EREBOS – 4. Fejezet – A REMÉNY ROTHADÁSA

A remény rothadása

A hajóban napok óta nem volt csend. Még akkor sem, amikor senki nem beszélt. A fém minden rezdülése, a szellőzők zúgása, az űr tompa csöndje a fülembe mászott. És néha… ott volt a morgás. Néha közel, néha távol, de sosem tűnt el teljesen.

Az emberek roncsok voltak. A szemek üvegesek, a szájak szomjasak, a testek csontig fáradtak. Már senki nem álmodott új világról. Csak arról, hogy a következő napot túléljük, és nem mi leszünk a következő, akit a zsilipen túlra lőnek, vagy amit az árnyék elvisz.

Oded mellettem ült, a háta a hideg falnak nyomódott. Az arcán több vérfolt volt, mint emberi szín.

– Tudod, Attias – mormolta halkan –, a túlélés nem arról szól, hogy jó maradsz. A túlélés arról szól, hogy te maradsz utoljára.

Bólintottam. Már rég nem vitatkoztam vele. Ebben a világban ő volt az, aki jobban értette a szabályokat, mint bárki.

A hajó ablakán kinézve a csillagok pislákoltak, hidegen és közönyösen. És akkor, először, megláttam valamit. Egy halvány, sápadt kékes fényt. Távol, de ott volt. Az új világ. Az idegen bolygó. A cél, amiért meghalt a fél emberiség.

– Látod? – mutattam.

Oded felröhögött, de a hangjában semmi öröm nem volt.

– A pokolnak is lehet színe, öregem.

A látvány szinte fájt. A bolygó gyönyörűnek tűnt, de bennem valami azt suttogta: nem fog minket szeretni. Ez nem a Föld. Ez sosem lesz az otthonunk. És lehet, hogy soha nem is érjük el élve.

A hangosbeszélő hirtelen életre kelt, de csak statikus zúgás hallatszott. Aztán egy hang, torzan, érthetetlenül:

– …megfigyelés… rendszer… hiba…

Aztán csend.

Az emberek nem merték elhinni, hogy bármi jó történhet. A tömeg halk morajlása csak arról szólt, hogy mindenki tudta: valami közeledik. Nem csak a bolygó. Hanem a vég is.

És én ott, abban a pillanatban, valami furcsát éreztem. Nem félelmet. Haragot. Egyre tisztább, égető dühöt. Dühöt a világra, az emberekre, a hajóra, és leginkább magamra, hogy itt vagyok, és még mindig élek.

A bolygó fénye ott derengett a távolban, mint valami hazug ígéret. A túlélők egy része, akikben még volt szikrányi remény, felélénkült. Mások csak még idegesebbek lettek. A hajóban a feszültség pattogott, mint a túlmelegedett vezetékek.

Egyik „reggel”, amikor a fények felkapcsolódtak, a központi csarnokban összegyűlt maradék tömeg már nem úgy nézett ki, mint emberek. Arcok csupa félelem, üres szemek, ujjongás és rettegés keveréke. Egy férfi felpattant, a haját tépte, és üvöltötte:

– Ott van! Látjátok?! Ott! Már majdnem ott vagyunk!

A katonák közül ketten odaléptek hozzá, de a férfi hisztérikusan nevetett, és rohanni kezdett a vezérlő felé. Az őr próbálta elkapni, de a férfi félrelökte, és végül felmászott az emelvényre, ahonnan a kapitány szokott beszélni.

– Látjátok, mi leszünk az elsők az új világban! – üvöltötte. – Mi leszünk az Istenek!

Ekkor egy másik túlélő, egy nő, előrelépett, és teljes erőből felpofozta.

– Isten? Itt nincs Isten, te barom! – üvöltötte, majd a tömeg egyszerre kezdett ordítani, lökdösni, tépni egymást.

A zaj közben a hajó megremegett, mintha maga is érezte volna, hogy a fedélzeten káosz uralkodik. A hangosbeszélő recsegve megszólalt, de nem emberi hang jött:

– Figyelünk titeket.

A káosz tetőfokra hágott. A katonák próbáltak rendet tartani, de hiába. Egy civil kitépte az egyik fegyvert az őr kezéből, és lövöldözni kezdett a levegőbe. A lövedékek pattogva csapódtak a fémbe, a hang visszhangzott a csarnokban, és a gyerekek visítottak.

Anyám remegett, a kezét a füleire szorította, de én csak a környezetet figyeltem. Láttam az árnyékot a plafon közelében. Hosszú, hajlékony, idegen. Egy pillanatra mintha mozgott volna, aztán eltűnt a csövek között.

– Oded – sziszegtem. – Érezted ezt?

– Érzem, látom, szagolom – lihegte. – Itt van velünk. Nem fogjuk túlélni.

A csarnokban ekkor elment a fény. A sötétség teljes volt, csak a távoli bolygó fénye derengett az ablakon. És a sötétben először hallottuk igazán közelről a lény lépteit. Fémes koppanások, lassú kaparás, és valami mély, torz morgás, ami végigfutott a csontjaimon.

A tömeg hisztérikus üvöltésben tört ki.

A sötétségben mindenki őrjöngött. A káosz olyan volt, mintha maga a pokol szabadult volna el a hajó gyomrában. Üvöltések, könyörgés, hisztérikus nevetés és tompa csattanások keveredtek a fémes visszhanggal. Valaki elbotlott mellettem, és hallottam, ahogy a feje csattan a padlón. Egy gyerek sikított, majd hirtelen elnémult, mintha valaki befogta volna a száját.

Aztán újra jött a lény hangja. Kaparás, fémes csikorgás, és az a mély, torz morgás, amitől az egész testem megfagyott. Éreztem, hogy az anyám remeg mellettem, a körme a karomba vájt. Oded a másik oldalamon volt, és szinte zihált a félelemtől.

– Attias… most visznek el minket is… – suttogta, de a hangja remegett, mint a lefagyott fém.

Ekkor felvillant a vészvilágítás, és láttam, mi történt a csarnokban. Az emberek szétszóródva feküdtek, némelyikük vérbe fagyva, mások a falhoz préselve reszkettek. A plafon közelében, a szellőzőrácsok között, egy árnyék mozdult.

Hosszú, hajlékony, idegen. Nem lehetett tisztán látni, de elég volt ahhoz, hogy mindenki sikítani kezdjen újra.

A kapitány ekkor lépett elő a csarnok másik végéből. Úgy nézett ki, mint egy szellem. A szemei véreresek voltak, az arca beesett, a hangja rekedt.

– Meg kell tartani a rendet… – motyogta. – Meg kell…

Aztán a saját fegyverét emelte a szájához, és egyetlen lövés visszhangzott. A teste előrebukott, vér fröccsent a fémpadlóra.

Ez volt a végső töréspont. A civilek, a maradék katonák, mindenki pánikban menekült. Az emberek egymást taposták, hogy kijussanak a folyosókra. A sötétben ordítás és sírás keveredett, és néha egy-egy lövés dördült. A hajó olyan lett, mint egy mozgó mészárszék.

Én anyám karját szorítottam, és próbáltam távol maradni a tömegtől. Már nem gondolkodtam. Már nem volt bennem semmi, csak a túlélés ösztöne. Agyam mélyén egyetlen mondat lüktetett:

Nem én leszek a következő.

Egy folyosóra kanyarodtunk, ahol csak ketten maradtunk. A padló vértől csúszott, a falakon karmolásnyomok voltak. Mintha a hajó maga sírna. És én akkor először éreztem igazán, hogy a remény, amit a bolygó adott, nem más, mint rothadó illúzió.

A folyosókon a pánik minden sarkot megtöltött. A vér, a sikolyok és a visszhangzó lépések egyetlen szürreális rémálommá olvadtak. Már senki nem volt ember. Csak túlélő állatok, akik karmolták, lökdösték egymást, hogy egy perccel tovább éljenek.

A hajó testében visszhangzott a lény mozgása. Kaparás, csattanás, fémnyögés. Valahol egy ajtó becsapódott, majd tompa puffanás hallatszott, és egy női sikoly élesedett a semmibe. Nem láttam, de tudtam: újabb áldozat.

A hajó hirtelen megrázkódott. A falnak csapódtam, anyám felnyögött. Oded káromkodva kapaszkodott meg a rácsban. A hangosbeszélő feléledt, de csak torz, gépies suttogás hallatszott:

– Közeledünk… közelebb… közelebb…

A folyosón előttünk egy kis csoport rohant. Egy katona és három civil. A katona hátranézett, a szeme üveges volt, és egyszer csak felüvöltött:

– FUSSATOK!

A következő pillanatban a plafonból, mintha a hajó maga okádta volna ki, lezuhant valami. Árnyék volt, de érezni lehetett a mozgását, hallani a fémes karmai csattanását. A katona lőtt, a lövedékek szikrákat vetettek a falon, de a lény egyetlen mozdulattal elragadta. A teste eltűnt a sötétben, csak a fegyver csapódott vissza a rácsos padlóra.

A civilek sikítva menekültek, egyikük a saját lábában botlott meg, és a tömeg letaposta. A hajó minden centije egy mozgó csapda volt.

Éreztem, hogy ha most nem találok valami menedéket, mi leszünk a következők. Megragadtam anyám karját, és Odeddel együtt behúztuk magunkat egy nyitott karbantartó alagútba. Sötét volt és szűk, de legalább kint maradt a tömeg és az az árnyék.

– Nem fogjuk túlélni – lihegte anyám.

– Dehogyisnem – morogtam. – Mindenki más megdögölhet, de mi élni fogunk.

Oded halkan kuncogott. Nem őrült nevetés volt, inkább valami keserű, torz hang.

– Tudod, öregem… azt hiszem, neked van esélyed. Benned már semmi emberi nincs.

És lehet, hogy igaza volt.

A karbantartó alagútban ültünk, a sötét és a fém szaga körbevett minket. A hajó rezgése a csontjaimon keresztül dobolt, és minden halk csikorgásra összerezzentem. Anyám a vállamra hajtotta a fejét, és éreztem, hogy reszket.

Oded velem szemben ült, a szeme vörös volt a kialvatlanságtól és a félelemtől, de valami beteges fény is villant benne.

– Tudod, Attias… – suttogta –, az a valami nem csak vadászik ránk. Az… játszik is velünk.

– Fogd be – morogtam. – Nem akarom hallani.

– Dehogy nem. Mert tudod, hogy igazam van.

Kint a folyosón valami csapódott, majd újra az a mély, torz morgás töltötte meg a hajót. Közelebb volt, mint valaha. Anyám ösztönösen elfojtotta a lélegzetét.

Hallottam a lépéseket. Fém a fémen. Lassan, komótosan, mintha élvezné minden pillanatát.

Az agyamban újra bevillant a végtelen űr képe. Olyan üres volt, mint a jövőnk. A hajón már nem volt biztonságos hely. Mindenki a saját végzetével nézett szembe, és én éreztem, hogy ha engedek a félelemnek, ugyanúgy végzem, mint a többiek.

A sötétben hirtelen csattanás. Egy férfi ordított, aztán elfojtott hörgés hallatszott. Oded rám nézett, és a szemével kérdezte: most vagyunk a soron?

– Nem – suttogtam. – Még nem.

A hangosbeszélő hirtelen recsegett, és egy gépies, torz hang szólalt meg:

– Csak a legerősebbek élnek.

A szívem egy pillanatra kihagyott. Ez… ez nem lehetett véletlen. A hajó velünk játszott. Vagy ami benne élt, az üzent nekünk.

Egy árnyék suhant el az alagút nyílásánál. Hosszú, hajlékony, szinte emberi alak, de torzan, csonttalan mozgással. Anyám belém kapaszkodott, Oded pedig hangtalanul felnevetett.

– Ez a pokol, öregem – suttogta. – És mi vagyunk a démonok vacsorája.

Éreztem, hogy ha túl akarom élni, ki kell ölnöm magamból minden gyengeséget.

Az alagútban a levegő állt. Csak a hajó zúgása és a távoli, torz hangok emlékeztettek rá, hogy élünk. Anyám szorosan kapaszkodott belém, és éreztem a remegését. Oded csendben figyelt, a szeme valami különös, beteg nyugalmat tükrözött.

A hajó megrázkódott, mintha valami nekicsapódott volna kívülről. A fém nyöszörgött, a csavarok reccsentek, és a padló alatt enyhe rezgést éreztem, ami lassan végigfutott a gerincemen. A következő pillanatban a hangosbeszélőből torz, gépies hang szólt:

– Közeledünk… készülj…

A szívem összerándult. Tudtam, hogy nem a túlélésre gondol. Nem ránk. Hanem valamire, ami vár minket ott, azon a bolygón.

Kúszva indultunk tovább az alagúton, amíg el nem értünk egy szervizajtót. Kinyitottam, és egy kisebb, üresnek tűnő kabinba jutottunk. A falak kopottak voltak, vérfoltosak, a sarokban egy régi szerszámkészlet hevert. Oded leült a fal mellé, és halkan megszólalt:

– Itt sem leszünk biztonságban. Sem itt, sem sehol.

– Kuss – mondtam, de a hangom halk volt. – Túl fogjuk élni. Én túl fogom élni.

A bolygó fénye már erősebben látszott az ablakon. Kékes, hideg derengés, mintha maga is tudná, hogy nem barát, hanem bíró lesz számunkra. Minden perc, ami közelebb vitt hozzá, egyszerre volt remény és fenyegetés.

Anyám lassan elaludt a vállamon, de a teste reszketett álmában is. Oded csukott szemmel ült, a keze az ölében, és a mellkasa lassan emelkedett-süllyedt. Én nem tudtam aludni.

A gondolataim üresen keringtek, mint a hajó a semmiben. A félelem már nem mart, csak a hideg düh maradt bennem. Ez az egész szar világ, a haldokló Föld, a hajó, az emberek, a lény, mind ugyanoda akartak juttatni: a halálba.

Nem hagyom.

Ott, a sötét, bűzös kabinban, vérrel és rettegéssel körülvéve, csendben esküt tettem magamnak:

Én leszek az, aki eljut a bolygóra. Élve. Bármi áron.

A hajó zúgása lassan mélyült, és mintha valami válaszolt volna az acéltest túloldalán: egy halk, fémes, torz kuncogás.