Carolina a Capsicora bolygó harcosa II. rész XXXI. fejezet

Két penge, egy döntés

A Sárkánygyümölcs Harcos lassan emelte a két pengéjét. Az egyikből lágy, mézes illat áradt, a másikból friss, citrusos sav villant. A kettő között rezgett a levegő, mintha láthatatlan húrok feszültek volna ki.
– Válasszatok – mondta. – Az édes pengéje gyors győzelmet ígér, a savanyú hosszú tűrést. De a kettő együtt csak annak engedelmeskedik, aki érti az umami rendjét.

Bétarépa fél lépést tett előre. – Az umami nem parancsol, összefűz. Ha kényszeríted, ellened fordul.
Savina lángja apró, biztos etűdöt rajzolt a kövek szélére. – Carolina, bontsam meg?
– Ne – rázta a fejét Carolina. – Ezt tanulnunk kell.

A Harcos megpördült. Az édes penge suhintása simán suhant el Carolina arca előtt; nem vágott, inkább altatott. A savanyú penge épp ellenkezőleg: felébresztette minden idegét, gyorsabbá tette a szívverését. A Mag-darab a mellkasában ritmust váltott, átvette a kettős ütemet – és nem dőlt be egyiknek sem.
– Híd-ritmus – suttogta Bétarépa. – Tartsd középen!

Carolina elengedte az ösztönös ellentámadást, és a szablyáját nem a pengéknek vezette, hanem a köztük rezgő finom ívhúrhoz. A csapás nem találta a Harcos testét – a hangját találta. Csörrenés futott végig a levegőn, az édes és a savanyú ütem egy pillanatra azonos periódusba esett.
– Újra! – kiáltotta Gyömbér, és csizmájával dobot vert a kövön: lassú–gyors–lassú. Papaja rátett egy rövid dallamot, amely nem volt sem édes, sem savanyú – csak tartóvonal.

A Sárkánygyümölcs Harcos szeme keskenyült. – Ritmus ellen ritmus? Jól van.
Villámgyors roham. A savanyú penge Bétarépát célozta, az édes Savinát csábította el egy tétova lépésre. Petrezselyem Penge oldalról közbevágott, a pengeélek egyetlen szikrakörben találkoztak. Sósárnyék azonnal finom sópermetet engedett a levegőbe: semlegesítő fátyol, amely nem oltotta, csak körülhatárolta az ízeket.

– Kötés! – szólt Bétarépa, és a spirálmintát a kövek közé karcolta. Carolina rálépett: a csípős, a sós, az édes és a savanyú négy kis jeléhez igazította a mozdulatait. Nem erőből harcolt, hanem szövetet szőtt.
A Harcos észrevette. – Szövet ellen kard? – Felnevetett. – A kard elvág.
– Csak azt, ami nincs megkötve – felelte Carolina halkan, és a következő csapásnál a szablyája nem a pengeélt, hanem a Harcos csuklóját körülvevő aromaszálat találta el. A savanyú penge megremegett, hangja elvékonyodott, az édes túlhangosodott – és megbillent az egyensúly.

Gyömbér a megbántott keserűnek suttogott, ahogy tanította: – Ne hörögj, tárgyalj. Itt a helyed: a végszó, nem a vezényszó.
A keserű íz nem tört elő, csak finoman súlyozta az egészet, és az édes penge elvesztette a bódító fölényét. Savina ekkor egyetlen, tiszta capsaicum-lángot engedett a talaj fölé, nem támadásként, hanem jelölésként: itt a közép.

A Sárkánygyümölcs Harcos hátrált, két pengéje között hártyavékony repedés futott végig. – Képesek vagytok a kettőt egyszerre tartani… ritka.
– Nem tartani – javította ki Bétarépa. – Engedni, hogy egymást tartsák.

A Harcos néma pillantást vetett a torony felé, ahol a füstspirál sötétebben kavargott. – A Kódex nem tűri a közepet. – Majd alacsonyan meghajolt. – Ha elbuktok, a világ nem kap még egy ilyen próbát. Ha győztök… talán a kardjaim is új nevet kapnak.

Visszalépett a ködbe, és eltűnt. Nem menekült; átadta a teret.
A fennsíkon mély moraj felelt, mintha a torony gyomrából érkezne. Sötét Kukorica és Fahéj Generális tudta, hogy itt vannak.
Carolina a spirálra nézett, ahol az imént táncoltak. – Most jön a torony.
– És a Kódex – tette hozzá Savina.
– A kettőt egyszerre – morogta Gyömbér. – Különben egyikük mindig feláll.

Bétarépa a Tengeri Magot a tenyerébe emelte. A színe megint kékre vált – mintha értette volna a döntést. – Menjünk. A közép a mi oldalunkon van. És ha közép van, híd is van.