EREBOS – 9. Fejezet – A HAJTÓVADÁSZAT

A hajtóvadászat

A hajó mostanra a saját rémálmommá vált. Nem volt többé folyosó, szoba vagy pihenőhely, minden cső, minden panel, minden nyikorgás ugyanazt jelentette: halált. A fémbe ivódott vér szaga és az olaj bűze keveredett a félelemmel, ami olyan sűrű volt, hogy szinte tapintani lehetett.

Oded a falnak dőlve ült, a mellkasán friss kötés helyett csak egy rongydarab, amit az ingéből téptem ki. A szeme félig csukva volt, a lélegzete lassú és sípoló. Anyám mellette kuporgott, de már nem szólt semmit. Ő is eltűnt belül, csak a teste maradt itt.

Én álltam. Mozdulatlanul, de éberen. A cső a kezemben olyan természetesnek tűnt, mintha mindig is a részem lett volna. Nem volt több kérdés, nem volt több félelem. Csak a túlélés maradt.

A hajó halkan megnyikordult, majd csend lett. Aztán a csendben lassú, torz koppanás kezdődött. Egy… kettő… három… mint egy szívverés. Mintha a hajó maga figyelmeztetett volna, hogy ideje újra futni, vagy meghalni.

– Jön – mondtam halkan, és nem volt kétségem.

Oded kinyitotta a szemét, és megpróbált felállni. A lábai remegtek, de sikerült a falnak támaszkodnia.

– Meddig… meddig fogjuk ezt bírni? – kérdezte rekedten.

– Amíg kell – feleltem ridegen. – Én nem dögölök meg itt.

A hajó mélyéről halk kaparászás futott végig a falakon. A csövek megremegtek, és a plafonról por hullott. Anyám összerezzent, de már nem sikított. Talán már nem volt ereje hozzá.

Aztán a sötétből felhangzott az a torz, fémes kuncogás. A gyomrom összeszorult, de nem félelemből. Dühből. Ez a szar játszott velünk. Élvezte, hogy még élünk, de lassan, apránként tép szét belülről.

– Mozgunk – mondtam, és nem tűrtem ellentmondást. – Ha maradunk, meghalunk.

Előre indultam a folyosón, Oded botladozva követett, anyám szinte húzta magát. A fém minden lépésünket visszhangozta, a hajó figyelt. Tudtam, hogy nem mi vagyunk a vadászok. Mi vagyunk a zsákmány, és a játék még messze nem ért véget.

A folyosó hosszan, kanyargósan vezetett előre, mint egy acélból készült bélrendszer. A levegő nehéz volt, fémes, és minden lépésnél úgy éreztem, mintha a hajó maga figyelne. A cső, amit szorítottam, izzadt tenyeremhez tapadt, és már nem fegyverként, hanem a túlélés kiterjesztéseként éreztem.

Oded botladozva jött mögöttem, a ruhája átázott a vértől. Néha hallottam, hogy nyög, de nem szóltam semmit. Ha itt kezdünk sajnálkozni, mind meghalunk.

Anyám mögötte vánszorgott, hangtalanul, mint egy üres héj. Már nem volt benne semmi, csak reflexek.

A hajó zúgása hirtelen elmélyült, és a csövekben lassú, torz moraj futott végig. A szívem nem vert gyorsabban, de a testem megfeszült. Tudtam, hogy ez az előjáték. A szörny sosem támadott teljes csendben. Mindig volt egy ritmusa.

Egy játszmája.

A folyosó balra kanyarodott, és a sötétből először csak a kaparás jött. A fém nyikorgott, mintha valaki belülről próbálná feltépni. Aztán egy árnyék suhant át a fény alatti résen. Oded megdermedt, de én nem. Már nem.

– Mozogj, vagy meghalsz – mondtam ridegen, és továbbindultam.

A következő pillanatban a plafonból egy groteszk kar csapódott ki, és Oded vállát szántotta végig. A vér azonnal kiserkent, és a kiáltása betöltötte a folyosót. A szörny felüvöltött, mély, fémes hangon, és a hajó remegett.

Én nem gondolkodtam. A csövet két kézzel szorítottam, és teljes erőből a karra vágtam. Fém csattant húson, a szörny visszahőkölt, és egy pillanatra eltűnt.

Oded a falhoz rogyott, a szeme üveges volt.

– Menj… – hörögte. – Menj tovább…

Anyám sírni kezdett, de hangtalanul, csak a válla rázkódott. Ránéztem, és éreztem, hogy bennem már nincs hely a sajnálatra. Csak az élni akarás maradt. Hideg, éles, könyörtelen.

A folyosó végén elágazás jött. A bal oldalról hideg huzat csapott meg, a jobb oldalról mély, lassú szuszogás hallatszott. Egy pillanatig haboztam, aztán balra fordultam.

A hajó zúgása hirtelen elhalt, és a csend, ami ránk borult, súlyosabb volt, mint bármelyik sikoly. Tudtam, hogy nem menekülünk. Csak időt lopunk.

A balra vezető folyosó szűk és sötét volt, a falak mintha közelebb húzódtak volna minden lépéssel. A padló nedvesen csúszott a vértől és az olajtól, és minden lépésünk visszhangot vert, mintha a hajó maga suttogta volna tovább a mozgásunkat a szörnynek.

Oded a hátam mögött botladozott, minden lélegzetvételén hallottam a fájdalmat. A ruhája átázott a vértől, és tudtam, hogy sokáig nem bírja. Anyám mögötte vonszolta magát, az arca üres volt, a szeme üveges. Mintha már rég elengedte volna az életet, de a teste még kényszerből mozgott.

A hajó zúgása lassan elhalkult, majd teljes csend lett. Ez a csend nem volt üres. Ez a csend olyan volt, mint egy szakadék fölött lebegő híd, minden pillanatban éreztem, hogy alattunk vár a vég.

Aztán jött a jel. Egyetlen fémes koppanás a falból. Majd még egy. Lassan, szándékosan, mintha valaki dobolna a halál ritmusára. Oded megtorpant, a szeme villant a félhomályban.

– Játszik velünk… – suttogta.

– Mindig játszik – feleltem hidegen, és tovább indultam.

Hirtelen a padló megremegett. A folyosó elején, a sötétből előbukkant egy hosszú, groteszk árnyék. Mozgott, lassan, fenyegetően, mint egy ragadozó, ami tudja, hogy nincs hova menekülni. A gyomrom nem szorult össze, nem remegtem, csak a düh égett bennem.

– Ha most jön, nem futunk – mondtam ridegen. – Most ölünk.

A szörny ekkor hirtelen felüvöltött, és a plafonból egyszerre két kar csapódott ki. Az egyik Oded felé lendült, aki ösztönből emelte maga elé a rudat, de a csapás erejétől a falnak csapódott. A másik kar anyám felé csapott.

Én üvöltve ugrottam közéjük, és teljes erőből rávágtam a csővel a karra. Éreztem, ahogy a fém és a hús találkozik, és hallottam a torz, fémes ordítást. A szörny visszahúzta a végtagját, és a hajó remegett, mintha együtt üvöltött volna vele.

Oded a földre rogyott, zihált, de élt. Anyám a falnak lapult, és hangtalanul sírt. És én akkor, ott, a sötét folyosón, rájöttem, hogy már nem vagyok ember. Csak egy túlélő, aki minden mozdulatával harap.

– Ha legközelebb jön, végezni fogunk vele – mondtam halkan, hidegen. – Vagy mi halunk meg.

És a hajó csendben, torzan megnyikordult, mintha értette volna.

A folyosó végén egy szervizajtó állta az utunkat, félig nyitva, mintha hívogatott volna. Oded lihegve támaszkodott a falnak, a vér lassan csorgott az oldalán, de még mindig tartotta a fémrudat. Anyám mögöttünk mozgott, de már inkább csak árnyékként, minden ereje elfogyott.

A hajó zúgása halkan lüktetett a csövekben. Azt éreztem, hogy figyel, mérlegel, számol. És tudtam, hogy mi vagyunk a játszmájának középpontjában.

Beléptünk a szervizhelyiségbe. Kicsi, szűk tér volt, tele vezetékekkel és olajos szerszámokkal. A padlón foltok, sötétek és ragadósak. A levegő nehéz és bűzös, minden lélegzetvétel fájt.

Ekkor a hajó elnémult. Ez a csend már ismerős volt. Ez volt az a fajta csend, ami előre jelezte a vért.

– Itt fog ránk jönni – mondtam halkan. – Most.

Oded bólintott, és a rúdra szorított.

– Akkor jöjjön.

A mennyezet halkan remegett, majd por hullott ránk. Aztán a plafon beszakadt, és a lény teljes testével ránk zuhant. Hosszú, hajlékony, groteszk, és minden mozdulata gyilkos erőt sugárzott.

Oded üvöltve rontott neki, a rúd csattant a lényen, én pedig oldalról támadtam a rozsdás csővel. A szörny felüvöltött, mély, fémes hangon, ami végigfutott a hajó testén. Anyám a sarokban sikított, de a hangját azonnal elnyelte a hajó nyomasztó visszhangja.

A szörny egyik karja végigsuhant a padlón, szikrákat szórva, majd Oded felé csapott. Ő oldalra vetődött, de a rúd kicsúszott a kezéből. Én felugrottam, és teljes erőből a lény fejébe vágtam. A cső reccsent, és a szörny visszahőkölt.

Egy pillanatra csend lett. Csak a zihálásunk és a hajó lassú, fémes moraja maradt. A szörny aztán felugrott a falra, majd eltűnt a sötét csövek között. Tudtam, hogy nem ment el messzire. Ez csak a játszma része volt.

Ránéztem Odedre. Vér folyt az oldalán, a szeme üveges volt, de bólintott.

– Következőnél… – kezdte.

– Következőnél vége lesz – vágtam közbe ridegen. – Vagy neki, vagy nekünk.

És ebben a pillanatban, ott, a bűzös, szűk szervizhelyiségben végleg megértettem: már nem reményből élünk. Csak ösztönből. És az ösztön hideg, kegyetlen, és soha nem bocsát meg.

A szervizhelyiség csendje nem volt igazi csend. A hajó lélegzett. Hallottam, ahogy a csövekben lassan kering a folyadék, éreztem a fémtest lüktetését a talpam alatt. Tudtam, hogy a szörny nem ment el. Csak figyelt. Várt a következő hibánkra.

Oded a falnak dőlve ült, a mellkasából szivárgó vér lassan tócsává nőtt a padlón. A szeme félig csukva, a lélegzete szaggatott, de még élt. Anyám a sarokban kuporgott, a karját a térdére fonta, és üres tekintettel bámulta a padlót. Már nem volt köztünk. Testben itt volt, de lélekben rég elhagyott minket.

Aztán jött a hang. Először csak egy tompa koppanás valahonnan a plafonról. Majd újra. Lassan, szándékosan. A hajó fémteste halkan megnyikordult, mintha élvezte volna a játékot.

– Most jön – mondtam ridegen. – Készülj.

Oded kinyitotta a szemét, és lassan felemelte a rudat.

– Ha én itt maradok… – kezdte, de félbeszakítottam.

– Nem maradsz. Élsz, vagy meghalsz. Más nincs.

A hajó ekkor halkan felnyögött, mintha a falak közül érkezne a hang. A levegő nehézzé vált, és éreztem, hogy a bőrömön végigfut a hideg.

És akkor beszakadt a fal. Nem a plafon, nem a padló, a fal. A szörny áttörte magát, hosszú, groteszk testével a helyiségbe zúdult. A mozgása gyors volt, idegen, minden porcikája halált sugárzott.

Oded üvöltve támadt, és a fémrúd csattant a lényen. Én oldalról csaptam rá a csővel, teljes erőből. A szörny felüvöltött, a hajó remegett, és a plafonról por hullott ránk. Anyám felsikoltott, de a hangja eltűnt a fémes morajban.

A lény visszacsapott. A karja Oded oldalát találta el, és ő a földre zuhant, a rúd kicsúszott a kezéből. Én ösztönből ugrottam rá a szörnyre, és a csövet a fejéhez vágtam. A hang, ami kitört belőle, fémes és torz volt, de éreztem, hogy most tényleg fáj neki.

A szörny visszahőkölt, majd a falba vetette magát, és eltűnt a csövek között. Én ott álltam, lihegve, véresen, izzadtan, és a szemem hideg volt. Minden egyes lélegzet azt jelentette, hogy még élek. És ha kell, bárkit hátrahagyok, hogy ez így maradjon.

Oded nyögve rám nézett.

– Te… te már nem is vagy ember…

– Nem – feleltem ridegen. – Én túlélő vagyok.

A szervizhelyiségben terjengő vérszag már nem zavart. Semmi sem zavart. Csak a csövek zúgása, a hajó lassú lüktetése és a saját szívverésem volt, ami jelezte, hogy még élek. Oded a földön feküdt, a mellkasa fel-le mozgott, de minden lélegzetvétel fájdalmas hörgés volt. Anyám a sarokban ült, teljesen üresen, mintha már nem lenne része ennek a világnak.

A falakban mozgás hallatszott. Kaparás, súrlódás, majd a jól ismert torz, fémes kuncogás. A szörny még itt volt, és tudtam, hogy nem fog feladni. Ez az ő vadászata, és mi voltunk a zsákmány.

Oded próbált felemelkedni, de visszarogyott, a szeme elhomályosult.

– Menj… – suttogta. – Hagyd… itt…

Ránéztem, és tudtam, hogy igaza van. Az ösztöneim üvöltöttek: élni kell. Nem vihetek mindenkit magammal. A hajó nem engedi. A szörny nem engedi.

A fal hirtelen behorpadt, majd egy hosszú kar tört át rajta, végigszántva a padlót. Anyám sikoltott, Oded felnyögött, és én mozdultam először. Nem gondolkodtam. Nem terveztem. Csak cselekedtem.

A csövet két kézzel szorítottam, és teljes erőből rávágtam a karra. A szörny felüvöltött, a hajó megremegett, és a plafonról por hullott. Oded rám nézett, és láttam benne a felismerést.

– Te… megteszed…

– Meg – feleltem hidegen.

Felrántottam anyámat, aki alig tudott állni, és az ajtó felé rángattam. Oded a földön maradt, a keze kinyúlt felénk, de nem álltam meg. Nem voltam már ember. Én túlélő voltam, és a túlélő nem néz vissza.

Ahogy a folyosóra léptünk, a szörny üvöltése betöltötte a hajót. Tudtam, hogy vissza fog menni érte. Oded halálra volt ítélve, de az ideje megvásárolta az enyémet. Anyám remegett mellettem, és én csak húztam, előre, mindig előre.

A hajó lassan, mélyen nyöszörgött, mintha elismerte volna, amit tettem. Mintha a fém maga suttogta volna:

Csak a túlélők maradnak.

És én akkor, ott, végleg elfogadtam. Már nem volt családom. Már nem volt múltam. Csak a túlélés maradt. És én élni fogok. Bármi áron.