50 évesen rájöttem, hogy a pihenés nem luxus, hanem túlélés. 2. rész

Amikor először rájöttem, hogy valami nem oké, az egy teljesen átlagos keddi napon történt. Felkeltem, beálltam a tükör elé, és azt gondoltam: „Ez a fej kié, és miért néz rám úgy, mintha két hete nem aludt volna?”
A szemem alatti táskák akkora árnyékot vetettek, hogy a szomszéd macska elbújt alájuk aludni.

A tested ilyenkor elkezdi a saját kis tüntetését. Nem finom jelzéseket küld, hanem odabasz a valósággal:

• Fáj minden ízületed.

• A fejedben fura nyomás van, ami nem akar elmúlni.

• Néha úgy érzed, hogy a szíved dob egy gyors sprintet, aztán megáll pihenni, mintha ő is szabit vett volna ki.

Ezeket persze fiatalon leszarod, mert hát, „erős vagyok, kibírom”. Ötven felett viszont elkezded számolni, hogy vajon hány napod van hátra, ha így folytatod. És akkor jön a nagy pillanat: leülsz, és belegondolsz, hogy mennyi szarságon stresszelsz feleslegesen.

Én például képes voltam felhúzni magam azon, hogy a Lidl-ben elfogyott a kedvenc csípős szalámi. Komolyan, ott álltam a hűtőpultnál, és éreztem, hogy a vérnyomásom úgy megy fel, mint a bitcoin árfolyam 2017-ben. És akkor megálltam, és azt mondtam: „Ez most tényleg megéri a szívrohamot, te barom?”

Azóta tanulom, hogy lelassulni nem szégyen. A pihenés nem csak arról szól, hogy alszol. Arról is, hogy nem vered magad feleslegesen idegállapotba.

• Ha valami nem sikerül, nem dől össze a világ.

• Ha valaki köcsög a munkahelyeden, nem kell egész nap magaddal cipelni a mérget.

• Ha elfogyott a szalámi, hát van májkrém, baszki.

Szóval kezdtem megtanulni, hogy a testem nem az ellenségem. Csak szól, hogy lassítsak, különben ő lassít le helyettem. És az a fajta kényszerpihenő sokkal szarabb, mint amit magadtól adsz meg magadnak.