Carolina a Capsicora bolygó harcosa II. rész XXX. fejezet

A Fekete Partraszállás

A hajó recsegve-ropogva hasította a fekete habot. A keserű hullám árnyai egyre közelebb kúsztak, mintha a víz maga próbálná visszatartani őket. Papaja pengetni kezdett, dallama édes és sós jegyeket szőtt össze, hogy megtörje a víz keserű ízét. A hab enyhült, ahol a hang elérte, de a horizonton a hullám csak nőtt.
– Partot érünk, de gyorsan! – kiáltotta Gyömbér, miközben a kormányt jobbra rántotta, hogy kikerüljenek egy örvényt.

A Keserű-fennsík sziklái előtt nem volt homokos partszakasz – csak éles, fekete kőgerincek, amelyek mintha tudatosan várták volna, hogy a hajót kettéhasítsák. Hínárköpeny köpenye lecsúszott válláról, és a vízbe ugrott. Az algák mintha engedelmeskedtek volna neki: a vízfelszín alatt zöld csíkokat nyitott, biztonságos átjárót a hajónak.
– Menjetek! – kiáltotta. – Én tartom a hullámot, ameddig bírom!

Carolina tudta, hogy ez áldozat. – Köszönjük – mondta halkan, mielőtt a hajó átvágott volna az algafolyosón.

A sziklák közé érve a hajó orra keményen koppant, és a raj ugrálva jutott partra. A Keserű-fennsík innen még fenyegetőbb volt: a sziklák között fekete köd kúszott, a talaj repedéseiből keserűszagú gőz szivárgott.
Savina körbefordult. – Fahéj Generális tudja, hogy jövünk. Érzem.

Bétarépa elővette a Tengeri Magot, amely most kékeszöld helyett mély ibolyaszínben izzott. – Sietnünk kell, amíg ez az erő még nem fordult ellenünk.

A partraszállás után keskeny ösvény vezetett fel a fennsíkra. Oldalt mély szakadék tátongott, alján fekete víz fodrozódott. A túloldalon egy torony árnyéka magasodott – ugyanaz, amit korábban láttak, de most füstspirál vette körbe, amely az égig ért.

A csapat alig tett meg néhány száz lépést, amikor előttük a ködből kilépett a Sárkánygyümölcs Harcos. Páncélja a hajnal és az alkony színeit játszotta, kezében két penge, egyik édes illatot árasztott, a másik savanyút.
– Ha idejöttetek, azt jelenti, döntöttetek – mondta, hideg mosollyal. – És én vagyok az első, aki próbára tesz benneteket.

A köd mögött, mintha maga a Keserű-fennsík figyelt volna, a talaj halk, mély morajlást hallatott, mintha az egész világ visszatartotta volna a lélegzetét, hogy lássa, mi történik.