Carolina a Capsicora bolygó harcosa II. rész XVIII. fejezet

Az Esszencia Menekítése

A köd mögött halk, lassú léptek visszhangoztak. A raj egyszerre fordult hátra, de a látványtól még a legedzettebbek is megfeszültek: Füstkörte állt ott, alakja most nem volt teljesen szilárd, hanem lüktetett, mintha minden egyes lélegzetvételével új formát öltött volna. A szemei most mélybarnán izzottak, és körülötte a köd egyre feketébb árnyalatba váltott.
– Szép kis kincset találtatok – morogta. – Az esszencia. A régi idők íze. Olyan erő, amivel nemcsak kapcsokat, hanem egész ízvilágokat lehet uralni.
– Ez nem a tied – felelte Carolina, a Mag-darabot szorítva. – Nem uralásra való, hanem egyensúlyra.
Füstkörte lassan megindult feléjük, a lába alatt a köd úgy nyílt szét, mint a víz a hajó orránál. Papaja előreugrott, hogy elállja az útját, és hangosan, vidáman énekelni kezdett – olyan dallamot, ami az édeset és a savanyút egyszerre hívta. A köd egy pillanatra megtorpant, de Füstkörte egyetlen mozdulattal elnémította a hangot.
– Ne próbálj engem ízzel csapdába ejteni – sziszegte. – Én magam vagyok az ízek törése.
Sósárnyék előrelépett, és maroknyi tiszta sót szórt Füstkörte elé. A szemcsék a köddel találkozva sisteregtek, és apró tiszta foltok nyíltak. – Menjetek! – kiáltotta. – Én feltartom!
Carolina bólintott, és a csapat az oltár mögötti szűk sziklahasadék felé indult. Gyömbér Viharcsomó a hátráló menetet ritmusos lépésekkel vezette, hogy az esszencia lüktetése ne törjön meg. Bétarépa szorosan markolta az üvegcsét, a szeme sarkából figyelve, nem reped-e meg.
Petrezselyem Penge és Sárkánygyümölcs Lándzsa felváltva zárták a sort, pengéikkel és lándzsájukkal vágva utat a ködbe visszaszivárgó árnyékok között. A sziklahasadékhoz érve azonban új akadály állta útjukat: a kijáratnál egy hatalmas, aranyló kukoricaalak zárta el az utat, teste pattogva izzott, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna.
– Kukorica Kapitány – ismerte fel Gyömbér. – Mit keresel itt?
– Az ösvényt őrzöm – felelte a kapitány. – És nem engedek ki senkit, aki esszenciát hoz magával, amíg meg nem bizonyosodom, hogy méltó.
Carolina előrelépett. – Nincs időnk a próbákra. Füstkörte itt van mögöttünk.
A kapitány szeme összeszűkült. – Akkor egyetlen próbát kaptok. Mutassátok meg, hogy képesek vagytok egyszerre megvédeni és megosztani az ízt.
A raj összenézett, majd Papaja elővette a maradék trópusi keverékét, Sósárnyék egy marék sót, Bétarépa savanyú levet, Savina csípőport, Gyömbér keserű levelet. Egyetlen mozdulattal mindet a levegőbe szórták, Carolina pedig a Mag-darabbal összefonta a kavargó színeket. Az illat és az íz tökéletes harmóniába simult – éppen annyi, amennyi a kapocs lüktetéséhez kell.
Kukorica Kapitány bólintott, és félrelépett. – Menjetek. És vigyázzatok rá, mert aki ezt elveszíti, nem kap másodikat.
A raj kifutott a kijáraton, és a köd mögött már hallatszott Füstkörte dühe, amikor rájött, hogy az esszencia kicsúszott a kezéből.