EREBOS – 5. Fejezet – A TÚLÉLÉS ÁRA

A túlélés ára 

A hajó belseje bűzlött a vértől, az izzadtságtól és a félelemtől. Már nem lehetett tudni, hányan élnek még. A folyosók üreseknek tűntek, de minden sarkon ott lappangott a rettegés. Minden árnyékban ott lehetett az a valami, és mindenki tudta, hogy nincs biztonságos hely.
Anyám mellettem ült egy elhagyatott raktárban, a fejét a vállamra hajtva. Lassan, egyenletesen lélegzett, de a teste remegett. Oded a túloldalon feküdt a padlón, egyik kezét a mellkasán pihentetve, és üveges szemmel bámulta a mennyezetet. Senki nem beszélt. Már nem volt miről.
A csendet csak a hajó mély, zúgó hangja törte meg, amit időnként megakasztott egy-egy távoli csattanás. A falak néha halkan megnyikordultak, mintha maga az acél panaszkodna, hogy túl sokat cipel. Hallgattam, figyeltem minden rezdülést, és éreztem, hogy az idegeim lassan szétfoszlanak.

Nem tudom, mennyi idő telt el így. Az idő az űrben másképp működik. Olyan, mint egy mocsár, amiben lassan elsüllyedsz. A félelem minden percet órává, minden órát nappá nyújt.
Egyszer csak lépteket hallottam a folyosón. Nem a lényét, hanem emberi lépteket. Halkak voltak, tétovák, de ott voltak. Ösztönösen előre kúsztam, hogy a raktár ajtajából belássak a folyosóra. Egy férfi jött, talán harmincas, koszos, rongyos ruhában. A kezében egy fémcső, mintha az védené meg bármitől. A szeme tágra nyílt, a szája remegett.
Amikor meglátott, hátraugrott.
– Te… te élsz? – kérdezte rekedten.
– Még igen – feleltem halkan. – Egyedül vagy?
Bólintott, és a csőre szorította a kezét.
– Mindenki… mindenki meghalt… vagy eltűnt… – a hangja remegett. – A hajó… ez a szar… velünk játszik.
Nem válaszoltam. Már nem volt értelme beszélni arról, amit mindannyian tudtunk. A férfi óvatosan belépett a raktárba, és a falnak támaszkodott. Anyám felnézett, de nem szólt semmit. Oded csak megvonta a vállát, mintha mindegy lenne neki, hányan vagyunk.
A következő pillanatban tompa puffanás hallatszott a folyosóról, majd halk kaparás. Minden izmom megfeszült. Tudtam, hogy visszajött. A lény. Az árnyék. A halál, ami türelmesen vadászott ránk.
A férfi a csőre szorította a kezét, és szinte sírt.
– Nem akarok meghalni… nem akarok meghalni…
És akkor jött a morgás. Mély, torz, fémes. A mellkasomban éreztem, a csontjaimban rezgett. Anyám belém kapaszkodott, Oded felült, és a szeme megint villant egy őrült fényben.
– Most eldől – mondta halkan. – Vagy mi, vagy ők.
És tudtam, hogy itt nincs több „mi”. Csak én. Csak az, aki túléli.

A folyosón a morgás elmélyült, és közelebb jött. Olyan volt, mintha maga a fém is reszketne tőle. A férfi a raktár ajtaja előtt állt, a fémcsövet maga elé tartva, mintha az bármit is számítana. A szeme fehérje látszott, a szája hangtalanul mozgott. Talán imádkozott, talán önmagát győzködte, hogy nem fog meghalni.
Oded lassan felállt. Mozdulatai furcsán nyugodtak voltak, mintha teljesen elfogadta volna, hogy ez a hely a pokol.
– Ha itt maradunk, előbb-utóbb sorra kerülünk – mondta halkan. – Mozgásban kell maradni.
– Te elmentél az eszed – morogtam, de belül tudtam, hogy igaza van.
A férfi hirtelen felsikoltott, amikor a folyosó végén valami árnyék suhant át. Olyan gyors volt, hogy alig láttam, de a mozgása folyékony és természetellenes. A férfi visszahátrált a raktárba, a fémcsövet maga elé tartva, és könyörgött:
– Mit csináljunk? Mit csináljunk, baszd meg?!
A morgás elhallgatott. Csak a hajó zúgott, és a szívünk kalapált. Egy pillanatnyi, halálos csend ereszkedett ránk, mielőtt a pokol kitört volna.
A plafonról érkezett. Egy reccsenés, majd egy árnyék zuhant a férfira. A teste eltakarta, amit láttunk, de a hangok… a csontropogás, a hörgés, a sikolyok… azok örökre beégtek az agyamba. Egy pillanat múlva már csak a fémcső koppant a padlón, és a férfit a folyosó sötétje húzta el, mintha sosem létezett volna.
Anyám sikolya visszhangzott a raktárban, de a kezem a szájára tapadt.
– Kuss! – sziszegtem. – Kuss, vagy meghalunk!
A hajó halkan nyikorgott, a sötétség megint mindent elnyelt. Oded az ajtóhoz lépett, és kinézett a folyosóra.
– Elment… – suttogta. – De visszajön. Mindig visszajön.
A raktárban a vér szaga keveredett a félelem szagával. Éreztem, hogy az idegeim pattanásig feszültek. Már nem volt kérdés, mit kell tennem. Túlélni. Bármi áron.
– El kell jutnunk a vezérlőbe – mondtam halkan. – Ha nem tudjuk irányítani a hajót, itt rohadunk meg.
Oded bólintott, és a szeme hidegen csillogott.
– Akkor mozogjunk, öregem.

Anyám remegett, de végül felállt. A szeme üres volt, mint egy bábúé. Tudtam, hogy ha most elveszíti az önuralmát, mind meghalunk.
Kiléptünk a folyosóra, lassan, hangtalanul. A hajó zúgása mély volt és fenyegető. A távoli sötétségben valami mocorgott, de nem jött közelebb. Még.
Minden lépésnél éreztem, hogy a túlélés egyre mocskosabb. Már nem érdekelt, ki hal meg körülöttem. Csak az számított, hogy én éljek.
A folyosó hosszú volt, és minden lépésnél úgy éreztem, hogy a hajó figyel. A fények alig pislákoltak, néhol teljesen kihunytak, így a sötétség árnyékai között lépkedtünk, mintha maga az űr kúszna be a hajóba. A cipőnk halkan koppant, és minden hang visszhangzott bennem.
Oded előrement, én tartottam anyám kezét, és próbáltam nem figyelni a zakatoló szívére. Tudtam, hogy ha megijed és sikít, vége. Már megtanultam: itt nem a bátrak élnek túl, hanem a csendesek és a kegyetlenek.
A folyosó végén elágazáshoz értünk. Balra a vezérlő, jobbra a gépház. Oded megállt.
– Merre? – suttogta.
– Balra – mondtam. – Ha elérjük a vezérlőt, talán kitalálhatjuk, mi a faszt csináljunk.
Oded bólintott, és elindult.
Egy lépés, két lépés… és akkor jött a hang. Nem morgás. Nem kaparás. Valami, amitől megállt a szívem. Egy lassú, mély, torz nevetés. Fémes, idegen, de… volt benne valami emberi is. Mintha maga a hajó röhögött volna rajtunk.
Anyám belém kapaszkodott, a körme a karomba vájt. A szeme tágra nyílt, az ajka remegett. Oded csak állt, hallgatta, majd halkan motyogta:
– Most már biztos vagyok benne… ez élvezi.
A következő pillanatban a sötétségből árnyék vált ki. Hosszú, hajlékony, groteszk. Nem láttam tisztán, de a mozgása valóságos volt. Oded felemelte a kezét, hogy ne mozduljunk.
Az árnyék lassan elcsúszott előttünk, majd eltűnt a másik folyosón. A hajó megint elcsendesedett.
– Menjünk – suttogtam. – Most.

A vezérlő felé tartó út szűk és kanyargós volt. A falakon karcolások, vérfoltok és letépett vezetékek lógtak. A levegő dohos és fémes volt, keveredve az égett elektronikával. Minden érzékem azt üvöltötte, hogy ez csapda.
Végül elértünk egy lezárt ajtóhoz. A kijelző villogott, a rendszer halk csipogással jelezte, hogy zárolva van.
– Baszd meg… – sziszegtem. – Pont most.
Oded előrelépett, és ütni kezdte az ajtót.
– Nyílj már ki, te rohadt szar!
És ekkor hátulról jött a sikoly. Egy nő hangja, valahonnan messziről. Hosszú, elnyújtott, torz sikoly, amit hirtelen elharapott a csend.
Anyám reszketve motyogott valamit, de nem értettem. Oded visszanézett rám, és halkan, torzan vigyorgott:
– Egyre kevesebben vagyunk, öregem. Egyre kevesebben.
Az ajtó zárva volt, és minden másodperccel úgy éreztem, hogy közelebb kerül hozzánk a vég. Oded ütötte, rúgta, de csak tompán kongott a fém. Anyám reszketve állt mögöttem, halkan nyöszörgött, mintha egy rémálomban ragadt volna.
– Hátrálj! – sziszegtem Odednek. – Ha nem nyílik, szét fogjuk baszni!
A folyosón találtunk egy törött fémtartót. Oded felkapta, és teljes erőből az ajtónak vágta. Az első csapás csak hangos kongás volt. A második után a kijelző felvillant, a zár kioldott. Az ajtó lassan, recsegve csúszott fel, és a vezérlő látványa tárult elénk.
A helyiségben félhomály volt. A panelek fele nem világított, a többi pislákolt, mintha a hajó is félig halott lenne. A padlón vérfoltok húzódtak, egy helyen egy tenyérnyom sötétvörös maszatként.
– Hát, kurvára bizalomgerjesztő – morogta Oded.
A vezérlő közepén ott volt a kapitány székének csontváza. A test annyira összeszáradt, hogy a bőr ráfeszült a koponyára. A szeme üresen meredt a mennyezetre, a szája nyitva, mintha az utolsó sikolyát is belefagyasztotta volna a halál. A mellkasán hatalmas szakadás tátongott.
– Anyám… – szaladt ki a számon, de nem az élőhöz beszéltem.

Oded körbenézett, majd megnyomott pár gombot. A hajó halkan zümmögött, de semmi nem reagált. A képernyők torz, statikus jeleket mutattak, néha egy-egy ismeretlen karakter villant fel rajtuk. Nem emberi nyelv volt.
A falon hirtelen megszólalt egy hangszóró. Torz, mély, ismeretlen:
– Nem menekültök.
Anyám felnyögött, a padlóra rogyott. Oded ököllel csapott a vezérlőbe, de az csak felvillant, mintha gúnyolódna.
– A hajó szórakozik velünk – mondta üresen. – Ez a szar él, öregem. Él, és kurvára gyűlöl minket.
Odamentem a panelhez, ahol a radar jelzése derengett. A bolygó halvány képe egyre közelebb csúszott. A gyomrom összeszorult. Tudtam: nem számít, odaérünk-e. Valami már eldöntötte a sorsunkat.
A háttérben újra hallottam a kaparászást. Most nem a folyosón. A falban. A vezérlő falai mögött. Mintha valami körbejárna minket, és tudná, hogy csapdában vagyunk.
– Attias… – szólalt meg anyám, alig hallható hangon. – Ha innen kijutunk… én már akkor sem hiszek semmiben…
Nem tudtam mit mondani. Csak néztem a halott kapitány üres szemét, és éreztem, hogy bennem is meghal valami.
A vezérlő csöndje nyomasztóbb volt, mint a folyosók káosza. A pislákoló panelek mintha haldokló szemek lettek volna. A hajó mélyén morajlás hallatszott.
Oded egy konzol előtt állt, próbálta feléleszteni a rendszert, de a gép csak statikus zajjal és torz jelekkel válaszolt.
Anyám a padlón ült, a fejét tartva, üres tekintettel.
– Attias… – suttogta. – Nem akarom ezt… nem akarok így élni…
– Ez nem élet – feleltem ridegen. – Ez túlélés. És azt én meg fogom csinálni, akárki pusztul bele.

A következő pillanatban a vezérlő falai megnyikordultak, majd fémes koppanás hallatszott a mennyezet mögül. Oded felemelte a fejét, és találkozott a tekintetünk. Tudtuk, mi következik.
A hangosbeszélő torzan felnyikkant, majd mély, gépies hang szólt:
– Nem bújhattok el.
A falból kaparászás hallatszott, mintha valaki belülről tépné. Közeledett, a hajó acélteste remegett minden karcolásnál. Aztán hirtelen csend. Azt hittem, talán elment.
És ekkor valami bezuhant a mennyezetből. Árnyék, hosszú és groteszk. Oded hátraesett, a földre vetette magát. Anyámat félrerántottam, ő felsikoltott, de a hangját elnyelte a hajó morajlása.
A lény gyorsan mozgott, idegenül, mintha a gravitáció sem ugyanúgy hatna rá. A szemeit nem láttam, de éreztem, hogy néz. Egy pillanatra megállt, majd eltűnt a vezérlő egyik sarkában, mintha a fal nyelte volna el.
Oded zihálva ült fel.
– Baszd meg… ez nem is emberi…
– Fogd be – suttogtam. – Nem gondolkodunk, csak túlélünk.
A hajó újra megremegett. A fő kijelzőn a bolygó képe egyre nagyobb volt. Közeledett, de már nem adott reményt. Csak azt éreztem, hogy ott is kegyetlenség vár.
A hajó hideg volt, mintha maga az űr szivárgott volna be. A levegő állott és bűzlött a vértől, az izzadtságtól, a félelemtől. A paneljein a fények néha felvillantak, majd elhaltak, mintha a hajó szíve szabálytalanul vert volna.
Oded lassan feltápászkodott, rám nézett. A szemében már nem volt emberi fény, csak túlélési ösztön.
– Attias, itt sem vagyunk biztonságban – mondta halkan. – Nincs biztonságos hely.
Bólintottam. Nem hazudtam magamnak. Ez a pokol volt, a hajó a saját börtönünk.

A falak mögül újra indult a kaparászás, aztán a mennyezetből koppanások érkeztek. Anyám a sarokban kuporgott, a fejét a térdére hajtva. Nem sírt, nem beszélt, csak létezett.
– Figyelj rám – mondtam, a hangom hideg volt, mint a fém. – Túl fogjuk élni. Bármi történik, én túlélek.
Oded halkan felnevetett, de nem volt benne öröm.
– Tudom, öregem… te már félig halott vagy belül. Pont ezért fogsz élni.
A hajó ekkor újra megrázkódott. A mennyezetből por hullott, a hangosbeszélő életre kelt:
– Közeledünk… – mondta a gépies hang. – A vég… közeledik…
Aztán csend.
Hirtelen mozgást éreztem a hátam mögött, és ösztönösen oldalra ugrottam. Valami árnyék csapódott le a vezérlő közepére, olyan gyorsan, hogy alig láttam. Oded üvöltve ugrott félre, anyám felnyögött, a lény máris eltűnt. Csak hosszú, sötét karcolások maradtak a padlón.
Éreztem, hogy lassan elfogy bennem minden, ami ember. A félelem már nem rángatott, a düh sem. Csak az üresség. A tudat, hogy minden pillanat ajándék, amit el kell lopnom a haláltól.
Felnéztem a kijelzőre, ahol a bolygó kék fénye pislákolt. Egyre nagyobb, egyre közelebb. De bennem már nem volt remény. Tudtam, hogy ott is csak a túlélés marad.
És abban a hideg, halálos csöndben újra megerősítettem magamban a fogadalmat:
Bármi történik, én élek. Mindenki más meghalhat, de én élek.
A hajó mélyén valami fémes, torz nevetés válaszolt.