EREBOS – 8. Fejezet – VÉR ÉS ACÉL

VÉR ÉS ACÉL

A hajó gyomra maga volt a pokol. A csövek között csöpögött valami, vér és olaj keveréke, a levegő bűzlött a rothadástól, a félelem pedig kézzelfoghatóan ott ült minden sarkon. Már nem számoltam, hány napja vagyunk itt. Az idő elvesztette a jelentését. Már csak a következő lélegzet, a következő pillanat túlélése számított.

Oded előttem haladt, a kezében a fémrúd, amit már félig szétmart a harcok nyoma. Az arca beesett, a szeme üres, de abban az ürességben ott lapult valami vad, valami tiszta ösztön. Anyám mögöttem botorkált, néha meg-megcsúszott a csúszós padlón, és minden alkalommal belém kapaszkodott, mint egy fuldokló a deszkába.

A hajó egyszerre volt élő és halott. Minden nyikorgása, minden rezdülése úgy szólt, mint egy lassú, gonosz nevetés. Tudtam, hogy figyel minket. Tudtam, hogy soha nem felejt.

A távolból tompa puffanás hallatszott, majd kaparás. A szívem kihagyott egy ütemet. Már nem ijedtem meg úgy, mint régen. A félelem átfordult dühbe, a düh pedig hideg elszántsággá. Ha ez a dolog akar engem, jöjjön. De harapni fogok, mielőtt elvisz.

Oded hirtelen megállt, és intett, hogy csend. A folyosó előttünk kettéágazott. Balra egy hosszú, sötét járat vezetett, jobbra pedig a régi karbantartó szint, tele törmelékkel és csövekkel. A hajó morgott egyet, mintha maga döntött volna helyettünk.

– Jobbra – mondta Oded, és én bólintottam.

Ahogy befordultunk, a padló alattunk halkan megroppant. Mindannyian megdermedtünk. A következő pillanatban a mennyezetből egy hosszú, groteszk árnyék csapódott le. Nem láttam tisztán, csak azt, hogy mozgás van, gyors és idegen.

Oded üvöltve sújtott a fémrúddal, és a csapás nyomán tompa, mély hang tört fel. A lény visszahőkölt, majd felkúszott a falra, és eltűnt a sötétben. A hajó ekkor halkan remegett, mintha jóváhagyólag morrant volna.

Anyám nyöszörögve kapaszkodott belém, és én éreztem, hogy egyre kevésbé van jelen. Már csak húztam magammal, mint egy árnyékot. Oded rám nézett, és halkan, torzan vigyorgott.

– Ez nem áll meg. Soha.

És én tudtam, hogy igaza van. A hajón már nincs több biztonság. Csak vadászat van. És a vér lassan egybeolvad az acéllal.

A hajó gyomrában minden hang veszélyt jelentett. A csöpögő olaj, a távoli zúgás, a fém tompa roppanása – mind ugyanazt súgta: figyelnek minket. Oded előrement, a fémrudat szorongatva, mintha az lenne az egyetlen barátja. Anyám lassan vonszolta magát mögöttem, és éreztem, hogy a teste már csak megszokásból mozog.

A folyosó kanyargott, szűkült, majd egy nagyobb térbe nyílt. A plafon alacsony volt, a falak csövekkel és vezetékekkel tele. Az egyik sarokban régi szerszámok hevertek, félig rozsdásan, félig vérrel maszatolva. A levegő sűrű volt, és minden lélegzetvételkor fémíz tapadt a nyelvemre.

Hirtelen a hajó elnémult. Nem volt zúgás, nem volt csöpögés. A csend olyan súllyal nehezedett ránk, hogy a mellkasom összeszorult. Oded rám nézett, és halkan motyogta:

– Most jön…

És jött. A plafonról egy groteszk árnyék zuhant közénk, a padló remegett az érkezésétől. Azonnal támadt. Oded üvöltve vágott rá a fémrúddal, a csapás visszhangzott, és a lény mély, torz hörgést hallatott. Anyám felsikoltott, és a falhoz lapult, én pedig ösztönből rántottam el az árnyék útjából.

A következő pillanatban a lény karja végigsuhant a levegőben, és belecsapódott a falba. A fémet felszakította, szikrák pattantak mindenfelé. Oded újra suhintott, és a rúgás ereje feljebb lökte a szörnyet, ami villámgyorsan visszavonult a plafon sötétjébe.

Lihegve álltunk, a szívem vadul kalapált. Anyám remegett, és a szemében csak a teljes üresség maradt. Tudtam, hogy a hajó figyel. Hogy a szörny figyel. És hogy mi már nem vagyunk emberek, csak prédák, akik a saját ösztöneikre támaszkodnak.

– Ha így folytatjuk, megöl minket – mondta Oded rekedten. – Lassan, de biztosan.

– Akkor nem lassan kell játszanunk – feleltem hidegen. – Ha látjuk, ha közel jön, megöljük. Vagy mi halunk meg.

A hajó halkan megnyikordult, mintha nevetett volna rajtunk.

A folyosó, ahol álltunk, úgy érződött, mintha maga a halál torka lenne. A plafonról csöpögött valami, ami lehetett víz, vér vagy a hajó mocskos könnye. Oded a fémrudat szorította, a szeme a sötétet pásztázta, én pedig minden idegszálammal figyeltem, honnan jön a következő mozdulat. Anyám a falnak lapult, mint egy összetört báb.

És akkor jött a zaj. Egy mély, torz kaparás a padló alatt, mintha valami a hajó belsejében mászott volna. Aztán egy koppanás, majd újabb, és egyre közelebb. A gyomrom összerándult, az adrenalin a torkomba csapott.

– Jön – suttogta Oded, és a hangja remegett az idegtől.

Hirtelen a padló egyik panelje felpattant, és egy hosszú, groteszk kar csapódott ki. A karmok végigsuhantak a levegőben, és ha nem ugrok hátra, szétmarcangolt volna. Anyám felsikoltott, Oded pedig üvöltve sújtott le a fémrúddal. A csapás fémes csattanással találta el a kart, és a lény egy torz, mély üvöltéssel reagált.

A padló remegett, és a hajó zúgása elmélyült, mintha az egész testében együtt érzett volna a szörnnyel. A kar eltűnt, de tudtam, hogy ez csak a játék kezdete. Ez a szar nem adja fel, amíg vagy mi halunk meg, vagy ő.

Elindultunk tovább a folyosón, gyorsabban, mint eddig. Minden lépés visszhangzott, és a hajó halkan recsegett, mintha minden mozdulatunkat figyelte volna. Oded előrement, én anyámat húztam magam után. Minden érzékem kiélesedett, a félelem átfordult hideg dühbe.

Egy kanyar után egy tágasabb térbe értünk, ami úgy nézett ki, mint egy régi rakodóhelyiség. Törmelék, széttépett székek, vérrel maszatolt falak. És a csend. Az a mocskos, fojtogató csend, ami mindig a támadás előtt jött.

– Itt van – mondtam. – Érzem.

És akkor a mennyezet beszakadt. A lény teljes testével ránk zuhant. Groteszk, hosszú, hajlékony, minden mozdulata természetellenes. Oded üvöltve támadt, a fémrúd csattant, én pedig ösztönből megragadtam egy rozsdás csövet, és teljes erőből rávágtam a szörnyre. A lény felüvöltött, és a hajó remegett, mintha együtt szenvedné el a fájdalmat.

Anyám a sarokba húzódott, a kezét a fülére szorította, és csak sikított, miközben mi élet-halál harcot vívtunk. A szörny hirtelen visszaugrott a sötétbe, de tudtam, hogy nem adta fel. Csak játszik.

– Következőnél vagy mi nyerünk, vagy végünk – lihegte Oded.

– Akkor készülj – feleltem ridegen. – Én nem dögölök meg ma.

A rakodótér sötétje olyan volt, mintha az űr maga nyelte volna el a fényt. A hajó recsegett és nyöszörgött, a csövekben valami lassan csöpögött, és minden hang ezerszeres visszhangot vert. Oded mellettem állt, a mellkasa zihált, a fémrudat szinte belepréselte a tenyerébe. Anyám a sarokban guggolt, a keze a fülén, a szeme üveges volt, és minden pillanatban azt vártam, hogy elájul.

A plafon felől tompa kaparászás hallatszott. A hajó halkan remegett, mintha együtt lélegzett volna a szörnnyel. Éreztem, hogy néz minket. Éreztem, hogy vár.

– Ide figyelj, öregem – sziszegte Oded. – Ha ez újra ránk ugrik, nem menekülünk. Csak egy esélyünk van: megölni.

– Tudom – feleltem, és éreztem, hogy az idegeim pattanásig feszülnek. – Akkor is, ha közben mi is megdöglünk.

A hajó elnémult. A zúgás, a csöpögés, a nyikorgás – minden megszűnt. A csend olyan súlyos volt, hogy szinte hallottam a saját vérem zúgását a fülemben. És aztán megtörtént.

A szörny a semmiből zuhant le, közvetlenül Odedre. A fémrudat ösztönből emelte maga elé, és a csapódás hangja olyan volt, mint amikor két acéldarab találkozik. A lökés erejétől Oded hátraesett, a szörny ránehezedett, és a karmai belehasítottak a fémrácsba.

Én ordítva rohantam oda, és egy rozsdás csővel teljes erőből rávágtam a lény testére. A cső reccsent, a lény felüvöltött, és hátraugrott. Oded felpattant, a szeme lázban égett.

– Most! – üvöltötte, és ketten egyszerre támadtunk. A fémrúd és a cső újra és újra csattant a lény torz testén, és minden ütés után a hajó remegett, mintha a szörny fájdalma a fémben visszhangzott volna.

A szörny végül hátrált, és a plafonra vetette magát. Groteszk mozdulattal felkúszott a csövek közé, majd eltűnt. A csend visszatért, de ez már nem ugyanaz a csend volt. Ez most figyelt, várt, mérlegelt.

Oded lihegett, a fémrudat még mindig felemelve tartotta.

– Ez nem lesz elég… – suttogta. – Egy idő után elfáradunk, és akkor végünk.

– Akkor előbb kell végezni vele – feleltem ridegen.

A szemem sarkából anyámra néztem. Ült, remegett, és látszott rajta, hogy már nincs itt velünk. Nem testben, hanem lélekben. És abban a pillanatban, ott a vérrel és olajjal mocskos rakodótérben, rájöttem, hogy ha kell, elengedem őt. Mert én élni fogok. Bármi áron.

A rakodótér után egy szűk, kanyargós folyosóra menekültünk. A fém hideg volt a tenyerem alatt, és minden érintésnél éreztem a hajó szívverését, ahogy lassan, fenyegetően lüktet. Anyám alig bírt lépni, a vállamra támaszkodott, Oded pedig elöl haladt, a fémrudat markolva, mint egy utolsó reményt.

A csend egyszerre fojtogató és fenyegető volt. Tudtam, hogy nem marad sokáig. A szörny mindig játszott velünk: csönd, félelem, majd a támadás. Ez volt a ritmus, amit már a testem is ismert.

A folyosó kanyarulatában megláttunk egy nyitott szervizhelyiséget. Oded intett, hogy menjünk be. A szoba kicsi volt, félig sötét, a falakon szivárgó csövek és villogó, haldokló fények. A padlón vér és olaj keveréke csillogott. Tudtam, hogy ez nem menedék. Ez csapda.

És akkor meghallottam a kaparászást. Először a fal mögött, majd a mennyezeten, aztán a padló alatt. Mintha minden irányból egyszerre jött volna. A szörny körbe vett minket, és éreztem, hogy a gyomrom jegesre fagy.

– Most fog ránk jönni – mondta Oded rekedten. – Ez a rohadt most jönni fog.

– Akkor állunk elébe – feleltem, és megragadtam egy másik rozsdás csövet a sarokból.

A szoba hirtelen elnémult. A fények egy pillanatra kialudtak, és a teljes sötétség úgy csapott le ránk, mint egy víz alatti fulladás. Aztán a mennyezet beszakadt.

A szörny ráugrott Odedre. A csapódás hangja fémes és húsos volt egyszerre. Oded üvöltött, a fémrudat belevágta a lénybe, én pedig ösztönből rontottam rá a csővel. Éreztem, ahogy a fém találkozik a torz testtel, és hallottam a mély, fájdalmas üvöltést.

Anyám sikított, de a hangját azonnal elnyelte a hajó. A szörny Odedet magával rántotta a padlóra, a karmok szikráztak a fémen, és a vér fröccsent. Én ütöttem, újra és újra, amíg a karom zsibbadt.

A lény végül visszahőkölt, és felugrott a falra, majd eltűnt a csövek között. Oded lihegve feküdt, a karja felhasítva, a mellkasa vérzett, de élt.

– Ez… ez nem emberi… – hörögte.

– Nem is kell emberinek lennie – feleltem ridegen. – Csak minket akar.

A hajó halkan remegett, mintha a szörny fájdalma az ő testében is visszhangzott volna. És én ott, a vérben és olajban állva, rájöttem: ha kell, bármilyen árat megfizetek, hogy élve kijussak innen. Még ha azt jelenti is, hogy bárkit hátrahagyok.

A szoba tele volt a vér szagával. A fémen csillogó vörös és fekete foltok úgy ragyogtak a haldokló fényben, mint valami mocskos, sátáni festmény. Oded a falnak dőlt, zihált, a mellkasából lassan csorgott a vér. A fémrudat még mindig a kezében tartotta, de a szemein látszott, hogy minden ereje elfogyott.

Anyám a sarokban ült, a térdeit átölelve, és előre-hátra ringott. A szája hangtalanul mozgott, talán imádkozott, talán önmagával beszélt. Én csak álltam, a rozsdás csövet szorítva, és éreztem, hogy valami végleg átkattant bennem.

A hajó halkan remegett. A falakból lassú, mély, fémes hang futott végig, mintha a hajó maga lélegezne. Tudtam, hogy figyel. Tudtam, hogy vár. És azt is tudtam, hogy bármelyik pillanatban újra támadni fog.

Ekkor a plafon felől tompa koppanás hallatszott. Aztán még egy. Lassan, szándékosan. A szívem nem vert gyorsabban, mert már nem volt mitől félni. A félelem átadta helyét valami hidegnek és tisztának: a túlélés ösztönének.

– Hallod ezt? – kérdezte Oded rekedten, vért köhögve.

– Hallom – feleltem ridegen. – És leszarom.

A plafon hirtelen beszakadt, és a szörny újra a szobában volt. Torz, hosszú, idegen. A mozgása természetellenes, mégis valami ösztönös erő áradt belőle. Oded felordított, és utolsó erejével a fémrudat a lény felé dobta. A rúd csattant, a szörny felüvöltött, és rám vetette magát.

Az idő lelassult. A fény villódzott, a hajó remegett, és én ösztönből cselekedtem. A csövet két kézzel szorítottam, és teljes erőből belevágtam a lény fejébe. A hang, ami kitört belőle, fémes és emberi volt egyszerre.

A szörny visszahőkölt, majd eltűnt a sötétben. A szívem dobogott, de az elmém hideg maradt. Ránéztem Odedre, aki a földön feküdt, a szeme üveges, de még élt. Anyámra, aki a sarokban kuporgott, félholt állapotban.

És akkor tudtam: ha kell, itt hagyom őket. Mert ez a hely nem ad kegyelmet. Mert a hajó, a szörny, az egész kibaszott univerzum csak egy dolgot akar: hogy meghaljunk. És én nem fogok.

Felpillantottam a plafon sötétjébe, és csendben, hidegen kimondtam magamban a fogadalmat:

Én élek. Ti mind meghalhattok, de én élek.

A hajó fémteste halkan, torzan kuncogott.