Carolina a Capsicora bolygó harcosa II. rész XVII. fejezet

Az Árnyékok Ösvénye

A Szent Mag kamráját elhagyva a raj egy ideig csendben haladt. Mindenki érezte, hogy a negyedik kapocs megvédése csak ideiglenes győzelem volt. Füstkörte nem tűnt el végleg – csak visszahúzódott, és biztosan új tervet szőtt.
– Ő nem csak a hidat akarja – szólalt meg halkan Bétarépa. – Azt akarja, hogy az ízek többé ne találjanak egymásra. Hogy mindenki külön álljon, bizalmatlanul.
– Szétválasztott ízekkel nincs harmónia – bólintott Gyömbér. – És nincs híd sem.
A következő feladatuk nem újabb kapocs helyreállítása volt, hanem egy veszélyes küldetés: felkutatni az Árnyékok Ösvényét, ahol a régi ízcsapdák és elfeledett fűszerek maradványai rejtőztek. Moruga Papnő szerint ott lapulhat egy ősi esszencia, amely képes tartósan megerősíteni a kapcsokat – ha jó kezekbe kerül.
Az ösvény bejárata a Serrano-hegyek és a Bazsalikom-völgy között húzódott, sűrű, ezüstös ködbe burkolva. Papaja a köd illatába szimatolt. – Ez nem egyszerű pára… ez a régi idők párolgása. A múlt ízei vannak benne.
Sósárnyék előrébb lépett, és a talajra szórt néhány kristályt. A köd a só felé mozdult, mintha élne. – Vigyázzatok – figyelmeztette a többieket. – Ez az ösvény megpróbálja majd lemásolni az ízeinket. Aki elveszíti a sajátját, az idebent ragad.
Az ösvény mélyén a köd lassan formákat öltött: Carolina saját tükörképe állt előtte, de a szeme hideg, íztelen volt. – Nem vagy te hídépítő – sziszegte a másolat. – Csak összekeversz mindent, és azt hiszed, hogy harmóniát teremtesz.
– Nem – felelte Carolina, miközben a Mag-darabot szorította. – A harmónia nem keverés. Az harmadik út.
A másolat hirtelen szétfoszlott, de a többiek is saját árnyképeikkel küzdöttek: Savina egy csípős, de kegyetlen önmagát látta, Papaja pedig egy vidám, ám önző alakot, aki minden édeset magának akart. Bétarépa árnyképe savanyú szavakkal próbálta elbizonytalanítani, Gyömbér pedig egy keserűségtől korhadt énjével vívott.
Ahogy áthaladtak az ösvényen, a köd egyre sűrűbb lett, és már nem csak másolatok, hanem régi ízcsapdák is feltűntek: hatalmas mozsarak, amelyek maguktól őröltek, és pergő szélű kések, amik a levegőben táncoltak. Petrezselyem Penge minden csapással utat vágott, Sárkánygyümölcs Lándzsa pedig lándzsájával védte a többieket a közelgő csapásoktól.
Végül a köd kitisztult, és egy kőoltár állt előttük. A tetején egy apró üvegcsében aranyló folyadék ragyogott – az ősi esszencia. Bétarépa óvatosan felemelte, de az üveg megremegett a kezében.
– Nem lesz könnyű hazavinni – mondta. – Az ösvény nem engedi el, aki megérintette.
Carolina a távolba nézett, ahol a köd újra sűrűsödni kezdett. – Akkor gyorsan kell mennünk. Mert valaki követ minket. És nem az árnyékaink.