AZ ÚJ VILÁG ÁRNYAI – TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A hajnal nem hozott megnyugvást.

Csak fényt.

A fal repedései most már tisztán látszottak, a kövek közé ragadt fekete anyag sötét csíkokban futott végig, mint valami idegen erezet. Az emberek csendben mozogtak, mintha a hang is fájna. Az első éjszaka után senki nem akart hangos lenni.

Kaelen nem aludt.

A kapunál állt, nézte a térdelő lényt, és közben a vállában lüktető fájdalmat számolta. A test jelezte, hogy elég volt. A világ viszont nem kérdezte meg, bírja-e még.

Elyra hangja halk volt.

„Külső aktivitás minimális.”

– Ez a rossz hír vagy a rosszabb? – morogta Kaelen.

Nem jött válasz.

A város mögött élet indult. Tűz gyulladt, víz csorgott edényekbe, kövek kerültek a falhoz. A túlélés rutinja mindig gyorsabban visszatér, mint a nyugalom.

Rhovan érkezett, a balta a vállán, szeme alatt mély karikák.

– Na. Élünk még.

– Egyelőre.

– Tudod, mit utálok? – kérdezte. – Amikor ennyire csend van.

Kaelen bólintott.

– Mert akkor gondolkodnak.

Rhovan követte a tekintetét a romok felé.

– És mi?

– Mi javítunk.

Ez volt a különbség.

Selin a tér szélén osztotta a feladatokat. Már nem ápolóként mozgott, hanem irányítóként. Az emberek hallgattak rá. Zyra mellette ült, a kavicsai most egy kis körbe voltak rendezve. Eryon a falat figyelte, a tekintete olyan volt, mint egy fiatal Harcosé.

Sorya közeledett.

– Nézd meg ezt – mondta, és egy kődarabot mutatott.

A kő belsejében fekete szál futott végig.

– A repedésből?

– Igen. Azt hiszem, terjed.

Kaelen gyomra megfeszült.

– A falban?

– Vagy alattunk.

Elyra hangja azonnal reagált.

„Energia-maradvány. Nem aktív.”

Kaelen keserűen elmosolyodott.

– Még.

A kapunál térdelő lény ekkor mozdult.

Nem felállt.

Csak lassan felemelte a fejét a horizont felé.

A város megmerevedett.

Rhovan káromkodott.

– Már megint mit hall?

Kaelen is követte a pillantást.

Odakint a romok fölött a levegő remegett.

Mintha a hőség vibrálna, de hideg volt.

– Nem támadás – mondta Sorya halkan.

– Akkor mi?

A válasz túl gyorsan jött.

A földön.

A kövek között.

Apró, fekete vonalak futottak végig, alig láthatóan, mint amikor víz szivárog be egy repedésbe.

Kaelen lehajolt.

A szálak a fal felé tartottak.

Nem rohantak. Kúsztak.

– Elyra.

„Mintaazonosítás… ugyanaz, mint a fertőzött egyénben.”

Kaelen felállt.

– Az a szar visszajön.

Rhovan már ordított.

– MINDENKI HÁTRÉBB A FALTÓL!

Az emberek megmozdultak, de a fekete szálak gyorsabbak lettek, mintha érezték volna, hogy észrevették őket.

Sorya előrelépett, és a pengéjével rávágott az egyikre.

A szál visszarándult.

Aztán kettévált.

– Ez nem jó – mondta.

Selin Zyra elé lépett ösztönösen. Eryon botja megfeszült a kezében.

A fal tövében a kő lassan sötétedni kezdett.

Nem repedt.

Átalakult.

Kaelen fejében villant a felismerés.

– Nem áttörni akarják…

Rhovan káromkodott.

– Hanem megenni?

– Beépülni.

Elyra hangja most először tűnt… bizonytalannak.

„Adaptív terjedés.”

A térdelő lény hirtelen felállt.

Teljes magasságában.

Az emberek hátráltak.

A páncélján a sötét anyag felizzott, és a karját a föld felé nyomta.

Egy hullám futott végig a köveken.

A fekete szálak megdermedtek.

Aztán visszahúzódtak.

Mint amikor valaki visszatartja a lélegzetét.

Csend.

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– Most már biztos, hogy nem ellenünk van.

Sorya oldalra nézett.

– Vagy csak nem akarja, hogy valaki másé legyen a város.

A mondat túl logikus volt.

Rhovan köpött.

– Tudod mit? Már nem is érdekel. Amíg nem öl meg.

A lény visszaereszkedett térdre.

Mintha semmi nem történt volna.

Az emberek némán figyelték.

A bizalom és a félelem furcsa keveréke kezdett kialakulni.

Kaelen érezte, hogy a világuk megint átfordult.

Nem csak túlélésről szólt már.

Valami nagyobb játszma kezdődött.

És ők csak egy fal voltak benne.

A romok felől ekkor mély, tompa hang érkezett.

Nem robbanás.

Nem üvöltés.

Valami hatalmas mozdulata.

A föld finoman megremegett.

Eryon elsőként szólalt meg.

– Ez… nem ugyanaz.

Kaelen bólintott.

– Nem.

Elyra hangja hideg lett.

„Új egység közeledik.”

Rhovan felnevetett, fáradtan.

– Na persze. Miért is lenne könnyű.

Kaelen lassan megemelte a fegyverét.

– Mindenki készüljön.

A hajnal fénye már teljesen betöltötte a teret.

És mégis úgy tűnt, mintha a sötét most kezdődne igazán.

A föld remegése nem múlt el.

Nem erősödött, csak ott maradt a kövek alatt, mint valami távoli lélegzet. A város dolgozott, de minden mozdulatban benne volt a várakozás. Az emberek túl gyorsan néztek a romok felé, túl hosszan figyelték egymást.

Kaelen a kapu előtt állt, és próbált nem a fájdalomra figyelni. A válla minden mozdulatnál tiltakozott, a karja nehéz volt, mintha ólomból lenne. A test jelezte, hogy kimerült. A fej azonban nem engedte meg a pihenést.

A térdelő lény mozdulatlanul figyelte a horizontot.

– Nem szeretem, hogy megszokjuk – mondta halkan Sorya mögötte.

Kaelen félrefordult.

A nő közelebb lépett. A bőrén még ott voltak az előző éjszaka nyomai, por, vér és izzadság halvány rétege. A tekintete éles volt, de a szája sarka fáradtan puhult meg.

– Mit? – kérdezte Kaelen.

– Hogy ott van.

A férfi bólintott.

– Én sem.

Egy pillanatig csend volt közöttük. Nem kényelmetlen. Inkább sűrű.

A város moraja körülöttük tompa háttérzajjá vált.

Sorya tekintete végigfutott Kaelen karján, ahol a kötés újra átvérzett.

– Szarul nézel ki.

– Köszönöm.

– Ez nem bók volt.

A nő közelebb lépett. Az ujjai óvatosan megfogták a kötést, és Kaelen összeszisszent.

– Ülj le – mondta.

– Nincs rá idő.

– Most van.

A hangja nem volt hangos. Mégis parancsnak hatott.

Kaelen végül leült egy kőre. Sorya letérdelt elé, és újra kötni kezdte a vállát. A mozdulatai határozottak voltak, de nem durvák. A keze meleg volt a bőrén.

Kaelen lehunyta egy pillanatra a szemét.

A közelség váratlanul erősebben ütött, mint a fájdalom.

Sorya hajából füst és bőr illata keveredett, a légzése lassú volt, koncentrált. A világ kint még mindig fenyegetett, de itt, ebben a fél méterben valami más történt.

A nő felnézett.

A tekintetük összeakadt.

Nem volt benne gyengédség.

Inkábban éhség.

Az a fajta, amit az ember csak túlélés után érez. Amikor a test emlékeztet rá, hogy él.

Kaelen keze ösztönösen a nő csuklójára csúszott.

Sorya megállt egy pillanatra. Nem húzta el.

A levegő sűrű lett körülöttük.

– Most komolyan ezt akarod? – kérdezte halkan.

– Nem tudom, mit akarok – válaszolta Kaelen őszintén. – Csak azt, hogy ne legyen csend a fejemben.

A nő szája sarka megmozdult.

– Akkor rossz nőt választottál.

Mégis közelebb hajolt.

A homloka majdnem hozzáért Kaelenéhez. A férfi érezte a légzését a bőrén, a testük közti feszültség szinte fizikai súllyá vált.

Aztán Selin hangja vágott közéjük.

– Kaelen!

A pillanat szétrepedt.

Sorya lassan hátralépett, de a szeme nem engedte el.

Kaelen felállt, a kötés szorosabb volt, a teste viszont most már mástól feszített.

Selin gyors léptekkel közeledett.

– Mozgás van a keleti oldalon.

A hangja feszült volt, de a tekintete egy villanásra megállt Kaelen és Sorya között. Nem szólt semmit. Csak látta.

Rhovan már ordított a falról.

– VALAMI JÖN!

Kaelen azonnal fordult.

A romok fölött a levegő vibrált. Nem három alak. Nem vadászok.

Valami nagyobb.

A föld újra megremegett.

Ezúttal mélyebben.

A térdelő lény felemelte a fejét.

Elyra hangja élesen hasított végig Kaelen tudatán.

„Új egység osztályozhatatlan.”

– Remek – morogta Kaelen.

A horizont mögött lassan megjelent a forma.

Nem futott.

Nem rohant.

Sétált.

És minden lépésnél a föld válaszolt.

Az emberek hátráltak ösztönösen.

Rhovan leugrott a falról Kaelen mellé, a balta már a kezében.

– Na most mondjad, hogy ez is csak próba.

Kaelen a közeledő árnyékot nézte.

– Nem. Ez már a válasz.

Sorya a másik oldalán állt meg.

Selin a gyerekeket hátrafelé terelte.

A város újra visszatartotta a lélegzetét.

A hajnal fénye ráesett a közeledő alakra.

Fém.

Izom.

És valami emberien ismerős forma.

Kaelen gyomra összerándult.

– Az nem lehet…

Elyra hangja hideg volt.

„Mintázat egyezés: harcos.”

A lény felemelte a fejét.

És a távolság ellenére Kaelen érezte, hogy őt nézi.

Nem a várost.

Őt.

A férfi lassan megszorította a fegyverét.

A karja fájt, a teste feszült, a bőrében még ott vibrált az előbbi félbehagyott érintés emléke.

Élet.

Vágy.

Harag.

Minden egyszerre.

– Mindenki készenlétben – mondta halkan.

A város megmozdult.

A következő ütközet már nem a falról szólt.

Hanem róla.

A közeledő alak nem sietett.

Ez volt benne a legnyugtalanítóbb.

Nem volt benne a vadászok ideges gyorsasága, sem a nagy lények vak ereje. Inkább valami hideg bizonyosság. Minden lépésével a föld válaszolt, tompa döngéssel, mintha maga a város is érezné a súlyt.

Kaelen előrelépett egyet.

Nem tudta megmagyarázni, miért, de ösztönösen úgy érezte, hogy ezt neki kell fogadnia. A fal mögött emberek mozogtak, fegyverek emelkedtek, de a tekintetük mind rá szegeződött.

A térdelő lény a kapunál mozdulatlan maradt.

Mintha figyelne.

Vagy várna.

Rhovan a vállát megroppantotta.

– Nem tetszik. Túl… ember.

Kaelen csak bólintott.

A közeledő alak páncélja sima volt, nem repedezett, nem torz. Az arcvonások helyén viszont egy félig áttetsző felület vibrált, mint egy rosszul emlékező tükör.

És amikor közelebb ért, Kaelen meglátta.

A mozgás.

Ugyanaz a ritmus.

Harcos.

Nem szörny.

Elyra hangja fémesen szólt.

„Megfigyelés: adaptált mintázat. Valószínű másolat.”

Rhovan felröhögött, idegesen.

– Most már klónoznak is minket?

Sorya nem nevetett.

– Ez veszélyesebb.

Kaelen érezte, ahogy a tarkóján feláll a szőr. A lény nem támadott. Megállt a kaputól jó húsz lépésre.

És várt.

A szél végigsöpört a téren, felkavarta a port. A város visszatartotta a lélegzetét.

Aztán a lény megmozdult.

Nem támadás.

A karját felemelte.

Ugyanúgy, ahogy egy Harcos üdvözlésnél szokta.

Rhovan káromkodott.

– Na ne szórakozz már.

Kaelen viszont nem nevetett.

Valami mélyen, ösztönből azt mondta: ez nem véletlen.

– Mit akar? – kérdezte Sorya halkan.

Elyra válaszolt.

„Kommunikációs kísérlet valószínű.”

– Akkor beszéljen – morogta Kaelen.

A lény feje enyhén oldalra billent. A páncélján végigfutott egy halvány fényhullám.

Aztán hang jött.

Nem szó.

Hanem torz visszhang.

Mint amikor valaki próbál emlékezni egy nyelvre.

Kaelen gyomra összerándult.

Ismerős ritmus.

Harcos parancsszavak töredékei.

Rhovan arca elkomorult.

– Ez… a mi jelrendszerünk.

– Igen – mondta Kaelen halkan. – Tanult belőlünk.

A lény tett egy lépést előre.

A falon az íjak megfeszültek.

– NE! – kiáltotta Kaelen.

A Harcosok megdermedtek.

A lény megállt.

Figyelt.

Aztán lassan letérdelt.

Pontosan úgy, mint a kapunál álló őrző.

A térben zavart moraj futott végig.

– Két térdelő szörnyünk lesz most már? – morogta Rhovan.

Sorya viszont összeszűkült szemmel nézte.

– Nem. Ez utánzás.

Kaelen megértette.

Ez nem tisztelet.

Tanulás.

Selin ekkor lépett melléjük, a hangja alacsony volt.

– Az emberek kezdenek pánikolni.

Kaelen hátranézett. A civilek idegesen mozogtak, suttogtak, a bizalom vékony fonala újra feszülni kezdett.

– Tartsd őket együtt – mondta.

A nő bólintott, de mielőtt elindult volna, egy pillanatra közelebb hajolt hozzá.

– Vigyázz magadra.

A hangja lágy volt, de a tekintetében ott volt valami több. Feszültség. Fájdalmas közelség. Kaelen mellkasában újra megmozdult az a nyers, emberi vágy, amit az előbb Sorya érintése ébresztett fel.

Ez volt a baj.

Minden egyszerre történt.

A harc, a félelem, az életösztön.

És a test nem tudta különválasztani őket.

Sorya ezt észrevette.

A tekintete hideg lett.

– Most ne – mondta halkan.

Kaelen felhorkant.

– Mintha én kértem volna.

A lény a földön térdelve ekkor újra megmozdult.

A két karját lassan széttárta.

A kapunál őrző lény felemelte a fejét.

A levegő megfeszült.

Elyra hangja éles lett.

„Figyelem. Szinkronizáció.”

– Ez mit jelent? – kérdezte Rhovan.

– Hogy baj lesz – felelte Kaelen.

A föld remegett.

Nem kívülről.

Belülről.

A város kövei alatt mély, morajló hang indult el. Az emberek riadtan néztek körbe.

A két térdelő lény egyszerre hajtotta le a fejét.

A fal mögött valami megmozdult.

Nem roham.

Nem támadás.

Valami hatalmas kezdett felemelkedni odalent.

A kövek recsegtek.

A város egész teste megfeszülve válaszolt.

Rhovan vigyora eltűnt.

– Mondjad, hogy ez nem az, amire gondolok.

Kaelen nem mondott semmit.

Mert a föld alatt valami felébredt.

És a hajnal fénye hirtelen kevésnek tűnt.

A remegés először csak érzés volt.

Aztán hang.

A kövek mély, tompa moraja, mintha a város gyomrából jönne. Az emberek megdermedtek, a falon állók ösztönösen kapaszkodtak meg, a tüzek lángja finoman megremegett.

Kaelen nem mozdult.

A két térdelő lényt nézte. Ugyanaz a póz. Ugyanaz a mozdulatlan figyelem. Nem támadtak. Nem védekeztek.

Vártak.

A föld alatt valami csúszott.

Nem gyorsan. Határozottan.

Aztán a tér közepén a kövek megemelkedtek.

Nem robbanás volt. Inkább lassú erő. A kőlapok felfelé hajlottak, a por felcsapott, az emberek hátraugrottak. Egy repedés nyílt, szélesebb, mint az éjszakai.

És sötét.

Túl sötét.

Rhovan ösztönösen előrelépett.

– Baszd meg…

A repedésből valami felnyomta magát.

Nem lény.

Nem test.

Valami szerkezet, ami egyszerre volt élő és gépszerű. Fekete, izzó erekkel átszőtt forma, mintha a fal anyaga és a sötét anyag összeolvadt volna. Nem volt feje. Nem volt arca.

Csak mozgása.

A város lélegzete megállt.

Elyra hangja szinte széttört.

„Központi csomópont.”

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– Ez irányítja őket?

„Valószínű.”

A szerkezet tovább emelkedett, és a repedés szélén megállt. A felszínén hullám futott végig, mintha tapogatná a levegőt.

A két térdelő lény egyszerre hajtotta le mélyebben a fejét.

Hódolat.

Rhovan felröhögött, idegesen.

– Na jó. Most már tényleg nem értem ezt a világot.

A szerkezetből hang jött.

Nem emberi.

De nem is teljesen idegen.

Olyan volt, mint amikor sok hang próbál egyszerre beszélni ugyanazzal a szájjal. Harcos parancsszavak töredékei keveredtek torz rezgésekkel.

Az emberek hátráltak.

A pánik lassan nőtt.

Selin kiáltott.

– Mindenki hátra! Ne közelítsétek meg!

Eryon a botját szorította, Zyra a kavicsokat markolta, a szeme viszont a szerkezetre tapadt. Nem félt. Figyelt.

Kaelen előrelépett.

– Mit csinálsz?! – mordult rá Rhovan.

– Megnézem.

– Ez nem egy kocsmai bunyó!

– Nem is futunk el.

Sorya mellette mozdult, hangtalanul.

– Ha meghalsz, megöllek.

Kaelen elvigyorodott.

– Megpróbálhatod.

A szerkezet megállt, mintha érzékelte volna a közeledését. A felszíne pulzálni kezdett. A levegő vibrált.

Elyra hangja halkan szólt.

„Reakció rád.”

Kaelen megállt pár lépésre.

– Mit akarsz? – kérdezte.

A hang visszhangként tért vissza.

Torz.

– …AKARSZ…

A város megdermedt.

Rhovan szeme kikerekedett.

– Ez… visszamondta?

A szerkezet újra pulzált.

A felszínén hirtelen egy alak körvonalai jelentek meg.

Kaelen saját testtartása.

A saját mozdulata.

– Kurva élet… – suttogta.

Sorya hangja feszült volt.

– Ez tanul belőled.

A szerkezet előrébb mozdult.

Nem támadott.

Utánozott.

Kaelen lassan felemelte a karját.

A forma ugyanúgy tette.

Az emberek moraja ideges hullámként futott végig.

– Most mi van? – kérdezte Rhovan.

– Tükör – mondta Kaelen.

A szerkezet hirtelen megállt.

A felszínén futó fények gyorsabbak lettek.

Elyra hangja sürgetővé vált.

„Veszély. Adaptáció felgyorsul.”

– Vissza! – kiáltotta Sorya.

Kaelen hátralépett.

A szerkezet ugyanúgy.

Aztán egyszer csak eltorzult.

A felszíne hullámozni kezdett, a mozdulat utánzása szétesett. A hangok torz ordításba csaptak át.

A két térdelő lény egyszerre felállt.

Rhovan felkapta a baltáját.

– NA MOST JÖN!

A szerkezet a földbe csapta a saját testét.

A repedésből sötét hullám söpört végig a köveken, mint egy árnyékból készült víz. Az emberek hátraugráltak, ahol a hullám elérte a követ, a felület megfeketedett.

Kaelen megértette.

– Nem ránk támad…

Sorya rápillantott.

– Hanem terjed.

A sötét hullám a fal felé indult.

Az emberek pánikba estek.

Selin ordított.

– FEL A FALRA! MOST!

Rhovan már üvöltött.

– TARTSÁTOK VISSZA!

Kaelen előrerohant.

A szerkezet felé.

A világ szűkült, a zaj elmosódott. A teste fájt, a vállában villámként hasított a seb, de mozgott.

Mert ha ez eléri a falat, vége.

A két lény egyszerre fordult felé.

Vadászmozdulat.

A harc újra elkezdődött.

És most már nem volt helye hibának.

Kaelen futott.

Nem gondolkodott. A világ leszűkült a fekete hullámra, ami végigkúszott a köveken, mint valami élő árnyék. Ahol hozzáért a felülethez, a kő sötétebb lett, az erek végigfutottak rajta, mintha a város teste fertőződne meg.

A két lény egyszerre mozdult.

Oldalról.

Nem középre céloztak. Elzárni akarták az utat.

Kaelen a bal felől érkezőre vetette magát, a pengéje felcsattant a páncélon, szikrák repültek. A lény visszalökött, a becsapódás végigfutott a karján. A fájdalom úgy hasított bele, hogy egy pillanatra elsötétült a látása.

De nem állt meg.

Rhovan üvöltése átvágott a téren.

– JOBBRÓL!

A balta lendületből csapódott a másik lény oldalába, és a hatalmas test megbillent. Rhovan vigyora őrült volt.

– GYŰLÖLÖM A REGGELEKET!

A sötét hullám közben tovább kúszott.

Sorya villámként mozgott. Nem a lényeket támadta, hanem a hullám elé ugrott, és a pengéjével a kőbe vágott. A fekete anyag visszarándult, mintha fájna neki.

– SEBEZHETŐ! – kiáltotta.

Elyra hangja azonnal válaszolt.

„Nem támadó egység. Terjedési forma.”

– Kösz, ez sokat segít! – mordult Kaelen.

A szerkezet a repedésből emelkedett tovább. A felszíne hullámzott, rajta rövid villanásokban emberi mozdulatok rajzolódtak ki. Kaelen mozgása. Rhovan ütései. Sorya gyors lépései.

Tanult.

Az emberek a falon felkiáltottak. A hullám már a kapu irányába tartott.

Selin a civileket terelte, de amikor meglátta, hogy Kaelen túl messzire került, megállt.

– NE MENJ ODA! – kiáltotta.

A férfi nem hallotta.

Vagy nem tudta meghallani.

A világ most csak ütés és mozgás volt.

Az egyik lény hirtelen előrelendült, a karja túl gyorsan csapott. Kaelen alig tudott kitérni, a páncél széle végigszántotta az oldalát. A fájdalom forró volt, nedves. Vér.

A teste megingott.

Sorya már ott volt. A keze megragadta a karját, visszarántotta.

– Állj a lábadon!

A hangja kemény volt, de az ujjak szorítása másról árulkodott. Túl erős. Túl személyes.

Kaelen ránézett.

A nő szeme izzott. Nem félelemtől.

Valami nyersebbtől.

Az a fajta feszültség, amit a halál közelsége hoz ki az emberekből.

– Most ne halj meg – sziszegte.

– Nem áll szándékomban.

A lény újra támadt. Ezúttal ketten egyszerre. Kaelen és Sorya ösztönösen együtt mozdultak, mintha már régóta egy ritmusban harcolnának. A penge és a gyors csapások összefonódtak, a lények visszahátráltak.

A testek összeértek egy pillanatra.

Sorya combja Kaelen oldalának feszült, a légzésük egy ütemre vált. A férfi érezte a nő bőrét a por és vér alatt, a mozdulatok közti rövid, forró érintést.

A világ körülöttük zajlott, de abban a másodpercben csak ketten léteztek.

Aztán Rhovan ordítása visszarántotta őket.

– A FAL! NÉZZÉTEK A FALAT!

A sötét hullám már majdnem elérte a kaput.

A térdelő őrző lény hirtelen felállt. A páncélján a sötét anyag felizzott, és egyetlen hatalmas lépéssel a hullám elé állt.

A karját lecsapta.

A föld megremegett.

A hullám visszacsapott rá, mint víz a sziklára. A lény teste remegett, a páncél recsegett, de tartotta.

Kaelen rájött.

– Feltartja.

– De nem sokáig – mondta Sorya.

A szerkezet ekkor hirtelen felüvöltött. A hang nem volt hang, inkább rezonancia, amitől az emberek térdre estek. Kaelen foga összeszorult, a koponyája mintha szét akart volna repedni.

Elyra hangja torzult.

„Túlterhelés.”

Rhovan térdre rogyott, de még mindig nevetett valahol a fájdalom mögött.

– Ez… már tényleg… sok…

Kaelen előreindult.

– Meg kell állítani a központot!

– HOGY?! – ordította Rhovan.

Kaelen a szerkezetre nézett.

– Elvágni a kapcsolatot.

Sorya mellé lépett.

– Akkor menjünk.

Selin hangja mögöttük fájt.

– Kaelen!

A férfi hátranézett.

Selin tekintete egyszerre volt dühös és ijedt. És ott volt benne valami mélyebb is. Az a fajta kötődés, amit nem lehet kimondani csata közben.

– Gyere vissza – mondta.

Kaelen bólintott.

Nem ígéretként. Inkább szükségszerűségként.

A következő pillanatban ő és Sorya egyszerre indultak meg a szerkezet felé.

A levegő körülöttük vibrált, a kövek recsegtek, a sötét anyag lüktetett.

A világ egyetlen pontra szűkült.

És amikor a szerkezet felismerte őket, a felszíne megváltozott.

Kaelen saját arca jelent meg rajta.

Torz, sötét másolatként.

A férfi megállt egy másodpercre.

A másolat visszanézett rá.

És elmosolyodott.

A mosoly nem volt emberi.

Túl lassan jelent meg, mintha a szerkezet még tanulná, hogyan kell arcot viselni. A vonások Kaelenére emlékeztettek, de torzak voltak, a szemek helyén sötét mélység rezgett.

A férfi teste megfeszült.

A legrosszabb érzés nem a félelem volt.

Az ismerősség.

A szerkezet egyszerre mozdult vele. Ugyanaz a súlypontváltás. Ugyanaz a vállmozdulat.

– Bassza meg… – suttogta Sorya.

– Utánoz – mondta Kaelen.

– Akkor változtass.

A férfi előrerohant. Nem gondolkodott, csak vágott. A penge villant, a szerkezet karja ugyanúgy emelkedett, ugyanazzal az ívvel hárított.

Fém csattant.

Az erő visszalökte Kaelent.

A karja szinte elzsibbadt.

A szerkezet mozdulata pontos volt. Túlságosan.

Rhovan ordítása hallatszott a háttérből, ahogy a két nagy lényt tartotta vissza.

– SIESS MÁR, MERT NEM ÉREK RÁ EGÉSZ NAP!

Kaelen körözni kezdett. A másolat követte.

Egy lépés.

Kettő.

Mint két harcos a párbaj előtti körben.

Elyra hangja halkan szólt.

„Minta alapú előrejelzés. Ismer téged.”

– Akkor csinálj valamit, amit még nem láttál – mondta Sorya.

A nő hirtelen előrelépett.

Nem támadott.

Megérintette Kaelen hátát, és a férfit oldalra lökte.

A szerkezet mozdulata elkésett egy töredékkel.

Sorya pengéje belehasított a felületébe.

Sötét anyag fröccsent.

A szerkezet hátrarándult, a felszíne hullámzott.

– Nem tud kettőt egyszerre olvasni! – kiáltotta.

Kaelen megértette.

Nem egy harcost másolt.

Egy embert.

Ez a gyengesége.

A férfi és a nő egyszerre mozdultak.

Kaelen felülről támadt, Sorya alulról. A szerkezet mozdulata megbicsaklott, a másolat szétesett egy pillanatra. A felszínen Kaelen arca torzult, majd eltűnt.

A hangja vibrálni kezdett.

– …KA…EL…

A férfi összeszorította a fogát.

– Ne próbálkozz.

A szerkezet hirtelen előrelendült.

Nem fegyverrel.

A teljes testével.

Kaelen oldalról kapta az ütést, a levegő kiszakadt a tüdejéből. A földre csapódott, a kő keményen ütött. A látása elsötétült egy pillanatra.

A következő másodpercben Sorya ugrott a szerkezet hátára. A pengéje újra és újra lecsapott, de a felszín hullámzott, gyógyult.

– Nem áll meg! – sziszegte.

A szerkezet megrázta magát, a nő lerepült róla, a köveken csúszott végig.

Kaelen felrántotta magát.

És ekkor meglátta.

A szerkezet közepén, mélyen egy lüktető csomó.

Nem páncél.

Nem utánzat.

Valódi.

– A közepe! – üvöltötte.

Rhovan hangja rekedt volt.

– AKKOR MENJ A KÖZEPÉRE!

A háttérben a két lény már áttörni készült. Az egyik elkapta Rhovan karját, a férfi felordított, de a baltát még mindig nem engedte el.

Selin a civileket terelte, de a szeme folyton Kaelent kereste. A félelem és düh keveredett benne, a szája sarka feszült.

Kaelen egy pillanatra meglátta.

És ettől még inkább élni akart.

Nem hősiességből.

Hanem mert vissza akart menni hozzájuk.

A szerkezet újra felé fordult.

Most már gyorsabban.

Tanult.

Kaelen hirtelen elengedte a pengéjét a bal kezével, és előrerántotta a testét. Nem támadott. Ütközött.

A szerkezet megingott.

Sorya már ott volt.

A nő felkapta Kaelen pengéjét, és a férfi mozdulatát követve egyetlen brutális szúrással a lüktető magba döfte.

A világ elhallgatott.

A szerkezet megdermedt.

A felszínén Kaelen arca újra megjelent. Most tisztább volt.

És fájdalmas.

Mintha megértené a halált.

A hangja torzan szólt.

– …TANUL…

Aztán a test szétesett.

Nem robbant.

Összeomlott.

A sötét hullám visszahúzódott a kövekről, mint apály.

A két nagy lény megállt.

Majd egyszerre térdre estek.

Csend.

Rhovan lassan kiegyenesedett, vér csorgott a karjáról.

– Na… ezt… hívom én jó reggelnek.

Kaelen térdre rogyott. A teste remegett, a légzése darabokban jött.

Sorya fölé hajolt.

A hajából por hullott az arcára.

– Élsz?

– Még igen.

A nő szája sarka megmozdult.

Aztán hirtelen, ösztönből, egészen közel hajolt. A homlokuk összeért, a légzésük egybeolvadt. Nem csók volt. De majdnem.

A feszültség forró volt.

A testük még a harc ritmusát követte, a pulzusuk vadul vert.

Selin hangja szakította szét a pillanatot.

– KAELEN!

A nő már futott feléjük.

Sorya lassan hátrébb húzódott, de a tekintete sötéten izzott.

Kaelen felállt, és a térre nézett.

A szerkezet romjai füstöltek.

A fal állt.

A hajnal végre valóban felkelt.

De a csend most más volt.

Nem győzelem.

Csak szünet.

Elyra hangja halkan szólt.

„Első hullám vége.”

Kaelen felnevetett, fáradtan.

– Akkor kezdődik a második.

A csata utáni zaj mindig késik.

Először csak a légzés hallatszott. A kövek között ülő emberek zihálása, a sebesültek halk nyögése, a tűz pattogása. Aztán lassan visszatért a világ hangja. Kiáltások, utasítások, káromkodások. Az élet makacsul újraindult.

Kaelen állt a szerkezet romjai fölött, és úgy érezte, mintha a teste másé lenne. A válla lüktetett, az oldala égett, a karja zsibbadt. A vér a bőrén megszáradt, de a remegés nem múlt el.

A két térdelő lény mozdulatlan maradt.

Mintha a központ halálával ők is elvesztették volna az irányt.

Rhovan odalépett, a balta a vállán, az arca poros és véres volt.

– Na jó – mondta lihegve. – Ezt most már tényleg nem értem.

Kaelen félmosollyal nézett rá.

– Kezd megszokássá válni.

Rhovan felröhögött, aztán elkomorult.

– Sok embert veszítettünk.

A mondat súlya ráült a levegőre.

Kaelen körbenézett. A téren fekvő testek nem mind mozdultak. A túlélők csendben takarták le őket rongyokkal. Nem volt idő gyászra. Csak tudomásulvétel.

Selin megérkezett hozzá.

Nem szólt azonnal. A szeme végigfutott Kaelen testén, a vérnyomokon, a friss sebeken. Aztán halkan, szinte dühösen kérdezte:

– Mindig ezt csinálod?

– Mit?

– Elrohansz a halálba.

Kaelen kifújta a levegőt.

– Valakinek meg kellett.

Selin közelebb lépett. A keze megérintette a férfi mellkasát, ott, ahol a páncél alatt a szív vadul vert. A mozdulat egyszerre volt ellenőrzés és valami más.

Valami mélyebb.

– Egyszer nem fogsz visszajönni – mondta halkan.

A hangja megremegett.

Kaelen nem tudta, mit mondjon. A szavak túl kicsik voltak.

Sorya a háttérből figyelte őket. A tekintete hűvös volt, de a teste feszült. Nem mozdult közelebb, mégis ott volt a jelenléte, mint egy láthatatlan szikra.

A három ember között a levegő sűrű lett.

Rhovan bölcsen arrébb sétált.

– Én ezt most nem nézem végig – morogta.

Kaelen végül megszólalt.

– Élünk.

Selin keserűen elmosolyodott.

– Ez nálad mindig indok.

Aztán lassan elengedte.

Sorya ekkor lépett oda. A tekintete egy pillanatra Selinre siklott, majd Kaelenre.

– A fal még áll – mondta egyszerűen.

A hangja visszahúzta őket a valóságba.

Kaelen bólintott.

– De nem fog örökké.

Elyra hangja ekkor megszólalt, tisztábban, mint valaha.

„Külső aktivitás csökken. Ideiglenes biztonság.”

Rhovan felhorkant.

– Már megint ez a szó.

Ideiglenes.

A város lassan takarítani kezdett. A szerkezet darabjai feketén füstöltek, de nem mozogtak. A kövek alatt azonban még mindig ott futottak a sötét erek, halványan, mint egy betegség emléke.

Zyra odalépett Kaelenhez.

A kezében a kavicsok voltak.

Most nyolc.

– Végeztek? – kérdezte.

Kaelen letérdelt elé.

– Ezzel igen.

– Akkor jön másik.

Nem kérdés volt.

Tény.

Eryon is közelebb jött. A fiú tekintete komolyabb volt, mint valaha.

– Ha ez tanult belőlünk… akkor a következő jobb lesz.

Kaelen bólintott.

– Igen.

A fiú szeme nem remegett.

– Akkor nekünk is jobbnak kell lennünk.

A mondat csendben maradt, de mindenki hallotta.

A nap már magasabban járt, a fény keményen esett a kövekre. A hajnal véget ért, a város nappalba fordult.

De senki nem érezte biztonságban magát.

Kaelen elindult a fal felé. Selin és Sorya egyszerre léptek mellé, egyik jobbról, másik balról. A mozdulat véletlennek tűnhetett, de nem volt az.

A testek közelsége meleg volt.

Fáradt.

Valódi.

Kaelen érezte, hogy a válluk időnként hozzáér az övéhez. A bőr alatt még mindig ott lüktetett a harc utáni vágy, az a nyers, ösztönös energia, amit nem lehet csak úgy elfelejteni.

Senki nem szólt.

De a feszültség ott maradt köztük.

Élőn.

A fal tetejére érve Kaelen lenézett a romokra.

A sötét csendes volt.

Túl csendes.

Elyra hangja halkan szólt.

„A központ megsemmisítése nem végleges megoldás.”

Kaelen felnevetett, fáradtan.

– Gondoltam.

A horizonton messze valami megmozdult.

Nem támadás.

Csak árnyék.

A világ emlékeztette őket, hogy még létezik.

Kaelen lassan megszorította a fegyverét.

– Pihenünk egy órát – mondta. – Aztán dolgozunk.

Rhovan felhorkant alulról.

– Egy órát? Királyi bánásmód.

Selin oldalról rápillantott.

– Megérdemled.

Sorya csak ennyit mondott:

– Ne aludj túl mélyen.

Kaelen elmosolyodott.

– Nem tudok.

A város lélegzett.

A fal állt.

A nap felkelt.

És valahol odakint, túl a romokon, valami már tudta, hogy figyelik.

A város próbált nappalnak tűnni.

Az emberek dolgoztak, javítottak, hordtak, kötöztek, de minden mozdulat mögött ott volt a fáradtság. Az éjszaka nem múlt el, csak világosabb lett körülötte a levegő.

Kaelen a fal tetején állt, és a romokat nézte. A horizont nyugodtnak látszott, de ez már nem jelentett semmit. A csend most inkább fenyegetett, mint megnyugtatott.

A válla lüktetett. A seb újra meg újra emlékeztette rá, hogy a test nem gép. Minden mozdulatnál érezte a húzást, a meleg fájdalmat.

Mögötte lépések hallatszottak.

Selin volt.

Nem szólt azonnal. Csak mellé állt, és ugyanarra nézett, amerre ő.

– Nem vagy jól – mondta végül.

– Nem kell jól lennem.

– De.

A hangja csendes volt, mégis kemény.

Kaelen oldalra pillantott. A nő haja összetapadt a portól, a szeme alatt árnyékok ültek, mégis volt benne valami puha, valami élő.

– Megint majdnem meghaltál – mondta Selin.

– Ez mostanában szokás.

– Ez nem vicces.

Csend.

A férfi érezte, hogy a köztük lévő távolság vékonyabb lett, mint korábban. Nem csak a félelem miatt. Valami felgyűlt bennük az elmúlt órák alatt.

Selin közelebb lépett.

Az ujjai finoman a seb köré simultak, és Kaelen reflexből összeszisszent.

– Ülj le – mondta.

– Már kötözve van.

– Nem jól.

A nő hangja nem tűrt vitát.

Kaelen leült a kőre. Selin térdelt elé, a keze lassan bontotta le a kötést. A mozdulatai óvatosak voltak, mégis határozottak. A közelség meleg volt, az illata ismerős.

Kaelen érezte, hogy a testében valami megfeszül.

Nem a fájdalom.

Selin felnézett rá, mintha megérezte volna.

A tekintetük összeakadt.

A levegő sűrű lett.

A város zaja hirtelen távolinak tűnt.

– Mindig ilyen makacs vagy? – kérdezte halkan.

– Csak ha élek.

A nő szája sarka halványan megmozdult.

– Akkor maradj életben.

Az ujjai a férfi mellkasán időztek egy pillanattal tovább, mint kellett volna. Kaelen légzése elmélyült.

Aztán léptek.

Sorya.

A nő megállt pár méterre, a tekintete egy pillanat alatt végigmérte a jelenetet.

Nem szólt.

De a levegő hőmérséklete mintha csökkent volna.

Selin lassan felállt. Nem hátrált.

A két nő között feszültség húzódott, halk, de éles.

Kaelen felállt, a kötés újra feszes volt a vállán.

– Van valami? – kérdezte Soryát.

– Igen – felelte röviden. – A fal alatt.

A hangja visszarántotta őket a valóságba.

Leereszkedtek a fal belső oldalára, ahol a kövek között halvány fekete erek futottak. Nem mozogtak. Csak ott voltak.

– Terjednek – mondta Sorya. – Lassan.

Kaelen letérdelt, megérintette a követ.

Hideg volt.

Túl hideg.

Elyra hangja jelent meg.

„Maradványkapcsolat.”

– El lehet távolítani? – kérdezte.

„Nem egyszerű.”

Rhovan érkezett, két Harcossal.

– Na, mi van? Megint valami életre kel?

– Talán sose halt meg – mondta Kaelen.

Rhovan káromkodott.

– Ez a nap egyre jobb.

A város mélyén ekkor halk moraj futott végig. Nem erős. Inkább emlékeztető.

Mindenki megállt.

A fekete erek egy pillanatra felizzottak.

Zyra hangja hallatszott mögülük.

– Éhes.

Mindenki felé fordult.

A lány a köveket szorította a markában, a szeme a falra tapadt.

– Mi éhes? – kérdezte Selin.

– Az. – Zyra a kövekre mutatott. – Aminek már nincs teste.

Csend.

Kaelen felállt.

– Ez nem halt meg teljesen.

Sorya bólintott.

– Akkor idő kérdése.

Rhovan a fejét vakarta.

– Jó. Akkor mit csinálunk?

Kaelen a falra nézett.

– Erősebbé tesszük.

– Mivel?

– Emberekkel.

A válasz egyszerű volt.

Kemény.

Az emberek dolgozni kezdtek. Kövek kerültek a falhoz, fa támaszok, fémrudak. A nap lassan haladt az égen.

És közben a feszültség nőtt.

Kaelen egyszerre érezte Selin tekintetét és Sorya jelenlétét. Két külön energia. Két külön világ. Egyik sem engedte el.

Az este felé a levegő újra hűvös lett.

Kaelen a fal tetején állt, amikor Sorya mellé lépett.

– Miért őt nézed mindig először? – kérdezte halkan.

A férfi meglepődött.

– Nem nézem.

– De.

A nő közelebb hajolt. A hangja alacsony volt, a légzése meleg.

– A harcban… engem választottál.

A mondat súlya ránehezedett.

Kaelen válaszolni akart, de a nő hirtelen közelebb lépett, a teste hozzáért. A feszültség, amit eddig visszatartottak, most szinte fájt.

A keze Kaelen mellkasára simult.

– Élni akarok – suttogta.

A férfi keze ösztönösen a derekára csúszott.

A csók nem volt lassú.

Nem gyengéd.

Nyers volt. Rövid. Éhes.

A világ eltűnt körülöttük pár másodpercre.

Amikor elszakadtak, mindketten ziháltak.

Sorya szemében tűz égett.

– Ez nem ígéret – mondta.

– Nem is kell annak lennie – felelte Kaelen.

A háttérben Selin állt a lépcső alján.

Látta őket.

Nem szólt.

Csak megfordult és elindult lefelé.

Kaelen mellkasában valami megfeszült.

A város fölött a nap lassan lebukott.

Az első nappal véget ért.

És az éjszaka újra közeledett.

A fal állt.

Az emberek éltek.

De a kövek alatt a sötét újra ébredezett.

Az este lassan csúszott rá a városra.

Nem hirtelen. Nem drámaian. Inkább úgy, mint amikor valaki óvatosan ráhúzza a takarót egy sebesültre. A fény veszített az erejéből, a kövek árnyékai hosszabbak lettek, a tüzek újra életre keltek.

Kaelen a falon maradt.

A száján még ott volt Sorya íze, a mellkasában pedig az a furcsa, nyers feszültség, amit a csók után hagyott. Nem volt benne romantika. Inkább túlélés. Az élet bizonyítéka.

És közben Selin képe is ott volt a fejében.

A nő tekintete, amikor meglátta őket.

A férfi felhorkant magában.

Pont erre volt szükség most.

Rhovan feljött mellé, kezében egy kulaccsal.

– Úgy nézel ki, mint akit két külön háború tép egyszerre.

Kaelen elvette az italt.

– Csak egy van.

– Aha. – Rhovan vigyora sunyi volt. – Persze.

Csendben ittak.

Odakint a romok mozdulatlanok maradtak.

Túl mozdulatlanok.

– Nem tetszik ez – mondta Rhovan. – Túl sok a gondolkodás körülöttünk.

– Mert tanulnak.

– És mi?

Kaelen a falra nézett.

– Mi is.

A kövek alatt finom rezgés futott végig.

Olyan gyenge, hogy szinte csak ő érezte.

Aztán mégis mindketten összenéztek.

– Te is? – kérdezte Rhovan.

– Igen.

A föld nem nyugodott meg.

Csak kivárt.

A térben eközben Selin osztotta a vacsorát. A mozdulatai pontosak voltak, de hidegebbek, mint korábban. Az emberek érezték, mégsem kérdezték.

Sorya távolról figyelte. Nem közelített.

A három ember közti tér most vastagabb lett, mint a fal kövei.

Elyra hangja halkan szólt Kaelen fejében.

„Hőmérséklet csökken. Éjszakai aktivitás valószínű.”

– Mindig ezt mondod – morogta.

„Mindig igaz.”

A nap utolsó fénye eltűnt.

És a város egy pillanatra újra ugyanoda került, ahol az előző éjszaka kezdődött.

Várakozás.

Az első hangot Zyra hallotta meg.

– Megint jön.

A lány a tüzek mellett ült, a kavicsai most egy szoros körben feküdtek.

Selin felkapta a fejét.

– Mit hallasz?

– Nem hang – suttogta. – Inkább… érzés.

Kaelen már mozdult is.

A falhoz lépett.

A kövek alatt a sötét erek lassan pulzálni kezdtek.

Nem gyorsan.

Mintha szívverés lenne.

Elyra hangja azonnal reagált.

„Maradványaktiváció.”

Rhovan káromkodott.

– Ez nem halt meg, ugye?

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– Nem.

A pulzálás erősödött.

Az emberek hátrébb húzódtak a faltól.

Sorya már a fegyverét fogta.

Selin a gyerekeket magához vonta.

A két térdelő lény mozdulatlan maradt.

Ez volt a legrosszabb.

Mintha figyelnék, mi történik.

A fal tövében a kő hirtelen megnyílt.

Nem robbanással.

Hanem hangtalanul.

Egy vékony, fekete csáp emelkedett ki belőle.

Nem volt nagy.

De élt.

Az emberek felszisszentek.

Kaelen előrelépett, és egyetlen csapással levágta.

A darab a földre hullott.

És azonnal szétfolyt.

Mint tinta.

A kövek beszívni látszottak.

– Ez… rosszabb – mondta Sorya.

A fal több pontján egyszerre repedtek meg a kövek.

Apró nyílások.

Belülről.

Rhovan már ordított.

– MINDENKI FEGYVERT!

A város felbolydult.

Az emberek futottak, a tüzek fellángoltak, a félelem újra visszatért.

Kaelen közben észrevette, hogy a térdelő lény felemelte a fejét.

Nem a repedéseket nézte.

Hanem őt.

A férfi mellkasát hideg szorítás fogta el.

– Elyra… miért engem néz?

Pillanatnyi csend.

„Kapcsolat kialakult.”

– Milyen kapcsolat?

Nem jött válasz.

A fal alatt valami felszakadt.

Ezúttal nem egy csáp.

Hanem több.

Fekete, vékony karok, amelyek a kövek közül nyúltak ki, és a legközelebbi emberek lábát keresték.

Sikoly.

Az egyik Harcost elrántotta valami, a teste eltűnt a repedésben.

Rhovan beleugrott, elkapta a karját, izmai megfeszültek.

– NEM VISSZÜK EL!

Kaelen odarohant, segített, és együtt rántották vissza az embert.

A férfi arca sápadt volt.

A lábán fekete erek futottak.

A tér megdermedt.

Selin hangja remegett.

– Már megint benn van valakiben…

Kaelen tudta, mit jelent.

Nem támadás.

Fertőzés.

Terjedés.

A sötét nem kívülről jött.

A városból nőtt ki.

A két térdelő lény egyszerre mozdult.

Felálltak.

Az emberek pánikba estek.

Rhovan felemelte a baltáját.

– MOST MELYIK OLDALON VAGYTOK?!

A lények nem válaszoltak.

A falhoz léptek.

És a karjukat a kőre tették.

A pulzálás lelassult.

A csápok visszahúzódtak.

A repedések lezáródtak.

Csend.

Senki nem mert megszólalni.

A lények lassan visszaereszkedtek térdre.

Mintha csak megint… segítettek volna.

Kaelen levegőt vett.

A város nem tapsolt.

Nem örült.

Csak nézte őket.

És most először mindenki ugyanarra gondolt.

Talán nélkülük már halottak lennének.

Ez volt a legijesztőbb felismerés.

A sötét teljesen leszállt.

A tüzek körül emberek ültek, de senki nem nevetett.

Kaelen a fal tövében állt.

Selin balról lépett mellé.

Sorya jobbról.

A közelségük meleg volt a hideg éjszakában.

Senki nem szólt.

De a feszültség ott lüktetett köztük, élőn, nyersen.

Elyra hangja halk volt.

„Éjszaka kezdődik.”

Kaelen felnézett a sötétbe.

– Tudom.

Messze, a romok mögött, apró fények gyúltak ki.

Nem tűz.

Valami más.

Sok.

Túl sok.

A férfi megszorította a fegyverét.

És az éjszaka most már tényleg éhes volt.

A távoli fények nem mozdultak.

Ez volt bennük a legrosszabb.

Nem villogtak, nem közeledtek, nem tűntek el. Csak ott lebegtek a romok fölött, mint apró, hideg szemek, amelyek türelmesen figyelnek. A város fölött a szél megült, a tüzek lángja alacsonyra húzódott.

Kaelen a fal tetején állt, és érezte, hogy a teste végre kezdene elfáradni.

Nem engedhette.

A két térdelő lény a kapunál mozdulatlanul maradt. A páncéljuk sötét volt, csak néha futott végig rajta halvány lüktetés, mint egy visszafojtott lélegzet.

Rhovan mellé állt.

– Hány ilyen éjszakát bírunk még?

Kaelen nem válaszolt azonnal.

– Elég sokat. Nincs más választás.

– Utálom, amikor igazad van.

A fal alatt a kövek időnként finoman megmozdultak, mintha a város álmodna. Az emberek csendben maradtak a tüzek körül. A nevetés eltűnt. Mindenki figyelt.

Selin feljött a falra.

A tekintete komoly volt, de már nem hideg. Inkább fáradt.

– A fertőzött férfi lába feketedik – mondta halkan. – Nem terjed gyorsan. De terjed.

Kaelen gyomra összeszorult.

– El tudjuk vágni?

– Nem tudom.

A mondat súlya nagyobb volt, mint bármelyik kiáltás.

Sorya a másik oldalról közelített, a mozdulatai hangtalanok voltak.

– A fények – mondta. – Nem támadás.

– Akkor mi?

– Hívás.

A szó végigfutott a falon.

Elyra hangja megszólalt.

„Valószínű összegyűlés.”

Rhovan felröhögött, de nem volt benne humor.

– Fantasztikus. Most már gyűléseket tartanak.

A távoli fények ekkor egyszerre megmozdultak.

Nem feléjük.

Oldalra.

Mint amikor valaki körbevesz valamit.

Kaelen szeme összeszűkült.

– Nem minket néznek.

– Akkor mit? – kérdezte Selin.

A válasz gyorsabban jött, mint szerette volna.

A két térdelő lény egyszerre emelte fel a fejét.

A fények rájuk fókuszáltak.

A levegő sűrű lett.

A fal alatt a kövek pulzálni kezdtek, lassan, mély ritmusban.

Elyra hangja torzult.

„Kapcsolat aktív.”

Kaelen érezte, hogy a mellkasa összeszorul.

– Most mi történik?

Nem jött válasz.

A két lény egyszerre emelkedett fel.

Az emberek hátráltak, fegyverek emelkedtek, a pánik szélén táncoltak.

Rhovan már ordított.

– ÁLLJATOK KÉSZEN!

A lények nem néztek rájuk.

A fal tetejére néztek.

Kaelenre.

A páncéljuk felizzott, és a levegő rezonálni kezdett. A férfi érezte a fogai között a vibrálást, mintha maga a csontja válaszolna.

Sorya halkan sziszegte.

– Miért téged?

Kaelen nem tudta.

A lények egyszerre léptek előre.

Egyet.

A fal tövébe értek.

És a karjukat a kőre tették.

A város megremegett.

Nem kívülről.

Belülről.

A fekete erek a kövekben felizzottak, mint izzó drótok. Az emberek felsikoltottak, néhányan térdre estek.

Kaelen a falba kapaszkodott.

Elyra hangja kiáltássá torzult.

„Átvitel!”

– Milyen átvitel?! – üvöltötte.

A világ fehér villanásba fordult.

Egy pillanatra minden eltűnt.

A zaj.

A fájdalom.

A fal.

Amikor a látása visszatért, Kaelen térden volt.

A lények mozdulatlanul álltak.

És a fejében… valami új hang rezonált.

Nem Elyra.

Valami mélyebb.

Valami idegen.

„Őrző.”

Kaelen összerándult.

– Mi a…?

Sorya megragadta a vállát.

– Mi történt?!

A férfi lihegett.

– Hallom őket.

Csend.

Selin arca elsápadt.

– Mit mondanak?

Kaelen a lényekre nézett.

Most már érezte őket.

Nem gondolatként.

Inkábban… jelenlétként.

– Nem ellenségek – suttogta.

Rhovan felhorkant.

– Persze hogy nem. Csak szörnyek, akik megmentenek néha.

Kaelen megrázta a fejét.

– Őrzők.

A szó furcsán hangzott a saját szájából.

A távoli fények ekkor hirtelen kialudtak.

Teljes sötét maradt.

A lények visszaléptek.

És lassan, egyszerre térdre ereszkedtek.

A kapcsolat megszakadt.

Kaelen előrehajolt, a feje lüktetett.

Elyra hangja visszatért, gyengén.

„Új szinkronizáció létrejött.”

– Ez mit jelent? – kérdezte Selin.

Kaelen lassan felnézett.

– Azt… hogy most már én is része vagyok ennek.

Csend.

Sorya szeme villant.

– Ez veszélyes.

– Tudom.

Rhovan közelebb lépett.

– Ha elkezdesz furán beszélni, fejbe váglak.

Kaelen halványan elmosolyodott.

– Ez megnyugtató.

A fal alatt a kövek végre elcsendesedtek.

A város lélegzett.

De az ég felől ekkor mély, lassú moraj érkezett.

Nem a földből.

Felülről.

Mindenki felnézett.

A felhők között sötét alak mozdult.

Hatalmas.

Túl nagy ahhoz, hogy bármi is legyen, amit eddig láttak.

Selin hangja alig hallatszott.

– Az… mi?

Elyra válasza hideg volt.

„Második hullám.”

A város elhallgatott.

Kaelen lassan felegyenesedett.

A két őrző térdelt.

A fal állt.

A sötét az égen gyülekezett.

És mindenki tudta, hogy amit eddig túléltek…

az csak előjáték volt.