AZ ÚJ VILÁG ÁRNYAI – TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A sötét nem várta meg a hajnalt.

Először csak a levegő változott meg. Nem hidegebb lett. Vékonyabb. A fal tetején álló Harcos ösztönösen megállt a mozdulat közepén, mintha valaki láthatatlan kézzel fogta volna meg a vállát.

Rhovan már fordult is.

– Mozgás! – üvöltötte, és a hang végigverte a falat.

Kaelen nem rohant. A teste már előbb tudta. A kavics a markában megfeszült az ujjaiban, ahogy a romok felé nézett.

Nem egy árnyék volt.

Három.

Nem futottak. Nem támadtak. Csak ott álltak a törött falak között, mintha már órák óta figyelnék a várost.

Sorya lassan kilépett az árnyékból.

– Nem ugyanazok – mondta halkan.

Kaelen bólintott.

A mozgásuk más volt. Nincs vibrálás. Nincs az a torz szépség, amitől az ember gyomra összeugrik. Ezek… egyszerűbbek voltak.

Ez rosszabb hír.

Elyra hangja szárazan szólalt meg.

„Adaptáció.”

Kaelen szisszent.

– Persze. Tanulnak.

A fal tetején fegyverek emelkedtek. Az emberek nem kiabáltak. Már tudták, hogy a zaj nem segít.

A térdelő lény a kapunál ekkor megmozdult.

Nem látványosan. Csak a feje billent egy millimétert.

A város összerezzent.

Selin már felrázta Zyrát, Eryon felpattant, botja a kezében. A fiú szeme nem félt. Túl gyorsan nőtt fel ehhez az éjszakához.

– Apa… – suttogta Zyra.

Kaelen nem fordult hátra.

– A fal mögött maradtok.

Nem kérdés volt.

Parancs.

Rhovan felröhögött a falon.

– Na végre, kezd érdekes lenni!

– Fogd be és figyelj – mordult Kaelen.

A három alak egyszerre mozdult.

Nem előre.

Oldalra.

Körbe.

Mintha térképet rajzolnának a város köré.

Sorya káromkodott az orra alatt.

– Nem áttörni akarnak.

Kaelen szeme összeszűkült.

– Körbezárni.

A falon egy Harcos idegesen felnézett az égre.

– Hol vannak a gépek?!

Elyra hangja hideg volt.

„Energia újratöltés. Korlátozott támogatás.”

Rhovan köpte a szót.

– Persze. Most.

Kaelen előrelépett.

– Akkor nélkülük.

A kapunál térdelő lény páncélja megfeszült. A repedésekben a sötét anyag fényleni kezdett.

A város visszatartotta a lélegzetét.

Nem mozdult.

A három új alak egyszerre megállt.

Mintha várnának valamire.

Aztán a föld megremegett.

Nem robbanás.

Valami mély, tompa lökés, ami a köveken át jött, és az emberek csontjáig futott.

Zyra felsikkantott.

Selin karja ráfonódott.

Eryon előrelépett egy fél lépést, de nem ment tovább.

Kaelen lenézett a földre.

Repedés futott végig a tér kövein.

Pont a kapu felé.

Rhovan hangja elhalkult.

– Ezt nem szeretem.

– Én sem – mondta Kaelen.

A térdelő lény felemelte a fejét.

Lassan.

Tudatosan.

És először nézett rájuk úgy, mint aki lát.

A páncél repedéseiben a sötét anyag pulzálni kezdett.

Elyra hangja most sürgető volt.

„Kritikus állapot közeledik.”

Kaelen felnevetett, röviden.

– Mindig.

A három árnyék a romok között egyszerre előrelépett.

Egyet.

Csak egyet.

De a város érezte, hogy a következő lépés már nem próba lesz.

Hanem kezdet.

Kaelen megfeszítette a vállát, és előrelépett a kapu elé.

– Senki nem néz a fejére! – ordította.

A hang belecsapott az emberekbe.

Mozgást nézni.

Mintát.

Életben maradni.

A falon a Harcosok fegyvert emeltek.

A tüzek fellobbantak a szélben.

A sötét közelebb húzódott.

És az éjszaka újra elkezdődött.

A föld remegése nem múlt el.

Nem erősödött. Nem gyengült. Ott maradt a kövek alatt, mint egy lassú szívverés, amit senki nem akar hallani, de mindenki érzi.

Kaelen állt a kapu előtt, és a három alak mozgását figyelte. Nem rohantak. Nem támadtak. Csak pontosan annyit léptek, hogy az emberek idegei megfeszüljenek.

Vadászat.

Nem roham.

Rhovan a fal tetején végigfutott, és minden második ember vállába beleütött.

– NE BÁMULD! FIGYELD!

A hangja visszaverődött a kövekről.

Selin Zyra mögött térdelt, az egyik kezével a lányt tartotta, a másikkal Eryon vállát. Nem remegett. Csak figyelt. Mint valaki, aki tudja, hogy most nem ő fog dönteni, de készen áll arra, ami jön.

Sorya lépett egyet Kaelen mellé.

– Nem érzem ugyanazt bennük – mondta.

– Én sem.

– Akkor miért rosszabb?

Kaelen szája sarka megmozdult.

– Mert már nem próbálkoznak.

A kapunál térdelő lény felemelkedett.

Lassan.

A páncéllemezek recsegtek, a sötét anyag a repedések alatt végigfutott, mint egy ideg. A mozdulat nem volt támadó.

Csak… tudatos.

Elyra hangja vékony lett.

„Észlelés: kapcsolat.”

– Mivel? – morogta Kaelen.

Válasz nem jött.

A három alak egyszerre megállt.

A térdelő lény feje feléjük fordult.

A levegő megfeszült.

A falon egy Harcos idegesen hátralépett.

– Bassza meg… beszélgetnek?

Rhovan leordította.

– NEM BESZÉLGETNEK! ÖLNI FOGNAK!

Kaelen azonban nem volt biztos benne.

A mozgás túl lassú volt. Túl… mérlegelő.

A föld újra megremegett.

Ezúttal a kapu alatt.

Repedés futott végig a kőben, és Zyra felkiáltott.

Kaelen odafordult.

– Selin! Hátrébb!

Selin már húzta is a gyerekeket.

Sorya tekintete a romokra siklott.

– Most jön.

Kaelen bólintott.

– Igen.

A három alak egyszerre előrelépett még egyet.

A kapunál álló lény felemelte a karját.

Nem rájuk mutatott.

A falra.

A gépfejek megmerevedtek.

Elyra hangja először torzult.

„Interferencia…”

A fal tetején a fények kialudtak.

A város egyszerre vaksötétbe zuhant.

Csak a tüzek parazsa világított.

Az emberek felszisszentek.

Rhovan káromkodása átvágott az éjszakán.

– NA EZT NEM!

Kaelen nem mozdult.

A sötétben a három alak kontúrja alig látszott.

De mozdultak.

Gyorsabban.

Sorya halkan szólt.

– Most futnak.

Kaelen felemelte a fegyverét.

– Akkor most kezdődik.

A fal fölött egy kiáltás hangzott.

Valaki leesett.

A kövekhez csapódó test hangja túl hangos volt ebben a csendben.

Zyra sírt.

Eryon előrelépett, de Selin visszarántotta.

Kaelen előrerohant.

A sötétből valami kivált.

Nem a három alak.

Valami kisebb.

Gyorsabb.

Az első hullám.

Kaelen vigyora hideg volt.

– Na végre. Mozgás.

És az éjszaka darabokra tört.

A sötétből érkező alak nem ugrott.

Csúszott.

Mint valami, ami nem tiszteli a súlyt, csak használja. A kövek fölött siklott, alacsonyan, és mire a falon állók felfogták, már bent volt a kapu árnyékában.

Kaelen nem a formát nézte.

Mozgás.

A test oldalra fordult, a fegyver reflexből csapott. Fém csattant valamin, ami nem volt páncél, inkább kemény hús. A lény nem sikoltott. Csak megváltoztatta az irányt.

Gyors.

Túl gyors.

– KICSIK! – ordította Rhovan a falról. – A FRANCBA, EZEK KICSIK!

A sötétből még kettő vált ki.

Nem a nagy alakok.

Valami más.

Vadászok.

Az emberek sorfala megbillent. Egy Harcos hátratántorodott, a lábát valami elkapta, és úgy rántotta le, mintha zsinóron húznák. A sikoly rövid volt.

Aztán csend.

Kaelen előrelépett, és a pengéje oldalról hasított. Az egyik kicsi lény félrepördült, de nem elég gyorsan. A penge végighúzta a testét, sötét folyadék fröccsent a kövekre.

A dög megállt.

Tanult.

Nem támadt vissza azonnal.

Csak figyelte.

– Ezek gondolkodnak – morogta Sorya mögötte.

– Persze hogy gondolkodnak – lihegte Kaelen. – Miért lenne könnyű?

A fal tetején Rhovan emberei vakon próbálták követni a mozgást. A gépfejek sötétek voltak, Elyra hangja szétesett morajlásként remegett Kaelen fejében.

„Rendszer… részleges… újraindítás…”

– Akkor siess – köpött oda Kaelen.

A kapunál álló nagy lény ekkor megmozdult.

Nem támadott.

A karja lassan leereszkedett.

És a három távoli alak egyszerre futni kezdett.

Most már valóban.

A föld döngött a lépteiktől.

A falon pánik futott végig.

– JÖNNEK!

Rhovan felröhögött, az a fajta őrült hang volt, amitől egyszerre akar az ember futni és harcolni.

– VÉGRE!

Selin a gyerekeket a fal belső oldala felé tolta.

– Le! Most!

Eryon nem akart menni.

– Segíthetek!

– Azzal segítesz, ha élsz! – vágta rá Selin olyan hangon, ami nem tűrt vitát.

Zyra már sírt, de nem hangosan. A kavicsok még mindig a markában voltak.

Kaelen oldalra pillantott. Egy másodpercre csak.

Elég volt.

Az egyik kicsi lény rávetette magát.

A test a mellkasának csapódott, a karma végighasított a vállán. Kaelen hátralépett, a fájdalom villámként futott végig rajta, de nem esett el. A térde megtartotta.

A pengét felfelé rántotta.

A lény kettétört a mozdulatban.

A test leesett a kövekre, rángatózott, aztán mozdulatlan lett.

Kaelen levegőt vett.

– Még!

Sorya már mozgott.

Nem harcolt szépen. Nem koreográfia. Rövid, pontos csapások. Egyik kis lény oldalát átvágta, és a dög a falnak csapódott.

– Balra! – kiáltotta.

Kaelen fordult.

A három nagy alak már félúton volt.

Túl gyorsan.

Rhovan káromkodott.

– EZEK FUTNAK, BASZD MEG!

– Igen – mondta Kaelen. – És mi állunk.

A kapunál álló térdelő lény felemelkedett teljesen.

A páncél repedéseiből sötét fény szivárgott.

Elyra hangja visszatért, gyenge, de tiszta.

„Figyelem: koordinált támadás.”

Kaelen felnevetett, zihálva.

– Mintha nem látnánk.

A fal tetején egy Harcos tüzes olajat dobott le. A láng fellobbant, és egy pillanatra megvilágította a teret.

A három nagy alak arca nem volt arc.

Simított felület.

Nincs szem.

Nincs száj.

Csak irány.

Sorya halkan sziszegett.

– Ezek nem vadásznak.

Kaelen bólintott.

– Nem. Ezek tisztítanak.

A legelső elérte a kaput.

A fal megremegett.

A kő nyögött.

Az emberek hátraléptek.

Kaelen nem.

A penge a kezében nehéz volt, a válla vérzett, a tüdeje égett.

De állt.

Rhovan leugrott mellé, vigyorogva.

– Na, testvér… most már tényleg nem alszunk.

Kaelen oldalra köpött vért.

– Most már tényleg élünk.

Az első nagy alak felemelte a karját.

És lecsapott.

A csapás nem a kaput találta el.

Kaelent.

A karját emelte, ösztönből, a penge keresztbe fordult, és a világ egyetlen robbanó hanggá vált. A becsapódás végigszaladt a csontján, a válla felsikoltott, a térde megrogyott, de nem esett el.

A nagy alak ereje nem emberi volt.

Nem harag.

Nem düh.

Egyszerű számítás.

Kaelen oldalra gurult, mielőtt a második ütés jött volna. A kő ott repedt szét, ahol az előbb még állt.

Rhovan már üvöltött.

– OLDALRÓL! OLDALRÓL, A KURVA ÉLETBE!

A fal tetejéről lándzsák zuhantak, de a lény úgy mozdult, mintha előre tudná. Nem gyorsan. Pontosan. A fegyverek a kövekbe csapódtak.

Sorya a bal oldalára került, a pengéje végigkarcolta a páncél repedését. Sötét anyag fröccsent ki, a lény teste egy pillanatra megfeszült.

Reakció.

Ez már valami.

– Ott! – kiáltotta.

Kaelen már ment is. A fájdalom a vállában lüktetett, de a teste nem kérdezett. A penge alulról csapott fel, a repedésbe.

A lény hátralépett.

Először.

A falon örömkiáltás tört fel, de rögtön el is halt, mert a másik kettő elérte a kaput.

Az egyik nekicsapódott a kőnek.

A kapu felnyögött.

A repedés szélesebb lett.

Selin hátrább húzta a gyerekeket, a hangja éles volt.

– SENKI NEM MARAD A KAPU ELŐTT!

Eryon még mindig figyelt. Nem menekült. Tanult.

Zyra a kavicsokat szorította.

– Apa…

Kaelen hallotta. Nem nézett oda.

Nem most.

Rhovan nekirontott az első lény lábának, a baltája csattant. A páncél nem tört, de a lény egy pillanatra megbillent.

– NEM ISTENEK! – ordította. – CSAK NAGYOK!

A mondat átfutott az embereken. A félelem megrepedt.

Harcosok ugrottak le a falról.

A harc szétesett kisebb darabokra.

Kaelen a saját lényével volt elfoglalva. A páncél repedése lüktetett, mintha belül valami élne. A lény feje felé mozdult, reflexből majdnem ránézett.

Nem.

A tekintete a vállra ugrott, a súlypont mozdult, a csapás jött.

Elhajolt.

A penge oldalról vágott.

Megint a repedésbe.

Most mélyebbre.

A lény hangot adott.

Nem sikolyt.

Valami mély, vibráló rezonanciát, amitől a kövek is rezonáltak.

Elyra hangja felvillant Kaelen fejében.

„Gyengepont azonosítva.”

– Későn szólsz – lihegte Kaelen.

A kapu felől üvöltés tört fel.

Az egyik nagy alak áttörte a külső támaszt.

A fa repült.

Az emberek szétszóródtak.

Rhovan káromkodott, és teljes testtel nekivetette magát a lénynek.

– NEM JÖSSZ BE!

A dög nem is foglalkozott vele. Csak lökte előre.

Rhovan repült.

A kövekhez csapódott, de már állt is fel, vérrel a száján, vigyorogva.

– Ez fájt. Tetszik.

Sorya Kaelen mellé csúszott.

– Ha bejönnek, vége.

Kaelen bólintott.

– Akkor nem jönnek be.

A kapu alatt a térdelő lény ekkor teljesen felemelkedett.

A város elhallgatott.

A páncélja lassan záródott.

A repedések eltűntek.

Mintha gyógyulna.

Elyra hangja feszült volt.

„Új állapot. Visszaállítás.”

– Nem. – Kaelen hangja kemény lett. – Nincs visszaállítás.

A lény megfordult.

Nem a város felé.

A támadók felé.

A három nagy alak egy pillanatra megtorpant.

Rhovan pislogott.

– Mi a…

Sorya szeme összeszűkült.

– Most dönt.

Kaelen nem értette.

Aztán a térdelő lény hirtelen előrelendült.

A sajátjai felé.

A becsapódás hangja olyan volt, mintha két fal ütközött volna.

A világ megremegett.

Az emberek megálltak.

A támadók szétszóródtak.

Rhovan felröhögött.

– NA EZ MÁR TETSZIK!

Kaelen lihegve állt, a vér a karjáról csöpögött.

Nem értette, mi történik.

De az biztos volt, hogy a harc szabályai épp most változtak meg.

A kapu még állt.

Az éjszaka még tartott.

És most már nem csak ők harcoltak.

A becsapódás után egy pillanatra minden megállt.

Nem csend lett. Inkább az a furcsa üres másodperc, amikor a világ még nem döntötte el, merre billen tovább.

A térdelő lény teljes súlyával csapódott a támadók közé. A három nagy alak szétszakadt, mint amikor egy hullám kettévág egy tutajsort. A kövek felrobbantak a talpuk alatt, por és szikra csapott fel, és a fal tetején állók reflexből hátraléptek.

Rhovan fütyült egyet.

– Na, ezt nem láttam jönni.

Kaelen nem válaszolt. A szeme a mozgást követte. A volt ellenfél nem vadul támadott. Precízen. Rövid mozdulatokkal. Mintha nem ölni akarna, hanem visszatartani.

A három új alak nem hátrált meg. Szétváltak. Körbe.

– Ugyanaz a minta – mondta Sorya halkan. – Körbezárás.

– Akkor vágjuk szét a kört – felelte Kaelen.

A vállában a fájdalom lüktetett, a kötés rég átázott, de most nem volt helye testnek. Csak tempónak. Előrelépett, és az egyik támadó oldalára csapott. A páncél szikrázott, a lény megbillent, de nem állt meg. A karja visszacsapott, Kaelen alig tudott félrehúzódni.

A levegő recsegett.

A másik oldalon Rhovan ütközött a második alakkal. Nem technika. Erő. A baltája újra meg újra becsapódott, és minden ütésnél káromkodott, mintha így tartaná életben magát.

– ÁLLJ MEG, TE FÉM ROHADÉK!

A lény vállból lökte félre. Rhovan megcsúszott, de a vigyor nem tűnt el az arcáról. Vér volt a fogai között.

– Jó. Nagyon jó.

A fal tetején a Harcosok új ritmust találtak. Nem céloztak. Előre számolt mozdulatokra dobtak. Követ, lándzsát, tüzes rongyot. A tér egyetlen nagy, lüktető mozgássá vált.

Selin a belső oldalon terelte az embereket.

– Nem állunk meg! Mozgás! Mindenki beljebb!

A túlélők nem pánikoltak. A rettegés átfordult valami mássá. Keményebb. Aki még élt, az csinált valamit.

Zyra Eryon mögött állt, a kavicsokat szorítva. A lány szeme a harcot követte, de már nem félelemmel. Inkább azzal a furcsa, hideg figyelemmel, amit a gyerekek akkor tanulnak meg, amikor túl sok mindent látnak.

– Az nem ugyanaz – mondta halkan.

Eryon ránézett.

– Mi?

– Az a nagy. A kapunál. Az most védi őket.

Selin meghallotta, de nem szólt. Csak egy pillanatra Kaelen felé nézett.

A kapunál a korábbi lény valóban nem támadott a városra. Minden mozdulata a másik három ellen irányult. Elkapta az egyik karját, elfordította, és a földhöz csapta. A kövek megrepedtek.

Elyra hangja élesen villant be Kaelen fejébe.

„Konfliktus azonosítva. Egységek nem összehangoltak.”

– Nem mondod – lihegte Kaelen, miközben elhárított egy újabb ütést.

Sorya mellette mozgott, mint egy árnyék. Rövid csapások, gyors elhajlások. Nem akart hős lenni. Élni akart.

– Nem marad így – mondta.

– Tudom.

A harmadik támadó lény ekkor áttört a körön.

A város belseje felé indult.

Kaelen ordított.

– NEM!

Rohant utána.

A test már üres volt, az izmai égtek, de ment. A lény gyorsabb volt, hosszabb lépésekkel szelte át a teret. Az emberek szétnyíltak előtte.

Eryon megdermedt.

Selin ráüvöltött.

– LE!

A fiú félrerántotta Zyrát, és a lény karja centikkel fölöttük csapott el. A kőfal szétrobbant, a törmelék záporozott.

Kaelen beleugrott oldalról.

A penge mélyen vágott a páncél alá.

A lény felordított, megfordult, és a lendületével együtt sodorta Kaelent a földre. A világ pörgött, kövek csapódtak a hátába, a levegő kiszakadt a tüdejéből.

Valami ránehezedett.

A lény.

A karja felemelkedett, hogy lesújtson.

Kaelen felnézett.

Majdnem a fejére.

Az utolsó pillanatban elkapta a mozgást inkább. Oldalra rántotta magát. A kar a földbe csapódott, szikrák repültek.

Rhovan ordítása hallatszott.

Aztán a balta.

A lény oldalába csapódott, és a súly lekerült Kaelenről.

Rhovan vigyorgott fölötte.

– Mondtam, hogy nem alszunk!

Kaelen felrántotta magát.

A kapu felől újabb robbanásszerű hang jött. A volt ellenfél és az egyik támadó egymásnak feszült, a páncélok recsegtek. Nem tűnt győzelemnek egyik oldalon sem.

Csak őrült erőpróbának.

A fal tetején egy Harcos felkiáltott.

– FÉNY! VISSZAJÖN!

A gépfejek lassan felizzottak. Halványan, de éltek.

Elyra hangja stabilabb lett.

„Részleges energia helyreállt.”

A tér egyszerre világosabb lett. A támadó lények mozdulatai tisztábban látszottak.

Kaelen érezte, hogy most dől el valami.

– Most! – üvöltötte. – REPEDÉSRE MENJ!

Az emberek értették.

Csapások sorozata érte a gyenge pontokat. Rhovan baltája, Sorya pengéje, Kaelen brutális ütései. A lények visszaszorultak.

A volt ellenfél ekkor hirtelen elengedte az egyiket.

Hátralépett.

És megállt.

Mint aki kivár.

Kaelen levegőt vett.

– Ne… most ne…

De késő volt.

A három támadó egyszerre ugrott hátra.

Nem menekültek.

Rendeződtek.

A romok felé húzódtak, és egyetlen mozdulattal eltűntek a sötétben.

A térben csak a lihegés maradt.

A gépfejek fénye pislákolt.

A kapunál álló lény még mindig ott volt.

Aztán lassan visszafordult a város felé.

Az emberek megmerevedtek.

Kaelen megemelte a pengéjét.

A lény egy másodpercig mozdulatlan maradt.

Majd hátralépett.

Egyet.

Kettőt.

És visszatért a térdelő pozícióba a kapu előtt, mintha semmi sem történt volna.

A világ újra lélegezni mert.

Rhovan köpött egyet.

– Na jó. Ez most mi a franc volt?

Kaelen nem válaszolt.

A vér csöpögött a karjáról.

A kapu repedt volt, de állt.

Az emberek éltek.

És a sötét odakint nem tűnt el.

Csak figyelt.

Az első éjszaka még messze nem ért véget.

A harc utáni csend mindig hazudik.

Az emberek lihegtek, sebeket szorítottak, vért köpködtek, és mégis mindenki ugyanabba az irányba nézett. A kapu felé. A térdelő lény felé.

Nem mozdult.

Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy néhány perccel korábban megmentette őket, aztán visszaült őrszemnek.

Rhovan törte meg először a némaságot.

– Ez most komoly? – kérdezte, miközben a baltáját a kőhöz támasztotta. – Harcolt velünk, aztán leparkolt?

Senki nem nevetett.

Kaelen lassan kifújta a levegőt. A karja remegett a kimerültségtől, a vállában mélyen lüktetett a fájdalom. Az ember ilyenkor érzi, hogy még áll, de már csak makacsságból.

Sorya a romok felé nézett.

– Nem visszavonultak – mondta halkan. – Csak eltűntek.

– Ugyanaz – mordult Rhovan.

– Nem – rázta meg a fejét. – A visszavonulás vég. Ez… figyelés.

Elyra hangja csendesen jelent meg Kaelen fejében.

„Megfigyelési fázis valószínű.”

Kaelen felhorkant.

– Persze hogy az.

Selin közelebb lépett, Zyra még mindig az oldalába kapaszkodott. A lány arca sáros volt, a szeme tágra nyílt, de nem sírt. Eryon mögöttük állt, mint egy túl gyorsan felnőtt árnyék.

– Nem vége, ugye? – kérdezte Selin.

Kaelen a romokra nézett.

– Nem.

Nem magyarázott többet. Nem kellett.

A fal tetején a Harcosok újra mozgásba lendültek. Kötelek csattantak, gerendák kerültek a helyükre, a sérülteket húzták hátrébb. A ritmus visszatért. Mert amíg dolgoznak, addig nem gondolkodnak.

Rhovan végigsimított a szakállán.

– Kétszer jönnek vissza – mondta. – Először megnézik, mit tudunk. Másodszor törnek.

Kaelen bólintott.

– Ez volt az első.

A kapunál térdelő lény páncélján halványan vibrált a sötét anyag. Nem agresszívan. Inkább… várakozva.

Sorya halkan megszólalt.

– Mi van, ha az se a mi oldalunkon áll?

Kaelen ránézett.

– Nem áll senki oldalán.

Ez az igazság hidegebb volt, mint az éjszaka.

A tér lassan újra élni kezdett. Az emberek tüzet raktak, vizet osztottak, kötéseket cseréltek. A sebesültek nyögése keveredett a halk beszéddel. A túlélés hangja.

Zyra leguggolt a kövekhez, és újra lerakta a kavicsait.

Most ötöt.

Egy sorban.

Eryon mellé ült.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Számolom őket – mondta a lány egyszerűen.

Eryon nem kérdezett többet.

Kaelen elfordult. Nem akarta látni, hogy a gyerekek már így gondolkodnak.

A fal fölött a sötét sűrűbb lett. Nem mozdult semmi, mégis mindenki érezte, hogy odakint ott vannak.

Rhovan felmászott a kövekre, és hangosan szólt.

– FIGYELJETEK!

A tér elcsendesedett.

– Nem haltunk meg – mondta. – Ez jó hír. Rossz hír, hogy visszajönnek. Addig dolgozunk. Aki áll, az dolgozik. Aki nem áll, az pihen, mert később kelleni fog.

A hangja kemény volt, de stabil. Az emberek bólogattak. Valami kapaszkodó kellett nekik.

Kaelen közben a kapu felé sétált.

Lassan.

Megállt pár lépésre a térdelő lénytől.

Nem közel.

Nem távol.

A páncél felszíne lassan lélegzett.

– Mi vagy te? – kérdezte halkan.

Természetesen nem válaszolt.

Elyra azonban megszólalt.

„Nincs egyértelmű besorolás.”

– Az megnyugtató – morogta Kaelen.

A lény ekkor minimálisan megmozdult. A feje billent. Nem támadás. Inkább… figyelem.

Kaelen érezte, hogy a hátán végigfut a hideg.

De nem lépett hátra.

A fal tetején hirtelen kiáltás hangzott.

– MOZGÁS ODALENT!

Mindenki egyszerre nézett a romok felé.

Nem támadás jött.

Csak fények.

Apró, halvány pontok, mintha a sötétben valaki parazsat mozgatna.

Sorya megfeszülve figyelte.

– Nem jönnek be.

– Akkor mit csinálnak? – kérdezte Rhovan.

Kaelen szeme összeszűkült.

– Néznek.

Elyra hangja rideg lett.

„Adatgyűjtés.”

Selin összébb húzta Zyrát.

– Ez rosszabb.

Kaelen bólintott.

– Igen. Mert most már tudják, hol fáj.

A fények lassan eltűntek.

A sötét újra fekete lett.

A város lélegzett, de senki nem nyugodott meg.

A tüzek halkabban égtek, az emberek fáradtan ültek a köveken, de a szemek nyitva maradtak.

Az első roham elmúlt.

A valódi éjszaka most kezdődött.

Kaelen visszanézett a kapura.

A lény mozdulatlanul térdelt.

Őrszem.

Vagy ítélet.

Nem lehetett tudni.

A szél végigfutott a falon, a parázs felizzott.

És valahol odakint, a romok mögött, a sötét tanult.

Az emberek azt hiszik, a harc után könnyebb lesz lélegezni.

Nem lesz.

A levegő ugyanúgy nehéz maradt, csak most már a füst és a vér mellé odakeveredett valami más is. A várakozás. Az a fajta csend, ami mögött minden ideg megfeszül.

Kaelen lassan visszasétált a tér közepére. A vállán a seb húzta a mozdulatot, minden lépésnél emlékeztette rá, hogy húsból van, nem vasból. Rhovan éppen két embert üvöltött le, mert rossz helyre rakták a gerendát.

– Nem díszletet építünk, bazdmeg! Tartani fogja a falat vagy rádől az egész!

A Harcosok káromkodva igazították át. A munkának hangja volt, és ez jó volt. A hang megakadályozza, hogy az ember túl sokat gondolkodjon.

Selin a sebesültek között járt. Nem beszélt feleslegesen, csak kötött, húzott, adott, elvett. Az emberek lassabban lélegeztek mellette. Nem varázslat volt, egyszerű jelenlét.

Zyra a kövekkel játszott a tér szélén. Most már hat kavics volt a sorban.

Eryon leguggolt mellé.

– Miért hat?

– Mert egy még jön – mondta a lány.

A fiú megdermedt.

– Honnan tudod?

Zyra vállat vont.

– Mert még nem vége.

Eryon nem válaszolt. Csak felállt, és egy pillanatra Kaelen felé nézett. Mintha kérdezne valamit, de még nem lenne hozzá szava.

A fal tetején az őrök idegesen mozogtak. A gépfejek fénye visszatért ugyan, de gyengén, mintha fáradtan pislognának. Elyra jelenléte sem volt már olyan biztos.

„Energia instabil.”

Kaelen felhorkant.

– Ismerős érzés.

Sorya a kapu árnyékában állt, és nem a romokat figyelte.

A várost.

Kaelen észrevette.

– Mit nézel?

– Az embereket – felelte. – Mindenki kifelé néz. Senki befelé.

Kaelen szemöldöke megemelkedett.

– Mondani akarsz valamit?

Sorya lassan bólintott.

– A támadás túl tiszta volt. Tudták, hol gyenge a fal. Hol nincs őr. Hol törik a ritmus.

Kaelen érezte, ahogy a gyomra összeszorul.

– Valaki figyelte belülről?

– Vagy valami.

A szó a levegőben maradt.

Rhovan ekkor odalépett, a kezében egy félig eltört lándzsa.

– Nem tetszik a fejetek – mondta. – Az ilyen arc után mindig szar dolog történik.

Kaelen a város belseje felé nézett.

– Ellenőrizni kell a belső köröket.

Rhovan felvonta a szemöldökét.

– Most? Emberek alig állnak.

– Pont ezért most.

Nem vitatkozott tovább. Rhovan intett két Harcosnak, és elindultak a belső utcák felé.

A kapunál térdelő lény megmozdult.

Csak egy árnyalatnyit.

De elég volt, hogy mindenki egyszerre odanézzen.

A páncél alatt a sötét anyag lassabban pulzált. Nem fenyegetőn. Inkább… figyelmeztetően.

Elyra hangja váratlanul tiszta lett.

„Belső anomália.”

Kaelen megmerevedett.

– Hol?

Nem jött válasz azonnal.

Aztán.

„A városon belül.”

A hideg végigfutott a hátán.

Sorya már fordult is.

– Mondtam.

Selin felkapta a fejét, mintha ő is megérezte volna a változást.

Aztán jött a hang.

Nem ordítás.

Nem harci zaj.

Egy emberi sikoly a belső utcák felől.

Az egész tér megdermedt.

Rhovan káromkodása hallatszott távolról.

– KAELEN!

Kaelen már futott.

A fájdalom eltűnt. A test automatikusan mozdult. A kövek csúsztak a lába alatt, az emberek félrehúzódtak előle.

A belső utca végén Rhovan állt, fegyverrel a kezében.

Előtte egy férfi feküdt a földön.

Nem volt halott.

Rángatózott.

A teste alatt sötét csík futott végig a köveken.

Kaelen lassított.

A férfi szeme nyitva volt.

Túl nyitva.

A pupillák mögött sötét vibrálás mozgott.

– Mi a franc… – morogta Rhovan.

A férfi szája kinyílt.

Nem szó jött ki.

Hanem ugyanaz a mély rezonancia, amit a lények adtak ki.

Kaelen gyomra összerándult.

– Hátra! – ordította.

De késő volt.

A férfi teste hirtelen megfeszült, a hátát ívbe rántotta, és a bőre alatt valami megmozdult. Nem csont. Nem izom.

Valami idegen.

Sorya hangja mögötte feszült volt.

– Benn volt végig.

A férfi felült.

A szeme fekete lett.

A következő másodpercben rávetette magát az egyik Harcosra.

A káosz visszatért.

Nem a falnál.

Belül.

Kaelen felemelte a pengéjét.

És rájött, hogy az első éjszaka fala nem kívül van.

Hanem bennük.

A férfi mozgása nem volt emberi.

Nem gyorsabb, nem erősebb. Rosszabb. Mintha a teste nem tudná, hol végződik a csont és hol kezdődik az akarat. A mozdulat darabos volt, mégis pontos. Ráugrott a Harcosra, és a lendületével a földre vitte. A páncél csattant a kövön, a férfi ujjai pedig olyan szögben görbültek, amit emberi kéz nem bír el.

Kaelen már ott volt.

A penge oldalról vágott, nem ölni akart, csak leválasztani. A férfi teste félrebillent, de nem engedte el a Harcost. A szájából az a mély rezonancia jött, ugyanaz a vibrálás, amit odakint a lényeknél hallottak.

Rhovan káromkodott.

– Ez meg mi a szar?!

Sorya nem válaszolt. A tekintete a férfi mellkasára tapadt.

– Nézd a bőrt! – sziszegte.

Kaelen észrevette. A bőr alatt sötét vonalak futottak, mintha vékony gyökerek húznák szét belülről. Nem vér. Valami más.

A Harcos felordított, amikor a férfi feje hirtelen oldalra rántotta a sajátját, és a homloka a sisaknak csapódott. Nem harapott. Nem karmolt. Egyszerűen csak törni akart.

Kaelen döntött.

A penge egyetlen rövid mozdulattal átvágta a férfi vállát. Mélyen.

A test megdermedt.

A rezonancia elhalt.

A férfi elernyedt, és oldalra csúszott a köveken.

Csend.

Csak a lihegés maradt.

Rhovan lehajolt, a baltája készenlétben.

– Meghalt?

– Nem tudom – mondta Kaelen őszintén.

Elyra hangja hidegen szólt a fejében.

„Biológiai integráció. Külső minta.”

Kaelen felnézett.

– Magyarul.

„Nem teljesen ember.”

A szó végigfutott rajta, mint hideg víz.

Sorya letérdelt a test mellé. Nem félt. Figyelt.

– Nem fertőzés – mondta. – Ez irányítás.

Rhovan felröhögött, de nem volt benne humor.

– Remek. Most már egymást is öldössük?

Kaelen a belső utcára nézett. A kövek sötétebbnek tűntek, a házak árnyéka hosszabb lett, mintha a város maga is visszahúzná a lélegzetét.

– Ki volt ő? – kérdezte.

Az egyik Harcos válaszolt, még zihálva.

– Őrségben volt a kapunál az első roham előtt.

Kaelen és Sorya egyszerre néztek egymásra.

– A kapunál… – mondta Sorya halkan.

– Látta őket – fejezte be Kaelen.

Rhovan köpött egyet.

– Akkor már benn volt benne?

Elyra válaszolt.

„Valószínű. Aktiváció késleltetve.”

Kaelen arca megkeményedett.

– Teszt volt.

A szó nehezen csúszott ki.

Nem áttörni akartak. Bejuttatni valamit.

A tér felől ekkor kiáltások hallatszottak. Nem pánik. Inkább ideges kérdések. Az emberek érezték, hogy valami megváltozott.

Selin futva érkezett, Zyra és Eryon mögötte.

– Mi történt?

Kaelen nem akarta kimondani, de nem hazudhatott.

– Egyikünk… nem volt teljesen egyikünk.

Selin arca megfeszült. A gyerekeket hátrébb húzta ösztönösen.

Zyra azonban a testre nézett.

– Ő már akkor is ilyen volt? – kérdezte csendesen.

Senki nem válaszolt.

Mert senki nem tudta.

A fal tetejéről hirtelen fütty hallatszott.

– MOZGÁS A ROMOKNÁL!

Mindenki reflexből kifelé nézett.

És ez volt a probléma.

Sorya szinte suttogta.

– Pont ezt akarják.

Kaelen megértette.

Amíg mindenki odakint keresett ellenséget, idebent bármi megtörténhetett.

– Rhovan! – fordult felé. – Zárd le a belső köröket. Senki nem mozog egyedül.

– Most már egymást is őrizzük?

– Most már igen.

Rhovan bólintott. Nem viccelt.

A Harcosok elindultak, kisebb csoportokba rendeződve.

A tér hangulata megváltozott. Az emberek nem csak a falat nézték. Egymást is.

Bizalmatlan pillantások.

Apró lépések távolabb.

A félelem új formát talált.

Kaelen visszanézett a kapu felé. A térdelő lény mozdulatlan volt, mint egy sötét szobor.

– Tudta – mondta halkan.

Sorya követte a tekintetét.

– Hogy benn is van valami?

– Ezért nem támadott ránk.

Elyra hangja csendes volt.

„Valószínű együttműködés nem szándékos.”

– Szóval még az se tudja, mit csinál – morogta Kaelen.

A levegő hirtelen hidegebb lett. Nem a hőmérséklettől. Az érzéstől, hogy a szabályok megint változtak.

Selin közelebb lépett.

– Mit mondunk az embereknek?

Kaelen körbenézett a térben. Fáradt arcok. Vér. Kőpor. Rezgő szemek.

– Az igazat – mondta végül. – Hogy aki furcsán viselkedik, azt figyeljük. Nem büntetjük. Figyeljük.

– És ha támad? – kérdezte Rhovan.

Kaelen a földön fekvő testre nézett.

– Akkor gyorsan döntünk.

A parázs felizzott a szélben.

A fal állt.

A kapu tartott.

De most először Kaelen érezte, hogy a város belülről is reped.

A sötét nem csak odakint figyelt.

Bejutott.

És türelmes volt.

Az éjszaka közepe mindig csalás.

Az ember azt hiszi, már eltelt a nagy része, pedig a java még hátra van.

A tér lassan újrarendeződött, de nem úgy, mint korábban. Nem volt már közös ritmus. A csoportok kisebbek lettek. Az emberek ösztönösen közelebb húzódtak azokhoz, akiket ismertek. A tekintetek nem csak a falra ugrottak időnként, hanem egymásra is.

Kaelen ezt látta meg először.

A bizalom repedését.

Rhovan emberei körbejártak, párosával. Nem őrség volt már, inkább ellenőrzés. Minden mozdulat kicsit túl feszült lett. A fegyverek túl közel maradtak a kézhez.

A földön fekvő férfi testét elvitték, de a helyén sötét folt maradt a kövön. Senki nem lépett rá.

Selin a tűznél ült Zyrával, Eryon fél árnyékként mögöttük. A fiú már nem kérdezett semmit. A szeme folyamatosan mozgott, figyelte az arcokat. Ki remeg. Ki kerül valakit.

– Nem tetszik ez – mondta Selin halkan, amikor Kaelen odalépett.

– Nekem sem.

– Az emberek félnek egymástól.

Kaelen bólintott.

– Ez volt a cél.

Nem kellett mondania, kié.

A fal tetején egy Harcos halkan dúdolni kezdett. Nem dal volt. Inkább egy ritmus, amitől kevésbé hallatszik a saját szívverésed.

Sorya a kapu árnyékában maradt. Nem pihent. A tekintete körbejárt, de nem kapkodva. Számolt.

Kaelen mellé lépett.

– Kettő.

– Mi kettő? – kérdezte Kaelen.

– Ketten furcsák.

A férfi nem kérdezte, kik. Elég volt, hogy ő mondta.

– Biztos vagy benne?

– Nem. Ez a baj.

A válasz rátelepedett a levegőre.

Elyra hangja vékony szálként jelent meg.

„Stressz növekedése. Csoportkohézió csökken.”

Kaelen felhorkant.

– Köszönjük, ezt nélküled is látjuk.

A gépfejek lassan forogtak. A fényük néha megremegett, mintha maga a rendszer sem lenne biztos a saját egyensúlyában.

A kapunál térdelő lény ekkor megmozdult.

Nem felállt.

Csak a feje billent oldalra, mintha hallgatna valamit, amit senki más nem.

A tér megmerevedett.

Rhovan már emelte a baltát.

– Ha ez még egyszer megindul, levágom a fejét.

– Nem a fejét nézzük – szólt rá Kaelen automatikusan.

Rhovan vigyora rövid volt.

– Tudom. Már belém égett.

A lény azonban nem mozdult tovább. A páncélja alatt a sötét anyag lassú hullámban lüktetett, aztán megint megállt.

Mintha türelmes lenne.

Ez volt benne a legrosszabb.

A belső utcák felől halk vita hangja hallatszott. Két ember beszélt egymással, de a hang túl éles volt, túl gyorsan pattant fel.

Kaelen odafordult.

– Mi volt ez?

Rhovan már ment is.

Nem telt el fél perc, és egy ütés hangja csattant.

A tér megint megfeszült.

Amikor visszaértek, Rhovan két férfit kísért. Az egyik vérzett az orránál, a másik remegett.

– Csak beszélgettek – mondta gúnyosan. – Aztán az egyik szerint a másik túl sokat nézte a falat.

Csend.

A mondat súlya mindenkire ránehezedett.

Kaelen lassan bólintott.

– Páros őrség. Senki nincs egyedül. Még aludni sem.

Az emberek nem vitatkoztak.

Ez volt a legrosszabb jel.

Amikor már nem kérdeznek.

Az idő lassan csúszott. A tüzek kisebbek lettek, de senki nem hagyta kialudni őket. A fény biztonságot adott, még ha hazugság is volt.

Zyra félig aludt Selin mellett, de a kavicsok még mindig a markában voltak. Eryon ébren maradt, a botját szorította.

– Ha bennünk van… – kezdte halkan.

Kaelen ránézett.

– Akkor észre fogjuk venni.

– És ha nem?

Kaelen nem válaszolt azonnal.

– Akkor megtanuljuk.

A fiú bólintott. Ez most elég volt.

A fal fölött hirtelen halk kopogás hallatszott. Nem kő. Nem fegyver.

Valami más.

Az őr lehajolt.

– Semmi nincs ott!

A hangja ideges volt.

A kopogás újra jött.

Belülről.

A fal másik oldalából.

Sorya feje felkapta.

– Nem kintről jön.

Kaelen gyomra megfeszült.

A fal tövéhez lépett, a tenyerét a kőre tette.

És érezte.

Finom rezgés.

Mint amikor valami a mélyben mozog.

Elyra hangja azonnal jött.

„Alagútaktivitás észlelve.”

– Mi? – mordult Kaelen.

„Mozgás a fal alatt.”

Rhovan káromkodott.

– Komolyan? Most már a föld alól is?

A tér egy pillanat alatt felbolydult. Az emberek hátrébb léptek a faltól, a Harcosok fegyvert emeltek.

Kaelen lassan körbenézett.

A támadás nem roham volt.

Nem kapu.

Nem fal.

Bejönni akartak.

Bárhogy.

A kopogás erősödött.

A kő finoman remegett.

Zyra felébredt, és suttogva mondta:

– A hetedik.

Kaelen lenézett rá.

– Mi?

A lány kinyitotta a markát.

Hat kavics feküdt benne.

A hetedik hiányzott.

A fal alatt valami megmozdult.

A kő recsegett.

És az első repedés belülről jelent meg.

A repedés hangja olyan volt, mint egy csont roppanása.

Nem hangos. De mindenki hallotta.

A fal tövében a kő hajszálvékony vonalban megnyílt, a por finoman kifújt belőle, mintha a város maga lélegezne. Az emberek egyszerre húzódtak hátrébb, a fegyverek felemelkedtek, a tüzek fénye idegesen remegett az arcokon.

Kaelen nem hátrált.

Letérdelt.

A tenyerét a kőre tette.

A rezgés egyértelmű volt már. Nem képzelet. Nem fáradtság.

Valami jött.

Alulról.

– Vissza! – ordította Rhovan. – Mindenki hátrébb a faltól!

Az emberek mozdultak, de nem gyorsan. A kimerültség rájuk ült, a test nem mindig engedelmeskedik azonnal a félelemnek.

A repedés szélesebb lett. Egy sötét csík futott végig a kövek között.

Sorya Kaelen mellett állt meg, a pengéje lefelé mutatott.

– Nem roham lesz – mondta. – Valami kisebb.

– Mint a vadászok.

– Igen.

Elyra hangja keményebb lett.

„Több célpont. Alagútrendszer.”

Kaelen felhorkant.

– Persze. Miért is lenne egyszerű.

A kő hirtelen felrobbant.

Nem nagy darabokra. Inkább szétfröccsent. A por felcsapott, és valami fekete árnyék ugrott ki a nyílásból. Alacsony, hosszú végtagokkal, túl gyors mozgással.

A legközelebbi Harcos nem is látta rendesen. Csak annyit érzett, hogy valami nekiütközik.

A sikoly rövid volt.

Kaelen már mozdult.

A penge oldalról érkezett, átvágta a lény oldalát, és az nekicsapódott a kőnek. A teste rángatózott, a végtagjai idegen ritmusban kapálóztak.

Nem halt meg azonnal.

A repedésből még kettő jött.

A tér szétesett.

Rhovan ordított.

– KÖRT! TARTSATOK KÖRT!

Az emberek ösztönösen hátráltak egymáshoz, de a lények nem frontálisan támadtak. Köröztek. Szagoltak. Keresték a gyenge pontot.

Sorya egyikük elé lépett, a mozdulata rövid volt és brutális. A penge beakadt a csontba, a lény visított, és egy pillanatra megállt.

Kaelen ekkor látta meg.

A bőre alatt ugyanaz a sötét vibrálás futott, mint a férfiban korábban.

– Nem különállók… – morogta.

– Kapcsolatban vannak – felelte Elyra.

Rhovan baltája lecsapott, és az egyik lény feje szinte oldalra fordult, mégis tovább mozgott pár másodpercig, mielőtt összeesett.

– EZ NEM NORMÁLIS! – ordította.

– Semmi nem normális! – vágta rá Kaelen.

A repedésből újabb zaj jött.

Kaparásszerű.

Aztán még egy árnyék bukkant elő.

És még egy.

A fal mentén pánik futott végig.

Selin már húzta hátrébb a civileket, Zyra és Eryon mögötte rohantak. A lány egyszer hátranézett, és Kaelen tekintete találkozott az övével.

Nem sírt.

Csak nézett.

Kaelen mellkasát összeszorította valami, de félrenyomta. Most nem lehetett apa.

Most fal volt.

A lények hirtelen egyszerre mozogtak.

Nem Kaelenre.

A fal tetején állók felé.

Felkapaszkodni próbáltak a köveken.

– LEŐKET! – üvöltötte Rhovan.

Lándzsák csapódtak le, kövek hullottak. Az egyik lény megkapaszkodott, a karmai belemartak a kőbe, és egy Harcos bokáját elkapta. Az ember üvöltve zuhant le.

Kaelen ugrott.

A penge egyetlen mozdulattal levágta a lény karját. A test visszacsúszott a repedés felé.

A nyílás azonban egyre nagyobb lett.

A fal belülről repedt.

Sorya zihálva állt meg mellette.

– Ha ez így megy tovább, bejönnek százan.

– Akkor bezárjuk – felelte Kaelen.

Rhovan felröhögött.

– MIVEL?!

Kaelen a kövekre nézett.

– Azzal, ami van.

– Az nincs elég!

– Akkor emberekkel.

A mondat hidegen hullott közéjük.

Rhovan arca megkeményedett.

– Megtartjuk.

A Harcosok már értették. Köveket hordtak, gerendákat toltak, miközben a lények újra és újra kitörtek a repedésből.

A tér nem csata volt többé.

Mocsár.

Lassú, kimerítő küzdelem.

Kaelen karja zsibbadt, a válla égett, a légzése darabokra tört. Mégis mozgott. Újra és újra.

A kapunál térdelő lény ekkor megmozdult.

Lassan felállt.

Az emberek megmerevedtek.

Rhovan káromkodott.

– MOST? TÉNYLEG MOST?!

A lény elindult.

Nem a város felé.

A repedés felé.

Egyetlen hatalmas lépéssel érte el, és a karját lecsapta a nyílásba.

A föld megremegett.

A lények a repedésben visítani kezdtek.

A sötét anyag a páncélján felizzott, és a repedés szélei összehúzódtak.

Kaelen tátott szájjal nézte.

– Mit csinál…?

Elyra hangja szinte suttogott.

„Lezárás.”

A repedés recsegve összezárult.

Az utolsó lény félig bent maradt, a kő összezúzta.

Csend.

A por lassan ülepedett.

Az emberek álltak, ziháltak, vérben és porban.

A nagy lény visszafordult.

És újra térdre ereszkedett a kapunál.

Mintha csak kötelességet teljesített volna.

Rhovan lassan leengedte a baltát.

– Esküszöm… egyszer meg fogom érteni ezt a világot.

Kaelen kifújta a levegőt.

– Ne reménykedj.

A fal állt.

A repedés bezárult.

De a város szemében most már ott volt valami új.

Nem csak a sötéttől féltek.

Attól is, hogy talán nem tudják, ki menti meg őket.

És ki pusztítja el legközelebb.

A csend most nem megkönnyebbülés volt.

Inkább az a kimerült üresség, amikor a test már nem tud félni, csak állni. A levegő poros maradt, az emberek köhögtek, a köveken vér és fekete nyálka keveredett. A fal tövében az imént még tátongó repedés helyén csak egy torz varrat maradt, mintha a kő sebesült volna meg.

Kaelen lassan engedte le a pengéjét.

A karja remegett.

Nem az adrenalin miatt. Egyszerűen kezdett elfogyni belőle minden.

Rhovan odacsoszogott mellé, a balta a vállán, a vigyora fáradt volt, de makacs.

– Azt ugye láttad, hogy megint megmentett minket? – bökött a kapunál térdelő lény felé.

– Láttam.

– Ez egyre kevésbé tetszik.

Kaelen bólintott.

A lény mozdulatlan volt. A páncélján a sötét anyag már nem pulzált olyan erősen, inkább tompán lüktetett. Mintha ő is fáradt lenne.

Sorya a lezárt repedést vizsgálta, a tenyerével végigsimította a követ.

– Nem csak lezárta – mondta. – Valamit… belenyomott.

Kaelen felkapta a fejét.

– Mit?

– Nem tudom. De ez nem természetes zárás. Inkább… pecsét.

Elyra hangja halk volt.

„Energia-minta stabilizálva.”

– Szóval most biztonságos? – kérdezte Rhovan.

Pillanatnyi csend.

„Ideiglenesen.”

Rhovan felhorkant.

– Persze. Minden ideiglenes.

A tér lassan újra megtelt mozgással. Emberek ültek le a kövekre, mások csendben sírtak, néhányan nevettek idegesen, mintha az agyuk nem tudná eldönteni, mit kellene érezniük.

Selin végre leült, Zyra a vállának dőlt, Eryon melléjük kuporodott. A fiú arca komoly volt, túl komoly a korához.

Kaelen odament hozzájuk.

Selin felnézett.

– Meddig bírjuk még?

Nem panasz volt. Kérdés.

Kaelen őszintén válaszolt.

– Nem tudom.

Ez valamiért megnyugtatta őt.

Zyra a kezében tartott kavicsokat nézte. Már hetet rakott maga elé.

– Most megvan mind – mondta halkan.

Kaelen mellkasa összeszorult.

– Mit jelent a hét?

A lány vállat vont.

– Hogy vége ennek a résznek.

Eryon oldalra nézett.

– És jön a következő.

A mondat egyszerű volt, mégis hideg.

A fal tetején a Harcosok váltották egymást. A mozdulataik lassúak lettek, a kimerültség súlya látszott rajtuk. Már nem a rohamot várták. Inkább azt, hogy mikor történik újra valami.

A hajnal még messze volt, de az ég széle már világosodott egy árnyalatnyit. Nem fény. Csak ígéret.

Sorya visszalépett Kaelen mellé.

– Tudod, mi a legrosszabb?

– Mondod.

– Hogy most már nem tudjuk, mi az ellenség.

Kaelen elmosolyodott, de nem volt benne öröm.

– Sose tudtuk.

Rhovan közben leült egy kőre, nagyot sóhajtott.

– Na, ha ez csak az első éjszaka volt… a másodikat már pénzért se kérem.

Kaelen félrenézett.

– Nem lesz választásunk.

Elyra ekkor megszólalt. A hangja tisztább volt, mint órákkal korábban.

„Megfigyelés: a támadás nem teljes körű volt.”

Kaelen fáradtan felnevetett.

– Ezt már kitaláltuk.

„Cél: reakciók vizsgálata.”

A mondat megállította.

Sorya is felkapta a fejét.

– Akkor…

– Igen – mondta Kaelen. – Ez próba volt.

Rhovan felállt.

– Próbának kicsit túl sok vér lett.

– Nekik nem.

A levegő újra hideg lett.

Odakint a romok mögött semmi nem mozdult, mégis mindenki érezte, hogy figyelik őket.

Kaelen lassan végignézett a városon.

A fal sebes volt, de állt.

Az emberek fáradtak, de éltek.

A kapunál térdelő lény mozdulatlanul őrizte a határt.

És benn, a kövek között, valami már megváltozott.

Nem csak a félelem.

A tudat.

Hogy ez nem csata volt.

Hanem bemutatkozás.

Selin halkan szólt.

– Aludnod kellene.

Kaelen megrázta a fejét.

– Ha most alszom, akkor álmodni fogok.

– És?

– Nem akarom látni, ami jön.

A nő nem vitatkozott.

A hajnal első halvány fénye végre átbukott a fal fölött.

Nem hozott meleget.

Csak világosságot.

A térben minden sebet, minden repedést, minden vérfoltot megmutatott.

A város túlélte az első éjszakát.

De Kaelen tudta, hogy a következő már nem a falról fog szólni.

Hanem arról, amit odakint hagytak figyelni.

És amit most már ők is figyeltek vissza.

A sötét nem húzódott el.

Csak türelmesebb lett.