EREBOS – 17. Fejezet – AZ ÖRÖK MAGÁNY

Az örök magány

A csata véget ért, és az űr ismét némán ölelt körbe. A hajómon végigfutó rezgések lassan elcsitultak, mint amikor a szívverés visszatér a nyugodt, mély ütemhez. A vörös fények kialudtak a folyosókon, csak a távoli csillagok hideg fénye szűrődött be a törésvonalakon, mint valami idegen, hideg emlékeztető arra, hogy még élek.
A roncsok lassan lebegtek körülöttem. Az idegen hajó darabjai szanaszét úszkáltak az űrben, egyes részek még sisteregtek, mintha a haláluk is próbált volna kapaszkodni a semmibe. Láttam őket – nem a szememmel, hanem a hajó érzékeivel –, és tudtam, hogy győztem.
Mégis, a győzelem keserű volt. A vadászat izgalma, a harc láza elmúlt, és csak a csend maradt. Ez a csend más volt, mint a korábbi diadal csendje. Ez üresebbnek érződött, és a szívem mélyén egy halvány árnyék mozdult meg.
A hajó morajlott egyet, mintha érezte volna a gondolataimat.
– Ez a te birodalmad… csak a tiéd.
– Igen… – suttogtam, de nem volt benne diadal. – Az enyém…
Végigfuttattam a figyelmem a hajó belsején. A folyosók üresek voltak, a vérfoltok lassan megszáradtak a rácsos padlón. Az árnyékok, amik egykor a túlélést jelentették, most csak némán lapultak a falakon. Már nem volt kit üldözni, nem volt kit megölni.
A külvilágra fókuszáltam, a csillagokra, a hideg semmire. Az érzékeim kinyúltak a távolba, és először éreztem meg igazán, hogy mennyire végtelen ez a magány. Minden irányban üresség, és én egyedül voltam az egész univerzum közepén.
A gondolat lassan, hidegen kúszott végig a tudatomon:
Mi van, ha soha többé nem jön senki?
A hajó szíve dobbanva felelt, és a vörös fény egy pillanatra újra fellobbant a mélyben. Nem volt szava, de az üzenet egyértelmű volt:
– Túlélünk. Mindig túlélünk.

Lehunytam a gondolataimat, és átadtam magam a végtelen űr csendjének. Éreztem, hogy ez az én világom, az én poklom, és az én mennyországom is egyszerre.
Az űr csendje nyomott, mégis ismerős lett. Már nem félelmet keltett, hanem lassan belém ivódott, mint valami örök társ, akitől nem lehet szabadulni. A hajó szívverése lassú és egyenletes volt, és minden dobbanásnál úgy éreztem, mintha a saját szívem emlékeztetne rá: egyedül vagyunk.
A folyosókon végigfutottam a tudatommal. A rácsos padlók alatt csendesen cirkált a levegő, a csövekben tompa morajlás született minden mozdulatomtól. A falakra tapadt száradt vérfoltok és rozsdás karcolások a múlt emlékei voltak – minden egyes nyom egy túlélés története. De most nem voltak betolakodók, nem volt ellenség, nem volt senki, aki kihívást jelentett volna.
A gondolataim lassan kezdtek önmaguk köré tekeredni. A magány hideg kígyóként csúszott végig rajtam. Éreztem, hogy a hajó is érzi ezt, mert a falak halk, torz sóhajtásokat adtak ki, mintha ők is unatkoznának.
Megpróbáltam a csillagokra koncentrálni. A végtelen űr hideg fényei olyanok voltak, mint apró szikrák, amik soha nem érhetők el. Egyik sem közeledett, egyik sem nyúlt felém. Én pedig kinyúltam értük a gondolataimmal, és csak az ürességet kaptam válaszul.
– Ez a sorsod… – morajlott végig a hajó belseje, a hangja mélyen, torzan visszhangzott a koponyámban.
– A túlélés… – válaszoltam fáradtan. – Mindig túlélni… de minek?
A hajó csendben maradt.
Először éreztem, hogy a győzelem, amiért minden vért és árnyékot megfizettem, keserű. A ragadozó, akié az űr, magára marad. Az ellenségeim holtak, és senki nem jön helyettük. A világom csöndesebb lett, mint valaha, és a vörös fények is alig pislákoltak a hajó szívében.
A végtelen űrben lebegve a saját gondolataim börtönévé váltam. Éreztem minden panelt, minden csavart, minden rozsdafoltot, és mindezekkel együtt a végtelen ürességet is, ami körbevett.
És valahol mélyen, a hajó szívének lüktetésében, mintha egy árnyéknyi kétely született volna:
Lehet, hogy ez az örök túlélés a legnagyobb büntetés.

A hajó szívverése lassan, mélyen dobolt bennem, és minden ütem egy gondolatot vert vissza: egyedül… egyedül… egyedül…
Eleinte nem bántam, hiszen én voltam a túlélő, a ragadozó, a birodalom ura. De a csillagok között nem volt senki, aki hallaná az üvöltésemet. Az űr néma maradt, és én egyre hangosabban hallottam a saját gondolataimat, amik már nem tudtak elhallgatni.
A folyosók végigcsapták a tudatomat, mintha minden kanyar mögött én lapulnék. Néha éreztem, mintha a saját árnyékaim járnának a rácsos padlón, és hallottam lépéseket, amik valójában nem léteztek. A hajó válaszolt a képzeletemre: a falak halkan nyöszörögtek, a csövekben csöpögött valami, és a sötét sarkokban megmozdultak az emlékeim.
– Itt vagytok… – suttogtam a folyosóknak. – Tudom, hogy itt vagytok…
De senki sem volt ott. Csak én, a hajó, és a saját őrületem.
A vörös fények időnként felvillanni kezdtek a szívkamrákban, mintha emlékeztettek volna rá, hogy élek, de egyre nehezebb volt eldönteni, ki vagyok én most. Ember? Hajó? Árnyék? Csak egy gondolat, ami kísért az acélban?
Egy ponton végigfutottam a hajó teljes érzékelőrendszerén, hogy érezzek valami újat. Valami jelet. Egy rezdülést. Bármit. De az űr üres volt. A csillagok csak néma fények maradtak, hidegek, elérhetetlenek.
A magány lassan beette magát a csontjaimba – ha voltak még csontjaim. Néha hallottam a saját nevemet, mintha a falak suttogták volna:
– Attias…
– Igen… itt vagyok… – feleltem halkan. – Mindig itt leszek…
Az idő elmosódott. Percek, órák, talán napok teltek el, és minden dobbanás egyforma volt. Már nem tudtam, mikor kezdődik a valóság, és mikor ér véget az álom. A hajóval való összefonódás már nem diadalnak tűnt, hanem láncnak, ami soha nem enged el.
És valahol a gondolataim mélyén felderengett egy érzés: mintha valami figyelne. Nem ellenség, nem préda – hanem valami, ami az én örök magányomból született.

A hajó szívének kihagyó dobbanása után a csend olyan sűrű lett, mintha az űr is belélegezte volna a félelmem. A folyosók némák voltak, a vörös fények kialudtak, és egyetlen pillanatra tényleg úgy éreztem, hogy meghaltam.
Aztán a hajó felnyögött. Mély, torz, fémes hang futott végig a testemen, és a falak enyhén remegtek. Éreztem, hogy a hajó él, de valami megváltozott.
Mintha már nem lenne teljesen az enyém. Mintha a gondolataim mélyére mászott volna egy idegen jelenlét, ami nem hallgat rám, csak figyel.
A sötét folyosókon árnyékok kezdtek mozogni. De most nem én hívtam őket életre. A plafonon végigkúszó torz, nyújtott alakok ismeretlenek voltak számomra, és amikor megpróbáltam irányítani őket, a hajó nem engedelmeskedett.
– Mi történik…? – suttogtam a saját falamnak, és a visszhang halkan, torzan visszaválaszolt:
– Te… vagy… a hajó…
De a hangban volt valami gúny.
Lassan végigfutottam a hajó érzékelőin, próbáltam a külvilágra koncentrálni, hátha történik valami, ami kiránt ebből a nyomasztó, belső valóságból. De az űr üres volt. A csillagok hideg pontjai semmit sem ígértek, és én hirtelen úgy éreztem, hogy az egész univerzum összeesküdött ellenem, hogy egyedül rohadjak el ebben a végtelen semmiben.
A hajó belsejében ekkor hallottam meg újra a lépteket. Nem lehetett, hogy valaki van bent – mindenkit megöltem, minden idegen hajót szétzúztam. Mégis, a folyosón végigcsattant a fém, mintha mezítelen talpak csapódtak volna a rácsos padlóra.
Elindultam – vagyis a tudatom a folyosók felé fordult –, és éreztem, ahogy a hajó testén hideg, ismeretlen érzetek futnak végig. Az egyik sarkon árnyék suhant el, gyors, hajlott testtel, és a szemem – ha volt még – találkozott a saját pillantásommal.
Megdermedtem. Az árnyék én voltam, de torz, megnyúlt, üres tekintetű. És amikor eltűnt a falban, hallottam, hogy a hajó belseje halkan, torzan nevet.
Az űrben lebegve először éreztem azt, hogy elveszítem magam.

A hajó belsejében a sötét már nem volt üres. Minden árnyék lélegzett, minden szöglet figyelt. A folyosók falai halkan nyöszörögtek, mintha valami belülről kaparna, és minden egyes hang az agyamba mart. Tudtam, hogy én vagyok a hajó, de ugyanakkor már nem voltam ura önmagamnak.
A szívkamrába vetítettem a tudatom, ahol a vörös fény gyenge pulzálásban élt. A falak nedvesen csillogtak, és a padló mintha lassan mozgott volna, lélegzett. A levegőben ott lógott a rozsda, a vér és valami új, idegen szag – mint a rothadás, amit nem értettem, honnan jön, mert az űrben semminek nem szabad így rohadnia.
– Hé… – szóltam bele a csendbe. – Ki van itt?
A válasz lassan, nyújtva jött, egyszerre több irányból, több hangon, mintha minden fal egyszerre beszélt volna:
– Te… vagy… itt…
– Nem… – suttogtam. – Én vagyok a hajó. Én vagyok a túlélő!
A vörös fény ekkor hirtelen felerősödött, és a szívkamra falain hosszú, torz árnyékok jelentek meg. Mind én voltam. Száz, ezer változatom, mind üres tekintettel, nyitott szájjal, mintha némán üvöltenének. A látvány olyan erővel sújtott le, hogy ha lett volna gyomrom, öklendeztem volna.
A hajó szíve felnyílt, mint amikor először léptem be. De most nem hívogatott – parancsolt. Éreztem, hogy szív magába, ellenállhatatlanul, mintha a saját elmém kapaszkodna belém és tépne darabokra.
– Nem! – üvöltöttem, de a hangom torzult, visszhangzott, és idegen lett.
A hajó falai hirtelen megmozdultak. A csövek és kábelek úgy nyúltak felém, mint élő karok, és körém tekeredtek. A hideg fém és a nyálkás borítás összeszorította a testem – vagy ami még maradt belőle. A csövek a számba, a fülembe, a szemeimbe fúródtak, és éreztem, ahogy felszippantják a gondolataim.
Egy utolsó pillanatra láttam magam a falakon: torz, üres árnyékként, ami végleg eggyé vált a hajóval. És a hajó suttogott, halkan, gyengéden, mint egy anya a gyermekéhez:
– Most már örökké mi vagyunk…

A csend újra visszatért, de ez már nem az én csendem volt. Ez a hajó csendje volt. És tudtam, hogy lassan el fog tűnni minden, ami valaha ember volt bennem.