„Bazdmeg, én vagyok a felnőtt.” 1. rész

Van az a pont az életben, amikor egyszer csak rád zuhan a felismerés: „Bazdmeg, én vagyok a felnőtt.”
És nem viccelek. Ott ülsz a nappaliban, a tévében valami idióta reklám megy, te meg csak bámulod a sört a kezedben, és eszedbe jut, hogy húsz éve azt hitted, hogy ötvenévesen majd minden összeáll.

Hát, spoiler: lófaszt se áll össze.

A gyerekkori elképzeléseim szerint ötvenéves koromra lesz egy házam a Balaton-parton, egy sportkocsim, meg persze valami zen buddhista nyugalmam, amivel lazán kezelem az élet összes szarságát. Ehhez képest mi van?

• Van egy derekam, ami minden reggel azt mondja: „Na, jó reggelt, te rohadék, ma is szenvedünk.”

• Van egy bankszámlám, ami úgy néz ki, mintha valaki szándékosan szivatna.

• És van egy világ, ami minden nap újabb és újabb baromságot tol az arcomba.

De a legjobb az egészben, hogy senki nem jön megmenteni. Nincs főnök, nincs szülő, nincs hős, aki beugrik, és megoldja a szar helyzetedet.
Egyedül te vagy, a saját gondolataiddal. És az kurvára tud nyomasztó lenni.

Amikor ez leesik, két választásod van:

1. Szépen lassan beletörődsz, és vegetálsz, amíg lehet.

2. Vagy azt mondod: „Na jó, akkor legalább röhögök az egészen, mielőtt feldobom a pacskert.”

Én a másodikat választottam.

Elkezdtem magamat figyelni, hogy mennyire komolyan veszem azokat a dolgokat, amik valójában lófaszt se számítanak.

• Ha valaki beszólt a munkahelyen, egy napig emésztettem magam.

• Ha a szomszéd beszart a kerti tűz miatt, ideges lettem.

• Ha a gyerek csúnyán nézett, máris bűntudatom volt.

Most meg ránézek ezekre a szarságokra, és azt mondom: „Bazdmeg, ez nem az én problémám.”
És képzeld, csodák csodája: megkönnyebbültem.