépházhoz vezetett. A falak szűkek voltak, a levegő büdös és nehéz, tele olaj és vér szagával. Oded becsapta mögöttünk a kézi zárat, és a csapóajtó hangosan visszhangzott.

– Ez nem tartja vissza – zihált. – Semmi nem tartja vissza.

Hallottuk, ahogy a lény a folyosón lassan végigsiklik. A kaparás közelebb ért, majd csend. Olyan tökéletes csend, hogy a saját szívverésem is fájt. Anyám lassan lecsúszott a fal mellett, a teste remegett.

– Nem bírom… – suttogta. – Nem bírom tovább…

– De bírod – feleltem hidegen. – Mert ha nem, meghalsz. És én nem fogok miattad meghalni.

Oded rám nézett, és egy pillanatra láttam a szemében azt, amit magamban is éreztem: már egyikünkben sincs semmi emberi. Csak az ösztön maradt. A túlélés mocskos, nyers ösztöne.

A hajó ekkor hirtelen megrázkódott, mintha valami kívülről nekicsapódott volna. A mennyezetből por és fémdarabok hullottak ránk. A zajt tompa, torz nevetés követte, ami végigfutott a csöveken, és beleremegett a mellkasomba.

A hajó nevetett. Vagy a szörny. Vagy mindkettő.

A hajó gyomrában ülve éreztem, hogy a csend szinte megőrjít. Oded is csak bámult maga elé, a fémrudat szorította, mintha az tartaná életben. Anyám a falnak támaszkodva reszketett, a szeme üveges volt, mint aki már belül feladta. Éreztem, hogy ha sokáig így maradunk, mindhárman a saját fejünkben rohadunk meg, és a hajó csak kivárja a pillanatot, amikor már nem tudunk védekezni.

Aztán jött a zaj. Egy mély, torz, fémes csikorgás, mintha valaki belülről karcolná a hajó falát egy hatalmas késsel. A mellkasom összeszorult, a tüdőm nem akart levegőt venni. Oded felállt, és lassan körbeforgatta a rudat a kezében, mint egy állat, ami érzi a ragadozó szagát.

– Ez nem fog várni – mondta halkan. – Ez most jönni fog.

A hajó ekkor remegett egyet, mintha valami kívülről nekicsapódott volna. A plafonról por hullott, és a fények egy pillanatra felvillantak, majd elmentek. A sötét teljes volt, és a csendben hallottam, ahogy anyám halkan sír.

És akkor a fal szó szerint felhasadt mellettünk. Egy hosszú, nyúlánk kar csapódott át rajta, karmokkal a végén, és végigsuhant a padlón. Oded ösztönösen hátraugrott, de a mozdulatától megcsikordult a rácsos padló. A lény erre reagált: a fal túloldaláról egy torz, mély hörgés tört elő, amitől minden porcikám megremegett.

– Mozgás! – üvöltöttem, és kirántottam anyámat a sarokból.

A szűk alagútban rohanni kezdtünk. A hajó visszhangzott a lépteinktől és a hátunk mögötti kaparászástól. Minden kanyarban azt hittem, hogy előttünk is ott lesz. Az adrenalin felforrt az ereimben, és csak egy gondolat maradt: élni.

Egy keresztfolyosóhoz értünk, és a sötétből egy árnyék ugrott ránk. Oded reflexből suhintott, a fémcső csattant valamin, és egy torz ordítás töltötte be a teret. A lény visszahőkölt, mi pedig rohantunk tovább, szinte vakon, csak a félelem hajtott.

A hajó minden rezdülésével azt éreztem, hogy kinevet minket. Minden nyikorgás, minden reccsenés olyan volt, mintha azt suttogná:

Nem menekülsz.

Egy létrához értünk, ami felfelé vezetett. Oded mászott elsőnek, én toltam fel anyámat, aki alig tudta tartani magát. A hátunk mögött a folyosó sötétjéből halk kaparás hallatszott, és tudtam, hogy nincs sok időnk.

Felérve egy kisebb pihenőbe jutottunk, ahol végre le mertünk ülni. A mellkasom égett, a lábam remegett, de éltem. És ez most már minden volt, ami számított.

A pihenőhelynek nevezett kis tér rideg volt és üres. Fémfalak, csövek, sarkokban sötét olajfoltok, és az a mocskos, fojtott szag, ami már belénk ivódott. Anyám a falnak dőlt, a lábai alig tartották. Oded a szoba közepén állt, a fémrudat a kezében forgatta, és úgy mozgott, mint egy ketrecbe zárt állat, amely érzi, hogy a ragadozó körbejárja.

A csend ebben a szobában is ugyanúgy fojtogatott, mint mindenhol. Már nem volt különbség folyosó és pihenő között. Az egész hajó maga volt a csapda.

Minden rezdülése, minden nyekkenése azt üvöltötte, hogy itt nincs menekvés.

– Szerintem figyel minket – mondta halkan Oded.

– Tudom – feleltem ridegen. – Mindig figyel.

Anyám felnézett, a szeme vörös volt, és a hangja remegett.

– Miért… miért nem öl meg egyszerűen?

– Mert játszik velünk – morogta Oded, és a tekintetében valami őrült fény villant. – És élvezi.

A hajó ekkor halkan remegett, mintha csak válaszolna. A csövekben tompa, mély hang futott végig, mint egy fémes sóhaj. Összerezzentem, pedig már hozzászoktam. Ez nemcsak utazás volt, ez kínzás. És minden pillanatban egyre közelebb kerültünk ahhoz, hogy az agyunk egyszerűen feladja.

Aztán váratlanul újra felhangzott a kaparászás. Először lassan, távolról, majd közelebbről, és végül egészen a fal túloldaláról. Azt éreztem, hogy a szívem egyetlen hatalmasat dobban, majd kihagy. A falon halkan reccsent valami, mintha a lény a túloldalon próbálna bejutni.

– Mozogni kell – mondtam halkan. – Ha itt maradunk, végünk.

Anyám alig tudott felállni, de felsegítettem. Oded már az ajtónál volt, és előrehajolva figyelt. Kilépett a folyosóra, majd intett, hogy kövessük. A fények alig pislákoltak, és a hosszú, szűk folyosó olyan volt, mint egy halálra ítélt állat csontváza.

Ahogy haladtunk, a hajó hirtelen rázkódott egyet, mintha kívülről ütötte volna valami. A zaj mély és tompa volt, de minden porcikámba belehasított. Oded megállt, és a szeme sarkából rám nézett.

– Ez nem természetes, öregem… mintha… mintha valaki vagy valami kívülről figyelne.

És akkor a hangosbeszélő feléledt, recsegve, torzan:

– A vég közel van…

A hang nem volt emberi. Fémes, lassú, és minden szó olyan volt, mintha belém vágtak volna egy kést. Anyám újra sírni kezdett, de most már hang nélkül. Csak a könnyek csorogtak az arcán.

A folyosó végén egy létra vezetett lefelé. Tudtam, hogy vissza a hajó gyomrába, oda, ahol talán még van menedék – vagy ahol azonnal meghalunk. A túlélés ösztöne átvette a vezetést, és szó nélkül mászni kezdtem.

A létra hideg volt és csúszós, a fémbe beleivódott vér és olaj ragadt a kezemhez. Minden lépésnél hallottam, ahogy a cipőm talpa nyikkan a fémen. A hajó gyomra lassan nyílt ki előttünk, sötéten és nyomasztóan, mintha maga az űr tátotta volna fel a száját, hogy elnyeljen.

Oded ért le elsőnek, a fémrudat a kezében tartva, és minden irányba figyelt. A szeme úgy villogott a félhomályban, mint egy sarokba szorított állaté. Anyám utánam mászott, és éreztem, hogy remeg a létrán, mint egy törött ág a szélben.

A padlón landolva először csak a csend fogadott. Egy másodpercre azt hittem, talán nincs itt semmi, hogy talán sikerült átverni a halált. Aztán a sötétségből jött a hang. Egy lassú, torz szuszogás, ami végigfutott a csöveken, és a bőröm alá mászott.

– Itt van – suttogta Oded, de mintha a saját torkát fojtogatta volna a hangja.

Elindultunk a folyosón, óvatosan, minden lépésünket megfontolva. A falak mentén húzódva haladtunk, mintha az árnyékok közt több biztonságot reméltünk volna, pedig tudtuk, hogy nincs ilyen. A hajó gyomrában minden sarkon halál lakott.

Aztán a csend megszakadt. Egy tompa puffanás, majd kaparás, és hirtelen valami a falból tört elő. A lény úgy csapott ki, mint egy vad, ami türelmesen kivárt. A karja hosszú volt és hajlékony, karmokban végződött, és olyan gyorsan mozgott, hogy alig láttam.

Oded ösztönösen rávágott a fémrúddal, egy tompa csattanás hallatszott, és a lény egy pillanatra visszahőkölt. Én megragadtam anyámat, és a fal mellé rántottam, miközben a szívem majd kiszakadt a mellkasomból.

A hajó hirtelen megremegett, és a hangosbeszélő feléledt:

– Elfogytok.

A hang fémes volt és mély, és olyan érzést keltett bennem, mintha a hajó maga beszélne, nem valami élőlény. Anyám nyöszörgött, Oded káromkodott, és én csak arra koncentráltam, hogy élve jussunk tovább.

A folyosó végén egy elhagyott szervizajtót pillantottam meg. Odarohantunk, és minden erőnkkel feszítettük, amíg végre kinyílt. A belső tér sötét volt és szűk, de legalább ideiglenes menedéknek tűnt.

Becsaptam az ajtót, és a fémes csattanás visszhangzott a hajó testében. A sötétben a mellkasom ütemesen emelkedett-süllyedt, és a gondolat, ami újra meg újra visszhangzott a fejemben, egyszerű volt:

Mindenki meghalhat. Csak én nem.

A szervizhelyiségben teljes volt a sötét, csak a hajó mély, állandó zúgása maradt velünk. A levegő nehéz és fémízű volt, a szűk falak között minden hang sokszorosára erősödött. Hallottam anyám reszkető lélegzetét, Oded zihálását és a saját szívverésemet, mintha dobolna a koponyámban.

Nem tudom, mennyi ideig ültünk ott. Percek, órák… itt az idő már nem létezett. Csak a csend volt, ami minden másnál kegyetlenebb tud lenni. Tudtam, hogy a csend sosem marad sokáig. A csend mindig csak a következő támadás előjele.

Aztán jött a jel. Először csak egy halk kaparás a fal túloldaláról. Aztán egy mély, torz szuszogás, ami végigfutott a csöveken, és a bőröm alatt is éreztem. Anyám keze a karomra szorult, és remegett, mint egy lefagyott faág a viharban.

– Itt van… – suttogta, és a hangja elhalt a torkában.

Oded lassan felemelte a fémrudat, készen arra, hogy ha kell, az életéért üssön. De mindketten tudtuk, hogy ha ez a dolog tényleg ránk jön, egy rúd nem ment meg senkit. Csak időt nyerhetünk vele. Egy pillanatot. Egyetlen lopott lélegzetet.

A fal hirtelen behorpadt, és egy hosszú, hajlékony kar csapódott át rajta. A karma végigszántotta a padlót, szikrák pattantak a fémen. Anyám felsikoltott, de a kezem azonnal a szájára tapadt.

– Kuss! – sziszegtem. – Ha most hangot adsz, meghalunk!

A lény egy pillanatra visszahúzódott, de éreztem, hogy nem ment el. Várt. Játszott velünk. És én akkor ott, a sötétben, végleg eldöntöttem: ha kell, mindenkit hátrahagyok. Anyát, Odedet, bárkit. Én fogok élni.

Oded rám nézett, és mintha kiolvasta volna a tekintetemből a gondolatot. Bólintott, lassan, szótlanul. Talán ugyanazt érezte, amit én.

A hajó ekkor újra megrázkódott, a mennyezetből por hullott, és a hangosbeszélő életre kelt:

– A csend után jön a vég.

És tudtam, hogy igaza van. Ez a hajó, ez a lény, ez az egész kibaszott utazás nem más, mint egy végtelen játék a halállal. De én nem fogom hagyni, hogy elvigyen.

A sötétben, a fém hidegében, csendben megerősítettem magamban:

Én vagyok az, aki túl fogja élni. Bármi áron.

A hajó mintha válaszul halkan, fémesen kuncogott volna.