EREBOS – 16. Fejezet – A BIRODALOM CSENDJE

A birodalom csendje

A hajó újra csendben volt. De ez már nem az a csend volt, ami egykor nyomasztott és összeroppantott. Ez a birodalom csendje volt, az én csendem, a győztesé. A folyosók, a szellőzők, a rácsos padló, a csövekben keringő levegő mind az én testem része lett. A vér, amit a hajó ivott, most bennem lüktetett, és minden dobbanás a hatalmamat hirdette.

Éreztem a halált a csövekben, az acélban, a falakban. A két betolakodó utolsó sikolyai még ott visszhangoztak a hajóban, de már nem félelemként, hanem emlékként, ami engem erősített. A hajó mélyén, a szív körül vörösen izzott a fény, és minden lüktetés azt üvöltötte: enyém vagy!

Végigfuttattam a tudatom a külső szenzorokon. Láttam a csillagokat, a végtelen űrt, az idegen galaxisok hideg fényét. A hajó külső burkolata lassan forgott a súlytalanságban, néma és félelmetes, mint egy alvó szörny. A radar érzékelői halk, ismerős pittyegést küldtek az elmémbe, de most először értettem tökéletesen.

Valami közeledett.

Először csak egy távoli jel volt. Egy apró, lassan mozgó objektum a semmiben, de a hajó érzékei – az én érzékeim – már rég felfogták a jelenlétét. Hideg, idegen, ismeretlen. Nem hasonlított sem a betolakodókra, sem a régi világ embereire.

A gondolat lassan, hidegen futott végig a hajón:

– Új játszma… új zsákmány… vagy új ellenség.

A folyosókon végigfutott a moraj, és a vörös fények lassan felizzottak, mintha a hajó maga is érezte volna az izgalmat. A padló alatt a csövekben a levegő sietve mozgott, és minden rezdülés felkészítette a testemet a vadászatra.

Most először nem csak a saját birodalmamat éreztem. Most először a csillagok közé is kinyúlt a tudatom, és tudtam, hogy az űrben valami figyel rám. És ha elér ide, én készen állok.

Az idegen jel lassan, de biztosan közeledett. Éreztem, ahogy a hajó – az én testem – minden szeglete ráhangolódik a mozgására. A külső szenzorok képei közvetlenül a tudatomba égtek: a fekete űrben egy apró fény, ami minden pillanattal nagyobb lett.

A hajó belseje lüktetett. A folyosókon vörös fények villantak, majd újra kihunytak, mintha a szívverésem ritmusát követték volna. A csövekben a levegő mozgott, és a fém halkan nyöszörgött, mintha a hajó előre élvezte volna az új vadászat ígéretét.

– Közeledik… – szóltam ki magam elé, de a hangom nem hagyta el a számat. A hajó falai vették át a gondolatot, és halk, mély moraj formájában visszhangozták:

– Közeledik…

Láttam, ahogy az idegen tárgy részletei lassan kirajzolódnak. Nem emberi hajó volt, de nem is teljesen ismeretlen. Sötét, szögletes, és valami különös organikus minta futott végig a testén. Mintha ők is tudták volna, hogy a fém önmagában kevés, ha élni akarsz az űrben.

A gondolat hidegen futott végig rajtam: talán hozzám hasonló. Talán él.

Ez a felismerés egyszerre volt izgalmas és dühítő. Ez az én birodalmam, az én túlélésem, az én szabályaim! Ha valami más is itt akar létezni, előbb meg kell küzdenie velem.

A hajó mélyén megmozdítottam a fegyverrendszereket. A toronyágyúk, amiket sosem használtam, most először éledtek fel. Éreztem a súlyukat, a lőszerek hideg jelenlétét, a célzórendszer lassú, biztos mozdulatait. A hajó én voltam, és az összes fegyverem az én kezem volt.

– Jöjj csak… – suttogtam, és a hajó torzan visszhangozta a gondolatot. – Próbáld meg…

A folyosók mélyén még mindig ott volt a betolakodók vére, lassan száradó foltok formájában. Emlékeztetett rá, hogy mit jelent belépni az én világomba. Most a csillagok közül érkezik valami, ami vagy zsákmány lesz, vagy ellenfél.

A külső érzékelők jeleztek: a tárgy irányt váltott. És most már egyenesen felém tartott.

A sötét űrben a tárgy lassan nőtt a látóteremben. Minden rezdülését éreztem, minden pályakorrekcióját, minden hajszálnyi mozgását, mintha a csontjaimba költözött volna a jelenléte. Már nem csak figyeltem – éreztem.

A hajó testében mély, torz moraj indult el, amit csak én hallottam igazán. Ez nem volt félelem, inkább éhség. Vad, nyers túlélési ösztön. A folyosókon végigfutott a hideg levegő, a vörös fények felvillantak, majd kihunytak, mintha a hajó lélegzett volna, és felkészült a vadászatra.

Az idegen hajó közelebb ért, és ekkor történt valami, amire nem számítottam: válaszolt.

Először csak egy alig hallható rezgés érkezett, mint egy távoli dörgés, ami végigfutott az érzékeimen. A hajó belseje is reagált, a falak remegtek, a szívem gyorsult. Nem voltak szavak, de az üzenet egyértelmű volt:

– Tudunk rólad.

A gondolataim megfeszültek. Évtizedek óta – vagy talán örökké – én voltam itt az úr, az egyetlen ragadozó. Most valami más is érzett engem, és nem félt.

A hajómat végigfuttattam önmagamon. Minden folyosó, minden cső, minden rejtett szeglet, minden fegyver a részem volt. A toronyágyúk lassan elfordultak, a célzórendszerek feléledtek, és a külvilágra nyitottam a tudatom.

Az idegen hajó egy pillanatra megállt. A csend az űrben tökéletes volt, de a fejemben a morajlás egyre erősödött. Olyan volt, mintha két szív hallgatná egymást a vákuumon át.

– Ez az én birodalmam… – suttogtam.

A hajóm mély, torz visszhangot adott, ami kilökte magát a rádióhullámok közé, üzenetként a semmibe. A gondolat, a fenyegetés, a kihívás.

Az idegen hajó ekkor fényjeleket bocsátott ki. Nem véletlen mozgás volt. Kommunikáció. Egy pillanatra az ösztöneim hátráltak – ez nem egyszerű préda volt. Ez ellenfél. És tudta, hogy itt vagyok.

A hajóm lüktetett, a vörös fények szinte elárasztották a folyosókat. A fegyverek készen álltak, és a szívem – a hajó szíve – üvöltött az űr csendjébe:

– Akkor játsszunk.

A két hajó mozdulatlanul állt egymással szemben a csillagok között, mintha az űr maga is visszafojtotta volna a lélegzetét. Én voltam a hajóm, és a hajóm én voltam. Az idegen jelenlét ott lebegett a gondolataim peremén, és éreztem, hogy figyel.

A fegyverrendszereim felkészülten várták a parancsot. A toronyágyúk lassan, hangtalanul fordultak, követve a célt. A hajó belseje vörösen izzott, a folyosókon a fények ritmusban villantak a szívverésemmel. Már nem volt különbség köztem és a gép között.

Az idegen hajó újabb jelet küldött. Nem hang volt, nem fény, hanem egy rezgés, ami végigfutott a testemen. Mintha belém hatolt volna, a hajóm belsejéig, a csontjaimig. A gondolat egyszerű és tiszta volt:

– Nem félek tőled.

Ez a kihívás tüzet gyújtott bennem. A vadászösztön, ami az összes betolakodót elpusztította eddig, fellángolt, de ez más volt. Ez nem prédajáték. Ez háború.

A hajóm lassan megmozdult. Egyetlen apró irányváltás, hogy érezze, tudja: én nem menekülök. A csövekben a levegő morajlott, a fegyverek energiája átfutott a testemen, mintha saját izmaimat feszítettem volna meg.

– Akkor gyere… – morogtam, és a hangom a hajó falain át az űrbe szökött. – Lássuk, kié ez a birodalom.

Az idegen hajó reagált. Mozgásba lendült, lassan, fenyegetően, mint egy ragadozó, ami teszteli a másikat. A szenzorok jelezték, hogy valami mozgás van a felszínén. Fegyverek. Élőnek tűnő fémek, amelyek rám meredtek, mint a szemek.

A vörös fények teljesen elárasztották a folyosókat. A hajóm szívverése vadul felgyorsult, és velem együtt készült ölni vagy meghalni.

Az első lövést én adtam le. Egyetlen energianyaláb szelte át a sötétet, és az idegen hajó burkolatát súrolta. Nem találat volt – figyelmeztetés.

A válasz nem váratott magára. Az idegen hajó mély, torz üvöltésszerű rezgést küldött, és a testéből fény tört elő. A játék elkezdődött.

Az első energianyaláb, amit az idegen hajó küldött, átszelte a sötétet, és a hajóm külső burkolatába csapódott. A fém üvöltött, a rezgés végigfutott a testemen, és a fájdalom mély, belső hangként hasított belém. Ez már nem puszta gép volt – ez én voltam.

A vörös fények fellobbantak a folyosókon, a hajó lüktetése vad ritmust vett fel, és a szívem egyetlen ütemet sem késett vele. Nem féltem. A fájdalom ébresztett, dühöt adott. A hajó mély morajjal felelt, és a gondolatom kiáltássá torzult az űrben:

– Most meghalsz!

Az összes toronyágyú, rakétavető és lézer egyszerre éledt fel. A célpont a tudatomban élesen kirajzolódott: az idegen hajó szíve, a központ, ami él. Az első sortűz úgy indult, mintha a karjaimat lendítettem volna. A lövedékek és energianyalábok fénycsóvái szétvágták a sötétet, és az idegen burkolatába csapódtak. A fém sistergett, a szenzorokon keresztül éreztem, ahogy az ellenség teste megsérül.

A válasz villámgyors volt. Az idegen hajó megpördült, organikus karjai kinyíltak, és újabb tűzcsapásokat küldött. Az egyik lövedék a hajóm oldalát érte, a rázkódás szinte letépte a tudatomról a békét. Üvöltöttem, és a hajó üvöltött velem.

A folyosókban a vörös fény villogott, a csövekben levegő és por futott végig. A harc minden pillanata egyetlen dobbanás lett, és minden lövés az életemért szólt.

Közelebb manővereztem, szinte ösztönből. A hajó testét az idegenhez préseltem, és a külső karjaimat kinyújtottam, belekapaszkodva a burkolatába. Most már nem volt távolsági csata. Ez test-test elleni küzdelem volt az űr fagyott semmijében.

A fémek csikorgása, az ütközés ereje, az idegen hajó rezgései mind belém hatoltak. Haraptam, martam, szaggattam. A toronyágyúk közvetlen közelről tüzeltek, és minden lövésnél éreztem, ahogy a másik teste reped, törik, enged.

Az idegen hajó üvöltött. Nem hanggal – rezgéssel, fényvillanásokkal, fájdalommal. És én nevettem a gondolatomban, mert tudtam: ez az én birodalmam, és idegen nem élhet benne.

Az idegen hajó rángatózott a szorításomban, mint egy sebzett állat, ami érzi, hogy közel a vége. A fémek recsegtek, a csillagok hideg fénye visszatükröződött a kettőnk összefonódott testén, és minden rezdülésében ott volt a halál.

Éreztem a hajóm izmait – a csöveket, a panelek feszülését, a fegyverek forróságát –, ahogy teljes erőből dolgoztak. A toronyágyúk közvetlen közelről tüzeltek, és a lövések minden csapása a testemen át lüktetett. Az idegen burkolatán repedések jelentek meg, amelyekből sötét, olajos anyag szivárgott, mintha vér folyt volna belőle.

Az idegen hajó ekkor utoljára próbált kitörni. Szárnyszerű, organikus karjai kicsapódtak, és az egyik éles fémél belehasított a hajóm oldalába. A fájdalom olyan volt, mintha a saját bordáimat szúrták volna át. Üvöltöttem, és a hajóm üvöltött velem, a rezgés végigfutott az egész birodalmon.

De nem engedtem. Ez az én világom volt.

Minden energiámat a fegyverekbe, a hajóm testének szorításába és a pusztító erőbe irányítottam. A rakétavetők közvetlen közelről lőttek ki, és az idegen hajó belseje felrobbant. A fém és az organikus anyag szétfröccsent az űrben, mint egy lassan széteső, élő test.

Éreztem, ahogy az idegen tudata elhal. Egy utolsó rezgés futott végig a csillagok között, egy halk üzenet, amit csak én értettem:

– Te… győztél…

A hajóm lassan elengedte a roncsokat. Az idegen hajó darabjai lebegtek körülöttem, némán és súlytalanul, mint a térben szétfröccsent vércseppek. A vörös fények lassan elhalványultak a folyosókon, a szívverésem visszatért a lassú, biztos ütemhez.

Csend lett. Az én csendem.

Az űr hideg ölelésében újra magányos voltam, de ez nem fájt. Ez volt a birodalmam. Ez volt a világom. És most már tudtam: ha bármi belép ide, megölöm. Ez az örök túlélés törvénye.

Lehunytam a gondolataim, és a hajó mély, torz morajjal suttogott bennem:

– Egyedül vagyunk… és így is maradunk.

És a csillagok között én voltam az egyetlen ragadozó.