Carolina a Capsicora bolygó harcosa II. rész XVI. fejezet

A Mag dobbanása

A negyedik kapocs Serrano központjában, a Szent Mag szívében lüktetett. Nem kanyon, nem tengerpart, nem fennsík – hanem egy hatalmas, fénylő kamra, amelyet az umami minden árnyalata átjárt. A levegő itt egyszerre volt édes, sós, savanyú és keserű, de a legdominánsabb mégis a mély, bársonyos íz volt, amely összefogta mindet.
Moruga Papnő az oltár előtt állt, körülötte apró magvakat tartalmazó tálak sorakoztak. – Ez a kapocs a legősibb mind közül – mondta. – Ha ez megsérül, a többi hiába áll.
Carolina érezte, hogy a Mag-darab a mellkasában szinte belesimul a kapocs lüktetésébe. – Füstkörte tudja, hogy ide kell jönnie. És ha ideér, mindennek vége.
A csapat körbeállta az oltárt: Bétarépa, Savina, Sósárnyék, Papaja, Gyömbér Viharcsomó, Petrezselyem Penge és Sárkánygyümölcs Lándzsa. Mindenki hozott magával egy részt a saját ízéből, hogy a kapcsot erősítse.
– Nem csak védelem kell – szólalt meg Gyömbér. – Új réteget kell adnunk a kapocshoz, hogy ne lehessen egyszerűen megbillenteni.
– Egy új ízt? – kérdezte Papaja.
– Nem új ízt – felelte Bétarépa. – Egy új kötést.
A Szent Mag fölött ekkor hirtelen árnyék vetült a kamrára. A fény megingott, a hőmérséklet lehűlt. A levegőbe éles, csípős füst szivárgott.
– Eljött – suttogta Savina.
Füstkörte lassan bontakozott ki a félhomályból. Nem kiáltott, nem csapott le azonnal – csak figyelte őket, mintha mérlegelné, melyik ízt támadja először.
– Szép munka – mondta halkan. – Három kapocs áll, de egy elegendő, hogy mindet ledöntsem.
Carolina a spirálasztalhoz lépett, és intett a többieknek. – Most vagy soha.
Bétarépa a savanyút helyezte középre, Sósárnyék a sót, Papaja az édeset, Savina a csípőst. Gyömbér a keserű levelet tette le, Lándzsa a lándzsáját a széléhez érintette, Petrezselyem Penge pedig a pengéjével finoman körberajzolta a mintát, hogy összezárja.
Az umami fellángolt, a kamra falai ragyogni kezdtek. Füstkörte ekkor mozdult: egyetlen füstcsapással megpróbálta a mintát szétzavarni. A spirál vonalai megremegtek, a Mag-darab Carolina mellkasában hevesen dobogott.
– Tartsátok! – kiáltotta Gyömbér, és ritmust dobolt a földre. A ritmusra a fényvonalak ismét szilárdultak.
Füstkörte újabb támadást indított, de Lándzsa a lándzsájával és Penge a pengéjével keresztbe metszette a füstöt, szétoszlatva azt. Papaja énekhangja betöltötte a teret, és az ízek újra a helyükre találtak.
Végül Carolina előrelépett, a Mag-darabot az oltár fölé emelte, és a saját szívverését a kapocs lüktetéséhez hangolta. A két ritmus eggyé vált, és olyan fény tört elő, amely teljesen elnyelte Füstkörte alakját.
Amikor a fény elhalványult, Füstkörte eltűnt. Nem pusztult el – de eltávolodott, mintha időt nyert volna.
– Megtartottuk – mondta Moruga Papnő. – De ne higgyétek, hogy ez végleges.
Carolina bólintott. – Tudom. Most mi nyertünk. De ő vissza fog jönni.
A Mag lüktetett, és mindenki érezte: a híd áll… egyelőre.