EREBOS – 3. Fejezet – AZ ŰR BÖRTÖNÉBEN

Az űr börtönében

A hajó gyomrában már nem volt nappal és éjszaka, csak a neonfény kegyetlen, hideg fénye, ami állandóan az arcunkba világított. Az időérzékem régen megszűnt, a testem zsibbadt, a lelkem üres. A legtöbben már csak vegetáltak, némán ültek a fal mellett, mint valami elcseszett emberi roncsok kiállítása.
A második fejezet végén történt mészárlás óta a hajón olyan lett a hangulat, mintha maga a pokol is unná magát, és lassan minket falna fel. A katonák, akik eddig próbálták tartani a rendet, most már ők is idegesen kapkodták a fejüket minden zajra. A régi világból csak a káromkodás maradt, amit mindenki másképp adagolt: volt, aki suttogta, volt, aki üvöltötte.
Aznap – vagy bármelyik nap, a fasz tudja – valami történt. A hajó egyik szervizfolyosóján furcsa, fémes csattanások hallatszottak. Nem úgy szólt, mint amikor egy ember jár, nem volt ritmusa. Inkább olyan volt, mintha valami hatalmas, de csonttalan lény mászna a hajó testén belül. A falak mintha felnyögtek volna minden csapódásnál.
A közelben álltunk vagy tizen, köztük Oded is, aki lassan már inkább őrültnek tűnt, mint túlélőnek.
– Hallod ezt, Attias? – suttogta, a szeme tágra nyílt, az arcán a félelem és a kíváncsiság egyszerre vibrált.
– Hallom, de inkább fogd be. – A hangom remegett, de próbáltam keménynek tűnni.
A katonák ketten elindultak a zaj irányába. A cipőik fémes csattogása visszhangzott a hajó belsejében, de a furcsa, ropogó hang nem szűnt meg, sőt, mintha közelebb jött volna.
Aztán hirtelen csend lett.
Percekig vártunk, majd egyetlen lövés hallatszott. Utána semmi.
Az emberek nem szóltak, csak a mellkasuk emelkedett a rettegéstől. Anyám mellettem ült, és szinte hangtalanul suttogott valamit, amit nem értettem. Talán imádkozott, talán átkozott minket, amiért elhagytuk a Földet.
A kép villant az emlékeimben, ahogy a Földet utoljára láttam. Szürkés füst, romba dőlt városok, halott folyók, égett fák. És most, itt az űr hidegében, a túlélésért reszketve, hirtelen nem tudtam, melyik volt a rosszabb: ott maradni meghalni, vagy itt bolyongani a biztos őrületben.
Oded halkan felnevetett. Nem volt normális nevetés, inkább valami torz, idegrángó vihogás.
– Látod, öregem? – mondta. – Mondtam én, hogy ez az egész hajó egy kurva koporsó az űrben. És mi vagyunk benne a férgek.
Aztán a folyosó végén felvillant egy vörös fény. Egy pillanatra mintha valami árnyék suhant volna el mellette, hosszú, nyúlánk, szinte folyékony mozgással. A katonák már nem jöttek vissza.
Éreztem, hogy ha sokáig itt maradok mozdulatlanul, az agyam szétrohad a félelemtől. A hajó zúgott, az űr néma volt, és valami figyelt minket.
A vörös fény villogása beleégett a retinámba, miközben próbáltam felfogni, hogy mit láttam. Vagy inkább mit nem láttam. A katonák eltűntek, a folyosó üres volt, csak az árnyék suhant el, mintha soha nem is lett volna igazi.
Oded lépett először, persze, mert totál elment az esze.
– Hééé! – kiáltotta, és a hangja visszhangzott a fémfalakról. – Hé, ti rohadékok! Hova bújtatok?!
A hangja idegenül kongott, mintha a hajó maga nyelte volna el. Én a falnak simultam, a gyomrom görcsben, és csak annyit suttogtam:
– Anyád… miért kell ezt csinálni?
Egy másik civil, egy nő, aki korábban még a gyerekét ringatta, most felpattant, és rángatni kezdte Oded vállát.
– Kussolj már, te barom! – sziszegte. – Nem hallod, hogy valami figyel minket?
A hajó zúgása elnyomott mindent, de közben mintha apró, fémes kaparászást hallottam volna a falak mögül. Lassan, óvatosan lépkedtem előre, és közben minden lépésemnél úgy éreztem, hogy a padló remeg. Vagy talán csak a lábam.
A kép bevillant a fejemben, ahogy elképzeltem, hogy mi leselkedhet ránk. Talán tényleg az árnyak népe, ahogy a régi mesék mondanák. Ha léteznek démonok az űrben, hát ezek azok.
Egyszer csak egy hang hasított végig a hajón. Nem emberi, nem gépi. Valami fémes, torz üvöltés, ami olyan mélyről jött, mintha a hajó lelkéből szólna. A hang mindenkit a földre dermesztett. A gyerekek sikítottak, a nők sírtak, a férfiak káromkodtak, és néhányan egyszerűen lefagytak, mint a szar.
A katonák rádiója hirtelen életre kelt, sistergő hangon szólt:
– …Vissza… nem… jönni… – majd elnémult.
A következő pillanatban egy test zuhant le a folyosó végéről. Az egyik katona volt. A mellkasa üres, kifordítva, mintha valami belülről tépte volna szét. A szeme nyitva volt, üveges, az arca pedig még mindig a döbbenettől torzult.
A sikolyok visszhangoztak a szűk folyosón, és én csak egy dolgot éreztem: ha itt maradunk, mind megdöglünk.
Oded mellém ugrott, és lihegve suttogta:
– Látod, Attias? Mondtam én… mondtam én… itt valami van… és mi leszünk a következők.
Én csak bólintottam. A szívem úgy vert, mintha ki akarna törni a bordáimból. Ez már nem volt egyszerű utazás. Ez egy kibaszott mészárszék lett. És a hajó, ami a menekülésünket jelentette volna, most maga a börtönünk és a sírunk is lett.
A katonát gyorsan elvitték – ha ugyan lehet ilyet mondani arra, hogy két férfi megpróbálta a testét egy közeli fülkébe húzni, miközben a lábai furcsán csúsztak végig a fémpadlón, csíkokat húzva a vérrel. A többiek némán figyelték, néhányan elfordították a fejüket, mások meg egyszerűen bámulták, mint valami kibaszott horrorfilmet.
Azt éreztem, hogy a levegő sűrűbb lett, mintha az egész hajó belső tere tele lenne láthatatlan fojtással. Mindenki lassabban mozgott, lassabban beszélt, a szívverésünk is mintha egyszerre, hangosan dobolt volna.
A falak mögül jövő kaparászás hirtelen abbamaradt. A csend olyan súlyos volt, hogy szinte fájt. Oded nyelt egy nagyot, és próbált poénkodni:
– Szerintem most vacsoráznak. Mi leszünk a desszert, öregem…
A hangja remegett, és a szeme körül rángott az ideg.
Az agyam megint visszarohant a Földre. Látom a kihalt utcákat, az összeomlott felhőkarcolókat, a füstöt, a lángokat. Olyan volt, mintha az egész bolygó sóhajtott volna egy utolsót, mielőtt meghalt. És most itt vagyunk, a halál árnyékában, egy fémkoporsóban.
Egy hang a hangosbeszélőből hirtelen megszólalt, recsegve, torzan:
– Mindenki… a központi csarnokba… azonnal…
A hang ismeretlen volt, és szinte emberietlen.
A folyosón mozgás támadt, az emberek ösztönösen indultak a központ felé. Anyám karjába kapaszkodtam, éreztem, hogy remeg. Ő már nem kérdezett semmit, csak ment, mint egy bábu.
A központi csarnokban kaotikus volt a tömeg. A falak mentén pislákoló lámpák világítottak, és a hajó ablakán túl ott volt a végtelen feketeség, néhány távoli csillaggal. A hajó gyomra, ami valaha menedéknek tűnt, most maga lett a rémálom.
A kapitány jelent meg az emelvényen, de alig ismertem rá. A szeme véreres, a szája szélén nyál csillogott, és az egész ember úgy nézett ki, mintha napok óta nem aludt volna.
– A… helyzet… ellenőrzés alatt… – kezdte, de a hangja megtört.
A tömeg morajlani kezdett. Valaki hátulról üvöltött:
– A kurva életbe, hazudsz! Emberek halnak meg, te rohadék!
A kapitány remegett, majd hirtelen a fejéhez kapott. És ekkor hallottuk mindannyian. Egy suttogás, ami egyszerre volt mindenhol és sehol:
– Nem menekültök…
Az emberek sikítani kezdtek, többen futásnak eredtek, és egymást taposták le a félelemtől. Én is éreztem, hogy a gyomrom felkavarodik, és a lábam menekülni akar, de az eszem tudta: nincs hova.
A hajó zúgása mélyebb lett, mintha valami kívülről húzna minket a semmibe.
A központi csarnok káoszba borult. Az emberek futottak, ordítottak, sírtak, és a katonák próbálták visszatartani őket, de már senki nem hitt nekik. Egyikük fegyverét rántotta, és a levegőbe lőtt. A hang fémesen visszhangzott, mint egy acélkoporsóban. Egy pillanatra mindenki lefagyott.
– Vissza a helyetekre! – üvöltötte az őr, az arca vörös volt az idegtől. – Aki engedély nélkül mozog, az meghal!
Senki nem mozdult. A gyerekek sírása megtöltötte a teret, mint valami idegesítő, fájdalmas szimfónia. Aztán a fények pislákoltak, és elmentek. A hajó egy pillanatra sötét lett, csak a csillagok halvány fénye szűrődött be az ablakokon. És akkor meghallottuk.
A morgás. Mély, fémes, torz. A falak beleremegtek, és a mellkasom is. Olyan volt, mintha maga a hajó szíve vert volna. A sötétben valaki felsikoltott, egy tompa puffanás hallatszott, majd újabb sikoly.
A vészvilágítás felkapcsolódott. A padlón egy nő feküdt, a feje oldalra csavarodva, a szeme üveges. A teste még remegett. Mellette vörös nyom húzódott a fémrácson, mintha valami odarántotta volna, majd elengedte.
A kép a fejemben villant, ahogy felnéztem az ablakra: a csillagok hidegen néztek vissza, és valahol távol talán ott volt a célunk. Egy idegen bolygó, amire soha nem fogunk úgy rálépni, hogy még emberek legyünk.
A tömeg szétesett. Egy férfi üvöltözni kezdett:
– Ki kell jutnunk innen! A mentőkabinok!
És rohanni kezdett a folyosó felé, páran követték. A katonák azonnal reagáltak, de már késő volt: a pánik olyan volt, mint egy fertőzés, ami egy szempillantás alatt átterjed mindenkire.
A folyosón rohanva hallottam, ahogy mögöttünk újra felharsan az a morgás, és fémcsikorgás keveredik hozzá, mintha valami mászna a hajó belsejében. Az egyik katona megbotlott, és a tömeg letaposta. A feje hangos reccsenéssel csapódott a padlónak.
A mentőkabinokhoz érve a valóság még mocskosabb lett. A kabinok többsége lezárt, aktiválatlan. Két működő maradt. Az emberek egymást tépték, lökdösték, karmolták, hogy bejussanak. Egy nő felmászott a létrán, de valaki megragadta a lábát, lerántotta, és a tömeg taposta szét.
Én anyámat szorítottam, és próbáltam félrehúzódni. Tudtam, hogy ha most beszállunk, mi leszünk a következő zsák a zsilipben. Ezek a kabinok nem visznek sehova. Ez csak illúzió.
Oded a tömeg szélén állt, a szeme üres volt, a keze véres.
– Nem jutunk ki, Attias – mondta halkan. – Senki nem jut ki innen.
És ekkor újra elsötétült minden.
A sötétség olyan volt, mintha az űr maga nyelte volna el a hajót. A lélegzetek felgyorsultak, a kabinban és a folyosókon pedig halk szipogás, elfojtott sírás és reszkető suttogás keveredett. A szívem olyan hangosan vert, hogy azt hittem, mindenki hallja.
Aztán jött a kaparászás. Először távolról, aztán közelebbről, végül szinte a fülem mellett. Olyan volt, mintha valami a fal másik oldalán mászna, és pontosan tudná, hol vagyunk. Aztán halk koppanások, mintha karma vagy fémcsont érne a falhoz.
Anyám keze a vállamon feszült, ujjai jéghidegek voltak.
– Attias… – suttogta. – Én ezt nem bírom…
– Kuss – vágtam rá halkan, és én is reszkettem. – Csak… kuss.
Ekkor valaki felsikoltott a folyosón. Egy hosszú, torz hang, amit hirtelen elfojtott valami. Aztán még egy. És még egy. A sötétben emberek tűntek el, és senki nem mert mozdulni. Éreztem, hogy a tömeg egyre kisebb, és mindenki próbált a padlóhoz tapadni, láthatatlanná válni.
A fények egyszerre felvillantak. A padlón három test feküdt, mozdulatlanul, a vérük sötét tócsát hagyott a rácsokon. De a testek között nem volt minden ép. Az egyiknek hiányzott a feje, a másiknak a mellkasa üresen tátongott, mintha belülről rágta volna ki valami.
Az emberek üvöltözni kezdtek, és mindenki futni próbált, de a katonák sem voltak már katonák. Az egyikük letépte a sisakját, a falhoz vágta, és térdre rogyott, miközben hisztérikusan nevetett.
– Vége van… vége… – motyogta, majd a saját fegyverét a szájába tette, és meghúzta a ravaszt. A lövés visszhangzott, a vér beterítette a falat.
A hajó zúgása mélyült, és hirtelen egy furcsa, torzított hang szólt a hangszórókból:
– Nincs menekvés.
Az emberek szétszéledtek, és innentől kezdve mindenki csak a saját életét mentette. Én anyám kezét szorítottam, és félrehúztam a káoszból, egy sötétebb sarokba. A szívem a torkomban dobogott, a kezem remegett, de az agyam egyre hidegebb lett.
Éreztem, hogy ha most érzelmeskedek, meghalok.
Az űr odakint néma volt, a csillagok fénye könyörtelen. És valahol mélyen, a hajó acélteste mögött, valami mozgott. Valami, ami lassan, biztosan vadászott ránk.
A hajó belseje maga lett a pokol. A vér szaga összekeveredett a fém hideg illatával, és mindenhol visszhangzottak a sikolyok. A folyosókat vörös vészfény világította meg, mintha maga a hajó is tudta volna, hogy itt már csak a halál lakik.
Anyámat a sarokba húztam, a hátunk a hideg falnak feszült. A szívem dobolt, a kezem remegett, de az agyam egyre ridegebb lett. Nem volt helye több könnynek. Nem volt helye több könyörgésnek. Csak a túlélés számított.
A sötétből hirtelen felhangzott egy nyögés, majd egy borzasztó, recsegő hang, ahogy a fém meghajlik valami alatt. Éreztem, hogy a padló enyhén vibrál a lábam alatt, mintha a hajó saját szíve dobolna. És akkor jött a morgás. Mély, torz, fémes. A testemen végigfutott a hideg.
A folyosó végén árnyék mozgott. Hosszú, nyúlánk, hajlékony, szinte csonttalan. Nem láttam tisztán, de tudtam, hogy ez az, ami eddig vadászott ránk. Az emberek levegőt sem mertek venni, mindenki a falhoz lapult.
A kép a fejemben villant fel, nem a szemem előtt. Egy új bolygó, egy új kezdet. A túlélés képe. Azt éreztem, hogy ez az egyetlen, ami életben tarthat: a hit, hogy eljutunk oda. Hogy lesz értelme ennek a kibaszott szenvedésnek.
A lény lassan eltűnt a sötétben, mintha soha nem is létezett volna. Csak a vér és a halottak emlékeztettek rá, hogy nagyon is valóságos. A katonák közül kettő még élt, és ők se szóltak semmit. Már nem volt parancsnok, nem volt rend, nem volt semmi. Csak az űr, a fémkoporsó, és mi, akik lassan darabokra hullottunk.
Én akkor, ott, csendben tettem egy fogadalmat:
Élni fogok. Bármi áron.
Ha kell, mindenkit hátrahagyok, mindenkit feláldozok, de túl fogom élni. Mert látni akarom azt a kibaszott új világot, még ha az is csak egy újabb pokol lesz.
A hajó zúgása lassan egyenletes lett, a vészfény villogott, és a csillagok hidegen néztek be az ablakon. A Föld már nem létezett számunkra, és amit magunk mögött hagytunk, csak egy szellem volt a sötétben.