„Bazdmeg, én vagyok a felnőtt.” 3. rész

A harmadik pofon az élettől az volt, amikor rájöttem, hogy az emberek 80%-a csak a saját szarságával van elfoglalva.
Komolyan, azt hiszed, hogy mindenki téged figyel, hogy mit csinálsz, mit vettél fel, mit mondtál, hogy bénáztál-e tegnap a munkahelyen?
A lófaszt.

Az emberek nagy része annyira be van zárva a saját kis fejébe, hogy észre sem vesz.
Ha bénázol, ők azon agyalnak, hogy vajon ők bénáznak-e.
Ha elbaszol valamit, ők épp a saját elbaszásaik miatt stresszelnek.

Ez hatalmas felszabadulás volt.
Képzeld el, hogy mész az utcán, hasra esel, mint egy komplett idióta.
Mit gondolsz, mi történik?

• 1 ember kiröhög

• 2 ember sajnál

• 97 ember észre se veszi, mert épp a telefont nyomkodja, vagy azon agyal, hogy mit főzzön vacsira

A felismerés? Leszarhatod.
Nem kell minden mozdulatod tökéletes legyen, mert az embereknek kb. 10 másodperces memóriája van a másik hülyeségeiről.

Ezért kezdtem el bátrabban élni.
Nem az extrém sportokra gondolok, hanem arra, hogy nem félek hülyén kinézni.

• Ha táncolni van kedvem, táncolok.

• Ha röhögni akarok hangosan az utcán, röhögök.

• Ha meg akarom mondani, hogy „ez egy szar ötlet”, megmondom.

És tudod, mi történt?
A világ nem omlott össze.
Sőt, egyre jobban érzem, hogy én irányítom a saját színpadomat, és nem a közönség.

Ez a felismerés amúgy segít abban is, hogy a szorongásaid csökkenjenek.
Mert rájössz, hogy a legtöbb embernek kurvára mindegy, hogy mit csinálsz.
Az életed főszereplője te vagy. A többieknek meg csak mellékszerep jut – és sokszor még azt se játsszák el rendesen.

És itt jött az utolsó csavar: ha már úgyis mindenki magával van elfoglalva, miért ne lehetnék én is?
Elkezdtem magamra figyelni, nem másokra.
Nem érdekel, hogy ki mit gondol a hajamról, a ruhámról, vagy hogy tegnap bénáztam a parkolóban.
Élek, bazdmeg, és végre élvezem is.