50 évesen rájöttem, hogy a pihenés nem luxus, hanem túlélés

Hát, baszki, eljött az a kor, amikor reggel úgy kelek, mintha éjjel valaki egy betonkeverővel átment volna rajtam. És nem, nem azért, mert egész éjjel buliztam, hanem mert… alszom. Vagy legalábbis próbálok. Mert ötven felett a tested elkezd játszani veled, mint egy unatkozó macska az egérrel.

Fiatalon azt hiszed, hogy te vagy a Terminátor. Alszol négy órát, megiszol egy kávét, és mész dolgozni, mintha semmi baj nem lenne. Aztán eljön az a korszak, amikor ha nem alszol rendesen, a tested konkrétan bemutat. Szó szerint érzem, ahogy reggel a derekam üzeni: „Menj a faszomba, haver, én ma nem dolgozom!”

És persze itt jön a nagy felismerés: a pihenés nem luxus. Nem az a dolog, amit majd hétvégén bepótolsz. Ha ma nem pihensz, holnap szívni fogsz. És nem csak úgy, kicsit fáradtan, hanem teljes testtel, lélekkel és aggyal.

Az első jelek nálam így jöttek:

• Hétfőn alig ébredtem fel, és a kávé csak felidegesített, nem ébresztett.

• Szerdán már olyan voltam, mint egy zombi, aki ideges a saját létezésétől is.

• Péntekre konkrétan minden apró hülyeségen felbasztam magam, és a családom menekült előlem.

És persze jöttek a testi jelek is. Szívdobogás, remegés, random szédülés. Egyik nap ültem a kanapén, és azon gondolkodtam: „Na, most halok meg, vagy ráérek ezzel péntekig?”

Aztán jött a felismerés: ha nem figyelek a pihenésre, az életem egy nagy szopóroller lesz. És őszintén? Nekem már nincs kedvem szopórolleren utazni, főleg nem úgy, hogy a végén a kórház a célállomás.