Memoár egy teremtmény tollából fejezet – A törzs A novemberi eső még sötétben érkezett meg Budapest fölé. Mire a város első villamosai elindultak a végállomásokról, az aszfalt már fényesre ázott, a háztetőkön egyenletes ritmusban kopogott a víz, és a…
Az örök éhség A csillagok között lebegtem, de már nem voltam ember. Nem volt testem, csak a hajó voltam, és a hajó én voltam – egy élő acélbörtön, egy ragadozó, amit az űr csendje ringatott. A vörös fény mélyen lüktetett…
Az élő börtön A hajó csendje más volt, mint valaha. Most már nem a magány, nem a béke, hanem valami élő, lüktető gonoszság csendje volt. Minden panel, minden cső, minden nyálkás fal tudott rólam, és én tudtam róluk. Egyetlen élő…
A hajó, ami én vagyok A sötétség már nem kint volt, hanem bennem. A hajó minden rezdülése az én gondolatom volt, de egyre kevésbé tudtam eldönteni, hogy én irányítok-e, vagy csak végrehajtok. A folyosók hosszú, vörösen pulzáló erekké váltak, és…
Az örök magány A csata véget ért, és az űr ismét némán ölelt körbe. A hajómon végigfutó rezgések lassan elcsitultak, mint amikor a szívverés visszatér a nyugodt, mély ütemhez. A vörös fények kialudtak a folyosókon, csak a távoli csillagok hideg…