Carolina a Capsicora bolygó harcosa II. rész XIV. fejezet

A Sóperem árnyai

A második kapocs a Tengerperem sziklái között lüktetett, ott, ahol a sós hullámok végtelenül ostromolták a parti medencéket. Az út odáig hosszú volt, és már az első nap végén a rajt sűrű köd fogadta. A köd sós párája vastag réteget vont a hajótestre, Savina pedig már messziről érezte, hogy valami nem stimmel a víz ízével.
– Ez nem tiszta sós – morogta Sósárnyék. – Van benne valami idegen. Mintha a sóság mögött… édes rejtőzne.
Carolina a Mag-darab lüktetését figyelte. – Az umami nem kedveli a rejtett édeset. Torzítja a sósat, és a kapocs meginog.
Ahogy a hajó közelebb ért a sziklákhoz, a hullámok közül magas, sudár alak lépett elő. Páncélja fényes pikkelyekből állt, amelyek egyszerre tükrözték a napfényt és a mélység sötétjét. A vállán hosszú, zöldes levélköpeny lobogott.
– Ki közelít a Sóperemhez? – zengte a hang. – Ez a kapocs őrzött terület.
– Carolina vagyok, a híd küldötte – felelte. – A kapocs torz, és helyre kell állítanunk.
Az alak lassan bólintott. – A nevem Petrezselyem Penge. A tenger sóját őrzöm, és az idegen ízeket kivágom belőle. De most olyasmi bújt meg a hullámokban, amit nem vághatok el – mert láthatatlan.
Bétarépa közelebb lépett. – Láthatatlan, de ízében felismerhető?
– Igen – felelte az őr. – Édes, de nem gyümölcsből. Valami, ami elbújik a só mögé, hogy észrevétlenül változtassa meg a kapcsot.
Papaja a hajó korlátjára könyökölt. – Akkor csapdát kell állítani. Az édes szereti, ha figyelnek rá.
Savina oldalra pillantott. – És ha Füstkörte küldte, akkor az édes csak csali, mögötte a torz harmónia dolgozik.
Petrezselyem Penge intett, és a part menti sziklák közül előbukkant egy apró, fénylő sárga alak. Szemei szikráztak, mintha minden mozdulatát játék vezérelné.
– Ő az – mondta az őr. – Mandarin Manó. A tengerparti árkokban bujkál, és édesíti a sót. Azt állítja, hogy ezzel „szebb” lesz az íz.
– Szebb? – vonta fel a szemöldökét Carolina. – A szebb nem mindig jobb.
Mandarin Manó pajkosan vigyorgott. – Én csak egyensúlyt akarok. A só túl kemény, az édes lágyítja.
– De az umami nem így működik – szólt közbe Bétarépa. – Az umami a tiszta ízekből építkezik. Ha becsalsz valamit a sósba, a kapocs instabillá válik.
A manó szeme megvillant. – Én nem félek a változástól.
Petrezselyem Penge ekkor felemelte hosszú pengéjét. – Akkor válassz: segítesz helyreállítani a kapcsot, vagy elhagyod a Sóperemet.
A manó pár pillanatig hallgatott, majd vállat vont. – Legyen. De csak mert kíváncsi vagyok, mi történik.
A csapat a part menti medencébe állította fel Bétarépa spirálasztalát. Carolina a közepébe helyezte a csípőset, Sósárnyék a tiszta sót, Papaja az édeset, Petrezselyem Penge a savanyút. A keserű ezúttal Gyömbér Viharcsomó tarsolyából került elő, aki még Serrano felől követte őket.
Ahogy a spirál életre kelt, a sós íz megtisztult, az édes visszahúzódott a saját helyére, az umami pedig kisimult, mint a tenger nyugodt napokon. A Mag-darab Carolina mellkasában megkönnyebbülve dobbant egyet.
– A kapocs tiszta – jelentette ki Petrezselyem Penge. – De a tenger mélyén mozgolódik valami. És attól tartok, Füstkörte már a harmadik kapocs felé tart.
Carolina a horizont felé nézett. – Akkor nem pihenünk. A híd minden pillére állnia kell, mielőtt ő odaér.