BESZÉLJÜNK RÓLA… VII. fejezet I. rész

7. fejezet, 1. rész – „Ha a csata nem kívül zajlik, hanem benned”

(Szorongás, pánik, megfelelési kényszer – 1. rész)
Kívülről lehet, hogy minden rendben.
Mosolyogsz.
Beszélgetsz.
Nevetsz, amikor nevetni kell.
Bólintasz, amikor bólintani kell.
Úgy tűnik, minden oké.
De belül közben zajlik valami.
Egy csata.
Egy olyan háború, amiről a külvilág semmit nem tud.
Egy hang belül, ami nem hagy békén:
– „Ne rontsd el.”
– „Légy jobb.”
– „Ne csalódjanak benned.”
– „Vigyázz, mit mondasz.”
– „Vigyázz, hogy nézel ki.”
– „Vigyázz, mit érzel.”

Ez a szorongás.
Nem ordít, nem csörömpöl – suttog.
Folyamatosan.
Szinte észrevétlenül.
Úgy lopakodik be, hogy már fel sem tűnik: a gondolataid nagy része róla szól.

Szorongani nem azt jelenti, hogy mindig pánikrohamot kapsz.
Szorongani azt is jelenti, hogy állandó készenlétben vagy.
Mint egy őr, aki sosem mehet aludni, mert „hátha történik valami.”
„Hátha valami rossz lesz.”
„Hátha valami baj lesz.”
És sokszor még csak nem is tudod pontosan megfogalmazni, mitől félsz.
Csak azt érzed:
valami nincs rendben.
Valami történni fog.
Valamit el fogsz rontani.

Ez az a csata, amiről kevesen beszélnek.
Mert ha kívül minden normálisnak tűnik, akkor a világ azt hiszi: minden rendben is van.
Pedig a legnagyobb viharok nem mindig kiabálnak.
Néha csak csendben tombolnak bennünk.

És ha ezt sokáig cipeled, előbb-utóbb megjelenik a pánik is.
A pánik nem mindig az, amit a filmekben látsz – síró, rohanó embereket.
A pánik néha csak egy váratlan szívdobogás.
Egy hirtelen jött légszomj.
Egy érzés, hogy „menekülni kell” – pedig nincs hova.
Egy késztetés, hogy „most azonnal eltűnj innen” – pedig semmi nem változott kívül.

És akkor jön a második félelem:
„Mi van velem?
Miért vagyok ilyen?
Miért nem tudok normális lenni?”

És ez a gondolat csak ráerősít a szorongásra.
Mert most már nemcsak attól félsz, hogy valami baj lesz –
hanem attól is, hogy te magad vagy a baj.

És a megfelelési kényszer?
Az a harmadik hadsereg ezen a belső csatatéren.
Az a hang, ami azt mondja:
– „Ha tökéletes leszel, akkor nem lesz baj.”
– „Ha mindenkinek megfelelsz, akkor majd biztonságban leszel.”
– „Ha mindig mosolyogsz, ha mindig kedves vagy, ha mindig a legjobb vagy – akkor majd nem fognak bántani, nem fognak elhagyni, nem fognak kinevetni.”

Csakhogy a tökéletesség nem létezik.
És amikor valami hibát követsz el – mert ember vagy –,
akkor a megfelelési kényszer nem vigasztal meg.
Hanem beléd rúg:
– „Mondtam, hogy nem vagy elég jó!”

És így záródik be a kör:
Szorongsz, mert félsz a hibáktól.
Pánikolsz, mert nem tudod kontrollálni a világot.
Meg akarsz felelni, hogy elfogadjanak – de közben egyre inkább elveszíted önmagad.

És kívülről?
Senki nem lát semmit.
Csak te tudod, milyen nehéz felkelni reggel.
Milyen fárasztó eljátszani, hogy minden rendben.
Milyen kimerítő úgy tenni, mintha nem dühítene fel minden apró megjegyzés, mintha nem félnél minden új helyzettől, mintha nem remegnél belül attól, hogy elrontasz valamit.

De hadd mondjak valamit, ami talán kicsit megkönnyíti a lélegzést:
Nem te vagy a gyenge.
Nem te vagy a hibás.
Nem te vagy „rossz.”
A világ, amiben élünk, olyan elvárásokat rak ránk, amiket lehetetlen teljesíteni.
Legyél egyszerre:
– mindig kedves, de ne legyél puhány;
– mindig erős, de mutasd ki az érzéseidet;
– mindig sikeres, de ne legyél nagyképű;
– mindig szép, de ne legyél hiú;
– mindig egyedi, de ne lógj ki a sorból.

Ez egy csapda.
Egy olyan csapda, amiből nem azzal szabadulsz ki, hogy „még jobban csinálod.”
Hanem azzal, hogy felismered: nem kell mindenkinek megfelelni.
Nem kell mindig tökéletesen működni.
Nem kell minden érzést lenyelni.

A következő részben arról lesz szó, hogyan ismerheted fel, hogy mikor uralkodik el rajtad a szorongás,
hogyan nézheted meg ezt a belső csatateret úgy, hogy közben ne veszítsd el önmagad,
és milyen apró, mégis hatalmas lépésekkel kezdheted el visszavenni az irányítást.