AZ ÚJ VILÁG ÁRNYAI – HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A torony belsejéből először nem hang jött.

Hanem nyomás.

Nem úgy, mint amikor a levegő megmozdul egy omlás előtt, és az ember ösztönből hátralép, mert tudja, hogy a kő hamarosan valamit el fog venni tőle. Ez más volt. Személyesebb. Olyan, mintha a torony mélye nem kifelé tört volna, hanem belülről rátenyerelt volna az udvar minden élő testére, és egyetlen pillanat alatt megpróbálta volna megjegyezni, melyikben mennyi félelem van, mennyi fájdalom, mennyi hiány, mennyi befejezetlen mozdulat. A táguló nyílás peremén a kő nem omlott, hanem engedett. Ronda, nedves reccsenéssel vált szét, mintha a fal évek óta csak arra várt volna, hogy végre ne kőként kelljen viselkednie.

Selin azonnal hátralökte Benit és Nirát a törött ládák mögé.

– Le a földre!

Nem kérés volt. Nem magyarázat. Parancs.

Beni zuhant, Nira vele együtt rántotta le Liort is, pedig a fiú még mindig a nyílást nézte. Túl sokat. Túl mélyen. A szeme nem üres volt, hanem túlterhelt, mintha odabent valami olyan formát látna, amit a teste még nem bírt el. Selin ezt egyetlen villanásból értette meg, és a következő pillanatban már előtte volt, pengével a kezében, mintha a saját testével is el tudná vágni a tekintetet a torony és a gyerek között.

– Ne nézz bele! – csattant rá.

Lior összerándult, és ez mentette meg.

A torony nyílása ekkor tovább tágult.

Nem nagyot. Nem látványosan. Pont annyit, hogy a mögötte lévő sötétben valami felület elmozduljon. Nem lépett ki. Nem volt lába. Nem volt karja. Nem volt arca. És mégis az egész udvar egyszerre érezte, hogy valami közelebb került. Egy szürke-fekete, nedves kéreggel borított belső ív csúszott előrébb a repedt fal mögül, rajta három simább folttal, amelyek nem voltak szemek, de az ember tekintete mégis oda akart zuhanni. A test még nem tudta, hogyan legyen test a felszínen. De már próbálta.

Rhovan ezt nézte fél szívverésig.

Aztán belerúgott egy üres edénybe.

A csattanás végigverte az udvart, ocsmányul, élesen, teljesen méltatlanul ahhoz a rettenethez, ami a toronyból ébredt. Pont ezért volt hasznos.

– Ne hagyjátok, hogy ő adja a ritmust! – ordította.

Kaelen már mozdult.

A térdében még ott volt a fájdalom, amit Sorya rúgása hagyott benne. Jó. Használható. Élő bizonyíték arra, hogy még nem tartozik a toronyhoz. A nyílásból előtörő nyomás első hulláma ugyanis nem ölni akart. Nem azonnal. Előbb rendezni akart. Egyenesbe tenni. Elcsendesíteni. Olyan belső parancsot küldött szét, amely mindenki fejében másként jelent meg, de ugyanarra futott ki.

Állj meg.

Nézz ide.

Értsd meg.

Fejezd be.

Kaelen gyűlölte, milyen szépen volt összerakva.

– Törjétek a mozgást! – kiáltotta. – Ne egy irányba, ne egyszerre!

Sorya már fordult is az emberek felé.

– Párokba! Senki nem marad egyenes vonalon! Aki bámul, azt leütitek!

Ez a mondat jobban működött, mint bármilyen bátorító beszéd. Az emberek végre nem próbáltak hősiesek lenni, hanem hasznosak. Ketten azonnal oldalra rántottak egy megdermedt őrt. Egy asszony, aki eddig a sebesültek mellett guggolt, porral teli rongyot vágott a földre, hogy a felpattanó szemcsék elrontsák a nyílás felől érkező tiszta látóvonalat. Teren, a bekötött csuklójával együtt, egy törött ládát lökött keresztbe az egyik fekete talajcsík elé, aztán fájdalomtól elsápadva káromkodott egyet, de legalább nem ájult el. Haladás. Az emberiség kis lépése, a hülyeség nagy visszafogása.

A torony testének előretolt íve megállt a nyílásban.

Aztán a felületén végigfutott egy lassú, sötét hullám.

A földön maradt fekete csíkok erre egyszerre megvastagodtak.

– Nem kijönni próbál elsőnek – mondta Iren.

Kaelen ugyanabban a pillanatban látta meg.

– Hanem lehorgonyozni.

A csíkok nem a legközelebbi ember felé indultak. Nem a gyerekek felé sem. Hanem a törött kövek, nedves rongyok és elmozdított ládák közti rések felé. Olyan pontokat kerestek, ahol a felszíni tér újra összefogható. Kapaszkodókat. Külső ízületeket. Ha sikerül neki, akkor a nyílás nem csak rés lesz a torony oldalán. Hanem száj. Vagy kéz. Vagy bármi, amit ez a rohadt mélybeli dög éppen megtanul használni.

Selin azonnal megértette a gyerekek felől is.

– A csíkokat vágjátok, ne a falat!

– Mivel? – kiáltotta valaki.

Rhovan felkapott egy csorba kövű kalapácsot, és a legközelebbi fekete szálra csapott.

A csík nem szakadt el.

Hanem rátapadt a kalapács fejére.

– Na ez új – mordult fel.

Aztán a kalapács nyele megrándult a kezében, mintha valaki a másik végéről visszarántaná.

Sorya egyetlen mozdulattal ott termett, és oldalról belevágta a pengéjét a nyél és a fekete anyag közé. Nem a csíkot vágta. A fát. A kalapács feje a kőre esett, a fekete szál pedig egy pillanatra összerándult, mert elvesztette a tiszta tárgykapcsolatot.

– Nem fémet rá! – kiáltotta Kaelen. – Fa, rongy, por, törés! Ne adjatok neki vezetőt!

Rhovan lenézett a kezében maradt fél nyélre.

– Ezt mondhattad volna előbb is.

– Előbb is hülye voltál.

– Jogos.

Nem volt idő többre.

A toronyból előretolt testfelület egyik sima foltja hirtelen halványabb lett. Nem világított. Inkább úgy változott, mintha egy belső réteg közelebb nyomódna hozzá. A következő pillanatban az udvaron három ember egyszerre fordította a fejét ugyanabba az irányba.

A gyerekek felé.

Selin ezt meglátta.

És nem kérdezett.

A legközelebbi férfit térdhajlaton rúgta, mire az összecsuklott. A másodikat vállal taszította neki a ládának. A harmadik már túl közel volt, de Beni ekkor felkapott egy marék port, és teljes erőből az arcába vágta. A férfi köhögve megállt, mintha csak akkor jött volna rá, hogy a saját lábán jár.

Nira nem sikított.

Ez fontos volt.

A lány remegett, de nem sikított. Két kézzel fogta Lior karját, és közben Benit is a láda mögé húzta vissza, miközben a torony nyomása újra ráült mindegyikükre.

– Nem ők akarták – mondta Iren gyorsan. – A test próbál közvetítőket állítani.

– Élőket? – kérdezte Sorya.

– Bármit, amin van hiány.

Rhovan ettől úgy nézett körbe, mintha az egész emberi faj végre hivatalosan is használhatatlanná vált volna.

– Remek. Akkor mind nyakig benne vagyunk.

Kaelen nem a megszállt embereket figyelte tovább, hanem a torony nyílását. A test nem jött kijjebb, mégis egyre nagyobb lett a hatása. Ez azt jelentette, hogy a három kiszedett fémdarab nem gyengítette véglegesen, csak elvette tőle a korábbi finom illesztéseket. Most durvább módszerre váltott. Felület, nyomás, élő közvetítők, horgonyzás.

A felszín ostrom alatt állt.

Nem kívülről.

Belülről.

– Ha hagyjuk a csíkokat rögzülni, az udvar lesz az új kapocs – mondta Kaelen.

Sorya ránézett.

– Akkor az udvart kell elrontani.

Ez a mondat úgy esett közéjük, mint egy végre használható fejsze.

Selin felkapta a fejét.

– Mennyi idő?

– Nincs annyi, amennyit szeretnénk – mondta Kaelen.

– Ezt a választ gyűlölöm.

– Én is.

Iren közben már térdre esett az egyik talajcsík mellett, de nem nyúlt hozzá. A mécses gyenge fényét oldalról vetette rá. A fekete anyag nem egyenletesen terült. A kövek közti résekbe próbált beülni, de ahol por, rongy, törmelék és víz keveredett, ott lassabban haladt.

– Nem a csíkot kell vágni – mondta. – A környezetét kell használhatatlanná tenni. Ha nem talál tiszta rést, nem tud lehorgonyozni.

Sorya már kiáltott is.

– Vizet, port, hamut, törmeléket! Mindent a repedésekbe! Ne szépen! Rondán! Aki rendet rak, azt én ölöm meg!

Ez végre megmozdította az egész udvart.

Az emberek nem támadtak többé a toronyra. Az értelmetlen lett volna. Ehelyett ocsmány, kapkodó, de hatékony munkába kezdtek. Vödrök borultak, hamu repült, rongyokat téptek, törött faékeket nyomtak a kövek közé. Egy öreg, aki alig állt a lábán, egész zsáknyi száraz törmeléket húzott a déli fal mellől, aztán ráborította arra a helyre, ahol az egyik csík már majdnem elért egy sima kövezetrészt. A fekete anyag ott felpúposodott, kereste az utat, majd oldalra fordult.

Rhovan ezt meglátta.

– Terelhető!

– Nem terelni kell, hanem összeveszíteni önmagával! – kiáltotta Iren.

– Végre egy mondat, amitől rosszabbul érzem magam, de értem!

Kaelen már indult is.

A csíkok futása nem véletlenszerű volt. Három vastagabb ág kereste a fő rögzítési pontokat. Egy a gyerekek védelmi törése felé, egy a déli fal leszakadt láncaihoz, egy pedig a torony előtti szélesebb, megrepedt kőlaphoz. Ha mindhárom beül, a test háromszögben horgonyozza ki magát. Akkor már nem csak néz. Akkor húzni is tud.

– Három fő ág! – ordította. – A lánchoz menőt azonnal szakítsátok el a fémtől! A gyerekek felőlit porral és vízzel fojtsátok! A középsőt rám hagyjátok!

Selin erre olyan pillantást vetett rá, amiben benne volt minden kimondatlan válasz, de most egyikre sem volt idő. Hála az égnek, mert a romantikus dráma pont hiányzott volna egy ébredő föld alatti szörny mellé, mint csipketerítő a kivégzőasztalra.

Kaelen a középső ág felé futott.

A torony nyomása azonnal ráfordult.

Most nem hangként jött. Nem gondolatként. Hanem emlékként.

Egy pillanatra nem az udvaron volt.

Hanem valahol régen, egy szűk, hideg helyen, ahol valaki kimondatlanul elvárt tőle valamit, amit nem tudott megadni. A kép nem volt tiszta. Pont ezért volt veszélyes. A torony nem konkrét múltat adott. Hanem annak a helyét, ahol a múlt fáj. Üres formát, amit az ember maga tölt ki, mert az ember ebben is segít a saját kínzójának. Bravó, fajunk, szép munka.

Kaelen megbotlott.

Nem esett el.

Mert Rhovan oldalról belé vágott egy darab rongyot.

– Hé! Ne most merülj el a saját nyomorodban!

A rongy vizes volt, hideg, és büdös.

Tökéletes.

Kaelen visszajött.

– Kösz.

– Undorító volt kimondanom, de szívesen.

A középső ág már a nagy kőlap széléhez ért. A repedés tiszta volt. Túl tiszta. Az anyag oda akart beülni, onnan pedig a kőlap teljes felületén szétterülni. Kaelen nem ütött rá. Nem vágott bele. Ehelyett felkapott két marék törött kavicsot és hamut, majd a repedésbe nyomta, de nem végig. Foltokban. Szándékosan egyenetlenül. Utána a vizes rongyot keresztben rátaposta, majd egy faéket rúgott bele oldalról.

A fekete csík erre kettévált.

Pont ezt akarta.

– Most! – üvöltötte.

Sorya értette.

A déli láncnál már három ember küzdött azzal, hogy a fekete ág ne érje el a fémet. Az egyik ostoba módon kézzel nyúlt volna hozzá, Sorya a csuklójára ordított, aztán a saját pengéjével elvágta a láncot tartó bőrszíjat. A fém lezuhant. A fekete ág utána kapott, de a lánc nem maradt feszes kapcsolatban semmivel. Csak egy halott tárgy lett a porban. A szál rátapadt, megrándult, majd tétován elengedte.

A gyerekek felőli ág volt a legveszélyesebb.

Mert az nem sietett.

Lassan haladt, kerülte a törmeléket, és úgy kereste a rések között a tisztább utat, mintha már értené, hogy ott nem kövek vannak a végén, hanem valami sokkal értékesebb. Valami, ami lát. Valami, ami fél. Valami, ami átvihető.

Selin az útjába állt.

– Nem.

A fekete csík a lába előtt megállt.

Nem azért, mert értette a szót.

Hanem mert ráismert valamire.

Kaelen ezt a távolból is látta, és a gyomra megfeszül. A test nem a pengét érzékelte Selinben. Nem a dühöt. Hanem azt a szörnyű, élő kötést, ami közte és a gyerekek között volt. Védelmet. Félelmet. Szeretetet. Minden szép emberi nyavalyát, amiből egy ilyen mélybeli test szívesen csinál vezetéket.

– Selin, hátra! – kiáltotta.

A nő nem hátrált.

Persze hogy nem. Mert a józan ész néha csak dekoráció az emberi koponyában.

A fekete csík hirtelen felpattant a kőről.

Nem magasra. Csak tenyérnyire.

Elég volt.

Selin oldalra vágott, de a szál nem a pengére ment. A bal csuklóját kereste, ahol a vér már korábban megszáradt. Ahol nyitottabb volt. Ahol a test gyengébb határt érzett.

Beni ekkor felordított.

– Ne!

És ez majdnem mindent elrontott.

A torony testének sima felülete azonnal fényesebb lett.

A nyílásban lévő ív előrébb csúszott.

A fekete csík Selin csuklója felé rántott.

Kaelen elindult, de túl messze volt.

Rhovan is.

Sorya is.

Iren viszont nem a szálra nézett.

Hanem Benire.

– Beni! – csattant rá. – Mondd rosszul!

A fiú arca üres rémület volt.

– Mit?

– Bármit!

Nira azonnal megértette előbb, mert néha a gyerekek gyorsabbak a felnőtteknél, ami kellemetlen, de sajnos igaz.

– Kő nem kő! – kiáltotta teli torokból. – Fal nem fal! Beni büdös!

Beni egy pillanatra úgy nézett rá, mintha ez lenne a legnagyobb árulás a világon.

Aztán ő is ordítani kezdett.

– Lior nyúl! Selin asztal! Torony leves!

Rhovan a futás közben felröhögött.

– Ez az! Végre értelmes stratégia!

A hatás azonnali volt.

A torony a gyerekek félelmére akart ráülni. Helyette értelmetlen, törött, személyes zajt kapott. Nem szépet. Nem mágikusat. Csak gyerekes hülyeséget, ami mégis élőbb volt, mint bármelyik tökéletes mondat. A fekete csík megtorpant. Selin ezt használta ki. Nem vágta. Rálépett oldalról a szál mellé, aztán egy marék hamut és kavicsot dörgölt bele a saját véres csuklójára, majd a csík elé csapta a mocskos keveréket.

A szál visszarándult.

Nem a kosztól.

A zavartól.

Kaelen végre odaért, és egy faéket vert keresztbe a kövek közé, pontosan a szál visszahúzódó útjába. A fekete anyag kettérepedt rajta, de nem szakadt el. Iren rávágott egy rongyot, Nira meg még mindig ordított.

– Rhovan kecske! Kaelen cipő! Iren kanál!

– A kanalat kikérem magamnak – lihegte Iren.

– Most ne! – vágta rá Selin.

A fekete ág végül elvesztette az irányt, oldalra csúszott, és belefutott abba a nedves, hamus törmeléksávba, amit korábban a gyerekek köré raktak. Ott megrekedt. Lüktetett, kereste a folytatást, de már nem talált tiszta utat.

A torony nyílása erre mély, recsegő hangot adott.

Nem ordítást.

Inkább csalódást.

A mélyben ébredő test most értette meg először, hogy a felszín nem egyszerűen ellenáll.

Hanem tanul vissza.

Ez feldühítette.

A nyílás mögötti belső ív hirtelen hátrahúzódott. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha visszavonulna. Aki akkor fellélegzett volna, az meg is érdemelte volna a következő pofont az univerzumtól.

Kaelen már kiáltott.

– Le!

A toronyból kirobbant a második hullám.

Nem anyag volt.

Nem csík.

Hang.

De nem úgy, mint korábban. Nem személyes suttogás, nem belső mondat, nem csábítás. Ez durva volt, mély, törő, és egyszerre több irányból jött. A falakból. A kövekből. A talaj repedéseiből. A saját mellkasukból. Aki állva maradt, annak térde megrogyott. Aki nézett, annak a szeme könnybe futott. Aki lélegzett, annak a tüdeje fél ütemre elfelejtette a dolgát.

Az udvar összeomlott volna.

Ha a déli falnál megmaradt láncok egy része nem kezd el őrült, szabálytalan csörömpölésbe.

Teren csinálta.

A bekötött csuklójával, fél kézzel, sápadtan, verejtékezve, de csinálta. A leszakadt láncokat rángatta egy törött rúddal, nem ritmusban, nem szépen, nem okosan. Olyan undorító zajt vert, hogy egy kevésbé borzalmas helyzetben mindenki elküldte volna a pokolba. Most viszont ez tartotta őket életben.

– Teren! – ordította Sorya. – Folytasd!

– Mintha lenne jobb programom! – üvöltötte vissza.

A mély hang töréseket kapott.

Nem szűnt meg, de nem tudott egyben ülni rájuk. Kaelen térdre esve húzta vissza magát a jelenbe. A szája vér ízét érezte. Talán ráharapott a nyelvére. Talán a torony próbált beleírni. Mindegy. Vér volt. Saját. Használható.

Iren a földön feküdt, egyik kezével a fülét fogta, másikkal a mécsest védte, mintha az a kis, nyomorult láng lenne az utolsó civilizált dolog ebben a szétcseszett udvarban. Rhovan négykézláb röhögött, ami nála valószínűleg a túlélési ösztön egyik kevésbé ajánlott formája volt. Selin a gyerekek előtt térdelt, és a testével takarta őket.

A hanghullám elhalt.

Nem teljesen.

Csak visszahúzódott a toronyba.

Aztán a nyílásban megjelent valami új.

Egy darab.

A mélybeli testből levált, vagy inkább kitolt rész.

Nem emberalak volt, de már nem is puszta szerv. Alacsony, görbült, sűrű anyagú tömeg csúszott elő a repedésből, két oldalt rövid, támasztó nyúlványokkal, mintha a test a legprimitívebb módon próbálná kitalálni, hogyan kell a felszínen mozogni. Az elülső része simább volt, rajta egyetlen függőleges hasadékkal.

A hasadék kinyílt.

Nem szem volt.

De nézett.

Rhovan lassan feltápászkodott.

– Na. Most már van mit megütni.

Sorya köpött egy véreset a porba.

– Végre.

Kaelen azonban nem örült.

Mert az előreküldött testdarab nem támadt azonnal. Előbb a talajt érintette. A fekete csíkok maradványait. A hamut. A rongyokat. A törmeléket. Aztán a hasadék lassan elfordult a gyerekek felé.

Nem.

Nem csak feléjük.

Lior felé.

A fiú arca elsápadt.

– Engem akar.

Selin megmarkolta a pengét.

– Akkor rajtam keresztül.

A testdarab erre megmozdult.

Gyorsabban, mint bárki várta.

Nem futott. Nem ugrott. Egyszerűen rándult előre, mint egy rosszul megértett mozdulat. Az egyik támasztó nyúlványa belevágott a kőbe, a másik oldalról húzta magát, és máris két lépéssel közelebb volt. Sorya oldalról támadt rá, pengéje a sima elülső felület mellett vágott be, de a penge megcsúszott rajta, mintha nedves csonton húzta volna végig.

Rhovan nem finomkodott.

Teljes erőből oldalba verte a vasrúddal.

A testdarab megreccsent, de nem tört. Viszont elfordult. A hasadék ráirányult Rhovanra.

Rhovan vigyora eltűnt.

– Ez hiba volt.

A testdarab hasadékából rövid, szürke pára csapott ki.

Rhovan hátralépett, de a pára elérte az arcát. Egy pillanat alatt megmerevedett. Nem bénult le teljesen, de a mozdulata félbemaradt, mintha valaki belülről megfogta volna a döntését.

Kaelen már tudta, mit lát.

– Befejezetlen mozdulatra fog!

Sorya azonnal oldalról rúgta el Rhovant.

A férfi elzuhant, a pára üresen futott tovább, és beleütközött egy ládába. A fa felülete sötétre színeződött, majd finom repedések futottak végig rajta. A láda nem omlott össze. Csak használhatatlanná vált, mintha minden szála egyszerre felejtette volna el, merre tart.

– Ne hagyjátok félbe a mozdulatot! – kiáltotta Kaelen. – Vagy végig, vagy törjétek el azonnal!

Selin ezt hallva megmozdult.

Nem hátra.

Előre.

– Selin! – csattant rá Kaelen.

– A gyerekek mögöttem vannak!

Ennyi volt a válasz, mert az ember néha bosszantóan egyszerű, főleg amikor igaza van.

A testdarab újra Lior felé fordult volna, de Selin belevágott a támasztó nyúlványába. Nem mélyen. De pontosan. A penge nem a sima kéregre ment, hanem a mozgó rész alatti sötétebb gyűrődésbe. A nyúlvány megbicsaklott. A testdarab oldalra rogyott.

Iren ekkor odaért, és a mécses lángját nem a testre tartotta, hanem a földre alatta.

– Árnyéka nincs jól!

Kaelen lenézett.

Tényleg.

A testdarab árnyéka nem követte pontosan a formáját. Egy fél ütemmel előtte járt. Nem látványosan, de elég volt. A mélybeli test nem csak anyagot tolt ki. Előbb a mozdulat szándékát vetette a felszínre, és az anyag követte.

– Az árnyékot törjétek! – mondta Kaelen.

Rhovan a földről felnézett.

– Ezt a mondatot is gyűlölöm!

De már mozdult.

Felkapott egy cserépdarabot, és nem a testre dobta, hanem a mécses fényével kirajzolt sötétebb előárnyékba. A cserép csattant a kövön. Az árnyék széle megremegett. A testdarab mozdulata félrecsúszott. Sorya ezt kihasználva felülről csapott le a sérült nyúlványra. Most nem csúszott meg. A penge beakadt, és a nyúlvány egyik része leszakadt.

A testdarab először adott ki saját hangot.

Rövid volt.

Nyers.

Mintha egy kő megtanult volna fájni.

A torony nyílása mögött erre megmozdult a nagyobb test.

Kaelen érezte, hogy nincs sok idejük. Ez csak próbanyúlvány volt. Felderítő hús. Ha a mélybeli mag megtanulja, hogyan használja, a következő már gyorsabb lesz. Jobb. Emberibb. És ez volt a legundorítóbb az egészben: nem az, hogy szörnyeteg. Hanem hogy tanul.

– Vissza kell verni a nyílásba! – mondta.

Sorya azonnal rávágta:

– Nem elég. Meg kell jelölni, hol kapcsolódik vissza.

Iren már látta.

– A hátsó része. Ott még szálon van.

A testdarab mögött vékony, sötét összeköttetés feszült a torony nyílása felé. Nem volt vastagabb egy kötél árnyékánál, de a pára, a mozgás, a hasadék, minden azon át kapta a mélyebb test figyelmét.

Rhovan feltápászkodott, arca még szürke volt a párától, de a szeme már visszatért.

– Akkor azt kell elvágni.

– Nem vágni – mondta Kaelen. – Elrontani.

Rhovan kifújta a levegőt.

– Egyszer az életben mondhatnád azt is, hogy vágni.

– Majd ha nem akar megölni minket minden vágás.

– Tehát soha.

Selin közben újra támadott, mert a testdarab megpróbált a gyerekek felé fordulni. Most már nem volt olyan gyors. A sérült nyúlvány húzta. A hasadékból újabb pára készült kirobbanni, de Nira és Beni egyszerre kezdtek ordítani mindenféle értelmetlen szót.

– Torony leves! Rhovan kecske! Kőkalács! Füstcipő!

Lior először nem szólt.

Aztán halkan hozzátette:

– Én nem vagyok ajtó.

Ez nem volt értelmetlen.

Ez döntés volt.

A testdarab megtorpant.

A torony nyomása egy pillanatra ráfordult Liorra teljes erővel. A fiú arca megfeszült, vér indult meg az orrából, de nem nézett a nyílásba. Selin hátralépett hozzá, és egyik kezét a vállára tette, miközben a másikkal még mindig a pengét tartotta.

– Nem vagy az – mondta.

Kaelen ekkor ért a hátsó összeköttetéshez.

Nem nyúlt hozzá közvetlenül. Egy törött faék végét rongyba csavarta, hamuba mártotta, aztán oldalról beakasztotta a sötét szál alá. Nem emelte. Csavarta. A szál megfeszült, és a torony nyílása mögött a nagyobb test felülete megvillant.

Reagált.

Rhovan odaugrott, és teljes erőből belerúgott egy kődarabot a szál másik oldalába. Nem a szálba. Mellé. A kő beszorult, megváltoztatta a feszítést. Sorya a testdarabot elölről tartotta távol, Selin oldalról vágta vissza a mozgó hasadékot, Iren pedig a mécses fényét rángatta úgy, hogy az árnyék sose tudjon egyben előrefutni.

Kaelen csavart még egyet.

A szál nem szakadt.

Hanem szétnyílt.

Belül vékonyabb, nedvesebb rostok látszottak, mint valami fekete ínköteg.

– Most lehet vágni! – kiáltotta.

Rhovan arca felderült.

– Végre valami kultúra!

És lecsapott.

A vasrúd nem volt penge, de elég nehéz volt. A szétnyílt rostköteg először ellenállt, aztán egy undorító, nedves reccsenéssel elszakadt. A testdarab azonnal elvesztette a tartását. Nem halt meg, de a mozgása szétesett. A hasadék kitágult, a pára szürke gomolyban kiszaladt belőle, aztán a test oldalra rogyott, mint egy félbehagyott gondolat, amelyet végre senki nem akar befejezni.

A torony felüvöltött.

Most már valóban.

A hang felfutott a falakon, átvágott az udvaron, és a távoli romrészek is válaszoltak rá. Nem csak ez a torony. Több hely. Több mély pont. A föld alatt valami nagyobb rendszer mozdult meg, mintha a sérülés híre végigfutott volna egy alvó test idegein.

Iren arca elsápadt.

– Nem csak itt van.

Kaelen lassan a toronyra nézett.

– Tudom.

Sorya szeme hideg lett.

– Akkor ez még nem a végső test.

A nyílás mögött a mélybeli mag sima felületei egyszerre sötétedtek el. A most levágott testdarab maradványa rángott egyet a kövön, majd lassan elkezdett visszafolyni a repedésekbe, de már nem egyben. Darabosan. Sérülten. Használhatatlanul.

Selin lihegve állt a gyerekek előtt.

Lior orrából még mindig vér folyt.

Beni és Nira rémülten néztek rá, de nem mozdultak el mellőle.

Kaelen odalépett hozzájuk.

– Lior.

A fiú felnézett.

– Hallottam.

– Mit?

Lior nem a toronyra nézett. Most már tudatosan nem.

– Amikor elvágtátok. Nem ordított. Hívott.

Rhovan megtörölte az arcát.

– Kit?

Lior nyelt egyet.

– A többi részét.

Ez volt az a pillanat, amikor az udvaron mindenki megértette, hogy a 29. fejezetben már nem egy torony ellen harcolnak.

Hanem egy ébredő test első idegeit vágták el.

És a test most már tudta, hogy fájdalmat tudnak okozni neki.

 

A fájdalom híre gyorsabban terjedt, mint bármi, amit emberi fül hallani tudott.

Először csak a torony kövei válaszoltak rá. A repedt fal belsejében mély, tompa kattogások indultak, mintha odabent hatalmas, rosszul illeszkedő ízületek keresnék új helyüket. Aztán a föld alól jött egy másik válasz. Nem közvetlenül alattuk. Távolabbról. A nyugati törttér mögül, ahol a régi pincejáratok már rég beomlottak, és ahol eddig mindenki azt hitte, csak halott kő, por és elfelejtett vízvezeték maradt. Most onnan is visszajött egy rövid, mély reccsenés.

Aztán délről.

Aztán még mélyebbről.

Nem egyszerre.

Egymás után.

Mint amikor valami alvó testben végigfut az első idegi rángás.

Sorya nem várt arra, hogy bárki megeméssze ezt, mert az ilyesmit ember általában nem megemészti, hanem belepusztul, ha túl sokáig bámulja.

– Mindenki hátra a torony vonalából! – ordította. – Aki mozogni tud, viszi azt, aki nem!

Az udvar megindult.

Nem pánikban. Már nem. A pánik luxus volt, és ezt az udvar mostanra megtanulta. A mozgás csúnya volt, kapkodó, fáradt, de célja volt. A gyerekeket hátrébb vitték a törött ládák mögötti második védelembe, ahol Selin korábban már elrontotta a teret. A sebesülteket a nyugati fal tövébe húzták, de nem egyenes sorban, hanem csoportokba törve. Teren még mindig a lánc mellett állt, fél kézzel, vértelen arccal, és úgy nézett ki, mint aki puszta sértettségből nem hajlandó összeesni. Emberi makacsság. Haszontalan dolgokra pazarolva tragikus, itt viszont egészen jól jött.

Kaelen közben nem a visszavonuló embereket nézte.

Hanem a hangok sorrendjét.

Nyugat.

Dél.

Mély.

Torony.

Nem összevissza válaszolt a rendszer. Hanem útvonalon.

– Nem minden része ébred egyszerre – mondta.

Iren azonnal mellette volt, mécsesét alacsonyan tartva. A láng remegett, de nem aludt ki, ami már önmagában pofátlan optimizmusnak számított ebben a helyzetben.

– Sorban kapcsolódnak.

– Igen. A fájdalom végigment rajtuk. De ahol késik a válasz, ott gyengébb a kapcsolat.

Rhovan rájuk nézett, közben a földön rángatózó levágott testdarabot figyelte, amely most már inkább olvadt törmeléknek tűnt, mint bármi élőnek.

– Mondjátok ki úgy, hogy meg is lehessen ütni.

Kaelen a nyugati törttér felé mutatott.

– Ott később válaszolt. Ott lehet átmeneti szakadás, vagy régi gyenge pont.

Rhovan végre elmosolyodott.

– Látod, megy ez. Nyugatot ütjük.

Sorya már hallotta is.

– Nem ütjük. Megnézzük, használható-e bejáratnak.

– Ez nálad ugyanaz, csak kevesebb örömmel.

A torony nyílása közben nem zárult vissza. A mélybeli test nem tolta ki újabb darabját, de a repedés mögött látszó sima felületek lassan elfordultak. Nem fizikailag. Inkább a figyelmük irányát változtatták. A hasadék mögött valami most már nem csak rájuk nézett. Hanem mérte a távolságokat. Az embereket. A töréseket. A zajokat. A védelmet. A gyerekek helyét.

Selin ezt is észrevette.

– El kell takarni Liort.

Iren bólintott.

– Nem elég. El kell rontani körülötte a felismerhetőséget.

Nira azonnal felkapott egy rongyot.

– Mit csináljak?

Selin egyetlen pillanatig sem kezelte gyerekként. Most nem volt helye annak a kedves hazugságnak, hogy a kicsik csak várjanak, amíg a felnőttek megoldják a világot. A világ éppen őket akarta megenni, szóval a meseóra elmaradt.

– Kend össze a kabátját hamuval. Ne egyenletesen. Beni, te cserélj vele vállkendőt. Lior, ne állj középen. Mindig valaki takarjon, de sose ugyanaz.

Lior bólintott, de az arca szürke volt.

– Akkor is hallom.

Kaelen odafordult.

– Mit hallasz most?

A fiú nyelt egyet.

– Nem szavakat. Inkább… irányokat. Mintha valami keresné, hol fáj neki a legjobban, és hol tudja visszafájni.

Rhovan undorodva nézett a toronyra.

– Visszafájni. Milyen bájos új kifejezés. A nyelv is meghal velünk együtt, úgy látszik.

Kaelen viszont megállt ennél.

– Visszafájni.

Iren is értette.

– Tehát nem csak támad. Választ akar adni ugyanazon a csatornán, ahol sérült.

Sorya a nyugati törttér felé nézett.

– Ha a fájdalom útján megyünk vissza, eljuthatunk a gyenge kapcsolódásig.

– Vagy egyenesen a szájába – mondta Rhovan.

– Az is útvonal – felelte Sorya.

– Ezt a fajta derűt kéne betiltani.

A nyugati törttér nem volt messze, de most minden távolság másképp viselkedett. A torony nyomása miatt az udvar nyílt tere veszélyesebb lett, mint bármelyik szűk járat. Aki egyenes vonalban ment, azt a test könnyebben olvasta. Aki túl szabályosan lélegzett, arra ráült a mély hang maradéka. Aki ugyanarra nézett két szívverésnél tovább, annak belső képek kezdtek felúszni a szemhéja mögé. Ezért a mozgásuk megint törött lett. Nevetségesen törött. Mintha részeg katonák, feldühödött gyerekek és rosszul betanított színészek próbálnának egyszerre túlélni. És természetesen éppen ezért működött.

Sorya ment elöl, de nem középen. Kaelen tőle kissé jobbra, Iren hátrébb, Rhovan pedig időnként olyan helyekre lépett, ahová épeszű ember nem lép, így kiválóan betöltötte természet adta hivatását: idegesítő zavaró tényező lett egy nála is idegesítőbb szörny számára.

A nyugati törttér szélén a kövek már korábban is rosszul álltak. Most viszont a repedések között vékony, száraz fekete por jelent meg. Nem nedv. Nem csík. Por. Ez új volt.

Iren letérdelt mellé, de nem érintette meg.

– Elhalt kapcsolat.

Kaelen nézte a repedések futását.

– Vagy régi, amit most próbált újra felébreszteni, de nem tudott teljesen.

Rhovan lehajolt, megszagolta, aztán azonnal megbánta az egész életét.

– Száraz vér és égett kő. Pompás. A világ szakácsa részeg.

Sorya a törttér mögötti beomlott pinceívre mutatott.

– Ott nyílt valami.

A pinceív eddig csak félig látszott a törmelék alatt. Most viszont a kövek között egy keskeny, ferde rés húzódott, amelyből nem hideg levegő jött, hanem száraz meleg. Mintha a mélybeli test egyik régi része nem nedves csatornákon át működne, hanem kiszáradt, elhalt járatokban. A különbség fontos volt. A nedves részek élőbbek voltak, gyorsabban tanultak, jobban kapcsolódtak. A száraz részek talán régebbiek. Talán gyengébbek. Talán csapdák. Mert hát miért is adna az univerzum bármit tisztán, amikor lehet ocsmányul is.

Kaelen benézett, de csak tört pillantással.

A rés mögött lefelé futó lépcső maradványa látszott.

Nem természetes.

Épített.

Régi emberi munka.

És rajta fekete por.

– Ez nem a test saját járata – mondta.

Iren halkan válaszolt:

– Hanem valami, amit elfoglalt.

Sorya döntött.

– Lemegyünk.

Selin hangja a hátuk mögül érkezett.

– Nem mind.

Odafordultak.

A nő már ott állt néhány lépésre, Liort nem hozta közelebb, de a tekintete olyan volt, mint aki nem kér engedélyt semmire. Kellemetlen emberi tulajdonság, általában vitákat szül, itt viszont kifejezetten praktikus.

– Ha mindenki lemegy, fent a test újra rááll a gyerekekre – mondta. – Én fent maradok. Terennel. A gyógyító asszonnyal. A többieket mozgásban tartjuk.

Kaelen ránézett.

Nem tetszett neki.

Pont ezért nem vitatkozott. A rossz helyzetekben az embernek néha azzal kell beérnie, hogy valami igaz, nem azzal, hogy elviselhető.

– Ha újabb darabot tol ki…

– Levágjuk, elrontjuk, vagy elfutunk előle – mondta Selin. – Menjetek.

Rhovan féloldalasan rámutatott.

– Ez majdnem tervnek hangzott.

– Akkor ne rontsd el azzal, hogy beszélsz.

– Késő.

Kaelen még egyszer Lior felé nézett. A fiú nem nézett vissza a toronyra. Beni és Nira két oldalról takarták, hamuval összekenve, rongyokkal elrontott körvonallal. Szegény gyerekek úgy festettek, mint három rosszul becsomagolt túlélési kísérlet. És mégis éltek.

Ez most elég volt.

Sorya elsőként csúszott be a nyugati résen.

A lépcső nem lefelé vezetett rendesen.

Hanem elfordult.

A régi pincejárat valaha emberi használatra készült, de a mélybeli test már belenyúlt. Nem úgy, mint a nedves torokba, ahol a kő szinte szervvé vált. Itt inkább kiszárította a teret. A falakon fekete por ült vékony rétegekben, mintha a kapcsolat sokáig halott lett volna, aztán most a fájdalom hírére valaki megpróbálta volna újra használni. A levegő melegebb volt, de nem élőn meleg. Inkább poshadt, száraz, fojtott. Régi kemence és sír egyszerre. Csodálatos párosítás, nyilván senki nem rendelte, mégis megkapták.

Rhovan köhögött.

– Ha túlélem, soha többé nem megyek le semmilyen lyukba.

– Ezt már háromszor mondtad – jegyezte meg Iren.

– És nézd, mennyire nem tanultam belőle.

A járat alján kiszélesedő tér nyílt.

Nem kamra.

Inkább régi elosztóhely. Kőből rakott csatornák, három alacsony boltív, részben beomlott falfülkék. A közepén egy kerek, lecsupaszított mélyedés, ahol valaha talán víz gyűlt. Most száraz volt, a peremén fekete porral és három mélyebb repedéssel.

Kaelen azonnal megállt.

– Ez csomópont.

Iren lassan körbefordította a mécsest.

– De elhalt.

Sorya nem engedte le a fegyverét.

– Akkor miért reagált?

Kaelen a középső mélyedéshez lépett. A porban friss zavarás látszott. Nem lépésnyom. Nem állati. Hanem belülről futó rángás nyoma. A három repedés közül az egyik nyugat felé ment tovább, egy másik délnek, a harmadik pedig vissza a torony alapja felé. Ez utóbbi volt a legvastagabb, de épp ez volt kiszáradva legjobban.

– Mert a fájdalom megpróbált ezen is végigfutni, de itt megakadt.

Iren arca megváltozott.

– Akkor ez akadály.

– Nem – mondta Kaelen. – Lehetőség.

Rhovan sóhajtott.

– Imádom, amikor ugyanazt a rémálmot másképp nevezzük.

Kaelen letérdelt a mélyedés mellé.

A fekete por nem mozdult a keze közelében. Jó jel. Vagy nagyon rossz. A kettő között mostanában meglehetősen vékony lett a választóvonal, hála a rohadt világnak.

– Ha ez régi csomópont, és most nem tudta teljesen újraindítani, akkor innen vissza lehet zavarni a kapcsolatot.

Sorya azonnal megértette a veszélyt.

– Vagy ránk nyitjuk az egészet.

– Igen.

– Mennyire vagy biztos benne?

Kaelen felnézett rá.

– Nem eléggé.

Rhovan felmutatta a kezét.

– Javaslom a gyáva, de hosszú életű megoldást.

– Nincs hosszú életű megoldás – mondta Iren. – Ha fent újra horgonyoz, elveszítjük az udvart. Ha itt sikerül visszazavarni, a mélybeli test kénytelen lesz a sérült útvonalon védekezni.

– Vagy felébred jobban.

– Már ébred – mondta Kaelen. – Most az a kérdés, mi választjuk-e meg, hol fájjon neki.

Ez elég volt.

Sorya bólintott.

– Mit kell csinálni?

Kaelen végignézte a három repedést.

A torony felé futó ág kiszáradt, de vastag. A déli ág vékonyabb, benne néhány nedvesebb fekete ponttal. A nyugati ág szinte porrá omlott a szélén. Ha rossz helyen törik meg, csak új kapcsolatot adnak neki. Ha jól, akkor a torony felé visszafutó sérült pályát olyan módon kényszerítik megnyílni, hogy a test saját fájdalomválasza önmagába csapjon vissza.

Egyszerű. Mint egy agyműtét sötétben, kővel és káromkodással. Az ember tényleg elképesztő dolgokra képes, ha már minden jobb ötlet elfogyott.

– A déli ágat el kell zárni – mondta. – A nyugatit nyitva hagyni, de nem tisztán. A torony felé futót pedig meg kell ütni belülről.

Rhovan hunyorított.

– Belülről. Egy repedést.

– Igen.

– Csak hogy tisztázzuk, ez nem hangzik kevésbé őrülten attól, hogy nyugodtan mondod.

Iren már mozdult.

– A déli ágat porral és száraz törmelékkel tudjuk fojtani. Ha nedves pontjai vannak, nem szabad vizet adni neki.

Sorya a nyugati ágra nézett.

– Azt mivel rontjuk el?

Kaelen felkapott egy marék fekete port, majd azonnal elengedte, mert a bőre alatt hideg zsibbadás futott végig.

– Nem kézzel.

Rhovan szó nélkül letépett egy darabot a saját ingéből, a vasrúd végére csavarta, és odanyújtotta.

– Mielőtt megint valami hősies baromságot csinálsz.

Kaelen elvette.

– Te mondod?

– Én szakértő vagyok hősies baromságban. Ezért ismerem fel.

Dolgozni kezdtek.

Gyorsan.

A déli ágba száraz törmeléket nyomtak, de nem mélyen, nehogy kapcsolatot adjanak neki. Sorya a kés markolatával apró kődarabokat tört le a falfülke széléről, Iren ezeket rétegezte a por fölé, majd hamut szórt közéjük. A nedves fekete pontok először sötétebbre váltottak, mintha rá akarnának kapaszkodni az anyagra, aztán a száraz hamu felitta a felszínüket, és a kapcsolat elhalt.

A nyugati ág nehezebb volt.

A por itt túl könnyen mozdult. Mintha a legkisebb légáramlat is új mintába rendezné. Kaelen nem akarta eltömni. Csak használhatatlanná tenni. Ezért a rongyos rúddal ferdén húzott bele töréseket, de minden harmadik mozdulatot megszakított. Rhovan közben szándékosan beszélt.

– Kő nem kő. Rhovan nem kecske. Ezt amúgy jegyezzük fel, mert a kölykök ma nagyon elkanászodtak. Torony leves. Iren kanál. Kaelen cipő. Sorya… nem, rólad nem merek ilyet mondani.

– Bölcs döntés – mondta Sorya.

A por futása megtört.

A nyugati ág nem záródott el, de nem is maradt tiszta.

Már csak a torony felé futó vastag repedés maradt.

Az, amelyik kiszáradtan is úgy feküdt a mélyedés peremén, mint egy régi ideg.

Kaelen tudta, hogy ezt nem kívülről kell ütni. Ha kívülről törik, a test új utat találhat. Belülről kell megfeszíteni. Visszafelé. A fájdalom útján.

– Kell egy ék – mondta. – Hosszú. Fa. Nem fém.

Sorya körbenézett, de Rhovan már a falfülke egyik korhadt tartóját feszegette.

– Mert természetesen még asztalosok is vagyunk.

A fa elsőre nem jött.

Másodikra sem.

Harmadikra Sorya szó nélkül odalépett, és egyetlen rúgással kitörte a helyéről.

Rhovan ránézett.

– Ezt én is így akartam.

– Láttam.

A faék korhadt volt, de nem teljesen puha. Kaelen rongyot csavart a végére, hamuba mártotta, majd a repedésbe illesztette. Nem mélyen. Pont oda, ahol a száraz fekete perem alatt valami sötétebb, belső réteg látszott.

Iren felemelte a mécsest.

A láng hirtelen oldalra dőlt.

Nem volt szél.

– Érzi – mondta.

Sorya Kaelen mellé állt.

– Mondod, mikor.

Kaelen nem válaszolt azonnal.

A repedésben a sötét réteg lassan nedvesedni kezdett. A torony irányából valami vissza akart kapcsolni. Jó. Ez kellett. Ha túl korán ütnek, csak száraz kő törik. Ha túl későn, a kapcsolat átjön.

A nedvesség elérte az ék rongyos végét.

Kaelen gyomra összerándult.

A fejében egyetlen mondat jelent meg.

Most már értelek.

Nem az ő hangja volt.

Nem is teljesen idegen.

A mélybeli test tanult.

Kaelen a fogai között préselte ki:

– Most.

Sorya ütött.

Nem nagyot. Pontosat.

Az ék beljebb csúszott a repedésbe. A rongy és hamu beszorult a nedves réteg közé. A fekete anyag ráfeszült. Kaelen azonnal rántott egyet oldalra az éken, nem kifelé, hanem ferdén. A repedés belsejében valami megroppant.

A következő pillanatban a csomópont életre kelt.

A mélyedés közepén a fekete por felrobbant felfelé.

Nem lánggal.

Porral, hanggal, emlékkel.

Mind a négyen hátrazuhantak.

Kaelen a hátára esett, és egy pillanatig nem látta a kamrát. Egy másik helyet látott. Nem saját múltat. Nem egészen. Töredékeket. Emberek kezeit kőre szorítva. Valakik régen itt dolgoztak. Zárták ezt a csomópontot. Nem értették teljesen, mit fognak be, csak azt tudták, hogy ha nem teszik, valami feljebb jön. Kiabálás. Vér. Egy gyerek hangja. Egy kőfedél rázárul valamire. Aztán sötét.

Kaelen levegő után kapott.

A kép eltűnt.

Iren térden állt, arca könnyes volt, de nem sírt. Rhovan a falnak csapódott, és most kivételesen nem mondott semmit. Ez önmagában ijesztőbb volt, mint a legtöbb zaj. Sorya már talpon volt, de a bal karját szorította, mintha a robbanás belülről ütötte volna meg.

A csomópont közepén a torony felé futó repedés már nem száraz volt.

Hanem fekete.

És lüktetett.

De nem kifelé.

Befelé.

Kaelen feltápászkodott.

– Sikerült.

Aztán fentről olyan üvöltés jött, hogy a pincejárat boltozata megremegett.

Nem a torony üvöltése volt.

Hanem valamié, amit a torony alatt eltaláltak.

Rhovan lassan felnézett.

– Ez most jó üvöltés vagy rossz üvöltés?

A mennyezetből por hullott rájuk.

Kaelen a visszafelé vezető lépcső felé fordult.

– Mindkettő.

Sorya már futott.

– Felfelé!

A csomópont mögött ekkor a nyugati ág is megrándult. Nem támadott. Inkább megnyílt egy pillanatra, mintha a visszazavart fájdalom másik utat keresne. A beomlott boltív mögött mélyebb sötét látszott. Nem mostani út. Régi. Elfelejtett. És abban a sötétben valami röviden visszacsillant.

Fém.

Nem egy darab.

Több.

Kaelen ezt látta, és tudta, hogy később vissza kell jönniük.

Már ha lesz később.

Felértek az udvarra.

És odafent minden rosszabb lett.

A torony nyílása körül a kő nagyobb darabokban hámlott le. A mélybeli test nem tolta ki újabb testdarabját, de a nyílás peremén most már több sima felület jelent meg, egymás mögött, mintha valami belülről próbálná megtalálni, melyik arccal tudja legjobban elviselni a fájdalmat. A földön futó fekete csíkok közül három visszahúzódott, de egy új, vastagabb repedés nyílt középen, a torony és az udvar közt.

Selin még állt.

A gyerekek még éltek.

Teren a földön ült, de a lánc a kezében volt.

Ez már majdnem győzelemnek számított. Undorítóan alacsony lett a mérce.

Selin meglátta őket.

– Mit csináltatok odalent?

Kaelen levegőt vett, de Iren válaszolt előbb.

– Visszaküldtük neki a saját fájdalmát.

Rhovan megtörölte véres száját.

– Költőien hangzik, de a gyakorlatban porosabb volt.

A toronyból ekkor új hang jött.

Nem üvöltés.

Nem nyomás.

Nem hívás.

Hanem recsegő, torz utánzás.

Egy emberi hang próbája.

Először csak hangdarabok. Száraz mássalhangzók. Nedves, rosszul képzett levegő. Aztán valami összeállt.

Nem pontosan.

Nem szépen.

De érthetően.

– Nem… vagytok… kívül.

Az udvar megdermedt.

Kaelen vére kihűlt.

A mélybeli test először beszélt a saját torz hangján.

Rhovan lassan felemelte a vasrudat.

– Na. Ezért kellett volna reggel inkább részegnek maradnom.

A hang újra megszólalt.

Most már kevésbé törve.

– Bennem… jártok.

Lior felzokogott, de nem nézett oda.

Selin a fiú elé állt.

Sorya arca teljesen kifejezéstelenné vált. Ez nála rossz jel volt. Azt jelentette, hogy már nem haragszik. Már döntött.

Kaelen a torony nyílását nézte, de csak röviden, törve. A beszéd nem győzelem volt a testnek. Hanem következmény. A fájdalom visszazavarása felébresztett benne egy mélyebb működést. A felső szervei sérültek, a horgonyzása elromlott, a kiküldött testdarab használhatatlan, de most először megpróbált közvetlenül fogalmat alkotni róluk.

Ez veszélyesebb volt mindennél.

Mert ami beszél, az nem biztos, hogy ért.

De már próbál.

És ami próbál, az tanul.

A torony nyílása mögött a sima felületek közül az egyik lassan befelé húzódott, a másik előrébb nyomult. A forma még mindig nem lett arc. De már keresett valamit, amit annak lehet nevezni.

A hang harmadszor is megszólalt.

Ezúttal Kaelen saját hangjának egy darabját hordozta magában.

– Befejezlek.

Selin tekintete Kaelenre villant.

Rhovan halkan káromkodott.

Iren összeszorította a mécsest tartó kezét.

Sorya csak ennyit mondott:

– Akkor előbb mi téged.

És a torony alatt a föld újra megrepedt.

A repedés nem az udvar szélén nyílt meg.

Hanem középen.

Pont ott, ahol az előbb még a vastagabb fekete ág próbált lehorgonyozni, és ahol Kaelenék a felszínt szándékosan elrontották. A kőlap először csak meghajlott. Aztán a repedés keresztben végigfutott rajta, nem egyenes vonalban, hanem háromszor megtörve, mintha odalent valami nem kitörni akarna, hanem beállítani a felszínt egy új, számára használható formára.

– Hátra! – üvöltötte Selin.

Késő volt.

Az első kődarab nem zuhant be.

Felfelé billent.

Alóla forró, száraz levegő csapott ki, benne fekete porral és olyan szaggal, amit Kaelen azonnal felismert a nyugati csomópontból. Régi lezárás. Régi félelem. Régi emberi munka, amit a mélybeli test most elkezdett feltépni, mert már tudta, hogy ott is út van.

Teren a földről felnézett.

– Ez nem a toronyból jön.

Iren arca megfeszült.

– A nyugati csomópontot használja visszafelé.

Rhovan rámeredt.

– Azt hittem, elrontottuk.

– Elrontottuk – mondta Kaelen. – Ezért fáj neki. Ezért tépi fel.

Sorya már mozgott.

– Akkor nem hagyjuk tisztán kinyílni!

A középső repedésből fekete por tört fel, de nem gomolyogva. Oszlopként. Vékony, csavarodó oszlopként, amely egy pillanatra embermagasságig emelkedett, majd szétszakadt, és sötét szemcsékkel szórta tele az udvart. Ahol a por bőrre ért, az emberek összerándultak. Nem égetett. Nem mart. Hanem emléket keresett.

Egy őr felüvöltött, és a saját arcát kaparta.

Egy másik nevetni kezdett, aztán azonnal sírásba fulladt.

A gyógyító asszony térdre rogyott, de két másodperc múlva már káromkodva felállt, mert láthatóan még az összeomláshoz is túl mérges volt.

– Takarjátok a szájatokat! – ordította Iren. – Ne lélegezzétek be!

Na, ezt könnyű mondani egy repedező udvar közepén, amikor a föld maga köhög rád, mint egy rosszul nevelt sír.

Kaelen a saját alkarját szorította az arca elé, és a repedés felé indult.

Selin azonnal ráförmedt.

– Ne oda!

– Ha tiszta nyílássá válik, felhozza a csomópontot!

– Akkor mit csinálsz?

Kaelen már felkapott egy nedves rongyot és egy marék hamut.

– Betömöm rosszul.

Rhovan felröhögött köhögés közben.

– Ez az egész háborúnk jelmondata lehetne.

A repedéshez nem lehetett egyenesen odamenni. A poroszlop maradéka minden tiszta mozgásra ráfordult. Kaelen cikcakkban haladt, néha megállt, néha oldalra lépett, néha szándékosan rossz irányba dobott egy kődarabot. A mélyből érkező por késve követte. Jó. A fájdalom útvonalán most gyors volt, de nem pontos.

Sorya közben embereket vezényelt a repedés két oldalára.

– Nem ráállni! Körülötte rontani! Rongy, hamu, törmelék! Aki fémet dob bele, azt én dobom utána!

A középső kőlap újra megbillent, és alóla ezúttal nem por jött.

Hanem kéz.

Vagy valami, ami kéz akart lenni.

Négy rövid, rosszul elosztott nyúlvány kapaszkodott fel a repedés peremére. Nem ujjakként működtek, inkább horgokként. A felületük fekete-szürke volt, repedt, rajtuk vékony, fényes erek futottak. A mozdulat ügyetlen volt, de célzott. A mélybeli test nem teljes testet akart felhozni. Kapaszkodót keresett.

Rhovan odaért elsőnek.

– Na végre, valami tisztességesen undorító.

Teljes erőből rácsapott a horgokra a vasrúddal.

Az egyik nyúlvány megrepedt, de nem engedett el. A másik rácsavarodott a rúdra. Rhovan azonnal elengedte, mielőtt a test rajta keresztül elkapja a mozdulatát.

– Ezt már megtanultam, te ocsmány szar.

Selin oldalról érkezett, és nem a horgot vágta, hanem a kőperemet mellette. A penge szikrázott, a kő lepattant, a horog támasza elcsúszott. Sorya ráfordult, és a saját lándzsanyelét, amelyre rongyot csavartak, keresztben beszorította a repedés fölé. Nem akadálynak. Zavarnak.

Kaelen ekkor jutott oda.

A nyílásból áramló por az arcába csapott, és egy pillanatra mindent elvitt.

Nem az udvart látta.

Hanem a mélyben dolgozó régi embereket.

Nem tisztán. Villanásokban. Valaki egy kőfedélre vésett jeleket. Valaki egy gyereket vitt felfelé a karjában, miközben lent ordított valami. Valaki saját vérét kente egy repedés szélére, nem áldozatként, hanem jelölésként. Aztán egy mondat, idegen hangon, mégis érthetően:

Ne adj neki teljes nevet.

Kaelen visszarántotta magát.

A test éppen ezt akarta.

Hogy a régi emlékből tiszta értelmet csináljon. Hogy ő maga nevezze el. Hogy formát adjon neki.

Nem.

Nem kap teljes nevet.

– Nem nevezni! – ordította Kaelen. – Senki ne mondja ki, minek látja!

Iren azonnal megértette.

– A név rögzít!

A torony hangja erre visszatért.

Most több torokból szólt. Nem egyszerre, hanem egymásra csúszva. Kaelen hangjának darabja, Selin keményebb ritmusa, Beni félelme, Lior vékony, túl tiszta érzékelése, Rhovan gúnyos széle. Undorító keverék.

– Test… vagyok.

Sorya üvöltött rá vissza:

– Nem vagy semmi!

Ez jó volt.

Nem igaz, de jó.

Mert nem adott neki formát.

Rhovan azonnal rátett még egy lapáttal, mert hát ha valaki képes sértegetéssel menteni világot, az ő.

– Egy rosszul összerakott pince vagy, baszd meg!

A hang megbicsaklott.

A horgok közül kettő megremegett.

Kaelen kihasználta. A nedves rongyot hamuba és kőtörmelékbe nyomta, majd nem a horogra tette, hanem a horog és a repedés közti résbe. Aztán rátaposott. A horgok nem tudtak rendesen zárni. Selin újra vágott, Sorya feszített, Rhovan oldalról rúgta vissza a félig felkapaszkodó nyúlványt.

A repedés pereme ekkor belülről összerándult.

A test rájuk akarta csukni a nyílást.

– El! – csattant Iren.

Mindenki hátrarántotta magát.

Rhovan egy fél szívveréssel később mozdult. A repedés széle összezárt, és a vasrúdja odalent maradt. A horgokkal együtt roppant össze a kő között.

Rhovan nézte az üres kezét.

– Kezd személyessé válni.

– Már rég az – mondta Selin.

A repedés nem zárult teljesen. De a horgok eltűntek, a poroszlop megszűnt, és a fekete anyag nem tudott tiszta kapaszkodót venni. A felszín újra elrontott tér maradt.

Viszont a torony nyílása tágabb lett.

És a mélybeli hang már nem akadt annyira.

– Nem vagytok kívül – mondta újra. – Nem vagytok külön.

Lior összegörnyedt.

Beni átkarolta, Nira pedig a saját homlokát az övéhez nyomta, hogy ne fordítsa el a fejét.

– Ne hallgasd – suttogta neki.

– Nem hallgatom – mondta Lior remegve. – Belül mondja.

Iren odarohant hozzájuk, és letérdelt Lior elé.

– Akkor ne válaszolj belül. Válaszolj kívül. Rosszul. Hangosan.

Lior könnyei összekeveredtek az orrából szivárgó vérrel.

– Nem tudok.

Selin lehajolt hozzá.

– De. Tudsz.

A fiú megrázta a fejét.

– Tudja, hogy ajtó vagyok.

Selin arca egy pillanatra olyan lett, mintha valaki pengét nyomott volna a bordái közé. Aztán eltűnt. Visszatért helyette az a kemény, földhöz ragadt, könyörtelen szeretet, ami nem szép mondatokban él, hanem abban, hogy valaki nem engedi, hogy elvigyenek.

– Nem vagy ajtó.

A torony hangja azonnal ráült erre.

– Ajtó.

Selin felnézett a nyílásra.

– Nem.

– Ajtó.

– Nem.

A hang erősödött.

– Ajtó.

Selin ekkor közelebb hajolt Liorhoz.

– Mondj valami hülyét.

A fiú zihált.

– Nem tudok.

– Dehogynem. Mindenki tud. Ez az emberiség egyik legalapvetőbb képessége, sajnos rendszeresen túl is használjuk.

Nira remegő hangon besegített.

– Én… én tegnap azt hittem, Rhovan tényleg kecskeszagú.

Rhovan távolabbról felkapta a fejét.

– Most harc közben rágalmazunk?

Beni nyelt egyet.

– Szerintem Kaelen akkor is mérgesen néz, amikor alszik.

Kaelen nem fordult oda.

– Valószínűleg igaz.

Lior ajka megremegett.

A torony hangja újra mondta:

– Ajtó.

Lior hirtelen felnézett, de nem a toronyra. Selinre.

– Selin… kanál.

Egy fél másodpercig senki nem szólt.

Aztán Rhovan felröhögött.

– Na, ezért megérte túlélni.

Selin szeme sarkában valami megmozdult, de a hangja kemény maradt.

– Jó. Még.

Lior levegőt vett.

– Torony… cipő. Én… nem ajtó. Én rossz kanál vagyok.

A torony hangja megszakadt.

Nem elhallgatott.

Megszakadt.

Mintha a rávezetés egyik belső szála túl nagy ellenállásba ütközött volna. Lior körül a levegő enyhült. Nem sokat. De annyit, hogy a fiú újra rendesen levegőt tudjon venni.

Iren szinte suttogva mondta:

– Meg tudja tagadni a szerepet.

Kaelen hallotta.

És ebben a mondatban ott volt a következő kulcs.

A mélybeli test nem csak anyagot, csatornát, fémet, szervet használ. Szerepeket is. Ajtó. Kapocs. Hang. Védő. Befejező. Ha valakit be tud illeszteni a saját működésébe, már nem kell megtörnie. Elég elhitetnie vele, hogy mindig is oda tartozott.

– Nem engedjük, hogy szerepet adjon – mondta Kaelen.

Sorya ráfordult.

– Hogyan?

Kaelen a torony nyílását nézte, aztán az udvart, aztán a nyugati törttér felől még mindig szálló fekete port.

– Összezavarjuk a kiosztást.

Rhovan lassan elvigyorodott.

– Ez végre úgy hangzik, mint valami, amiben tehetséges vagyok.

– Mindenki szerepet cserél – mondta Kaelen. – Senki nem marad abban, amit a test róla olvas. Selin nem csak védi a gyerekeket. Rhovan nem csak zavar. Sorya nem csak parancsol. Iren nem csak olvas. Én nem csak mintát keresek.

Selin szeme összeszűkült.

– És a gyerekek?

Kaelen Liorra nézett.

– Ők nem ajtók. Nem jelzők. Nem kulcsok. Hangzavar.

Beni felszívta magát.

– Az megy.

Nira bólintott, bár még mindig remegett.

– Nagyon is.

Sorya nem mosolygott. De döntött.

– Jó. Akkor innentől senki nem teszi azt, amit legjobban tud. Csak azt, ami most elrontja a test olvasását.

Rhovan felemelte az üres kezét.

– Fegyverem sincs, szóval máris fejlődöm.

Selin odadobott neki egy rövid, csorba pengét.

– Akkor most óvatos leszel.

Rhovan undorral nézte a pengét.

– Ez megalázó.

– Használd.

A torony nyílásában közben a mélybeli test újabb felületet tolt előre. Ez már nem kéz volt, nem horgony, nem nyúlvány. Egy laposabb, szélesebb rész, amely a repedés peremére feküdt, mintha fülelne a kövön át. A felszíne tele volt apró bemélyedésekkel.

Iren arca megkeményedett.

– Új hallófelület.

– Ilyen gyorsan? – kérdezte Sorya.

– Nem újat növesztett – mondta Kaelen. – Áthelyezte a funkciót.

– Akkor most ezt sem hagyjuk dolgozni – mondta Selin.

De nem ő indult el.

Hanem Iren.

Ez volt a csere első igazi mozdulata.

Nem olvasni ment. Támadni.

A mécsest odaadta Beninek.

– Tartsd, de ne szépen.

Beni úgy fogta, mintha az egész világ legfontosabb értelmetlen tárgyát kapta volna meg. Valószínűleg így is volt.

Iren felkapott egy rövid faéket, hamuba mártotta, és a torony felé futott. Nem gyorsan. Nem egyenesen. A hallófelület bemélyedései azonnal felé fordultak. Olvasni akarták, mi ő. Figyelő. Értelmező. Bizonyosságkereső.

Csakhogy Iren most nem értelmezett.

Ütött.

Az első faéket a hallófelület szélébe verte, nem mélyen, csak ferdén. A test megrezzent. A másodikat Selin dobta neki, de nem ment oda. Távolról, rossz szögből. Iren elkapta, majd a másik oldalon szúrta be. A hallófelület egyszerre két hamis peremet kapott. A bemélyedések nem tudtak tisztán rezonálni.

Sorya közben nem parancsokat osztott.

Hanem a gyerekekhez ment.

Letérdelt melléjük, és teljesen nyugodt hangon elkezdett értelmetlen szavakat mondani.

– Fekete kenyér. Kőmadár. Fordított kanál. Süket torony.

Nira majdnem elnevette magát a rémület közepén.

– Te nagyon rossz vagy ebben.

– Tudom – mondta Sorya. – Ezért jó.

Rhovan a csorba pengével nem rohant neki semminek. Óvatos lett. Túl óvatos. Annyira nem rá jellemzően, hogy a torony figyelme egy pillanatra elvesztette róla a kapaszkodót. Ezt használta ki: nem vágott, hanem egy rongyot kötött a levágott testdarab maradékára, majd elhúzta oldalra, távolabb a nyílástól. Takarított. Undorodva, sértetten, de takarított.

– Ha ezt valaki elmeséli, tagadni fogom – morogta.

Kaelen pedig nem a mintát kereste.

Hanem zajt csinált.

Felkapott két törött cserépdarabot, és összeverte őket, de nem ritmusra. Rosszul. Idegesítően. Úgy, hogy saját magát is zavarta vele. A mélybeli test hallófelülete erre Iren helyett egy pillanatra felé fordult. Nem talált megszokott szerepet. Nem tudta ráilleszteni a befejezőt, a mintakeresőt, a kapocsrombolót. Csak egy embert talált, aki nagyon rossz zajt csinál. Méltatlan, primitív, és jelenleg zseniális. Az emberiség megint a legalantasabb képességével nyert fél lépést. Megható, mint egy koszos csoda.

Iren beütötte a harmadik éket.

A hallófelület megrepedt.

Nem nagyot.

De elég volt.

A torony hangja torzult.

– Nem… vagytok…

Selin hirtelen előrelépett.

Nem a gyerekeket védte.

A toronyra ordított.

– De. Kívül vagyunk.

A hang ráfordult.

Selin folytatta.

– És te is kint akarsz lenni. Ezért fáj.

Ez veszélyes volt.

Nagyon.

Mert túl közel ment az igazsághoz.

A mélybeli test felülete egyszerre megfeszült. A nyílásból szürke pára szivárgott ki, nem sugárban, hanem lassú lepelként, egyenesen Selin felé.

Kaelen már mozdult volna, de Sorya elkapta a karját.

– Szerepcsere.

Igaza volt.

A védő most csali lett.

Selin nem hátrált. Csak oldalra lépett, és közben úgy beszélt tovább, mintha a torony egy sértett, ostoba állat lenne.

– Nem vagy teljes. Nem vagy test. Nem vagy név. Csak próbálkozol.

A pára felgyorsult.

Rhovan ekkor hátulról, teljesen méltóság nélkül, egy vödör koszos vizet borított Selin és a pára közé.

A szürke lepel belemart a vízbe, az azonnal feketévé vált, majd a földre zuhant. A kapcsolat megszakadt.

Selin lassan Rhovanra nézett.

– Leöntöttél.

– Megmentettelek.

– Koszos vízzel.

– A világ nem adott tisztát.

A hallófelület ekkor végleg beszakadt az ékek mentén.

A torony hangja egy pillanatra elvesztette az emberi formáját, és visszazuhant abba a mély, szerkezeti üvöltésbe, amivel korábban kezdte. Az udvar kövei megremegtek, de most már nem rendeződtek. Nem horgonyoztak. Nem adtak neki rendet.

Kaelen abbahagyta a cserépcsattogtatást.

A füle csengett.

A lelke is, bár annak nincs füle, szerencsére, mert akkor már rég megsüketült volna.

A torony nyílása mögött a mélybeli test visszahúzta a sérült hallófelületet.

És ekkor történt az első valóban biztató dolog.

Nem sok.

Nem látványos.

De valódi.

A nyílás peremén a fekete-szürke anyag egy darabon levált a kőről.

Nem omlott le.

Elvált.

A test és a torony között rés keletkezett.

Kaelen ezt meglátta, és a szíve úgy vert egyet, mintha valaki belülről megrúgta volna.

– Nem teljesen nőtt össze vele.

Iren odanézett, még mindig zihálva.

– A torony hordozó. Mondtad.

– Igen. De ha elválasztható…

Sorya befejezte helyette.

– Akkor meg lehet fosztani a felszíni testétől.

Rhovan a csorba pengét forgatta.

– Tehát nem megölni kell elsőnek.

Kaelen a nyílásban sötétlő mélyebb magra nézett.

– Hanem leválasztani arról, amin keresztül kijönne.

Selin megtörölte az arcáról a koszos vizet, és nagyon lassan elmosolyodott. Nem szépen. Nem kedvesen.

Harci mosoly volt.

– Akkor végre nem csak védekezünk.

A torony alatt azonban ekkor újabb mély válasz jött.

Nem nyugat felől.

Nem délről.

Hanem közvetlenül alattuk.

Olyan közelről, hogy az udvar kövei egy pillanatra mind megemelkedtek, alig egy ujjnyit, majd visszaestek.

Lior elsápadt.

– Most már tudja, mit akarunk.

A torony nyílásának mélyén a sötét felület lassan, nagyon lassan hátrahúzódott.

Nem menekülve.

Helyet adva.

Valaminek mögötte.

Kaelen szinte suttogva mondta:

– Akkor ő is szerepet cserél.

A nyílás mélyén megjelent egy új forma körvonala.

Magasabb.

Keskenyebb.

Sokkal emberibb arányú.

És ez volt benne a legrosszabb.

Mert a mélyben ébredő test most már nem egyszerűen ki akart törni.

Hanem elkezdte megtanulni, milyen alakban félnek tőle a legjobban.

A forma nem lépett elő azonnal.

Előbb csak állt a nyílás mélyén, félig a sötétbe ágyazva, félig a torony repedt hús-kövében. És ez a várakozás rosszabb volt, mintha rögtön támadott volna. Mert az emberi arányokkal már lehetett valamit kezdeni. A szem megpróbálta összerakni. Váll. Fej. Törzs. Karok. Ott kell lennie a csuklónak, ott a nyaknak, ott a mellkasnak. A testük ösztönösen értelmet keresett benne, és éppen ezzel adott neki kapaszkodót.

– Ne egészben nézzétek! – csattant Kaelen. – Darabokban!

Rhovan halkan felmordult.

– Most már emberszerű rémálmot is darabolva fogyasztunk. Halad a civilizáció.

A forma felső része megrezdült.

Nem fejként.

Hanem mintha valami épp most döntötte volna el, hogy a fej hasznos ötlet. A sima, fekete-szürke felület közepén sekély mélyedés húzódott végig, aztán kettévált, majd rögtön vissza is záródott. Nem szem nyílt. Csak a szándék próbálta utánozni azt, amit szemnek gondolt.

Lior felszisszent.

Selin azonnal elé állt, de most nem teljesen takarta ki. Már megtanulták, hogy a teljes takarás is minta. Ehelyett oldalra mozdult, úgy, hogy Lior csak törve lásson, Nira pedig közben hangosan beszélni kezdett mindenféle marhaságot.

– Kőmadár eszik cipőt. Beni nem leves. Torony rossz zokni.

Beni erre, rémület ide vagy oda, megsértődött.

– Miért mindig én vagyok leves?

– Mert működik! – vágta rá Nira.

És tényleg működött.

A forma fejnek készülő része megbicsaklott. Egy pillanatra elvesztette az arányt, a vállnak tűnő két oldal közül az egyik lejjebb csúszott, a másik felpúposodott. A mélybeli test nem kész alakot hozott fel. Valós időben próbálta leképezni, mitől félnek.

Iren ezt látta meg először teljesen.

– Nem magát formálja. A reakcióinkból épít.

Sorya arca kőkemény lett.

– Akkor nem adunk neki tiszta reakciót.

– Könnyű mondani – morogta Rhovan. – Épp egy torony méhéből mászik elő valami, ami szeretne ember lenni, csak közben elbaszta az egész tervrajzot.

Kaelen a forma lábának helyét figyelte. Nem volt lába. Még. Alul széles, sűrű, gyökérszerű anyag kötötte a nyílás pereméhez. Ha ki akar lépni, el kell vékonyítania a kapcsolatot. Ha elvékonyítja, támadható lesz.

– Nem most kell ráütni – mondta.

Selin fél szemmel rákapott.

– Hanem mikor?

– Amikor már majdnem sikerül neki.

– Gyűlölöm ezt a választ.

– Én is.

A forma ekkor előrébb csúszott.

A nyílás peremén a kő hangosan reccsent. A torony és a test közti elválás szélesebb lett, de a mélyebb mag azonnal új rostokat húzott a résbe. Vékony, fekete, nedves szálak feszültek a test és a hordozó között. Nem erősnek látszottak. Csak soknak. Mint rossz varrás egy régi seben.

Kaelen szeme megvillant.

– Ott.

Iren bólintott.

– A varratok.

Sorya már értette.

– Ha azokat vágjuk…

– Nem vágjuk – mondta Kaelen. – Megint nem. Elnézést mindenkitől, akinek még vannak egyszerű álmai. Ha vágjuk, újraköti. Ha egyszerre túl sok ponton húzzuk rossz irányba, szétszakad a saját feszítésétől.

Rhovan az ég felé nézett, bár fölöttük csak rom és nyomor volt.

– Egy nap még megérem, hogy valamit egyszerűen fejbe vágunk.

– Ma nem – mondta Sorya.

A terv menet közben állt össze, mert különben természetesen már halottak lettek volna. Iren a mécses fényével kereste a varratok ritmusát. Selin a gyerekek körül tartotta a zavart, de közben a toronyra is figyelt. Sorya három embert intett előre, nem harcosokat, hanem azokat, akik eddig a törmelékkel dolgoztak a leggyorsabban. Rhovan fegyver híján egy hosszabb, ronggyal tekert lécről döntötte el, hogy mostantól az lesz a becsülete utolsó maradványa.

– Ezzel fogok meghalni? – kérdezte.

– Ezzel fogsz dolgozni – mondta Sorya.

– Még rosszabb.

A forma ekkor megtalálta a kart.

Bal oldalon a vállból hosszú, egyenetlen nyúlvány húzódott ki. Nem csont mentén. Nem izom szerint. Inkább úgy, ahogy egy idegen értelem elképzeli: a kar valamivel eléri a távolit, tehát kell valami hosszú. A végén három ujjféle nyílt szét, majd azonnal négy lett belőle, aztán kettő összenőtt. Tanult. Próbált.

A kar Selin felé fordult.

Nem Lior felé.

Selin felé.

Kaelen ezt azonnal megértette.

– Most téged akar mintának.

Selin nem mozdult hátra.

– Akkor rosszat választott.

A kar kilőtt.

Gyorsabb volt, mint az előző testdarab. Már tanult a kudarcból. Nem rándult ügyetlenül, hanem ostorszerűen csapott előre, a végén lévő ujjszerű kampók Selin vállát keresték. Selin félrelépett, de nem szépen. Szándékosan túl korán, aztán vissza, majd le, így a mozdulata nem adott tiszta ívet. A kar elhibázta, a földbe csapódott, és a kőre tapadva azonnal megpróbált új támasztékot venni.

Rhovan ráugrott a léccel.

Nem ütött.

Aláfeszített.

A rongyos fa a kar és a kő közé csúszott, Sorya pedig oldalról egy másik törött gerendát nyomott keresztbe. A kar megfeszült. A torony nyílásánál a varratok egy része azonnal sötétebbre váltott.

– Most húzza vissza! – kiáltotta Iren.

Kaelen már mozdult. Nem a karhoz ment, hanem a nyílás pereméhez. A varratok közül három egyszerre feszült meg, de nem azonos irányba. Ha ezeket rosszul megterhelik, a test saját visszahúzó ereje szakítja ki őket.

– Bal oldali felső! Középső alsó! Jobb oldali ferde! – ordította.

Ez emberi fülnek borzalmas utasítás volt. Szerencsére mindenki már annyira rémült és fáradt volt, hogy nem volt ideje túlgondolni. Iren a fényt rántotta a bal felsőre. Sorya a kar feszítését tartotta. Rhovan káromkodva nyomta lefelé a lécet. Selin pedig, ahelyett hogy hátrált volna, előrelépett, és a saját pengéjét nem a karba, hanem a földbe vágta a kampók mellett, hogy a kar ne tudjon tiszta fogást váltani.

– Tartsátok rosszul! – kiáltotta Kaelen.

– Mégis hogy lehet jól rosszul tartani valamit? – üvöltötte Rhovan.

– Pont így!

Kaelen az első varrathoz nyomott egy hamus rongyot, majd faéket ütött mellé. Nem elvágta. Feszítette. A varrat megnyúlt, a test hátrarántotta volna, de a rongy és fa rossz szöget adott neki. A második varratot Iren érte el egy hosszú rúddal, és oldalra tolta, nem erősen, csak annyira, hogy a belső húzás ne találjon vissza ugyanabba a pályába. A harmadikhoz Selin dobta oda a csorba pengét Rhovannak.

– Most!

Rhovan elkapta, és ahelyett hogy a varratba vágott volna, beleakasztotta a penge fokát, majd teljes testtel hátradőlt.

– Ez nem vágás! – ordította sértetten.

– Pont ezért jó! – vágta rá Kaelen.

A három varrat egyszerre feszült túl.

A forma felsőteste megrándult.

A kar, amelyet eddig a földhöz kötöttek, hirtelen visszarándult volna, de nem tudott. A nyílás peremén a fekete szálak egyszerre pattantak meg, nedves, csattanó hanggal. A test nem szakadt le teljesen, de a bal oldala elvesztette a tartását. A kar lesüllyedt, a fejnek készülő rész félrebillent, és a mélybeli hangból egy torz, félig kialakult szó szakadt ki.

– Véd…

A hang elakadt.

Selin arca megfeszült.

– Mit mondott?

Iren fehér arccal nézte a formát.

– Nem beszélt. Próbált szerepet venni.

Kaelen Selinre nézett.

– Tőled.

A test Selin védő szerepét próbálta lemásolni. Nem a mozdulatát. Nem a hangját. A funkcióját. Védő. Aki a többiek és a veszély közé áll. Ha sikerül neki, a következő alak nem támadó lesz. Hanem valami, ami védelemnek hazudja magát. Ami mögé az ember ösztönösen beállna. És akkor vége.

Selin megértette.

A szemében olyan düh gyúlt, ami már nem lángolt, hanem vágott.

– Az az enyém.

A torony formája újra mozdult, mintha a szó maradékát akarná folytatni.

Selin nem hagyta.

Felkapott egy marék fekete port és hamut, végighúzta a saját mellkasán keresztben, majd hangosan, mindenki előtt kimondta:

– Nem védek. Most vadászok.

A mélybeli test megbicsaklott.

Mert a szerep kicsúszott alóla.

Selin elindult felé.

Nem védőként.

Nem anyaként.

Nem pajzsként.

Hanem ragadozóként.

A mozdulat hideg volt, gyors, tiszta, de nem befejezhető. Minden lépése után kicsit változtatott a szögön. Nem adott mintát. A torony felülete megpróbálta követni, de a sérült varratok miatt késve reagált. Selin a kar tövéhez ért, és a pengét oldalról belevágta abba a gyűrődésbe, ahol a nyúlvány a testhez kapcsolódott.

Most vágott.

Mert most lehetett.

A kar töve felnyílt, és sűrű, fekete nedv csapott ki belőle. Selin elhajolt, de egy csepp az arcára fröccsent. A bőre azonnal elsápadt körülötte, ő mégsem állt meg. Másodszor is vágott, mélyebbre. A nyúlvány leszakadt, és a földre zuhant, ahol tovább rángott, mintha még mindig parancsot keresne.

Rhovan rátaposott.

– Nem kapsz.

A torony hátrarántotta az emberszerű formát.

De most már sebesült volt.

Bal oldala szakadt, a varratok fele levált, a hallófelülete sérült, a horgonyai elrontva, a csomópont visszafájdalma még mindig dolgozott benne. Nem nyerték meg. Még közel sem. De most először nem csak túléltek egy támadást.

Hanem elvettek tőle valamit.

A mélybeli test ezt megértette.

És gyűlölte.

A nyílás mögötti sötétben hirtelen több sima felület fordult egyszerre feléjük. Nem arcok. Nem szemek. De figyelem. Sok figyelem. Túl sok.

A hang most nem utánzott senkit.

Saját torz mélységéből beszélt.

– Visszaveszem.

Sorya felemelte a fegyverét.

– Próbáld meg.

Ez a mondat természetesen veszélyes volt, mert a világ szereti komolyan venni az ilyen ostobán bátor kijelentéseket.

A torony alatti föld azonnal válaszolt.

A nyugati törttér mögötti régi járatból, ahol az előbb még csak fém csillant a sötétben, most egyszerre három éles, fémes koppanás hallatszott.

Kaelen odakapta a fejét.

A mélybeli test nem csak a felszínen próbált új alakot.

A nyugati ágban lévő régi fémdarabokat is elérte.

– A csomópont! – mondta Iren.

Sorya már fordult.

– Vissza kell menni?

Kaelen a toronyra nézett, aztán a nyugati törttérre.

Két támadás. Egy test. Két irány. Ha mind ugyanarra mennek, a másik nyílik. Ha szétválnak, a test szerepeket oszt rájuk. Minden választás rossz, ami legalább azt jelenti, hogy végre igazi döntési helyzetben vannak, nem csak pánikszerű rohangálásban. Micsoda luxus.

– Nem mind – mondta.

Selin azonnal értette.

– Én fent maradok.

– Nem – mondta Kaelen. – Most te mész le.

A nő tekintete megkeményedett.

– A gyerekek…

– Pont ezért. Már rád olvasott. Fent téged akar használni. Ha itt maradsz, újra próbálkozik. Lent viszont elvisszük előle a szerepet.

Rhovan halkan füttyentett.

– Ez pofátlanul okos. Utálom is.

Selin egy pillanatig Kaelent nézte.

Aztán bólintott.

– Jó.

Sorya döntött.

– Kaelen, Selin, Iren le. Rhovan velem fent marad.

Rhovan arca eltorzult.

– Én parancsnoki felügyelet alatt? Ez kegyetlenség.

– Pont ezért – mondta Sorya.

A gyerekekhez a gyógyító asszonyt és Terent rendelték, bár Teren tiltakozni próbált.

– Én még tudok…

– Ülni – vágta rá a gyógyító asszony. – Azt tudsz. Azt is rosszul, de most elég lesz.

Lior felnézett Selinre.

– Lemész?

Selin leguggolt elé.

– Igen.

– Hallani foglak?

– Nem tudom.

– Akkor mit csináljak, ha megint ajtónak hív?

Selin röviden elmosolyodott.

– Mondd neki, hogy rossz kanál vagy.

Lior bólintott.

Nem volt mosoly. De volt döntés.

Kaelen, Selin és Iren a nyugati törttér felé indultak. A torony nyílása mögött az emberszerű forma nem támadt újra. Ez nem nyugtatta meg őket. Az ilyesmi soha nem jóindulatból marad csendben. Hanem mert épp máshol dolgozik.

A pincejáratba visszaérve a levegő már nem száraz volt.

Hanem váltakozó.

Forró, aztán hideg.

Száraz, aztán nedves.

Mintha a mélybeli test két különböző működése küzdene ugyanazon az útvonalon. A nyugati csomópont közepén a torony felé futó repedés tovább lüktetett, de most a nyugati ág is megnyílt. A beomlott boltív mögött látszó sötét mélyebbre húzódott, és benne a fémes koppanások újra megszólaltak.

Három.

Aztán kettő.

Aztán három.

Iren azonnal felemelte a kezét.

– Ritmust keres.

Kaelen bólintott.

– A régi fémdarabokkal.

Selin pengét váltott a kezében.

– Akkor nem hagyjuk, hogy megtalálja.

A nyugati boltív mögött keskeny járat nyílt. Eddig beomlottnak látszott, de a fájdalom visszalökése kitolta belőle a törmelék egy részét. Nem sokat. Pont annyit, hogy egy ember oldalazva átpréselje magát. Természetesen. Mert az élet nagyvonalú, csak mindig fulladásveszéllyel csomagolja az ajándékait.

Selin ment elsőnek.

Kaelen utána.

Iren zárta.

A járat falán régi vésetek húzódtak. Nem szépek. Nem díszek. Használati jelek. Törések, vonalak, elrontott körök. Kaelen csak villanásokban nézte őket, de egyet így is felismert a csomópont emlékképéből: egy félbehagyott név jele. Vagy inkább egy név megtagadása.

– Ezek nem imák – mondta.

Iren mögötte halkan válaszolt:

– Hanem tiltások.

Selin nem fordult hátra.

– Használhatók?

– Talán – mondta Kaelen.

– Ez nem válasz.

– De sajnos igaz.

A fémes koppanás közelebb jött.

A járat végén alacsony, hosszúkás tér nyílt. Egy régi tároló vagy zárókamra lehetett. A falakba kőrekeszeket vágtak, bennük részben elkorhadt fa, rozsdás fém, törött edények. A kamra végében pedig egy alacsony kőasztal állt.

Rajta három fémdarab.

Nem olyanok, mint amiket korábban kiszedtek a mélybeli magból. Ezek régebbiek voltak. Sötétebbek. Mindegyikre jeleket karcoltak, de a jeleket valami fekete anyag részben kitöltötte. A darabok önmaguktól mozdultak. Nem sokat. Csak annyit, hogy a kőasztalon koppanjanak.

Három.

Kettő.

Három.

Iren elsápadt.

– Ezek záródarabok.

Kaelen közelebb lépett, de nem túl közel.

– Régen ezekkel tartották zárva a nyugati ágat.

Selin arca megkeményedett.

– És most?

A három fémdarab egyszerre koppant.

A kamra falán a fekete por megmozdult.

Kaelen szinte suttogta:

– Most a test kulcsnak használja őket.

A három fémdarab nem egyszerre emelkedett meg.

Először a bal oldali.

Aztán a jobb.

A középső csak rándult egyet, mintha valami odalent még nem tudná eldönteni, melyikkel kezdje. Ez a bizonytalanság volt az első apró ajándék, amit a kamra adott nekik. Nem nagy ajándék, nem is szép, inkább olyan, mint amikor valaki egy égő házban talál egy félig teli vödröt. Nem váltod meg vele a világot, de legalább nem teljesen haszontalan.

Iren azonnal lejjebb tartotta a mécsest.

– Nem egyformák.

Kaelen már látta.

A bal oldali fémdarab jelei mélyebbek voltak, de kevésbé töltötte ki őket a fekete anyag. A jobb oldalin a karcok sekélyek voltak, viszont a fekete szövet szinte ránőtt a peremekre. A középsőn nem a jelek voltak fontosak. Hanem a széle. Finoman recézett, mint valami régi zárnyelv. Nem fegyver. Nem kulcs. Inkább olyan tárgy, amit valamibe be kellett illeszteni, hogy az ne nyíljon tovább.

– A középső tartotta a zárat – mondta Kaelen.

Selin nem vette le a szemét a darabokról.

– Akkor azt visszük.

– Nem – mondta Iren. – Pont azt akarja, hogy megfogjuk.

A középső fémdarab erre koppant egyet.

Tisztán.

Túl tisztán.

A hang végigfutott a kamrán, és a falvésetekben ülő fekete por egyszerre megremegett. A régi tiltójelek közül három halványan kirajzolódott, mintha a por nem rájuk rakódott volna, hanem belőlük akarna kinőni.

Selin lassan hátralépett fél lépést.

– Mondjátok ki gyorsan, mielőtt ez a vacak beszélni kezd.

Kaelen körbenézett.

A kamra nem élő szerv volt, hanem régi emberi zárhely, amelyet a mélybeli test most megpróbált átírni. Ez számított. A test itt nem otthon volt. Betörő volt. Használta, amit talált, de nem ő építette. Ezért hibázhatott.

– A zárdarabokat nem elvinni kell – mondta. – Hanem visszaállítani rossz sorrendbe.

Iren rávágta:

– Igen. Ha a test kulcsként használja őket, meg kell hamisítani a zárat.

Selin arca egy árnyalattal sötétebb lett.

– Ez jól hangzik. Mit jelent a gyakorlatban?

A jobb oldali fémdarab ekkor megemelkedett a kőasztalról, és egy ujjnyit oldalra csúszott. Nem magától. A fekete anyag alatta vékony szálként feszülni kezdett, összekötve a kőasztal repedésével.

Kaelen odamutatott.

– Azt nem hagyjuk új helyre menni.

Selin mozdult először.

Nem a darabhoz nyúlt. A kőasztal mellé vágta a pengéjét, pontosan oda, ahol a fekete szál kifutott a repedésből. A szál összerándult, de nem szakadt. Iren a mécsest közelebb vitte, nem a szálra, hanem a köré. A fényben látszott, hogy a fekete kapcsolat nem egyetlen rost. Három vékonyabb futásból áll, amelyek egymást váltva húzzák a fémet.

– Három ütem – mondta Iren. – Ezért koppan három-kettő-három.

Kaelen felkapott egy korhadt falécet az egyik rekeszből.

A fa porladt a kezében, de a belseje még tartott. Hamu nem volt elég, por viszont mindenütt. A léc végét beletörölte a fekete porba, aztán a jobb oldali fémdarab mellé nyomta, nem hozzá, hanem a kő és a fém közé.

– Amikor húzza, aláékeljük.

– És ha ránk fordul? – kérdezte Selin.

– Akkor örülünk, hogy még van mire fordulnia.

– Pocsék humor.

– Rhovan fertőz.

A jobb oldali darab újra mozdult.

Kaelen alátolta a lécet. Selin azonnal rátaposott a másik végére. A fém nem tudott továbbcsúszni, de a húzás nem szűnt meg. A fekete szálak megfeszültek, és a falon az egyik tiltójel sötétebbre váltott.

Iren a jelre nézett, majd a középső darabra.

– A falak emlékeznek a sorrendre.

– Akkor olvasd – mondta Selin.

– Nem olvasni kell.

Iren hangja most furcsán száraz lett.

– Elrontani.

Kaelen egy pillanatra ránézett. Jó. Már mindannyian kezdtek ugyanúgy gondolkodni. Ez vagy fejlődés volt, vagy kollektív elmebaj. A jelenlegi körülmények között a kettő között nem érdemes finnyás különbséget tenni.

A bal oldali fémdarab hirtelen lecsapódott.

A koppanás nem volt hangos, mégis fájt.

Selin megtántorodott.

Kaelen fejében egy pillanatra megjelent a torony nyílása. A fent maradtak. Lior. A gyerekek. Sorya és Rhovan. A test felszíni formája. És egy nagyon tiszta, nagyon veszélyes késztetés: vissza kell menni.

Nem.

Pont ezt akarta.

– Maradunk! – csattant Kaelen.

A szó nem csak Selinnek és Irennek szólt. Saját magának is. Mert a mélybeli test most nem csábította őket valamire, hanem sürgette. Vissza akarta rántani őket a felszínre, hogy a zárdarabokkal egyedül dolgozhasson tovább.

Selin fogai összeszorultak.

– Fent támad.

Iren lehunyta a szemét egy pillanatra, majd megrázta a fejét.

– Nem. Fent mutatja magát. Itt csinálja.

Ez elég volt.

Kaelen a középső darabra mutatott.

– Azt kell hamis helyre ültetni.

– Hová? – kérdezte Selin.

A falon három tiltójel látszott tisztábban. Bal oldalt egy félkör, amelyet keresztvonal tört meg. Jobb oldalt három egymásba csúszó szög. Középen pedig egy nyitott forma, amely majdnem névjelnek látszott, de a végén szándékosan elrontották. A középső fémdarab recézett széle ehhez tartozhatott. Túl szépen. Túl nyilvánvalóan.

Kaelen elfordította a fejét.

– Nem a középső jelhez.

Iren bólintott.

– A balhoz.

Selin ránézett.

– Biztos?

– Nem – mondta Iren. – De a középső túl tiszta. A bal tiltás megszakító jel. Ha oda kerül a zárnyelv, nem nyit, hanem elakaszt.

– Elég nekem – mondta Selin.

A középső fémdarab azonban nem hagyta magát.

Amikor Selin közelített, a recézett szélén a fekete anyag finom, vékony tüskékké emelkedett. Nem látványosan. Csak annyira, hogy ha puszta kézzel megfogja, a bőrébe menjen. És onnantól a test nem a fémet húzná. Hanem őt.

Kaelen egy régi edény törött oldalát kapta fel.

– Ezzel.

Selin átvette.

– Ez nevetséges.

– Igen. Használd.

Az edénydarabbal oldalról tolta meg a középső fémet. A darab először nem mozdult, aztán a recézett széle végigkaparta a kőasztalt. A hangtól mindhármuk tarkója megfeszült. A falvésetek egyszerre sötétebbre váltottak. A jobb oldali fémdarab újra megpróbált elcsúszni, de a léc és Selin lába tartotta. A bal oldali pedig lassan emelkedni kezdett, mintha a sorrendet vissza akarná állítani.

Iren nem várta meg.

A mécsest letette a földre, felkapott egy marék port, és a bal oldali darab alá szórta. A fém lecsapódott, de nem tisztán. A por tompította. A koppanás elhalt.

– Most! – mondta.

Selin teljes erőből oldalra tolta a középső darabot.

A kőasztal bal szélén futó félkörös tiltójelbe akadt.

Nem illett oda.

Pont ezért szorult be.

A kamra válasza azonnali volt.

A falakban ülő fekete por egyszerre felrobbant, de nem kifelé. Befelé. Mintha a vésetek magukba szívták volna. A három fémdarab közül a jobb oldali vadul rángatózott, a bal oldali megrepedt, a középső pedig olyan mély, tompa hangot adott ki, mintha egy régi ajtó, amelyet nem szabad kinyitni, most belülről zárta volna rá magát valamire.

Fent a torony üvöltött.

Nem hangosan.

Mélyen.

Az egész kamra beleremegett.

Selin hátratántorodott.

Iren felkapta a mécsest.

Kaelen a falvésetekre nézett.

A fekete anyag eltűnt belőlük.

És a régi jelek most először tisztán látszottak.

Nem szöveg volt.

Nem teljes tudás.

De egy minta igen.

Három tiltás. Egy elrontott név. Egy hordozó leválasztása. Egy mély mag visszazárása.

Kaelen szíve keményen vert.

– Ez nem csak zárkamra volt.

Iren közelebb hajolt a falhoz.

– Hanem útmutató.

Selin már a kijárat felé nézett.

– Elég útmutató ahhoz, hogy fent ne dögöljünk meg?

Kaelen a jeleket nézte, majd a középső, rossz helyre szorított fémdarabot.

– Elég ahhoz, hogy tudjuk, mit kell leválasztani.

A kamra végében ekkor megmozdult a sötét.

Nem a zárdaraboknál.

Mögöttük.

A fal aljában, ahol eddig csak törmelék volt, egy keskeny rés nyílt. Nem természetes. Nem a test csinálta most. Régi mechanika engedett el, ahogy a zárdarab rossz helyre került. Egy rejtett nyílás. Mert természetesen az ősi lezárók is szerettek mindent titkos átjárókkal megoldani, mintha nem lett volna elég bajuk.

A rés mögül hideg levegő csapott ki.

Hideg.

Tiszta.

Nem a test levegője.

Iren szeme kitágult.

– Ez a régi kerülő.

Kaelen már tudta.

– A torony hordozó és a mély mag közé vezethet.

Selin pengét szorított.

– Akkor oda megyünk.

Fent újabb üvöltés rázta meg a követ.

Ezúttal emberi hang is keveredett bele.

Rhované.

– Ez fent rosszabbodik – mondta Iren.

Selin arca megfeszült, de nem mozdult vissza.

Kaelen látta rajta a döntést, és kivételesen nem kellett kimondaniuk. Ha most visszamennek, csak a felszíni alakot verik vissza újra és újra. Ha bemennek a régi kerülőbe, talán elérik azt a pontot, ahol a test és a torony közti kapcsolat tényleg szétválasztható.

Vagy ott halnak meg.

Apróság.

– Megyünk – mondta Kaelen.

A régi nyílás olyan szűk volt, hogy csak oldalazva fértek át rajta. Selin ment elöl, mert már átállt vadászba, és a mélybeli test még mindig a védőt kereste volna benne. Kaelen középen, Iren hátul a mécsessel. A hideg levegő egyre erősödött. Ez nem megnyugtató volt. Csak másfajta veszély. A régi lezárók valamit itt hagytak. Valamit, amit a test nem tudott teljesen elfoglalni.

A járat falán már nem fekete por volt.

Hanem fehér-szürke lerakódás.

Só.

Vagy valami ahhoz hasonló ásvány.

Iren végighúzta rajta a fényt.

– Ezért nem nőtt be.

Kaelen bólintott.

– Gátanyag.

Selin egy darabot lekapart a pengével.

– Használható?

– Talán.

– A talán ma nagyon sok munkát kap.

Kaelen letört egy kisebb darabot a lerakódásból, rongyba csavarta, és eltette.

A járat végén alacsony boltív nyílt.

Mögötte nem kamra volt.

Hanem egy keskeny, hosszú hasadéktér a torony alapja és a mélybeli mag között. Mintha valaha szándékosan hagytak volna egy üres réteget. Elválasztó hézagot. A bal oldalon a torony régi alapkövei húzódtak, repedten, de még emberi módon rakva. A jobb oldalon a mélybeli test fekete-szürke felülete feszült, nedvesen, lüktetve, vastag rostokkal kapaszkodva át a kőbe.

Itt volt a kapcsolat.

Nem jelképesen.

Ténylegesen.

Száz meg száz fekete szál, gyökér, rost, ideg kapaszkodott a torony alapjába. Némelyik vastag volt, mint egy kar. Mások vékonyak, mint hajszálak. Ahol a sólerakódás érintette őket, ott a szálak visszahúzódtak vagy elvékonyodtak. Ahol a kő tiszta volt, ott mélyen belenőttek.

Selin nagyon halkan mondta:

– Itt lehet leválasztani.

Kaelen gyomra összeszorult.

– Igen.

Iren felemelte a mécsest, és a fény végigcsúszott a hasadéktéren.

A rostok nem véletlenszerűen kapcsolódtak.

Három nagyobb köteg volt.

Egy fent, a torony nyílásának irányába.

Egy középen, a felszíni udvar felé.

Egy lent, mélyebbre, ahol a valódi mag pulzálása jött.

A falvésetek mintája most értelmet nyert.

Három tiltás.

Három köteg.

Hordozó leválasztása.

Mély mag visszazárása.

– Nem mindet egyszerre – mondta Iren.

– Nem – mondta Kaelen. – Ha mindet egyszerre tépjük el, a mag kiszakad és valahol máshol tör fel.

Selin már a rostokat figyelte.

– Sorrend?

Kaelen a felső kötegre mutatott.

– Először a felszíni alakot adó felső. Aztán az udvari horgony középen. A mélyet nem vágjuk. Azt sóval zárjuk vissza.

Iren bólintott.

– Ha a mélyet vágjuk, lehet, hogy felébred teljesen.

Selin szája kemény vonallá vált.

– Akkor nem vágjuk.

A felső köteg ekkor megfeszült.

Fentről tompa becsapódás hallatszott.

Rhovan újra ordított, de most nem káromkodott. Fájdalom volt benne.

Selin egész teste megfeszült.

Kaelen elkapta a karját.

– Szerep.

A nő egy pillanatra majdnem visszacsúszott védőbe.

Aztán lehunyta a szemét, és visszahúzta magát.

– Vadász.

– Igen.

– Akkor vadászom.

Nem volt több beszéd.

A felső köteghez mentek.

Vágni nem lehetett csak úgy. A vastag rostok nedvesen csúsztak, és ahol Selin pengéje hozzáért, a rost azonnal rá akart tapadni a fémre. Kaelen elővette a rongyba csavart sódarabot, és végighúzta az egyik vékonyabb kapcsolódáson. A rost összerándult. Nem szakadt el, de elengedte a követ egy ujjnyi részen.

Iren levegőt vett.

– Sóval leválik.

– Akkor ezzel nyitjuk meg, és utána vágjuk a már elengedett részt – mondta Kaelen.

Selin bólintott.

Dolgozni kezdtek.

Kaelen sóval húzta végig a kapcsolódási pontokat. Iren a mécses fényével kereste, melyik rost fut vissza ugyanabba a kötegbe, és melyik csak megtévesztő mellékszál. Selin ott vágott, ahol a rost már elengedte a követ. Nem szépen. Nem lendületből. Röviden, könyörtelenül, újra és újra.

Fent minden vágásra reagált valami.

Tompa csapódás.

Kőreccsenés.

Egy mély üvöltés.

A felszíni alak gyengült.

De a mélybeli test is értette, honnan jön a sérülés.

A hasadéktér jobb oldali falán hirtelen sima folt alakult ki.

A mély mag felülete ott, mellettük, arcot próbált képezni.

Nem a torony nyílásában.

Itt.

Közvetlen közel.

Iren hátralépett.

– Ne nézzetek rá!

Selin nem nézett.

Vágott.

Kaelen a sót a formálódó sima foltra vágta.

A hatás azonnali volt.

A felület sistergett. Nem hangosan, inkább száraz, dühös súrlódással. Az arc lehetősége szétesett, mielőtt formát kapott volna. A mélyből olyan nyomás csapott fel, hogy mindhárman a bal oldali alapköveknek estek.

Kaelen vállába fájdalom hasított.

Selin elejtette a pengét.

Iren mécsese majdnem kialudt.

Majdnem.

A láng visszakapaszkodott.

Makacs kis vacak. Az ember már majdnem tisztelné, ha nem lenne egy láng.

– Felállni – préselte ki Selin.

Nem parancs volt.

Kérésnek túl kemény, parancsnak túl emberi.

Felálltak.

A felső köteg fele már lógott.

Kaelen látta, hogy még három vastagabb rost tartja. Ezek a torony felső nyílásához mennek. Ha ezek elszakadnak, az emberszerű forma odafent összeomlik vagy legalább visszahúzódik.

– Három tartórost – mondta.

Selin felvette a pengét.

Iren sódarabot keresett a falról, letört még egyet, és Kaelen kezébe nyomta.

– Gyorsan.

Az első tartórost sóra összerándult, Selin vágta.

A másodiknál a rost rátekeredett a pengére. Selin nem húzta vissza. Elengedte a pengét, Kaelen sót nyomott rá, Iren pedig egy kődarabbal leverte a fémről a megdermedt szövetet. Selin újra felkapta.

A harmadik tartórost nem várta meg őket.

Visszahúzódott a mélyebb falba.

– Menekíti – mondta Iren.

Kaelen azonnal utána nyúlt a sóval, de nem érte el. A rost eltűnt egy keskeny, nedves repedésben, majd egy új ponton bukkant ki fentebb, már mélyebben beágyazva a torony alapkövébe.

Ravaszodott.

A rohadék tanult munka közben is. Mert miért is ne, a világ nyilván túl kedves lett volna egy buta szörnnyel.

Selin körbenézett.

– Oda nem férünk fel.

Kaelen a bal oldali alapköveket nézte.

A repedés mellett régi sólerakódás futott felfelé, vékony csíkban. Ha azt le tudják verni, a só ráomolhat a rost új kapcsolódási helyére.

– A követ kell ütni.

Selin már lendült.

– Hol?

– A fehér csík alatt!

Selin ütött.

A penge markolatával. Egyszer. Kétszer. A kő nem engedett.

Fent újabb ordítás.

Most Soryáé.

Iren odalépett Selin mellé, és a mécses fémperemével ráütött ugyanarra a pontra. Apró darab pattant le. Kevés.

Kaelen felkapott egy laza követ a földről.

– Félre.

Teljes erőből rávágta.

A sólerakódás megrepedt, majd egy tenyérnyi darab levált, végigzuhant a falon, és pont a tartórost új kapcsolódására hullott.

A rost vadul rángatózni kezdett.

Selin elkapta a lehetőséget.

Felugrott, amennyire a szűk tér engedte, és a pengét nem a rostba vágta, hanem a kő és a rost közé. A sótól elengedett kapcsolódás egy pillanatra nyitott lett. Selin csavart egyet a pengén.

A harmadik tartórost kiszakadt.

Fent a torony olyan hangot adott ki, mintha egy óriási torok egyszerre nyelne követ és saját vért.

A hasadéktér megrázkódott.

A felső köteg lógni kezdett, elválva a torony alapjától.

Odafent valami nagy zuhant.

Rhovan üvöltése most már tisztán hallatszott:

– Ez az! Dőlj csak, te elbaszott bábszínház!

Kaelen elmosolyodott volna, ha nem fáj minden levegővétel.

– A felszíni forma összeomlott.

Selin nem engedte meg magának a megkönnyebbülést.

– Következő.

A középső köteghez fordultak.

Ez vastagabb volt.

És rosszabb.

Mert ez nem a torony formájához ment, hanem az udvarhoz. A horgonyokhoz. A gyerekek felé futó keresésekhez. A középső kötegben több vékonyabb, világosabb szál is futott, nem fekete, inkább hamuszürke. Iren arca megváltozott, amikor meglátta őket.

– Ezek élő kapcsolatokból maradtak.

Selin hangja elmélyült.

– Emberekből?

– Félelemből. Vérből. Érintésből. Nem tudom.

Kaelen tudta, mit jelent ez.

Ha ezt rosszul vágják, odafent valaki sérülhet. Talán Lior. Talán Selin korábbi vére miatt ő maga. Talán azok, akiket a por megérintett.

– Nem vágjuk közvetlenül – mondta.

Selin lassan bólintott.

– Sóval?

– Előbb az élő szálakat kell elnémítani.

Iren közelebb hajolt, de nem érintette őket.

– Hogyan?

Kaelen fáradtan nézte a hamuszürke szálakat.

Aztán eszébe jutott Lior mondata.

Én nem vagyok ajtó.

– Meg kell tagadni a szerepet fent is.

Selin rögtön értette.

– Lior.

– Nem csak ő. Mindenki, akire ráült.

Iren felemelte a fejét.

– Akkor innen nem tudjuk teljesen megcsinálni.

– Nem – mondta Kaelen. – Fent kell kimondaniuk.

Selin már fordult volna vissza, de Kaelen megragadta a karját.

– Te nem mész.

A nő szeme villant.

– Ne kezdd.

– Ha te mész vissza, megint a védő szerepet adod neki. Most innen kell elvágnod, amit rád kötött.

Selin arca megfeszült.

Ez nehezebb volt neki, mint bármelyik vágás.

Mert fent voltak a gyerekek.

Mert fent volt Lior.

Mert fent volt minden, amiért ösztönösen visszarohanna.

És pont ezért nem tehette.

Iren halkan mondta:

– A hang átmehet a kötegen.

Kaelen ránézett.

– Hallanak minket?

– Nem biztos. De a köteg élő irányba fut. Ha a test használja, talán mi is bele tudunk rontani.

Selin a középső köteg elé állt.

Nem tette rá a kezét.

Csak közel hajolt hozzá.

A hamuszürke szálak azonnal megmozdultak felé.

Kaelen sót tartott készen.

Selin mély levegőt vett.

Aztán nem kiáltott.

Nem ordított.

Úgy beszélt, mintha Lior közvetlenül előtte állna.

– Lior. Nem vagy ajtó. Beni. Nem vagy kulcs. Nira. Nem vagy hang. Senki odafent nem eszköz. Senki nem tartozik hozzá. Halljátok? Rossz nevet adott. Rossz szerepet adott. Hazudik.

A köteg megremegett.

Fentről tompa hangzavar jött. Nem lehetett érteni, de válasz volt.

Iren szeme megtelt könnyel, de a keze biztos maradt.

– Folytasd.

Selin hangja keményebb lett.

– Rhovan nem zavar. Rhovan most tart. Sorya nem parancs. Sorya most fal. Teren nem törött. Teren most zaj. Én nem védő vagyok. Én kés vagyok a húsában.

A hamuszürke szálak közül kettő elsötétült, majd elernyedt.

Kaelen azonnal sót nyomott rájuk.

A szálak visszahúzódtak a kötegből.

Fent ekkor gyerekhangok törtek át a kövön, torzan, távolról, de felismerhetően.

– Nem ajtó!

– Nem kulcs!

– Rossz kanál!

Rhovan hangja is belezuhant a káoszba:

– Nem zavar vagyok, hanem egy rohadtul dühös takarító!

Ez valamiért működött.

A középső köteg hamuszürke szálai sorban lazultak el. Nem mind. De elég.

Kaelen és Iren sóval dolgoztak, Selin pedig ott vágott, ahol a kapcsolat már nem élő irányba húzott. A köteg darabokban engedett. Minden egyes elszakadó rostnál fent más hang jött: edénycsattanás, lánczörgés, gyerekkiáltás, Sorya rövid parancsa, Rhovan sértett káromkodása.

Az udvar tartotta magát.

A középső köteg végül megrogyott.

Nem szakadt el teljesen.

De levált annyira, hogy a mélybeli test ne tudjon tiszta horgonyt venni odafent.

Kaelen már alig állt.

Iren arca hamuszürke volt.

Selin kezén fekete nedv és saját vér keveredett.

És még ott volt a harmadik, mély köteg.

Amit nem vághattak.

Csak visszazárhattak.

Az alsó köteg más volt, mint a másik kettő. Vastagabb. Lassabb. Nem kapkodott. Nem reagált mindenre. Mélyen pulzált, és a körülötte lévő kő úgy rezgett, mintha nagyon messziről, nagyon lentről jönne egy szívverés. Nem a toronyé. Nem is a felszíni testé.

A valódi magé.

Iren alig hallhatóan mondta:

– Ha ezt elrontjuk, felébresztjük.

Kaelen elővette az utolsó sódarabot.

Kicsi volt.

Nevetségesen kicsi ahhoz képest, ami előttük feküdt.

Mert hát persze, a világ végén mindig egy nyomorult kis darabka marad, nem egy rendes eszköz. Ember hozott volna többet? Talán. De az ember előbb általában nem tudja, hogy egy föld alatti test ideggyökerét kell majd sózni. Felháborító tervezési hiányosság.

Selin a falra nézett.

– Le lehet törni még?

Kaelen megnézte a lerakódást. A közeli részeket már megbontották. Fentebb maradt több, de elérhetetlen magasságban, a szűk hasadéktérben.

Iren a mécsest felemelte.

– Ha a felső köteg lógó rostjait ráhúzzuk a sócsíkra, leverhetik.

Kaelen ránézett.

– A levágott rostokkal?

– Halottak. Talán már nem vezetik vissza.

Selin már ment is.

A felső köteg lógó, elernyedt rostjai nyálkásan tapadtak a falhoz. Selin undor nélkül fogta meg rongyon keresztül. Illetve valószínűleg undorral, csak nem ért rá műsort csinálni belőle, ellentétben Rhovannal, aki ezt bizonyára színpadra vitte volna. Meghúzta. A rost nem szakadt. Kaelen és Iren segítettek. Hárman együtt rántották oldalra.

A lógó köteg végigcsapódott a falon.

A felső sólerakódás megrepedt.

Még egyszer rántották.

Most egy nagyobb darab levált, lezuhant, és szétrobbant a földön.

Elég.

Kaelen a darabokat rongyba szedte. Iren közben a mély köteg pulzálását figyelte.

– Nem a teljes köteget kell sózni – mondta. – A köré épült kőkapcsolatot. Ha a mag nem tud a torony alapjába felkapaszkodni, visszazáródik a saját mélyébe.

Selin hangja rekedt volt.

– És ha később újra próbálja?

Kaelen az alsó kötegre nézett.

– Ez már a 30. fejezet gondja lesz.

A mondat majdnem viccnek hangzott volna, ha nem állnak épp egy világ alatti test torkában. Így inkább csak fáradt igazság lett belőle.

Dolgozni kezdtek.

Nem gyorsan.

Óvatosan.

A sót nem a kötegre kenték, hanem a kőperemekre, ahol a mély rostok a torony alapja felé ágaztak. Minden érintésre a köteg mélyen megrándult, és fentről újabb üvöltés jött. A test értette. Most már pontosan értette, hogy nem a felszíni alakját verik, nem a horgonyait rontják, hanem a hordozóját veszik el tőle.

A mély köteg hirtelen összehúzódott.

A hasadéktér jobb oldali fala kidudorodott.

Egy új sima felület kezdett kialakulni, közvetlenül Selin mellett.

Most nem arc.

Kéz.

A test vissza akarta venni.

Selin nem hátrált.

– Fejezzétek be.

Kaelen sót nyomott a következő kőkapcsolatra.

Iren a másikat zárta.

A kézformájú dudor kirobbant a falból, és Selin torka felé kapott.

Selin a saját alkarját tette elé.

A fekete ujjak rázárultak.

A nő arca eltorzult, de nem kiáltott.

Kaelen odafordult volna.

– Ne! – mordult rá Selin. – Fejezd be!

A kéz szorítása alatt a bőre szürkülni kezdett.

Iren sípoló levegőt vett, de nem állt meg. Az utolsó sódarabot a kőperemhez nyomta, és teljes tenyerével szétmorzsolta rajta. A só fehér pora beült a repedésekbe.

A mély köteg pulzálása megszakadt.

Egyetlen ütemre.

Aztán visszafelé kezdett húzni.

Nem a torony felé.

Lefelé.

A mélybe.

Kaelen minden erejével rányomta a rongyba szedett sómaradékot az utolsó nyitott kőkapcsolatra.

– Most!

Iren a mécses fémperemével rácsapott a sózott peremre. A kő megrepedt, a só mélyebbre jutott.

A mély köteg vadul megrándult.

A Selin karját fogó kéz elszakadt a faltól, nem azért, mert elengedték, hanem mert a visszahúzódó köteg magával rántotta. Selin a földre zuhant, alkarján fekete ujjnyomokkal.

A hasadéktér egész jobb oldala összehúzódott.

A mélybeli test visszavonult a torony alapjából.

Nem meghalt.

Nem pusztult el.

De levált.

Odafent olyan recsegés indult, mintha a torony végre rájött volna, hogy amit eddig a test tartott benne, az most eltűnt.

Kaelen Selinhez térdelt.

– Él?

Selin kinyitotta a szemét.

– Még bosszantásból igen.

Iren nevetett egyet. Röviden. Túl fáradtan. Aztán azonnal köhögni kezdett.

A hasadéktér fölött kődarabok hullottak.

Kaelen felrántotta Selint.

– Kifelé!

A régi kerülőjárat már omlani kezdett mögöttük. Nem gyorsan, de meggyőző szándékkal. Átpréselték magukat a szűk résen, vissza a zárkamrába, ahol a három fémdarab közül a középső még mindig rossz helyen szorult. A jobb oldali már nem mozgott. A bal oldali kettétörve feküdt.

A zár tartott.

Egyelőre.

A nyugati csomóponton át visszafelé futottak, miközben a torony felől egyre hangosabb omlás jött. Nem teljes összeomlás. Valami nagyobb, részleges szakadás. A hordozó elvesztette a belső fogást, de még állt. Egy sebesült óriás, akinek kivágták a gerincéből az ideget, de a csontjai még nem döntötték el, merre essenek.

Amikor kiértek az udvarra, por fogadta őket.

Sűrű, szürke por.

És kiáltások.

A torony nyílásában az emberszerű forma nem állt többé.

A földön hevert.

Fél teste a kőből kiszakadva, varratok nélkül, értelmetlenül rángva. Rhovan rajta állt, egyik lábával a mellkasnak tűnő részen, kezében egy kődarabbal, és úgy lihegett, mint aki személyesen vitatkozott meg egy hegyomlással.

– Mondtam, hogy egyszer még fejbe vágunk valamit! – ordította rekedten.

Sorya a torony előtt állt, véres homlokkal, de egyenes háttal.

A gyerekek éltek.

Teren félig feküdt, félig ült, és a gyógyító asszony éppen ráordított, hogy ne haljon meg csak azért, mert túl lusta normálisan lélegezni.

Selin egyetlen pillantással kereste Liort.

A fiú meglátta őt, és felállt volna, de Nira visszarántotta.

– Maradsz!

Lior sírt.

De mosolygott is.

Kicsit.

Rossz kanál módjára.

A torony ekkor újra megremegett.

Nem támadásként.

Hanem veszteségként.

A nyílás mögött már nem látszott a mélybeli test közvetlen felülete. A fekete-szürke anyag visszahúzódott a mélybe, elszakadva a torony alapjától. A repedésekben maradt rostok élettelenül lógtak. A felszíni horgonyok elhaltak. A hallófelület darabokban. A kiküldött forma a földön rángott, egyre gyengébben.

Az udvaron először nem győzelmi csend lett.

Hanem hitetlen.

Mert mindenki érezte, hogy ez nem a vége.

Csak az első igazi leválasztás.

Kaelen a toronyra nézett, és most először nem a torony nézett vissza rá.

Hanem valami sokkal mélyebbről.

Távolabbról.

Elzártabban.

De ébren.

A föld alatt, messze a torony alapja alatt, egyetlen hatalmas, lassú ütem futott végig.

Nem hang.

Nem reccsenés.

Szívverés.

Lior halkan megszólalt a gyerekek közül:

– Most már nem bennünk keresi az ajtót.

Selin odalépett hozzá, fél térdre ereszkedett, és a sérült karjával is átölelte.

– Hanem?

Lior a poros kövekre nézett.

– Sajátot nyit.

A föld az udvar legmélyebb pontján erre lassan, alig láthatóan megsüllyedt.

Nem repedt fel.

Még nem.

Csak jelezte, hogy lent a mélybeli test már nem a tornyon keresztül akar kijönni.

Hanem máshol.

Saját erőből.

Sorya lassan Kaelenre nézett.

– Mennyi időnk van?

Kaelen nem akart hazudni.

Nem is volt értelme. A hazugság ebben a helyzetben olyan lett volna, mint papírsisak egy ostromnál. Aranyos, csak hülyeség.

– Kevés.

Rhovan lemászott a rángó forma maradványáról, és undorodva belerúgott egy utolsót.

– Akkor legalább végre tudjuk, mit csinálunk holnap.

Iren nagyon halkan válaszolt:

– Holnap már késő lehet.

A poron át, a torony alatt, a mélyből jött még egy lassú ütem.

Erősebb.

Tisztább.

És most már mindannyian érezték.

A test a mélyben nem visszaaludt.

Csak elvesztette a tornyot.

És amit elveszítettek tőle, azt nem fogja megbocsátani.

A torony elvesztése után a mély nem lett csendesebb.

Csak távolibb.

És ettől mindenki rosszabbul érezte magát, mert a közeli veszély legalább megüthető, elrontható, megsózható, felrúgható, vagy ha minden kötél szakad, Rhovanra lehet bízni, hogy sértő megjegyzésekkel addig zavarja, amíg valami hibázik. A távoli veszély viszont gondolkodik. Rendeződik. Készül. És a mélyben ébredő test most először nem egy lopott hordozón át próbált felfelé nyúlni.

Hanem saját kijáratot keresett.

Az udvar kövei alatt futó lassú ütem minden második dobbanásnál finoman megemelte a port. Nem sokkal. Éppen annyival, hogy az ember lássa: a föld alatt már nem nyugalom van, hanem munka. Valami hatalmas, eddig visszatartott szerveződés próbálta eldönteni, hol lesz a leggyengébb a világ bőre.

Sorya ezt nem hagyta nézni.

– Senki nem áll a süllyedés fölé! – ordította. – Körkörösen hátra! A sebesültek középre, gyerekek mögéjük, mindenki más törje a talajt!

Rhovan felkapta a fejét.

– Törje?

– Ha sima marad, kijáratot kap.

– Végre valami, amit értek.

És már rúgta is szét a legközelebbi kőlap peremét. Nem szépen. Nem terv szerint. Az embernek ritkán van esztétikai igénye, amikor a föld alól egy sértett őstest készül feljönni, kivéve talán néhány különösen ostoba nemest, akik ilyenkor is a köpenyüket igazgatnák. Itt szerencsére ilyen nem volt. Csak túlélők, por, vér, rongy, és egy rohadtul makacs akarat, hogy ma még ne legyen vége.

Kaelen a süllyedést figyelte.

Nem középen.

A peremén.

A mélybeli test nem ott nyit, ahol a kő legmélyebbre ereszkedik. Az túl nyilvánvaló lenne. A süllyedés csak nyomáspróba. Tapogatás. A valódi kijárat ott lesz, ahol a perem visszafeszül. Ahol a felszín még tartani akarja magát, de alatta már üresedik a támasz.

– Nem a közepét! – kiáltotta. – A peremet rontsátok! Körben! Ne hagyjátok, hogy gyűrűt csináljon!

Iren rögtön mellé lépett, bár alig állt a lábán.

– Gyűrűnyílás?

– Igen. Ha körben megtámasztja, középen fel tudja törni.

Selin Liort átadta Nirának, aztán sérült karját maga elé tartva felállt. Az alkarján a fekete ujjnyomok még mindig ott ültek, mint valami ronda, élő emlékeztető, hogy a test már érintette. A bőre körülük szürkés volt, de a mozdulata nem lett lassabb. Ez persze orvosilag biztosan remek ötlet, de az orvosok valószínűleg már rég sírva elmentek volna ebből a történetből.

– Mit keressek? – kérdezte.

Kaelen a süllyedés külső vonalára mutatott.

– Ahol a por nem rezeg, hanem leül. Ott húz alulról.

Selin bólintott, és már ment is.

A mély újra dobbant.

Erősebben.

A középső süllyedés peremén három helyen a por egyszerre lelapult. Selin az egyiket azonnal meglátta, és odavágott egy törött gerendadarabot. Nem bele a mélyedésbe, hanem keresztbe a peremre. Két ember rögtön követte, hamut és törmeléket szórtak mellé. A talaj ott felpúposodott, mintha valami alulról megtolta volna, aztán visszaesett.

– Egy megfogva! – kiáltotta Selin.

– Kettő még él! – válaszolta Kaelen.

Rhovan a másodikra ment. Persze nem azért, mert odaküldték, hanem mert már úgyis ott volt, és valószínűleg személyes sértésnek vette, hogy egy föld alatti dög nála is idegesítőbb. A süllyedés pereménél letérdelt, felkapott egy repedt kőlapot, és oldalról úgy beékelte a porba, hogy az félig kiálljon.

– Tessék, itt a szépséges új ajtód. Görbe, ronda, használhatatlan. Mint a legtöbb emberi döntés.

A por körülötte megugrott.

A mélybeli test ráfordult.

Rhovan arca egy pillanatra kiürült.

Kaelen látta.

– Rhovan!

A férfi nem válaszolt. A tekintete a süllyedés közepére tapadt, de nem azt látta. Valami belül fogta meg. Talán a dühét. Talán azt a részt benne, amelyik mindig előbb ütne, mint gondolkodna. A test megtalálta ezt a könnyű, jól járható ösvényt, mert hát persze, ami az emberben a legkényelmesebb, az általában egyben a legveszélyesebb is.

Sorya nem kiáltott rá.

Odament, és ököllel állon vágta.

Rhovan hátraesett a porba.

– Mi a rohadt…?

– Visszajöttél – mondta Sorya.

Rhovan megmozgatta az állát.

– Ezt lehetett volna finomabban.

– Nem.

– Igaz.

A második perempont közben elromlott. Nem teljesen, de annyira, hogy a gyűrű nem záródott ott. A harmadik viszont gyorsabban dolgozott. Ott a por nemcsak leült, hanem vékony, sötét nedvesség is megjelent alatta.

Iren térdre zuhant mellette.

– Ez közvetlenebb kapcsolat.

Kaelen odaért, és azonnal érezte a különbséget. Ez már nem csak nyomáspróba volt. Itt a mélybeli test valódi kijárati szövetet próbált felküldeni. Ha ez megtapad, a süllyedésből nyílás lesz. Nem torony. Nem hordozó. Saját seb a felszínen.

– Só kell – mondta.

Selin keserűen felnevetett.

– Abból már nincs.

Kaelen a nyugati járat felé nézett. Ott volt még. A hasadéktér falán. A régi gátanyagból maradt fentebb. De visszamenni érte időbe kerül. Túl sok időbe.

Lior ekkor megszólalt.

– Van.

Mindannyian ráfordultak.

A fiú remegő kézzel a mellkasára mutatott, pontosabban a rongyokra, amelyekkel korábban elrontották a körvonalát. Az egyik rongyon fehéres por ült. Nem sok. Amikor Selin lekente róla a záróhasadék porát és hamuját, a ruhájára tapadt valamennyi a sólerakódásból is. Egy nevetséges mennyiség. Egy marék sem.

De most minden nevetséges dolog életet mentett. Ez lett a nap undorító tanulsága.

Selin odalépett hozzá.

– Nem.

Lior felnézett rá.

– De.

– Nem használunk téged.

– Ez nem én vagyok. Ez csak por.

Nira azonnal elkezdte lekaparni a rongyról a fehéres szemcséket.

– Akkor gyorsan, mielőtt felnőttek lesztek és elrontjátok vitával.

Beni tartotta a rongyot, Lior pedig nem nézett a süllyedésre. A fiú arca sápadt volt, de a keze nem mozdult a torony felé. Nem ajtó. Nem kulcs. Egy gyerek, aki épp sóport ad egy föld alatti szörny ellen. Az emberi történelem ennél méltatlanabb és hősiesebb pillanatokból áll össze, sajnálatos módon.

Selin összeszedte a kevés port a tenyerébe.

Kaelenhez vitte.

– Ennyi.

Kaelen ránézett a harmadik perempontra.

A sötét nedvesség már szálakat formált.

– Elég lesz, ha pontos.

Rhovan köhögve feltápászkodott.

– Ez mindig azt jelenti, hogy valaki majdnem meghal.

– Most csak a pontosság jelenti – mondta Iren.

– Az is gyanús.

Kaelen nem a nedves pont közepére szórta a sót. Azt a test várta volna. A perem alatti kis oldalrepedést kereste, ahol a kijárati szövet a felszíni kőhöz akart kapcsolódni. Ott volt a gyenge rész. A sót három részre osztotta. Egy kevés a bal szélső repedésbe. Egy kevés a jobb oldaliba. Az utolsó szemcséket pedig középre, de nem a szövetre, hanem az alatta lévő hamus törmelékbe.

A mélybeli test azonnal reagált.

A sötét nedvesség visszarándult, aztán dühből újra előretört volna, de a só nem engedte tiszta felülethez jutni. A hamu felitta, a törmelék megtörte, a só marta a kapcsolódást. Nem zárta le. De elrontotta.

A gyűrű három ponton megszakadt.

A süllyedés közepén a föld még egyszer megemelkedett.

Aztán visszazuhant.

Nem nyílt ki.

Az udvaron egyszerre szakadt ki több emberből a levegő.

Nem megkönnyebbülés volt.

Csak annak a gyatra rokona. Az, amikor az ember rájön, hogy még nem halt meg, és emiatt azonnal újabb feladatokat kap. Az élet tényleg kiválóan tud motiválni, csak borzalmas módszerekkel.

A mély azonban nem adta fel.

A dobbanás elcsendesedett, majd átváltott.

Nem lentről jött többé.

Hanem oldalról.

A torony mögötti keleti fal alól.

Kaelen lassan odafordult.

– Keres másik helyet.

Iren fáradtan lehunyta a szemét.

– Most már nem a legerősebbet. A legkevésbé védettet.

Sorya azonnal embereket vezényelt.

– Keleti fal! Minden mozgó ember oda! A központot nem hagyjuk őrizetlenül! Két csoport, váltva!

Selin megragadta Kaelen karját.

– Ezt nem bírjuk sokáig. Egyik pontot tömjük, nyit másikat.

– Tudom.

– Akkor kell valami véglegesebb.

Kaelen a torony maradványára nézett. A hordozót leválasztották. A mélybeli test most saját kijáratot keres. Ha minden felszíni próbálkozást csak elrontanak, előbb-utóbb vagy kifárasztják, vagy ők fogynak el. Valószínűbb az utóbbi, mert az emberek bosszantóan véges lények, a föld alatti rettenetek meg általában nem tisztelik a munkaidőt.

A régi tiltójelek jutottak eszébe.

Három tiltás. Elrontott név. Hordozó leválasztása. Mély mag visszazárása.

Nem elég a kijáratokat rontani.

A mély magot kell olyan helyzetbe kényszeríteni, hogy saját maga zárja vissza a feljövő irányait.

– A neve – mondta halkan.

Iren azonnal ránézett.

– Nem adhatunk neki teljes nevet.

– Nem is azt. A régi lezárók elrontották a nevet. Nem megnevezték, hanem megtagadták a teljességét.

Selin szeme összeszűkült.

– Mire akarsz kilyukadni?

Kaelen a gyerekekre nézett, aztán a toronyra, majd a keleti fal felől érkező újabb tompa rezgésre.

– A test szerepeket ad. Formákat keres. Nevet akar. Ha mindenki ugyanazt tagadja meg tőle, talán nem tudja összerakni magát a felszínen.

Rhovan közelebb botorkált, állát dörzsölve.

– Magyarul most közösségi sértegetéssel mentjük meg az udvart?

Kaelen ránézett.

– Nagyjából.

Rhovan felsóhajtott.

– Végre rám írták a történelmet.

Iren azonban komoly maradt.

– Nem sértegetés. Pontos megtagadás kell. Nem mondjuk ki, micsoda. Azt mondjuk ki, mi nem lehet itt.

Sorya lassan bólintott.

– Nem test. Nem ajtó. Nem név. Nem hordozó. Nem bennünk.

Selin hozzátette:

– Nem a gyerekekben.

Lior halkan, de tisztán mondta:

– Nem rajtam át.

A keleti fal alatt ekkor végigrepedt a talaj.

A mélybeli test nem várt udvariasan arra, hogy mindenki szépen megbeszélje az identitásfilozófiát, ami egyébként tőle szokatlanul józan döntés volt. A repedésből most nem por jött, hanem sötét, vékony szálak sora. Nem kapaszkodtak azonnal. Előbb a felszínt kóstolták.

Sorya kardja felemelkedett, de nem csapott le.

– Mindenki utánam mondja! Törve! Nem egyszerre!

Kaelen rögtön értette.

Ha kórusban mondják, ritmust adnak neki. Ha szétesve, akkor megtagadás lesz, nem ima.

Sorya kezdte.

– Nem test.

Selin egy fél ütemmel később:

– Nem ajtó.

Rhovan közbevágott rossz ritmusban:

– Nem vagy itt otthon, te mélyi szemét.

Iren:

– Nem név.

Beni:

– Nem kulcs.

Nira:

– Nem leves.

Egy pillanatra mindenki majdnem ránézett.

– Az is jó! – ordította Rhovan. – Folytasd!

Lior hangja remegett, de átment az udvaron.

– Nem rajtam át.

Teren a földről, rekedten:

– Nem töröttből.

A gyógyító asszony:

– Nem vérből.

Egy őr:

– Nem félelemből.

Egy másik:

– Nem parancsból.

A mondatok nem álltak össze renddé. Ez volt bennük az erő. Szétesve hullottak a keleti repedés fölé, bele a porba, a vérbe, a hamuba, a rongyok közé. A mélybeli test szálai először gyorsultak. Aztán megtorpantak. Mintha minden tagadás másik irányból ütötte volna meg a formálódó kijáratot.

A repedésből szürke pára tört fel.

Nem támadásként.

Válaszként.

A pára megpróbált arcokat mutatni. Nem teljeseket. Csak részleteket. Egy gyerek szája. Selin szeme. Kaelen állkapcsa. Sorya homloka. Rhovan vigyorának elrontott mása. Mindenből egy kicsit. A test összerakná magát belőlük, ha hagynák.

Kaelen belépett a pára elé.

– Nem belőlünk.

Iren mellé állt.

– Nem emlékből.

Selin sérült karját felemelve:

– Nem szeretetből.

Ez fájt.

Nem csak neki.

Mindenkinek.

Mert a test pontosan ezt kereste. A legerősebb kötelékeket. A legszebb dolgokat, persze, mert a világ alatt lapuló förtelmeknek is kiváló ízlésük van, csak éppen mindenből kaput akarnak csinálni.

A pára hátrarándult.

A keleti repedés szálai össze-vissza mozogtak, nem találtak tiszta mintát.

Sorya ráordított az emberekre:

– Most rontsátok a talajt!

A mondatok tovább hullottak, miközben az emberek hamut, törmeléket, rongyot és port szórtak a repedésbe. Nem küzdöttek szépen. Nem volt benne semmi hősies mozdulat, amit egy udvari festő megörökítene, hacsak nem volt teljesen elmebeteg. Ez koszos munka volt. Pont ezért működött.

A keleti nyílás elhalt.

Nem záródott be, de nem lett kijárat.

A mélybeli test erre újra dobbant.

Most egyszerre három helyen.

Északon.

Délkeleten.

És közvetlenül a torony romja alatt.

Iren arca elfehéredett.

– Szétosztja a próbálkozásokat.

Rhovan zihálva nézett körbe.

– Akkor mi is szétoszlunk?

Kaelen azonnal megrázta a fejét.

– Nem. Ezt akarja. Hogy elfogyjunk.

Sorya szeme hidegen villant.

– Akkor középre húzzuk a harcot.

Selin lassan megértette.

– Csalit adunk neki.

– Nem embert – mondta Kaelen gyorsan.

– Nem is azt.

Selin a toronyból leszakadt emberszerű forma maradványára nézett. A rángása már majdnem megszűnt, de még volt benne mélybeli anyag. Kapcsolatmaradék. Sérült, levált, de felismerhető számára.

Iren suttogva mondta:

– A saját levágott alakját használjuk visszahívónak.

Rhovan arcán lassan megjelent valami boldogtalan öröm.

– Végre undorítóan kreatívak vagyunk.

Sorya már mozdult.

– Húzzátok középre.

A testmaradvány nehéz volt, nyálkás, és minden jóérzés ellen dolgozott. Rhovan és két ember rongyokkal fogták meg, nem puszta kézzel. Selin a sérült karja ellenére is segített, Kaelen pedig hamut szórt mögöttük az útra, hogy a maradvány ne húzzon tiszta nyomot. A torony alatti dobbanás erősödött, ahogy a levágott alakot a korábbi süllyedés közepére húzták.

Lior nyöszörgött.

– Felismeri.

Kaelen nem állt meg.

– Jó.

– Haragszik.

– Még jobb.

A maradványt a süllyedés közepére dobták. Nem szépen. Nem szertartásosan. Csak odahajították, mint valami elrontott bábut. Rhovan még rá is köpött.

– Tessék. Saját magad, rosszabb kiadásban.

A mélybeli test válasza brutális volt.

Mindhárom távoli dobbanás megszűnt.

Egyetlen ütem maradt.

Középen.

A maradvány alatt.

A csali működött.

A föld a testdarab alatt elkezdett repedni.

Nem kifelé. Befelé. A mélybeli test vissza akarta venni a levágott részt. Visszaforgatni magába. Újrahasználni. Tanulni belőle.

– Most! – kiáltotta Kaelen. – Tagadás és törés egyszerre!

Az udvar minden élő hangja rázúdult a középre.

Nem test.

Nem ajtó.

Nem név.

Nem bennünk.

Nem félelemből.

Nem szeretetből.

Nem vérből.

Nem rajtunk át.

Nem hordozó.

Nem otthon.

Nem te vagy a felszín.

A mondatok egymásra estek, hibásan, törve, csúnyán. Közben az emberek a maradvány köré szórtak mindent, ami még elrontott valamit: hamut, port, törött cserepet, nedves rongyot, faéket, szétszakadt kötelet, vérrel koszolt kötést, rozsdás fém helyett száraz fát, követ, szemetet. Az egész úgy nézett ki, mint egy kétségbeesett szemétdomb egy istenverte udvar közepén.

És a mélybeli test beleharapott.

A repedés kinyílt alatta.

A levágott forma félig lesüllyedt.

A fekete anyag odalent rátapadt.

Kaelen várta ezt.

– Most ne engedjétek vissza tisztán!

Sorya és Rhovan egyszerre feszítettek alá két gerendát a maradvány két oldalán. Nem tartották vissza teljesen. Csak ferdén. Selin a sérült karját kímélve a penge markolatával verte be a faékeket a repedés peremére. Iren a még maradt fehér sóport, amit Lior rongyáról és a járatból hoztak, a legnyitottabb pontra szórta.

A mélybeli test ekkor rájött, hogy nem egyszerűen visszaveszi a saját részét.

Hanem csapdába húzták vele.

A repedés belsejéből olyan sötét nyomás tört fel, hogy mindenki hátrazuhant.

De a maradvány már félig bent volt.

Félig kint.

Ferdén.

Rossz szögben.

Körülötte tagadás, hamu, só, törmelék, szétesett szerepek, hibás nevek.

A test nem tudta tisztán visszanyelni.

És nem tudta tisztán kiköpni sem.

A mély ütem megakadt.

Egyszer.

Kétszer.

Aztán belülről hatalmas reccsenés jött.

Nem az udvarból.

Nem a toronyból.

Hanem sokkal mélyebbről.

Mintha a mélybeli test saját visszanyelési mozdulata rossz helyen záródott volna rá önmagára.

Lior felsikoltott, de nem félelemből.

Fájdalomtól.

Selin azonnal mellette termett.

– Mi az?

A fiú a földet nézte, könnyes szemmel.

– Beharapott magába.

Kaelen térden állt a porban, a mellkasa égett, de a mondatot megértette.

Beharapott magába.

A saját levágott, megtagadott, rosszul visszaadott alakjába.

A mélybeli test első valódi hibája.

Nem sérülés.

Hiba.

És ami hibázik, azt már nem csak vissza lehet tartani.

Azt meg lehet tanulni megölni.

A föld alatt az ütem szétesett.

Nem szűnt meg.

De már nem volt tiszta szívverés.

Rhovan véres arccal felnézett, és nagyon halkan, szokatlanul komolyan mondta:

– Ez fájt neki.

Sorya lassan bólintott.

– Akkor ezt jegyezzük meg.

Selin Lior vállát fogta, de Kaelenre nézett.

– Ez a végső mód?

Kaelen a középen félig elsüllyedt, félig kint rekedt maradványt nézte. A repedés körül fekete nedv szivárgott, de nem terjedt. A mélybeli test visszahúzódott, mert először nem a felszíntől kapott sebet.

Hanem saját magától.

– Nem – mondta végül. – Ez csak a kulcs.

Iren mellé lépett, remegő mécsessel.

– A 30. fejezetben nem a kijáratokat kell védenünk.

Kaelen bólintott.

– Hanem rá kell kényszerítenünk, hogy újra önmagába harapjon. Mélyebben.

A por lassan ülepedett körülöttük.

A torony romja állt, de már halott hordozóként.

Az udvar megtört, de nem nyílt ki.

A mélybeli test visszahúzódott, de nem aludt.

És lent, nagyon mélyen, a szétesett ütemek között, valami először nem dühből, nem éhségből, nem tanulásból mozdult meg.

Hanem óvatosságból.

Ez volt a legjobb hírük aznap.

És a legrosszabb is.

Mert amit óvatosságra kényszerítettek, az most már nem csak ébredő test volt.

Hanem ellenfél.

A középen rekedt maradvány körül a föld nem mozdult többé.

Ez nem nyugalmat jelentett.

Hanem visszatartott döntést.

Kaelen nagyon jól ismerte ezt a fajta csendet. Harc előtt is volt ilyen. Omlás előtt is. Akkor is, amikor egy ember már eldöntötte, hogy ölni fog, csak még nem emelte fel a kezét. A mélybeli test most nem kapkodott. Nem tört fel új helyen. Nem próbált azonnal új horgot, új hangot, új arcot, új szerepet húzni magára.

Tanult a fájdalomból.

A rohadt dög fejlődött. Mert nyilván egy föld alatti, félig szerv, félig rom, félig ősi rémület is önképzőkörre jár, miközben mindenki más vért köp.

Sorya a középen félig elsüllyedt maradványra mutatott.

– Ezt őrizni kell.

Rhovan oldalra köpött.

– Remek. Őrködünk egy félig megevett szörnydarab fölött. Anyám büszke lenne, ha nem lenne halott vagy józanabb nálam.

Iren leguggolt a repedés mellé, de nem túl közel. A mécses lángját alacsonyan tartotta. A fényben látszott, hogy a fekete nedv nem terjed. Inkább visszahúzódva ül a repedés szélén, mintha odalent valami nem akarná újra megérinteni azt, ami csapdává vált.

– Fél tőle – mondta halkan.

Selin szeme összeszűkült.

– Saját darabjától?

– Nem a darabtól – mondta Kaelen. – Attól, amivé tettük. Megtagadott rész. Nem tudja rendesen visszavenni.

Lior a gyerekek között ült, Nira és Beni két oldalán. Az orra alatt még ott volt a vér sötét nyoma, de a tekintete tisztább lett. Nem nyugodt. Az már túl nagy kérés lett volna ettől a remekül szervezett pokoljárástól. De tisztább.

– Olyan neki, mint egy rossz emlék – mondta.

Kaelen ránézett.

– Ezt hogy érted?

Lior lassan kereste a szavakat.

– Nem tudja, hogy vele történt-e. És ha hozzáér, újra megtörténik.

Iren nagyon lassan bólintott.

– Ezért működik. A tagadás nem pusztította el. Elbizonytalanította a saját részében.

Rhovan felhorkant.

– Vagyis identitásválságot okoztunk egy föld alatti szörnynek. Nem rossz nap.

Sorya azonban már nem mosolyoghatott volna akkor sem, ha valaki fegyverrel kényszeríti rá.

– Ha ez a kulcs, akkor meg kell tartanunk a 30. fejezetig.

Selin ránézett.

– Nem. Használni kell előtte.

Kaelen is erre gondolt, és gyűlölte, hogy Selin hamarabb mondta ki. Nem verseny volt, persze. De az ember néha apró sértettségekkel tartja magát életben, mert a nagy érzések már túl fárasztóak.

– Igaza van – mondta. – Ha csak őrizzük, a test kerülőutat keres. Ha használjuk, mi kényszerítjük irányba.

Iren felállt, ingatagon.

– Vissza a mélybe?

– Nem most azonnal – mondta Kaelen. – Most előbb meg kell értenünk, hogyan lett csapda.

Rhovan felemelte a kezét.

– Szóval mégis állunk és okoskodunk?

Sorya rávágta:

– Nem. Dolgozunk, miközben gondolkodnak. Te például köveket hordasz.

Rhovan sértetten körbenézett.

– Miért érzem úgy, hogy a világ minden nagy gondolata végül nálam kőhordásban végződik?

– Mert hasznos vagy – mondta Selin.

– Ez bántó.

A munka azonnal megindult. Nem szépen, nem ünnepélyesen, nem valami legendás ostrom utáni felemelkedett rendben. Inkább úgy, ahogy túlélők dolgoznak, amikor már a csontjukban is por van, de a halál még mindig kényelmetlenül közel ácsorog. A középen rekedt maradvány köré újabb törött köveket hordtak, de nem zárták körbe teljesen. Kaelen ezt megtiltotta. Ha túl szabályos gyűrűt építenek, a test akár használhatja is. Ezért a kövek rossz szögben álltak, hézagosan, ferdén, néhol túl magasra rakva, máshol alacsonyan hagyva. Ronda lett. Tehát jó.

A gyógyító asszony közben Selin karját nézte.

– Ez csúnyán terjedhet.

Selin le sem nézett.

– Most nem érek rá terjedni.

– A sebnek ezt is elmagyarázom, biztos meghatódik.

A nő hamuval és forralt vízben áztatott ronggyal tisztította a fekete ujjnyomok környékét. Amikor a rongy a bőrhöz ért, Selin arca megfeszült, de nem húzta el a karját. Lior ezt figyelte, és valami bűntudatféle jelent meg rajta.

Selin észrevette.

– Ne kezdd.

– Miattam…

– Nem.

– De engem akart.

Selin most odafordult hozzá.

– Téged akart használni. Ez nem ugyanaz, mint hogy miattad történt.

Lior nem válaszolt.

Selin közelebb hajolt.

– Jegyezd meg jól, mert nem fogom tízszer elmondani, csak nyolcszor, ha nagyon muszáj: amit valaki használni akar benned, az nem a te bűnöd.

A fiú szeme megtelt könnyel.

Nira halkan hozzátette:

– És rossz kanál vagy.

Lior erre végre elmosolyodott.

Nagyon kicsit.

De az az apró mosoly most többet ért, mint bármilyen zászlólengetős hősi jelenet. Azokból amúgy is túl sokat gyártanak az emberek, mert úgy könnyebb elfelejteni, mennyi sár van a csizma alatt.

Kaelen közben Irennel a maradvány szélét vizsgálta.

Nem értek hozzá. Fény, por, kő, rongy. Minden közvetett. A maradvány rángása megszűnt, de nem halt meg. A felszíne néhol besüppedt, máshol felpúposodott, mintha belülről még keresné, milyen forma volt korábban. A tagadó mondatok hatása nem a húsában látszott, hanem a kapcsolódásában. A repedés körül több ponton a fekete anyag elvált önmagától. Nem tudta eldönteni, sajátként kezelje-e.

– Ha ezt mélyebbre visszük – mondta Iren –, akkor ott is okozhat ilyen zavart.

Kaelen bólintott.

– De csak akkor, ha a mély mag megpróbálja visszavenni.

– Tehát csalétek.

– Igen.

Rhovan a kövek mögül felmordult.

– Előbb ő csali nekünk, most mi csalit csinálunk belőle. Szép körforgás. A természet undorító.

Sorya nem nézett rá.

– Hordd tovább.

– Már hordom. Panaszkodni közben is tudok. Többfeladatos vagyok.

A torony romja ekkor halkan reccsent egyet.

Mindenki megállt.

Nem támadás volt. A hordozó egyszerűen tovább vesztette a tartását. A mélybeli test leválasztása után a torony már csak saját sérült köveire maradt. Fent, a nyílás körül lassan levált egy nagyobb darab, lezuhant, és porral borította be az udvar szélét. Senki nem sérült meg. Kisebb csoda, amiért majd bizonyára senki nem küld köszönőlevelet a világegyetemnek.

Kaelen a toronyra nézett.

– Le fog omlani.

Sorya odafordult.

– Mikor?

– Nem tudom. De már nem tartja semmi belülről.

Iren halkan hozzátette:

– Ha magától omlik, betemetheti a felszíni repedéseket.

Rhovan erre felderült.

– Végre valami hasznosat csinál az a kőrakás.

Kaelen megrázta a fejét.

– Vagy elzárja az utunkat a mélyhez.

A jókedv, már amennyi volt, azonnal meghalt. Szép rövid életet élt. Nem szenvedett sokat.

Sorya a torony és a nyugati törttér között mérte a távolságot.

– A régi kerülőjárat még járható?

Iren ránézett Kaelenre.

– Részben. De omlik.

Selin felállt, karján friss kötés, arca sápadtabb, mint tetszett volna bárkinek.

– Akkor még ma kell levinni a csalit.

Sorya rögtön nemet akart mondani, látszott rajta. Aztán nem mondta. Mert a katonai józan ész és a valóság néha összeverekednek, és sajnos a valóság általában mocskosabbul harcol.

– Ki megy? – kérdezte.

Kaelen nem válaszolt azonnal.

Mert minden név rossz volt.

Selin sérült, de a test már kereste benne a védőt, ezért lent hasznosabb lehet vadászként. Iren alig áll, de nélküle vakok lennének a kapcsolatokra. Rhovan nélkül nincs zavar, nincs nyers megszakítás, nincs az a hasznos, idegesítő emberi zaj, amit még a mélybeli test is nehezen olvas. Sorya nélkül fent széteshet a védelem. Kaelen nélkül a minta megy el.

Ez nem válogatás volt.

Ez veszteségelosztás.

– Én, Iren, Rhovan – mondta végül. – Visszük a maradvány egy részét. Selin fent marad.

Selin arca azonnal megkeményedett.

– Nem.

– De.

– Ezt most nagyon rosszul kezded.

Kaelen közelebb lépett hozzá.

– A test már próbált belőled védőt venni. Odalent megint megpróbálná, csak erősebben. Fent viszont most szükség van valakire, aki a gyerekeknél tartja a tagadást. Te tudod a legjobban visszahúzni Liort, ha megint szerepet ad neki.

Selin szeme villant.

– És te megint eldöntöd helyettem?

Kaelen hangja alacsony lett.

– Nem. Elmondom, mi a hasznos. A döntésed a tiéd.

Ez pár pillanatig veszélyesebb volt, mint a torony.

Aztán Selin lenézett a sérült karjára, majd Liorra, aki úgy tett, mintha nem figyelne, ami gyerekeknél általában azt jelenti, hogy mindent hallanak.

– Rendben – mondta végül. – De ha odalent megpróbálsz meghalni, felhozlak és megöllek.

Rhovan elégedetten bólintott.

– Végre egészséges kapcsolatdinamika.

– Te meg fogd be – mondta Selin.

– Máris családias.

A maradványból nem lehetett egyszerűen darabot vágni. Amikor Rhovan egy törött pengével próbált leválasztani belőle egy kisebb részt, a felszín összehúzódott, és majdnem rátapadt a fémre. Iren sóporral kevert hamut szórt a vágás mellé, Kaelen pedig nem engedte, hogy tiszta metszést csináljanak. Végül inkább tépték, feszítették, roncsolták. Egy tenyérnyi, fekete-szürke, rostos darab vált le, amely azonnal rángani kezdett a rongyok között.

Rhovan undorodva nézte.

– Ezt viszem én?

– Te bírod legjobban, ha valami sérteget – mondta Kaelen.

– Ez nem sérteget. Ez nyálkásan utál.

– Akkor rokonlélek.

Rhovan elvigyorodott.

– Ez majdnem kedves volt. Beteg pillanatod van.

A darabot három réteg rongyba csavarták, hamuval és sómaradékkal szórták be, majd egy görbe faágra kötözték, hogy ne kelljen közvetlenül kézben tartani. Olyan lett, mint egy világvégi batyu, amelyet senki nem akar örökölni. Rhovan mégis a vállára vette.

– Ha ez hozzám nő, mindannyiótokat kísérteni fogom.

– Már most is azt csinálod – mondta Iren.

A nyugati törttérhez vezető út rövidebbnek tűnt, mint korábban.

Ez rossz jel volt.

Kaelen megállt.

– Várjatok.

Rhovan azonnal kifújta a levegőt.

– Ne mondd, hogy a távolság is hazudik, mert akkor leülök és sértődötten meghalok.

Iren a mécsest oldalra tartotta.

A fal árnyékai nem ott estek, ahol kellett volna.

– Nem a távolság hazudik. A tér próbál visszarendeződni.

Kaelen a nyugati járat felé nézett. A mélybeli test nem nyitott új kijáratot, de a régi útvonalakat elkezdte érzékelni. Talán nem tudta elfoglalni őket teljesen a zár miatt, de torzítani már tudta. Ha rossz ritmusban mennek be, a járat talán nem oda viszi őket, ahová korábban.

Mert természetesen a lépcső is képes áruló lenni, ha az ember elég rossz napot fog ki.

– Visszafelé számolunk – mondta Kaelen.

Rhovan ránézett.

– Mi?

– Nem előre mérjük az utat. Minden kanyar után megnevezzük, mit hagytunk magunk mögött. Így nem tudja könnyen átírni, hová tartunk.

Iren bólintott.

– Emlékrögzítés. De nem tiszta sorrendben.

Rhovan sóhajtott.

– Egyszer szeretnék egy olyan tervet, amihez nem kell úgy beszélni, mint részeg könyvtárosoknak.

Elindultak.

Az első törött kőív után Kaelen mondta:

– Udvar mögöttünk.

A második szűkületnél Iren:

– Nem torony.

A harmadik lépcsőfoknál Rhovan:

– Kecskeszagú pokol mögöttünk.

Iren ránézett.

– Ez nem pontos.

– De őszinte.

A járat egyszer megrándult körülöttük. A falak mintha közelebb csúsztak volna, majd vissza. A rongyba kötött maradvány Rhovan vállán vadul rángani kezdett.

– Nem szereti – mondta Rhovan.

– Jó – felelte Kaelen.

– Én sem szeretem, csak jelzem.

Leértek a nyugati csomóponthoz.

A középső zárrepedés még lüktetett, de gyengébben. A zárkamra felől hideg levegő jött. A három fémdarab helye tartott. A rossz helyre szorított zárnyelv nem mozdult, bár körülötte a kő finoman megrepedt. Nem sok idejük lesz, de hát ez a nap eddig sem a bőséges mozgástérről volt híres.

A régi kerülőnyílás azonban szűkebb lett.

Iren közelebb hajolt.

– Omlott.

Kaelen benézett.

A járat még járható, de a hasadéktér felől mély, lassú pulzálás jött. A mély köteg visszahúzódott ugyan, de a mag már a saját oldaláról nyomta a zárást. Ha beviszik a csalidarabot, valószínűleg azonnal ráfordul.

– Eddig visszük – mondta Rhovan reménykedve.

– Nem – mondta Kaelen. – Bentebb.

– Éreztem, hogy ezt fogod mondani. Utálom, ha igazam van.

Átpréselték magukat a régi kerülőn.

A hasadéktér megváltozott.

A torony oldali alapkövek több helyen megrepedtek, de a sóval lezárt mély kapcsolat még tartott. A jobb oldali mélybeli felület viszont távolabb húzódott, mintha üres réteg keletkezett volna közte és a torony között. Ez jó volt. Ugyanakkor a mélyből jövő pulzálás erősebb lett. A mag nem tudott felkapaszkodni a toronyra, de a saját tömegét már idepréselte a határ alá.

Kaelen a csalidarab helyét kereste.

Nem a közepébe kell tenni. Nem oda, ahol a mély köteg volt. Az túl közvetlen lenne. A test vagy kikerüli, vagy egyszerűen lenyeli. Oda kell juttatni, ahol korábban a középső horgonyköteg futott. Az udvari kapcsolódás helyére. Ott már egyszer szerepeket és élő szálakat használt. Ott a tagadott darab fertőzésként működhet a saját visszakapcsolási kísérletében.

– Középső köteg helye – mondta.

Iren felemelte a mécsest.

– Ott még nyitott szálak vannak.

– Pont ezért.

Rhovan lerakta a batyut.

A rongy belülről nedvesedett.

– Ha ez kikel, én elköltözöm egy hegy tetejére.

– Ott is utolérne – mondta Iren.

– Akkor a hegyet is sértegetem.

Kaelen letérdelt a középső köteg elernyedt szálai mellé. A hamuszürke maradványok már nem éltek tisztán, de nem is haltak el. Várakoztak. A mélybeli test talán újra használni akarta őket, ha sikerül megtisztítani a tagadástól.

Nem fog sikerülni.

Legalábbis ez volt a terv. Az emberi tervek pedig néha csodásan működnek, amíg a valóság meg nem jelenik egy lapáttal.

– Ide kötjük – mondta Kaelen. – Nem erősen. Csak annyira, hogy amikor visszanyúl, ezt érje el először.

Iren arca feszült volt.

– És ha minket ér el először?

Rhovan felvette a csorba pengét.

– Akkor megint improvizálunk, és mindenki úgy tesz, mintha ezt akartuk volna.

A csalidarabot kibontották.

A rostos fekete-szürke anyag azonnal mozdulni kezdett. Nem menekült. Nem támadt. Kereste a kapcsolatot. Kaelen hamut szórt rá, Iren a mécses fényét folyamatosan mozgatta fölötte, Rhovan pedig ostoba, értelmetlen mondatokat kezdett dünnyögni.

– Kőkalap. Ronda cipó. Mélyi vakarék. Nem vagy vacsora. Nem vagy nagybátyám. Nem vagy adósság, pedig ugyanolyan kellemetlen.

– Az utóbbi túl értelmes – mondta Iren.

– Bocsánat, igyekszem butulni.

A darabot a középső szálak közé illesztették. Nem mélyen. Nem szépen. Kaelen három hamuszürke maradványszálat húzott át fölötte, majd sóporos ronggyal rögzítette. A csalidarab először rángott, aztán megállt.

A hasadéktérben azonnal megváltozott a nyomás.

A mélybeli mag észrevette.

Nem hang jött.

Nem üvöltés.

Hanem szívás.

A levegő a jobb oldali mélység felé húzódott, mintha valami hatalmas mellkas egyszerre venne levegőt. A csalidarab megfeszült a szálak között. A mélyből fekete rostok indultak felé, óvatosan, lassan, nem úgy, mint korábban. Nem rontott rá. Emlékezett a csapdára.

Kaelen suttogott.

– Most tagadni kell.

Iren kezdte.

– Nem a tiéd.

Rhovan:

– Nem finom.

Kaelen:

– Nem egész.

Iren:

– Nem visszaút.

Rhovan:

– Nem akar hazamenni, mert ronda a házatok.

A fekete rostok megtorpantak.

Majd mégis továbbindultak.

Óvatosabbak lettek, de a vágy erősebb volt. A mélybeli test vissza akarta venni a saját darabját. Még mindig. Mert ami belőle van, azt sajátként érti, még ha meg is rontották. Ez volt a hiba benne. Ez volt a kulcs.

A rostok elérték a csalidarabot.

A hasadéktér összerándult.

Kaelen azonnal érezte, hogy működik.

A mélybeli test nem tudta tisztán beolvasztani. A tagadások, a hamu, a só, a rossz kötés, az elrontott szerepek mind beleakadtak a visszavétel mozdulatába. A rostok egyszerre húzták és taszították. A mag mélyén valami keresni kezdte a helyét annak, ami már nem illett vissza.

– Most fáj neki – mondta Iren.

Rhovan előrébb hajolt.

– Elég mélyen?

Kaelen nem válaszolt, mert a jobb oldali mély felületen hirtelen sima folt alakult ki.

Most nem arc.

Nem kéz.

Hanem száj.

Vagy valami ahhoz túl közel.

A folt közepén vízszintes hasadék nyílt, és a mélybeli test végre közvetlenül a hasadéktérben szólalt meg.

– Adjátok.

A hang nem volt utánzás.

Nem is emberi.

De már érthetőbb, mint kellett volna.

Rhovan felemelte a csorba pengét.

– Nem.

A szó egyszerű volt.

Túl egyszerű.

Pont ezért hatott.

A csalidarab körüli rostok megrándultak.

Kaelen folytatta:

– Nem egész.

Iren:

– Nem tiéd tisztán.

Rhovan:

– Nem kapsz vissza semmit rendesen, mert rossz gazda vagy.

A szájhasadék kitágult.

A mélybeli test dühös lett.

Nem úgy, mint korábban. Nem ösztönösen. Nem sértetten. Ez már irányított düh volt. A jobb oldali falból három fekete nyúlvány csapott ki egyszerre. Egy Kaelen felé, egy Iren felé, egy Rhovan felé.

Kaelen oldalra vetődött.

Iren a mécsest a nyúlvány elé rántotta, nem megégetni, csak elvakítani a formálódó irányt.

Rhovan viszont elkapta a sajátja elől a batyu rögzítő rúdját, és teljes erőből belevágta a nyúlványba.

A nyúlvány rátekeredett.

Rhovan elengedte.

– Ezt is megtanultam!

A rúd a falhoz csapódott, a nyúlvány pedig egy pillanatig tárgy nélkül maradt. Kaelen sómaradékos rongyot vágott rá. A nyúlvány visszahúzódott, de nem sérült eléggé.

A csalidarab közben mélyebbre húzódott a rostok között.

Túl mélyre.

Iren rákiáltott:

– Ha teljesen beviszi, elveszítjük!

Kaelen előrelendült, és megragadta a rögzítő hamuszürke szálakat rongyon keresztül. Nem a csalidarabot húzta. A körülötte lévő elrontott kötést. Rhovan azonnal segített, káromkodva, fél térddel a kőnek támaszkodva. Iren közben újra tagadni kezdett, gyorsan, törve.

– Nem kapu. Nem emlék. Nem egész. Nem név.

Rhovan közbevágott:

– Nem vacsora, mondtam már!

Kaelen:

– Nem tér vissza.

A csalidarab megállt.

A mélybeli test ráharapott.

És a csapda bezárult.

Nem látványosan.

Nem robbanva.

Hanem úgy, hogy a mélyből jövő húzás hirtelen saját maga ellen fordult. A rostok, amelyek be akarták vinni a darabot, egyszerre kapták meg a tagadott kapcsolatot. A hamuszürke szálakban végigfutott egy világosabb remegés. A mély szájhasadék kitágult, majd összezárult, mintha a test nem tudná lenyelni azt, amit már megfogott.

A teljes hasadéktér megremegett.

Fentről tompa moraj érkezett.

Nem omlás.

Válasz.

A mélybeli test magában újabb hibát okozott.

Ez mélyebb volt, mint az udvari csapda.

Sokkal mélyebb.

Lior hangja fentről nem hallatszott, mégis Kaelen egy pillanatra érezte, mintha a fiú mondata visszhangzana a kövön át.

Beharapott magába.

Most is.

Csak beljebb.

A jobb oldali fal hirtelen visszahúzódott. A szájhasadék eltűnt. A fekete rostok elszakadtak a csalidarabtól, de a darab nem maradt ott. Félig beolvadt, félig elakadt a középső köteg helyén, mint valami mérgezett szilánk.

Iren levegő után kapott.

– Ott maradt benne.

Kaelen bólintott.

– Nem tudja kiköpni, és nem tudja visszavenni.

Rhovan lihegve nekidőlt a kőnek.

– Tehát nyertünk?

A mélyből ekkor olyan lassú, alacsony hang indult, amely nem üvöltés volt, nem is fájdalom.

Hanem döntés.

Kaelen arca elsötétült.

– Nem.

A hasadéktér jobb oldali fala elkezdett távolodni.

Nem omlott.

Nem húzódott vissza.

A mélybeli test leválasztotta magáról a fertőzött részt.

Iren elsápadt.

– Elvágja a saját részét.

Rhovan szeme elkerekedett.

– Már ő is tanulja, hogyan kell saját magát csonkítani? Hát ez remek. Tényleg nagyszerű ellenfelet neveltünk.

A csalidarabbal fertőzött középső köteg lassan sötétedni kezdett, de nem a mag felé, hanem kifelé. A mélybeli test magára hagyta. A hasadéktér azon része haldokló kapcsolattá vált.

Kaelen felismerte a veszélyt.

– Ki kell jutnunk. Most.

Iren már fordult.

– Ha leválasztja, ez a rész omlik.

Rhovan felkapta a mécsest, mert Iren majdnem elejtette.

– Akkor fussunk, mielőtt az építészet megint ellenünk fordul.

A régi kerülőjárat felé rohantak.

Mögöttük a középső köteg helye feketedett, zsugorodott, majd belülről elkezdett porrá omlani. A mélybeli test feláldozta a fertőzött kapcsolatot. Ez győzelem volt. És vereség. Mert kényszerítették egy öncsonkításra, de ezzel megtanították neki, hogyan szabaduljon meg a mérgezett részeitől.

Mire átpréselték magukat a zárkamrába, a mögöttük lévő hasadéktér egy része már beomlott.

A zárkamrában a három fémdarab közül a középső, amelyet rossz helyre szorítottak, hirtelen kettérepedt.

Iren felkiáltott.

– A zár!

Kaelen odaugrott, de nem tudott mit tenni. A középső darab már elvégezte a dolgát, és most a mélybeli test öncsonkítása visszarúgott a régi mechanikára. A bal oldali törött darab porrá vált. A jobb oldali megmozdult, de nem a test felé. Hanem a rejtett nyílás elé csúszott, mintha utolsó erejével el akarná zárni azt.

Régi zár.

Régi intelligencia?

Nem. Csak mechanika. Valakik régen jól dolgoztak. Ez ritka emberi jelenség, becsüljük meg.

– Kifelé! – kiáltotta Kaelen.

A nyugati csomóponthoz érve már hallották, hogy mögöttük a kerülőjárat beomlik. Nem teljesen talán, de elég volt. A hideg levegő megszűnt. A régi út lezárult.

Rhovan lihegve felnézett.

– Ugye legalább megérte?

Kaelen nem válaszolt.

Felkapaszkodtak az udvarra.

Odafent mindenki a középső süllyedés felé nézett.

A félig elsüllyedt maradvány már nem rángott.

Fekete-szürke felszíne kiszáradt, megrepedezett, és belülről halvány, hamuszürke por szivárgott ki belőle. A mélybeli test kapcsolata vele megszűnt. A csapda kimerült.

De a föld alatt az ütem is megváltozott.

Nem szétesett többé.

Nem erősödött.

Eltávolodott.

Lior lassan felállt.

Selin nem engedte el teljesen, de hagyta.

A fiú a földre nézett, aztán a torony romjára, aztán kelet felé.

– Elment innen.

Sorya arca megfeszült.

– Hová?

Lior a távolabbi romvidék felé fordult.

Ahol a régi vízvezető alagutak, pinceágak és elfelejtett alapok mélyebbre futottak, túl az udvaron, túl a tornyon, túl azon a részen, amit ma még valahogy meg tudtak tartani.

– Lejjebb – mondta. – És messzebb. Oda, ahol már nem a torony volt a legerősebb hordozó.

Kaelen lehunyta a szemét egy pillanatra.

Ez volt a nap valódi vége.

Nem győzelem.

Nem vereség.

Áthelyeződés.

Megsebezték. Leválasztották a toronyról. Kényszerítették, hogy önmagába harapjon. Megtanították félni a saját rosszul visszavett részeitől.

És cserébe a mélybeli test megtanulta, hogy a torony már kevés.

Nagyobb hordozót fog keresni.

Sorya nagyon lassan megszólalt.

– Mi van arra?

Senki nem akart válaszolni.

Aztán Teren, még mindig a földön ülve, rekedt hangon kimondta:

– A régi városmag alatt futó főcsatorna.

Iren arca elsápadt.

– Az egész rom alatt.

Rhovan lehajtotta a fejét.

– Hát persze. Miért elégedne meg egy toronnyal, ha beköltözhet egy egész város alá? Szerény dögökkel sosem dolgozunk.

Selin Lior vállára tette a kezét.

Kaelen pedig a porban állva, vérrel, hamuval, sóval és fekete nedvvel borítva megértette, hogy a 29. fejezet nem lezárta a harcot.

Hanem végre megmutatta a valódi méretét.

A torony csak első bőr volt.

A mélyben ébredő test most elindult a város szíve felé.

A torony csak állt még.

Ez volt benne a legszemtelenebb.

Már halott hordozó volt, kitépett belső kapcsolatokkal, levált rostokkal, repedt kövekkel, beszakadt nyílással, mégis állt. Mintha a világ néha csak azért tartaná egyben a romokat, hogy az embereknek legyen mitől rosszul érezniük magukat. A felső része lassan porzott, a középső nyílás körül a kő időnként megadta magát és kisebb darabokban hullott az udvarra, de az egész nem omlott össze. Nem még. A torony úgy maradt ott, mint egy kivert fog a szájban, amely már nem él, de még fáj, ha hozzáér a nyelv.

Kaelen nem tudta levenni róla teljesen a figyelmét.

Nem azért, mert a torony volt a veszély.

Hanem mert a torony volt az emlékeztető.

Az első bőr.

Az első hordozó.

Az első dolog, amin át a mélyben ébredő test megpróbált testté lenni.

Most pedig a test elment alóla.

Ez nem jelentett győzelmet.

Csak azt, hogy az ellenség már nem ugyanott volt, ahol az előbb meg tudták sebezni.

– Nem maradhatunk itt sokáig – mondta Iren.

A hangja fáradt volt, de tiszta. A mécses már alig égett a kezében. A láng olyan makacsul kapaszkodott, hogy Rhovan egy ponton valószínűleg testvérének fogadta volna, ha nem lett volna túl elfoglalt azzal, hogy minden második lélegzetvételnél úgy nézzen ki, mint akit belülről rugdosnak.

Sorya a régi városmag irányába nézett.

– Nem is indulhatunk vakon.

– Akkor mit csinálunk? – kérdezte Rhovan. – Mert a „maradjunk itt és várjuk meg, amíg az egész rom alól kinő egy istenverte városnyi dög” tervet én nem támogatnám teljes lelkesedéssel.

Selin letörölte az arcáról a port. A mozdulat közben felszisszent, mert a sérült karja még mindig rosszul reagált mindenre, amire egy kar általában reagálni szokott: mozgásra, fájdalomra, életben maradásra. A kötés alatt a fekete ujjnyomok nem terjedtek tovább, de nem is halványultak.

– Meg kell tudnunk, hol akar kijönni.

Lior erre lassan felemelte a fejét.

Nem szólt azonnal.

Ez önmagában elég volt ahhoz, hogy mindenki ráfigyeljen. A fiú arca sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák ültek, és úgy nézett ki, mint aki egy nap alatt túl sokszor találkozott azzal a ténnyel, hogy a felnőttek világa tulajdonképpen csak rosszul rendezett veszélyek gyűjteménye.

– Nem kijönni akar először – mondta végül.

Kaelen felé fordult.

– Hanem?

Lior a távoli romvidék irányába nézett, túl a torony udvarán, túl a ledőlt falakon, arra, ahol a régi városmag alatti csatornák és alapjáratok egymásba futottak.

– Meghallgatni.

Rhovan lehunyta a szemét.

– Csodás. Akkor most a város alatt füleket növeszt.

Iren arca megkeményedett.

– Nem füleket. Kapcsolatokat. A toronyban előbb hallóhelyeket épített. Aztán kapcsot. Aztán hordozót. Ha most nagyobb testet keres, előbb megint érzékelni akarja, hol vannak élő törések.

Sorya egy pillanatig sem habozott.

– Akkor a következő cél a főcsatorna érzékelőpontjainak megelőzése.

Kaelen a középen kiszáradt csapdadarabra nézett.

A levágott, megtagadott maradvány már nem rángott. A felszíne hamuszürkére repedt, és olyan volt, mint valami kiszáradt, rosszul eltemetett gondolat. A mélybeli test leválasztotta magáról, de nem tudta eltörölni azt, amit vele megtanultak.

– Ezt visszük – mondta.

Rhovan azonnal rámeredt.

– Ne.

– De.

– Nem. Ez nem kérés volt. Ez civilizációs határvonal.

– Ez bizonyíték, csali és minta egyszerre.

– Ez egy rohadtul undorító darab valamiből, ami az előbb még meg akart minket enni.

– Pont ezért.

Rhovan Selinre nézett segítségért.

Selin csak ennyit mondott:

– Vidd.

– Elárultál.

– Hasznos vagy.

– Ma már másodszor sértegettek ezzel.

A maradványt újra becsomagolták, de most óvatosabban. Nem azért, mert élő volt, hanem mert azzá válhatott, ha rossz helyre kerül. Iren hamut szórt rá, Kaelen a maradék sóporból alig látható csíkokat húzott a rongy külső részére, Selin pedig egy törött faágra kötötte, hogy Rhovannak ne kelljen közvetlenül hozzáérnie.

Rhovan nézte a batyut.

– Ha ez éjjel suttogni kezd nekem, hozzád vágom.

– Nem lesz éjjel – mondta Sorya.

Erre mindenki elhallgatott.

Mert igaza volt.

Nem lehetett éjszakáig várni.

A nap már alacsonyabbra húzódott a romok fölött, a fény sárgább lett, laposabb, kegyetlenebb. Az udvaron minden seb, minden törmelék, minden arc úgy látszott benne, mintha valaki külön ki akarta volna emelni, milyen kevés maradt az erejükből. A sebesültek ültek vagy feküdtek, de már nem nyögtek fölöslegesen. A gyerekek összebújva pihentek, de nem aludtak. Senki nem tudott aludni. A mélyben ébredő test túl nagyra nőtt a gondolataikban.

És ez is veszély volt.

Kaelen ezt látta meg az arcokon.

Nem a fáradtság volt a legrosszabb.

Hanem hogy mindenki elkezdte elképzelni.

Város alatt futó test. Csatornákban növő szálak. Alapokba kapaszkodó szervek. Főcsatorna, amely nem vizet, hanem figyelmet vezet. Ha ezt hagyják, a test már azelőtt erőt kap, hogy újra megmozdulna.

– Nem beszélünk róla testként – mondta hirtelen.

Sorya ránézett.

Kaelen folytatta:

– Nem adunk neki kész képet. Nem mondjuk, milyen lesz, ha eléri a várost. Nem találgatjuk. Nem rakjuk össze helyette.

Iren bólintott.

– Csak azt mondjuk ki, amit tudunk. Elment a torony alól. A főcsatorna felé tart. Kapcsolatokat keres.

Rhovan felemelte a batyut.

– És utálja a saját rosszul visszaadott darabjait.

– Igen – mondta Kaelen.

Selin Liorhoz fordult.

– Te sem próbálod elképzelni.

A fiú bólintott.

– De érzem, merre van.

Selin arca megfeszült.

– Tudom.

– Nem akarom.

– Azt is tudom.

Nira megfogta Lior kezét.

– Akkor mi mondunk hülyeségeket, amikor érzed.

Beni bólintott.

– Folyamatosan.

Rhovan megindultan nézett rájuk.

– Végre tanítványaim vannak.

– Ez nem megnyugtató – mondta Iren.

A következő rendet Sorya állította fel. Nem hosszú tanáccsal. Nem nagy beszéddel. Az emberek nem beszédre vágytak, hanem arra, hogy valaki végre megmondja, hová tegyék a lábukat, mielőtt a föld úgy dönt, lenyeli. A sebesültek közül csak azok indultak tovább, akik saját lábon mozogtak. A többieket a toronyudvar hátsó, leginkább elrontott, legkevésbé tiszta részére húzták, ahol a felszín egyelőre nem adott könnyű kapcsolódást. Teren tiltakozott, hogy ő menne, mire a gyógyító asszony olyan nézést adott neki, amitől egy kisebb háború is inkább békét kötött volna.

– Te maradsz – mondta.

– Hasznos vagyok.

– Igen. Ülsz, lélegzel, és nem vérzel el. Kezdetnek csodálatos.

Teren feladta. Ez bölcs döntés volt. Ritka pillanat, tapsot érdemelne, ha bárkinek maradt volna kedve tapsolni.

A gyerekek nem maradhattak hátra.

Ez volt a legrosszabb döntés.

És az egyetlen helyes.

Lior érzékelte az irányt. A mélybeli test kereste őt, de éppen ezért azt is tudták, hogy ha túl messze marad, védtelen jelzőponttá válhat. Nira és Beni mellette maradtak, nem bátorságból, hanem abból a makacs, gyerekes hűségből, amelyről a felnőttek szeretnek meghatódni, miközben titokban félnek tőle, mert túl tiszta.

Selin ezt kimondatlanul is elfogadta.

– Nem középen jöttök – mondta nekik. – Nem hátul. Törve. Mindig más mellett. Ha Lior megáll, rángatjátok. Ha néz, eltakarjátok. Ha hall, beszéltek.

Beni bólintott.

– Hülyeséget?

– Főleg.

Nira felsóhajtott.

– Akkor Rhovan közelében maradunk, ott van alapanyag.

Rhovan büszkén kihúzta magát.

– Végre megbecsülnek.

Az indulás előtt Kaelen még egyszer visszanézett a toronyra.

A 29. fejezet itt, ebben az udvarban született meg igazán. Nem akkor, amikor lementek a kapocshoz. Nem akkor, amikor a mélybeli test először megszólalt. Nem akkor, amikor leválasztották a hordozóról. Hanem most, amikor már nem lehetett többé úgy tenni, mintha egy helyi borzalommal állnának szemben. A torony csak ajtó volt, csak próba, csak egy elhasznált test. A valódi ellenfél a romok alatt futott tovább, és már nem utánzott vakon.

Óvatos lett.

Ez rosszabb volt, mint a düh.

A düh hibázik.

Az óvatosság választ.

Elindultak a régi városmag felé.

A toronyudvart a háta mögött hagyó menet nem volt szép. Nem volt rendezett. Nem volt hősi. Inkább egy összetört csoportnak látszott, amely túl sok mindent látott, de még mindig nem feküdt le meghalni, mert az ember néha bosszantóan ragaszkodik ahhoz, hogy a világvége várjon még egy kicsit. Elöl Sorya és Kaelen haladtak, de sosem egy vonalban. Iren a gyerekek közelében tartotta a mécsest, bár a fény nappal már inkább jel volt, mint segítség. Rhovan vitte a becsomagolt maradványt, és minden harmadik lépésnél sértegette, nehogy a csend túl sok lehetőséget kapjon.

– Nem vagy te semmi nagy dolog – morogta. – Csak egy rosszul kiszáradt mélyi cafat. Láttam már szebb vacsorát katonai táborban, pedig az nagy szó.

A batyu nem mozdult.

– Így is maradj.

A romok közé vezető út először ismerős volt. Ugyanazok a félig dőlt falak, ugyanazok a kőívek, ugyanazok a beomlott járatszájak, amelyeket korábban kerültek vagy megjelöltek. De most minden más jelentést kapott. A repedések nem csak repedések voltak. A vízlefolyók nem csak régi városi szerkezetek. A mélyedések nem csak árnyékok. Mindegyik lehetőség volt. Mindegyik potenciális pont, ahol a mélybeli test meghallhatja a felszínt.

Iren időnként megállította őket.

Nem hosszú vizsgálatra.

Csak egy-egy lélegzetre.

– Itt nincs friss kapcsolat.

– Ez régi víznyom.

– Ez elhalt.

– Ezhez ne lépjetek közel. Túl tiszta a pereme.

Kaelen közben a városmag irányát figyelte. A romok alatt futó főcsatorna valaha a régi város szíve lehetett. Víz, hulladék, eső, talán még menekülőút is. Most pedig hordozójelölt. Mert a mélybeli test nem szentélyt keresett. Nem trónt. Nem valami drámai, szépen megvilágított termet. Hanem hálózatot. A szörnyeknek is van gyakorlati érzékük, bosszantó módon.

Lior egyszer csak megtorpant.

Nira azonnal rángatta volna, de a fiú felemelte a kezét.

– Nem ő.

Selin megállt mellette.

– Akkor mi?

Lior oldalra mutatott, egy félig beomlott ház maradványa felé. A ház alatt keskeny pincelejáró húzódott, eltömve törmelékkel. A kövek között régi, rozsdás vasrács látszott.

– Ott valami más van. Nem él. De hozzáért régen.

Iren arca megváltozott.

– Régi érintési pont.

Kaelen odalépett a rácshoz. Nem érintette meg. A vas rozsdás volt, de a rács mögötti kövön halvány fehéres lerakódás ült. Só. Vagy ugyanaz a gátanyag, amit lent találtak.

– Jelölés – mondta.

Sorya körbenézett.

– Több is lehet.

Rhovan letette a batyut egy kőre, de úgy nézett rá, mint egy rosszindulatú háziállatra.

– Tehát a régiek nem csak a toronynál zártak. A városban is voltak pontok.

Iren lassan bólintott.

– Ha megtaláljuk őket, a 30. fejezetben nem vakon megyünk a főcsatornába.

Selin a pincelejáró köveit nézte.

– Ki lehet bontani?

Kaelen megrázta a fejét.

– Most nem. Időbe kerülne, és lehet, hogy csak mellékpont. Megjelöljük.

Sorya két emberrel törött kövekből és hamuból jelet rakott a lejáró elé. Nem szabályos jelet. Nem olyat, amit a mélybeli test könnyen olvashat. Emberi jel volt, rossz szögben, törve, három különböző anyagból. A saját térképük első pontja.

Aztán továbbmentek.

És sorra találták a nyomokat.

Nem sokat.

Nem eleget.

De voltak.

Egy régi kút peremén fehéres karcolásokat. Egy beomlott boltozat alatt elrontott félkörjelet. Egy pinceablak kőkeretén három szögbe tört vonalat. Egy kiszáradt vízvályúban fekete porral félig betemetett zárókarcot. A régi város valaha harcolt ezzel. Vagy legalább félt tőle eléggé ahhoz, hogy pontokat hagyjon hátra azoknak, akik majd később ugyanabba a nyomorult történetbe lépnek bele. Kedves gesztus, kár, hogy nem mellékeltek hozzá használati útmutatót nagy, olvasható betűkkel. Az emberiség még a túlélési hagyatékait is szeret rejtvényként átadni, mert miért is ne.

A nap közben tovább süllyedt.

A fény vörösesebb lett.

A városmag már látszott előttük.

Nem magas épületek maradtak belőle, hanem sűrűbb romszerkezet. Egymásba dőlt falak, régi oszlopcsonkok, félig fedett átjárók, beomlott terek. A közepén egy nagyobb, beszakadt térség húzódott, amelyet valaha talán piactérnek vagy vízgyűjtő udvarnak használtak. Most csak egy mély, széles, törmelékkel teli seb volt a romváros testén.

Lior ott állt meg végleg.

– Alatta van.

Senki nem kérdezte, mi.

Nem kellett.

A beszakadt térségből nem jött hang. Nem jött pára. Nem jöttek fekete csíkok. Nem mozdult semmi. Pont ezért volt borzalmas. A mélybeli test megtanulta, hogy a túl sok jel elárulja. Most nem mutatta magát.

Kaelen a tér peremére ment, de nem túl közel.

A törmelék alatt sötét rések látszottak. Mélyebb járatok. Egy helyen régi kőcsatorna boltíve tűnt elő. Nagyobb volt, mint az összes korábbi. Elég nagy ahhoz, hogy több ember egymás mellett haladjon benne. Elég nagy ahhoz, hogy a mélybeli test ne csak szervet, hanem egész útvonalat építsen belőle.

Iren a mécsest felemelte.

A láng oldalra dőlt.

Nem a szél miatt.

Lent valami lélegzett.

Nem erősen.

Óvatosan.

Rhovan letette a batyut a perem mögé.

– Hát itt lakik a következő rémálom.

Sorya leguggolt, felkapott egy kis kavicsot, és bedobta a legközelebbi résbe.

A kavics sokáig pattogott lefelé.

Aztán elhallgatott.

Túl későn.

Túl mélyen.

Selin Lior vállára tette a kezét.

– Érzed?

A fiú bólintott.

– Nem úgy, mint a toronynál.

– Hanem?

Lior nagyon lassan mondta ki:

– Mintha ő is figyelné, merre vagyunk, de már nem akar azonnal megfogni. Várja, hogy lemenjünk.

Rhovan felnézett az égre.

– Végre udvarias. Meghív minket a saját gyomrába.

Kaelen a beszakadt tér körüli régi jeleket kereste. És talált is egyet. A déli peremnél, félig törmelék alatt, három elrontott félkör egymás mellett. Nem ugyanaz, mint korábban, de rokon minta. A régi lezárók itt is jártak. Vagy itt kezdődött minden. Ezt még nem lehetett tudni.

– Itt nem megyünk le ma teljesen – mondta.

Sorya ránézett.

– Biztos?

– Igen. Már vár. Ha most fáradtan, sebesülten, készlet nélkül lemegyünk, azt a terepet kapjuk, amit ő választott.

Selin halkan megszólalt:

– De ha várunk, készül.

Kaelen bólintott.

– Ezért nem várunk sokat. De most előbb mi készítjük elő a peremet.

Iren a beszakadt térre nézett.

– Elrontott belépés.

– Igen. Nem tiszta leereszkedés. Nem egy út. Több hamis pont. Több zaj. Több tagadás.

Sorya felállt.

– Akkor itt zárjuk a fejezetet munkával.

Rhovan felhorkant.

– Nagyon költői. Minden nagy kaland vége: lapátolj törmeléket, különben meghalsz.

A következő órában nem mentek le.

Hanem felkészítették a bejáratot arra, hogy másnap ne nyelje el őket az első lépésnél.

Három hamis leereszkedési pontot raktak ki. Kettőt láthatóbbra, egyet szinte észrevétlenül. A valódi megközelítést nem jelölték meg, csak fejben tartották, és még azt sem mind ugyanúgy. A peremre hamut, poros rongyot, törött cserepet és faéket hordtak. A régi jelek környékét megtisztították annyira, hogy lássák, de nem annyira, hogy a mélybeli test tiszta mintát kapjon belőlük. A gyerekek közben tagadó mondatokat gyakoroltak, nem egyszerre, nem szépen, hanem törve. Nira egyre kreatívabb lett, Beni egyre sértettebb, Lior pedig egyre biztosabban mondta ki, hogy nem ajtó. Ez apróságnak tűnt volna egy kevésbé őrült világban. Itt stratégiai alap volt. Hát igen, így jutunk el oda, hogy a „rossz kanál” hadászati értéket kap. Az emberi civilizáció csúcsai kiszámíthatatlanok.

Selin a perem déli oldalán ült le végül, de csak egy pillanatra.

Kaelen mellé lépett.

– A karod?

– Megvan.

– Nem ezt kérdeztem.

– Tudom.

Egy ideig hallgattak.

Alattuk a főcsatorna felől lassú, mély levegőmozgás jött. Nem hang. Nem szívverés. Valami a kettő között. A mélybeli test már nem mutatta meg magát, de ott volt. A romok alatt. A város régi csontjai között. Nagyobb térben. Több útvonallal. Több lehetőséggel. A 30. fejezet már nem egy torony ostroma lesz. Hanem alászállás egy olyan hálózatba, amelyet az ellenség ismer jobban.

Selin végül megszólalt:

– Ha holnap lemegyünk, valaki nem jön vissza.

Kaelen nem nézett rá.

– Valószínűleg.

– Utálom, hogy nem hazudsz.

– Én is.

Selin lassan felállt.

– Akkor legalább úgy menjünk le, hogy ő bánja meg jobban.

Kaelen ránézett.

A nő fáradt volt, sebesült, koszos, és még mindig úgy állt a romok peremén, mintha a világ összes mélyben lapuló rettenete csak rossz vendég lenne, akit ki kell dobni.

– Ez a terv – mondta.

Rhovan a túloldalról odakiáltott:

– Ha már tervekről beszéltek, az enyém az, hogy holnap nem halok meg. Tudom, szerény, de szeretem az elérhető célokat.

Iren szárazon válaszolt:

– Akkor ma pihenj.

– Az alvás gyenge embereknek való.

A gyógyító asszony messziről rárivallt:

– Lefekszel, vagy én fektetlek le!

Rhovan egy pillanatig gondolkodott.

– Pihenek.

Sorya a beszakadt tér szélén állt, és végignézett rajtuk. Nem mondott nagy beszédet. Nem kellett. A beszédek sokszor csak arra jók, hogy az emberek úgy tegyenek, mintha a félelem kevésbé lenne ott. Itt mindenki tudta, hogy ott van. Nem kellett elűzni. Használni kellett.

– Hajnal előtt indulunk – mondta végül. – Aki tud, alszik. Aki nem tud, csendben nem alszik. Senki nem néz sokáig a résbe. Senki nem marad egyedül. Ha valaki hall valamit, nem válaszol belül. Kívül beszél. Rosszul, hangosan, törve.

Nira felemelte a kezét.

– Hülyén is lehet?

Sorya ránézett.

– Főleg úgy.

Rhovan meghatottan sóhajtott.

– A tanításaim gyökeret vertek.

A nap utolsó fénye végigcsúszott a beszakadt városmag peremén, aztán lassan elveszett a törmelék között. A romok hosszú árnyékai összenőttek, de most egyik sem mozdult rossz helyre. Legalábbis láthatóan nem. A mély odalent várt. Nem aludt. Nem pihent. Nem bocsátott meg.

Kaelen leült egy törött kő mellé, háttal a résnek.

Ez fontos volt.

Nem nézni.

Nem összerakni helyette.

Nem adni neki arcot, nevet, testet.

Csak tudni, hogy ott van.

Iren a mécsest maga elé tette. A láng alacsonyan égett, de tartott. Selin a gyerekek közelében maradt, sérült karját maga mellé húzva. Lior nem aludt el azonnal. Nira halkan suttogott neki értelmetlen mondatokat, Beni néha belekötött, hogy az egyik túl hülye vagy nem elég hülye, és ettől valahogy mégis emberi maradt az este.

Rhovan a batyu mellett feküdt le, amelyben a kiszáradt maradvány másik része volt.

– Ha megmozdulsz – morogta neki –, én is megmozdulok. És hidd el, én idegesítőbb vagyok.

A batyu nem válaszolt.

Kivételesen intelligensen viselkedett.

Kaelen még egyszer a távolba nézett, de nem a résbe. A toronyudvar irányába, ahol a halott hordozó lassan omladozott magában. Onnan indult a nap. Ott hitték, hogy a test a toronyban ébred. Most már tudták, hogy a torony csak próbálkozás volt. A mélyben ébredő test nagyobb, óvatosabb, tanulékonyabb és veszélyesebb lett minden sebtől, amit kapott.

De ők is tanultak.

Megtanulták, hogy nem szabad nevet adni neki.

Megtanulták, hogy a szerepeket meg lehet tagadni.

Megtanulták, hogy a saját darabjával saját magába lehet sebet nyitni.

Megtanulták, hogy a hordozót le lehet választani.

És megtanulták a legfontosabbat: hogy a mélybeli test nem mindenható.

Csak éhes.

Csak okosodik.

Csak rettenetesen nagy.

Az ember pedig kicsi, fáradt, vérző, idegesítő, következetlen és hajlamos nagyon rossz pillanatokban is hülyeségeket mondani.

Pont ezért volt még esélyük.

A föld alatt ekkor egyszer, nagyon mélyen, valami megmozdult.

Nem támadás volt.

Nem hívás.

Nem fenyegetés.

Inkább válasz arra, hogy megérkeztek.

Lior a sötétben halkan megszólalt:

– Tudja, hogy jövünk.

Kaelen nem fordult meg.

– Jó.

Selin a gyerekek mellől kérdezte:

– Miért jó?

Kaelen a romok fölött elhaló fényt nézte.

– Mert holnap már nem menekülünk utána.

A mélyből újabb lassú rezdülés érkezett, mintha valami hatalmas odalent helyet változtatna a város csontjai között.

Kaelen végül kimondta azt, amit mindannyian tudtak.

– Holnap lemegyünk érte.

És a 29. fejezet ezzel nem lezárult.

Hanem élesre fordult.

Mert a mélyben ébredő test végre elvesztette a tornyot.

De megtalálta a várost.