EREBOS – 10. Fejezet – EGYEDÜL A POKOLBAN

Egyedül a pokolban

A folyosó, amin vánszorogtunk, hosszú volt, sötét és hideg. Anyám teste könnyűnek tűnt a karomban, de csak azért, mert már alig volt benne élet. A szemében nem volt fény, az arcán nem volt kifejezés. Csak egy héj maradt belőle, amit a hajó még nem nyelt le teljesen.
Mögöttünk a szervizhelyiségben Oded haldoklott. Nem néztem vissza. Nem engedhettem meg magamnak. A túlélés nem ismeri a bűntudatot. A túlélés hideg, éles, és nem törődik senkivel.
A hajó csendben figyelt. Hallottam a csövek halk csöpögését, a fém mély, lassú zúgását, mintha a hajó szíve dobogna. Tudtam, hogy minden lépésem hangja messzire visz. Tudtam, hogy a szörny hall engem. És valahol mélyen, nagyon mélyen, éreztem, hogy élvezi.

Egy kanyar után egy tágasabb folyosóra értem. A falakon rozsdafoltok, vércsíkok és mély karmolásnyomok. A hajó tele volt a halál emlékeivel, és én tudtam, hogy hamarosan én is része leszek, ha hibázom.
Anyám halkan nyöszörgött, de nem szóltam. A számat összeszorítottam, és csak mentem előre. A testem fájt, a karjaim zsibbadtak, a lábaim remegtek, de minden mozdulatot ugyanaz a gondolat irányított: élni.
Aztán jött a hang. Először csak távolról, mély és fémes kuncogás. A hajó testében futott végig, minden csövön, minden falon, mintha körülölelne. A gyomromban jeges gömb lett a félelem, de az arcom hideg maradt.

– Hallod, anya? – suttogtam, de nem jött válasz. – Figyel minket. Tudja, hogy élünk. És azt is tudja, hogy hamarosan…

A folyosó bal oldalán egy ajtó nyílt, sötét szobába vezetett. Bementem. A levegő bent állott volt, büdös és nyomasztó. A plafonon csöpögött valami, a padlón régi szerszámok és törmelék hevert. Tudtam, hogy ez sem menedék, csak egy újabb csapda.
Letettem anyámat a sarokba, a falnak támasztva. A szeme csukva volt, a mellkasa alig mozgott. Talán jobb is így. Legalább nem érzi, mi jön.
A hajó ekkor halkan felnyögött. A csövekben futó hang lassan körbejárt, majd elhalkult. A csend visszatért, de már nem volt magányos. Ez a csend figyelt. Ez a csend lélegzett. És tudtam, hogy a pokolban egyedül vagyok.

A szoba, ahol leültettem anyámat, olyan volt, mint egy rothadó sírkamra. A falak hidegek, a padlón minden lépésnél csikorgott a fém, és a levegőben ott ült a vér szaga. A hajó zúgása lassan elhalt, és ismét beköszöntött az a fullasztó csend, ami mindig csak egyet jelentett: vadásznak rám.
Anyám nem mozdult. A szeme csukva volt, a mellkasa alig emelkedett. Ha még élt is, már nem volt része ennek a világnak. Nem szóltam hozzá. Minek? A szavak itt semmit nem értek. Csak a túlélés számított.
A hajó halkan megremegett, és a csövekben lassú, torz moraj futott végig. A szörny üdvözlése volt ez. Egy figyelmeztetés: tudja, hogy itt vagyok, és tudja, hogy most már teljesen egyedül vagyok.

Felálltam, és a rozsdás csövet két kézre fogtam. A testem sajgott, minden porcikám fáradt volt, de a szemem hideg maradt. Már nem volt bennem könyörület. Már nem volt bennem félelem sem. Csak a düh és az ösztön, hogy éljek.
A folyosóra léptem. A lábam alatt nyikorgott a rácsos padló, és minden rezdülést visszhangozva vitt tovább a hajó. Tudtam, hogy ez jelzés. A szörny hall engem. És most játszani akar.
Egy sarkon befordulva megláttam a folyosó végén valami mozgást. Csak egy árnyék, gyors és természetellenes. A gyomrom összerándult, de nem torpantam meg. Elindultam felé, lassan, minden idegszálam éberen.
A hajó hirtelen elnémult. Se zúgás, se kaparás, se csöpögés. Csak a csend. Ez volt az a pillanat, amikor bármi történhetett. És meg is történt.

A plafon hirtelen beszakadt mögöttem. Egy torz, hosszú kar csapódott le, végigszántva a padlót, és a fém szikrázva tiltakozott. Megpördültem, és a csövet teljes erőből a karra vágtam. A szörny felüvöltött, a hang fémesen visszhangzott a folyosón, és a hajó megremegett.
A lény eltűnt a sötétben, de tudtam, hogy nem ment messzire. Csak játszott velem. Én pedig összeszorított foggal suttogtam a félhomálynak:
– Jöjj csak, rohadék… én várlak.

A hajó fémteste halkan, torzan kuncogott.

A folyosó hidege a csontomig hatolt, és minden lépésnél éreztem, hogy a hajó szinte lélegzik alattam. A fémen visszhangzottak a lépteim, és tudtam, hogy ez jelzés a szörnynek: itt vagyok. Nem menekültem többé. Nem is tudtam volna. Csak előre mentem, mint egy állat, amit sarokba szorítottak, és ami most már harapni készül.
A plafonról lassú csöpögés hallatszott. Nem víz volt, hanem valami sűrűbb, amitől fémes íz töltötte meg a levegőt. Vér? Olaj? A fasz tudja. Már nem számított. Csak az számított, hogy éljek a következő percben is.

Megálltam egy elágazásnál. Jobbra hosszú, sötét folyosó vezetett a hajó belseje felé, balra pedig egy tágasabb tér, ahol halovány fény villódzott. A bal oldali térből halk kaparás hallatszott. Nem sietős, nem ideges – lassú, fenyegető. A szörny tudta, hogy hallom.
– Gyere, te rohadék – mormoltam, és a csövet még erősebben szorítottam. – Lássuk, ki hal meg ma este.

A bal oldali térbe léptem. A padló csúszott, tele szétkenődött vérrel és sötét foltokkal, amiket nem akartam jobban megnézni. A szoba közepén régi konténerek és törmelékek hevertek, mintha valami ide temették volna el a hajó titkait.
És akkor megszólalt a hajó. Nem a hangosbeszélő, nem a szörny. Maga a fémtest. Mély, torz, fémes hangon, mintha az acél maga beszélt volna:
– Egyedül…

A szívem kihagyott egy ütemet. A hajó tudta. Érezte. A szavaival a lelkembe markolt, és egy pillanatra majdnem hagytam, hogy a rémület elárasszon. De aztán felnevettem. Egy hideg, rövid, üres nevetés tört fel belőlem.
– Igen, egyedül. És így is túl fogom élni.

A plafon hirtelen beszakadt, és a szörny lecsapott. Nem vártam meg, hogy rám vesse magát. Oldalra vetődtem, és a csövet teljes erőből rávágtam a fejére. A hang, ami kitört belőle, egyszerre volt fémes és húsos, és a hajó falai visszhangozták.
A lény visszahőkölt, majd felugrott a falra, és eltűnt a sötétben. A szívem vadul kalapált, de az elmém hideg maradt. Már nem volt bennem félelem. Csak az ösztön, hogy ha jön, én ölni fogok.
A hajó halkan kuncogott, mintha elismerte volna a kihívást.

A szoba, ahol álltam, visszhangzott a saját lélegzetemtől. A hajó falai hidegen izzottak, mintha maguk is éltek volna, és minden rezdülésük figyelmeztetés volt: nem vagy biztonságban. A plafonon és a falak mögött hallottam a lassú, súrlódó mozgást, ahogy a szörny körözött körülöttem, türelmesen, mint egy ragadozó, ami tudja, hogy a zsákmány előbb-utóbb elfárad.
A csövet két kézre fogva vártam. Minden izmom feszült volt, minden idegszálam üvöltött, hogy jönni fog. De most nem akartam futni. Ha újra ránk ugrik, itt dől el a játszma.
A hajó halkan felnyögött, mintha a fémteste sóhajtott volna. A csövekben mély, torz moraj futott végig, és a padló enyhén remegett. Tudtam, hogy ez jelzés.
Mindig jelzés volt.

A sötétből ekkor lassú, fémes kuncogás hallatszott. Először távolról, aztán közelebbről, majd a szoba minden sarkából egyszerre. A hajó játszott velem. Tudta, hogy hallom, és élvezte, hogy reagálok.
– Gyere – sziszegtem, és a csövet felemeltem. – Gyere, te kurva élet… gyere, ha mersz!

A plafonról por hullott, majd egy panel halkan megnyikordult. Egy árnyék suhant át felettem, gyors és groteszk. Felnéztem, de a szörny már eltűnt a csövek között. A szívem lassan vert, az elmém hideg maradt. Nem dühöngtem, nem pánikoltam. Vártam.
Aztán hirtelen a padló beszakadt a lábam alatt. Reflexből vetődtem oldalra, és a csővel kapaszkodtam a szélén. Az acél hidege a tenyerembe vágott, de megtartott. Lent sötétség és üresség várt, mélyről csöpögő víz vagy vér hangjával.

A szörny üvöltése betöltötte a szobát. Fémes, torz, gyilkos hang, amitől a hajó falai is beleremegtek. Tudtam, hogy közel van. Talán fölöttem, talán mellettem, talán a sötétben várja, hogy elengedjem a csövet.
De nem engedtem. Felrántottam magam, és a csövet újra két kézbe fogtam. A szemem hideg volt, a gondolataim tiszták: ha most jön, megölöm. Ha nem, én maradok életben.
A hajó halk kuncogása végigfutott a fémtestén, mintha élvezte volna a látványt.

Felálltam, és a csövet újra két kézbe fogtam. A mellkasom lassan emelkedett-süllyedt, a szívverésem ütemes volt, hideg, mint maga a hajó. A plafonon és a falak mögött halk mozgás hallatszott, kaparás, súrlódás, majd elhalt. Tudtam, hogy közel van. Már éreztem a bőröm alatt, mint egy lassan kúszó méreg.
A szoba sarkában valami megcsikordult. Megpördültem, és a csövet felemeltem, de nem láttam semmit. A hajó fémteste halkan felnyögött, mintha élvezte volna a feszültséget.
Aztán a szörny egyszerűen ott volt. Nem láttam jönni. A plafonról zuhant rám, gyorsan, groteszkül, természetellenes erővel. Reflexből vetődtem oldalra, a csővel suhintottam, és a fém találkozott a húsával. A szörny felüvöltött, a hangja fémes, torz, egyszerre volt fájdalmas és gyilkos.
A hajó remegett, a falakból por hullott. Éreztem, hogy ez most igazi harc lesz. Már nem csak játszott. Ez most az volt, ahol vagy én halok meg, vagy ő.

A szörny nekem rontott, hosszú karja a levegőt szelte. A karmok a falba vájtak, szikrákat szórva. Én üvöltve vágtam vissza, újra és újra. A cső csattant, a szörny hörgött, a hajó visszhangozta a csata minden hangját.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha hátrált volna. A teste groteszkül vonaglott, majd felugrott a falra, és onnan rám vetette magát. A csővel oldalról ütöttem, éreztem, ahogy a fém találkozik a csonttal vagy annak valami torz megfelelőjével. A szörny felordított, a hangja betöltötte a hajót, és én csak üvöltve vágtam tovább, míg az izmom zsibbadt.
A hajó ekkor megszólalt. Mély, torz, fémes hangon, mintha maga az acél beszélt volna:
– Csak egy marad…

A szörny megdermedt egy pillanatra, és én ekkor újra lecsaptam, teljes erőből, egyenesen a fejére. A hang, ami kitört belőle, egyszerre volt fájdalmas és dühös, majd a lény hátraugrott, és eltűnt a plafon sötétjében.
Lihegve álltam a vérrel és porral borított szobában, és a szemem hideg volt. A hajó lassan, halkan kuncogott, mintha elismerte volna, hogy még élek.

A szoba csendje most már nem volt üres. A hajó lélegzett, a falak lüktettek, mintha egy óriási szív dobogna körülöttem. A szörny eltűnt a sötétben, de tudtam, hogy figyel. Mindig figyelt. Ez a csend volt a legkegyetlenebb fegyvere.
A csövet szorongattam, a kezem remegett, de nem a félelemtől – a düh és a fáradtság keverékétől. Az elmém lassan kiürült, minden gondolat egyetlen szóvá olvadt: élni.
A hajó halkan felnyögött, a fém visszhangja végigfutott a csöveken. Aztán mély, torz hang szólalt meg a falakból, mintha maga az acél beszélt volna:
– Egyedül maradsz…

A szívem egy pillanatra kihagyott, de az arcom hideg maradt.
– Tudom – suttogtam. – És így is élni fogok.

A plafonon lassú mozgást hallottam, majd egy árnyék suhant át. Nem jött támadás. Csak körözött, játszott, mint mindig. A hajó is velem játszott, és tudtam, hogy ez a játék addig tart, amíg az egyikünk el nem pusztul.
A szemem sarkában mozgást láttam. Megpördültem, a csövet felemelve, és egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy vége. De a szörny eltűnt, mielőtt lesújthattam volna. Csak a hideg levegő és a fém szaga maradt után.
A gondolataim egyre széttöredezettebbek lettek. Nem tudtam, hány nap telt el, vagy hány órája vagyok itt. Nem számított. Már nem volt emberi idő. Csak a vadászat ritmusa. Csend, mozgás, támadás, túlélés.

Felnevettem. Egy üres, rekedt, torz nevetés volt, ami visszhangzott a falak között.
– Gyere… gyere, te rohadék… – suttogtam. – Nem halsz meg nélkülem.

A hajó halkan, fémesen kuncogott, mintha válaszolt volna. És én akkor, ott, végleg megértettem: ebben a pokolban már nem vagyok ember. Már csak ösztön vagyok, düh és túlélés.

A csend visszatért, de most már barátként simult körém. A szörny figyelt, a hajó figyelt, és én mosolyogtam a sötétben. Mert tudtam: én vagyok az, aki élve marad.