Kézfogás Anubisszal – 1. rész

(A fáradtság árnyéka)

A tér, ahol álltam, nem volt hely. Inkább olyan állapotnak tűnt, amit egy gondolat hagy maga után, amikor túl sokáig tartjuk benne a fejünkben. Valami köztes, valami határhelyzet, ahol a világ már nem szól, de az ember még nem mer beszélni. Semmi sem mozdult, mégis volt súlya mindennek, ami ott volt velem.

És egyszer csak ő is ott volt.

Nem lépett be, nem közeledett. Nem lehetett megmondani, mióta áll mellettem, ahogy azt sem, hogy honnan érkezett. Inkább úgy tűnt, mintha a világ csak most venné észre magában a jelenlétét. És nem volt semmi fenyegető benne. Semmi ijesztő, semmi ordító isteni erő. Csak csend, amely mögött másféle ritmus dobogott, mint az emberi.

ANUBISZ:
– Fáradtság. Ezt érzem rajtad először.

A hangja nem volt mély. Inkább olyan volt, mint amikor valaki annyira ismeri a csöndet, hogy az maga beszél helyette.

ANUBISZ:
– A fáradtság nem ellenség. Csak jelez valamit.
Mond… miért ez érkezett meg elsőnek, amikor hívtalak?

Hosszan álltam előtte, kerestem a mondatokat de nem azért, mert nem tudtam volna mit mondjak. Inkább azért, mert ez a tér nem engedte a mellébeszélést. Innen minden levált, ami fölösleges.

TE:
– Mert most ez a legerősebb bennem. Valahol mélyen érzem, hogy még bírom… de már más a tempó. Fáradt vagyok, mégis megyek tovább és próbálok mosolyogni, hogy ne legyen feltűnő, mennyire húz néha a súly.

Anubisz oldalra billentette a fejét. Egy apró mozdulat, de úgy tűnt, mintha az árnyéka is figyelt volna.

ANUBISZ:
– Érdekes kettősség. Fáradtság és kitartás,  mellé humor.
Mintha egyszerre próbálnád tartani magad, miközben már rég túl sokat cipelsz.
Hol tanultad meg, hogy így kell életben maradni?

A kérdés nem ítélt. Azt sem várta, hogy azonnal válaszoljak. Csak helyet adott a gondolatnak, hogy előbújhasson.

TE:
– Az írásból. Abból, hogy amikor kiírok magamból valamit, akkor kicsit könnyebb lesz. Olyan, mintha a szavak átvennék azt, amit nem akarok tovább cipelni.
Abból, hogy a történeteim néha jobban megtartanak.

Azt hittem, erre csak bólint majd. De nem tette. Lassan végigsimított a levegőn — olyan mozdulat volt, mintha megpróbálná elrendezni azt a gondolatot, amit kimondtam.

ANUBISZ:
– Az ember azt hinné, a történetek menekülések.
De te nem menekülni jársz közéjük.
Te ott pihensz meg.
Ott veszed le magadról azt, amit máshol nem lehet.

Egy pillanatra csend lett köztünk. Nem az a feszült fajta, hanem az a mély csönd, amikor két világ lélegzete összeér.

ANUBISZ:
– És mégis azt mondtad, hogy az apró, csendes percek mosolyt csalnak beléd. Az egyedüllét.
Miért épp az?

Nem kellett sokat gondolkodnom.

TE:
– Mert ott nem kell játszani semmit. Ott nincs kötelező szerep, nincs figyelem, nincs elvárás.
Csak én vagyok… meg a saját csöndem.

Anubisz szemei ekkor valami mélyebbet tükröztek. Valamit, amit emberek úgy hívnak: felismerés.

ANUBISZ:
– De mondtál valami mást is.
Azt, hogy mosolyogni látod azokat, akiket szeretsz.
Miért olyan erős ez a kép benned?

TE:
– Mert ők adják vissza azt a részemet, amit gyakran elveszítek a rohanásban. Ha őket látom mosolyogni és látom őket egészségben, az valahogy engem is helyretesz.

Anubisz nem válaszolt rögtön. Mintha mérlegelte volna ezt az igazságot.

ANUBISZ:
– Két világ között jársz.
A csönd és a szeretet között.
És mindkettőben önmagad keresed.
De melyik vezetne el igazán önmagadhoz, ha most azonnal választanod kellene?

A kérdés olyan mélyre ment, hogy nem kellett átgondolnom.
Egyetlen kép robbant fel bennem: az óceán.

TE:
– Látni és érezni az óceánt.

Anubisz tekintete ekkor megváltozott. Nem lágyult el, nem szigorodott meg — inkább olyan lett, mint aki valami régi, ismerős jelenséget lát.

ANUBISZ:
– Az óceán sosem hív ok nélkül.
Az óceán nem könyörög, nem kecsegtet, nem csábít.
Az óceán egyszerűen csak azt mondja:
„Itt végre leteszed, amit nem bírsz tovább cipelni.”
És te ezt érzed benne… igaz?

TE:
– Igen. Mintha csak ott lenne egyszerre öröm és béke. Mintha ott valahogy visszaállna bennem minden, ami most szétesett.

Anubisz lassan bólintott, majd felém fordult újra.

ANUBISZ:
– És ha mindezt egyetlen igazságba kellene sűrítened… hogyan mondanád ki?
A lényegét. Nem szavakat.
A valóságát.

Sokáig csönd volt.
Nem azért, mert nem találtam a mondatot.
Azért, mert nem volt rá mondat.

TE:
– Nem lehet szavakba önteni.
Csak érzem, hogy ott a helyem.
Mintha a lelkem már ott lenne, de a  testem még nem ért utána.

Erre a mondatra Anubisz lehunyta a szemét.
És amikor újra rám nézett, valami megváltozott a térben.
Nem szólt — de éreztem, hogy a gondolat találat volt.

ANUBISZ:
– A kimondhatatlan igazságok mindig előbb érkeznek, mint a szavak.
Nem baj, ha nem tudod megfogalmazni.
Elég, ha érzed.
A többi majd követi.

Ezután mintha egy lélegzetvételnyi távolságot engedett volna kettőnk közé.
Nem eltávolodott — inkább teret adott annak, ami elhangzott.

ANUBISZ:
– Mára ennyi. Hét gondolat, hét lépés.
A következő alkalommal mélyebbre megyünk.
De egy dolgot vigyél magaddal:

– Ha az óceán már tudja, hol a helyed…
vajon te is tudod?

A világ lassan visszatért körém.
A tér, amely addig némán tartott, elengedett.
És ahogy a valóság visszaemelte magába a testem, egyetlen dolog maradt meg tisztán:

Ez még csak az első találkozás volt.