A hang erősödött. Már nem csak karistolás volt, hanem mintha valami mászott volna a falak mögött. A többiek is észrevették. Egy gyerek felsírt, és az anyja azonnal befogta a száját, hogy ne hallatszódjon. Az őrök először nem reagáltak, aztán egyikük idegesen rávágott a falra a puskatussal.
– Nincs ott semmi! Csak a fém tágul! – üvöltötte, de hallottam a hangján, hogy maga sem hiszi.
Aztán jött a csattanás. Valami hatalmas dolog csapódott a hajó külső burkolatához, és az egész kabin beleremegett. Az emberek sikítoztak, káromkodtak, próbáltak bebújni az ágyak alá, mintha az megmenthetné őket az űrtől. A hangszórókból gépi hang szólt:
– Mikrometeorit-ütközés. Sérülés nincs. Maradjanak a helyükön.
Hazudott. Mert ahogy a fények visszavillantak, láttam, hogy az egyik folyosó sarkánál egy apró repedés csillogott. Pici, alig észrevehető, de ott volt. És a fém mögül apró sziszegő hang szivárgott, mint amikor egy gumiabroncsot szurkál valaki.
A pánik azonnal kitört. Egy férfi felugrott, és rohanni kezdett a főfolyosó felé, ordítva:
– Meg fogunk dögleni! Mindenki meg fog dögleni!
Két katona rávetette magát, leteperték, és teljes erőből verték, amíg el nem ájult. Az egyik odafordult hozzánk, és vicsorogva üvöltötte:
– Kuss legyen, vagy ti lesztek a következők!
A kabin lassan elcsendesedett, csak a szipogás és a hajó mély, reszelős zúgása maradt. Éreztem, hogy a félelem mindenkin áthullámzik, mint valami láthatatlan betegség. A levegő szinte tapinthatóan nehéz lett, izzadság és pánik szaga keveredett a steril fémmel.

Aznap éjjel eltűnt az első ember. Egy harmincas nő, akit senki nem kedvelt különösebben, mert mindig morcos volt és másokra mordult. Egyszerűen eltűnt az ágyából. Senki nem látta, senki nem hallotta, ahogy kiment volna. Amikor reggel, vagy ami annak számított, a katonák ellenőrizték a létszámot, hiányzott egy chip-jelzés.
– Ki az, aki szórakozik velünk? – üvöltötte az egyik. Senki nem válaszolt.
Elkezdődött a keresés. A hajó folyosóit végigjárták, de a nőnek nyoma sem volt. Mintha elnyelte volna a fémkoporsó, vagy maga a kurva űr. Az emberek összesúgtak, és a pletyka gyorsabban terjedt, mint a hideg:
– Elvitte az a valami.
– Milyen valami?
– Amit hallunk éjjelente.

Aznap este senki nem aludt. A fények halványan égtek, és minden pisszenésre összerezzentünk. Én az ablaknál ültem, és bámultam a csillagokat, amik könyörtelenül néztek vissza. Úgy éreztem, hogy ha most valami megesz minket, az egész univerzum leszarja. Egy hang sem hallatszana, senki nem emlékezne ránk.
Anyám mellém ült, a kezét a vállamra tette.
– Emlékszel, mikor még volt kertünk? – suttogta.
– Emlékszem. – Hazudtam. Már alig rémlett valami a Földből. Csak a bűz, a mocsok, és az, hogy mennyire akartam elmenekülni.
Most pedig a semmi közepén ültem, és először gondoltam arra, hogy talán a Földön megdögleni kevésbé lenne szar, mint itt túlélni.
És ekkor újra jött az a kaparászás. De most sokkal közelebbről.

A kaparászás nem szűnt meg. Mintha valami lassan mászna a falak mögött, végighúzva a karmai vagy a fogai hegyét a fémcsöveken. Az emberek összerezzentek minden hangra, a gyerekek sírtak, a felnőttek összeszorított foggal próbáltak úgy tenni, mintha nem hallanák. A katonák járőröztek a folyosókon, de láttam rajtuk, hogy ők is rettegnek.
Egyik „éjjel” – mert már nem tudtam, mennyi idő telik el – a pánik végleg kitört. Egy férfi felriadt az ágyából, ordítva, hogy valami ráfogta a nyakát. Rángatta a levegőt, mintha láthatatlan kezek fojtogatnák, majd kirántotta magát a fémhálós fekhelyről, és a folyosón kezdett rohanni. Az őrök azonnal utána.
Aztán csattanás. Egy lövés. Csend.
Reggel – vagy ami annak számított – már csak a hírt közölték: egy újabb „pszichotikus roham”. De mi tudtuk, hogy ez nem így van. A férfi szeme, mielőtt elszaladt, tele volt valódi félelemmel. Nem az őröktől, nem az űrtől. Valami mástól.

A következő nap, a sorban állásnál robbant a bomba. Egy nő egyszerűen összeomlott, és üvölteni kezdett:
– Valami van a hajón! Érzem! Figyel minket! – és a kezével rángatta a levegőt, mintha tapogatná a láthatatlan borzalmat.
Egy katona odalépett, hogy lecsitítsa, de a nő pofán köpte. A katona szó nélkül előkapta a pisztolyt, és fejbe lőtte. A test összecsuklott, a vér végigcsorgott a vízadagoló alatt, és a gyerekek sírtak, de senki nem mert megmozdulni.
Oded mellém hajolt, és halkan suttogta:
– Ez nem tarthat sokáig. Előbb-utóbb fel fogunk lázadni.
– Aha, és aztán mi lesz? – kérdeztem keserűen. – Átveszed a hajót, és repülsz a fasz tudja, hova?
Oded csak vállat vont, de a szemében őrült fény villant.

Aznap este mindenki feszült volt. A katonák már párban aludtak, egyik mindig ébren. A civilek közül sokan összebújtak, mintha a test melege megvédhetne attól, ami a falak mögött mászkált. A hajó zúgása alá beszivárgott az a különös nyüszítés, és mintha egyre közelebbről jött volna.
És akkor történt, amitől mindenki rettegett: valaki eltűnt az őrségből.
Reggelre az egyik katona nem jelentkezett. A többiek végigjárták a hajót, de nyoma sem volt. A fegyvere ott hevert az egyik szervizfolyosón, a tár üresen, mintha mindent kilőtt volna, mielőtt… nos, mielőtt valami elvitte.
A katonák dühöngtek, a civilek suttogtak. A félelem szinte tapintható volt. Egy öreg férfi odasúgta nekem:
– Mondtam, hogy a Föld átka jön velünk. A halottak velünk utaznak.
Nem válaszoltam. Nem mertem.

Aznap este a kabinban már senki nem mert elaludni. A neonfény pislákolt, a fém halkan zúgott, és minden árnyékban ott lappangott a halál. Anyám a vállamra hajtotta a fejét, és a szeme csukva volt, de éreztem, hogy nem alszik.
És akkor jött az a hang. De most nem kaparászás volt.
Hanem egy lassú, mély, torz morgás, ami végigvibrált a hajó acéltestén, és a mellkasomban is éreztem. Mintha maga a hajó szíve dobbant volna, és közölte volna velünk: nem vagytok egyedül.
A morgás után olyan csönd ereszkedett a hajóra, ami szinte fájt. Mindenki hallotta, mindenki tudta, hogy valami van odakint vagy odabent, de senki nem merte kimondani. A katonák arca is sápadt volt, bár igyekeztek keménynek tűnni. A civilek között már nem csak a félelem, hanem a düh is terjedt, lassan, mint a penész a nedves falon.

Másnap kitört az első igazi lázadás. Egy férfi, talán negyvenes, egész éjjel nem aludt, csak a sarokban ült és reszketett. Amikor a reggeli sorban állásnál az egyik katona meglökte, hogy gyorsabban mozogjon, az felüvöltött, és nekirontott. Puszta kézzel, mint egy vadállat. Az őr meglepődött, de nem volt ideje reagálni, mert két másik civil is beszállt, és hirtelen hárman estek neki.
A folyosó pillanatok alatt káosszá vált. Ordítás, káromkodás, pofonok, öklök, és aztán az első lövés. A fegyver dördülése fémesen csattant vissza a falakról. Az egyik civil mellkasán tátongó lyuk jelent meg, és hörögve esett össze. A többiek ekkor sem álltak meg.
A katonák hárman voltak, a civilek húszan. Pár pillanatig úgy tűnt, hogy talán sikerül leverni őket, de a kiképzésük és a fegyverek megtették a magukét. Egy nő felkapott egy fémdarabot, és teljes erőből a katona fejéhez vágta. A sisak megvédte, de a katona dühöngve ráfordította a fegyvert, és egyetlen lövéssel leterítette.
A káosz közepette Oded mellettem állt, és remegő kézzel súgta:
– Ez az! Most vagy soha!
– Te hülye vagy – morogtam. – Mindenkit lelőnek!
És tényleg. Mire öt perc eltelt, a folyosó tele volt vérrel, és három civil mozdulatlanul feküdt. A katonák lihegve, izzadtan álltak, és az egyik végigpásztázott minket a fegyverével.
– Még valaki? Még valaki akar hősködni, büdös szarok?! – üvöltötte, és a hangja visszhangzott a fémfalak között.
Senki nem szólt. Csak a vér csöpögött a rácsos padlóra. A hullákat gyorsan zsákba rakták, és a zsilip felé vitték. Már megszoktam a látványt, és ettől lett igazán undorító érzésem: hogy kezdtem megszokni az embertelenséget.

Aznap este a hajó sötét és fojtó volt. A fények pislákoltak, a szag bűzlött a félelemtől és a vértől. Anyám a fal mellett ült, ölében egy rongydarabbal, amit simogatott, mintha gyerek lenne. Soha nem láttam ilyennek. Mintha a lelke már félúton kiszállt volna belőle.
És akkor a morgás újra megszólalt. De most közelebb. Mélyebb. Fémesebb. Mintha maga a hajó szólalt volna meg. A falak remegtek tőle, a mellkasom beleremegett. Egy nő felsikoltott, mire az egyik katona rárivallt:
– Fogd be, te kurva!
De én már tudtam. Bármi is az, nem képzelődés volt. És el fog jönni értünk.

Aznap éjjel, miközben próbáltam nem remegni, hallottam, ahogy valaki lassan végigsétál a folyosón. Nem katona volt. Nem civil. A léptek furcsán csengtek a fémrácson, mintha karmai lettek volna.
És ekkor valahol a hajó mélyén egy férfi üvöltése hasította szét a csendet. Aztán hirtelen elhalt.
Az üvöltés utáni csend rosszabb volt, mint maga a sikoly. Mintha a hajó is visszatartotta volna a lélegzetét, és várt volna. Várt arra, hogy mi történik ezután. A civilek szorosan egymáshoz bújtak, a gyerekek reszketve próbáltak nem sírni. A katonák végigfutottak a folyosón, fegyverekkel a kezükben, de a visszatérő léptek és morgások elnyomták a szívverésemet is.
A vér szaga hamar megcsapta az orromat, még mielőtt láttam volna, mi történt. A szervizfolyosó végében találták meg a férfit, vagyis azt, ami maradt belőle. A feje hiányzott. Nem robbanás, nem lövés, egyszerűen nem volt ott. A teste szaggatottan feküdt a rácson, mintha valami erős kéz tépte volna szét.
– Ez… ez nem lehetett ember – suttogta az egyik katona, de a többiek ráförmedtek, hogy kussoljon.
A civilek között halk zúgás indult: suttogások, imák, átkozódások. Oded mellém húzódott, és szinte hallottam, ahogy a foga vacog:
– Mi… mi a fasz zabált fel egy embert az űrben, Attias?
– Fogd be – préseltem ki magamból. – Ha kimondod, akkor valóságos lesz.
A hullát gyorsan zsákba rakták, de a vérfoltok ott maradtak, vörösen izzottak a neonfény alatt. Senki nem mert belépni a folyosó azon részébe. A katonák próbálták fenntartani a rendet, de a félelem és az őrület lassan szétmarta az embereket.

Aznap éjjel senki nem aludt. Mindenki a saját gondolataiba fulladt, miközben a hajó zúgása keveredett a távoli, fémes kaparászással. Anyám a vállamra hajtotta a fejét, de a szeme nyitva volt, üresen bámulta a plafont. Éreztem, hogy egyre jobban eltávolodik a valóságtól.
Valamikor a „hajnal” közeledtével – bár a fények csak mesterségesen halványodtak és erősödtek – újabb hang rázta meg a hajót. Egy mély, torz, dörmögő zengés, ami végigfutott a fémcsöveken. Nem emberi volt. Nem is gépi. Valami más. Olyan volt, mintha maga az űr akart volna beleszólni az életünkbe.

Az emberek végleg megtörtek. Egy nő felpattant, és teli torokból üvölteni kezdett, majd nekirontott a zsilipnek. A katonák próbálták megállítani, de mire elkapták, már a kezelőpanelt püfölte, hogy kinyissa az ajtót. Őrjöngött, rángatózott, és azt üvöltötte:
– Inkább megdöglök kint, mint itt bent a pokolban!
Végül leteperték, elkábították, és elvonszolták. Senki nem kérdezte, hova. Már mindenki tudta.

Én az ablaknál ültem, és néztem a csillagokat. A hideg feketeség körülölelt minket, és úgy éreztem, mintha egy apró, büdös féreg lennék a világmindenség gyomrában. Ekkor tettem egy újabb fogadalmat:

Nem érdekel, mi mászik itt, nem érdekel, ki dől ki mellettem. Én túl fogom élni. Én eljutok az új világig.
És valahol a hajó mélyén, a fémfalak mögött, mintha egy halkan kuncogó, idegen hang válaszolt volna erre a gondolatra.