BESZÉLJÜNK RÓLA… II. fejezet I. rész

„Akiket szeretsz, azok idegesítenek a legjobban”
(Kapcsolati problémák – 1. rész)

Oké, kezdjük a legfontosabb igazsággal:
A kapcsolatok bonyolultak.
Azt mondják, az emberek társas lények. Ez tök jó, csak senki nem mondta, hogy ez néha kimerítőbb, mint a fizikaórán figyelni péntek délután.
Gondolj bele: együtt kell létezni más emberekkel. Olyanokkal, akik nem te vagy. Akik máshogy gondolkodnak, máshogy reagálnak, máshogy ölelnek, máshogy basznak fel.
És nem csak idegenekről beszélek. Hanem pont azokról, akiket a legjobban szeretsz. A családról, barátokról, akár a szerelmedről.
És itt jön a nagy csavar: akik közel állnak hozzád, azok tudnak a legjobban fájdalmat okozni.
Nem azért, mert szörnyetegek. Hanem mert fontosak. Mert érdekel, hogy mit gondolnak. Mert számít a véleményük, a szavuk, a reakciójuk.
És amikor ők nem értik meg, amit érzel, az olyan, mint amikor valaki belenyúl a lelkedbe, és megnyom egy piros gombot, amit te se nagyon akarsz látni.

Vegyük például a szülőket.
„A szüleid szeretnek. Csak nem úgy, ahogy neked jó lenne.”
Ez egy baromi nehéz mondat. De sokszor igaz.
Ott van az anyád, aki azt mondja:
– Ne szomorkodj már, annyi szép dolog van az életben!
(Az agyad közben: „A francba, most bűntudatom is legyen, mert szarul érzem magam?”)
Vagy az apád:
– Fiam, ne vidd túlzásba ezt a lelkizést, menj ki focizni, az jót tesz!
(Miközben te épp egy belső érzelmi zombiapokalipszist élsz át.)

Sok szülő nem tudja, hogyan kell a mai világban jelen lenni. Nem rossz emberek. Csak más rendszerből jöttek. Más problémákból. A „nálunk nem volt ilyen, mi túléltük, te is túl fogod” típusból.
És ezzel nem lehet mit kezdeni? Dehogynem. Csak először el kell engedned a reményt, hogy majd pont ők fognak teljesen megérteni. Lehet, hogy nem fogják. De ettől még szerethetnek. És ettől még lehet jó kapcsolatotok – csak nem azon a nyelven, amit te szeretnél.

Aztán ott vannak a barátok. Akikről azt hitted, hogy örökre veled lesznek, de aztán…
– elhúznak másokkal,
– elfelejtenek,
– elárulnak,
– vagy csak nem hívnak fel többé.

És ott ülsz, és nézed a plafont:
„Mit csináltam rosszul?”
Talán semmit. Vagy talán valamit. De nem mindig van logikus magyarázat. Néha az emberek csak eltávolodnak. És az fáj.

Főleg kamaszkorban. Mert ilyenkor nem csak barátokat keresel, hanem törzset. Olyanokat, akik „értenek”. Akikkel együtt lehet utálni a tanárt, rajongani egy bandáért, nevetni egy random mondaton, amit csak ti értetek.
És amikor ezt a kapcsolatot elveszíted, olyan, mintha egy részedet vesztenéd el.

Ez a rész arról szól, hogy nem vagy hibás, ha fáj, amikor valaki elmegy. És nem vagy hisztis, ha haragszol valakire, akit szeretsz. Az érzések nem matematikai képletek. Nem lesz mindig logikus az, amit érzel.
Egy barát elvesztése ugyanolyan gyász, mint egy szakítás – néha még rosszabb. Mert nem tudod, mikor történt. Csak azt veszed észre, hogy már nem vagytok „mi”. Már csak „én vagyok. Ő meg valahol máshol.”
És igen, néha a kapcsolatok halnak meg úgy, hogy senki nem mondta ki.
Nincs temetés. Nincs búcsú. Csak csend.

A következő részben beszélünk arról, hogy mik azok a jelek, amikor egy kapcsolat több fájdalmat okoz, mint amennyit ad. És hogy mit kezdj ezzel akkor, ha az illető fontos. Mert az is része a felnövésnek, hogy megtanulod: a szeretet nem mindig elég. Néha fájdalmas döntéseket is meg kell hoznod. De erről majd később.