Carolina a Capsicora bolygó harcosa II. rész XIX. fejezet

A Döntés és a Hullám

Carolina körbenézett a téren, a Mag fényében megvilágított arcokon fáradtság, félelem és remény tükröződött. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a Mag-darab a mellkasában vezesse. A lüktetés egyszerre lett erős és nyugodt, mintha maga a Kapocs suttogná: nincs tökéletes választás, csak bátorság.
– Harcolunk – mondta ki végül. – Nem áldozunk el egyetlen ízt sem. Ha veszítünk, mindent elveszítünk, de ha nyerünk, megmarad minden, amiért eddig küzdöttünk.

A téren felmorajlott a nép, sokan ujjongtak, mások aggodalmasan összesúgtak. Moruga Papnő lassan bólintott. – Akkor indulnunk kell, még mielőtt a hullám eléri Serrano-t.
Hínárköpeny előrelépett, köpenyéből vízcseppek hullottak a porba. – A tengeren keresztül juthattok leggyorsabban a Keserű-fennsík mögé. De tudnotok kell, hogy a víz már nem a barátotok.
– Akkor majd megtanítjuk, hogyan legyen újra az – vágta rá Savina.

A raj a kikötő felé indult. Bétarépa a vállán cipelte a Tengeri Magot, Gyömbér pedig só- és fűszerzsákokat osztott szét a hajóra szállóknak. Papaja hangszerével a fedélzet közepére ült, készen arra, hogy dallama erőt adjon, ha a tenger próbára teszi őket.
Amikor kihajóztak, a víz színe fokozatosan sötétedett, a hullámok tetején fekete hab jelent meg. A távolban, a horizonton lassan emelkedett fel egy hatalmas árny – a keserű hullám, amelyről Hínárköpeny beszélt.
– Ez gyorsabb, mint gondoltam – jegyezte meg Gyömbér, miközben a kormányt erősen markolta.

Carolina a hullámra szegezte tekintetét. Nem volt egyszerű vízfal: a habban árnyak mozogtak, füstlények és torz, elmosódott alakok, mintha az összes elnyelt íz kísértetei sodródnának benne.
– Ez nem csak egy hullám – mondta halkan. – Ez maga a Kódex haragja.

A hajó előrehasított a vízen, és mindenki tudta, hogy amint partra érnek, nem lesz visszaút. A keserű hullám egyre magasabbra nőtt, a Mag a hajó orrában erősebben izzott, és Carolina mellkasában a darab mintha forrni kezdett volna.
A távolban feltűntek a Keserű-fennsík fekete sziklái. A raj készen állt – vagy legalábbis remélte, hogy készen áll –, mert tudták, hogy ez a csata eldönti: megmarad-e az ízek világa… vagy örökre elnyeli a keserűség.