EREBOS – 7. Fejezet – A VADÁSZAT KEZDETE

A VADÁSZAT KEZDETE

A hajó mélyén a csend most már nem volt üres. Minden lélegzet, minden halk zörej mögött ott lapult valami. Már nem számoltam az időt, mert nem volt mit számolni. A hajó zúgása lett az órám, a félelem lett a naptáram.

Oded mellettem ült, a hátát a hideg fémnek vetette, és a fémrudat szorongatta. A szeme üres volt, de a keze remegett. Anyám szorosan a sarokban ült, a lábait felhúzva, és lassan előre-hátra ringott, mint egy elveszett gyerek.

Aztán meghallottam a zajt. Halk, de határozott kaparás, messziről, de közeledve. Nem rohant, nem csapott ránk azonnal. Csak emlékeztetett rá, hogy itt van. Hogy vár.

– Közeledik – suttogtam.

Oded bólintott, a szája szélén ideges rángás futott végig.

– Nem bujkálhatunk örökké – mondta halkan. – Ha csak ülünk, előbb-utóbb elér minket.

Tudtam, hogy igaza van. A túléléshez mozogni kellett, keresni a következő rejteket, a következő esélyt. A hajó nem hagyott nyugalmat senkinek.

Feltápászkodtunk, és lassan elindultunk a szűk folyosón. A lámpák pislákoltak, mintha a fény is félne itt lenni. Minden lépésünk hangosabbnak tűnt a kelleténél, a padló nyikorgása a halál hírnöke lett.

A hajó egy kereszteződéséhez értünk. Az egyik út lefelé vezetett a hajó legalsó szintjére, ahol a gépház és a karbantartó folyosók húzódtak. A másik felfelé, a mentőkabinok felé. Oded rám nézett.

– Felfelé vagy lefelé?

– Lefelé – feleltem azonnal. – Fent már nincs menekvés, a kabinok csak csapdák.

A lépcső rozsdás volt, és minden lépésnél halkan csikorgott. A hang úgy futott végig a hajón, mintha kürtöt fújtunk volna a saját halálunkra. Lent sötétség fogadott, és az a szag, amit már ismertem: olaj, vér és rothadás.

Egy szerviztérbe értünk, tele vezetékekkel, csövekkel és sötét sarkokkal. Pont olyan hely, ahol bármikor történhet valami. Aztán megint jött a zaj. Kaparás, csattanás és egy halk, torz morgás.

Anyám a fülemhez hajolt, és szinte hangtalanul mondta:

– Nem akarok így meghalni…

Én csak bólintottam. Már rég nem voltak szavaim a vigaszra.

A falak mögött mozgás hallatszott. Nem sietett. Lassan járt körbe minket, mint egy vadász, aki tudja, hogy a zsákmány nem menekülhet örökké.

A sötét szerviztérben minden árnyék életre kelt. Oded a falnak lapulva figyelt, a fémrudat a kezében szorította, mintha az lenne az egyetlen, ami megakadályozhatja, hogy teljesen szétesünk. Anyám a hátam mögé bújt, de a remegése szinte átütött rajtam.

Ekkor a hajó halkan remegett, és a plafonon végigfutott egy mély, fémes koppanás. Felnéztem, de csak a sötétséget láttam. Aztán újra. Kopogás, lassan, szándékosan. A szívem ritmusára válaszolt.

– Játszik velünk – mondta Oded. – Tudja, hogy félünk. És ettől élvezi.

A hajó falán végigkarcolt valami. Hosszú, éles hang volt, amitől a gyomrom összerándult. Aztán csend. Csak a hajó zúgása és a saját lélegzetünk maradt.

Hirtelen a plafon egy része beszakadt. Egy árnyék csapódott le közénk, és mindenki ösztönösen szétszóródott. Oded üvöltve suhintott a fémrúddal, és a csattanás után torz, mély hörgés tört fel. A lény visszahőkölt, majd egy villámgyors mozdulattal eltűnt a sötétben.

Anyám sikított, de a hangja elhalt a fémfalak között. Megfogtam a karját, és belerángattam egy szűk csőjáratba. Oded utánunk ugrott, és becsapta mögöttünk a nyílást.

A cső szűk volt és büdös, de legalább egyelőre biztonságot adott. Hallgattuk, ahogy a lény odakint mozog, kapar, majd elcsendesedik.

– Nem tetszik neki, hogy nem lát minket – suttogta Oded.

– Nem érdekel – feleltem. – Addig élünk, amíg elfelejti, hogy hol vagyunk.

De tudtam, hogy soha nem felejti el. A hajó emlékezik. És az a szar, ami vadászik ránk, szintén.

A cső szűk volt, alig kaptunk levegőt. A fém hidege a bőrömön érezhető volt, és minden apró zaj felerősödött, mintha a saját szívverésem is elárulna minket.

Anyám halkan zihált mögöttem, Oded pedig előttem kúszott, a fémrudat maga előtt tolva.

A hajó odakint nyugtalan volt. A csöveken keresztül hallatszott minden rezdülése, minden távoli koppanás, kaparás. Olyan volt, mintha a hajó maga figyelt volna minket, és minden mozdulatunkat feljegyezte volna a saját beteg emlékezetébe.

Hirtelen egy mély, torz morajlás futott végig a fémcsöveken. Éreztem a mellkasomban, a bordáim között, mintha belülről rázott volna meg. Anyám a hátam mögött halkan felsikkantott, de a hangja elhalt, ahogy a kezem a szájára tapadt.

– Ha most kiadsz egy hangot, véged – suttogtam hátra.

A cső hirtelen kettéágazott. Oded megállt, és rám nézett a félhomályban.

– Balra vagy jobbra? – kérdezte halkan.

– Jobbra – mondtam ösztönből. – A bal… mindig a szar felé vezet.

Elindultunk jobbra, és pár méter után elértünk egy rácshoz, amin keresztül leláttunk a hajó egyik mélyebb szintjére. A padlón vértócsák, széttépett ruhák és törmelékek hevertek. Az árnyékok közt mozgás. Hosszú, groteszk alak, ami úgy mozgott, mintha a gravitáció nem hatna rá normálisan.

Oded visszahúzódott a rácstól, és halkan sziszegte:

– Ez figyel minket. Tudja, hogy itt vagyunk.

A hajó halkan remegett, mintha egyetértene vele.

A következő pillanatban a lény eltűnt a látóterünkből. A szívem a torkomban dobogott, a kezem izzadt a fém hidegén. Aztán valami tompán csapódott a cső oldalának. Mindhárman ledermedtünk.

Egy hosszú, fémes kar nyúlt be a rácson keresztül, és végigsuhant a cső falán. Szikrák pattantak, a hang fülsértő volt. Oded ösztönösen ráütött a rúddal, és a lény visszahúzta a karját, de tudtam, hogy ezzel csak felhergeltük.

– Baszd meg, innen ki kell jutnunk – morogta Oded.

– Tovább – feleltem ridegen. – Ha megállunk, meghalunk.

Kúsztunk tovább, és minden mozdulatnál éreztem, hogy a hajó szinte lélegzik körülöttünk. A csend már nem csend volt, hanem egy óriás türelmes szívdobbanása, ami csak arra vár, hogy egyszer kihagyjon.

A cső egyre szűkebb lett, a térdeim sajogtak, a könyököm belevágódott a hideg fémbe. Minden mozdulat hangosabbnak tűnt a kelleténél. Tudtam, hogy a lény hall minket. Éreztem, ahogy a jelenléte ott lüktet a hajó fémtestében.

Oded megállt egy elágazásnál, és visszanézett rám. A tekintete kemény volt, de a szeme sarkában ott ült a pánik.

– Ha itt jön utánunk, nincs hova futni – suttogta.

– Nem fogunk futni – feleltem ridegen. – Megöljük. Vagy meghalunk.

Anyám mögöttem halkan felnyögött, de már nem volt erőm vigasztalni. A túlélés hideg számítás lett, semmi több.

Hirtelen egy hatalmas csattanás rázta meg a csövet mögöttünk. A fém beleremegett, a hang a testemen futott végig. Oded felkapta a fémrudat, és oldalra húzódott, hogy lássa, mi történik. Egy árnyék mozdult a félhomályban. Hosszú, nyúlánk, természetellenes.

A következő pillanatban a cső fala szó szerint behorpadt mellettem, és egy hosszú kar csapott át rajta. A karmok végigsuhantak a padlón, szikrák pattantak. Anyám felsikoltott, és én ösztönösen rávágtam a kezét a szájára.

– Kuss! – sziszegtem. – Most nem halhatunk meg!

Oded előrerontott, és a rudat teljes erőből belevágta a résen át a lénybe. Egy torz, mély hörgés rázta meg a csövet, majd egy pillanatra csend lett. Csak a saját zihálásunk hallatszott.

– Mozgás! – ordítottam halkan, és kúszni kezdtünk előre, amilyen gyorsan csak tudtunk.

A cső hirtelen egy nagyobb karbantartó térbe nyílt, ahol végre fel tudtunk állni. A helyiség sötét volt, de legalább volt tér mozogni. Oded azonnal a fal mellé állt, a rudat maga előtt tartva.

– Itt jönni fog – mondta rekedten. – Érzem.

A szívem a torkomban dobogott, amikor a plafon felett újra végigfutott a kaparászás. Aztán a hajó halkan remegett, és valami súlyos dolog csapódott le a tér közepére. Árnyék. Groteszk mozgás, szinte hangtalan, de minden idegszálam érezte, hogy ott van.

Anyám hátrálni kezdett, a háta a falnak ütközött. A lény lassan, fenyegetően közeledett. Oded üvöltve rontott előre, a fémrudat teljes erejéből suhintva. A csapás csattant, és egy torz üvöltés töltötte be a helyiséget. A lény visszahőkölt, majd villámgyorsan eltűnt a sötétben.

– Ez csak figyelmeztetés volt – morogta Oded zihálva. – Legközelebb nem lesz ilyen kegyes.

Éreztem, hogy a hideg végleg beköltözött a mellkasomba. Itt már nem volt remény, csak a vadászat és a túlélés mocskos ösztöne.

A karbantartó tér sötétjében a levegő megfeszült. A fém hidege a bőrömön át a csontjaimba kúszott, és minden idegszálam üvöltött, hogy menekülnöm kell, mégis mozdulatlan maradtam. Oded mellettem állt, zihálva, kezében a véres fémrúddal. Anyám a sarokban guggolt, és az arcát a térdei közé temette, mintha elbújhatna a valóság elől.

A hajó halkan remegett, és a csövekben valami lassú, mély szuszogás futott végig. Nem jött közelebb, de nem is ment el. Tudtam, hogy figyel, és azt is tudtam, hogy nem adja fel, amíg mind halottak nem leszünk.

– Nem maradhatunk itt – suttogtam. – Ha megvárjuk, amíg ránk ugrik, végünk.

– Akkor merre? – kérdezte Oded, és a hangja fáradt volt, de rideg.

– Előre. Mindig előre.

Lassan elindultunk egy szűk átjáró felé, ami talán a hajó belső gyűrűjébe vezetett. A folyosó hosszú volt, tele szivárgó csövekkel és félhomállyal. Minden lépésnél úgy éreztem, mintha a hajó szíve dobogna körülöttünk, és a halál minden pillanatban a nyakunkba lihegne.

Aztán egyszer csak Oded megtorpant. A folyosó közepén vértócsát láttunk, benne egy cipőt. Csak egyet. A cipő körül karmolásnyomok és húzásnyomok vezettek a sötétségbe. Anyám halkan felsikoltott, és a kezem a szájára tapadt, mielőtt a hang visszhangot verhetett volna.

A sötétségből hirtelen egy halk, torz kuncogás jött. Nem emberi, de elég ahhoz, hogy a gyomrom összeránduljon. Oded felkapta a rudat, és körbe forgatta, de nem láttunk semmit.

– Játszik velünk – morogta. – A kurva életbe, élvezi!

Ekkor a padló alattunk halkan megnyikordult, és az egyik panel váratlanul beszakadt. Anyám felsikoltott, és majdnem eltűnt a résben, de elkaptam a karját, és teljes erőből felrántottam. A rémület olyan erővel mart belém, hogy alig kaptam levegőt.

A folyosó végén hirtelen villódzó fény gyúlt. Oded odafordult, és sziszegve szólalt meg:

– Csapda. Ez csak csapda lehet.

És igaza volt. A következő pillanatban a sötétből egy hosszú, hajlékony kar csapott felénk, és végigsuhant a fal mellett. A szikrák felvillanása egy pillanatra megmutatta a lényt: torz, nyúlánk, emberinek alig nevezhető.

Oded üvöltve rontott rá, a fémrudat teljes erejéből belevágta a lény testébe. Egy mély, torz ordítás töltötte be a folyosót, és a hajó remegett, mintha együtt érezne vele. A lény visszahőkölt, majd a sötétbe olvadt, de tudtam, hogy nem ment el. Csak közelebb került a következő támadáshoz.

A szívem gyorsabban vert, mint valaha, és egy gondolat kezdett körbe-körbe járni a fejemben:

Élni fogok. Ha kell, mindenki más meghal, de én élni fogok.

A folyosó villódzó fényei olyanok voltak, mint a haldokló gyertyák. Minden felvillanásban láttam a saját árnyékomat a falon, hosszúra nyúlva, groteszkké torzulva, mintha maga is elárult volna. Oded előttem haladt, anyám mögöttem botorkált, és minden lépésnél úgy éreztem, hogy az élet és a halál közt billegünk.

A hajó ekkor újra halkan remegett. Mintha a fém teste nevetett volna rajtunk. A csövekben futó mély hangok egyszerre voltak lépések és szívverés, és tudtam, hogy nem csak halljuk a szörnyet, hanem érezzük is. A bőröm alatt, a csontjaimban, mindenhol ott volt.

A folyosó hirtelen két irányba ágazott. Oded megállt, és rám nézett.

– Bal vagy jobb?

– Jobb – mondtam habozás nélkül. – Balra mindig csak a szar van.

Ahogy befordultunk a jobb oldali járatba, a hajó elnémult. Túl csendes lett. A villódzó fény is megszűnt, és a sötétség teljes lett. A csend nyomott, mintha a levegő is sűrűbbé vált volna, és minden egyes lélegzetvétel fájt.

És akkor jött a hang. Egy lassú, mély, fémes kuncogás. Nem emberi, de a lelkemben éreztem. Oded megdermedt, anyám összerándult, és én tudtam, hogy nincs több illúzió. Itt nem túlélés van. Itt csak vadászat.

Egy árnyék mozdult előttünk, majd eltűnt. Aztán mögöttünk csapódott valami a falnak. Körbe voltunk zárva. A lény játszott velünk, és én éreztem, hogy a gyomromban a félelem helyét valami más veszi át: düh. Hideg, éles düh, ami megtisztította az elmém.

Oded felordított, és előrerontott, a fémrudat lengetve. A sötétben csattant valami, és egy torz, mély üvöltés rázta meg a folyosót. A hajó remegett, a csövek kongtak, és a villódzó fények egy pillanatra újra felgyulladtak. Láttam a lényt: hosszú, groteszk, idegen. És láttam, hogy Oded arca sem volt már emberi, ahogy rávágott újra és újra.

Anyám a falhoz lapult, a keze a szája előtt, a szeme üveges. Én pedig figyeltem, és akkor megértettem valamit. Itt már nincs család. Nincs barát. Nincs ember.

Csak ragadozó és zsákmány. És én nem leszek zsákmány.

A lény visszahőkölt, majd eltűnt a sötétben. A hajó újra csendbe burkolózott, de én tudtam, hogy ez csak a következő kör kezdete. A vadászat folytatódik.

És ott, a sötétben, kimondatlanul, végleg megszületett bennem az új én:

Én nem ember vagyok többé. Én vagyok a túlélő.