Kézfogás Anubisszal – 4. rész

Nem volt sötét. Nem is világos. Olyan átmeneti tér volt ez, mint amikor az ember egy beszélgetés közepén rájön: most valami fontos hangzik el, de még nem tudja pontosan, miért. Anubisz ott állt velem szemben, mozdulatlanul, és nem sietett. Soha nem sietett.

– Tudod, mit látnak belőled a legtöbben? – kérdezte halkan.
– Gondolom, azt, hogy csendben vagyok – válaszoltam.
– Nem. Azt, hogy nem vagy ott.

Felnevettem.
– Ez szép. Pedig rohadtul ott vagyok.

– Pont ez az, amit félreértenek. – mondta. – A csendet hiánynak hiszik. A figyelmet közönynek. A hallgatást tudatlanságnak.

Leült mellém, mintha egy padon lennénk valahol, egy olyan helyen, ahol soha nem jár senki más.

– Nem szeretek feleslegesen dumálni – mondtam. – Figyelek. Megfigyelek. Értelmezek. A saját gondolataimat is. A többiekét is. Néha többet mond egy mozdulat, mint tíz mondat.
– Ezt hívják az élők világában vakságnak a többiek. – mondta. – Aki nem beszél folyamatosan, az gyanús. Aki nem tolja ki magát előre, az láthatatlan. Pedig…

– Pedig gyakran pontosan lát – folytattam helyette.
– Pontosan. – bólintott.

Csend lett köztünk. Nem üres. Inkább feszült, mint amikor az ember tudja, hogy a kimondatlan dolgok sokkal hangosabbak.

– A munkahelyen ez különösen előjön – mondtam. – Voltak már helyzetek, amikor előre láttam, mi lesz belőle. Csak nem szóltam. Vagy nem hallgattak rám. Aztán amikor bekövetkezett… mindenki pislogott.
– És te? – kérdezte.
– Megvontam a vállam. Nem volt bennem káröröm. Se diadal. Csak az a belső: „ugye.”

– Ez a legveszélyesebb reakció. – mondta csendesen.
– Mert?
– Mert nem kötöd érzelemhez az igazad. Nem akarod bizonyítani. Nem kérsz feloldozást. Te csak tudod. Ez a fajta tudás nem harsány. Ez megmarad.

Ránéztem.
– Ez most dicséret?
– Ez felismerés.

Hátradőltem.
– Sokan azt hiszik, hogy védekezem ezzel a csenddel. Vagy hogy valami trauma. Vagy hogy zárkózott vagyok. Pedig… ez csak én vagyok. Így működöm. Természetesen.

Anubisz hosszasan figyelt.
– A természetes működés az, amit a világ a legnehezebben fogad el.
– Mert nem illeszkedik?
– Mert nem magyarázkodik.

Ez betalált.
– Tudod, mi a vicces? – mondtam. – Hogy néha még engem is idegesít magamnak ez az egészet bámuló, hallgató verzióm.
– Nem a csend idegesít téged. – felelte. – Hanem az, hogy a többiek nem látják, mi történik benne.

– Lehet.

Anubisz felállt.
– A hangosak gyakran azért hangosak, mert félnek attól, amit a csend kimond. Te nem félsz tőle. Csak együtt élsz vele. Ez ritka.

– Ettől még nem lesz könnyebb embernek lenni – jegyeztem meg.
– Nem is azért vagy ember. – mondta. – Azért vagy, hogy működj. És te működsz. Pontosan úgy, ahogyan kell.

Egy ideig még ott maradtunk. Nem szóltunk. És kifelé nézve akár azt is hihette volna bárki, hogy ez üres hallgatás. Pedig belül félelmetesen sok minden volt mozgásban.

Végül Anubisz csak ennyit mondott:
– Aki csendben figyel, az soha nincs késésben. Csak a többiek érnek oda később.

És eltűnt.