EREBOS – 1. Fejezet – UTOLSÓ NAP A FÖLDÖN

UTOLSÓ NAP A FÖLDÖN

A Föld bűzlött. Nem volt ebben semmi költői, semmi szép, semmi nosztalgikus. Rohadt olajszag, izzadság, szemét és égő műanyag szaga kavargott a levegőben, mintha maga az anyatermészet is elfosta volna magát utoljára, mielőtt végleg kimúlik. Az égen sárgásbarna köd terjengett, a nap úgy tűnt el benne, mintha valami depressziós kurva húzta volna le a rolót, hogy ne kelljen többé látnia ezt a mocskot.
Tizenöt éves voltam, Attias, egy senki a sok millió másik senki között, akik a túlélésért kapartak. A világ, amit a könyvekben zöldellő paradicsomnak meséltek, már csak a tévéből ismert természetfilmekben létezett, azokon a régi felvételeken, amiknek nagy része kamu volt, mesterségesen feljavított színnel, hogy még szebbnek tűnjön. A valóságban minden szar volt. Az erdők elhaltak, a folyók szürkék voltak, és a városok úgy néztek ki, mintha valaki rájuk hányt volna.
Az emberek? Hát azok se voltak jobbak. Mindenki rohadt ideges volt, feszült, mint egy csirizbe ragadt patkány. Anyám az utolsó nap is csak ült a recsegő széken, a kezét tördelte, és halkan mormogta, hogy talán túléljük. A „talán” volt a legidegesítőbb szó a világon. Apámra nem is emlékszem rendesen, csak egy elmosódott arc maradt, meg az, hogy mindig büdös volt az olajtól. Aztán egy nap nem jött haza, és senki nem kérdezett semmit.
A világ ekkorra már totálisan szétcsúszott. A kormányok ugyan még próbáltak valami rendet fenntartani, de hát baszhatták. A háborúk felzabálták az országokat, az éhezők felzabálták egymást. A hírekben csak számok voltak: hányan dögöltek meg ma, melyik városban robbantották fel magukat az elkeseredettek, és hány menekülttábor égett le éjszaka. A természet közben visszavágott. Földrengés, árvíz, szélvihar, minden, amit csak el lehet képzelni. Mintha maga a bolygó üvöltötte volna az arcunkba: „Elegem van belőletek, rohadékok!”
Aznap, amikor a kiválasztottak listáján végre mi is rajta voltunk, az emberek úgy bámultak ránk az utcán, mintha máris halottak lennénk. Az irigység és a gyűlölet összekeveredett a tekintetekben. Néhányan oda is köptek anyám elé,

amikor végigmentünk a sikátorokon a kijelölt gyűjtőpont felé. Nem hibáztattam őket. Én is utáltam volna magunkat a helyükben.
A rakétakikötő szélén fekvő ideiglenes tábor olyan volt, mint egy rohadó szúnyogcsípés: túlzsúfolt, nyomorult és fájdalmas. Az emberek a drótkerítésnél ordibáltak, könyörögtek, sírtak, páran a fegyveres őröknek estek. Azokat simán agyonlőtték. Egyiküknek a feje úgy robbant szét, mint egy rohadt görögdinnye, és a vér végigfröcskölte a kerítést. A kölykök üvöltöttek, az anyjuk sikított, de a katonák csak vállat vontak. Ez már senkit nem érdekelt.
A mi nevünk a lista végén volt, valami alsó kategóriás áruszállító hajóra kerültünk. Nem volt luxus, nem volt kabin, csak egy kibaszott fémcső, ami átvisz a semmibe. Azt mondták, 150 évig fog működni. Hát persze, gondoltam magamban, amíg el nem baszódik valami, és mind meg nem dögölünk odabent, lebegve, mint a hústorony a fagyasztóban.
Ahogy átléptük a kaput, tudtam, hogy a Földet soha többé nem látom. És őszintén? Egy rohadt pillanatig sem hiányzott. Ez a szutyok már nem volt otthon. Csak egy haldokló, mocskos, elbaszott világ, amit az emberiség saját kezével nyírt ki, mint egy idióta, aki felgyújtja a saját házát, aztán csodálkozik, hogy hol fog aludni.
A rakétakikötő felé vezető út olyan volt, mintha a pokolban sétálnánk. Az utcákon rothadó szemétkupacok, felborult autók és megperzselt házfalak között haladtunk, a levegőben fémes, savanyú bűz terjengett. Néha a távolban felcsattant egy fegyver, vagy valami felrobbant, és a város visszhangzott, mint egy kibaszott fémdoboz. Az emberek a házak sarkából lestek ránk, szemükben a gyűlölet és a remény utolsó szikrája keveredett. Tudták, hogy mi megyünk, ők maradnak.
A katonák a kapunál ordibáltak:
– Mozogjatok, baszd meg! Nincs idő picsogni! – Az egyik úgy üvöltött, hogy a nyál kicsapott a szájából, miközben a gépfegyverét lóbálta.
Egy nő összeesett mellettünk, kezében egy csecsemővel. Nem volt jegye, nem volt sorszáma, semmi. Könyörgött, hogy vigyék el a gyerekét. A katona csak rárúgott, hogy húzzon félre. A gyerek sírása összefolyt az anyja sikolyával, és ahogy elmentünk mellettük, anyám összerezzent, de nem állt meg. Tudta, hogy ha megáll, lelőhetik.
Az első biztonsági ellenőrzésnél mindenkit átvizsgáltak. Fémkeresők, hőkamerák, sőt még szkennelték is a retinánkat, nehogy valaki potyautas

legyen. Az egyik fickó előttünk bepróbálkozott. A katona pofán baszta a puskatussal, majd kirángatták a sorból. A csávó ordított, hogy „Ne hagyjatok itt, könyörgöm!”, de már senki nem hallotta. A következő pillanatban csak egy tompa puffanást hallottunk. Egy lövés. Aztán csend.
A beszállófolyosó olyan volt, mint egy óriási, fémes bélcső. Végig fénnyel árasztották el, a falak csillogtak, de a szag… rohadt olaj, hideg acél és az emberek félelmének izzadságszaga. A torkomban dobogott a szívem, a kezem remegett, de próbáltam nem mutatni. Tizenöt éves voltam, de úgy éreztem magam, mint egy öregember, aki túl sok szart látott.
A hajó belsejében minden rideg és személytelen volt. Fémfalak, keskeny folyosók és mindenhol villogó kijelzők. Az emberek összetömörülve vártak az utasításra, mint egy marhacsorda a vágóhíd előtt. A kapitány hangja végigzúgott a hangszórókon:
– Hibernációra felkészülni! Aki ellenkezik, az a Földön marad, és megdöglik!
Hibernáció. Szép szó arra, hogy bedugnak egy fémkoporsóba, aztán majd egyszer talán felkelsz, ha addig nem áll meg a szíved. Anyám szeme tágra nyílt, amikor meglátta a sorban a kapszulákat. Mindegyik olyan volt, mint egy átlátszó halálketrec.
A beszállás előtt még kinyílt egy ablak, és láttam a Földet. A várost, a romokat, a távolban gomolygó füstoszlopokat. A horizonton felcsillant egy távoli robbanás, és a füst lassan egybefolyt a felhőkkel. Azt éreztem, hogy ez a bolygó már nem is akar minket. Mintha maga az anyaföld is azt suttogta volna:
„Takarodjatok már végre, tetves férgek.”
Az első kapszulák lezárultak, és hallani lehetett, ahogy a gépek sziszegve engedik a fagyasztóközeget. Egy férfi valamiért bepánikolt, ordítani kezdett, hogy ő nem akar meghalni, ő nem ezt akarta. A katonák odamentek, és szó nélkül leütötték. Mint egy zsák szar, úgy esett be a kapszulába, és rácsukták az ajtót.
Amikor rám került a sor, éreztem, hogy minden sejtem remeg a félelemtől. Anyám mellém lépett, és a kezét a vállamra tette. Nem szólt semmit, de a tekintetéből mindent értettem: nincs visszaút.
Befeküdtem. A fém hideg volt, a testem összerándult, és amikor a kupola rám zárult, minden hang tompává vált. Csak a saját szívverésem hallottam. Egy apró

szúrás a karomban az injekció, ami elaltat. Utoljára még láttam anyám arcát az üvegen keresztül, ahogy könnyei lebegnek a gravitáció nélküli kabinban.
Aztán a világ lassan elsötétült. És a Föld, ez a kibaszott, haldokló szarvilág… eltűnt.
Sötét. Csend. Semmi. Ez volt az első, amit éreztem. A hibernáció olyan, mintha egy rohadt mély kútba esnél, és soha nem érnél földet. Nincs álom, nincs fény, csak a végtelen, nyomasztó üresség, mintha a világűr a koponyámban keringene. Az idő nem létezett. Csak néha villant be egy-egy szürke folt, egy árnyék, talán valami emlékfoszlány: apám olajos keze, anyám síró szeme, egy gyerekkori labda, amit még a Föld utolsó tiszta füvén rúgtam.
Aztán hirtelen, mintha valaki gyomorszájon baszott volna belülről, felébresztettek. A kapszula ajtaja sziszegve nyílt ki, és a világ belemászott az arcomba. Vakító fény, csípős hideg és valami émelyítő szag, mint a rothadó hús és a steril fertőtlenítő keveréke. Köhögtem, öklendeztem, és a testem minden izma remegett.
– Ébresztés teljesítve – hallottam egy gépi hangot, ami olyan rideg volt, hogy legszívesebben pofán basztam volna.
– Mozgásra felkészülni! – üvöltötte egy katona valahol a háttérben.
A lábaim remegtek, amikor kievickéltem a kapszulából. Az egész testem sajgott, mintha szétvertek volna egy baseballütővel. A hibernáció után mindenki úgy nézett ki, mint a frissen kihalászott döglött hal. Szürke arcok, üveges szemek, remegő végtagok. Néhányan azonnal elhányták magukat a fém padlóra, és a szag pillanatok alatt beterítette a levegőt.
Körülnéztem. Az űrhajó belseje rideg volt, kegyetlen és személytelen. A folyosók végtelennek tűntek, a falakon zöldesen világító csíkok jelezték az utat. Az ablakokon túl csak a feketeség és a csillagok pislákoltak, mint apró tűszúrások egy sötét leplen. Elszorult a torkom. Ez volt az új világom. Egy fémkoporsó a semmi közepén.
Anyám a szomszéd kapszulából kelt ki. Szeme vörös volt, arca csupa könny és sápadtság. Odabotorkált hozzám, és a kezembe kapaszkodott. Nem szólt semmit, de a remegése mindent elmondott. Emlékszem, ahogy körbenéztem: százak, talán ezrek próbáltak felállni, dülöngélve, egymásba kapaszkodva. A hajó belseje tele volt a túlélés bűzével.

– Mindenki azonosító ellenőrzésre! – üvöltötte egy női hang a hangszóróból. – Aki nem jelenik meg, az megy a légzsilipbe!
Ez volt a stílusuk. Nincs kegyelem, nincs második esély. A túlélés nem demokrácia volt, hanem kőkemény diktatúra. A katonák mindenkit betereltek egy sorba, és a kezünkbe nyomtak egy kis eszközt, ami végigszkennelte a karunkba ültetett chipet. Egy férfi előttünk nem szerepelt a rendszerben. A szkenner pirosan villant, és a katona szó nélkül hasba rúgta. A csávó összeesett, ordított, hogy valami tévedés van. De a két őr felkapta, és elvonszolta a folyosón.
Nem láttuk többé.
A következő órákban megpróbáltuk visszanyerni az erőnket. Az étel olyan volt, mint a felvizezett kutyaszar, de legalább volt. Egy fehér, kocsonyás trutyi, amit az orvosok „alaptápnak” neveztek. Belemarkoltam, szájba toltam, és próbáltam nem gondolni arra, hogy talán valami darált féregből készült. Anyám szinte sírt evés közben, de lenyelte, mert tudta, hogy ha nem eszünk, meghalunk.
A hajó folyamatosan zúgott, mintha egy hatalmas szörny gyomrában ülnénk. A falakon apró remegés futott végig, valahányszor a hajtóművek felbőgtek. Az ember soha nem érezte magát ennyire kicsinek.
Aznap este először néztem ki az ablakon, és láttam, ahogy a Föld lassan távolodik. Már csak egy kékes-szürke golyó volt, aminek a felhői szétfoszlottak, és a fények halványan pislogtak. Szépnek kellett volna lennie, de inkább úgy éreztem, mintha egy rothadó hullát látnék a végtelenben lebegni. És én is egy voltam a hullái közül, aki megpróbálja elhagyni a saját temetőjét.
A szívem összeszorult, és egyetlen gondolat vert át rajtam: „Istenem, ha létezel, baszd meg, miért hagytad, hogy idáig jussunk?”
Az első napok az űrben olyanok voltak, mint egy végtelen, mocskos másnaposság. A hibernáció szétcseszte az izmokat, a gyomor minden falatot undorral fogadott, és az agyam úgy zúgott, mintha valaki bent kalapálna egy rohadt vascsővel. Az emberek az első órákban még kóvályogtak, aztán jött a pánik.
A hajó folyosói tele voltak rettegő, káromkodó túlélőkkel. Valaki végigrókázta a lépcsőt, mások a falhoz támaszkodva sírtak. Egy középkorú fickó egyszerűen összeesett a sorban, és nem kelt fel többé. A katona, aki mellette állt, csak ránézett, megrázta a fejét, aztán szólt a technikusnak:

– Húzzátok ki a hullát, mielőtt elkezd bűzleni.
És ennyi volt. Nem temetés, nem búcsú, nem könyörület. Egy nejlonzsák, egy gombnyomás, és a testet kiküldték a végtelen semmibe. Ahogy a zsilip nyílt, láttam, ahogy a csávó lassan forogva eltűnik a csillagok között. Úgy éreztem, hogy hamarosan én is így végzem.
A kabinban mindenki feszült volt, a levegő tele izzadsággal és félelemmel. Egyik este egy férfi felállt, és elkezdett üvöltözni:
– Ez egy kibaszott csapda! Itt döglesztetek meg minket, mint a patkányokat! – és közben az öklével verte a fémfalat.
Az őrök odamentek, és szó nélkül leverték. A vér kicsorgott a szájából, ahogy a padlóra esett. Egy nő felsikoltott, mire az egyik katona rárivallt:
– Kussolj, vagy mehetsz a kurva anyád után a zsilipen!
Azt hiszem, ekkor értettem meg, hogy a túlélés nem lesz dicsőséges, se hősies. Ez csak egy hosszú, rohadt játszma lesz az éhínséggel, a félelemmel és egymással.
Az étel továbbra is szar volt, de már megszoktuk. Egyik nap Oded, a hajón ragadt idióta, aki mindenben a humort kereste, odalépett hozzám egy tálka kocsonyás trutyival.
– Szerinted, ha ez egy ember lenne, melyik részét esszük most? – kérdezte vigyorogva.
– Fogd be, baszd meg – mordultam rá, de közben majdnem elröhögtem magam. Az őr azonnal ránk szólt, hogy tartsuk a pofánkat.
Az ablakon túl csak a feketeség. Csillagok, amik nem adtak reményt, csak emlékeztettek arra, hogy a semmiben lebegünk, és senki nem jön értünk, ha valami balul sül el. A Föld ekkorra már csak egy halvány pont volt. Néha odanéztem, és azon gondolkodtam, hogy mi maradt belőle. A házunk, ahol anyám sírt? A sulim, ahol utáltam mindenkit? Egy rohadt kupac hamu és szétolvadt fém.
Az első hét végére már kialakult a hajón a hierarchia. A katonák voltak az istenek. A technikusok a papok. A többiek? Csak szarházi túlélők. Aki túl hangos volt, azt lecsitították. Aki lázadozott, az eltűnt. Nem kérdeztünk semmit. Jobb volt kussban maradni, enni a trutyit és bízni benne, hogy a hajó bírja az utat.
Éjszakánként, ha lehet éjszakának nevezni azt, amikor a hajó fényét lejjebb veszik, hallani lehetett a sírást. A gyerekek halkan nyüszítettek, a felnőttek

pedig a takarójuk alá dugták a fejüket, hogy senki ne lássa, hogy potyognak a könnyeik. Én nem sírtam. Vagy talán belül igen, de kívül nem jött ki. A harag erősebb volt. Harag a Földre, az emberekre, a kormányokra és leginkább magamra, amiért túléltem.
Aztán egy éjjel meghallottam valamit, amitől befagyott a vérem. Valahonnan a hajó mélyéből egy hosszan elnyújtott, nyüszítő hang jött, mintha valami állat lenne odakötözve. Senki nem szólt, de éreztem, hogy mindenki hallja. Aztán csend lett, de az érzés megmaradt: nem vagyunk egyedül ebben a kibaszott fémkoporsóban.
Az első hét után a hajó egyetlen kibaszott idegőrré változott. Mindenki feszült volt, mindenki utált mindenkit, és minden rezdülésben ott volt a rettegés. Az emberek már nem beszélgettek normálisan, csak morgások, káromkodások és parancsok röpködtek a levegőben. A hajó zúgása mindenkit őrületbe kergetett, olyan volt, mintha egy hatalmas gépszörny gyomrában élnénk, ami bármelyik pillanatban megrág és kiköp.
Az első konfliktus akkor robbant ki, amikor egy nő nem bírta tovább az ételt. Felállt az asztaltól, és ordítani kezdett:
– Elég! Nem bírom ezt a szart! Nem bírom tovább! – a hangja olyan volt, mintha az idegei egyenként pattantak volna el.
Az őrök azonnal odamentek, de a nő hirtelen felkapta a tálját, és az egyik katona arcába vágta a nyálkás trutyit. A férfi üvöltve rántotta fel a fegyverét. Egy másodpercig mindenki mozdulatlan volt. Aztán dördült a lövés.
A nő a padlóra zuhant, mellkasából forró vér spriccelt, végigfröcskölve a fémpadlót és a cipőinket. A gyerekek sikítottak, a felnőttek elfordították a fejüket. Az őr csak legyintett, aztán rádiózott:
– Hullaszállítást kérek a hetes folyosóra.
Két perc múlva már csúsztatták is a testet a zsilip felé. Az egész jelenet nem tartott tíz percnél tovább. Mintha egy légy pusztult volna el, nem egy ember.
Ettől kezdve mindenki csendesebb lett. Senki nem merte megkockáztatni, hogy a következő golyó neki szóljon. Én is csak ültem a sarokban, és próbáltam láthatatlan lenni. Anyám mellettem didergett, mintha a hajó belső hidege az ereiben folyna. Néha megfogta a kezem, és próbált mosolyogni, de csak egy szomorú grimasz jött ki belőle.
Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Mert hiába csökkentették a fényeket, a hajó nem aludt soha. A gépek zúgtak, a fém néha nyöszörgött, mintha

panaszkodna, hogy túl sok a súly a hátán. És néha újra jött az a furcsa hang. Egy elnyújtott, idegesítő nyüszítés, ami végigszaladt a folyosókon. Olyan volt, mintha valami állat lenne a hajón. Vagy valaki, akit nem kellett volna felébreszteni.
Az egyik katona, akit csak Vargának hívtak, egyik este félhangosan odaszólt nekem, mikor elment mellettünk:
– Hallottad a múlt éjjel?
– Mit? – kérdeztem, bár tudtam, mire gondol.
– A sírást. – A szeme úgy csillogott, mint egy kicseszett ragadozóé. – Nem a miénk volt.
Ez a mondat ott maradt bennem, mint egy rohadt tüske. Innentől kezdve minden árnyék gyanús lett, minden hang mögött valami láthatatlan rémet sejtettem. A többiek sem voltak jobbak. Egyik éjjel egy férfi felriadt, és pánikolva rohangált a kabinban, hogy valaki figyeli őt. A katonák letaglózták és elkábították, de másnap már nem láttuk. Hivatalosan „szanatóriumba” került, de mindenki tudta, hogy ez annyit jelent, mint egy szép hosszú séta a légzsilipig.
Az étel fogyott, a víz is. Bár azt mondták, elég készletünk van az egész útra, mi, a szarházi utolsó fedélzeti lakók kaptuk mindig a maradékot. Ha valami elromlott a rendszerekben, mi éheztünk először. Egy nap a vízadagolónál álltam sorban, és előttem egy srác elcsúszott a fémrácson. A pohara kiborult, a víz végigfolyt a rácsok közt, eltűnt a semmibe. Az őr csak annyit mondott:
– Elbuktad. Következő!
A srác remegve állt, mintha sírni akarna, de nem jött ki hang a torkán. Ez volt az űr törvénye: nincs kegyelem.
Anyám egyre kevesebbet beszélt. Láttam rajta, hogy fáradt, hogy minden nap csak egy újabb kínzás. Én meg csak ültem, bámultam a csillagokat az ablakon át, és azon gondolkodtam, vajon melyik pillanatban fogjuk mi is elveszteni a maradék emberségünket.
És akkor jött a vészjelzés.
A hajó hirtelen beleremegett, a fények felvillantak, a hangszóróból rideg gépi hang szólt:
– Figyelem! Hajtómű-ingadozás! Karanténprotokoll indul!
A padló megdőlt, emberek csúsztak a falnak, kiabáltak, káromkodtak. Egy gyerek elengedte anyja kezét, és fejjel a fémfalnak vágódott. Sikított, a vér

végigcsorgott az arcán. A káoszban senki nem figyelt rá. Csak üvöltés, sírás és fémcsikorgás volt.
Az első nap, amikor valóban éreztem: ez az út maga a pokol.
A hajó olyan hangot adott ki, mintha egy hatalmas fémkutya üvöltene a semmiben. A falak remegtek, a padló megdőlt, és az emberek úgy csúszkáltak, mint a bábuk egy rohadt flipperben. A hangszórókból rideg, gépi hang recsegett:
– Hajtómű-ingadozás! Vészprotokoll! Kapaszkodjanak!
Anyám a karomba csimpaszkodott, a körmei a bőrömbe vájtak, de nem érdekelt. A hajó rázkódott, mintha szét akarna szakadni, és mindenki üvöltött, imádkozott, káromkodott, ki mit tudott. Egy srác mellettünk hányt, a savas lé végigcsorgott a fémrácson, és azonnal felszívta a szellőztető rendszer. Nem volt idő se undorra, se sajnálatra.
Aztán hirtelen csönd lett. A hajó stabilizálódott, a fények halványan pislogtak, majd visszaálltak normálra. A gépi hang szinte unottan közölte:
– Stabilitás helyreállítva. Kérjük, térjenek vissza helyükre.
Az emberek lassan összeszedték magukat. Néhányan sírtak, mások csak kábán ültek a földön, és bámultak a semmibe. A gyerek, aki korábban fejjel a falnak csapódott, vérző homlokkal az anyjába kapaszkodott, de legalább élt. A katonák végigjárták a termet, és mindenkit, aki nem mozdult, megrúgtak vagy meglöktek, hogy reagál-e. Aki nem, azt szó nélkül elvonszolták.
Egy férfi a sarokban halkan nevetni kezdett. A hangja először halk volt, aztán egyre hangosabb, míg végül már hisztérikusan röhögött. A közeli őr csak odalépett, és teljes erőből pofán rúgta. A fickó elterült, és elcsendesedett. Senki nem szólt semmit. Ez volt a rend. A túlélés ára az volt, hogy nem kérdezel, nem ellenkezel, nem érzel.
Aznap este, ha lehet estéről beszélni, először éreztem, hogy tényleg a semmiben lebegünk. Az ablakon kinézve csak a csillagok végtelen hidege fogadott. Nem volt Föld, nem volt otthon, nem volt hova visszamenni. Csak a feketeség, ami mindent felfalt.
Anyám mellém bújt, a teste remegett.
– Attias… – suttogta halkan. – Mi lesz velünk?
Nem válaszoltam. Nem volt mit mondani. Az agyamban csak egy szó visszhangzott: semmi. Ez volt a jövőnk.

Később, amikor minden elcsendesedett, és az emberek kifáradva elaludtak a fémágyakon, hallottam, ahogy a hajó nyöszörög. Egy lassú, panaszos hang, mintha maga is érezné, hogy túl sok szart cipel. Aztán megint ott volt az a fura zaj. Egy halk, távoli, idegen nyüszítés. Nem volt emberi. Nem volt állati sem. Olyan volt, mint amikor valami idegen szar az árnyékban figyel, és várja, hogy hibázzunk.
A hideg futott végig a gerincemen. Felültem, körbenéztem, de csak alvó arcokat láttam, a gyerekek összegömbölyödve, a felnőttek kifacsarva, mint a kinyomott rongy. Anyám lélegzése lassú és egyenletes volt, legalább ő aludt. Én nem tudtam. A gondolataim visszatértek a Földhöz, amit hátrahagytunk. A házhoz, ami talán már romokban, és az utcákhoz, amiken most patkányok és éhező kutyák uralkodnak.
Éreztem, hogy lassan minden, ami ember volt bennem, elrohad. Helyét átveszi a düh, a fáradtság és a túlélés ösztöne.
Aznap éjjel csendben tettem egy fogadalmat magamnak:
Ha egyszer elérjük az új világot, bármi is vár ránk, túl fogom élni. Akkor is, ha ehhez mindenki mást el kell veszítenem.
És valahol mélyen tudtam, hogy ez az út csak most kezdődik.