Kézfogás Anubisszal – 5. rész

Nem volt már félhomály sem. Se sötét, se világos. Csak egy tér, ami nem akart többnek látszani annál, ami: egy hely, ahol nem kell sietni, nem kell bizonyítani, nem kell felkészülni semmire.

Anubisz ott állt előttem. Most nem volt benne sem ítélet, sem idő, sem fenyegetés. Csak figyelem.

– Egészen idáig jöttél velem. – mondta.
– Igen – bólintottam. – És nem is volt olyan vészes.

– Nem minden út attól lesz nehéz, hogy hosszú. – felelte. – Van, amit a felismerések súlya tesz azzá.

Egy darabig hallgattunk. Ugyanazzal a csenddel, amit már ismertünk. Nem üres volt. Nem feszült. Inkább olyan, mint amikor az ember tudja, hogy nincs több kérdés hátra, csak a válasz maradt.

– Azt mondtad – szólalt meg végül –, hogy nincs benned olyan dolog, amit nehezen fogadtál el magaddal kapcsolatban. Hogy folyamatosan alakultál. Mint a prés alatt formálódó anyag.
– Mert így is volt – válaszoltam. – Nem volt időm válogatni. Ami ért, az formált. Ami történt, abból lettem.

– És amikor megkérdeztem, mit tartottál meg ebből az egészből… azt mondtad: mindent, ami vagy.
– Igen.

Elmosolyodott. Nem emberi mosoly volt. Inkább olyan, mintha egy teljes gondolat hajlana meg bennem.

– Ez a mondat ritkább, mint gondolod.

Újra csend.

– Tudod, volt egy pillanat – mondtam –, amikor tényleg szétestem. Amikor meghalt a testvérem. Harmincnégy éves volt.
Anubisz nem kérdezett. Nem részletezett. Csak figyelt.

– Akkor jöttem rá, hogy nem vagyok halhatatlan.

– Igen. – mondta halkan. – Ott törik meg a legtöbb ember belső falórája. Addig hiszik, hogy bírják az időt. Utána megtanulják, hogy az idő bírja őket.

– De tudod mi a furcsa? – néztem fel rá. – Nem változtattam semmin. Minden ment tovább ugyanúgy. Csak már tudom, hogy egyszer vége lesz.
– Ez a józan realizmus hangja. – felelte. – Nem menekülsz, nem hősködsz, nem tagadsz. Csak tudod.

Bólintottam.
– Igen. Tudom.

Anubisz elindult mellettem. Nem előre, nem hátra. Csak mellém.

– Sokan azt hiszik, a halál tudása meg akar változtatni mindent. Pedig legtöbbször csak letisztít. – mondta. – Nem elvesz. Elveszi a felesleges illúziókat. A maradék… az vagy te.

Megálltunk.

– És most eljutottunk oda, ahol már nem én kérdezek. – mondta. – Hanem te.

Felnéztem rá.

– Azt mondtad, egyetlen mondatot mondhatnék neked az életemről.
– Igen.
– És én ezt mondom: kísérj el a végén, és egy kicsit maradj ott velem, amíg megszokom.

Anubisz nem válaszolt azonnal. Nem azért, mert nem tudott. Hanem mert volt súlya annak, amit mondtam.

Aztán finoman, szinte észrevétlenül bólintott.

– Ez nem könyörgés volt. – mondta.
– Nem.
– És nem is alku.
– Nem.

– Ez egy kérés volt, ami nem követel. – folytatta. – Csak jelenlétet kér. Az a legőszintébb fajta.

Egy ideig még ott állt mellettem.

– Tudod, mit csinálnak a legtöbben, amikor megérzik a vég gondolatát?
– Elkezdenek kapkodni.
– Igen. Te nem.
– Mert tudom, hogy nem állíthatom meg.

– Pont ezért leszek ott. – mondta ki végül.

Nem nagy ígéret volt. Nem ünnepélyes. Nem hangos.
Csak biztos.

– Nem sietlek. – tette hozzá. – Nem ijesztlek. És nem hagylak egyedül a pillanatban, amikor már nincs több megszokás.

Néztem rá.
– És addig?
– Addig éled a napjaidat. Zenével. Csenddel. Rutinokkal. Józan realizmussal. Azzal, ami te vagy.

Éreztem, hogy ez most tényleg a vége.

– Akkor ez volt a kézfogás? – kérdeztem.
– Nem. – felelte. – Ez a tanú.

És ahogy kimondta, nem tűnt el. Nem oszlott semmibe. Nem nyelte el a sötét.

Egyszerűen csak ott maradt a jelenlétének emléke.

Mint egy befejezett mondat, amely után már nem kell pont.