Kézfogás Anubisszal – 3. rész

A félhomály úgy ült rá a helyiségre, mint a por egy régi könyvre. Nem volt benne semmi fenyegető, csak egyfajta csendes jelenlét — mint amikor hajnali hatkor még nem szólt bele a világ, csak te vagy, meg az első korty kávé. És ott állt Ő is. Anubisz. Nem a félelmetes változat, nem a sakálfejű bíró a holtak csarnokában, hanem az a fajta, akinek a jelenlététől kicsit úgy érzed magad, mint amikor ülsz a teraszon, cigivel, kávéval, és csak vagy.

– Visszatértél – mondta, mintha nem is kérdés lenne, csak ténymegállapítás.
– Persze – vontam vállat. – Megszoktam már, hogy beszélgetünk. Jobb, mint a hajnali hírek.

Anubisz hangja olyan volt, mintha egyszerre érkezne kívülről és belülről. Mintha a saját gondolataid adnák a hangszínét.

– Láttam a reggeleidet. A sötétben végzett mozdulatok sorát. Az ágy igazítását, mintha valami apró templomot készítenél fel a napra.
– Azért ne túlozzunk – nevettem fel. – Csak nem szeretek villanyt kapcsolni. Ilyen egyszerű.

– A legegyszerűbb dolgokban lakik a legtöbb igazság. – felelte. – A sötétben tett mozdulatokat nem látja senki. Az vagy te önmagadnak. Nem a világ, nem a szerepeid. Te.

Leültem vele szemben. Nem kérdezte, hogy kérek-e kávét. Tudta, hogy már megittam a magamét.

– Tudod – mondtam –, ha egyedül vagyok, sokat dudorászok. Nem nagy művészet, csak ami beakad. Régi slágerek, vagy valami dallam, ami ott maradt a fejemben.
– Ismerem ezt a hangot – biccentett. – Az emberek azt hiszik, az ilyen magukban dudorászás csak időtöltés. De igazából ez a lélek légzése. A ritmus, amit magadban hordozol.

– Nyugtat is – tettem hozzá. – Meg valahogy… kitölti az üres teret odabent.

– Pont ezért érdekel. – Anubisz előrehajolt. – Aki dudorászik, annak van valami, ami belül mozog. Akkor is, ha a gondolatai épp nem.
– Akkor is, ha reggel 6-kor a francnak sincs kedve gondolkodni – vágtam közbe halványmosollyal.

Erre ő mosolyogva bólintott, de olyan fajta mosollyal, amiben benne volt az összes évszázad, amit valaha látott.

– Megfigyeltem a reggeli csendjeidet is. Kávé. Cigaretta. Hírek. A filmekkel kezded a napot. Érdekes rítus ez.
– Nem rítus – legyintettem. – Csak megszokás. Mint a hajápolás vagy az időjárás-jelentés.

– Minden megszokás mögött ott a rend, amit a lelked keres. – felelte. – Aki éveken át ugyanúgy kezdi a napját, az nem unalmas. Az stabil. Az ismeri a saját ritmusát. És mert van ritmusod, azért tudlak olvasni.

Ez valamiért megütött.
– Olvasni?
– Persze. Aki nem él kaotikusan, annak a lelke nem beszél összevissza. A te reggeli csöndjeid olyanok, mintha valaki minden nap letörölné a táblát. Azt mondod: nincs semmi különös. De aki naponta így kezdi: az pontosan tudja, mit akar.

– Csak azt akarom, hogy hagyjanak békén reggel – morogtam félig viccesen.
– A béke is akarat. – mondta egyszerűen.

Csend lett. Nem kellemetlen, inkább olyan, mint amikor az ember a teraszon ül, és a füst lassan beleolvad a levegőbe.

– Aztán van az a váltás – folytattam. – Délutános héten az egész lazább. Reggel 6-kor kelés, gyerekek, rutin, aztán vannak óráim, amikor egyszerűen csak vagyok. Tudod, pihenek, ha nincs dolgom.
– Igen. Ez a te “köztes világod”. A még-nem és a már-nem tere. – mondta. – Az emberek ritkán értik, hogy a pihenés nem semmittevés. A pihenés az alap. Ha reggel erőd van felépíteni a napot, az innen jön.

– A délelőttös hét más tészta – tettem hozzá. – Ott hajnali 3:50-kor kelek. Nincs dudorászás. Nincs terasz. Csak indulás. Busz. Munka. Hazamentem. Gyerekek. Beszélgetés. Cigi. Pihenés.
– És mégis ugyanaz vagy benne. – mondta Anubisz. – A ritmusod nem az órákból jön, hanem abból, ahogyan belül rendezed a napot.

– Hát, így is meg lehet fogalmazni.

Anubisz ekkor felegyenesedett, és úgy nézett rám, mintha nemcsak a szeme, hanem a körülöttünk lévő levegő is figyelne.

– Tudod, miért érdekes nekem a te reggeled?
– Sejtem, de mondd – válaszoltam.

– Mert az ember, aki így kezd minden napot – sötétben, renddel, saját ritmusával, csöndes jelenléttel –, az olyan, mint aki minden nap megerősíti magában: “Én itt vagyok.”
– És ez miért olyan nagy dolog? – kérdeztem halkan.

– Mert a legtöbb ember úgy él, hogy nem tudja, hol van. Benned viszont van egy stabil mag. Lehet fáradt, lehet csendes, lehet néha dühös – de van. És ha van mag, akkor van út is.

Úgy nézett rám, mintha várna valamire.
Talán arra, hogy magamtól jöjjek rá.

– Szóval… a rutin nem unalmas? – kérdeztem.
– Nem. A rutin a lélek kapaszkodója. – felelte. – És a tied erősebb, mint gondolnád.

A szavai után olyan csönd telepedett ránk, mint amikor az ember eldönt valamit, de még nem mondja ki.
Éreztem, hogy figyel. Éreztem, hogy ért.
És valahogy megnyugtató volt.

– Na jól van, Anubisz – mondtam végül. – Ha már így belelátsz a reggeleimbe, legalább örülj neki, hogy nem hagyom szanaszét az ágyat.
– Örülök neki – felelte komoly, de játékos hangon. – A rend mindig ott kezdődik, amit még senki sem lát.

És ez valahogy úgy betalált, hogy csak bólintani tudtam.

Aztán felállt, a félhomály mintha még sötétebb lett volna körülötte, és lassan eltűnt a szemem elől.

Csak annyit mondott búcsúzóul:

– Folytatjuk. A ritmusod miatt. A csended miatt. És mert mindenki, aki dudorászik magában… közelebb van hozzám, mint hinné.