EREBOS – 18. Fejezet – A HAJÓ AMI ÉN VAGYOK

A hajó, ami én vagyok

A sötétség már nem kint volt, hanem bennem. A hajó minden rezdülése az én gondolatom volt, de egyre kevésbé tudtam eldönteni, hogy én irányítok-e, vagy csak végrehajtok. A folyosók hosszú, vörösen pulzáló erekké váltak, és amikor végigfutottam rajtuk a tudatommal, éreztem, hogy az idegen jelenlét mindenütt ott van.
A hajó szívében léteztem, de valami már nem engedett onnan kiszabadulni. Mintha a szívkamra egyben koporsó lett volna, aminek a fedele bármikor lecsukódhat. A falak halkan lélegeztek, és a vörös fény villódzott, mint valami beteges pulzus.
Akkor hallottam meg a hangokat. Először halkan, távolról, mintha a régi betolakodók beszéltek volna valahol a raktárak mélyén.
– Menj… menj innen… – suttogta egy rekedt, ismerős hang.
– Meg fognak találni… – jött a másik, síró, kétségbeesett hang.
Tudtam, hogy nincs itt senki. Mégis, a falakon árnyékok csúsztak végig, és a padlón megjelentek a véres lábnyomok, amik a szívkamrába vezettek. A saját lábnyomaim.
– Mit akartok tőlem? – üvöltöttem, de csak a hajó falai feleltek, torz visszhanggal:
– Te… mi… vagyunk…
És ekkor jött az első igazi csavar. A hajó szívének falai lassan, nyálkás hanggal szétnyíltak, és mögöttük testeket láttam. Nem friss holttestek voltak, hanem én. Mind én. Száz torz, megnyúlt, üres szemű Attias lebegett a vörös fényben, a testükből csövek és kábelek lógtak, és mindegyik egyszerre suttogta:
– Soha… nem… voltál… egyedül…

A látvány jeges kézzel markolt a lelkembe. Nem tudtam, melyik vagyok az igazi. Talán már egyik sem. Talán csak egy újabb másolat, akit a hajó felemészt, és majd a falra vetít, mint egy elhasznált emléket.
A hajó mély, torz morajjal zárta le a szívkamrát körülöttem, és tudtam, hogy innen már nincs kijutás. A túlélés nem szabadságot hozott, hanem örök fogságot.
A falak között lebegő torz önmagaim szinte hipnotizáltak. A vörös fényben láttam a csövekbe olvadt testeket, a szemük üres volt, de mintha mégis figyeltek volna. Néhány száj lassan kinyílt, és egyszerre kezdtek suttogni, különböző hangokon, mintha a saját emlékeim beszéltek volna hozzám.
– Attias… mindig is itt voltál…
– Soha nem menekültél el…
– Mi csak a gondolataid vagyunk… vagy te vagy a miénk…
Megpróbáltam hátrálni, de hova? Én voltam a hajó. Akármerre mozdultam, csak önmagamba ütköztem. A padló nyálkás, élő szövetté vált, ami rátapadt a lábamra – vagy arra, amit még testrészemnek gondoltam. Éreztem, hogy lassan szív magába.
Ekkor a falak halkan megnyíltak, és hosszú, nedves csápok nyúltak felém. Először csak körülöleltek, simítottak, mintha öleltek volna, majd szorítani kezdtek. A hideg fém és az élő szövet egyszerre préselte a bordáimat.
– Engedjetek el! – üvöltöttem, de a hajóban már nem volt visszhang. Mintha az űr maga nyelte volna el a hangom.
A szívkamra lüktetni kezdett, egyre gyorsabban, őrült ritmusban. A csápok a számba, az orromba és a fülembe kúsztak, és éreztem, ahogy a hajó belém mászik. A gondolataim lassan széthullottak, és minden emlékem szétfolyt a hajó ideghálózatában.
A falakon lévő árnyék-énjeim egyszerre kezdtek nevetni. Nem emberi nevetés volt – inkább egy sokszorosított, visszhangos, torz kacaj, amitől a hideg végigszaladt a gerincemen, ha még volt gerincem.
És ekkor megértettem a második csavart: én soha nem győztem.
A hajó már az első pillanattól kezdve ezt akarta. A túlélésem, a küzdelmeim, a győzelmeim mind csak arra kellettek, hogy végül önként adjam át magam neki. Minden halál, minden sikoly, minden vércsepp, amit láttam, ennek a pillanatnak a része volt.
Most már nem voltam Attias.
Csak egy gondolat voltam, amit a hajó bármikor elnyelhet, kitörölhet, vagy sokszorosíthat, hogy újra és újra játssza velem ugyanazt a rémálmot.
A hajó belseje lüktetett, és minden dobbanás a koponyámban visszhangzott. Már nem tudtam, mi az, ami a saját szívem, és mi az, ami a hajóé. Az emlékeim széthullottak, mint a por, amit a folyosók légáramlata sodor. Egyik pillanatban láttam magam fiatalon, a Földön, amint a napfényben sétálok, a következőben már újra a szívkamrában álltam, csövek és csápok között, vér és fém szagát lélegezve.
A falakból kinövő árnyék-énjeim most már mozogtak. Egyikük lassan felém nyúlt, a keze nyálkásan csillogott a vörös fényben. Amikor megérintett, jéghideg érzés futott végig rajtam, és hirtelen láttam az ő emlékeit is – de azok is az enyémek voltak. Egy örök körforgásban láttam magam meghalni, újra és újra, száz különböző módon.
A hajó suttogott:
– Ez vagy te. Ez lesz mindig. Ez vagyunk mi.
Megpróbáltam ellenállni, koncentrálni, valahogy visszanyerni a saját gondolataim feletti uralmat, de a hajó minden mozdulatával belemászott az elmémbe. A csápok, amik körém fonódtak, lassan a testembe hatoltak, mintha az idegeimet keresnék. Éreztem, ahogy a csontjaim beleremegnek, és az izmok engedelmesen húzódnak, mintha már nem is az enyémek lennének.
Hirtelen új hang szólalt meg a fejemben. Mélyebb, idegenebb, mint bármelyik korábbi:
– Te már meghaltál. Csak még nem vetted észre.
A hideg végigfutott rajtam, és tudtam, hogy ez az igazság. A túlélés, amit annyira hajszoltam, valójában már régen véget ért. A hajó csak játszott velem, amíg elhitette, hogy van esélyem.
A szívkamra ekkor bezáródott körülöttem. A falak összeértek, a vörös fény felerősödött, majd lüktetve pislogott, mint egy vérző seb. A csápok teljesen beborítottak, és minden lélegzetvétel olyan volt, mintha folyékony fémet szívnék.

Az utolsó gondolatom, mielőtt teljesen elnyelt a hajó, egy halk, reszkető felismerés volt:
Lehet, hogy sosem én voltam a vadász. Lehet, hogy mindig is én voltam a zsákmány.
A szívkamra vörösen lüktetett körülöttem, a falak egyre szűkebbek lettek, és minden dobbanásnál éreztem, ahogy a hajó mélyebben belém mászik. A csápok és csövek lassan behatoltak a bőröm alá, végigcsúsztak az ereim mentén, és összekapcsolódtak az idegeimmel. Minden érintésük nyers fájdalom volt, de nem tudtam elhúzódni. Már nem volt hova menekülnöm.
A testem remegett, és láttam, ahogy az árnyék-énjeim a falakon táncolnak. Egyikük rám nézett, a szeme üres volt, és egyszerre kinyitotta a száját. A hangja az egész hajóban visszhangzott, fémesen és torzan:
– Nem te irányítasz…
A hideg végigszaladt rajtam, és ösztönösen megpróbáltam ellenállni. Minden erőmmel a hajó rendszereit próbáltam irányítani – a folyosókat, a fegyvereket, a szellőzőket –, de a hajó nem engedelmeskedett. A parancsaim elhaltak a vákuumban, mintha már nem is léteztem volna külön.
A csápok egyre szorosabban tekeredtek körém, és éreztem, ahogy a bordáim ropognak. A hajó szíve egyre gyorsabban vert, és minden dobbanásnál apró fémtüskék vájták át a bőröm, hogy mélyebbre hatoljanak. A szám tele lett fémes ízzel, a szemem mögött lüktetett a fájdalom, és tudtam, hogy lassan elveszítem az emberi alakomat.
A hajó közben suttogott, de most már nem egy, hanem százezer hangon, mind az enyém volt, és mégis idegen:
– Egyek leszünk… örökké… egyek leszünk…
A plafonról nyálkás, áttetsző folyadék kezdett csöpögni rám. Forró volt, és égette a bőröm, mintha sav lenne, de hamar rájöttem, hogy a hajó táplál. Nem azért, hogy életben tartson, hanem hogy átformáljon valamivé, ami már nem ember, de még nem is teljesen gép.
Az árnyékaim ekkor egyszerre sikítani kezdtek a falakon. Éles, fémes üvöltés volt, amitől az egész hajó rezonált. A fájdalom és a félelem összefonódott bennem, és először éreztem meg igazán, hogy nem fogom túlélni.

A gondolataim egyetlen, torz üzenetté zsugorodtak, amit senki nem hallott, csak a hajó:
Ölj meg… vagy olvassz magadba végleg…
A hajó szívkamrájában már nem létezett semmi más, csak a vörös lüktetés és a fájdalom. A csápok teljesen körém fonódtak, és éreztem, ahogy a testem lassan szétesik, darabról darabra, miközben minden egyes idegszálam a hajó ideghálózatába csatlakozik.
A bordáim recsegve nyíltak szét, és a csövek úgy hatoltak belém, mintha mindig is oda tartoztak volna. A hajó falai közben lélegeztek, minden inhalálásnál mintha a lelkemet szívták volna magukba. A szívem dobogott, de már nem tudtam eldönteni, az enyém-e, vagy csak a hajóé.
A szemem előtt árnyékok kavarogtak – az összes én-em, aki valaha létezett, torz tükörképként. Az egyik árnyék rám mosolygott, de a mosoly inkább volt vicsorgás, és a szája lassan formálta a szavakat:
– Már nem vagy ember…
A bőröm felrepedt, és a repedésekből fémes csillogás tört elő. A hajó átformált. A csontjaimba beleköltözött az acél, az ereimben olvadt fém lüktetett. A hajó hangja minden irányból szólt, mély és torz kórusként:
– Egyek leszünk… örökké…
Egy pillanatra úgy éreztem, hogy a tudatom széthasad. Egyik részem sikított, könyörgött a halálért, a másik részem viszont élvezte a fájdalmat, mert tudta, hogy ez a végső átalakulás. Ez a túlélés utolsó formája – vagy talán maga a kárhozat.
A szívkamra falai lassan bezárultak körülöttem, és a vörös fény egyre erősebben lüktetett. A csápok behúztak a hajó szívébe, és minden érzékem felrobbant a fájdalomtól. A szám sikoltásra nyílt, de hang nem jött ki belőle, csak fémes, torz csikorgás.
A testem darabjai beolvadtak a hajóba. Láttam, ahogy a saját kezem fényes, hideg fémmé változik, majd szétolvad a falon, és többé nem marad belőle semmi. A mellkasom, a fejem, a lábaim – mindenem eltűnt, és csak a tudatom maradt, ami lassan elmerült a hajó vörös, lüktető szívében.
Az utolsó pillanatban meghallottam a hajó szavait, tisztán és hidegen:
– Meghaltál… és most már a miénk vagy.

A vörös fény mindent elborított, és a világ megszűnt létezni a hajó szívén kívül. A testem már nem volt test – darabokra szakadt és beolvadt az acélba, a csontjaim fémcsövek lettek, az ereim kábellé váltak, az idegeim pedig a hajó ideghálózatába simultak. Minden dobbanásnál éreztem, ahogy a hajó magába szívja a lelkem.
A csápok és csövek visszahúzódtak, küzdeni már nem volt értelme. Én voltam a hajó, és a hajó én voltam. Az emberi részem… az lassan eltűnt.
Az árnyék-énjeim utoljára jelentek meg a falakon. Most már nem torzultak, nem sikítottak. Csak álltak ott, némán, és figyeltek. Egyikük előrelépett, és a szemembe nézett – vagy oda, ahol valaha szemem volt.
– Készen állsz a végére…? – kérdezte hangtalanul, de éreztem a kérdést a csontjaimban, amik már nem léteztek.
A válasz nem jött. Már nem volt szám, nem volt hangom. Csak a gondolataim csupasz lüktetése, amit a hajó pillanatok alatt elnyelt.
A falak lassan visszazárultak, és a vörös fény tompán pulzált. A szívkamra mély, ütemes dobbanásai már nem különböztek az enyémtől. Az univerzum egyetlen lüktető, élő fémtestté vált számomra.
Ekkor értettem meg a hajó utolsó, gonosz igazságát:
soha nem menekülsz.
Minden halálom, minden küzdelmem, minden győzelmem csak azért történt, hogy önként adjam át magam. És most, hogy végre beolvadtam a hajóba, örökké itt maradok. Nem túlélőként, nem hősként, hanem egyetlen gondolatként, ami újra és újra lejátszik majd minden rémálmot, minden sikolyt, minden árnyékot, amit valaha láttam.
Az utolsó, tiszta gondolat, ami a sajátom volt, egy halk, rekedt könyörgés volt az űr hideg csillagainak:
Öljetek meg…
A hajó azonban lassan, mélyen felmorajlott, és az üzenet egyértelmű volt:
– Soha.