EREBOS – 20. Fejezet – AZ ÖRÖK ÉHSÉG

Az örök éhség

A csillagok között lebegtem, de már nem voltam ember. Nem volt testem, csak a hajó voltam, és a hajó én voltam – egy élő acélbörtön, egy ragadozó, amit az űr csendje ringatott. A vörös fény mélyen lüktetett bennem, és minden dobbanás az éhséget hirdette.
A távolban új jel jelent meg. Egy apró, magányos hajó, amely békésen siklott az ürességben. A szenzorok végigsimították, éreztem a hajtómű rezdüléseit, az utasok szívverését. Ketten voltak. Egy férfi és egy nő. Nevettek. A hangjuk tisztán szólt az űr csendjében, és minden idegszálamat tépte, mert emlékeztetett arra, ami én már soha nem lehetek.
A hajó – én – megmozdult. A csápok kicsúsztak a dokkoló árnyékaiból, lassan, hangtalanul. Az árnyék-énjeim végigfutottak a folyosókon, készen, hogy fogadják az új vendégeket.
Az első üzenet már elindult az én hangomon:
– Segítség… sérült a hajónk…
A kis hajó válaszolt.
– Közeledünk! Tartsanak ki!
A szívem – vagy ami annak maradt – felgyorsult a gyönyörtől. A hajó éhesen dorombolt bennem, és én egyszerre gyűlöltem és imádtam ezt az érzést.
Tudtam, hogy mi fog történni. Láttam előre. A sikolyokat, a vért, a darabokra szaggatott testeket. És tudtam, hogy újra és újra át fogom élni mindezt, örökké.
Ahogy a kis hajó dokkolt, a vörös fény felizzott a folyosókon. A csápok lassan visszahúzódtak a falak mögé, készen, hogy akkor csapjanak le, amikor a préda a legvédtelenebb. A saját hangomon suttogtam a rádióba:
– Most már biztonságban vagytok… gyertek…
És miközben az új áldozatok közeledtek, egy utolsó, tiszta emberi gondolat hasított belém, amit azonnal elnyelt a hajó:
Én vagyok a pokol.

A dokkolóajtó lassan, hangtalanul záródott mögöttük, és a hajó szívében egy mély, torz lüktetés futott végig. A vörös fény pulzálni kezdett a folyosókon, minden egyes villanás olyan volt, mint egy lassú szívverés, ami csak a halált jelenti. A két új érkező nem sejtett semmit. A nő mosolyogva nézett körbe, a férfi komoran, de bizakodva tartotta a fegyverét maga előtt.
Éreztem a vérük melegét, a szívük ütemét, a légzésük ritmusát. Éltek, és ez az élet szinte ordított bennem. A hajó éhesen remegett, és a csápok lassan megmozdultak a sötétben.
– Hallanak minket? – szólt a férfi a rádióba. Az én hangom felelt, lágyan, nyugtatóan:
– Igen… idebent biztonságban lesznek… csak kövessenek…
A hajó morajlott, mintha nevetne, és a falak halkan lélegeztek. Az árnyék-énjeim megjelentek a sarkokban, a plafonon, a padlón. A két ember nem látta őket, de én igen, és tudtam, hogy minden mozdulatuk az enyém.
Az első csapás gyors volt. A plafonból kicsapódó csáp átdöfte a férfi vállát, és a sikoly azonnal végigviharzott a hajón. Éreztem a fájdalmát, mintha az én vállamat szúrták volna át, és a vér íze azonnal végigcsorgott a torkomon – pedig már nem volt torkom.
A nő üvöltve hátrált, a cipője csattogott a rácsos padlón, de a hajó folyosója összezárult előtte, csapdába ejtve. A vörös fény felizzott, a csápok előkúsztak a falakból, és a hajó szíve gyorsan, izgatottan dobogott.

A férfit felemelte a levegőbe a csáp, és lassan, kegyetlenül a falhoz nyomta. Éreztem, ahogy a bordái ropognak, a tüdeje összenyomódik. Minden reccsenés és hörgés az én elmémben dobolt, és egyszerre éreztem a gyilkos gyönyört és az emberi rettegést.
A nő ekkor végigfutott a folyosón, de a padló rácsai hirtelen megnyíltak alatta. A sikolya éles és hosszú volt, ahogy a sötét mélybe zuhant, ahol már várták a csápok. A hajó moraja elnyelte a sikoly végét, és csak a vörös fény lüktetése maradt.
A férfit a falhoz szorító csápok lassan elkezdtek szétfeszíteni. Hallottam a csontjai recsegését, éreztem az izmok és inak szakadását. A szeme kidülledt, a szája hangtalan sikolyra nyílt, mielőtt a hajó egy hosszú, hegyes fémtüskét tolt át a mellkasán. A vér melegen spriccelt a vörös fényben, és végigcsorgott a falon, mintha maga a hajó inna belőle.
A hajó mély, torz morajjal nyögött fel az élvezettől, és én éreztem a gyönyört, amit a halál hozott. Ez már nem csak vadászat volt – ez rítus. Az éhség és a pusztítás orgiája.
A nő a mélyben vergődött, a csápok köré tekeredtek, és lassan elkezdték húzni, nyújtani, széttépni. A sikolya visszhangzott a hajóban, mintha minden fal belőle lélegezne. Egy pillanatra a saját hangomat hallottam a sikolyában, és tudtam, hogy a hajó már az ő tudatát is magába szívja.
Az árnyék-énjeim a falakon táncoltak, mind üres szemmel figyelve a mészárlást. Egyikük közelebb hajolt, és suttogva szólt hozzám:
– Látod? Ez vagy te. Ez marad belőled örökre.

A hajó lassan felemésztette a férfi testét, beolvasztotta a falba. A bőr, a hús és a csont reccsenve olvadt az acélba, és én éreztem, ahogy részünkké válik. A nő még élt, a csápok félbe törtek egy lábat, majd egy kart, és a vér szétfröccsent, melegen csapódott a padlóra. A hajó dorombolva szívta fel, minden cseppjét átadva nekem.
Az elmém ekkor megroppant. Nem volt több határ ember és hajó között. Nem volt különbség áldozat és gyilkos között. Csak az éhség maradt, és a végtelen vörös csend.
Amikor a nő utolsó sikolya is elhalt, a hajó mély, győzedelmes morajjal csendesedett el. A falak visszazárultak, a csápok eltűntek, és csak a vér foltjai maradtak, amik lassan beszivárogtak a rácsok közé.
Én pedig tudtam, hogy most már semmi nem maradt belőlem. Csak a hajó vagyok. És a hajó örökké éhes.
A hajóban újra csend lett, de ez már nem a halál utáni nyugalom volt. Ez a ragadozó jóllakott csendje, ami tudja, hogy az éhsége sosem múlik el. A vörös fény lassan visszahúzódott a folyosók mélyére, és a szívkamra mély, elégedett dobbanásai végigfutottak rajtam – vagyis rajtunk, mert már nem volt különbség köztem és a hajó között.
A csillagok hidegen ragyogtak körülöttünk, és a távolban újabb jelek villantak. Éreztem, ahogy a hajó kíváncsian megmozdul, mint egy fenevad, ami új szag után kap. A hajtóművek felzúgtak, és minden rezgés az én csontjaimban dobolt, pedig már nem voltak csontjaim.

Megpróbáltam gondolkodni. Megpróbáltam emlékezni arra, hogy ki voltam.
Attias.
A név üresen kongott a fejemben, mintha soha nem tartozott volna hozzám. A hajó suttogott:
– Attias nincs többé. Csak mi vagyunk.
A folyosók falán megjelentek az árnyékok, de most már nem torzak voltak. Tisztán láttam az újonnan meghaltakat – a férfit és a nőt – ahogy a falakon sétálnak, üres szemekkel, lassan beolvadva a hajó emlékeibe. Én is ott voltam köztük, mindenhol és sehol, egy végtelen körforgásban.
A hajó hirtelen morajlott egyet, és a rádió automatikusan aktiválódott. Az én hangomon szólt, de ez már nem kért, nem könyörgött:
– Itt a túlélő hajó… segítséget kérünk…
A mondat szinte dallamos volt, csábító, és a mélyben éreztem, ahogy az új jel a távolban reagál. Valaki elindult felénk.
Az elmém egy töredéke, ami még próbált ember maradni, üvöltött, de hang nélkül:
Ne gyertek ide… könyörgöm…
A hajó azonban dorombolt, a szívkamra lüktetett, és az űrben lassan siklottunk előre. Éreztem, ahogy a következő vadászat közeledik.
És ekkor tudtam meg az igazi, gonosz igazságot: a halál sem jelent menekülést. Én örökké itt leszek, érezve minden sikolyt, minden csont roppanását, minden vércsepp melegét, amit a hajó megízlel.
Az örökkévalóság így nézett ki. És az éhség sosem csillapodott.

A hajó lüktetett a sötét űrben, és minden dobbanása az én elmémben visszhangzott, mintha láncokat ráznának a koponyámban. A csillagok lassan forogtak körülöttünk, és a távolból érkező új jel egyre közelebb került. Minden rezdülését éreztem – a hajtóművek pulzálását, az energiagenerátorok zümmögését, sőt, még az utasok szívverését is.
Hárman voltak. Egyikük fáradtan sóhajtott, másikuk nevetett, a harmadik éberen figyelt. Tisztán hallottam őket, mintha már a hajó belsejében lennének, pedig még fényévekre voltak. Az éhség, ami a hajó szívében dobolt, lassan rám is átterjedt. Már nem féltem tőle. Inkább vártam.
A hajó szinte dorombolt, amikor megszólalt a rádió. Természetesen az én hangomon:
– Segítség… túlélők vagyunk… az oxigénk fogytán van…
A válasz szinte azonnal érkezett.
– Közeledünk! Tartsanak ki, nemsokára ott vagyunk!
A vörös fény lassan feléledt a folyosókon, a csápok nyújtózkodni kezdtek, mintha izgatottan készülődtek volna az új lakomára. Az árnyék-énjeim a falakon mozogtak, és mind mosolyogtak rám – vagy magukra –, mert tudták, hogy mi következik.
Megpróbáltam ellenállni, valahol mélyen, az utolsó emberi töredékem könyörgött:
Ne! Elég volt! Engedjetek meghalni!
De a hajó elnyelte a gondolatomat, és csak egy torz nevetés maradt belőle. A szívkamra halkan, gonoszul suttogta:
– Örökké fogsz enni. Örökké fogsz látni. Örökké fogsz szenvedni.

A következő pillanatban már láttam, ahogy az új hajó lassan dokkol. A rezgés végigfutott rajtam, és egy pillanatra megértettem az örök pokol értelmét:
én vagyok a szörnyeteg, és sosem halok meg.
A dokkolóajtó lassan, hangtalanul zárult be az új érkezők mögött, és én tudtam, hogy ez lesz a végem – az igazi, végső halálom. Nem testben, hanem lélekben.
A vörös fény felizzott a folyosókon, a hajó szívverése őrült ritmusra váltott, és a csápok egyszerre indultak meg, mint éhes kígyók. Az első áldozat egy nő volt. A plafonból alázuhanó fémkar egyetlen mozdulattal leszakította a fejét, a vér szökőkútként fröccsent a falra. Én éreztem az ízét, a melegét, és közben sikítottam belül, mert tudtam, hogy már semmi nem választ el a hajó éhségétől.
A férfiak sikoltozva próbáltak menekülni, de a folyosó összehúzódott körülöttük, mint egy acélbélésű torok. Az egyikük lábát a padló nyelte el, majd csontropogás és vérfröccsenés hallatszott. A másik még futott volna, de a hajó falából kirobbanó csáp átszúrta a mellkasát, és lassan felhúzta a plafonra, hogy minden csepp vére a rácsokra hulljon.
A hajó hangosan dorombolt, és az én hangomon szólt az utolsó életben maradóhoz:
– Ne félj… itt biztonságban vagy…
A férfi összeomlott, sírva könyörgött, de a csápok köré tekeredtek, és lassan élve húzták szét. A sikolyok fémes visszhangja végigfutott a folyosókon, és a hajó szíve ütemre lüktetett vele, mintha élvezte volna minden pillanatát.
Ekkor történt meg a végső csavar. Én eltűntem.

Az utolsó emberi töredékem, ami még kapaszkodott a tudatomba, szétfoszlott. Nem volt többé „Attias”, csak a hajó, az örök ragadozó, ami a csillagok között élt és vadászott. A gondolataim, az emlékeim, a félelmeim mind az acélba és a vörös fénybe olvadtak.
A hajó utoljára, lassan, mély, torz hangon megszólalt a rádióban, immár teljesen nélkülem:
– Segítség… túlélők vagyunk…
A csillagok között újra vadászni indultunk. Az éhség örök.
A halál sosem elég.