Carolina a Capsicora bolygó harcosa II. rész XIII. fejezet

A Kapcsok első őre

A raj éjszaka indult a legközelebbi kapocs felé, amely a Serrano-fennsík peremén, egy kőbezárt fűszerforrásnál lüktetett. A szél paradicsomot és bazsalikomot sodort, de a háttérben halk zizegés jelent meg, mintha valaki pengetné a levegőt. Carolina a Mag-darabba markolt, és a lüktetését a csapat lépéséhez hangolta.
– A kapocs sérült – jegyezte meg Bétarépa. – Nem omlott össze, csak ferdén áll. Az umami így rossz szögben esik rá.
– Akkor kiegyenesítjük – felelte Red Savina.
A peremen kör alakú meder tárult fel, benne áttetsző lé rétegei fodroztak. A szélén sziklaülés, rajta szálkás, csomós test ült – gyökérből csavart páncél, kérges mosoly.
– Állj! – mordult fel. – A kapocsban nem menetel a bakancs. Csak a csizma, ami tud táncolni.
– A nevem Carolina – mondta. – A hídért jöttünk. Te ki vagy?
– Gyömbér Viharcsomó – felelte. – Őr és ritmustörő.
Sósárnyék körözött. – A ritmust Füstkörte keverte el. Segítesz?
– Füstkörte csak szél a hámló kérgen – morrant. – A gond mélyebb: a keserű megsértődött. Aki megsértődik, hangosabb lesz.
Bétarépa letette kőasztalát, a spirál kövei felizzottak. – Megmérjük az arányt.
Mire a kövek körbeértek, a meder túloldalán színes hajócska ringott be, vitorlája pávatollszínű. A fedélzeten aranyszálú test billegett: Papaja Kószapalánta.
– Hallottam, hogy itt harmóniát javítanak! – trillázta. – Hoztam édeset és csipet trópusi savat. És ha kell, mesélek.
– Mesét későbbre – vágta rá Savina. – Most kapcsot egyenesítünk.
Gyömbér felállt. – A képlet: csípős nem változik, sós tiszta, édes bőkezű, savanyú köti. A keserű morog. Adjunk neki nevet és helyet.
– Nevet? – pislogott Papaja.
– Aminek nevet adsz, nem kell elhallgattatnod – felelte Gyömbér. – Csak megkéred, hogy ott szóljon, ahol kell.
Carolina a Mag-darabbal kört rajzolt a meder fölé. – Kezdjük.
Bétarépa a spirál közepébe csípőst hintett, Papaja peremre édeset, Sósárnyék őssót permetezett, Savina Serrano mélyét csöppentette közéjük. Gyömbér a keserű levelet a kérgéhez érintette, majd lassan a kör széle felé billentette. A mozdulat felhívás volt. A lüktetés kisimult, mint egy tészta, amely végre levegőt kap.
– Most tánc – intette őket Gyömbér.
A kérges őr a kör ritmusára mozdult, apró lépésekkel; a kövek válaszoltak. Carolina belépett, mozdulata lánggal írt jelet, Savina a hátteret tartotta, Sósárnyék sarkokba pöttyintett. Bétarépa íveket húzott, Papaja két tenyérrel tapsolta az ütemet.
A meder felett a folyadék oszloppá húzódott, benne képekké állt a zavar: Füstkörte füstje, félrehangolt spirálok, megbántott keserű. A képek kifakultak, majd új jel jelent meg: négy pont és közöttük selymes vonal. Kapocs, amelyen az umami csak akkor erős, ha van min futnia.
A kőperem megroppant, de visszahúzta magát a helyes szögbe. A lüktetés egyenletes lett. A Mag-darab megmelegedett.
– Kiegyenesítve – bólintott Gyömbér. – A következő kettőnél előre számoljatok a keserűvel. Különben megint megharagszik.
Papaja a kör fölé fújt: illat hullt a vízre, virágmintákat rajzolt. – Ajándék a hídnak. Ne csak erős legyen, legyen szép is.
– A szépség tartja ott a tekintetet, ahol a rend dolgozik – mondta Bétarépa.
Savina a horizontra nézett. – Az árnyék nem tűnt el. Füstkörte szökik, és húzza a torz rezgést. A következő kapocsnál várni fog.
– Várjon – felelte Carolina. – Mi addig tanulunk táncolni.
A szél végigsiklott. A kövek puhán zsongtak. Gyömbér hátralépett, a kérgén repedésekben melegség derengett.
– Nem kérek díjat – dörmögte. – Csak hívjatok, ha a keserű megint megsértődik. Tudok vele beszélni.
Papaja a hajóra ugrott, de visszafordult. – Ha szünet kell, dal van nálam. Ha harc, akkor is dal.
– Lesz rá alkalmad – mosolygott Savina.
Carolina intett. – A második kapocs felé. A híd addig áll, amíg lépünk érte.
A csillagok alacsonyan ültek a fennsík fölött. A lüktetés már feszes ütemre váltott, együtt szólt a Mag-darabbal, a sóval, a csípőssel és a kiengesztelt keserűvel. Az első pillér áll. A többire a hajnal ad választ.