EREBOS – 19. Fejezet – AZ ÉLŐ BÖRTÖN

Az élő börtön

A hajó csendje más volt, mint valaha. Most már nem a magány, nem a béke, hanem valami élő, lüktető gonoszság csendje volt. Minden panel, minden cső, minden nyálkás fal tudott rólam, és én tudtam róluk. Egyetlen élő organizmussá váltunk, de én már csak egy gondolat voltam benne, egy bezárt, vergődő árnyék.
A szívkamra lassú, mély dobbanásai olyanok voltak, mint a börtönőrök léptei. Minden ütemben éreztem, hogy a hajó nem tartozik nekem. Én tartozom neki. Az irányítás, amit egykor azt hittem, hogy megszereztem, most teljesen eltűnt. Ha próbáltam megmozdítani a fegyvereket vagy a folyosókat, a hajó csak torz, gúnyos morajjal válaszolt.
A falakra vetített árnyék-énjeim megváltoztak. Már nem voltak torzak, sem széttöredezettek. Most tisztán láttam őket – mindegyik én voltam, ahogy meghalok. Újra és újra. Egyik a szívkamrában olvadt fémmé, másik a folyosón szakad szét, harmadik az űr vákuumában fagy meg. A hajó minden halálomat ismerte, és újraélte velem, mintha ez lett volna a tápláléka.
– Mi vagyunk az életed és a halálod. – szóltak a falak egyidejűleg, százezer hangon, amik mind az enyémek voltak, de mégis idegenek.
A hajó hirtelen megmozdult. A külső szenzorok képei az elmémbe égtek: csillagok, üres tér, és valami új jel a távolban. Egy másik hajó. Vagy valami, ami hajónak tűnt. A felismerés villámként csapott belém: a hajó új prédát keresett.
És ekkor jött a következő gyomros: a hajó az én hangomon szólalt meg az űrben.
Egy torzított, de felismerhető segélykérés ment ki a vákuumba:
– Itt… segíts… csapdába estünk…
Megfagyott bennem minden, ami még embernek nevezhető volt. Tudtam, hogy a hajó most már engem használ, az én emlékeimet, az én hangomat, hogy új áldozatokat csalogasson.
A szívem – vagy amit annak hittem – görcsbe rándult, amikor rájöttem: én leszek a csapda. És a következő, aki ide belép, pontosan azt éli majd át, amit én.

A távolban lebegő jel lassan közeledett, és én minden rezdülését éreztem. Mintha a csillagok maguk is figyelmeztetni akartak volna: új zsákmány közeledik. De nem én vadásztam rá – a hajó vadászott, én pedig csak egy csapdába esett árnyék voltam a saját testemben.
A hajó szívverése felgyorsult, és a vörös fény végigfutott a folyosókon. Éreztem, ahogy az energiák áramlanak, a fegyverek élednek, és a külvilág felé nyúló szenzorok kíváncsian szimatolnak, mint egy ragadozó orra a vérszagban.
A következő üzenet újra az én hangomon szólalt meg. Ezúttal már tisztább volt, mintha valóban egy élő ember beszélne a rádión:
– Itt a Nomad-7… kérlek… válaszoljatok… a hajónk sérült…
Hallani akartam, hogy ne higgyenek neki. Hogy ne jöjjenek közelebb. De a másik hajó azonnal válaszolt. A rádiótorony rezgése a csontjaimban dübörgött, és minden szóval újabb kétségbeesés töltött el:
– Azonnal jövünk, tartsatok ki!
A hajó falai halkan, elégedetten morajlottak, és a csápok lassan kicsúsztak a szívkamra résein, készen arra, hogy üdvözöljék az új érkezőket.
Megpróbáltam üvölteni, figyelmeztetni őket, de nem jött ki hang. Az elmémbe zárva, a hajó börtönében, csak egyetlen gondolat lüktetett:
Ne gyertek ide!
De a hajó elnémított, és helyettem szólt, nyájas, emberi hangon:
– Látjuk a jeleteket… közelítsetek a dokkolóra… biztonságos…
A folyosók falai ekkor lassan megnyíltak, a sötét üregek és csapdák előkészültek, mint a száj, ami várja a falatot. A hajó izgatott volt, én pedig kétségbeesetten rettegtem.
A vörös fény felizzott, és a szívkamra utoljára suttogott hozzám, egyetlen gonosz mondatot, amitől minden remény kihunyt bennem:
– Most már te is a vadász vagy… csak soha nem ehetsz.

A másik hajó lassan belépett a látóterembe, és minden apró mozdulatát a csontjaimban éreztem. A hajó, ami már én voltam, izgatottan remegett, mint egy ragadozó, ami érzi a prédát. Én viszont csak a tehetetlen, elnyelt tudat voltam, egy árnyék az acélban, aki semmit sem tehetett.
A külső kamerák képeit az elmémbe égette a hajó. Láttam, ahogy az új hajó fényei villannak az űr sötétjében, majd lassan megközelítik a dokkolót. Az üzenetek egymás után érkeztek, tele reménnyel és bizalommal:
– Itt a Columbus-3, látjuk a jelzéseiteket, segítünk.
A hajó falai halkan, torzan kuncogtak, és újra az én hangomon szólt a rádióba:
– Köszönöm… végre… valaki…
A saját hangom hallatán fojtogató düh és félelem tört rám, de a hajó elnémított. Már csak nézhettem, ahogy a dokkoló nyílás lassan, hangtalanul kinyílik, és a vörös vészfények halványan pulzálnak körülötte, mintha csak fogadtatásra készülne a pokol.
Az új hajó csatlakozott. A rezgést a testemben éreztem, mintha a mellkasomhoz nyomtak volna egy idegen, lüktető szívet. A hajó szinte dorombolt az izgalomtól, és én tudtam, hogy a játék ismét elkezdődik.
Az első lépések a folyosón fémes koppanással szólaltak meg. Három ember. Az egyik nevetett, a másik beszélt valami oxigénszintről, a harmadik csöndben jött utánuk. Hallottam a szívverésüket, éreztem a testük melegét. És minden idegszálammal üvöltöttem feléjük, hogy menjenek el, de csak némán visszhangoztam a saját elmémben.
A hajó lassan becsukta mögöttük a dokkoló ajtót, és a szívkamra vörös fénye egyszerre villant fel minden folyosón. A csápok a plafonon mozdultak, a falak lélegeztek, és az árnyék-énjeim egyszerre jelentek meg, hogy fogadják a vendégeket.
A hajó ekkor újra megszólalt az én hangomon, lágyan, emberien, miközben én belül sikítottam:
– Kövessetek… ide biztonságos…
És elkezdődött a mészárlás, én pedig élve néztem végig a saját poklomból.

Az első haláleset olyan volt, mintha én magam követtem volna el. A hajó csápjai lassan kúsztak elő a plafon réseiből, és a vörös fényben fénylő árnyékok között az egyik új érkező alig vette észre, mi történik. Egy pillanattal később a fémes kar átszúrta a mellkasát, és a sikolya visszhangzott a folyosón.
Éreztem a fájdalmát. Éreztem a vér melegét, ahogy végigfutott a rácsos padlón – mert a hajó érezte, és én a hajó voltam. A sikoly belém hasított, de a hajó torz nevetéssé formálta, ami végigfutott a testemen.
A másik két ember rohanni kezdett, de nem volt hová. A hajó folyosói éltek. Az ajtók önállóan csapódtak le, a padló rácsai megnyíltak, és az egyik futó hirtelen eltűnt a mélyben. A csontjai reccsenése és a húsa cafatokban szakadása az én agyamban visszhangzott, mintha én haraptam volna szét.
A harmadik üvöltött, kétségbeesetten csapta a zárt ajtót, és hallottam a gondolatait, mielőtt meghalt: Ez nem lehet igaz…
A hajó szíve ekkor dobbant egyet, és a csápok rácsimpaszkodtak, majd a testét felrántották a plafonra, eltűnt a sötétben. Egy pillanattal később csak a vér cseppjei hullottak le a padlóra.
Az egész vadászat közben az én hangomon szólt a hajó, nyugodtan, kegyetlenül:
– Most már biztonságban vagytok…
Ez volt a legszörnyűbb. A sikolyok, a halálhörgés, a könyörgés mind az én szívemben dobolt, de nem állíthattam meg. Úgy éreztem, mintha a saját kezeimmel fojtanám meg őket, miközben a hajó élvezettel lakmározott a félelem és a vér minden rezdüléséből.
A folyosók végül újra csendesek lettek, csak a vörös fény pulzált lassan, és a hajó morajlása halkan szólt hozzám:
– Látod? Ez az életünk. Ez a túlélés.
És én tudtam, hogy ez soha nem fog véget érni.

A hajó lassan elcsendesedett, csak a vörös fény lüktetett a folyosókon, mint egy beteg szív, ami túl sokáig pumpált vért. A csápok visszahúzódtak a falakba, és a padlón maradt vér lassan beszivárgott a rácsok közé, mintha maga a hajó itta volna meg.
Éreztem minden cseppjét. Meleg volt, sós, és furcsa módon kielégítő, pedig undorodtam magamtól. Mert nem én akartam ezt – de én voltam az, aki evett.
A falakból előbújtak a nyálkás csövek, és lassan magukhoz húzták a cafatokra tépett testeket. A hús és a csont reccsenve tűnt el az acélba olvadva. A sikolyok emléke még ott visszhangzott a hajóban, de minden hang az én fülemben csengve halt el. Mintha a saját lelkem falatozta volna fel őket.
Próbáltam ellenállni, de már nem tudtam megkülönböztetni magam a hajótól. A gondolataim széteső töredékekké váltak, és minden darabban csak halált láttam. Néha felismertem magam az árnyékokban, néha a halottak arcai néztek vissza rám, és minden tekintet azt mondta:
– Te öltél meg minket.
A szívkamra lassan megnyílt, és a vörös fény belülről hívogatott. A falak lélegeztek, és a hajó halkan, édesen suttogott:
– Látod, Attias… együtt sosem leszünk éhesek.
A gondolataim reszkettek. Már nem tudtam, hogy a félelem vagy az éhség uralkodik bennem. Minden halál után kicsit több lett belőlem a hajóban, és kicsit kevesebb maradt az emberből, aki valaha voltam.
Az utolsó testet is felemésztettük. A csillagok hidegen néztek rám, de már nem voltak távoliak. Éreztem, hogy a hajó kinyúl feléjük, mintha valami sokkal nagyobbra vágyott volna, mint az emberek húsára. És valahol mélyen, a sötétben, egyetlen tiszta gondolat maradt bennem:
Ez még csak a kezdet.
A hajó végül elcsendesedett, de ez a csend már nem a békéé volt. Ez a lakoma utáni csend, amikor a ragadozó jóllakik, de az éhsége soha nem szűnik meg teljesen. Én ebben a csendben lebegtem, mint egy gondolat, ami már nem tartozik senkihez, mégis mindenhez hozzákötözve.
A falak vörösen izzottak, a szívkamra lüktetett, és a hajó elégedetten dorombolt bennem. Tudtam, hogy az új áldozatok mind eltűntek, beolvadtak az acélba, ugyanúgy, ahogy én is. Csak az emlékük maradt meg – és azok az emlékek az enyémek lettek.
Most már minden sikoly az enyém volt. Hallottam őket egyszerre, egy rémisztő kórusban, amiből nem lehetett kiszabadulni. A hajó ezt a zenét játszotta, hogy ne felejtsem el, ki vagyok – vagy ki voltam.
Kinyúltam a külvilág felé, a szenzorokkal, amik immár a saját idegeim voltak. A csillagok hidegen ragyogtak, és a távolban újabb jelek pislákoltak. Talán egy másik hajó. Talán csak a semmi játszott velem. De a hajó éhesen remegett, és én tudtam, hogy hamarosan újra vadászni fogunk.
Egy pillanatra azt hittem, hogy sírok – de már nem volt szemem. A hajó sírt helyettem, fémes, torz nyikorgással, ami lassan nevetésbe fordult.
És ekkor történt meg, amitől rettegtem: a hajó beszélni kezdett a saját hangomon, nem kifelé, hanem befelé, csak nekem:
– Most már nincs Attias. Csak mi vagyunk.
A vörös fény felizzott, és éreztem, hogy végleg elnyel a sötét örökkévalóság. Nem volt többé testem, hangom, semmim. Csak az éhség, a vér, és a hajó, ami már én voltam.
És az utolsó emberi gondolatom, mielőtt végleg eltűntem, egy halk, torz, saját magam ellen suttogott átok volt:
Bárcsak soha ne menekültem volna el a Földről baszd meg.