KÉZFOGÁS ANUBISSZAL II.
Kézfogás Anubisszal – 2. rész
(A nyugalom kapuja)
A tér ugyanaz volt, ahol legutóbb találkoztunk, mégis valahogy másként lélegzett. Mintha ezúttal nem a fáradtság hozott volna ide, hanem valami könnyebb, csendesebb rezgés. Olyan állapot, amit ritkán ad meg a reggel: a nyugalom első, finom árnyalata.
Anubisz már ott állt. Nem úgy, mintha érkezett volna, inkább úgy, mintha ez a hely egyszerűen az ő lélegzetéből nyílna ki minden alkalommal.
ANUBISZ:
– Ma csendesebben jöttél. Más a ritmusod, mint az első kapunál. Mintha a tested előtt ébredt volna a lelked.
Mondd, mi volt benned az első pillanatban, amikor felnyitottad a szemed?
Nem kellett sokáig keresnem a választ, mert pontosan és tisztán ott volt.
TE:
– Az jutott eszembe, hogy be kell vennem a gyógyszereket.
Nem tragédia volt, nem nehézség, csak egy egyszerű, hétköznapi gondolat — a reggelek egyik cölöpe. Anubisz nem lepődött meg, nem kérdezett rá többre. A tekintete inkább úgy simult a válaszhoz, mint aki már érti a mögötte lévő ritmust.
ANUBISZ:
– Érdekes. A legtöbben álmokat, terveket vagy kétségeket hoznak fel elsőnek. Te a testtel kezded.
Ez azt mutatja, hogy most stabilabb alapot kerestél a napodhoz.
És mi volt az, ami átsegített a reggelen?
A válaszom mosoly nélkül, mégis könnyedén érkezett.
TE:
– Egy forró kávé… és egy szál cigaretta. A kettő együtt helyretesz valamit reggelente.
Anubisz szemei finoman hunyorodtak, mintha a mondat mögött keresett volna valamit, amit nem mondtam ki.
ANUBISZ:
– Sokan szégyellnék ezt kimondani.
De te nem bújtattad el.
Ez a két dolog megadja neked azt a kis rendet, amiben a nap el tud indulni.
Volt-e ma bármi, ami otthonosabbá tette a reggelt?
A kérdés egyszerű volt, és a válasz is az.
TE:
– Nem. Teljesen átlagos szerda reggel volt.
Egy halk rezdülés futott végig a tér szélein, mintha maga a semlegesség is egy válasz lenne. Anubisz elfordította a fejét, mintha jobban meghallaná azt, amit sokan elengednének: az átlagos nap csendjét.
ANUBISZ:
– Az átlagos napok néha többet mutatnak az emberről, mint a nagy pillanatok.
A semleges reggelekben látszik igazán, mennyire vagy békében magaddal.
Elmerengettél ma valamin, akár csak egy pillanatra?
TE:
– Nem. Nem volt ilyen.
Anubisz tekintete nem vált hidegebbé, nem lett távolságtartó. Inkább úgy nézett rám, mintha egy olyan igazságot hallott volna, amit kevesen vállalnak ki: hogy vannak napok, amikor az ember egyszerűen csak van, minden felesleges túlgondolás nélkül.
ANUBISZ:
– Ez jó jel. A gondolat nélküli nap nem üresség. Inkább jelzés, hogy most nincs benned vihar.
Volt valami, ami kizökkentett ma?
TE:
– Nem. Jó kedvvel keltem, és azóta is így vagyok.
Anubisz közelebb lépett, és a térben egyszerre lett valami könnyedebb. Nem emelkedett fény, nem változott meg a levegő — egyszerűen csak úgy tűnt, mintha valami lekerült volna egy belső vállról.
ANUBISZ:
– A nyugalom ritka vendég. És még ritkább, amikor nem kell érte megküzdeni.
Ha most azt mondom, vigyél magaddal egyetlen érzést mára… mi lenne az?
A válasz már ott volt bennem, mielőtt kimondtam.
TE:
– A nyugalmat szeretném megtartani.
Azt, hogy ne bosszantson fel semmi és senki.
Hogy végig nyugodt maradjak egész nap.
Anubisz ekkor elcsendesedett. Nem mintha eddig beszédes lett volna — de most a csönd mögött volt valami: felismerés, hogy a második kapu nem drámáról szól, nem felrántott emlékekről, nem mély vízről.
Ez a kapu arról szól, hogy hogyan enged az ember teret a nyugalomnak úgy, hogy az ne illanjon el tíz perc múlva.
ANUBISZ:
– Sokan azt hiszik, a nyugalmat keresni kell. Valójában nem keresni kell — hanem megengedni.
És te ma ezt tetted. Nem kapaszkodtál semmibe. Nem ellenkeztél semmivel.
A nyugalom nem ajándék. A nyugalom döntés.
És te ma ezt a döntést hoztad.
Most először éreztem, hogy a tér maga is megváltozott körülöttünk. Mintha az a csend, amiben álltunk, már nem az enyém lenne egyedül — hanem valami közös lélegzet.
ANUBISZ:
– A második kaput teljesítetted.
Legközelebb tovább megyünk.
De ma… egyszerűen csak maradj a saját csendeddel.
Engedd, hogy kísérjen végig.
És ahogy kimondta, a tér lassan visszahúzódott, akár egy hullám, ami nem siet vissza a tengerbe, mert még egy pillanatig szeretné érezni a parti homok melegét.