MEMOÁR EGY TEREMTMÉNY TOLLÁBÓL IV.

A BAL KÉZ

A budapesti lakás csendje egészen más volt, mint a szegedi éjszakáké. Ott a csend mindig valami közeledő lépést jelentett, egy nyikorgó ajtót, egy ismeretlen autót az utca végén, egy telefont, amely rosszkor szólal meg. Itthon azonban a némaság régi ismerős volt. Nem vigasztalt, de legalább nem hazudott. A radiátor időnként megroppant, valahol a felső szinten víz csordult végig a csövekben, odakintről tompán beszűrődött a város hajnal előtti moraja. Budapest ilyenkor még nem ébredt fel teljesen, csak forgolódott álmában, mint egy túl nagy test, amely maga sem tudja eldönteni, hogy új nap kezdődik-e, vagy ugyanannak a tegnapnak egy újabb változata.

A fal előtt álltam hosszú percekig. Az egész lakás lassan kezdett hasonlítani egy nyomozócsoport ideiglenes műveleti központjára, csak éppen hiányzott belőle minden, ami hivatalossá tehette volna. Nem volt szolgálati fegyver, nem volt jelvény, nem volt parancsnok, aki időnként rám szólt volna, hogy pihenjek egy keveset. Csak én voltam, néhány kifeszített madzag, rengeteg fénymásolat, régi fényképek, cetlik, dátumok, újságkivágások és hét város neve. Az emberek szeretik azt hinni, hogy az igazság valami ragyogó pillanatban áll össze. A valóságban az igazság inkább hasonlít egy lomtalanítás után maradt nappalira. Papírkupacok, por, össze nem illő tárgyak, és valaki makacsul próbálja eldönteni, hogy a törött szék lába vajon mindig is ehhez az asztalhoz tartozott-e.

Debrecen. Kecskemét. Szeged.

A három lezárt fejezet már nem három történet volt. Inkább három csont ugyanannak a váznak különböző pontjain. A donorok arca mögött egyre kevésbé embereket láttam, és egyre inkább mozdulatokat. A törzs hordozott. A fej emlékezett. A jobb kéz cselekedett. Most pedig következett a bal kéz.

Sokáig néztem a még üres helyet a falon, amelyet Szombathelynek hagytam.

Üres volt.

Mégis nyugtalanítóbbnak tűnt, mint a többi.

Talán azért, mert az ember ösztönösen érzi, hogy egy üres hely soha nem marad sokáig üres. A természet gyűlöli a vákuumot. Az ember pedig különösen. Ha nincs információ, gyárt helyette történetet. Ha nincs bizonyíték, odaképzel egyet. Ha nincs bűnös, kinevez valakit. A történelem nagy része valószínűleg így készült el. Valaki nem tudott valamit, ezért inkább biztosra hazudta.

Leültem az íróasztalhoz, és elővettem az üres mappát.

A gerincére még hetekkel ezelőtt ráírtam:

A BAL KÉZ

A felirat alatt semmi.

Felnyitottam.

Az első lap teljesen fehér volt.

Mindig szerettem ezt a pillanatot. Egy új fejezet elejét. Mert ilyenkor még minden lehetőség él. A donor még nem hibázott. Nem szenvedett. Nem halt meg. Nem árulta el senki. A családja még együtt lehetett. A gyerekkora még sértetlen. Az ember ilyenkor néhány percig elhitetheti magával, hogy talán ezúttal más történetet fog találni.

Aztán mindig kiderül, hogy nem.

Felírtam a lap tetejére:

Szombathely.

Alá pedig:

Bal kéz.

Ennyi.

Több nem kellett.

A telefonomat magam elé húztam.

A keresőmező fölött néhány másodpercig csak állt a kurzor. Végül beírtam az első keresést.

Régi ipari üzemek.

Felszámolt vállalkozások.

Közvetítő cégek.

Munkaerő-kölcsönzés.

Szombathely.

Az eredmények százai jelentek meg. A legtöbb teljesen érdektelen volt. Pályázatok. Önkormányzati közlemények. Megszűnt vállalkozások hivatalos közzétételei. Álláshirdetések. Gazdasági hírek. A modern internet egyik legkülönösebb tulajdonsága, hogy mérhetetlen mennyiségű adatot tárol, miközben a valóban fontos dolgok többnyire egy megsárgult dosszié alján várják azt az egyetlen embert, aki még kíváncsi rájuk.

Két órával később már külön jegyzetfüzetet nyitottam.

A közvetítő vállalkozások neveit egymás alá írtam.

Tulajdonosok.

Telephelyek.

Felszámolások.

Névváltoztatások.

Ismerős családnevek.

Külön oszlopba kerültek azok, amelyek valamilyen módon már felbukkantak Debrecennél, Kecskemétnél vagy Szegednél.

Meglepően sok volt belőlük.

Nem ugyanazok.

Hanem rokonságok.

Üzlettársak.

Volt alkalmazottak.

Egyik cég megszűnt.

A tulajdonos testvére fél év múlva új vállalkozást alapított.

Az ügyvezető eltűnt.

A könyvelő másik városban bukkant fel.

Valaki nyugdíjba ment.

Valaki meghalt.

Valaki külföldre költözött.

Az egész olyan volt, mint amikor egy pókháló egyik szálát meghúzza az ember, és a rezgés egyszerre húsz különböző ponton jelenik meg.

Délutánra már fájt a szemem.

Felálltam, kimentem a konyhába, és kávét főztem.

A bögrét az ablak elé vittem.

Odalent egy férfi sétáltatta a kutyáját.

Egy idős nő locsolta a muskátlikat.

Két gyerek biciklizett a járdán.

Élet.

A maga nevetségesen makacs módján.

Néha azon gondolkodom, vajon hány ember mellett megyünk el naponta úgy, hogy fogalmunk sincs, milyen történetet cipel. A legtöbben természetesen semmi különöset. Számlák. Válás. Munkahelyi hülye főnök. Derékfájás. Fogorvos. A szokásos emberi csomag. Aztán egyszer csak kiderül, hogy a csendes könyvelő húsz éve tanú volt valamiben, amiről soha nem beszélt. A nyugdíjas villanyszerelő egy régi eltűnés utolsó ismert szemtanúja. A bolti eladó pedig valaha ugyanannál a cégnél dolgozott, amelynek neve most ott szerepel a falamon három donor történetében is.

Az emberi élet tele van mellékszereplőkkel, akik nem tudják, hogy főszereplők.

Visszaültem.

Új keresést indítottam.

Eltűnt személyek.

Szombathely.

Tizenöt év.

Húsz év.

Harminc év.

Nem Tamást kerestem.

Mintázatot kerestem.

A lista hosszú volt.

Túl hosszú.

A legtöbb ügy szerencsére megoldódott.

Hazament.

Külföldre költözött.

Öngyilkosság.

Baleset.

Családi konfliktus.

De néhány névnél nem állt semmi.

Csak egy dátum.

Egy életkor.

Egy fénykép.

És a szó:

Eltűnt.

A monitor fénye visszatükröződött az ablakon.

Lassan besötétedett.

Észre sem vettem.

A szobában csak a falra tűzött lapok fehérlettek.

Egyszer csak megakadt a szemem egy néven.

Nem maga a név volt érdekes.

Hanem a foglalkozás.

Lakatos.

Balkezes lakatos.

Megmerevedtem.

Nem azért, mert biztos voltam benne.

Hanem mert az ilyen apró részletek ritkán kerülnek be egy eltűnésről szóló cikkbe.

Valaki fontosnak tartotta leírni.

Balkezes.

Kinyitottam a cikket.

Régi újság digitalizált változata volt.

Rövid.

Mindössze néhány bekezdés.

A férfi negyvenegy éves.

Szombathelyi.

Lakatosként dolgozott egy ipari vállalatnál.

A kollégák szerint szinte mindent bal kézzel végzett.

Még a hegesztőpisztolyt is.

A felesége azt mondta, különös szokása volt, hogy munka közben mindig kesztyűt hordott a bal kezén akkor is, amikor nem lett volna kötelező.

A cikk itt véget ért.

Ennyi.

Normális ember ilyenkor vállat vonna.

Én nem tudtam.

Mert az első három donor után már megtanultam, hogy a történetek soha nem a nagy dolgoknál kezdődnek.

Hanem az ilyen jelentéktelen mondatoknál.

Egy kesztyű.

Egy régi fénykép.

Egy rosszkor kimondott név.

Egy kulcs.

Vagy egy bal kéz, amelyet valamiért mindig eltakart a gazdája.

A bögrében a kávé teljesen kihűlt.

Én pedig új mappát nyitottam.

A fájl neve egyszerű volt.

SZOMBATHELY_01

A kurzor villogott a képernyőn.

Néhány másodpercig csak néztem.

Aztán leírtam az első mondatot.

„Minden embernek van egy keze, amelyet a világ lát, és egy másik, amelyről csak ő tudja, mire használta.”

Másnap reggel nem a telefonom ébresztett fel, hanem a saját testem. Furcsa dolog erre ráébredni, mert az emberek többsége úgy gondolja, a fájdalom egyszerű jelzés. Nekem azonban egy ideje már nyelvvé vált. A jobb tenyeremen húzódó vágás tompán lüktetett, mintha emlékeztetni akarna rá, hogy Szeged nem maradt ott Szegeden. A seb már összeforrni készült, de bizonyos mozdulatokra még mindig belenyilallt a fájdalom. Amikor ökölbe szorítottam a kezemet, ösztönösen a balt használtam helyette. Éppen ez volt benne az ironikus. Miközben a bal kéz donorát készültem megismerni, a saját bal kezem kezdte átvenni azokat a feladatokat, amelyeket addig a jobb végzett. Az ember teste meglepően gyorsan alkalmazkodik. A lelke kevésbé. Az még hosszú hónapokkal később is ugyanazokat a hibákat próbálja végrehajtani ugyanazzal a rossz mozdulattal.

A monitor előtt ülve újra megnyitottam az előző este talált újságcikket. A lakatos fényképe homályos volt, rossz minőségű újságnyomatból digitalizálva, de egy dolog rögtön feltűnt. Nem a férfi arca. A tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni. Az ilyen képek inkább személyi igazolványok, mint portrék. Ami megfogott, az a testtartása volt. A kabátja alatt a bal válla valamivel magasabban állt, mint a jobb. Nem sokkal. Éppen csak annyira, hogy aki napi szinten figyel emberekre, annak szemet szúrjon. Korábban talán nem vettem volna észre. Most már minden apróság gyanúsnak tűnt. Túl sok donor múltján keresztül tanultam meg, hogy az ember életének nagy törései gyakran a testtartásban maradnak meg legtovább. Egy rosszul gyógyult váll. Egy sántítás. Egy kéz, amelyet valaki soha nem enged zseben kívül pihenni. A test sokkal rosszabb hazudozó, mint az arc.

Kinagyítottam a képet.

A felbontás szétesett.

A pixelek lassan nagyobbak lettek, mint maga az ember.

Hiábavaló volt.

Lehunytam a szemem, hátradőltem a székben, és megpróbáltam felidézni mindazt, amit eddig tudtam.

Balkezes.

Lakatos.

Szombathely.

Mindig kesztyű a bal kezén.

Eltűnt.

Ennyi.

Nevetségesen kevés.

Mégis éreztem, hogy több van mögötte.

Délelőtt tíz óra körül felhívtam a városi könyvtár helyismereti részlegét. Már rutinná vált ez a fajta beszélgetés. Bemutatkozni úgy, hogy semmit ne áruljak el. Elmondani, hogy egy régi ipartörténeti anyagon dolgozom. Érdeklődni megszűnt vállalatok után. Régi újságok, évkönyvek, szaknévsorok iránt. Az emberek többnyire szívesen segítenek, ha úgy érzik, valami unalmas kutatáshoz járulnak hozzá. A történelem iránt érdeklődő különc kevésbé gyanús, mint az, aki eltűnt emberekről kérdez. Az emberi kíváncsiságot különös módon mindig megnyugtatja az unalom ígérete.

Az idős nő a telefon másik végén készséges volt.

Sorolta a gyűjteményeket.

Régi üzemi újságok.

Vállalati évkönyvek.

Fényképalbumok.

Ipari névsorok.

Nyugdíjas-találkozók kiadványai.

Már majdnem elköszöntünk, amikor mellékesen megkérdeztem:

– Olyan anyaguk van esetleg, amely régi lakatosműhelyekről vagy hegesztőüzemekről szól?

Pár másodperc csend következett.

– Attól függ, melyikről.

Ez a mondat azonnal felébresztette bennem a gyanút.

– Többről is van?

– Jó néhányról. A nyolcvanas és kilencvenes években sok kisebb üzem működött errefelé.

– Olyanról, amely később bezárt.

– Abból még több.

Normális beszélgetés volt.

Semmi különös.

Mégis úgy éreztem, mintha mindketten ugyanazon a befagyott tavon sétálnánk, és egyikünk sem akarná megemlíteni, hogy a jég néha recseg.

Végül elkértem néhány cikkszámot.

Jegyzeteltem.

Megköszöntem.

Leraktam.

A papír fölé hajoltam.

A cikkszámok között egy dátum különösen ismerősnek tűnt.

Nem tudtam rögtön hová tenni.

Aztán elővettem a szegedi mappát.

Lassan átlapoztam.

Megálltam Tamás eltűnésének iratainál.

Ugyanaz az év.

Nem ugyanaz a hónap.

Két hónap különbség.

Véletlen is lehetett volna.

Csakhogy az első három fejezet után a véletlen már elvesztette a jó hírnevét nálam.

A nap hátralévő részében cégbírósági iratok között kutattam.

Tulajdonosi hálókat rajzoltam.

Neveket kötöttem össze.

Színes tollakat használtam, hogy legalább valami rendet vigyek a káoszba.

Piros.

Kék.

Fekete.

A végére úgy nézett ki az egész fal, mintha egy megszállott földrajztanár és egy összeesküvés-elméleteket gyártó rádiós műsorvezető közösen rendezte volna be a nappalimat. Egyetlen különbséggel. Én minden vonal mellé bizonyítékot próbáltam tenni. Nem hitet.

Késő délután végre megtörtént az első valódi áttörés.

Nem nagy.

Nem látványos.

De valódi.

Az egyik régi felszámolási iratban ugyanaz a könyvelő neve szerepelt, aki évekkel korábban egy lajosmizsei közvetítő vállalkozás papírjain is felbukkant.

Három város.

Egy ember.

Nem tulajdonos.

Nem ügyvezető.

Könyvelő.

Első pillantásra jelentéktelen.

Pedig a könyvelők különös emberek. Ők ritkán hozzák a döntéseket. Viszont pontosan tudják, kik hozzák őket. A pénz útja előbb-utóbb mindig átfolyik rajtuk. A bűnök gyakran fegyverrel kezdődnek, de táblázatokban végződnek. A világ egyik legkiábrándítóbb felismerése, hogy még a gonoszság is könyvelést vezet.

A nevet háromszor is aláhúztam.

Nem ismertem.

Még.

Aztán elővettem a borítékot, amelyet Ferenc csúsztatott oda a vonaton.

Újra átnéztem a szállítólevelet.

Ezúttal nem Miklós aláírását néztem.

Nem a pecsétet.

Hanem a tanúk rovatát.

Korábban valahogy elsiklottam fölötte.

Két aláírás.

Az egyik olvashatatlan.

A másik…

Ugyanaz a vezetéknév.

Nem ugyanaz a keresztnév.

Megmerevedtem.

Rokon?

Testvér?

Feleség?

Véletlen névegyezés?

Nem tudtam.

De a gyomromban ugyanaz a hideg érzés jelent meg, amely Debrecennél is először figyelmeztetett rá, hogy rossz irányba kezdtem nézni.

Lassan felálltam.

Odamentem a falhoz.

Levettem Szombathely üres lapját.

A közepére csak ennyit írtam fekete filccel:

Nem a donorral kell kezdenem.

Alá pedig:

A könyvelővel.

Néha a történet maga mondja meg, melyik ajtót nem szabad elsőként kinyitni. Az ember ösztönösen mindig a legnagyobb titkot keresi. A legfontosabb nevet. A legvéresebb eseményt. Pedig az igazság gyakran egy irodában ül nyolc órát, számlákat iktat, kávét főz, és negyven évvel később sem sejti, hogy egyszer valaki rajta keresztül fog eljutni azokhoz, akik valóban irányították az egészet.

Kint lassan ismét eleredt az eső.

Az ablakhoz léptem.

A vízcseppek végigcsorogtak az üvegen, eltorzítva a szemközti ház körvonalait.

Hirtelen eszembe jutott valami.

Valami apróság.

Ferenc utolsó mondata a vonat előtt.

„Magára máshogy néznek.”

Akkor azt hittem, rólam beszél.

Most először fordult meg a fejemben, hogy talán nem is rám gondolt.

Hanem arra a kézre.

A bal kézre.

Arra, amelynek történetét még el sem kezdtem igazán megérteni.

Másnap hajnalban már nem tudtam visszaaludni. Nem azért, mert különösebben zaklatott lettem volna. Az a luxus már régen nem tartozott hozzám. Az ember bizonyos mennyiségű rossz hír után megtanul együtt élni azzal az érzéssel, hogy a következő nap valószínűleg még kellemetlenebb lesz. Inkább valamiféle nyugtalan kíváncsiság dolgozott bennem. A könyvelő neve nem hagyott békén. Nem maga az ember. Az a szerep, amelyet betölthetett. Túl sok történetben találkoztam már olyan alakokkal, akik látszólag jelentéktelenek voltak. Nem ők adták ki a parancsokat. Nem ők verték meg az embereket. Nem ők tüntették el a papírokat. Csak tudtak róluk. És néha ez sokkal veszélyesebb.

A kávé lassan csorgott le a kotyogósból. Mindig szerettem ezt a hangot. Nem azért, mert megnyugtatott. Inkább azért, mert őszinte volt. A víz felforr, a gőz utat keres, a nyomás dolgozik, aztán elkészül valami, ami vagy iható lesz, vagy nem. Nincs benne képmutatás. A gépek ritkán hazudnak. Az emberek annál gyakrabban, és valami különös fejlődési zsákutca folytán még büszkék is rá.

A gőzölgő bögrét az íróasztalra tettem, és ismét elővettem a három lezárt donor anyagát.

Debrecen.

Kecskemét.

Szeged.

Most először nem a történetüket olvastam újra.

A kezüket figyeltem.

Fényképről.

Videórészletekről.

Régi családi felvételekről.

A törzs donoránál ez természetesen lehetetlen volt. A képek többségén kabátban állt, zsebre tett kézzel vagy valami mögött. A fej donoránál viszont feltűnt, hogy szinte minden képen a bal kezében tartotta a cigarettát, annak ellenére, hogy jobb kézzel írt. Szegednél a hegesztő jobb kezének története már ismert volt, de a balját alig láttam valaha.

Megálltam.

Visszatekertem az egyik régi videót.

Újra lejátszottam.

A donor egy műhelyben állt.

Valamit magyarázott.

A jobb kezével gesztikulált.

A balja végig a munkapadon feküdt.

Nem mozdult.

Elsőre jelentéktelennek tűnt.

Másodszorra már nem.

Harmadszorra elővettem a jegyzetfüzetemet.

„A bal kéz minden donor esetében háttérben marad.”

Aláhúztam.

Talán véletlen.

Talán nem.

A test különös dolog. Az emberek többnyire csak akkor kezdenek figyelni rá, amikor fájni kezd. Addig természetesnek veszik, hogy mozog, emel, fog, ölel, üt, simogat. Csak amikor egy kéz kiesik a munkából, döbbennek rá, hogy az életük fele azon múlt. Én azonban már nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Minden apró mozdulat jelenthetett valamit.

A délelőtt nagy részét adatbázisokban töltöttem.

Régi cégiratok.

Iparkamarai névsorok.

Szakmai kiadványok.

Nyugdíjas egyesületek hírlevelei.

Az ember nem is hinné, mennyi múlt marad fenn olyan helyeken, amelyeket senki sem olvas. Egy megsárgult jubileumi füzet néha többet ér, mint egy rendőrségi jelentés. A rendőrségi irat azt írja le, ami hivatalosan megtörtént. Az üzemi évkönyv viszont véletlenül megőrzi azt is, ki állt egymás mellett a csoportképen.

Pontosan ezt kerestem.

Valahol dél körül végre találtam egy digital

A budapesti lakásba visszatérve először nem a táskámat tettem le, hanem a fal elé álltam. Az utazások végére mindig ugyanaz a mozdulat várt rám. Mintha nem is én választottam volna, hanem a lakás kényszerítette volna ki. A papírok, a kifeszített madzagok, a fényképek és a városok nevei olyan csendben figyeltek rám, mint egy bíróság, amelynek bírái már régen meghozták az ítéletet, csak engem felejtettek el értesíteni róla. Debrecen. Kecskemét. Szeged. A három név alatt három ember arca, három élet, három különböző tragédia, amelyekről már tudtam, hogy valójában ugyanannak a történetnek különböző fejezetei. A jobb kéz mappáját lassan a többi mellé csúsztattam. Nem lezártam. Egyszerűen csak helyet csináltam annak, ami utána következik.

Szombathely neve még mindig egyetlen üres lapon állt. Nem volt alatta fénykép. Nem voltak összekötő vonalak. Nem lógtak róla cetlik. Ez az üresség valamiért nyugtalanítóbb volt, mint a fal többi része együttvéve. Az ember hajlamos azt hinni, hogy a veszély ott kezdődik, ahol túl sok információ gyűlik össze. Pedig gyakran ott kezdődik, ahol semmi sincs. A hiány ugyanis nem üres. A hiány dolgozik. Kitölti magát találgatással, emlékekkel, félelmekkel, végül pedig olyan történetet épít, amelyet már sokkal nehezebb lebontani, mint felépíteni.

Leültem az asztalhoz, és elővettem az új mappát. A borítón fekete filccel ugyanaz a két szó állt, amelyet még hetekkel korábban írtam rá, amikor eldöntöttem a fejezetek sorrendjét.

A bal kéz.

Felnyitottam.

Az első lap üres volt.

Mindig szerettem ezt a pillanatot. Egyetlen fehér oldal többet jelentett bármilyen lezárt dossziénál. Még nem született meg rajta hazugság. Nem került rá téves következtetés. Nem írtam mellé olyan nevet, amelyről később kiderül, hogy rossz emberhez tartozott. Egy fehér lapban van valami könyörtelen tisztaság. Az ember ilyenkor még elhiheti, hogy most majd másképp lesz. Aztán néhány nappal később ugyanaz a lap tele lesz áthúzott mondatokkal, piros karikákkal, kérdőjelekkel és olyan nevekkel, amelyeket valaki nagyon szeretett volna örökre elfelejteni.

A tetejére felírtam:

Szombathely.

Alá pedig:

Bal kéz donor.

A toll megállt.

Nem írtam tovább.

Előbb tudni akartam, kinek a történetét fogom végighallgatni.

Bekapcsoltam a számítógépet. A monitor hideg fénye lassan betöltötte a szobát, a háttérben halkan zúgni kezdett a ventilátor. Az internet mindig ugyanazzal a hazugsággal fogadja az embert. Azt sugallja, hogy minden ott van előtte. Mintha a világ összes válasza néhány billentyűleütésre volna. A valóságban azonban az igazán fontos dolgok ritkán digitalizálhatók. A leglényegesebb emlékek egy öregember fejében élnek, egy padlás dobozának alján porosodnak, vagy egy családi fényképalbum hátoldalára írt félmondatban bújnak meg. Az internet legfeljebb odavezet az ajtóig. Belépni mindig az embernek kell.

Elsőként a régi ipari vállalatokat kezdtem keresni. Azokat, amelyek a kilencvenes évek elején még működtek Vas megyében. Lakatosüzemek. Fémipari telepek. Gépgyártók. Alvállalkozók. Olyan helyek, ahol egy ügyes kezű ember hosszú éveken át dolgozhatott anélkül, hogy bárki különösebben emlékezne rá. A bal kéz donoráról egyelőre csak annyit tudtam, hogy lakatos volt. Balkezes. És eltűnt. Nevetségesen kevés egy ember életéhez.

Két órán keresztül szinte megállás nélkül jegyzeteltem. Cégnevek kerültek egymás alá. Megszűnési dátumok. Telephelyek. Felszámolások. Tulajdonosváltások. Néhány név ismerősen csengett a korábbi fejezetekből. Nem ugyanazok az emberek voltak. Inkább ugyanazok a családnevek. Egy könyvelő itt, egy ügyvéd ott, egy felügyelőbizottsági tag amott. Mintha ugyanazok az alakok jártak volna városról városra, csak mindig más cégtáblát szereltek az ajtóra. A gazdaság hivatalosan fejlődött. A háttérben azonban ugyanazok az arcok öregedtek meg.

Dél körül találtam egy régi helyi újság digitalizált példányát. Nem a címlapon akadt meg a szemem, hanem a negyedik oldalon. Apró hír volt, alig néhány bekezdés.

„Eltűnt egy szombathelyi lakatos.”

Megnyitottam.

A fénykép rossz minőségű volt. A férfi negyven év körülinek látszott. Erős csontozatú arc, rövidre nyírt haj, munkáskabát. Nem mosolygott. Inkább olyan tekintete volt, mint azoknak az embereknek, akik egész életükben inkább dolgoztak, mint beszéltek.

A cikk rövid maradt.

A rendőrség keresi.

A család várja haza.

Az utolsó ismert munkahelye egy fémipari vállalkozás.

Balkezes volt.

Ez utóbbi mondat külön sorban szerepelt.

Elolvastam még egyszer.

Aztán harmadszor is.

Miért fontos ez?

Miért írja le ezt egy újság?

Az átlagember számára teljesen érdektelen adat. A rendőrségnek talán hasznos lehetett az azonosításnál, de egy nyilvános felhívásban ritkán kerül elő ilyen részlet. Valaki fontosnak tartotta. Vagy azért, mert különös ismertetőjel volt, vagy azért, mert valamilyen eseménynél jelentősége lett.

Kinyomtattam a cikket.

A falra tűztem.

Néhány percig csak néztem.

Aztán lassan mellé írtam ceruzával:

Miért fontos a bal kéz?

A kérdés ott maradt a papír alatt.

Nem válaszolt rá senki.

Késő délután elővettem a donorok korábbi fényképeit. A törzs. A fej. A jobb kéz. Nem az arcukat figyeltem. Hanem a testüket. A kezüket. A mozdulataikat. Meglepően sok képen maradt rejtve valamelyik kezük. Zsebben. Kabát alatt. Asztal mögött. Szerszámot tartva. Mintha az emberek ösztönösen elrejtenék azt a testrészüket, amelyről a legtöbbet elárulhatnák magukat. Talán mindig is így volt. A szem hazudhat. A mosoly tanulható. A kéz azonban nehezen tagadja meg önmagát. Aki fél, másként fog. Aki ölni szokott, másként nyúl valamihez. Aki egész életében kétkezi munkából élt, annak a tenyere akkor is mesél, amikor a szája már régen hallgat.

Ekkor vettem észre valamit, amit korábban egyik donor esetében sem figyeltem meg.

A szombathelyi lakatos fényképén a bal kezén kesztyű volt.

Nem munkakesztyű.

Nem bőrkesztyű.

Hanem egy vékony, világos színű pamutkesztyű.

Júniusi fénykép.

Meleg idő.

A mellette álló emberek rövid ujjú ingben voltak.

Csak ő viselt kesztyűt.

A gyomrom összeszorult.

Lassan visszaültem.

Új lapot vettem elő.

A tetejére csak ennyit írtam:

A bal kezét valamiért rejtegette.

A mondat után sokáig nem írtam semmit.

Odakint lassan eleredt az eső.

A vízcseppek végigcsorogtak az ablakon, eltorzítva a szemközti ház körvonalait.

Valahol mélyen már tudtam, hogy a negyedik fejezet nem egy eltűnt lakatos történetével fog kezdődni.

Hanem azzal a kérdéssel, hogy mit próbált egész életében eltakarni a bal kezén.

Sokáig ültem mozdulatlanul a monitor előtt. A fénykép kinagyított változata ott világított előttem, a szemcsés kép minden egyes pixele külön kis hazugságnak tűnt. A technika ilyenkor nem segít. Ha egy régi felvétel rossz minőségű, attól nem lesz jobb, hogy tízszeresére nagyítom. Csak a hibák nőnek vele együtt. Az emberek is hasonlóan működnek. Minél tovább nézem őket, annál kevésbé látom azt, akik voltak, és annál inkább azt, amit az évek rájuk raktak. Emlékeket. Bűntudatot. Félelmet. Önigazolást. Az igazság ritkán öregszik szépen.

A bal kézen viselt kesztyű azonban nem hagyott nyugodni. Túl tudatosnak tűnt. Egy lakatos kezén természetesen megszokott látvány a munkavédelmi kesztyű, de nem egy újságfotón, ahol éppen egy vállalati rendezvényen áll több tucat ember között. A többiek keze csupasz volt. Néhányan összefonták a karjukat, mások cigarettát tartottak, egyikük poharat szorongatott. Csak ő takarta el a bal kezét.

Elővettem a jegyzetfüzetemet, és felírtam a lap tetejére:

Lehetséges okok.

Sérülés.

Égési heg.

Hiányzó ujj.

Tetoválás.

Bőrbetegség.

Valami, amit nem akart megmutatni.

Sorban húztam ki őket.

A sérülés nem illett.

Ha valaki ennyire komoly sérülést próbál eltakarni, általában mindkét kezén kesztyűt hord, hogy természetesnek tűnjön.

Égési heg?

Lehetséges.

Lakatosként nem lett volna szokatlan.

Hiányzó ujj?

A fényképen nem látszott.

Tetoválás?

A kilencvenes évek elején egy gyári munkás számára nem lett volna akkora különlegesség, hogy emiatt egész nap kesztyűben járjon.

Valami más.

Valami személyesebb.

Délutánra már több mint húsz különböző fényképet sikerült összeszednem ugyanarról a vállalatról. Nem róla készültek. Ünnepségek, brigádtalálkozók, majálisok, nyugdíjas búcsúztatók. Az ilyen eseményeket valami különös nemzeti megszállottsággal mindig lefényképezték. Mintha az ország egyik legfontosabb feladata az lett volna, hogy minden bogrács mellett készüljön legalább három rosszul komponált csoportkép.

Az egyik fotón újra feltűnt.

Hátrébb állt.

Fiatalabbnak látszott.

Ismét kesztyű volt a bal kezén.

Most már biztos voltam benne.

Nem alkalmi szokás.

Évekig hordta.

A második képen azonban valami mást is észrevettem.

Mellette ugyanaz a férfi állt, akit az előző napon a cégiratok között könyvelőként találtam meg.

Nem beszélgettek.

Nem értek egymáshoz.

Mégis feltűnően közel álltak egymáshoz minden képen.

Az ilyen apróságokat a legtöbb ember észre sem veszi. Pedig egy munkahelyen az emberek ösztönösen ugyanoda állnak. A barátok egymás mellé. Azok, akik együtt dolgoznak, szintén. Aki idegen, mindig egy sorral hátrébb kerül. A csoportképek néha többet árulnak el egy vállalat belső viszonyairól, mint egy teljes személyzeti nyilvántartás.

Elővettem az összes képet.

Egymás mellé tettem őket.

Öt különböző év.

Öt különböző rendezvény.

Ugyanaz a két ember.

Mindig néhány lépésre egymástól.

A könyvelő.

És a balkezes lakatos.

A véletlen kezdett elfogyni.

Nem szeretem ezt az érzést. A véletlen nagyon kényelmes magyarázat. Az ember addig kapaszkodik belé, amíg lehet. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy két ember véletlenül szerepel ugyanazon a fényképen, mint elfogadni, hogy valami közük volt egymáshoz. De amikor ugyanaz ismétlődik öt különböző időpontban, a véletlen lassan felmond.

Késő este felhívtam egy régi újság archívumát. A vonal túlsó végén fáradt férfihang jelentkezett. Bemutatkoztam, elmondtam ugyanazt a történetet, amelyet az elmúlt hónapokban már annyiszor. Helytörténeti kutatás. Régi ipari vállalatok. Munkáskultúra. A hazugság egyre könnyebben ment. Nem azért, mert jó hazudozó lettem. Hanem mert a történetem egy része valóban igaz volt.

A férfi türelmesen végighallgatott.

Aztán megkérdezte:

– Melyik vállalat érdekli?

Kimondtam a nevét.

Hosszú csend következett.

Nem papírzörgés.

Nem billentyűzet.

Csak csend.

– Régen senki nem kérdezett arról a helyről.

– Miért?

– Mert nem szeretnek rá emlékezni.

– Miért nem?

Újabb csend.

– Maga történész?

– Nem.

– Újságíró?

– Nem.

– Akkor?

Mosolyogtam.

Ez volt az a pont, amikor mindig eldőlt, mennyit mondhatok.

– Valakit keresek.

A férfi halkan kifújta a levegőt.

– Mindenki ezt mondja.

– És?

– Aztán kiderül, hogy valójában önmagát.

Nem válaszoltam.

Az ilyen mondatok veszélyesek. Az ember hajlamos költészetet látni bennük, pedig gyakran csak egy fáradt öregember próbál okosnak hangzani. Mégis volt benne valami, ami megakadt bennem.

– Ismerte azt a lakatost?

– Melyiket?

Ez a kérdés azonnal felébresztett.

– Több is volt?

– Több száz.

– A balkezest.

A férfi nem válaszolt azonnal.

A háttérben papírok zizegtek.

Végül megszólalt.

– Arra gondol, aki mindig kesztyűt hordott?

A toll kiesett a kezemből.

Tehát nem csak én vettem észre.

– Igen.

– Arra emlékszem.

– Miért hordta?

A férfi sokáig hallgatott.

Azt hittem, megszakadt a vonal.

Aztán egészen halkan csak ennyit mondott:

– Mert nem a saját keze volt.

A mondat után egyikünk sem szólalt meg.

Éreztem, ahogy a hideg lassan végigfut a hátamon.

Nem a szavak miatt.

Hanem azért, mert pontosan ugyanezt a mondatot akár én is kimondhattam volna magamról.

A naplóm első üres oldalát sokáig nem érintette a toll. Az elmúlt hónapokban megtanultam, hogy a türelmetlenség ugyanúgy tönkreteheti a nyomozást, mint a félelem. Az ember ilyenkor hajlamos az első gyanús részletre ráakasztani az egész történetet, aztán amikor később kiderül, hogy tévedett, magával rántja az összes addigi következtetését is. Már három donor múltját cipeltem magammal. Három különböző életet, amelyek végül ugyanabba a sötét folyóba torkolltak. Nem követhettem el ugyanazt a hibát negyedszer is.

A bal kéz mappáját lassan becsuktam, majd újra kinyitottam. Gyermeteg mozdulat volt, mégis szükségem volt rá. Olyan érzés volt, mintha ezzel hivatalosan is elkezdődne valami. Az ember szeret szertartásokat gyártani magának. A katonák tisztelegnek, a papok keresztet vetnek, a bíró kalapácsot üt az asztalra, én pedig becsuktam és újra kinyitottam egy kartonmappát. Mindenkinek megvannak a maga rögeszméi. Az enyémek legalább nem kerültek közpénzbe.

Elsőként nem az eltűnt lakatos nevét kezdtem keresni. Hanem azt a vállalatot, ahol dolgozott. A cégek ritkábban hazudnak az embereknél. Nem erkölcsösebbek, csak lustábbak. Egy vállalat nyomot hagy maga után. Alapító okiratot. Adóbevallást. Felszámolási iratot. Aláírásokat. Bankszámlát. Valaki mindig aláír valamit. Valaki mindig lepecsétel valamit. A papír pedig türelmesebb tanú, mint az ember.

A monitoron egymás után nyíltak meg a régi cégjegyzékek. A vállalat a rendszerváltás előtt még állami tulajdonban működött, később feldarabolták, privatizálták, új nevet kapott, majd néhány év múlva ismét átalakult. Ismerős történet. Az ország tele volt ilyen vállalatokkal. A táblák lecserélődtek, az irodákban új pecsétek jelentek meg, de ugyanazok az emberek jártak be dolgozni reggelente. A kapitalizmus nálunk gyakran csak új cégtáblát jelentett ugyanarra a rozsdás kapura.

A tulajdonosok nevei között semmi különöset nem találtam. Két budapesti befektető. Egy osztrák társaság. Később egy magyar holding. Mindez önmagában még semmit sem jelentett. Az érdekesebb rész a vezetők névsora volt.

Üzemvezető.

Művezető.

Gazdasági igazgató.

Munkaügyi vezető.

Könyvelő.

Az utolsó névnél megálltam.

Ugyanaz a vezetéknév.

Nem ugyanaz a keresztnév.

Azonnal elővettem a szegedi mappát. A vonaton kapott szállítólevél másolatát kiterítettem az asztalra, és egymás mellé tettem a két dokumentumot.

Ugyanaz a vezetéknév.

Tizenegy év különbség.

Két különböző város.

Két különböző vállalat.

Az ország nem olyan nagy, hogy ez lehetetlen legyen.

De nem is olyan kicsi, hogy természetesnek lehessen nevezni.

A falhoz léptem.

A szombathelyi lap mellé felírtam a nevet.

Nem húztam össze semmivel.

Még nem.

Megtanultam várni.

A madzagok csak akkor kerültek fel, amikor már legalább két bizonyíték ugyanabba az irányba mutatott. Különben néhány hét alatt olyan lett volna a falam, mint egy őrült pókhálója. Az ember hajlamos beleszeretni a saját elméleteibe. Én már nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust.

Délután átnéztem a régi üzemi újságokat. Meglepően sok maradt fenn. Brigádversenyek, nyugdíjazások, termelési eredmények, május elsejei felvonulások, vállalati kirándulások. Az ország valaha mindent lefényképezett. Mintha attól tartott volna, hogy egyszer majd senki sem hiszi el, hogy valóban létezett ez a furcsa világ, ahol emberek ugyanannál az esztergapadnál dolgoztak harminc éven keresztül.

Az egyik őszi számban végül megtaláltam.

Nem külön cikkben.

Egy csoportképen.

A lakatos ott állt a harmadik sorban.

A bal kezén ugyanaz a világos kesztyű.

Mellette egy alacsony, szemüveges férfi.

A képaláírás szerint:

„Gazdasági osztály.”

Nem volt név.

Csak ennyi.

Először csalódottan sóhajtottam fel.

Aztán hirtelen eszembe jutott valami.

A következő lapszám végén mindig közölték a szerkesztőség névsorát.

Visszalapoztam.

Nem ott volt.

A vállalati bizottság tagjainál sem.

Még tovább.

Végül az éves beszámoló végén.

Apró betűkkel.

Gazdasági osztály.

Négy név.

A másodiknál ugyanaz a vezetéknév szerepelt.

Már nem mosolyogtam.

A véletlen kezdett kényelmetlenül sok munkát végezni.

Este hét óra körül megcsörrent a telefonom.

Ismeretlen szám.

Az elmúlt hónapokban megtanultam, hogy az ismeretlen számok ritkán hoznak jó hírt.

Felvettem.

Nem szóltam bele.

A vonal másik végén idősebb nő hangja hallatszott.

– Maga keresett régi üzemi anyagokat?

Nem válaszoltam rögtön.

– Ki kérdezi?

– A könyvtárból kaptam meg a számát.

Ez meglepett.

– Miben segíthetek?

– Inkább én szeretnék.

Megfeszültem.

– Miben?

– A lakatos miatt.

A szobában hirtelen minden hang eltűnt.

A hűtő kompresszora leállt.

Az utcáról sem szűrődött be semmi.

Csak a nő halk lélegzete.

– Ismerte?

– Harminckét évig dolgoztunk egy műhelyben.

– Ki maga?

– Erzsébet.

– A vezetékneve?

– Nem fontos.

– Nekem az.

– Nem telefonban.

Ugyanaz.

Már megint ugyanaz.

A legfontosabb emberek soha nem telefonban beszéltek.

– Akkor hogyan?

– Eljön Szombathelyre.

– Úgyis készültem.

– Nem.

A nő hangja most először lett kemény.

– Maga nem érti.

– Mit?

– Ha készül rá, akkor elkésik.

Nem szerettem a rejtvényekben beszélő embereket.

Az élet már így is elég bonyolult volt.

– Mondja el világosan.

– Holnap este.

– Hol?

– A régi vasöntöde mögött van egy kis kápolna.

Azonnal felírtam.

– Hat órakor.

– Miért ott?

– Mert oda már senki sem jár.

– Maga honnan tud rólam?

A nő hosszú másodpercekig hallgatott.

– Mert én is láttam azt a fényképet.

– Melyiket?

– Azt, amelyiken a bal kezén kesztyű volt.

– Abból rengeteg van.

– Nem.

A hangja most már egészen biztos volt.

– Abból csak egy van.

A gyomrom összeszorult.

– Ezt hogy érti?

– A többi másolat.

A szívem egy ütemre kihagyott.

– Miféle másolat?

– Amit maga néz, azt utólag készítették.

– Ki?

– Azok, akik nem akarták, hogy az eredeti kéz látszódjon.

Nem értettem.

– Az eredeti kéz?

– A kesztyű nincs rajta az eredeti fényképen.

A toll megállt a kezemben.

– Akkor…

– Valaki utólag rajzolta rá.

Nem szóltam.

A nő sem.

Végül halkan hozzátette:

– Ha meglátja az eredetit, meg fogja érteni, miért kezdődött minden Szombathelyen.

A vonal megszakadt.

Még percekig mozdulatlanul ültem.

Lassan odafordultam a falhoz.

Debrecen.

Kecskemét.

Szeged.

És a negyedik, még szinte üres lap.

Szombathely.

A bal kéz.

Most először éreztem azt, hogy talán nem egy ember múltját fogom feltárni.

Hanem valakinek a gondosan átírt emlékezetét.

A telefon kijelzője lassan elsötétült a kezemben. Nem tettem le azonnal. Az ember ilyenkor ösztönösen vár még egy hangot, egy újabb csörrenést, egy félbehagyott mondat folytatását, mintha a másik oldalon valaki meggondolná magát, és hirtelen ráébredne, hogy a rejtélyes félmondatok helyett talán egyszerűbb lenne normális ember módjára beszélni. Természetesen nem történt semmi. A világ továbbra is makacsul ragaszkodott ahhoz a szokásához, hogy a legfontosabb információkat mindig a lehető legrosszabb formában adja át.

Lassan letettem a telefont az asztalra.

A nő utolsó mondata nem hagyott nyugodni.

A kesztyű nincs rajta az eredeti fényképen.

Újra megnyitottam a digitalizált újságot. Ezúttal már nem a férfit néztem. A kép szélét kezdtem vizsgálni. A papír szemcséit. Az árnyékokat. A fény irányát. Az ilyen régi nyomatokon a retusálásnak mindig marad valami nyoma. Nem feltétlenül látható első pillantásra, de ha az ember eleget bámulja, egyszer csak elkezd zavarni valami. Egy túl sima felület. Egy oda nem illő árnyék. Egy vonal, amely nem követi az anyag gyűrődését.

Tíz perc.

Húsz perc.

Semmit sem találtam.

Mégis ott motoszkált bennem a gyanú.

Ha a nő igazat mondott, akkor én hónapok óta egy hamisított fényképet néztem.

Ha hazudott…

Akkor pontosan tudta, hogyan kell elérni, hogy én magam kezdjem el megkérdőjelezni minden addigi bizonyítékomat.

Mindkét lehetőség rossz volt.

A jegyzetfüzetet magam elé húztam.

Nem azt írtam fel, hogy a nő igazat mondott.

Nem azt, hogy hazudott.

Csak ennyit:

Az eredeti fényképet meg kell találni.

A mondat után hosszú vonalat húztam.

A vonal alatt új nevek kezdtek sorakozni.

Helyi múzeum.

Városi levéltár.

Üzemi fotós.

Nyugdíjasklub.

Vállalati fotóarchívum.

A régi cégek megszűnnek.

Az épületeket lebontják.

Az emberek meghalnak.

A fényképek azonban valahogy mindig túlélik őket. Kikerülnek egy padlásra, egy cipősdobozba, egy unoka szekrényébe, egy poros irattár polcára. A történelem nem a könyvekben él a legtovább. Hanem azokban a tárgyakban, amelyeket senki sem tart fontosnak.

Késő este már a vasúti menetrendet néztem.

Budapest.

Szombathely.

Az első vonat hajnalban indult.

Ha felszállok rá, késő délelőtt már a városban lehetek.

Nem szerettem nappal utazni.

Az elmúlt hónapokban hozzászoktam az éjszakai vonatokhoz. Kevesebb ember. Kevesebb tekintet. Kevesebb fölösleges kérdés. A nappali szerelvényeken azonban más választásom nem maradt.

Foglaltam egy helyet.

Álnéven.

Készpénzes átvétellel.

A jegyet másnap reggel vettem át az automatából.

A régi szokásokon nem változtattam.

A táskámba csak a legszükségesebb dolgok kerültek.

Laptop.

Jegyzetfüzet.

Fényképmásolatok.

A szállítólevél.

Tamás kulcsa.

A kulcsot külön zsebbe tettem. Már nem azért, mert féltem elveszíteni. Inkább azért, mert valahányszor megéreztem a kabát alatt a hideg fémet, emlékeztetett rá, hogy nem szabad elszakítani egymástól a fejezeteket. Debrecen nem ért véget Debrecenben. Kecskemét nem maradt Kecskeméten. Szeged pedig még mindig ott lüktetett minden új jegyzet mögött. A testet nem lehetett feldarabolni úgy, hogy a részek elfelejtsék egymást.

Másnap hajnalban Budapest szürke volt és nedves. Az eső egész éjszaka esett, most már csak finom permet maradt utána. A pályaudvar előtt dohányzó emberek álmos arccal bámulták a telefonjukat, mintha attól remélték volna, hogy valaki majd üzen nekik egy jobb életet. A hangosbemondó rekedt hangon sorolta a késéseket. Egy kisgyerek sírt valahol a peron másik végén. Egy hajléktalan összetolt bevásárlókocsija mellett aludt pokrócba csavarva. A város ugyanúgy ébredt, mint minden reggel.

Csak én indultam ismét egy halott ember után.

A vonat pontosan érkezett.

Ez mindig gyanús. A magyar vasút akkor működik hibátlanul, amikor az ember valami olyasmire készül, amitől legszívesebben inkább elkésne. Olyankor hirtelen minden sín a helyére kerül, minden váltó engedelmeskedik, és az univerzum úgy dönt, hogy ma kivételesen nem segít menekülni.

A helyem az ablak mellett volt.

Leültem.

A táskát a lábam közé tettem.

A kabátomat nem vettem le.

A szerelvény lassan kigördült az állomásról.

Budapest hátrálni kezdett.

Először a graffitis támfalak.

Aztán a raktárépületek.

Majd a külváros.

Később a szántóföldek.

Az út első órája eseménytelenül telt.

Jegyzeteltem.

Újra átolvastam a nő szavait.

Megpróbáltam felidézni a hangját.

Hatvan körüli lehetett.

Nyugodt.

Lassú.

Nem hadart.

Nem akart meggyőzni.

Egyszerűen közölt valamit.

Az ilyen emberek a legveszélyesebbek.

A hazugok többnyire túl sokat beszélnek.

A valóban veszélyes emberek viszont pontosan tudják, mikor kell elhallgatni.

Győr után már egyre kevesebben ültek a kocsiban.

Velem szemben egy idős férfi újságot olvasott.

Mellette egy egyetemista lány aludt fejhallgatóval a fülén.

Az élet továbbra is kitartóan normális akart maradni.

Én pedig megint azon kaptam magam, hogy az utasok kezét figyelem.

Régi szokás lett.

A kéz többet mond, mint az arc.

A férfi jobb hüvelykujján régi vágás húzódott.

A lány körmeit idegesen rágta.

Egy kalauz bal kézzel lyukasztotta a jegyeket.

Észrevettem magamon, hogy már nem tudok úgy nézni emberekre, mint régen.

Mindegyikük történetté vált.

Mindegyikük hordozott valamit.

Valamit, amit talán soha senki nem fog megkérdezni tőlük.

Dél előtt néhány perccel gördültünk be Szombathely állomására.

Amint leszálltam, azonnal megcsapott a levegő.

Más volt.

Nedvesebb.

Hidegebb.

Nem az időjárás miatt.

A városoknak saját szaguk van.

Debrecennek por és napfény.

Kecskemétnek aszfalt és meleg.

Szegednek folyó és rozsda.

Szombathelynek nedves kő.

Régi falak.

Mohás udvarok.

Mintha az eső itt nem akarna felszáradni teljesen.

Nem indultam rögtön a szállás felé.

Előbb körbejártam az állomást.

Régi szokás.

Megnézni, ki figyel.

Ki vár valakit.

Ki tesz úgy, mintha nem engem nézne.

Semmi különöset nem láttam.

Mégis maradt bennem valami rossz érzés.

Nem azért, mert valaki követett volna.

Hanem mert senki sem tette.

A harmadik fejezet végére hozzászoktam ahhoz, hogy mindig van valaki a közelemben.

Most senki.

Ez sokkal nyugtalanítóbb volt.

A szállást előző este foglaltam.

Nem a belvárosban.

Kicsit kijjebb.

Egy öreg panzióban, ahol a recepciós annyira unta az életet, hogy még a személyimet is csak fél szemmel nézte meg. Az ilyen helyek mindig megnyugtattak. Nem azért, mert biztonságosabbak voltak. Hanem mert a közöny néha jobb álcát ad, mint a figyelem.

Felmentem a szobába.

Kicsi volt.

Tiszta.

Az ablak egy belső udvarra nézett.

Pont megfelelt.

Lassan kipakoltam.

A fal mellé állítottam a táskát.

Az asztalra került a notesz.

Mellé a fényképek.

A szállítólevél.

És a bal kéz donorának újságkivágása.

Pontban öt óra negyvenkor elindultam a régi vasöntöde felé.

Nem taxival.

Gyalog.

Szerettem előbb látni a várost.

Érezni az utcák ritmusát.

Megjegyezni a menekülési útvonalakat.

A vasöntöde épülete már messziről látszott.

A rozsdás kémény még mindig állt.

A legtöbb ablak betörve.

A kerítés helyenként kidőlve.

A természet lassan visszafoglalta azt, amit az emberek magára hagytak.

A kápolna valóban ott volt mögötte.

Kicsi.

Kőből épült.

A vakolat több helyen lehullott.

A harang már régen hiányzott.

Az órámra néztem.

Öt óra ötvennyolc.

Két perc.

Nem mentem közelebb.

Előbb körbejártam az épületet.

Nem láttam senkit.

Aztán, amikor visszaértem a bejárathoz, észrevettem valamit.

A kápolna falán, közvetlenül az ajtó mellett valaki krétával egyetlen jelet rajzolt.

Egy bal kezet.

Nem tenyérlenyomatot.

Nem gyerekrajzot.

Hanem egy pontosan megrajzolt bal kéz körvonalát.

És a tenyér közepére valaki egyetlen szót írt.

VÁRJ.

Nem mozdultam.

A krétával rajzolt kéz ott fehérlett a megsötétedett falon, mintha valaki alig néhány perccel korábban húzta volna meg a vonalait. Leguggoltam elé. A krétapor egy része még ott feküdt a repedezett kő tövében. A szél nem vitte szét. Az eső sem mosta le. Friss volt.

Felnéztem.

Az utca túloldalán egyetlen autó parkolt. Régi kombi. Üresnek látszott. A vasöntöde rozsdás kapuja résnyire nyitva állt, odabent a gaz és a csalán már régen birtokba vette a betont. A kápolna mögött sűrű bokrok húzódtak, mögöttük valószínűleg valaha temető lehetett. Most már csak néhány megdőlt kő emlékeztetett rá, hogy emberek feküdtek itt, akiknek a nevét lassan még a mohák is elfelejtették.

Újra a falra néztem.

VÁRJ.

Aki ezt írta, tudta, hogy jövök.

Nem kérdés volt.

Nem véletlen.

Nem egy régi firka.

Nekem szólt.

Óvatosan végighúztam az ujjam a betűkön. A kréta könnyen lejött a bőrömre. Még puha volt. Legfeljebb tíz-tizenöt perce kerülhetett oda.

A nő tehát már itt járt.

Vagy valaki más.

Felálltam, de nem az ajtó felé indultam. Előbb megkerültem az egész épületet. A kápolna mögött a fű derékig ért. A nedves növények hangtalanul csúsztak végig a nadrágomon. A talaj süppedős volt, néhol régi téglák kandikáltak ki belőle. A hátsó falnál egy keskeny ösvény vezetett tovább a vasöntöde kerítése felé. Nem friss csapás volt, de használták. A fű két oldalon magasabbra nőtt, középen laposabb maradt.

Valaki rendszeresen járt erre.

Nem csak ma.

Visszamentem a bejárathoz.

Az órám hatot mutatott.

Semmi.

Hat óra kettő.

Semmi.

Hat óra öt.

A türelem lassan elkezdte felváltani az óvatosságot. Az emberek szeretnek pontos időpontot adni, aztán késni. Talán ettől érzik úgy, hogy ők irányítanak. Az idő különös hatalom. Aki várakoztat, az egy rövid időre birtokolja a másik életének egy darabját.

Hat óra nyolc.

A hátam mögött kavics roppant.

Nem fordultam meg azonnal.

A hang túl közel volt.

Lassan csak annyira fordítottam el a fejemet, hogy a szemem sarkából lássam a mozgást.

Egy nő állt az ösvény végén.

Hatvan év körüli lehetett.

Sötét kabátot viselt annak ellenére, hogy nem volt hideg. Ősz haját kontyba fogta. Sovány volt. A bal kezében egy régi vászontáskát tartott.

Nem jött közelebb.

Én sem mozdultam.

– Erzsébet? – kérdeztem.

Bólintott.

– Maga rajzolta ezt?

A falra néztem.

– Igen.

– Miért?

– Hogy ne menjen be.

– Miért ne?

– Mert maga mindig túl korán megy be.

Nem szerettem az ilyen válaszokat.

– Ismer engem?

– Nem.

– Akkor honnan tudja?

A nő halványan elmosolyodott.

– Azokat, akik keresnek valamit, könnyű felismerni.

Lassan közelebb sétált.

A járása egyenletes volt.

Nem sietett.

Nem nézett körül.

Nem félt.

Ez utóbbi jobban zavart, mint bármi más.

Az emberek általában félnek.

Aki nem fél, annak vagy nincs mit veszítenie, vagy már túl sokat veszített.

Amikor két méterre megállt előttem, először láttam igazán az arcát.

Keskeny vonások.

Mély ráncok.

Szürkéskék szem.

A tekintete azonban különös nyugalmat árasztott.

Nem kíváncsian nézett rám.

Úgy nézett, mintha már régen tudná, hogy egyszer találkozunk.

– Maga tényleg nem hasonlít rá – mondta halkan.

Megfeszültem.

– Kire?

– A lakatosra.

– Soha nem is találkoztunk.

– Mégis ugyanúgy figyeli az emberek kezét.

A gyomrom összerándult.

Erről nem beszéltem senkinek.

– Honnan tudja?

– Mert ő is ezt csinálta.

Néhány másodpercig egyikünk sem szólt.

Aztán megemelte a vászontáskát.

– Ezért hívtam.

Óvatosan kinyitotta.

Nem iratokat vett elő.

Nem fényképeket.

Egy régi, kopott bőrkötésű naplót.

A borító sarkai lekoptak.

A gerincet cérnával varrták meg valamikor régen.

– Az övé volt?

A nő megrázta a fejét.

– Nem.

– Akkor kié?

– Az enyém.

Erre nem számítottam.

– Miért fontos?

– Mert harminc éven keresztül vezettem.

– Mit?

– Mindent, amit nem volt szabad elfelejteni.

A kezem önkéntelenül a táska felé mozdult.

Nem adta oda.

– Előbb válaszoljon.

– Mire?

– Miért keresi őt?

Hazudhattam volna.

Azt mondhattam volna, történész vagyok.

Újságíró.

Kutató.

De már túl sokszor mondtam el ezeket.

Elfáradtam bennük.

– Mert a testem egy része tőle származik.

A nő arca nem változott meg.

Nem lepődött meg.

Nem nézett őrültnek.

Csak lassan bólintott.

– Tudtam.

Megdermedtem.

– Micsodát?

– Hogy egyszer eljön valaki.

– Honnan?

– Mert ő megmondta.

– Mikor?

– Két hónappal az eltűnése előtt.

Éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem.

– Mit mondott?

Erzsébet lehajtotta a fejét.

– Azt mondta, hogy ha egyszer valaki a bal kezét keresi, ne az embereknek higgyek.

– Hanem?

– A tárgyaknak.

A mondat egyszerű volt.

Mégis azonnal megértettem, miért maradt meg benne ennyi évig.

– Mit jelentett ez?

– Akkor még én sem értettem.

– Most?

– Most már igen.

A naplót lassan a mellkasához szorította.

– Jöjjön.

Nem a kápolna felé indult.

Hanem a vasöntöde kerítése mellett vezető ösvényen.

Néhány lépés után hátranézett.

– Ne maradjon le.

Követtem.

Az ösvény egy omladozó melléképülethez vezetett.

Régen valószínűleg szerszámraktár lehetett.

Az ajtó hiányzott.

Odabent félhomály volt.

A tető több helyen beszakadt.

Az esővíz tócsákban állt a betonon.

Erzsébet egyenesen a hátsó falhoz ment.

Leguggolt.

Elhúzott néhány korhadt deszkát.

Alattuk egy rozsdás fémdoboz feküdt.

Pont akkora volt, mint az, amelyet Szegeden találtam.

Nem szóltam.

A nő sem.

Lassan kiemelte.

A lakat már régen letört róla.

Felnyitotta.

Nem pénz volt benne.

Nem fegyver.

Nem iratok.

Csak egyetlen fénykép.

Óvatosan felém nyújtotta.

– Ezt keresi.

Két ujjal vettem át.

A papír megsárgult.

A szélei felpöndörödtek.

Ugyanaz a vállalati csoportkép volt.

Ugyanazok az emberek.

Ugyanaz a lakatos.

Csakhogy…

A bal kezén valóban nem volt kesztyű.

És amit addig minden másolaton eltakartak…

Attól egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

A kézfej teljes felső részén egy sötét, szabályos jel húzódott.

Nem seb.

Nem égési sérülés.

Nem tetoválás.

Hanem egy pontosan beégetett embléma.

Ugyanaz a jel.

Pontosan ugyanaz.

Amelyet először a lajosmizsei szállítólevél sarkában láttam, később Tamás jegyzeteinek egyik margóján, végül Ferenc borítékján, a tinta alá préselődve.

A hálózat jele.

És a bal kéz donorának bőrébe valaki évekkel korábban örökre beleégette.

Erzsébet nem szólt egyetlen szót sem. Nem kellett. Az ember bizonyos felismeréseket nem hangosan él át. Azok csendben történnek, valahol a gyomor és a mellkas között, ahol a félelem még nem gondolat, de már nem is puszta ösztön. A fényképet úgy tartottam a kezemben, mintha attól félnék, hogy ha erősebben szorítom meg, a rajta lévő jel egyszerűen lemászik a papírról, és beleég a saját bőrömbe is.

Lassan közelebb emeltem a szememhez.

A jel körül a bőr világosabbnak látszott. Nem friss sérülés volt. Évek óta ott lehetett. A vállalati ünnepség idején már biztosan. Az a fajta heg volt, amelyet az ember idővel megszokik. Nem fáj többé, de soha nem felejti el, hogy ott van. Érdekes, milyen kevés kell ahhoz, hogy valakit egész életére megjelöljenek. Egy rossz döntés. Egy aláírás. Egy vasdarab. Egyetlen másodperc, amely után minden reggel ugyanazzal a sebhellyel ébred.

– Látja már? – kérdezte halkan Erzsébet.

Bólintottam.

– Ezért rajzolták rá később a kesztyűt.

– Ki?

– Akinek érdekében állt.

– Ez nem válasz.

– Többet én sem tudok.

Nem hittem neki.

Nem azért, mert hazugnak látszott.

Hanem mert túl sok évig őrizte ezt a fényképet ahhoz, hogy csak ennyit tudjon.

Óvatosan visszafordítottam a képet.

A hátoldalán ceruzával néhány szám állt.

IV.

Műhely.

És egy dátum.

A dátum néhány hónappal korábbi volt annál, mint amikor a lakatos eltűnt.

– Ki írta rá ezt?

– Ő.

– Biztos?

– Láttam.

A nő leült egy rozsdás munkapadra. Az öreg fa recsegett alatta.

– Tudta, hogy egyszer szüksége lesz rá.

– Mire?

– A fényképre.

– Miért?

– Mert akkor még azt hitte, bizonyítani lehet.

Keserűen elmosolyodtam.

Az emberek fiatalkorukban sok mindent hisznek. Hogy az igazság számít. Hogy a bizonyítékok megvédenek. Hogy ha valaki elég tisztességes, végül úgyis kiderül minden. Aztán telnek az évek, és rájönnek, hogy az igazság önmagában semmit sem ér, ha nincs, aki meghallgassa. A bizonyíték csak papír. Az ember dönti el, hogy bizonyíték lesz-e belőle, vagy szemét.

– Mióta ismerte?

– Huszonhat éves volt, amikor hozzánk került.

– Fiatal.

– Igen.

– Milyen ember volt?

Erzsébet nem válaszolt rögtön.

Előbb végignézett a romos műhelyen.

– Csendes.

Ez volt az első szó.

– Dolgos.

A második.

– Makacs.

A harmadik.

– És?

A nő sokáig hallgatott.

– Folyton figyelte az embereket.

Ez ismerősen csengett.

– Hogyan?

– Nem az arcukat.

Éreztem, hogy összeszorul a torkom.

– Hanem?

– A kezüket.

A mondat után egyikünk sem szólt.

A rozsdás tető egyik lyukán keresztül esőcseppek hullottak a betonra.

Szabályos ritmusban.

Mintha valaki odafent számolná az időt.

– Mit keresett rajtuk?

– A jelet.

A szó lassan ült meg a levegőben.

– Többen is viselték?

– Igen.

– Hányan?

– Nem tudom.

– Tízen?

– Többen.

– Ötvenen?

Erzsébet rám nézett.

– Többen.

A hideg végigfutott rajtam.

– Kik voltak?

– Akik nemet mondtak.

Most már tényleg nem értettem.

– Mire?

– Először senki sem tudta.

– Aztán?

– Később már mindenki.

A nő felállt.

Odament a betört ablakhoz.

Kinézett rajta.

– Ez a város akkoriban más volt.

– Miben?

– Mindenki ismert mindenkit.

– Az természetes.

– Nem.

Lassan megrázta a fejét.

– Nem úgy.

– Hanem?

– Tudták, ki melyik műszakban dolgozik. Ki mennyi pénzt keres. Ki iszik. Ki veri a feleségét. Kinek beteg a gyereke. Ki tartozik. Ki fél. Mindenkiről volt valakinek egy dossziéja.

A mondat olyan természetesen hangzott el, mintha azt mondta volna, hogy keddenként piac van.

– Dosszié?

– Igen.

– Kik vezették?

– Nem láttam őket.

– De hallott róluk.

– Mindenki hallott.

A szoba lassan besötétedett.

A felhők teljesen eltakarták az eget.

A romos tető résein át csak szürke fény szűrődött be.

– A lakatos mikor kapta ezt a jelet?

Erzsébet lehunyta a szemét.

– Önként.

Nem hittem, hogy jól hallottam.

– Önként?

– Igen.

– Miért tenne ilyet bárki?

– Mert azt mondták neki, különben elveszíti a testvérét.

Megmerevedtem.

– Volt testvére?

– Öccse.

Ez új volt.

Az összes eddigi iratban egyetlen szó sem szerepelt róla.

– Miért nem találtam róla semmit?

– Mert meghalt.

– Mikor?

– Még ugyanabban az évben.

– Baleset?

Erzsébet rám nézett.

– Ezt írták.

A hangsúly fontosabb volt, mint maga a szó.

– És maga?

– Én mást gondolok.

– Mit?

– Hogy nem baleset volt.

– Hanem?

– Figyelmeztetés.

A gyomrom újra összeszorult.

Ugyanaz a módszer.

Másik város.

Másik ember.

Ugyanaz a hálózat.

– A lakatos beszélt erről?

– Nem.

– Akkor honnan tudja?

– Onnan, hogy másnap már ott volt a jel a kezén.

Ezúttal én ültem le.

A rozsdás fémszekrény mellé.

A fényképet még mindig nem tudtam levenni a szemem elől.

– Mit jelentett a jel?

– Azt, hogy többé nem szabadulhat.

– Miből?

– Belőlük.

– Kikből?

Erzsébet fáradtan kifújta a levegőt.

– Maga mindig rossz kérdést tesz fel.

Ettől a mondattól már kezdtem ideges lenni.

– Akkor melyik a jó?

– Nem az a kérdés, kik voltak.

– Hanem?

– Hogy mit akartak.

Elhallgattam.

Igaza volt.

Az első három donor történetében is végig neveket kerestem.

Miklóst.

Tamást.

Ferencet.

Lászlót.

Mindig embereket.

Pedig lehet, hogy végig ugyanazt kellett volna keresnem.

A célt.

– Mit akartak?

Erzsébet lassan visszafordult felém.

– Testeket.

A szó úgy zuhant közénk, mintha mindig is ott lett volna.

– Élőket?

– Először.

– És később?

A nő lehajtotta a fejét.

– Később már mindegy volt nekik.

A műhelyben hosszú csend telepedett ránk.

Azt hittem, ezzel vége.

Aztán Erzsébet odalépett a rozsdás szekrényhez.

Nem a dobozhoz nyúlt.

Hanem a szekrény hátlapjához.

Két csavart puszta kézzel megmozdított.

A lemez lassan előrebillent.

Mögötte keskeny üreg nyílt.

Onnan egy hosszú, vászonba tekert tárgyat húzott elő.

Körülbelül fél méter hosszú lehetett.

Óvatosan kibontotta.

Nem irat volt.

Nem fegyver.

Egy régi, nehéz kalapács.

Lakatoskalapács.

A nyele simára kopott az évtizedektől.

A fején azonban valami egészen más vonta magára a tekintetemet.

Valaki ugyanazt a jelet ütötte bele a fémbe.

De nem kívülről.

Belülről.

Mintha az öntőmintába került volna bele még azelőtt, hogy maga a szerszám elkészült volna.

Erzsébet a kezembe adta.

A kalapács meglepően nehéz volt.

– Ez volt az első.

– Az első micsoda?

– Az első tárgy, amin meglátta.

Felnéztem rá.

– A jelet?

– Igen.

– És mit mondott akkor?

A nő szomorúan elmosolyodott.

– Azt mondta, ha egy jel már a vas megszületése előtt benne van, akkor ezt nem egy ember csinálja.

Hanem egy rendszer.

A kalapács hideg volt. Nem egyszerűen a vas hidegségét éreztem rajta, hanem valami egészen másfélét. A tárgyaknak nincs emlékezetük. Legalábbis ezt mondják az emberek, amikor meg akarnak nyugodni. Pedig szerintem van. Nem gondolatokból áll. Nem érzésekből. Hanem kopásokból, karcolásokból, apró deformációkból. Egy kalapács nyele pontosan őrzi, hogyan fogták évtizedeken keresztül. Egy kilincs megmutatja, melyik oldalról nyitották többször. Egy kés markolatából kiolvasható, hogy konyhában használták-e vagy máshol. Az ember minden tárgyát lassan saját magára formálja, aztán meghal, a tárgy pedig ott marad, és csendben tovább őrzi azt, amit már senki sem kérdez meg tőle.

Forgattam a kezemben a kalapácsot.

A jel valóban nem utólag került rá.

A fém része volt.

Együtt született vele.

A nyél alsó végébe valaki apró betűket is vésett.

K.

B.

Ennyi.

– Mit jelent? – kérdeztem.

Erzsébet vállat vont.

– Soha nem mondta el.

– Meg sem próbálta megfejteni?

– De.

– És?

– Rossz embereket kérdeztem.

Keserű mosoly futott át az arcán.

– Azután már nem kérdeztem senkit.

Lassan letettem a kalapácsot a rozsdás asztalra.

– Ő használta?

– Évekig.

– Ezzel dolgozott?

– Minden nap.

– Aztán?

– Egyszer csak nem vitte haza többé.

– Miért?

– Mert azt mondta, többé nem az övé.

A mondat ismerősen csengett.

Nem a saját keze.

Nem a saját kalapácsa.

Mintha lassan minden darabja idegenné vált volna.

A műhelyben egyre sötétebb lett.

A beszakadt tető résein át már alig szűrődött be fény. Erzsébet elővett egy kis elemlámpát a kabátja zsebéből. A sárgás fény végigsiklott a falakon. Régi szerszámok rozsdás árnyékai jelentek meg körülöttünk. Fogók. Satuk. Csőkulcsok. Egy régi hegesztőpajzs. Az egész helyiség olyan volt, mint egy elfelejtett emlékezet.

Az elemlámpa fénye hirtelen megállt az egyik falon.

– Nézze.

Odamentem.

Első pillantásra csak repedezett vakolatnak tűnt.

Aztán közelebb hajoltam.

Karcolások.

Nem véletlenek.

Valaki évek alatt ugyanarra a helyre húzott újabb és újabb vonalakat.

Függőlegeseket.

Oldalt kisebb rovátkákat.

Számolás.

Valamit számolt.

– Ő csinálta?

– Igen.

– Mit számolt?

– Nem tudom.

Megérintettem a falat.

A legalsó karcolások mélyebbek voltak.

A felsők frissebbek.

Legalább három különböző szerszámmal készülhettek.

– Mennyi ideig dolgozott itt?

– Tizenhárom évig.

Lassan végigszámoltam a rovátkákat.

Nem illettek a szolgálati évekhez.

Nem illettek a hónapokhoz.

Nem illettek semmihez.

Nyolcvanhét.

Pontosan ennyi.

– Nyolcvanhét.

Erzsébet bólintott.

– Mi is ennyit számoltunk.

– És?

– Nem jöttünk rá.

Leguggoltam.

A legutolsó rovátka mellett apró karcolás futott oldalra.

Nem szám volt.

Betű.

M.

Ennyi.

Csak egyetlen betű.

– Ezt látta?

Erzsébet közelebb hajolt.

– Nem.

– Biztos?

– Soha.

Az elemlámpát közelebb tartottam.

Valóban M volt.

Nem véletlen karc.

Valaki tudatosan véste oda.

M.

Miklós?

Nem.

Túl korai.

Másik város.

Másik történet.

Másik idő.

Vagy mégsem?

Megint ugyanabba a csapdába estem volna.

Minden M betű mögé Miklóst képzelni ugyanolyan ostobaság lett volna, mint minden fekete autóban üldözőt látni.

Felálltam.

– Van még valami?

Erzsébet sokáig nem felelt.

Aztán lassan odasétált a régi munkapadhoz.

A pad alatt egy kopott fémdoboz állt.

Nem ugyanaz, amelyikből a fényképet elővette.

Másik.

Kisebb.

Kinyitotta.

Most már iratok voltak benne.

Nem sok.

Talán húsz-harminc lap.

Mind gépelt.

Sárgára öregedett papírok.

– Ezek mik?

– Munkalapok.

Elvettem az elsőt.

Valóban annak látszott.

Alkatrészlista.

Méretek.

Acélminőség.

Darabszám.

Semmi különös.

A második.

Ugyanez.

A harmadik.

Szintén.

Már majdnem visszatettem őket.

Aztán észrevettem valamit.

Mindegyik lap jobb felső sarkában ugyanaz a három karakter szerepelt.

KB-88.

Felnéztem.

– A kalapácson is ez volt.

– Tudom.

Gyorsabban kezdtem lapozni.

KB-88.

KB-88.

KB-88.

Mindegyiken.

Csak a dátum változott.

A megrendelő neve.

Az anyagmennyiség.

A sorszám.

– Mi készült itt?

Erzsébet halkan válaszolt.

– Hivatalosan?

– Igen.

– Mezőgazdasági alkatrészek.

– És valójában?

A nő nem nézett rám.

– Nem tudom.

Hazudott.

Most először voltam benne biztos.

Nem nagyot.

Nem rosszindulatból.

Hanem úgy, ahogy azok hazudnak, akik túl régóta élnek együtt egy titokkal.

– Erzsébet.

Nem felelt.

– Nézzen rám.

Lassan felemelte a fejét.

– Maga többet tud.

– Igen.

– Mennyivel?

– Elég sokkal.

– Akkor miért nem mondja el?

A nő fáradtan leült.

Az elemlámpát maga mellé tette.

A fény most alulról világította meg az arcát.

Idősebbnek látszott.

Sokkal idősebbnek.

– Mert nem ezért hívta ide magát.

– Akkor miért?

– Hogy eldöntsem.

– Mit?

– Maga tényleg ugyanazt keresi-e.

– Mint ő?

– Igen.

Elhallgattam.

Nem tudtam, mit vár válasznak.

Végül ő törte meg a csendet.

– Az első napon, amikor idekerült, azt mondta nekem, hogy a vasnak lelke van.

Elmosolyodott.

– Jól kinevettem.

– És?

– Azt mondta, várjak tíz évet.

– Várt?

– Igen.

– Igaza lett?

A nő lassan bólintott.

– Mert rájöttem, hogy nem a vasnak volt lelke.

– Hanem?

– Azoknak, akik hozzáértek.

A mondat után felállt.

Odament a bejárathoz.

Kinézett az egyre sötétebb udvarra.

– Mennünk kell.

– Miért?

– Mert ilyenkor már kijönnek.

A szó megakadt bennem.

– Kik?

Erzsébet nem válaszolt.

Ahelyett, hogy beszélt volna, egyszerűen lekapcsolta az elemlámpát.

A műhely azonnal teljes sötétségbe borult.

Ugyanabban a pillanatban odakintről tompa fémcsattanás hallatszott.

Nem hangos.

Nem véletlen.

Olyan hang volt, mint amikor valaki egy nehéz kalapácsot lassan letesz egy acéllemezre.

Aztán még egy.

És még egy.

Valahol odakint, a régi vasöntöde sötét udvarán valaki dolgozni kezdett.

Pedig a gyár harminc éve bezárt.

Nem mozdultam. A teljes sötétségben az ember ösztönei néhány másodperc alatt átveszik a szem szerepét. Hallani kezdtem a saját lélegzetemet, a kabátom ujjának halk súrlódását, az eső cseppjeit, amelyek a beszakadt tetőn keresztül koppantak a betonon. Odakintről ismét felhangzott ugyanaz a tompa fémes ütés.

Cseng.

Hallgat.

Cseng.

Hallgat.

Nem kapkodó ritmus volt. Nem valaki dühösen dobálta a vasat. Inkább olyan, mintha egy munkás ugyanazt a mozdulatot ismételné újra meg újra. Mértékkel. Türelemmel. Ahogy évtizedeken keresztül tanulta.

Erzsébet megfogta a kabátom ujját.

Nem erősen.

Csak éppen annyira, hogy érezzem, merre indul.

– Ne beszéljen.

Alig hallható suttogás volt.

Követtem.

Lassan haladtunk a sötétben. A nő pontosan tudta, hol vannak a régi munkapadok, melyik törött széket kell kikerülni, hol nyílik rés a fal mellett. Nem botlott meg egyszer sem. Én viszont kétszer is beleütöttem a vállamat valami kiálló vasdarabba. A rozsdás fém tompán csendült, mire Erzsébet azonnal megállt.

Odakintről az ütések is abbamaradtak.

A csend sokkal rosszabb volt.

Az ember legalább a zajról tudja, hogy hol van. A csendben viszont minden irány egyforma.

Eltelt fél perc.

Talán több.

Nem mertem az órámra nézni.

Aztán újra megszólalt a kalapács.

Most közelebbről.

Erzsébet újra elindult. A hátsó falnál megállt. Éreztem, ahogy a kezével kitapogat valamit.

Halkan nyikordult a vakolat.

Nem ajtó volt.

Egy keskeny falap.

Olyan jól simult bele a téglák közé, hogy nappali fényben sem vettem volna észre.

– Be.

Lehajtottam a fejem.

Szűk üreg nyílt mögötte.

Régi szénraktár lehetett vagy valamilyen szerelőakna.

A levegő dohos volt.

Erzsébet becsukta mögöttünk a rejtett ajtót.

Most már teljes sötétség vett körül.

Néhány másodperc múlva ismét felkapcsolta az elemlámpát, de tenyerével félig eltakarta a fényét.

A kis helyiség alig három négyzetméter lehetett.

Üres polcok.

Régi ládák.

Pókhálók.

És a hátsó falnak támasztva egy összecsukható vaslétra.

– Maga mitől fél? – kérdeztem halkan.

– Nem attól, akire maga gondol.

– Akkor kitől?

– Azoktól, akik még mindig hisznek bennük.

Ez a mondat lassan ülepedett le bennem.

– A hálózat még működik?

– Nem ugyanúgy.

– De működik.

– Igen.

– Kik?

Erzsébet megcsóválta a fejét.

– Maga mindig embereket keres.

– Mert emberek csinálták.

– Nem.

– Hanem?

– Egy rendszer.

Elmosolyodtam.

– Ezt már Ferenc is mondta.

– Ferenc…

A nő lehunyta a szemét.

– Él még?

– Igen.

– Akkor nagyobb csoda történt, mint hittem.

– Ismerte?

– Egyszer találkoztunk.

– Mikor?

– Nagyon régen.

Leült egy ládára.

Úgy nézett maga elé, mintha már nem is nekem beszélne.

– A lakatos vitte el hozzánk.

– Miért?

– Mert segítséget akart kérni.

– Miben?

– El akart tűnni.

Megmerevedtem.

– Ferenc?

– Nem.

– Akkor ki?

– A lakatos.

Ez új volt.

Az összes eddigi irat szerint a lakatos egyszerűen eltűnt.

Most először merült fel, hogy talán ő maga akart eltűnni.

– Miért?

– Mert rájött, hogy már figyelik.

– Kik?

– Azok, akik a jelet adták.

– A kezére.

– Igen.

– Akkor miért nem szökött el?

Erzsébet keserűen felnevetett.

– Elszökött.

– Tessék?

– Maga rosszul tudja a történetet.

A szívem gyorsabban vert.

– Azt akarja mondani…

– Akit mindenki keresett, az már napokkal korábban eltűnt.

– Akkor kit találtak?

A nő rám nézett.

– Senkit.

– A rendőrség…

– Rossz nyomon járt.

– A család?

– Nekik sem mondta el.

– Maga honnan tudja?

Erzsébet felállt.

Odament az egyik ládához.

Levette róla a poros vásznat.

A ládán fekete festékkel egyetlen szó állt.

Selejt.

Felnyitotta.

Régi munkaruhák voltak benne.

Olajos overálok.

Kesztyűk.

Kopott bakancsok.

A legalján összehajtogatott kabát.

Kivette.

Lassan széttárta.

A bal ujján belülről durva öltésekkel új anyagot varrtak rá.

– Ez az övé volt.

Megfogtam.

A kabát nehéz volt.

Olajszagú.

Évtizedek múltán is.

– Miért varrta át?

– Mert a jelet mindig takarnia kellett.

Az egyik belső zsebhez nyúlt.

Kis papírdarab került elő.

Nem levél.

Csak fél lap.

Ceruzával írva.

A kézírás kapkodó volt.

„Ha valaki ezt megtalálja, akkor már nem engem keresnek. Hanem azt, amit láttam.”

Nem ismertem a kézírást.

Mégis biztos voltam benne, hogy ő írta.

Megfordítottam.

A hátoldalon rajz.

Nem térkép.

Nem név.

A műhely alaprajza.

Két piros X.

Az egyiknél ott állt:

Kalapács.

A másiknál:

Padló.

Felnéztem.

– A padló?

Erzsébet bólintott.

– Mi van alatta?

– Nem tudom.

– Soha nem nézte meg?

– Megtiltotta.

– Halála után sem?

– Nem halt meg.

A mondat olyan természetességgel hangzott el, hogy először fel sem fogtam.

– Mit mondott?

– Azt, hogy nem halt meg.

– Hiszen eltűnt.

– Az nem ugyanaz.

Lassan letettem a papírt.

– Maga szerint életben maradt?

– Nem.

– Akkor?

– Szerintem meghalt.

– De azt mondta…

– Azt mondtam, nem halt meg akkor.

A gyomrom görcsbe rándult.

– Mennyi ideig élt még?

Erzsébet lehajtotta a fejét.

– Talán három évig.

A levegő kiszorult a tüdőmből.

Három év.

Három évig mindenki eltűntként kereste.

Ő pedig valahol élt.

Bujkált.

Vagy menekült.

– Hol?

– Nem tudom.

– Tényleg?

– Tényleg.

– Akkor honnan tudja, hogy élt?

A nő lassan elővette a saját naplóját.

Kinyitotta.

Egy megsárgult boríték csúszott ki belőle.

A bélyegzőn alig látszott a dátum.

Három évvel az eltűnés után.

A feladó neve helyén csak ennyi állt:

„Bal kéz.”

A boríték címzettje:

Erzsébet.

Szombathely.

A nő óvatosan kihúzta a levelet.

Mindössze két sor volt benne.

„Még mindig számolom őket. Már kilencvenhárom.”

És alatta.

„Ne keress.”

A levél végén nem szerepelt név.

Csak ugyanaz a jel.

Az a jel, amelyet valaki egyszer beleégetett egy ember bal kezébe.

Erzsébet hosszú ideig nem csukta vissza a levelet. A megsárgult papír ott feküdt a tenyerében, mintha az elmúlt harminc év egyetlen mozdulatban sűrűsödött volna össze. Nem próbálta elrejteni előlem. Talán azért, mert már nem volt értelme. A titkoknak különös élettartamuk van. Egy ideig megvédenek valakit. Aztán egyszer csak ugyanazok a titkok kezdenek el ölni. Nem késsel. Nem méreggel. Hanem lassan, napról napra. Először az alvást veszik el, aztán a bizalmat, végül azt a képességet, hogy az ember különbséget tudjon tenni a múlt és a jelen között.

– Kilencvenhárom – ismételtem halkan.

Erzsébet bólintott.

– Soha nem értettem, mit jelent.

– A falon nyolcvanhét rovátka volt.

– Tudom.

– A levélben kilencvenhárom szerepel.

– Igen.

– Akkor még hatot hozzáírt.

A nő rám nézett.

– Maga gyorsan számol.

– Muszáj.

Lassan visszacsúsztatta a levelet a borítékba.

– Egy évvel később érkezett még egy.

Felkaptam a fejem.

– Még egy?

– Igen.

– Hol van?

– Elégettem.

– Miért?

Erzsébet keserűen elmosolyodott.

– Mert féltem.

Ez volt az első igazán emberi válasza. Nem rejtélyes. Nem sejtelmes. Egyszerű.

Féltem.

Ennyi.

Az emberek hajlamosak megfeledkezni róla, hogy a történelem legtöbb bizonyítéka nem azért veszett el, mert valaki eltüntette. Hanem mert valaki rettegett tőle. Egy asszony, aki bedobott egy levelet a kályhába. Egy férfi, aki elégette a fényképeket, mielőtt a gyerekei meglátták volna. Egy könyvelő, aki ledarált néhány számlát. A világ archívuma tele van hiányokkal, amelyeket nem bűnözők, hanem megijedt emberek okoztak.

– Mi állt benne?

– Nem szó szerint emlékszem.

– Nagyjából.

Erzsébet lehunyta a szemét.

– Azt írta… hogy már nem tudja, embereket számol-e vagy részeket.

A mondat úgy csapódott belém, mint amikor az ember véletlenül ugyanabba a sebbe üt bele másodszor.

Részeket.

Nem embereket.

A testem hirtelen nehezebbnek tűnt.

A törzs.

A fej.

A jobb kéz.

A bal kéz.

Lehetséges…

Nem.

Nem akartam végiggondolni.

Még nem.

A következtetések néha gyorsabban futnak, mint a bizonyítékok. Megtanultam visszafogni őket.

– Mire gondol? – kérdezte Erzsébet.

– Semmire.

– Hazudik.

– Igen.

– Helyesen teszi.

Felnéztem rá.

– Miért?

– Mert vannak gondolatok, amelyeket nem szabad túl korán kimondani.

Ez már Ferencnél is így volt.

Tamásnál is.

Most nála is.

Mintha ugyanazt a leckét tanulták volna meg különböző városokban.

Odakint ismét megszólalt a fém.

Most azonban nem egyetlen ütés hallatszott.

Kettő.

Rövid szünet.

Majd újabb kettő.

Erzsébet megmerevedett.

– Hallja?

– Igen.

– Régen is így csinálták.

– Kik?

– A műszakvezetők.

Nem értettem.

– Mit jelent?

– Minden műszaknak saját jelzése volt.

Két ütés.

Három.

Négy.

Attól függően, melyik részleg kezdett dolgozni.

Hallgattunk.

Újabb két ütés.

– Ez melyik?

Erzsébet arca elsápadt.

– Lakatosműhely.

A gyár harminc éve nem működött.

Mégis valaki pontosan ugyanazt a jelzést adta.

– Valaki szórakozik.

A nő lassan megrázta a fejét.

– Bárcsak.

Végül nem a főbejáraton hagytuk el az épületet. Erzsébet egy keskeny folyosón vezetett végig, amely valaha két műhelycsarnokot kötött össze. A mennyezet több helyen beszakadt, a betonon vastag por feküdt. A falakon kifakult munkavédelmi táblák lógtak.

Védőszemüveg használata kötelező.

A munkaterületet tisztán kell tartani.

Az emberi civilizáció egyik legkülönösebb tulajdonsága, hogy minden összeomlás után a szabályok maradnak meg legtovább. Az épület szétesik. Az emberek meghalnak. A vállalat megszűnik. De a falon még húsz év múlva is ott lóg egy tábla arról, hogyan kell rendet tartani.

A folyosó végén egy udvarra jutottunk.

Itt már sűrűbb volt a növényzet.

A természet türelmesebb minden vállalatnál.

Nem perel.

Nem privatizál.

Egyszerűen visszaveszi, ami az övé.

Az udvar közepén rozsdás sínek futottak keresztül.

Keskeny iparvasút.

Régen csilléket tolhattak rajta.

Most gaz nőtt a talpfák között.

Erzsébet megállt.

– Innen már egyedül menjen.

– Maga?

– Hazamegyek.

– Ennyi?

– Mára.

– Még rengeteg kérdésem van.

– Tudom.

– Mikor találkozunk újra?

A nő elmosolyodott.

– Ha kell.

Nem szerettem ezt a választ.

– Hol lakik?

– Itt.

– Ez nem cím.

– Nem is annak szántam.

– Elérhetem telefonon?

– Többé ne hívjon.

– Miért?

– Mert most már tudják, hogy beszéltem magával.

Ez nem hangzott jól.

– Kik?

Erzsébet nem válaszolt.

Megfordult.

Lassan elindult az omladozó kerítés felé.

Néhány lépés után még egyszer hátranézett.

– Ne keresse a lakatost.

Meglepődtem.

– Miért?

– Mert rossz embert keres.

– Hiszen róla szól ez a fejezet.

– Nem.

A hangja most először lett kemény.

– Maga nem őt keresi.

– Hanem kit?

A nő hosszú másodpercekig nézett rám.

– Azt, aki megszámolta őket előtte.

Megfordult.

És eltűnt a bokrok között.

Sokáig álltam mozdulatlanul.

A szél végigsöpört az udvaron.

Valahol egy rozsdás lemez csapódott neki a falnak.

A vasöntöde ismét néma lett.

Mintha az előző egy órában semmi sem történt volna.

Lassan visszanéztem a sínekre.

Ekkor vettem észre.

A porban friss lábnyomok vezettek végig.

Nem kettő.

Nem három.

Legalább öt különböző ember nyoma.

Megdermedtem.

Az egyik egyértelműen Erzsébeté volt.

A másik az enyém.

A maradék három…

Már korábban is ott volt.

Nem frissek.

De nem is harmincévesek.

Legfeljebb néhány naposak.

Valaki járt itt előttem.

Nem egyszer.

Letérdeltem.

Az egyik nyom különösen mély volt.

Munkavédelmi bakancs.

Nagyjából negyvennégyes méret.

Mellette egy másik.

Sportcipő.

A harmadik viszont egészen más.

Keskeny talp.

Kopott női cipő.

Ugyanabba az irányba vezettek.

Nem a műhely felé.

Hanem a régi öntöde főcsarnoka felé.

Felálltam.

A távolban a csarnok fekete tömege emelkedett a fák fölé.

A betört ablakok sötét szemekként bámultak vissza rám.

Valahol odabent…

Valaki nemrég járt.

És hirtelen biztos voltam benne, hogy a bal kéz története még csak most kezdte el megmutatni azt az arcát, amelyet valaki évtizedeken át mindenáron el akart rejteni.

A józan eszem azt súgta, hogy menjek vissza a panzióba. Rendezzem az anyagot. Hívjam fel azokat, akiket még fel lehet hívni. Várjam meg a reggelt. A józan ész azonban az elmúlt hónapokban egyszer sem vezetett közelebb a válaszokhoz. A fontos nyomok mindig akkor kerültek elém, amikor valaki már azt hitte, hogy régen eltűntek. A főcsarnok fekete tömbje úgy magasodott a gaz fölé, mint egy kifordított székesegyház. Nem az emberek építették maguknak. Az idő építette át olyanná, amilyen most volt.

Lassan elindultam a sínek mentén.

A bakancsnyomok egy darabig jól követhetők maradtak. A nedves por pontosan kirajzolta a talpmintát. Az egyik cipő új lehetett. A bordázata még éles volt. A másik sokkal kopottabb. A bal sarok külső része mélyebben nyomódott a földbe. Gazdája valószínűleg enyhén kifelé fordította a lábfejét járás közben. Érdekes, mennyit elárul az emberről a talpa. Az arcát megtanulja uralni. A járását ritkán.

A csarnok előtt megálltam.

A hatalmas tolóajtók egyik szárnya félig nyitva maradt. Valamikor daru mozgathatta, most azonban a rozsda tartotta egyetlen helyzetben. A rés éppen elég széles volt ahhoz, hogy egy ember oldalazva beférjen rajta.

Nem siettem.

Előbb körbejártam az épületet.

A hátsó falnál egy régi trafóház állt. Az ajtaját lelakatolták, de a lakat újabbnak látszott, mint maga az épület. Nem gyári volt. Barkácsáruházban vásárolt, horganyzott darab. Valaki néhány éven belül zárhatta le.

Felírtam.

A trafóház mögött összeomlott betonkerítés húzódott. Onnan jól rá lehetett látni a csarnok tetejére. Több helyen hiányoztak a palák. Galambok fészkeltek odafent. Semmi mozgás.

Visszatértem a főbejárathoz.

Oldalazva beléptem.

Az első, amit megéreztem, a szag volt.

Nem penész.

Nem olaj.

Por.

Régi vas.

Nedves beton.

És valami egészen halvány égett szag, amelynek nem kellett volna ott lennie harminc évvel a bezárás után.

Megálltam.

Hallgattam.

A csarnok óriási volt. A mennyezet valahol húsz méter fölött húzódhatott. A beszakadt tető résein keresztül vékony fénynyalábok estek a padlóra. A levegőben porszemek lebegtek.

A darupályák még mindig ott futottak a mennyezet alatt.

A sínpárok rozsdásan nyúltak végig az egész épületen.

Balra régi gépsor.

Jobbra munkapadok.

Középen a csillék sínje.

Lassan elindultam.

A lépteim visszhangja sokszorosan verődött vissza a falakról.

Körülbelül húsz métert tehettem meg, amikor észrevettem az első furcsaságot.

A por mindenütt vastagon állt.

Kivéve egy keskeny sávot.

Alig fél méter széles volt.

Pontosan a csarnok közepe felé vezetett.

Valaki rendszeresen ugyanott járt.

Nem egyszer.

Nem kétszer.

Sokszor.

A por két oldalán vastag réteg ült.

Középen simára taposva.

Követtem.

Az út egy régi szerelőaknához vezetett.

A vasfedél félig nyitva állt.

Leguggoltam.

Odabentről hideg levegő áradt.

Zseblámpát vettem elő.

Lassan bevilágítottam.

A lépcső még egyben volt.

Legalább négy méter mélyre vezetett.

Lementem.

Odalent meglepően száraz volt.

A falakon régi elektromos kábelek futottak.

A mennyezetről csövek lógtak.

Az akna végében kis helyiség nyílt.

Valaha szerszámtároló lehetett.

A polcok üresek voltak.

Csak egyetlen tárgy maradt.

Egy rozsdás fémszék.

Előtte hamutartó.

Megdermedtem.

A hamutartóban csikkek feküdtek.

Nem egy.

Legalább nyolc.

Leguggoltam.

A papír még nem mállott szét.

Ezek nem harmincéves cigaretták voltak.

Valaki az elmúlt hónapokban ült ezen a széken.

Sokáig.

Várakozott.

A szék mögötti falon ceruzával írt számok sorakoztak.

…

Egészen huszonkettőig.

Mindegyik mellett dátum.

Az utolsó alig három hónapos.

A gyomrom összeszorult.

Valaki rendszeresen visszajárt ide.

Felálltam.

A zseblámpa fénye végigsiklott a falon.

A sarokban apró fémdoboz feküdt.

Kinyitottam.

Üres.

Majdnem.

Az alján egyetlen vonatjegy.

Felemeltem.

Szombathely.

Budapest.

Oda-vissza.

A dátum két hónappal korábbi.

A jegy hátoldalán kézzel írt három betű.

BK.

Első gondolatom természetesen a bal kéz volt.

Azonnal elhessegettem.

Lehetett bármi.

Az ilyen rövidítések csapdák.

A történet már így is túl sokat játszott a szimbólumokkal.

A dobozt visszatettem.

Ekkor vettem észre valamit a szék alatt.

Nem papír.

Nem tárgy.

Hanem apró fekete pöttyök.

Leguggoltam.

Az ujjam közé vettem egyet.

Olaj.

Friss.

Megszagoltam.

Gépolaj.

Nem lehetett régi.

Harminc év alatt teljesen megváltozott volna a szaga.

Valaki nemcsak itt járt.

Valaki dolgozott is.

A zseblámpa fényét lassan végighúztam a padlón.

A vékony olajcsík egészen a hátsó falig vezetett.

Ott azonban egyszerűen véget ért.

Nem.

Nem ért véget.

A fal tövében apró rés húzódott.

Túl egyenes.

Túl szabályos.

Megérintettem.

Hideg acél.

Nem tégla.

Acélajtó.

Beépítve a falba.

Festékkel átfújva.

A legtöbb ember elsétált volna mellette.

Én azonban már túl sok rejtett ajtót láttam az elmúlt hónapokban.

A zárat kerestem.

Nem volt.

Kilincs sem.

Csak egy tenyérnyi mélyedés.

Pont akkora.

Mint egy emberi kéz.

Bal kéz.

A mélyedés fölött hosszú másodpercekig mozdulatlanul álltam. Az első ösztönöm az volt, hogy beleillesszem a tenyeremet. Éppen erre számított az, aki ezt megtervezte. Az emberi kíváncsiság kiszámíthatóbb bármilyen gépnél. Ha valahol kulcslyukat látunk, kulcsot keresünk. Ha tenyérnyi mélyedést, akkor kezet. Egyszerű teremtmények vagyunk. Hiába építettünk városokat, írtunk törvényeket, küldtünk műholdakat az égbe, a legősibb reflexeinket még mindig egy óvodás is ki tudná használni.

Nem értem hozzá.

Először körbejártam.

Az acélajtó szélei körül vékony repedés futott végig. Régi szerkezet volt, de valaki rendszeresen karbantartotta. A zsanérokon alig látszott rozsda. A fal többi része omladozott, itt azonban a vakolat szinte sértetlen maradt.

Valaki vigyázott rá.

A zseblámpát közelebb tartottam.

A tenyér mélyedésének alján halvány kopásnyomok húzódtak. Nem minden ujj egyformán. A hüvelykujj helyén alig volt kopás. A kisujjnál szinte semmi. A legerősebben a mutató- és középső ujj része fényesedett ki.

Érdekes.

A legtöbb ember teljes tenyérrel nyomna rá.

Itt azonban inkább csak két-három ujj érintkezett rendszeresen.

Leguggoltam.

A mélyedés alsó peremén apró karcolás futott végig.

Nem természetes kopás.

Szerszám.

Valaki egyszer megpróbálta kifeszíteni.

Nem sikerült.

Lassan hátrébb léptem.

Az egész falat végignéztem.

Ekkor vettem észre, hogy az acélajtó fölött, alig két méter magasságban régi elektromos kapcsolószekrény lógott. Az ajtaja nyitva állt. Odamentem.

Belül már nem volt biztosíték.

Csak vezetékek.

A vezetékek többségét régen elvágták.

Kettő azonban újabbnak látszott.

Fekete szigetelés.

Modern kábel.

Követtem őket.

A falon futottak végig.

A mennyezet felé.

Majd eltűntek egy szellőzőcső mögött.

Valaki áramot vezetett ide.

Nem harminc éve.

Mostanában.

A szívem gyorsabban kezdett verni.

A padló közepén még mindig ott feküdt a vonatjegy.

A huszonkét dátum a falon.

Az olaj.

A csikkek.

És most ez.

Ez a hely nem emlék volt.

Használták.

Nem tudtam, mire.

De használták.

Óvatosan visszamásztam a lépcsőn.

A csarnokban már sötétebb lett.

Az esti fény teljesen eltűnt.

A tető résein át csak tompa szürkeség szűrődött le.

Az órámra néztem.

Fél nyolc.

Több mint másfél órája voltam bent.

A panzióban valószínűleg senkinek sem tűnt fel a hiányom.

Ez egyszerre volt megnyugtató és nyomasztó.

Ha most történne velem valami, napokba telne, mire bárki keresni kezdene.

Különös.

Egy teremtmény, amely hét különböző emberből áll, mégis ugyanúgy el tud tűnni, mint bármelyikük.

Lassan elindultam kifelé.

A sínpár mellett haladtam.

A csarnok közepén jártam, amikor valami megcsillant a porban.

Elsőre üvegszilánknak hittem.

Lehajoltam.

Nem üveg volt.

Egy apró fémkorong.

Akkora, mint egy kétforintos.

Az egyik oldalán ugyanaz a jel.

A másikon szám.

107

Megfordítottam.

A széle elkopott.

Sokat forgathatták kézben.

Nem pénzérme volt.

Inkább zseton.

Sorszám.

Vagy belépő.

Zsebre tettem.

Alig tettem meg még néhány lépést, amikor újabbat találtam.

Ezúttal a sín mellett.

108

Két méterrel odébb.

109

Megálltam.

Lassan végignéztem a földön.

A por alatt további apró fémkorongok csillantak meg.

Nem sok.

Hat.

Talán hét.

Mind egymás után.

Az utolsó hiányzott.

Mintha valaki felvette volna.

Vagy elvesztette volna máshol.

A sor egyenesen a csarnok túlsó vége felé vezetett.

Követtem.

Az utolsó korong egy régi öltöző ajtaja előtt feküdt.

Az ajtó zárva volt.

Belülről.

Megálltam.

Hallgattam.

Semmi.

Mégis…

Valami nem stimmelt.

Nem hang.

Nem mozgás.

A levegő.

A rés alatt halvány meleg áradt kifelé.

Annyira kevés, hogy nappal talán észre sem vettem volna.

Most azonban egyértelmű volt.

Odabent melegebb volt.

Valaki fűtött?

Lehetetlen.

Leguggoltam.

A kulcslyukba világítottam.

Semmit sem láttam.

Régi zár.

Vastag por.

Az ajtó bal oldalán azonban újabb karcolásokat vettem észre.

Nem régiek.

Frissek.

Valaki rendszeresen nyitotta.

Nem kulccsal.

Belülről.

Lassan felálltam.

Nem akartam betörni.

Nem egyedül.

Nem bizonyíték nélkül.

Megfordultam.

És pontosan ekkor hallottam meg.

Nem mögöttem.

Nem előttem.

Fölöttem.

A darupálya egyik sínjén valami lassan megnyikordult.

Olyan hang volt, mint amikor egy régi acélkerék nagyon óvatosan elindul.

Automatikusan felnéztem.

A zseblámpa fénye végigsiklott a húszméteres magasságban futó sínen.

Először nem láttam semmit.

Aztán…

A fény egy pillanatra megakadt valamin.

Valaki állt odafent.

Mozdulatlanul.

Sötét ruhában.

A korlátnál.

Nem mozdult.

Nem szólt.

Csak nézett lefelé.

A következő pillanatban lekapcsolta a saját lámpáját.

És eltűnt a sötétben.

A férfi eltűnt.

Nem rohant.

Nem ugrott le.

Egyszerűen hátralépett a sötétségbe, és a darupálya ismét olyan üresnek látszott, mintha soha senki nem állt volna rajta. Még néhány másodpercig a lámpát arra a pontra irányítottam, ahol utoljára láttam, de csak a rozsdás acélszerkezetet világítottam meg. A fény végigsiklott a korláton, a szegecseken, a megvastagodott rozsda dudorain, végül elhalt a csarnok túlsó végében.

Nem futottam utána.

Nem azért, mert nem akartam.

Hanem mert pontosan tudtam, hogy ezt várná.

Az üldözés a legkönnyebb módja annak, hogy valakit oda vezessenek, ahová eredetileg esze ágában sem lett volna menni. Az első három donor története megtanított rá, hogy a türelmetlenség legalább annyi nyomozást tett tönkre, mint a hazugság.

Lassan hátraléptem.

A darupálya néma maradt.

Aztán megfordultam, és ugyanazon az úton indultam vissza, amelyen bejöttem.

A zsebemben ott lapultak a fémkorongok.

A fénykép.

A jegyzetek.

A vonatjegy.

És a rengeteg kérdés, amelyekre ma már biztosan nem fogok választ kapni.

A panzióba valamivel este kilenc után értem vissza.

A recepció üres volt.

A kulcsomat a pulton hagyták.

Senki nem kérdezte meg, hol jártam.

Senki nem nézett rám másodszor.

Az ilyen helyeket szerettem.

Nem azért, mert barátságosak voltak.

Hanem mert közömbösek.

A közöny néha nagyobb ajándék, mint a figyelem.

Felmentem a szobába.

Az első dolgom az volt, hogy bezártam az ajtót.

A második, hogy az asztalra borítottam mindent.

A szobát lassan ellepték a papírok.

A régi fénykép.

A munkalapok.

A levél másolata.

A fémkorongok.

A jegyzetfüzet.

A lakatoskalapácsról készített vázlat.

A fal hiányzott.

Otthon már megszoktam, hogy minden városnak külön helye van a nagyméretű parafatáblán. Most azonban kénytelen voltam a szállodai asztalon újra felépíteni ugyanazt a rendszert. Sorba tettem mindent.

Debrecen.

Kecskemét.

Szeged.

Szombathely.

Először fordult elő, hogy a négy mappa egyszerre feküdt előttem.

Egymás mellé kerültek.

Nem egymás után.

Ez óriási különbség volt.

Korábban mindig egyetlen donor történetére figyeltem. Most azonban egyszerre láttam mind a négyet.

És ekkor kezdtem el észrevenni azt, amit addig egyik fejezetben sem.

Nem a hasonlóságokat.

A ritmust.

Mindegyik történet ugyanúgy indult.

Hétköznapi ember.

Láthatatlan élet.

Valamilyen különös kapcsolat egy ipari vállalattal.

Aztán egy váratlan esemény.

Egy döntés.

Egy eltűnés.

Egy halál.

Csakhogy Szombathely valamiben különbözött.

Itt nem a donor története volt a legfontosabb.

Hanem az, hogy ő már jóval korábban rájött arra, amire én csak most kezdtem ráébredni.

Nem embereket kell követni.

Hanem a rendszert.

Felálltam.

Lassan odasétáltam az ablakhoz.

Az udvar sötét volt.

A lámpa alatt ezernyi rovar keringett.

A legtöbb néhány órán belül elpusztul.

Mégis minden este ugyanazzal a reménnyel repülnek a fény felé.

Az ember sem sokkal különb.

Mi is ugyanazokat a hibákat ismételjük generációról generációra, csak elegánsabb ruhában.

Visszaültem.

Elővettem a noteszt.

Új oldalt nyitottam.

A lap tetejére ezt írtam:

A bal kéz összegzése.

Hosszú percekig csak néztem a címet.

Aztán sorban kezdtem írni.

1. A donor tudott a jelről.
2. Nem véletlenül kapta.
3. Nem ő volt az első.
4. Nem ő volt az utolsó.
5. Három évig életben maradt az eltűnése után.
6. Számolt valamit.

A hetedik pontnál megálltam.

Sokáig nem írtam semmit.

Végül lassan odakerült még egy mondat.

7. Valaki már előtte is számolt.

Ez volt az egész fejezet legfontosabb felismerése.

Nem a jel.

Nem a fénykép.

Nem a rejtett ajtó.

Hanem az, hogy a lakatos sem a történet elején állt.

Ő maga is valaki nyomába eredt.

És valószínűleg ugyanott bukott el, ahol most én jártam.

A csarnok.

A jel.

A számok.

A tárgyak.

Valaki évekkel korábban már végigjárta ugyanazt az utat.

Talán ezért éreztem Szombathelyen végig azt a különös nyugalmat.

Nem azért, mert biztonságban voltam.

Hanem mert minden lépésemről úgy éreztem, hogy már megtette előttem valaki más.

Éjfél körül végül becsuktam az utolsó mappát is.

A négy dosszié egymásra került.

A sorrendjük ugyanaz maradt, mint amikor elindultam.

A törzs.

A fej.

A jobb kéz.

A bal kéz.

Lassan végighúztam rajtuk a tenyeremet.

Négy ember.

Négy élet.

Négy halál.

És valahol a háttérben ugyanaz a láthatatlan kéz mozgatta mindegyiküket.

Leoltottam a lámpát.

A sötétben azonban még sokáig nyitva maradt a szemem.

Nem a csarnokban álló alak járt a fejemben.

Nem Erzsébet.

Nem a lakatos.

Hanem az a mondat, amelyet a levél végén találtam.

„Még mindig számolom őket.”

Egész éjjel azon gondolkodtam, hogy vajon amikor azt írta, őket, emberekre gondolt.

Vagy testrészekre.

Reggelre sem lettem biztosabb.

Csak egyetlen dologban.

Szombathelyt magam mögött hagyhatom.

De amit ott találtam, velem utazik tovább.

A hajnali vonat pontosan indult.

Nem szerettem a búcsúkat. Nem azért, mert fájtak volna. Inkább azért, mert az emberek túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak nekik. Mintha egy város attól válna múlttá, hogy a szerelvény elhagyja az állomást. Pedig a helyek nem maradnak mögöttünk. Beleköltöznek az emlékeinkbe, a jegyzeteinkbe, a félelmeinkbe, aztán velünk utaznak tovább. Szombathely sem maradt ott a peronon. Ott feküdt a táskámban, néhány megsárgult papír, egy régi fénykép, néhány fémkorong és egy történet formájában, amelynek még mindig hiányzott a fele.

Az ablak mellől néztem, ahogy a város lassan eltűnik. A pályaudvar mögött gyárépületek sorakoztak. Némelyik még működött, másokból már csak a kémény maradt. Különös dolog a rozsda. Az emberek mindig a pusztulás jelének tekintik, pedig valójában csak türelem. A vas nem egyik napról a másikra adja fel. Évtizedekig küzd. A végén mégis minden ugyanoda jut. Talán ezért éreztem mindig közelebb magamhoz ezeket az elhagyott üzemeket, mint a modern üvegpalotákat. A romok legalább őszinték.

Amint a vonat elhagyta a várost, elővettem a noteszemet.

Nem olvastam.

Nem jegyzeteltem.

Egyszerűen csak végignéztem a négy fejezet anyagán.

Debrecen.

Kecskemét.

Szeged.

Szombathely.

Most először nem különálló történeteket láttam.

Hanem egyetlen testet.

A törzs önmagában nem ember.

A fej sem.

Egyetlen kéz sem.

Mégis mindegyik hordoz valamit abból, akiből származik.

Sokáig azt hittem, én keresem őket.

Most már inkább úgy éreztem, hogy ők vezettek engem.

Mintha minden donor hagyott volna maga után egyetlen apró nyomot, amelyet csak akkor lehetett észrevenni, amikor már a következő történet közepén jártam.

Talán ezért nem tudtam lezárni egyetlen fejezetet sem igazán.

Mindegyik tovább beszélt.

Mindegyik beleszólt a következőbe.

A telefon kijelzője hirtelen felvillant.

Nem hívás volt.

Üzenet.

Ismeretlen szám.

Mindössze egyetlen mondat.

„Ne menjen vissza a gyárba.”

Semmi más.

Nem volt aláírás.

Nem volt magyarázat.

Nem válaszoltam.

Néhány másodperc múlva az üzenet eltűnt.

Nem töröltem.

Egyszerűen megszűnt létezni.

Újra megnyitottam a beszélgetéseket.

Nem volt ott.

Talán soha nem is volt.

Lehetett szolgáltatói hiba.

Lehetett alkalmazáshiba.

Lehetett bármi.

Mégis felírtam a noteszbe.

Az ember néha a legképtelenebb dolgokat is lejegyzi. Nem azért, mert biztos benne. Hanem mert fél attól, hogy egyszer még fontosnak bizonyul.

Budapestre érve egyenesen a lakásba mentem.

Sem a boltba.

Sem kávéért.

Semmi kitérő.

Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, automatikusan a parafatábla elé álltam.

Levettem róla a Szeged feliratú jegyzeteket.

Helyükre felkerültek a szombathelyiek.

A régi fénykép.

A hamisított változat.

A valódi.

A kalapács rajza.

A fémkorongok.

A levél másolata.

Erzsébet neve.

A fal lassan megtelt.

Hátrébb léptem.

Először láttam egyszerre az egész munkát.

Négy város.

Több száz cetli.

Vörös madzagok.

Fekete vonalak.

Dátumok.

Nevek.

Kérdőjelek.

Valahonnan kívülről nézve bizonyára egy őrült lakása lehetett volna. Talán az is volt. Az emberek mindig szeretik pontosan meghatározni, hol kezdődik az őrület. Általában ott húzzák meg a határt, ahol már nem értik, mit csinál a másik. Pedig a különbség gyakran csak annyi, hogy valaki rendszert lát a káoszban, a többiek pedig még nem.

Lassan odaléptem a falhoz.

Kivettem a fekete filcet.

A négy várost összekötő vonal közepére egyetlen új szót írtam.

RENDSZER

Nem nevet.

Nem szervezetet.

Nem céget.

Rendszert.

Ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, végre jó irányba nézek.

Még mindig nem tudtam, kik állnak mögötte.

Nem tudtam, hányan vannak.

Nem tudtam, élnek-e még azok, akik elkezdték.

De azt már tudtam, hogy a donorok csak apró fogaskerekek voltak egy náluk sokkal nagyobb szerkezetben.

Az asztalhoz ültem.

Kinyitottam a következő üres mappát.

A gerincén már hónapokkal korábban ott állt fekete betűkkel:

A BAL LÁB

Sokáig néztem.

Az előző három alkalommal izgatottságot éreztem.

Most valami egészen mást.

Óvatosságot.

Mert Szombathely megtanított valamire.

Nem minden donor azért fontos, mert része lett a testemnek.

Van, aki azért fontos, mert még életében rájött arra, amit én csak haláluk után kezdtem megérteni.

Felnyitottam a mappát.

A legelső oldal tetejére lassan felírtam az új város nevét.

Veszprém.

A toll egy pillanatra megállt a papíron.

Aztán a város neve alá még egy mondat került.

„Lehet, hogy eddig rossz embereket kerestem.”

Becsuktam a tollat.

Kint közben eleredt az eső.

A vízcseppek ugyanazzal a monoton türelemmel koppantak az ablakon, mint azon az estén Szombathelyen, amikor először megláttam a krétával rajzolt bal kezet a kápolna falán.

Most azonban már tudtam, hogy a következő utazás nem egyszerűen egy új donor történetéhez vezet.

Hanem ahhoz az emberhez, aki talán először próbálta meg megállítani azt a rendszert, amelynek nyomait én még mindig csak tapogatva követtem.