MEMOÁR EGY TEREMTMÉNY TOLLÁBÓL VII. – A SZÍV

Három nap telt el, mire megvettem a jegyet Kaposvárra.

Nem az útvonal miatt vártam. A menetrendet már azon az estén megnéztem, amikor hazatértem, és a szállást is kiválasztottam. Ugyanazokat a szempontokat követtem, amelyek az előző utazások során lassan szabállyá váltak: ne legyen túl közel a pályaudvarhoz, ahol az érkezők és indulók folytonos mozgása miatt több ember jegyezheti meg az idegent, de ne is essen olyan messze, hogy nappal kelljen hosszú utat megtennem a városon keresztül; lehessen késő este elfoglalni; a bejárat ne közvetlenül forgalmas utcára nyíljon; és lehetőleg ne kelljen hosszú perceket töltenem egy recepciós előtt, miközben az irataimat nézi, aztán engem, majd megint az irataimat. Ezeket a feltételeket korábban gyakorlati óvatosságnak tekintettem. Kaposvár esetében azonban mindegyik mögött ott éreztem valami mást is. Halogatást. Mintha a megfelelő szállás kiválasztása, az útvonal újabb ellenőrzése vagy az időjárás-előrejelzés böngészése valódi akadály lehetne, és nem csak olyan tevékenység, amellyel még néhány órára eltolhatom az indulást.

A térkép a falon közben változatlan maradt. A fonalak ugyanott futottak, ahol az előző este hagytam őket, és a C–0 mellett továbbra sem állt név. Valahányszor elmentem mellette, odanéztem. Nem tudatosan. Egy idő után már inkább olyan volt, mint amikor az ember egy szobában ülve újra és újra az órára pillant, noha nem vár senkit, és nincs határidő, amelyhez igazodnia kellene. Tudtam, hogy az üres helyet hamarosan ki kell töltenem. Azt is tudtam, hogy ez lesz az utolsó. Nem maradt több testrész, amely mögé továbbléphetnék, ha a történet kényelmetlenné válik. Nem maradt újabb város, amelynek levéltáraiban hónapokkal meghosszabbíthatom a kutatást. A szív után nem következett semmi. Legalábbis semmi olyan, amit addig ismertem. Ott véget ért a donorok sora, és elkezdődött valami, amit az első jegyzeteim elkészítése óta igyekeztem külön kezelni tőlük.

Az én történetem.

Ezt azonban még magamnak sem szerettem így megfogalmazni. Túl egyszerűnek tűnt. Mintha mindaz, amit Debrecentől az utolsó útig összegyűjtöttem, egyetlen vonallal kettéosztható volna arra, ami hozzájuk tartozott, és arra, ami hozzám. Már tudtam, hogy ilyen határ nincs. László lába minden alkalommal velem mozdult, amikor felálltam az asztaltól. A kezek, amelyekkel a jegyzeteimet rendeztem, valaha más emberek életének részei voltak. A mellkas, amelyben most a légzésem lassú ritmusát éreztem, nem velem kezdődött. Még a gondolat, hogy saját történetem lehet, olyan testben született meg, amelynek egyetlen jelentős része sem azért jött létre, hogy engem szolgáljon. A rendszer volt az, amely ezeket a határokat eltörölte, aztán újakat rajzolt helyettük. Donor. Tétel. Stabil eset. Felszabadult. Beépített. Mintha néhány szó elegendő lenne ahhoz, hogy egy emberből alkatrész legyen, az alkatrészekből pedig valami, amelynek már nem kell számot adnia arról, honnan származik.

Én éppen ennek az ellenkezőjét próbáltam tenni.

Ezért indultam el annak idején.

És ezért féltem most befejezni.

Az első napon még dolgoztam. Reggel bekapcsoltam a számítógépet, válaszoltam azokra az üzenetekre, amelyekre válaszolnom kellett, elvégeztem a feladatokat, amelyekből a lakást, az utazásokat és azt a különös életet finanszíroztam, amely kívülről talán ugyanolyan jelentéktelennek látszott, mint bárki másé, aki otthonról dolgozik. Néha mulatságosnak találtam, milyen kevés kell ahhoz, hogy az ember beleolvadjon a világba, ha a világ csak egy képernyőn keresztül látja. Megfelelő időben elküldött fájlok, rövid válaszok, pontosan teljesített feladatok. Senkit nem érdekelt, milyen kéz mozgatja az egeret, milyen arc nézi a monitort, vagy miért nem kapcsolom be soha a kamerát. A modern világ rengeteg energiát fordított arra, hogy összekösse az embereket, aztán közben véletlenül megteremtette a lehetőséget arra is, hogy valaki úgy éljen közöttük, hogy szinte senki ne lássa. Nekem ez többet jelentett kényelemnél. Ez tette lehetővé, hogy egyáltalán legyen pénzem, lakásom, internetem, jegyem Kaposvárra, és időm arra, hogy halott emberek életének nyomait kutassam.

Délután rendeltem ételt. Ugyanattól a helytől, ahonnan rendszeresen szoktam, és amikor a futár érkezéséről szóló értesítés megjelent a telefonomon, megvártam, amíg a csomagot leteszi az ajtó elé. Csak akkor nyitottam ki, amikor a lépcsőház ismét elcsendesedett. Régebben az ilyen pillanatokat pusztán óvatosságnak tekintettem. Most már észrevettem bennük valami mást is. Rutint. Otthont. Az ember könnyen azt hiszi, hogy az otthon attól lesz otthon, hogy családi fényképek vannak a falon, ismerős hangok szólnak a másik szobából, vagy valaki megkérdezi, kérünk-e még vacsorát. Nekem ezekből semmi nem jutott. Mégis tudtam, melyik padlódeszka nyikorog a folyosón, mennyi idő alatt melegszik fel a víz, melyik ablakot kell erősebben behúzni szeles időben, és melyik étterem futára hagyja valóban az ajtó előtt a rendelést anélkül, hogy háromszor kopogna, mintha személyes küldetésének tekintené a találkozást. Talán ennyi is elég. Nem ahhoz, hogy az ember boldog legyen. Ahhoz azonban igen, hogy valahová visszatérjen.

Kaposvár után is ide akartam visszatérni.

Ez a felismerés váratlanul ért.

Addig a kutatás végét mindig valami elvont határként képzeltem el. Megtalálom a hetedik embert. Megértem, mi történt. Leírom. Befejezem. Soha nem gondoltam komolyan arra, mi következik utána. Mintha a memoár utolsó mondata egyben az én időm végét is jelentené, vagy legalábbis olyan messzire tolná a jövőt, hogy nincs értelme foglalkozni vele. Most azonban a félig kihűlt vacsora mellett ülve arra gondoltam, hogy ha visszatérek Kaposvárról, másnap ugyanúgy fel kell kelnem. Dolgoznom kell. Ennem. Számlákat fizetnem. Ki kell vinnem a szemetet. Meg kell rendelni azt, ami elfogyott. Az életnek az a bosszantó tulajdonsága, hogy a nagy felismerések után sem érzi kötelességének megállítani a villanyóra forgását.

Talán éppen ez rémisztett meg.

Mi történik azzal, aki megtudja, honnan származik, aztán másnap reggel felébred?

A kérdést nem írtam le.

A második napon az addigi anyagokat rendeztem. Nem olvastam újra mindent, ahhoz hetek kellettek volna, hanem városonként és testrészenként végignéztem a mappákat. Debrecen. Kecskemét. Szeged. Szombathely. A két láb történetének helyszínei. Mindegyik név mellé külön dokumentum került, bennük fényképek, térképek, újságcikkek, levéltári jelzetek, saját feljegyzések és azok a mondatok, amelyeket nem azért másoltam ki, mert bizonyító erejük volt, hanem mert az embert mutatták meg a kód mögött. Eleinte nem így dolgoztam. Az első kutatásaimnál még bizonyítékot kerestem. Dátumokat. Orvosi adatokat. Szállítási nyomokat. Azt akartam megtudni, hogyan jutott egy adott testrész egyik helyről a másikra, ki engedélyezte, melyik intézmény vette át, és hol kapcsolódott a Hetedik Programhoz. Csak később értettem meg, hogy ezzel akaratlanul ugyanazt teszem, amit a rendszer. Követem a részt, és közben elveszítem az embert.

Ettől kezdve más kérdéseket is feltettem.

Milyen volt?

Mit szeretett?

Mitől félt?

Milyen munkát végzett?

Kinek hiányzott?

Mit tett akkor, amikor még fogalma sem volt arról, hogy egyszer valaki egy dossziéban alkalmassági szempontok szerint értékeli majd a testét?

Ezekre sokszor nem találtam választ. A hivatalos dokumentumok nem őrzik meg, ki hogyan nevetett, mit evett vasárnaponként, milyen zenét hallgatott, vagy melyik apró szokásával idegesítette a környezetét. Az újságok többnyire akkor írnak valakiről, amikor valami rendkívüli történik vele, az irattárak pedig még kegyetlenebbül válogatnak. Születés. Munka. Betegség. Baleset. Határozat. Halál. Az emberi élet túlnyomó része nem kerül papírra.

Mégis ezek a hiányok kezdtek a legfontosabbá válni.

Mert arra emlékeztettek, hogy nem ismertem őket.

Bármennyit kutattam utánuk, nem ismertem egyiküket sem. Nem beszéltem velük, nem találkoztam a családjukkal, nem ültem le régi barátokkal történeteket gyűjteni róluk. Szándékosan kerültem ezt. A jelenlétem túl sok kérdést vetett volna fel, és nem volt jogom betörni olyan emberek életébe, akik talán már évtizedek óta próbálták eltemetni a saját veszteségeiket. Az iratokon, fényképeken, régi híreken és azoknak a nyomokon keresztül közelítettem hozzájuk, amelyeket a világ akaratlanul megőrzött. Emiatt minden történet hiányos maradt.

Sokáig zavart.

Most már helyesnek éreztem.

Egy ember nem férhet bele egy dossziéba. Ha úgy érezném, hogy valamelyiküket teljesen megismertem, az csak azt bizonyítaná, hogy összetévesztettem az összegyűjtött adatokat azzal az élettel, amelyből származtak.

A szív donoránál azonban már az indulás előtt más volt a helyzet.

Róla többet tudtam, mint bármelyik másik emberről ugyanabban a szakaszban. Tudtam, hogy az S–0 központi irattárában dolgozott. Tudtam, hogy hozzáférhetett a Hetedik Program dokumentumaihoz. Tudtam, hogy valamikor kapcsolatba kerülhetett Lászlóval, még ha csak iratokon vagy telefonon keresztül is. És tudtam azt is, hogy eredetileg talán nem ő volt a C–0. László vallomása szerint a központi egység még nem volt kijelölve, amikor a program többi részének kiválasztása már megkezdődött. Később azonban az irattáros kódja jelent meg azon a helyen.

Ez volt az a pont, amelyhez újra és újra visszatértem.

Nem felszabadítható.

Átadás külön döntés szerint.

Központi személyzetből.

Hozzáférési kockázat fennáll.

Négy rövid megjegyzés, négy különböző dokumentumból, és együtt olyan mondatot alkottak, amelyet egyik irat sem mert leírni.

Nem biztos, hogy a szíve miatt választották ki.

Lehetséges, hogy azért kellett a szíve, mert túl sokat tudott.

A gondolatot továbbra sem tekintettem bizonyítottnak. Megtanultam óvatosnak lenni azokkal a magyarázatokkal, amelyek túlságosan szépen illeszkednek a történethez. Az emberi elme szereti az összefüggéseket, és ha nem talál eleget, gyárt magának. A Hetedik Program iratai ráadásul tele voltak hiányokkal, áthúzásokkal, későbbi módosításokkal és olyan kifejezésekkel, amelyeknek jelentését csak más dokumentumokból lehetett visszafejteni. Elképzelhető volt, hogy a „hozzáférési kockázat” nem a donor személyére, hanem az adatkezelésre vonatkozott. Az is, hogy a „külön döntés” egyszerűen orvosi engedélyt jelentett. Még azt sem zárhattam ki, hogy László félreértett valamit.

De ha tévedett, Kaposváron ennek is nyomának kellett lennie.

Ha pedig nem tévedett, akkor ott kellett lennie annak is, amitől ennyire félt.

A harmadik nap estéjén esni kezdett.

Nem erősen. A víz finom, sűrű rétegként fedte be az ablakot, és a szemközti házak fényei elmosódott foltokká váltak mögötte. Sokáig álltam az üveg előtt. Máskor az ilyen időjárás megkönnyebbülést jelentett. Az eső elrejtett. Csuklya, sapka, lehajtott fej, gyors léptek. Senki nem csodálkozott rajta. Az emberek rossz időben különösen kevéssé érdeklődnek egymás iránt. Mindenki a saját száraz menedékét keresi, ami ritka és rokonszenves formája az emberi közönynek.

Aznap este azonban az eső nem megnyugtatott.

Indulásra szólított.

Visszaültem a számítógéphez, megnyitottam a menetrendet, és megvettem a jegyet.

Kaposvár.

A szó ott állt a visszaigazolás tetején, és ettől hirtelen valóságosabb lett minden, amit addig csak térképen, dokumentumokban és László feljegyzéseiben láttam. Lefoglaltam a szállást is. Késő esti érkezés, két éjszaka, meghosszabbítható tartózkodás. Nem tudtam, mennyi időre lesz szükségem. A korábbi városok megtanítottak rá, hogy ezt fölösleges előre eldönteni. Egyetlen irat napokra új irányba vihette a kutatást, míg egy egész levéltári doboz néha semmit nem adott azon kívül, hogy megtanított türelmesen lapozni más emberek régi számlái között.

A foglalás után nem kapcsoltam ki rögtön a gépet. Megnyitottam a Kaposvárról összegyűjtött mappát. Kevés anyag volt benne. Egy régi telefonjegyzék másolata, néhány S–0 jelzésű dokumentum, térképrészletek, egy korabeli intézményi cím, valamint az a keresztnév, amelyet eddig nem mertem véglegesen összekapcsolni a szív donorával.

Tamás.

Gyakori név.

Önmagában semmit nem bizonyított.

A központi telefonjegyzékben az irattári részleg egyik munkatársaként szerepelt. Egy másik, évekkel későbbi személyzeti kivonatban ugyanez a keresztnév már nem jelent meg. A donor előzetes anyagában viszont egy Tamás szerepelt, megfelelő életkorral, adminisztratív munkakörrel és kaposvári kötődéssel. Nem volt teljes név, amelyet összehasonlíthattam volna, és ha lett volna, akkor sem akartam volna használni. A keresztnevek elegendők voltak. A memoár nem családfakutatás volt, és nem akartam olyan embereket visszarángatni a nyilvánosságba, akik semmit nem kértek ebből.

Tamás.

Leírtam a nevet egy papírra.

Aztán mellé a C–0 jelzést.

Nem húztam közéjük vonalat.

Még nem.

Másnap ugyanúgy dolgoztam, mintha nem készülnék az utolsó útra. Csak délután kezdtem összecsomagolni. Kevesebb holmit vittem, mint korábban. Rájöttem, hogy minden utazás elején túl sok tárgyat pakolok be, mintha néhány plusz ruhadarab vagy kábel megvédhetne attól, amit találni fogok. Ezúttal csak azt tettem a táskába, amire valóban szükségem lehetett. Laptop. Töltő. Fényképezőgép. Jegyzetfüzet. Váltás ruha. A korábbi donorok legfontosabb kódjainak másolata. László vallomásának fényképe. Az S–0 térképe.

A legvégén egy külön mappába tettem mind a hat korábbi történet egy-egy rövid összefoglalóját.

Nem tudtam megmagyarázni, miért.

Talán azért, mert úgy éreztem, velük együtt kell odamennem.

Nem a testrészekkel.

Azok eleve velem jöttek.

A nevekkel.

Este még volt néhány órám indulásig. Nem feküdtem le. Leoltottam a lakás nagyobb lámpáit, és csak az asztali fényt hagytam égve. A falon a térkép egyik fele sötétbe veszett, a másikon halványan látszottak a fonalak. Hat történet már mögöttem volt. Hat ember, akikről hónapokkal korábban szinte semmit nem tudtam. Mindegyikük életében volt egy pont, ahol a KRSZ valamilyen módon megjelent. Baleset, kezelés, rekonstrukció, nyilvántartás, megfigyelés. Nem ugyanúgy kerültek a rendszerbe, és nem ugyanúgy jutottak ki belőle. Némelyikük talán soha nem is tudta, hogy nem jutott ki. Élt tovább, dolgozott, öregedett, miközben valahol egy adatbázisban már nem teljes emberként szerepelt, hanem jövőbeli lehetőségként.

A rendszernek volt ideje.

Ez volt az egyik legfélelmetesebb tulajdonsága.

Nem kellett sietnie.

Évtizedeket tudott várni.

Az ember számára harminc év egy élet jelentős része. Egy intézmény számára néhány irattári doboz és három szervezeti átalakítás. A program készítői tudták ezt. Nem kellett megszerezniük mindent egyszerre. Elég volt kiválasztani, nyilvántartani és fenntartani az útvonalakat. A halál majd elvégzi helyettük azt, amit nekik nem kellett.

Legalábbis hat esetben.

A hetediknél azonban valami megváltozott.

Felálltam, és odamentem a térképhez. A C–0 üres helye előtt megálltam.

A szív nem felszabadítható.

A szívhez külön döntés kellett.

Ha ennek a mondatnak az volt a jelentése, amitől tartottam, akkor a Hetedik Program történetében először nem az lesz a kérdés, hogyan használták fel egy halott ember testét.

Hanem az, hogy megvárták-e, amíg meghal.

A vonatom valamivel éjfél előtt indult. Mire kiléptem a házból, az eső sűrűbbé vált. A csuklyát a fejemre húztam, a sapka ellenzőjét lejjebb igazítottam, majd elindultam az állomás felé. Nem választottam taxit. Túl zárt tér lett volna, túl közel egy másik emberhez. Az éjszakai tömegközlekedés lassabb volt, de kiszámíthatóbb. Az utasok fáradtan ültek egymástól távol, telefonjukat nézték, vagy az ablaknak döntött fejjel próbáltak néhány percet aludni. Senki nem foglalkozott velem.

Az állomáson több időm maradt, mint terveztem. Vettem egy palack vizet az automatából, majd a peron kevésbé megvilágított részén vártam. Az eső ferdén hullott be a tető alá, apró cseppeket hagyva a cipőmön. Lenéztem rá.

A bal láb.

László.

Eszembe jutott a mondata.

Nem őt hibáztatom.

Aztán a másik lábamra néztem.

Majd a kezeimre.

A kabát alatt a mellkasomra.

Nem kellett hozzáérnem ahhoz, hogy érezzem.

A dobbanások egyenletesen követték egymást.

Egész életemben ott voltak.

Minden kutatás alatt. Minden vonatúton. Minden éjszakán, amikor órákon keresztül dokumentumokat olvastam. Minden pillanatban, amikor valamelyik donor története miatt úgy éreztem, nem akarom tovább folytatni.

A szív végig velem járt, miközben őt kerestem utolsóként.

Ez olyan egyszerű felismerés volt, hogy majdnem nevetségesnek tűnt.

A többi testrészt mozgás közben ritkán érzékeltem külön. A kéz akkor vált észrevehetővé, amikor fájt, elfáradt vagy valamilyen mozdulat emlékeztetett rá. A láb egy hosszabb séta után. A törzs légzéskor vagy kimerültségben. A szív azonban nem várt semmilyen mozdulatra.

Dolgozott.

Akkor is, amikor nem figyeltem rá.

Különös volt arra gondolni, hogy az az ember, akiről a legkevesebbet tudtam, minden egyes másodpercben emlékeztetett a létezésére.

Csak én nem hallgattam.

A szerelvény néhány perces késéssel érkezett. Felszálltam, megkerestem a helyemet, a táskát magam mellé tettem, és az ablak felé fordultam. Nem volt tele a kocsi. Néhány ülésnyire egy fiatal férfi fejhallgatóval nézett valamit a telefonján, távolabb egy nő aludt a kabátjára hajtott fejjel, a kocsi végében pedig két utas halkan beszélgetett. Nem értettem a szavaikat, és nem is próbáltam.

Amikor a vonat elindult, Budapest fényei lassan hátracsúsztak az üvegen.

Nem éreztem azt a megkönnyebbülést, amelyet korábban minden induláskor.

Akkor az utazás mindig lehetőséget jelentett. Új nyomot. Új választ. Egy következő lépést.

Most nem volt következő lépés.

Csak az utolsó.

A város fényei elfogytak, és az ablak fekete tükörré változott. A saját arcom halvány körvonala jelent meg benne. Nem néztem sokáig. Inkább lehunytam a szemem, és hallgattam a kerekek egyenletes zaját.

A mellkasomban közben tovább vert a szív.

Tamás szíve, ha valóban ő volt a C–0.

Ezt még bizonyítanom kellett.

És először az egész kutatás során arra gondoltam, hogy talán nem én vagyok az egyetlen, aki évtizedekkel később választ keres arra, mi történt a Hetedik Programban.

Lehetséges volt, hogy valaki már akkor megpróbálta elmondani.

László a rendszer egyik végén.

Tamás a másikon.

Az egyikük nyomokat hagyott a körzeti iratok között.

A másik talán a központban.

Ha így történt, akkor Kaposváron nem egyszerűen egy donor múltját kellett megtalálnom.

Egy üzenetet kellett befejeznem, amelyet két halott ember kezdett el jóval azelőtt, hogy én képes lettem volna elolvasni.

A gondolatra kinyitottam a szemem.

Odakint már csak ritka fények úsztak el a sötétben.

A tenyeremet ösztönösen a mellkasomra tettem.

Egy dobbanás.

Aztán még egy.

Nem emlék volt.

Nem hang.

Nem üzenet.

Csak egy szív működése.

Mégis először éreztem úgy, hogy nem Kaposvár felé utazom.

Hanem visszafelé.

Ahhoz a ponthoz, ahol minden elkezdődött.

Kaposvárra hajnal előtt érkeztem.

Az állomás első pillantásra kisebbnek tűnt annál, amilyennek a térképeken elképzeltem. Talán azért, mert ebben az órában minden pályaudvar elveszít valamit a nappali jelentőségéből. A váróterem fényei még égtek, de csak néhány ember ült bent, a peronok nagy része üres volt, az eső pedig itt már alig többként maradt meg, mint finom nedvesség a síneken és a betonon. Nem indultam rögtön a szállás felé. Megvártam, amíg a velem együtt leszállók szétszélednek. Egy idős nőért autó érkezett, két fiatal hátizsákkal indult a város irányába, egy férfi pedig olyan sietséggel ment át az aluljárón, mintha a vonat késése személyes sértés lett volna, amelyért most az egész várost felelősségre kívánja vonni. Néhány perc múlva már csak én maradtam a peron közelében. A táskát a vállamra vettem, és lassan elindultam a kijárat felé.

Az első órákra nem terveztem kutatást. Ezt még Budapesten eldöntöttem. Korábban többször elkövettem azt a hibát, hogy az érkezés pillanatában már nyomokat kerestem, mintha a város köteles lenne az első utcasarkon elém tenni valamit azokból az évtizedekből, amelyek miatt odautaztam. Most tudtam, hogy ennek nincs értelme. Az S–0 egykori központjának pontos helyét sem ismertem még. Két cím szerepelt az anyagaimban, és egyiknél sem lehettem biztos abban, hogy valóban az irattár működött ott. Az egyik egy régi közigazgatási épülethez vezetett, amelyet azóta többször átalakítottak. A másik a város szélén fekvő egészségügyi és raktározási területre mutatott. A régi telefonjegyzék az előbbit jelölte, egy szállítási nyilvántartás azonban az utóbbi körzet kódját használta. Lehetséges volt, hogy az adminisztráció és a fizikai tárolás eleve külön helyen működött. Az is, hogy az S–0 az évtizedek során költözött. Ezt kellett először tisztáznom.

A szállásig vezető út nagy részét gyalog tettem meg. A város még nem ébredt fel teljesen, és ez megfelelt nekem. A hajnali utcákon az ember könnyen láthatatlanná válik. Aki ilyenkor kint van, többnyire valahová tart, és nem érdekli, ki halad el mellette. Néhány pékségben már világítottak, egy teherautó árut rakodott egy üzlet előtt, távolabb egy busz állt járó motorral. A nedves aszfalt visszaverte a lámpák fényét, és időnként olyan erősen csillogott, hogy le kellett hajtanom a fejem. Nem bántam. A sapka ellenzője és a csuklya így természetesebbnek hatott.

A szállás egy kétszintes épületben működött, amely valaha talán családi ház lehetett. A bejárat mellett kis billentyűzet és kulcsszekrény volt. A kódot előző este megkaptam. Nem kellett senkivel beszélnem. A szobám az emeleten nyílt, keskeny folyosó végén. Egyszerű helyiség volt: ágy, asztal, két szék, kis fürdőszoba, az ablak alatt radiátor. Ennél többre nem volt szükségem. Bezártam az ajtót, lehúztam a sötétítőfüggönyt, majd a táskát az asztalra tettem.

Nem feküdtem le rögtön.

Elővettem a jegyzetfüzetet, és felírtam a dátumot.

Alá pedig a nevet.

Tamás.

Most először írtam le úgy, hogy nem tettem mellé kérdőjelet.

Nem azért, mert bizonyossá vált. Semmi új információt nem szereztem azóta, hogy felszálltam a vonatra. Inkább arról volt szó, hogy a kutatáshoz szükségem volt egy kiindulópontra. Ha tévedtem, majd áthúzom. A papír legalább nem sértődik meg, amikor az ember kénytelen beismerni, hogy ostobaságot írt rá. Ebben megbízhatóbb sok élő beszélgetőpartnernél.

A név alá három sort írtam.

S–0 irattár.

C–0.

Hozzáférési kockázat.

Ez volt minden, amit biztosan vagy majdnem biztosan összekapcsolhattam vele.

Azután lefeküdtem, de sokáig nem tudtam elaludni. Nem a szoba idegensége zavart. Hozzászoktam az idegen ágyakhoz, a falakon átszűrődő zajokhoz, a másfajta matracokhoz és ahhoz a különös szaghoz, amely minden szálláshelynek sajátja, még akkor is, ha ugyanazzal a fertőtlenítőszerrel takarítják. A gondolataim nem engedtek pihenni. Újra László fényképe jutott eszembe a Hetedik Program listájáról. A hét sor. Hat testrészhez körzeti jelzés. Az utolsóhoz C–0. Központi személyzetből, hozzáférési kockázat fennáll. Ha Tamás valóban az irattárban dolgozott, akkor valószínűleg nemcsak egy-egy dokumentumot látott. Az irattáros feladata éppen az, hogy olyan iratok között teremtsen rendet, amelyek külön-külön gyakran semmitmondók. László a K–2-ben töredékekből rakta össze a program körvonalait. Tamásnak talán a teljes kép a keze ügyében volt.

Ez azonban újabb kérdést vetett fel.

Ha valóban tudta, mi készül, miért maradt?

A legegyszerűbb válasz az lett volna, hogy nem tudott elmenni. De ezt nem fogadhattam el bizonyíték nélkül. Talán megpróbált. Talán jelentett valamit. Talán csak akkor értette meg a program valódi célját, amikor már késő volt. Vagy éppen azért maradt, mert bizonyítékot akart gyűjteni.

László története óvatosságra intett. Könnyű volt utólag hőst készíteni abból, aki néhány kérdést írt a dokumentumok szélére. Pedig László sem hősnek készült. Dolgozni akart, élni akart, és valószínűleg hosszú ideig azt kívánta, bárcsak soha ne látott volna semmit abból, ami miatt végül nyomokat kezdett hagyni. Tamással sem tehettem mást. Előbb az embert kellett megtalálnom, és csak utána azt, amit tett.

Valamikor reggel elaludtam.

Dél körül ébredtem. A függöny szélén erős fény szűrődött be, ezért nem indultam el azonnal. Megfürödtem, ettem abból, amit még Budapestről hoztam, majd bekapcsoltam a laptopot. Az első feladatom nem az S–0 keresése volt.

Tamást kerestem.

A korábbi fejezetek során megtanultam, hogy egy ember életének nyomai ritkán ott maradnak meg, ahol az ember várná őket. A nagy adatbázisok sokszor csak dátumokat és hivatalos tényeket őriznek, miközben egy régi üzemi újság, sportegyesületi eredménylista vagy digitalizált helyi kiadvány olyan apró részletet tartalmazhat, amelytől a név mögött egyszer csak megjelenik valaki. Ezért először nem a Hetedik Programmal együtt kerestem a nevet. Nem írtam mellé KRSZ-t, S–0-t vagy irattárat. Csak az időszakot és Kaposvárt szűkítettem.

Az első órában szinte semmit nem találtam.

A név gyakorisága azonnal megmutatta, miért nem akartam túl korán biztosnak tekinteni az azonosítást. Több tucat Tamás jelent meg különböző korabeli hírekben és nyilvántartásokban. Sporteredmények, iskolai versenyek, vállalati közlemények, tanácsi dokumentumok, gyászjelentések. Életkor nélkül használhatatlanok voltak. Ezért elővettem a donor előzetes anyagában szereplő születési év hozzávetőleges értékét, és szűkítettem.

A találatok száma csökkent.

Egy helyi vállalati újság digitalizált számai között találtam először valamit, ami megállított. Egy rövid hír volt egy iratkezelési továbbképzésről. Több intézmény adminisztratív dolgozói vettek részt rajta. A felsorolásban csak keresztnevek és munkahelyi egységek szerepeltek.

Tamás mellett ez állt: központi egészségügyi dokumentáció.

Az év megfelelt.

A beosztás megfelelt.

Elmentettem az oldalt.

Néhány számmal később újra előkerült. Ezúttal egy munkahelyi vetélkedő eredményei között. Semmi jelentős. Harmadik hely egy olyan rendezvényen, amelynek már a neve is azt sugallta, hogy az emberiség képes bármilyen kötelező vállalati délutánt kulturális eseménynek nevezni, ha elég hosszú címet ad neki. Mégis fontosabbnak éreztem, mint az előző találatot.

Mert semmi köze nem volt a programhoz.

Tamás részt vett egy vetélkedőn.

Egy csapatban.

Valószínűleg kollégákkal.

Volt egy délután az életében, amikor talán azon bosszankodott, hogy egy kérdésre rossz választ adott, vagy örült annak, hogy harmadikok lettek. Lehet, hogy utána együtt ittak valamit. Talán hazament, és másnap elfelejtette az egészet.

A rendszer számára ez az információ értéktelen volt.

Nekem éppen ezért számított.

Tovább kerestem.

Egy későbbi évből származó rövid közlemény szerint Tamás részt vett az intézményi iratkezelési szabályzat átdolgozásában. A megfogalmazásból nem lehetett megállapítani, milyen beosztásban dolgozott, de egy mondat különösen érdekes volt: az új szabályzat célja a központi és körzeti dokumentáció egységes kódolása és a hosszú távú visszakereshetőség biztosítása volt.

Hosszú távú visszakereshetőség.

Ugyanaz az időszak, amikor az S–0 elkezdte rendszeresen visszakérni a régi rekonstrukciós eseteket.

Megnéztem a dátumot.

Évekkel László első tiltakozása előtt történt.

Ha ugyanarról a Tamásról volt szó, akkor nem később került bele a rendszerbe. Már annak átalakulásakor ott dolgozott. Talán részt vett annak az irattári struktúrának a kialakításában, amely később lehetővé tette, hogy a központ évtizedekre visszamenően megtalálja a megfelelő embereket.

Ez kellemetlenebb kérdést vetett fel annál, hogy áldozat volt-e.

Lehetséges volt, hogy előbb segített felépíteni azt, ami később őt is kiválasztotta.

Nem ítéltem el ezért. Még nem tudtam, mit ismert a rendszer céljából abban az időben. Egy irattáros, aki egységes kódolást dolgoz ki, nem feltétlenül tudja, mire használják majd az adatokat. Az adminisztráció egyik legveszélyesebb tulajdonsága éppen az, hogy mindenki csak egy apró, ésszerű feladatot végez. Valaki táblázatot készít. Valaki kódokat rendel hozzá. Valaki továbbít egy csomagot. Valaki aláírja az átvételt. Egyik mozdulat sem tűnik önmagában szörnyűnek. A végén mégis létrejöhet valami, amit egyik résztvevő sem vállalna, ha egyszerre látná az egészet.

Tamás talán éppen azért vált veszélyessé, mert egyszer csak meglátta.

Délután három körül találtam meg az első olyan dokumentumot, amely már közvetlenebb kapcsolatot mutatott. Egy korabeli szakmai kiadvány tartalomjegyzékében szerepelt egy rövid tanulmány az egészségügyi iratok anonimizált hosszú távú tárolásáról. A szerzők között csak kezdőbetűk álltak, ezért nem lehetett biztosan Tamáshoz kötni, de a cikk végén az S–0 dokumentációs részlegét jelölték meg.

A tanulmány önmagában érdektelennek tűnt. Adatkezelési elvekről, azonosítók leválasztásáról és kutatási célú megőrzésről szólt. A végén azonban volt egy bekezdés, amelyet kétszer is elolvastam.

Az anonimizált esetkód nem használható az érintett személy későbbi azonosítására, amennyiben ehhez újabb gyógykezelési szükséglet nem kapcsolódik.

Pontosan az ellenkezője annak, amit az S–0 később tett.

László irataiban a központ lakcímet, életállapotot, családi kapcsolatokat és halálozási státuszt kért. Nemcsak visszaazonosította a régi eseteket, hanem folyamatosan követte őket.

Valaki az S–0-n belül tehát korábban rögzítette, hogy ezt nem szabad.

Készítettem másolatot.

A következő órákban azt próbáltam kideríteni, kik dolgoztak a dokumentációs részlegen a tanulmány megjelenésekor. A teljes névsorhoz nem fértem hozzá, de egy régi intézményi jelentésben szerepelt a részleg létszáma és vezetőjének keresztneve. Nem Tamás volt a vezető. Ez megnyugtatott. Nem azért, mert felmentette bármi alól, hanem mert csökkentette annak veszélyét, hogy túl gyorsan központi szerepet tulajdonítsak neki. A dokumentumok alapján középszintű iratkezelő lehetett. Elég közel az anyagokhoz ahhoz, hogy lássa őket, de nem olyan pozícióban, hogy döntéseket hozzon.

Pontosan olyan helyen, ahol az ember sok mindent megtudhat anélkül, hogy bármit megváltoztathatna.

Este, amikor már biztonságosabbnak ítéltem az utcákat, elindultam az első cím felé.

Nem az egykori külső telephelyet választottam. A belvárosi adminisztratív épület érdekelt először. Az út nem volt hosszú. A levegő lehűlt, a korábbi eső nyomai még megmaradtak a járdák mélyedéseiben, de újabb csapadék nem esett. Nem bántam volna. Az utcák azonban így sem voltak zsúfoltak. A csuklya alatt lehajtott fejjel haladtam, időnként megállva úgy, mintha a telefonomat nézném. Valójában a régi térképet hasonlítottam össze a jelenlegi utcákkal.

Az épület még állt.

Első pillantásra azonban semmi nem utalt arra, hogy valaha az S–0-hoz tartozott. A homlokzatot felújították, a nyílászárókat kicserélték, a bejárat fölött más intézmény neve szerepelt. A régi fényképen látható oldalsó szárny azonban megmaradt. Ugyanaz az ablakritmus, ugyanaz a keskeny udvari átjáró, és az épület mögött egy alacsonyabb rész, amely valaha raktár lehetett.

Nem mentem be.

Nem is terveztem.

A túloldalon maradtam, egy fa árnyékában, és néhány percig csak figyeltem. Emberek jöttek ki a főbejáraton. Egy takarító cigarettázott az oldalajtó mellett. Később egy autó hajtott ki az udvarról. Semmi különös.

Mégis nehéz volt levennem róla a szemem.

Valahol odabent dolgozhatott Tamás.

Talán ugyanazokon a lépcsőkön járt, amelyek még mindig az épületben voltak. Ugyanazokon a folyosókon vitt dossziékat egyik helyiségből a másikba. Talán valamelyik ablak mögött ült, amikor először meglátta a Hetedik Program nevét.

Nem tudhattam.

A múlt könnyen rávetíthető egy épületre, ha az ember eléggé akarja. Egy ablak hirtelen jelentőségteljes lesz, egy pincelejárat gyanús, egy lezárt ajtó pedig biztosan titkot rejt. Nem akartam ebbe a hibába esni. Az épület önmagában semmit nem bizonyított.

Ezért körbejártam a tömböt.

A hátsó oldalon találtam valamit.

Nem titkos ajtót.

Nem elfalazott folyosót.

Egy régi rakodórámpát.

A jelenlegi intézmény láthatóan nem használta. A rámpa szélét korlát zárta le, előtte kukákat tároltak, az egykori kétszárnyú kaput pedig részben befalazták. A falon azonban a vakolat alatt halványan kirajzolódott egy régi festés.

S–0.

Nem teljesen.

Csak az S felső íve és a nulla egy része maradt látható, közöttük pedig egy sötétebb folt ott, ahol valaha a kötőjel lehetett.

Közelebb nem mentem.

A telefonnal készítettem néhány képet távolról, majd továbbhaladtam, mintha semmi nem történt volna.

Csak két utcával később álltam meg.

Elővettem a jegyzetfüzetet.

A cím helyes.

Ez volt az első mondat.

A másodikat lassabban írtam.

Az S–0 valóban itt működött.

Aznap este még nem tértem vissza a szállásra. Kerestem egy csendes utcát, majd onnan elsétáltam a régi irattári cím másik oldalához. A térkép szerint valaha egy kisebb szolgálati épület állt ott, amelyet folyosó kötött össze a főépülettel. Ma parkoló foglalta el a helyét. Semmi nem maradt belőle.

Ez különösen zavart.

Nem azért, mert azt hittem, ott találom majd a Hetedik Program dossziéit. Évtizedekkel később ez nevetséges remény lett volna. Hanem azért, mert az intézményi átalakításokról szóló dokumentumokban nem szerepelt az épület bontása. A jelentések szerint az irattári szárnyat áthelyezték, majd az ingatlant más célra adták át. A szolgálati épületnek azonban elvileg meg kellett volna maradnia.

Megnéztem a régi fényképet.

A parkoló helyén valóban ott állt.

Kétszintes, keskeny épület, kevés ablakkal.

A földszintjén raktár.

Az emeleten irattár.

Ha Tamás az S–0 dokumentációs részlegén dolgozott, nagy valószínűséggel ott töltötte munkanapjai jelentős részét.

Most semmi nem maradt belőle.

A következő napon ezért már nem Tamás életével kezdtem.

Az épület halálát kezdtem kutatni.

A városi iratokban végül megtaláltam a bontási engedély nyomát. Jóval később adták ki, mint amikor az S–0 hivatalosan megszűnt. Az indoklás rövid volt: szerkezeti károsodás, gazdaságtalan felújítás. Ez önmagában nem volt érdekes. A mellékletek között azonban szerepelt egy környezeti felmérés.

Az épület pincéjében a bontás előtt zárt fémtárolókat találtak.

A jelentés szerint üresek voltak.

A darabszámot is megadták.

Hét.

Megálltam az olvasásban.

Nem azért, mert hét tároló szükségszerűen hét donorhoz tartozott. Tudtam, milyen veszélyes volna azonnal ezt feltételezni. Egy irattárban vagy egészségügyi intézményben hét fémszekrény semmilyen szempontból nem rendkívüli.

A következő sor azonban megváltoztatta a helyzetet.

A szekrényeken azonosító táblák nyomai maradtak, de a táblákat a bontás előtt eltávolították.

Hat szekrény belseje üres volt.

A hetedikben papírmaradványokat találtak.

Azokat nem a levéltárnak adták át.

A jelentés szerint a dokumentumokat a terület akkori kezelőjének kérésére külön csomagolták, mert „korábbi egészségügyi adatkezelésből származó, személyes adatokat tartalmazó iratanyagnak” minősülhettek.

A csomag átvételéről külön jegyzőkönyv készült.

Megkerestem a hivatkozási számot.

A jegyzőkönyv nem volt digitalizálva.

A nyilvántartás szerint azonban fennmaradt.

És nem ugyanabban az irattárban őrizték, ahol ültem.

Az egykori S–0 anyagának egy része egy másik raktári egységbe került.

A város szélén.

Ugyanabba a körzetbe, amelyet a szállítási dokumentumokban már korábban megtaláltam.

Ekkor értettem meg, hogy a két kaposvári cím soha nem mondott ellent egymásnak.

Az egyik helyen az emberek dolgoztak.

A másikon azt őrizték, amit nem akartak az emberek közelében tartani.

Az asztal fölé hajolva sokáig néztem a két címet.

A külső telephely mellett egy régi kód állt.

S–0/T.

Korábban a T betűt tárolónak vagy technikai részlegnek gondoltam.

Most azonban a bontási jelentés egyik mellékletében megtaláltam a feloldását.

Tárolási és transzferpont.

A szó láttán ugyanaz a hideg nyugtalanság futott végig rajtam, amelyet a korábbi városok szállítási útvonalainál éreztem.

Transzfer.

Nem irattár.

Nem egyszerű raktár.

Átadóhely.

Elővettem László fényképét a hét sorral.

A testrészek mellett szereplő körzetkódokat.

A C–0-t.

Aztán az S–0/T címét.

A Hetedik Program részei nem közvetlenül abba az épületbe érkeztek, ahol Tamás dolgozott.

A központnak volt egy külön átadóhelye.

Ott fogadhatták a körzetekből érkező szállítmányokat.

Ott ellenőrizhették a plombákat.

Ott cserélhették a helyi kódokat központi azonosítókra.

És ha a program végső összeállítása valóban Kaposvárhoz kötődött, akkor lehetséges volt, hogy ennél többet is ott végeztek.

A jegyzetfüzetben az S–0/T mellé kérdőjelet tettem.

Alá pedig egyetlen szót.

Összeállítás?

Nem szerettem a szót.

Túl tárgyias volt.

Mintha gépről beszélnék.

Áthúztam.

Helyette ezt írtam:

Hetedik Program végpontja?

Ez sem volt jobb.

De legalább kérdés maradt.

Délután kikértem a bontáskor talált papírok átvételi jegyzőkönyvét. Azt mondták, másnapra tudják előkészíteni. Nem sürgettem őket. Az irattárosnak semmi oka nem volt tudni, milyen régóta vártam erre a dokumentumra, és különben is furcsán vette volna ki magát, ha egy több évtizedes átvételi jegyzőkönyv miatt hirtelen lelkesedést mutatok. Kitöltöttem a kérelmet, megköszöntem, majd elhagytam az épületet.

Odakint már szürkült.

A külső telephelyhez aznap nem mentem ki.

Előbb tudni akartam, mit vittek el onnan.

A szálláson este újra Tamás után kutattam. Most már az S–0 megszűnésének időszakára koncentráltam. A személyzeti iratok hiányosak voltak, de sikerült megtalálnom egy létszámáthelyezési összesítést. A dokumentációs részleg több dolgozóját más intézményekhez helyezték. Néhányan nyugdíjba mentek. Ketten saját kérésre távoztak.

Tamás neve nem szerepelt egyik csoportban sem.

Egy külön megjegyzésben azonban találtam egy sort.

„Munkaviszony lezárva, központi rendelkezés alapján.”

Nem volt dátum.

Nem volt indok.

Csak egy személyzeti kód.

Összehasonlítottam a régi telefonjegyzékben szereplő azonosítóval.

Egyezett.

Ettől még nem tudtam, mi történt vele. A munkaviszony lezárása jelenthetett halált, elbocsátást, áthelyezést vagy adminisztratív átvezetést. A „központi rendelkezés alapján” azonban szokatlan volt. Más dolgozóknál konkrét okot adtak meg.

Tamásnál nem.

Tovább kerestem.

Egy évvel későbbi létszámjelentésben már egyáltalán nem szerepelt.

A következő dokumentum, amelyben megtaláltam, nem személyzeti irat volt.

Halálozási értesítés.

A képernyő előtt mozdulatlanná váltam.

Az életkor megfelelt.

A város megfelelt.

A keresztnév megfelelt.

A halál időpontja pedig mindössze tizenegy nappal követte a munkaviszony lezárását.

Tizenegy nap.

Megnéztem újra.

Nem tévedtem.

A halál okát a rövid nyilvántartás nem közölte.

Csak a dátumot.

És egy olyan megjegyzést, amelyet első olvasásra majdnem figyelmen kívül hagytam.

„Egészségügyi intézményben.”

Ez önmagában természetes volt. Rengeteg ember hal meg kórházban.

Csakhogy Tamás személyzeti nyilvántartásában a munkaviszony lezárásának dátuma mellett szerepelt egy másik kód is.

EÜ–Á.

Először egészségügyi áthelyezésnek gondoltam.

Megkerestem a korabeli személyzeti kódjegyzéket.

Nem ezt jelentette.

Egészségügyi átadás.

A kifejezést már láttam korábban.

Nem személyzeti iratban.

A Hetedik Program szállítási dokumentumaiban.

Amikor egy kiválasztott testrész a körzeti nyilvántartásból a központ kezelésébe került, az adminisztratív státusz egyik lépése ugyanezt a megnevezést használta.

Egészségügyi átadás.

Felálltam az asztaltól.

Nem azért, mert eldöntöttem volna, mit jelent.

Éppen azért, mert nem akartam túl gyorsan eldönteni.

Jártam néhány kört a szobában, majd visszaültem. Elővettem László feljegyzését.

C–0.

Nem felszabadítható, átadás külön döntés szerint.

Tamás személyzeti irata:

Munkaviszony lezárva, központi rendelkezés alapján.

EÜ–Á.

Tizenegy nappal később halott.

Egyik sem bizonyította, hogy a program okozta a halálát.

Együtt azonban már nem engedték, hogy egyszerű véletlenként kezeljem őket.

A legfontosabb kérdés még mindig hiányzott.

Mi történt abban a tizenegy napban?

Másnap reggel ezért nem a szív donorának halálát akartam először megtalálni.

Hanem az utolsó tizenegy napját.

Az átvételi jegyzőkönyv már várt rám.

Négy oldalból állt.

Az első kettő szinte teljesen érdektelen volt. A bontás során előkerült anyagok leírása, csomagolás, adatvédelmi figyelmeztetések, átadó és átvevő szervezeti egységek. A harmadik oldalon szerepelt a hét fémszekrény. Mindegyikhez régi festéknyomokat és eltávolított azonosítót jegyeztek fel.

A hetediknél azonban más megjegyzés állt.

„Belső rekesz kettős hátfallal.”

Először nem értettem.

Tovább olvastam.

A bontást végző munkások a szekrény mozgatásakor vették észre, hogy a belső mélysége kisebb a külső méretnél. A hátlap eltávolítása után keskeny üreget találtak. Ebben voltak a papírmaradványok.

Nem egyszerűen bent felejtették őket.

Valaki elrejtette.

A dokumentum szerint a lapok jelentős része nedvesség miatt összetapadt, néhányon azonban kézírás és régi intézményi bélyegzők maradtak. Az anyagot külön csomagolták.

A negyedik oldalon szerepelt a csomag azonosítója.

És alatta egy rövid, kézzel írt megjegyzés, amelyet valószínűleg az átvételkor tettek hozzá:

„Feltételezett személyes munkajegyzetek. T. hagyatéka?”

A toll megállt a kezemben.

T.

Lehetett bárki.

Nem engedhettem meg magamnak, hogy azonnal Tamást lássam benne.

De a csomag létezett.

Megkérdeztem, hol található jelenleg.

Az irattáros ellenőrizte a jelzetet, majd azt mondta, az anyagot évekkel később átsorolták a korlátozott egészségügyi dokumentáció közé. Kutatható, de külön engedély kell hozzá, mert több személyes adatot tartalmazhat. Kitöltöttem az újabb kérelmet.

Megkérdeztem, mennyi idő.

A válasz szerint legkorábban másnap.

Bólintottam.

Újabb nap.

Korábban bosszantott volna.

Most nem.

Kezdtem megérteni, hogy Tamás története nem fogja engedni, hogy gyorsan végigmenjek rajta.

Amikor visszaültem az asztalhoz, még egyszer átnéztem a jegyzőkönyvet. A hét szekrény számozása nem maradt fenn, de a helyük igen. Hat egymás mellett állt a pince hosszabb falánál.

A hetedik külön.

Az irattári lépcső alatt.

Rejtve a többitől.

Ha Tamás valóban oda helyezte a jegyzeteit, tudta, hogyan kell elrejteni valamit egy olyan épületben, amelynek működését belülről ismerte.

Ugyanazt tette, amit László.

Nem vitte ki a bizonyítékot.

A rendszerben hagyta.

Olyan helyen, ahol talán éppen azért maradhatott fenn, mert senki nem gondolta, hogy keresni kell.

László a körzetben.

Tamás a központban.

Két ember, akik valószínűleg soha nem ültek egy asztalnál.

Mégis ugyanarra a módszerre jutottak.

Az iratok között kellett túlélniük.

Aznap délután először éreztem azt, hogy a kutatás iránya megfordult. Addig én kerestem Tamást.

Most úgy tűnt, ő hagyott valamit annak, aki egyszer keresni fogja.

Nem tudhatta, ki lesz az.

Nem tudhatta, mikor érkezik.

És végképp nem tudhatta, milyen testben.

A kezemet az asztalra tettem.

A mellkasomban egyenletesen vert a szív.

Arra gondoltam, hogy ha a szekrényben valóban Tamás feljegyzései vannak, akkor másnap talán először olvasom majd annak az embernek a saját szavait, akinek a szíve egész idő alatt bennem dolgozott.

Nem valaki más jelentését róla.

Nem orvosi adatot.

Nem személyzeti kódot.

Az ő szavait.

Ettől jobban féltem, mint bármitől, amit addig Kaposváron találtam.

Másnap a várakozás hosszabbnak tűnt annál, mint amit az óra mutatott. Reggel még nem mehettem a levéltárba, ezért a szálláson maradtam, és megpróbáltam úgy dolgozni, ahogy bármelyik másik napon. Megnyitottam a feladataimat, válaszoltam néhány üzenetre, kijavítottam egy hibát, amelyet előző héten valaki úgy hagyott a rendszerben, mintha abban bízna, hogy kellő türelemmel magától megjavul. Nem javult meg. A hibák ritkán rendelkeznek ilyen erkölcsi tartással. Mire végeztem vele, majdnem dél volt, és legalább néhány órára sikerült úgy tennem, mintha nem egy évtizedekkel korábban elrejtett iratcsomagra várnék, amely talán annak az embernek a kézírását őrzi, akinek a szíve a mellkasomban dobogott.

Az engedélyről nem érkezett értesítés. Ebéd után felhívtam a levéltárat. Röviden érdeklődtem a kérelmemről, és amikor bediktáltam a jelzetet, néhány másodpercnyi hallgatás következett. A nő, akivel beszéltem, végül azt mondta, az anyagot előkészítették, de a csomag állapota miatt csak felügyelet mellett kutatható. Több lap sérült, néhányat restaurátori tasakban tartanak, és fényképezni sem lehet mindent. Azt válaszoltam, megfelel. Megkérdezte, mikor tudok beérni. A faliórára néztem, majd azt mondtam, késő délután. Nem akartam túl korán elindulni. Az idő borult volt, de a város még világos és forgalmas. Megtanultam, hogy a türelmetlenség rossz tanácsadó, különösen akkor, amikor az ember éppen azért kutat, mert mások évtizedeken át türelmesebbek voltak nála.

Négy után indultam el. A felhők addigra besötétítették az eget, és rövidesen újra esni kezdett. Nem erősen, csak annyira, hogy a járókelők többsége esernyőt nyisson, a többiek pedig felhúzzák a kapucnijukat. Nekem ez elegendő volt. Mire a levéltárhoz értem, már teljesen természetesnek hatott, hogy a csuklya mélyen az arcomba húzódik.

Az olvasóteremben ugyanaz a hely várt, ahol előző nap ültem. A csomagot azonban nem hozták ki rögtön. Előbb alá kellett írnom egy külön nyilatkozatot arról, hogy a dokumentumokat nem mozdítom ki a védőtasakokból, nem próbálom szétválasztani az összetapadt lapokat, és a személyes adatokat tartalmazó részeket nem másolom teljes terjedelemben. Nem bántam. Nem a nevek érdekeltek. Azokból már így is több volt, mint amennyit használni akartam.

Néhány perccel később egy lapos, szürke dobozt tettek elém.

Nem volt nagy.

Meglepett.

A jegyzőkönyv alapján valami terjedelmesebb anyagot képzeltem. Ehelyett olyan dobozt kaptam, amelyben talán harminc-negyven lap férhetett el. A fedelén modern levéltári címke állt, alatta a régi csomag azonosítója. Sem S–0, sem C–0, sem Hetedik Program nem szerepelt rajta.

Csak ennyi:

Ismeretlen eredetű személyes munkajegyzetek.

A levéltáros kinyitotta a dobozt, megmutatta, mely részeket nem emelhetem ki, majd visszament az asztalához. Nem maradt közvetlenül mellettem, de tudtam, hogy időnként figyelni fog. Ez nem zavart. Semmi olyat nem akartam tenni, amit ne tehettem volna.

Az első lap nem kézírás volt.

Egy régi irattári munkalap.

A papír felső részén S–0 bélyegző, alatta több rovat. Átvétel, besorolás, visszahelyezés, selejtezés. A dátum évekkel megelőzte Tamás halálát. A lap szélén apró, szabályos kézírással rövid megjegyzés állt.

„R-kódok külön kezelendők. Személyazonosító visszakeresés csak engedéllyel.”

Nem tudtam, Tamás írta-e.

Tovább lapoztam.

A következő néhány oldal hasonló volt. Munkalapok, belső iratjegyzékek, kódtáblázatok töredékei. Néhány helyen ugyanaz a kézírás jelent meg. Keskeny betűk, szinte egyforma sortávolság, kevés javítás. Nem hasonlított László írására. Az övé szögletesebb és erőteljesebb volt. Ez visszafogottabbnak tűnt, mintha az írója még a saját jegyzeteiben is ügyelne arra, hogy ne foglaljon több helyet a szükségesnél.

A hatodik vagy hetedik lapnál megjelent a Hetedik Program neve.

Nem címként.

Egy felsorolás részeként.

Korábbi rekonstrukciós programok kódjai követték egymást, mellettük irattári tárolási helyek és hozzáférési szintek. Az első hat program mellett lezárt jelzés állt. A hetediknél nem.

Aktív.

A dátum alapján ekkor még egyik ismert donor sem halt meg.

A program tehát már aktív volt, miközben a kiválasztott emberek éltek.

Ezt tudtam korábban is, de most először láttam központi irattári dokumentumban ilyen egyértelműen. A lap alján kézzel írt kérdés szerepelt.

„Aktív program hogyan lehet, ha nincs recipiens?”

Megálltam.

Recipiens.

Eddig ezt a szót csak orvosi szövegekben láttam, általában szervátültetéssel kapcsolatban. A Hetedik Program dokumentumaiban többnyire „központi egység”, „végső integrációs alany” vagy egyszerűen „H–7” szerepelt. A recipiens szó más értelmet adott a folyamatnak.

Valakinek kapnia kellett volna a részeket.

De a kérdés szerint akkor még nem volt ilyen ember.

A következő sor ceruzával íródott, halványabban.

„Vagy nem is kell lennie előre?”

Sokáig néztem.

Ha Tamás írta, akkor ugyanarra a problémára figyelt fel, amelyet én csak hónapok kutatása után értettem meg. A donorok kiválasztása megelőzte azt, akinek a részeket szánták. Ez ellentmondott minden hagyományos transzplantációs logikának. Normális esetben előbb van beteg, sérülés, szükséglet, és ehhez keresnek megfelelő megoldást. A Hetedik Program fordítva működött.

Előbb kereste meg a részeket.

Aztán várt.

Mintha nem egy meglévő testet akart volna megjavítani.

Hanem a kiválasztott részekből akarta meghatározni azt a testet, amely majd létrejön.

Nem írtam le ezt következtetésként. Csak kérdőjelet tettem mellé a füzetemben.

A következő lapokon egy ideig semmi nem utalt közvetlenül a programra. Régi iratmozgatási jegyzékek következtek. Az egyik azonban különös volt. Hét különböző körzeti egység dokumentumait helyezték át ugyanabba a központi tárolási csoportba. A dátumok nem egyeztek, de az áthelyezések néhány hónapon belül történtek.

Debrecen.

Kecskemét.

Szeged.

Szombathely.

A lábakhoz tartozó körzetek.

És egy központi irattári tétel.

A saját jegyzeteimben egymás mellé írtam őket.

Nem volt több kétségem afelől, hogy ugyanazt az anyagot nézem, amelyből a donorok kiválasztása történt.

A következő oldalon azonban olyan megjegyzés szerepelt, amelyet nem értettem.

„A H–7 kompatibilitási mátrix nem a recipienshez készült. Egymáshoz mérik őket.”

Alatta két szó.

„Miért?”

Éreztem, hogy a jobb kezem erősebben szorítja a tollat.

Egymáshoz.

A donorokat nem egy befogadó testtel vetették össze.

Egymással.

A fej kompatibilitását a törzzsel. A végtagokat a törzzsel, talán egymással is. A keringési és idegi adottságokat nem egy létező ember paramétereihez igazították, hanem egy olyan összetett rendszerhez, amely még nem létezett.

A testet nem egyetlen ember köré építették.

A test maga volt a cél.

Egy pillanatra lehunytam a szemem.

Nem azért, mert meglepett.

Valahol régóta tudtam ezt.

Csak eddig mindig maradt egy másik magyarázat. Egy ismeretlen beteg. Egy súlyosan sérült ember, akinek a dokumentumai elvesztek. Valaki, akinek a megmentésére szélsőséges rekonstrukciós eljárást terveztek. A bizonyítékok egyre kevésbé támogatták ezt, de a lehetőség megmaradt.

Most kezdett eltűnni.

Ha a kompatibilitást a részek között vizsgálták, akkor nem volt eredeti test, amelyhez igazodni kellett.

A részekből akartak testet.

Tovább lapoztam.

Egy későbbi munkajegyzeten már nem rövid kérdések álltak, hanem hosszabb bekezdés. A kézírás ugyanaz volt.

„Az R1–R6 eseteknél a hosszú távú stabilitás az elsődleges szempont. Nem az életkor, nem az alapbetegség, nem a várható túlélés. Olyan részeket választanak, amelyek egyszer már súlyos károsodás után integrálódtak vagy tartósan helyreálltak. Azt feltételezik, hogy az új környezethez való alkalmazkodási képesség ismételhető.”

László mondata jutott eszembe.

Azt hiszik, ami egyszer elfogadta a visszatérést, az másodszor is elfogadja.

Ugyanaz a felismerés.

Két külön helyen.

Két külön ember.

Tamás azonban tovább ment.

„Ez nem transzplantációs kiválasztás. Nem egészséges részeket keresnek. Túlélő részeket keresnek.”

A mondatot háromszor olvastam el.

Túlélő részeket.

Hirtelen más megvilágításba került minden donor története. Addig azt hittem, a program a lehető legjobb állapotú testrészeket kereste. Erős kezet. Működő lábat. Megfelelő törzset. Sérülésmentes fejet. A dokumentumok azonban újra és újra olyan emberekhez vezettek, akiknek teste valamilyen módon már találkozott sérüléssel, betegséggel, rekonstrukcióval vagy hosszú távú alkalmazkodással.

Nem a tökéletesség érdekelte őket.

A bizonyított alkalmazkodás.

Az a képesség, hogy valami egyszer már túlélte azt, amit normális esetben nem kellett volna.

A felismerés kellemetlenebb volt, mint vártam.

Mert ha ez igaz, akkor a donorok kiválasztása nem pusztán anatómiai szükséglet alapján történt. Volt mögötte elmélet.

Valaki azt gondolta, hogy a test részei megőrzik az alkalmazkodás képességét.

Nem emléket.

Nem személyiséget.

Biológiai viselkedést.

A következő lap részben hiányzott. A felső sarkát víz rongálta, néhány sor olvashatatlanná vált. A megmaradt részen azonban szerepelt egy kifejezés.

„másodlagos integráció”.

Mellette egy nyíl vezetett egy másik szóhoz.

„újraélesztés?”

A kérdőjel eredeti volt.

Tamás sem tudta biztosan.

Ez fontosabbnak tűnt, mint ha kijelentésként írta volna. Azt jelentette, hogy nem vett részt a program orvosi tervezésében. Az iratokból próbálta megérteni, ahogyan László, és ahogyan később én.

Az egyik dokumentumban hozzáférési szintek szerepeltek. A Hetedik Program anyagát három csoportra osztották. Körzeti. Központi. Vezetői.

Tamás a központi szintig férhetett hozzá.

A vezetői dokumentumokhoz nem.

Ez megmagyarázta, miért maradtak kérdései.

És azt is, miért kezdhetett keresni.

A doboz körülbelül felénél találtam meg az első lapot, amelyen László kódja szerepelt.

K2–L–47.

Mellette egy dátum.

Ugyanaz az időszak, amikor László megpróbálta felvenni a kapcsolatot az S–0 irattárával.

A sor mellett kézírás:

„Telefon. K–2 adminisztráció. Státuszeltérésről kérdez. Nem adható válasz nyílt vonalon.”

A következő sor:

„Visszahívás belsőn.”

A harmadik:

„Azt mondja, saját kódját is látta.”

Megálltam.

Ez már nem feltételezés volt.

Beszéltek.

László valóban elérte Tamást, vagy legalábbis azt az embert, aki ezeket a jegyzeteket írta.

A következő bejegyzés még rövidebb volt.

„Fél.”

Alatta:

„Jogosan.”

Nem tudtam, melyik szó hatott erősebben.

A következő oldal valószínűleg napokkal később készült. László kódja újra megjelent.

„K2–L–47 szerint a listán C–0 még üres. Nem mondtam el neki, hogy már van jelölt.”

Megmerevedtem.

Már van jelölt.

A dátum alapján Tamás ekkor még élt, és továbbra is az irattárban dolgozott.

Ha ő volt a későbbi C–0, akkor ezen a ponton vagy nem tudta, hogy ő a jelölt, vagy nem magára utalt.

A következő mondat azonban tisztázta.

„Nem tudom, kit választottak. Vezetői szint.”

Kifújtam a levegőt.

Tehát eredetileg valóban másvalakit választottak.

Legalábbis Tamás ekkor ezt hitte.

Tovább olvastam.

A következő néhány lapból egy lassú folyamat rajzolódott ki. Tamás egyre több dokumentumot hasonlított össze. Nem másolt ki teljes iratokat. Kódokat, dátumokat és rövid megjegyzéseket írt. Talán tudta, hogy ha valaha átvizsgálják a munkahelyét, egy teljes dokumentum eltűnése feltűnne. Néhány kézzel írt szám azonban könnyebben elrejthető.

Az egyik oldalon hat donor kódja állt.

Mindegyik mellett állapot.

Aktív követés.

Passzív.

Felszabadulásra váró.

A hetedik sor üres.

A lap alján Tamás ezt írta:

„C–0 nem szervkód. Funkció.”

Nem értettem.

Alatta magyarázat következett.

„Centralis? Centrum? Nem donor kategória. A H–7 dokumentumokban a központi egység nem csak keringési szervként szerepel. Aktiválási feltétel.”

A szív nem egyszerűen a hiányzó szerv volt.

Valamilyen feltétel.

Tovább lapoztam.

A következő oldal nagy része olvashatatlan volt. Csak néhány kifejezés maradt.

„autonóm működés”

„külső fenntartás megszüntetése”

„első spontán ciklus”

„C–0 integráció után”

A jelentés lassan összeállt.

A testet valamilyen külső rendszer tarthatta működőképes állapotban az összeállítás során.

De nem élt.

A szív beépítése és elindulása volt az a pont, amely után a külső fenntartást megszüntethették.

C–0.

Nulladik ciklus.

Talán ezt jelentette.

Nem centrum.

Nem donor.

Ciklus.

A szív első önálló összehúzódása.

A gondolat olyan hirtelen érkezett, hogy néhány másodpercig csak a papírt néztem.

Ha igazam volt, a C–0 nem Tamás kódja volt eredetileg.

A C–0 egy esemény kódja lehetett.

A pillanaté, amikor a kész test szíve először megdobban.

Később kapcsolhatták hozzá a donor személyét.

Ez megmagyarázná, miért tért el minden más jelöléstől.

És azt is, miért kellett a szív átadásához külön döntés.

A szívvel nem egy újabb alkatrész érkezett.

A szívvel a program átlépett egy határt.

A következő lap azonban még ennél is fontosabb volt.

Nem Tamás kézírása.

Gépelt másolat egy belső feljegyzésből.

A fejléc nagy része hiányzott, de a tárgymező olvasható maradt.

„H–7 központi egység módosítása.”

Az első bekezdés szerint az eredetileg kijelölt C–0 donor „alkalmassági okból” kikerült a programból.

Nem szerepelt név.

Nem szerepelt részletes indok.

Csak annyi, hogy a helyettesítő kijelölés vezetői jóváhagyást igényel.

A második bekezdés mellett kézzel egyetlen szó állt.

„Mikor?”

A harmadik bekezdés szerint a helyettesítő donor kiválasztásánál nemcsak kardiológiai paramétereket, hanem „programbiztonsági szempontokat” is figyelembe kell venni.

A margón:

„Mi köze a szív alkalmasságához annak, hogy ki fér hozzá az iratokhoz?”

A kérdés után hosszú vonal.

A következő lapon megtaláltam a választ.

Nem hivatalos választ.

Tamás sajátját.

„Semmi.”

Alatta:

„Nem a szívet választják.”

A következő sor:

„Az embert.”

A tollam megállt.

A levéltár körülöttem ugyanolyan csendes maradt. Valaki távolabb lapozott. Egy szék megnyikordult. Az ablakon eső koppant.

Én pedig újra elolvastam.

Nem a szívet választják.

Az embert.

Ez volt az a pont, ahol Tamás története megváltozott.

A következő lap dátuma néhány héttel későbbi volt.

Tamás kézírása kapkodóbb lett. A sorok már nem voltak olyan szabályosak, néhány szó fölött javítások jelentek meg.

„Ma hozzáférési ellenőrzést végeztek. Nem általános. Csak nálam.”

Alatta:

„Kérdezték, kezeltem-e K–2 anyagot.”

A következő sor:

„Tagadtam a másolatokat.”

Tehát készített másolatokat.

A következő oldalon egy belső levél rövid kivonata állt.

„Dokumentációs munkatárs jogosultsági körének felülvizsgálata.”

Mellette:

„László miatt?”

A keresztnevet használta.

Nem a kódot.

Ez volt az első alkalom, hogy a dobozban László emberként jelent meg.

Talán addigra már többször beszéltek.

Talán Tamás már nem egy körzeti adminisztrátort látott benne.

Hanem valakit, aki ugyanazt fedezte fel a rendszer másik végén.

A következő lap felső részén csak egyetlen mondat állt.

„Megnéztem a C–0 módosítást.”

Alatta semmi.

A következő oldalt védőtasakban tartották, a szélei szinte teljesen szétmállottak. Csak a középső része maradt olvasható.

Az első fennmaradt sor:

„…azonosító az enyém.”

A második:

„Először azt hittem, tévedés.”

A harmadik:

„Nem az.”

Nem kellett találgatnom tovább.

Tamás megtalálta saját magát.

Ahogyan László.

Csakhogy László egy felszabadulásra váró lábat talált a rendszerben.

Tamás a szívét.

A következő sorokból csak töredékek maradtak.

„…programbiztonsági indok…”

„…nem egészségügyi…”

„…vezetői döntés…”

Aztán egy teljes mondat:

„Azért lettem megfelelő, mert tudom, mire kell a megfelelő szív.”

Hátradőltem.

Ekkor értettem meg igazán a hozzáférési kockázat jelentését.

Nem egyszerűen attól féltek, hogy Tamás nyilvánosságra hozza a programot.

A kiválasztása maga lehetett a megoldás.

Ha eltávolítják a rendszerből, kérdések maradnak.

Ha elbocsátják, beszélhet.

Ha pedig egyszerűen eltűnik, valaki keresheti.

De ha egészségügyi esemény történik vele, majd ugyanaz a rendszer veszi át, amelyben dolgozott, a dokumentumok kezelhetők.

A gondolatot azonban rögtön megállítottam.

Még mindig nem volt bizonyítékom arra, hogy megölték.

A kiválasztás és a halál két külön dolog.

Ezt nem engedhettem összemosni.

Tamás következő jegyzete mintha maga is erre figyelmeztetett volna.

„Nem tudom, mit fognak tenni. Lehet, hogy csak a halálom után akarják. De akkor miért zárták le a munkaviszonyomat?”

Ugyanaz a kérdés.

Tizenegy nap.

A következő lapokon a dátumok sűrűbbé váltak.

Tamás elkezdte feljegyezni a napokat.

Első nap.

Behívták orvosi vizsgálatra.

Nem tudta, miért.

Második nap.

Vérvétel, terheléses vizsgálat, szívultrahang.

Azt mondták, munkaalkalmassági ellenőrzés.

Tamás odaírta:

„Iratkezelő vagyok.”

A keserűség még évtizedek után is átjött a két szóból.

Harmadik nap.

Újabb vizsgálat.

Ezúttal olyan részletes kardiológiai mérések, amelyeket korábban soha nem végeztek rajta.

Negyedik nap.

Nem engedték vissza az irattárba.

Jogosultságát felfüggesztették.

Ötödik nap.

Megkapta a munkaviszony lezárásáról szóló értesítést.

Indoklás nélkül.

Hatodik nap.

Megpróbálta felhívni Lászlót.

Nem érte el.

Hetedik nap.

Egyetlen mondat.

„A másolatokat elrejtettem.”

Nyolcadik nap.

Nem volt bejegyzés.

Kilencedik.

„Mellkasi fájdalom hajnalban. Nem volt még ilyen.”

Tizedik.

„Kórház. Azt mondják, megfigyelés.”

A tizenegyedik naphoz tartozó lap hiányzott.

Nem sérült.

Hiányzott.

A számozásból látszott.

A következő papír már nem Tamás jegyzete volt.

Egy kórházi átvételi dokumentum másolata.

A beteg keresztneve nem látszott, de a személyzeti azonosító igen.

Egyezett.

Tamás.

Felvétel oka: akut mellkasi panasz.

Állapot: stabil.

Ez a szó megállított.

Stabil.

A felvételkor nem haldoklott.

A következő dokumentum tizennégy órával későbbi.

Állapotromlás.

Ritmuszavar.

Keringési instabilitás.

Majd egy harmadik.

Újraélesztés.

Sikertelen.

Halál.

Nem volt semmi, ami bizonyította volna, hogy bárki előidézte.

Egy ember bekerült a kórházba mellkasi fájdalommal, romlott az állapota, majd meghalt. Ez tragikus volt, de nem rendkívüli.

A rendkívüli rész ezután következett.

A halál megállapítása után tizenkilenc perccel az S–0/T átvételi engedélyt kapott.

Tizenkilenc perc.

Nem órák.

Nem másnap.

Tizenkilenc perc.

A dokumentumon az engedély száma mellett ez állt:

„C–0 külön rendelkezés végrehajtása.”

A dátum megegyezett Tamás halálának napjával.

A szívét várták.

Lehetett, hogy nem ők ölték meg.

Erre továbbra sem volt bizonyíték.

De felkészültek arra a pillanatra, amikor meghal.

Olyan pontosan, hogy tizenkilenc perccel később már működésbe lépett az átadás.

A következő dokumentumon a szállítás célja szerepelt.

S–0/T.

Tárolási és transzferpont.

Az a hely, ahová még nem mentem ki.

Az átvételi időpont alig több mint egy órával későbbi volt.

A szív nem maradt a kórházban.

Nem került hagyományos transzplantációs nyilvántartásba.

Nem szerepelt más recipiens.

Közvetlenül az S–0 vette át.

Az utolsó lap, amelyet aznap elolvastam, nem orvosi dokumentum volt.

Tamás kézírása.

Nem értettem, hogyan került időrendben a halála utáni iratok mögé, amíg meg nem láttam a dátumot.

Két nappal a kórházba kerülése előtt írta.

Valószínűleg akkor, amikor a másolatokat elrejtette.

A lap tetején ez állt:

„Ha ezt valaki megtalálja, akkor vagy tévedtem, vagy már nincs szükségem rá.”

Alatta hosszabb szöveg következett.

Nem olvastam gyorsan.

Tamás azt írta, nem tudja bizonyítani, hogy veszélyben van. Azt sem tudja, a C–0 kijelölése mit jelent pontosan. Az iratok alapján azonban biztos abban, hogy a Hetedik Program nem egy beteg megmentésére készült. A program célja egy teljes test összeállítása különböző emberekből, olyan testrészek felhasználásával, amelyek korábban bizonyították hosszú távú alkalmazkodóképességüket.

Ezt már tudtam.

A következő mondatot azonban nem.

„A vezetői anyag egy részét sikerült látnom. A hetedik program célja nem a test létrehozása. Az csak az első szakasz.”

Éreztem, hogy a mellkasomban gyorsul a ritmus.

Tovább olvastam.

„A második szakasz megnevezése: autonóm identitásképződés.”

Nem értettem.

Tamás sem teljesen.

A következő sorban megpróbálta saját szavaival értelmezni.

„Azt akarják tudni, hogy ha a testnek nincs eredeti gazdája, létrejön-e benne valaki.”

Nem mozdultam.

A levéltár eltűnt körülöttem.

Nem fizikailag.

Hallottam a lapozást, a székeket, az esőt az ablakon.

De egyik sem jutott el igazán hozzám.

Újra elolvastam.

Ha a testnek nincs eredeti gazdája, létrejön-e benne valaki.

Nem az izmokat akarták vizsgálni.

Nem azt, működnek-e a végtagok.

Nem azt, ver-e a szív.

Hanem azt, mi történik utána.

Ha hét ember testéből összeállítanak egy működő egészet, amely egyikükhöz sem tartozik, akkor mi lesz az, ami felébred benne?

Üres marad?

Összekeveredik valami?

Vagy kialakul egy új személy?

Tamás következő mondata alá volt húzva.

„Nem recipienst keresnek.”

Alatta:

„Recipienst készítenek.”

A kezem lassan lecsúszott az asztalról.

Hónapokon át azt hittem, a donorok történetét kutatom.

Aztán azt, hogy a Hetedik Program történetét.

Most értettem meg először, hogy a program készítői ugyanazt a kérdést tették fel, amelyet én az első naptól fogva kerülgettem.

Ki vagyok?

Csak ők jóval előttem tették fel.

Még azelőtt, hogy lett volna bárki, aki válaszolhat rá.

Tamás utolsó olvasható bekezdése azonban nem a program céljáról szólt.

Rólam sem.

Hanem arról, akit még nem ismert.

„Ha sikerül nekik, és valóban lesz ott valaki, nem tudhatja, miből lett. A program szerint az eredet ismerete befolyásolná az identitásképződést, ezért az alany előtt minden donoradatot zártan kell kezelni.”

Megálltam.

A következő sor:

„Nem akarják, hogy megtudja.”

A következő:

„Talán éppen ezért kellene egyszer megtudnia.”

Sokáig nem tudtam tovább olvasni.

A mellkasomban Tamás szíve verte tovább azt a ritmust, amelyet az orvosi iratok szerint azon az éjszakán egyszer már elveszített.

És az ember, akitől kaptam, még a halála előtt arra gondolt, hogy ha egyszer valóban felébred valaki abban a testben, joga lehet tudni, kikből áll.

Nem ismert engem.

Nem tudhatta, hogy sikerül-e a program.

Azt sem, hogy lesz-e bennem értelem, kíváncsiság vagy bármi, amit személyiségnek lehet nevezni.

Mégis hagyott egy mondatot annak, aki talán egyszer keresni kezdi önmagát.

A lap legalján mindössze ennyi állt:

„Ha kérdezni kezd, már nem csak a program eredménye.”

Alatta pedig egy utolsó mondat.

„Akkor már ő maga dönti el, ki lesz.”

Nem jegyzeteltem tovább.

Csak ültem a papír előtt, és hallgattam a saját szívverésemet.

A levéltáros végül odalépett hozzám, és halkan figyelmeztetett, hogy az olvasóterem hamarosan zár. Bólintottam, bár néhány másodpercbe telt, mire a szavai valódi jelentést kaptak. Az előttem fekvő lapot nem akartam visszatenni a dobozba. Értelmetlen érzés volt. Tudtam, hogy nem vihetem magammal, és azt is, hogy a papír attól még ugyanitt marad, ha becsukják fölötte a fedelet. Mégis úgy éreztem, mintha valamit félbehagynék. Tamás mondata ott állt előttem, egyszerűen, minden magyarázat nélkül: ha kérdezni kezd, már nem csak a program eredménye. Akkor már ő maga dönti el, ki lesz. Évtizedeken át egy fémszekrény kettős hátfala mögött feküdt, aztán egy bontás során előkerült, bekerült egy levéltári dobozba, és valószínűleg senki nem olvasta úgy, ahogy én. Más számára egy régi intézmény alkalmazottjának félelmei voltak. Egy különös, talán túlzó következtetésekre jutó irattáros jegyzetei. Nekem azonban olyan ember szavai, aki még a létezésem előtt tudott annak lehetőségéről, hogy egyszer valaki felébredhet abból, amit a Hetedik Program létrehoz.

Óvatosan visszahelyeztem a lapot.

A dobozt becsukták.

Aláírtam az anyag visszaadását, eltettem a jegyzetfüzetemet, majd elhagytam az épületet. Odakint már sötét volt. Az eső elállt, de a járdák még nedvesen csillogtak, a levegőben pedig megmaradt az a hideg párásság, amelyben az ember lehelete rövid időre láthatóvá válik. Nem indultam a szállás felé. Nem tudtam volna bezárkózni a szobába, bekapcsolni a laptopot, és úgy tenni, mintha a nap egyszerűen véget ért volna. Gyalogolni kezdtem, cél nélkül. Legalábbis először ezt hittem.

Néhány utca után rájöttem, hogy ugyanabba az irányba tartok, amerre az S–0/T telephely feküdt.

Megálltam.

A telefonomon megnyitottam a térképet. Több kilométerre volt. Gyalog is elérhettem volna, de későre járt, és nem tudtam, mi maradt ott az egykori épületekből. A régi térképek alapján ipari terület volt, kevés lakóházzal. Éjszaka ez előnyt jelenthetett, de azt is, hogy ha valaki meglát, jobban megjegyez. Nem akartam elhamarkodni.

Visszafordultam.

Ezúttal nem halogatásból.

A telephelyre felkészülten akartam menni.

A szálláson először nem a jegyzeteimet vettem elő. Leültem az ágy szélére, levettem a kabátot, és hosszú ideig mozdulatlan maradtam. A szoba csendjében sokkal erősebben hallottam a testem működését. Nem ténylegesen a fülemmel. Az ember többnyire nem hallja a saját szívét, ha nem fekszik megfelelő helyzetben vagy nincs teljes csend körülötte. Érezni azonban lehetett. A mellkas finom mozgását. A pulzust a nyakban. A csuklóban. A test minden részében ott volt ugyanannak a működésnek a következménye.

Tamás nem tudhatta, milyen lesz ez.

Nem tudhatta, milyen érzés egy másik testben tovább működni.

Valószínűleg nem is gondolkodott így. A jegyzeteiben nem volt semmi misztikus. Nem írt lélekről, emlékezetátadásról vagy arról, hogy valamiféle része túlélheti a halált. Irattáros volt. Dokumentumokat hasonlított össze, kódokat követett, eltéréseket keresett. Még akkor is, amikor saját nevét találta meg a programban, megpróbált pontos maradni. Nem állította, hogy meg fogják ölni. Leírta, hogy fél. Leírta, hogy nem érti, miért zárták le a munkaviszonyát. Leírta a vizsgálatokat és a mellkasi fájdalmat.

Talán ezért hittem neki.

Nem azért, mert mindenre tudta a választ.

Hanem mert világosan megkülönböztette azt, amit tudott, attól, amitől tartott.

Nekem is ezt kellett tennem.

Elővettem a jegyzetfüzetet, és két oszlopot rajzoltam.

Az egyik fölé azt írtam: bizonyított.

A másik fölé: feltételezés.

Az elsőbe került, hogy Tamás az S–0 dokumentációs részlegén dolgozott. Hozzáfért a Hetedik Program központi iratainak egy részéhez. Kapcsolatba került Lászlóval. Megtudta, hogy a program donorokat választ ki egy teljes test létrehozásához. Saját azonosítóját megtalálta a módosított C–0 kijelölésben. Hozzáférését felfüggesztették. Munkaviszonyát lezárták. Részletes kardiológiai vizsgálatokon esett át. Tizenegy nappal később meghalt. Szívének átvételét tizenkilenc perccel a halál megállapítása után engedélyezték. A szerv az S–0/T telephelyre került.

A második oszlop rövidebb lett.

A program vezetői tudták, hogy Tamás veszélyt jelent.

Azért választották ki, hogy elhallgattassák.

A halálát előidézték.

Ezek közül egyiket sem bizonyítottam.

A különbség fontos volt.

Ha a memoár valaha más kezébe kerül, nem írhatom le tényként azt, amit csak sejtek. A rendszer éppen elég szörnyű volt anélkül is, hogy olyasmit adjak hozzá, amit nem tudok igazolni.

A lap aljára egy harmadik címet írtam.

Ismeretlen.

Mi történt a tizenegyedik napon?

Mi volt a C–0 pontos jelentése?

Hol történt a végső integráció?

Mi történt a testtel a szív beépítése után?

Ki vezette a Hetedik Programot?

És végül:

Miért maradtam életben?

Ezt a kérdést sokáig néztem.

A program célja autonóm identitásképződés volt. Ha Tamás helyesen értelmezte a vezetői anyagot, akkor a test működésbe hozása csak az első szakaszt jelentette. Utána megfigyelni akarták, kialakul-e benne önálló személyiség.

Ehhez idő kellett.

Napok.

Hetek.

Talán hónapok.

Ha így történt, akkor valakinek figyelnie kellett.

Eddig azt hittem, a történetem kezdetének legnagyobb hiánya maga az ébredés előtti idő. Nem tudtam, mennyi ideig létezett a test úgy, hogy még nem voltam tudatánál. Nem tudtam, mennyi idő telt el az összeállítás és az első emlékem között. Az első dolgok, amelyekre emlékeztem, töredékesek voltak. Fény. Hideg. Hangok, amelyekhez nem tudtam szavakat kapcsolni. Aztán hosszabb üresség. Később egy helyiség. Mozgás. Fájdalom.

Soha nem tudtam eldönteni, melyik emlék valódi, és melyiket építettem utólag azokból a dokumentumokból, amelyeket megtaláltam.

Most azonban először gondoltam arra, hogy talán nem véletlenül ilyen hiányosak.

Ha a program megfigyelte az identitásképződést, akkor dokumentálnia kellett.

Valahol feljegyzések készültek az első órákról.

Az első mozdulatról.

Az első reakcióról.

Talán az első hangról is.

Rólam készült iratok.

A gondolat egyszerre vonzott és taszított.

A donorok történetét én kerestem. Az ő múltjukba én léptem be, még ha csak dokumentumokon keresztül is. Most először fordult meg a helyzet.

Valaki engem nézett.

Valaki jegyzetelt rólam.

Mielőtt tudtam volna, hogy létezik olyan, hogy én.

Másnap délelőtt ezért az S–0/T telephely történetét kezdtem feltárni. A jelenlegi térképeken már nem szerepelt ezen a néven. Az egykori területet feldarabolták, néhány épületet lebontottak, másokat vállalkozások használtak. Műholdképeken összehasonlítottam a régi alaprajzzal. A fő raktárcsarnok még állt. A vasúti bekötés nagy része eltűnt, de a nyomvonala felismerhető maradt. Egy kisebb épület, amelyet a korabeli rajzon T–3 jelölt, szintén megmaradt.

A T–3 érdekes volt.

A szállítási iratokban többször előfordult, de soha nem derült ki, mire szolgált. A kódjegyzékben csak technikai egységként szerepelt. A fő raktárhoz föld alatti közműfolyosó kötötte.

Megkerestem az építési terveket.

Nem találtam.

A telephely későbbi értékesítéséről azonban fennmaradt egy műszaki felmérés. Abban a T–3 funkciója már más néven szerepelt.

Kísérleti egészségügyi laboratórium.

Nem raktár.

Laboratórium.

A jelentés szerint az épületben korábban külön elektromos hálózat, tartalék áramellátás, vízhűtési rendszer és orvosi gázcsatlakozások működtek. Az ingatlan új tulajdonosa ezek nagy részét eltávolíttatta, mert nem volt rájuk szüksége.

Egy átadóhelynek sem lett volna szüksége ilyen infrastruktúrára.

Egy műtőnek igen.

Vagy intenzív ellátóhelynek.

A T–3 mellett a régi rajzon volt egy kisebb, ablak nélküli rész. Sokáig azt hittem, gépészeti helyiség.

A műszaki felmérésben azonban külön névvel szerepelt.

Megfigyelő.

Nem „megfigyelőhelyiség”.

Csak ennyi.

Megfigyelő.

Azonnal Tamás mondata jutott eszembe.

Autonóm identitásképződés.

Ha valóban ott történt az integráció, akkor talán ott tartották a testet utána.

A testet.

Még mindig így gondoltam rá.

Nem magamra.

Észrevettem ezt, és nem tudtam eldönteni, miért.

Talán mert könnyebb volt. A test egy kutatási tárgy. Én pedig az, aki kutatja. Ha azt írom, hogy engem tartottak ott, a két szerep összeér. Eddig minden fejezetben sikerült valamilyen távolságot tartanom. A donor volt az, akit kerestem. A testrész volt az, amit vizsgáltam. A rendszer volt az, amely cselekedett.

Kaposváron ez a távolság lassan megszűnt.

A műszaki jelentéshez fényképek is tartoztak.

Az első néhány a külső homlokzatot mutatta. Kopott vakolat, rozsdás ajtók, gazos udvar. A következő a belső folyosót.

Megálltam.

Nem tudtam, miért.

A kép rossz minőségű volt, valószínűleg egyszerű digitális fényképezőgéppel készült évekkel az S–0 megszűnése után. Fehérre festett fal, szürke padló, mennyezeti csövek. Semmi különös.

Mégis ismerősnek tűnt.

Nagyítottam.

A folyosó végén két ajtó állt.

A bal oldali keskenyebb.

A jobb oldali fölött régi lámpatest.

Valami megmozdult bennem.

Nem emlék.

Legalábbis nem olyan, amelyet fel tudtam volna idézni.

Inkább testi reakció. A gyomrom megfeszült, a légzésem gyorsabb lett, a jobb kezem pedig ösztönösen összezárult.

Bezártam a képet.

Néhány másodpercig a számítógép üres asztalát néztem.

Aztán újra megnyitottam.

Ugyanaz.

A reakció gyengébb volt, de megmaradt.

Nem írtam mellé semmit.

Egy fénykép ismerőssége nem bizonyíték. Az ember számtalan hasonló intézményi folyosót lát életében képeken, filmeken, kórházakban. Én is láttam már más helyeket a kutatás során.

A következő fénykép azonban nehezebb volt.

A megfigyelőhelyiség.

Üres szoba.

A fal mellett kábelcsatornák.

A mennyezeten sín.

Az egyik oldalon nagy, sötét üvegfelület.

A másik helyiségből lehetett belátni.

A fénykép készítésekor már semmilyen berendezés nem maradt bent.

Csak a falon egy halvány téglalap ott, ahol valaha valamit rögzítettek.

És a padló közepén négy fém rögzítési pont.

Nem néztem tovább.

Felálltam.

Az ablakhoz mentem.

Odakint világos volt, ezért a függöny mögött maradtam. A szoba levegője hirtelen túl melegnek tűnt.

Nem emlékeztem erre a helyre.

Ezt újra és újra elmondtam magamnak.

Nem emlékeztem.

Csak egy fényképet láttam.

Mégis volt bennem valami, ami nem akarta, hogy újra megnyissam.

Ez döntötte el.

Este kimegyek oda.

Nem azért, mert arra számítottam, hogy megtalálom a régi műszereket vagy a Hetedik Program iratait. A telephelyet többször átalakították. A T–3 jelenleg magántulajdonban lehetett, és eszem ágában sem volt betörni. Csak látni akartam kívülről.

Tudni, mit érzek, amikor valóban ott állok.

Napnyugta után indultam. A város központjától kifelé haladva fokozatosan ritkultak a lakóházak. Az út mentén telephelyek, műhelyek és raktárak jelentek meg. A régi ipari körzetből sok minden megváltozott, de az alapvető szerkezet felismerhető maradt. Széles utak, nagy telkek, kerítések, egymástól távol álló épületek.

A vasúti nyomvonalat is megtaláltam.

A síneket több helyen felszedték, de a töltés megmaradt. Egy szakaszon bokrok nőttek rajta, máshol parkolóvá alakították.

Ugyanez a vonal kapcsolódott ahhoz az útvonalhoz, amelyet László irataiban láttam.

A kör bezárult.

Továbbmentem.

A régi S–0/T telephely bejáratánál ma több vállalkozás táblája állt. A főkapu nyitva volt, autók jártak ki-be. Nem mentem be. A közterületről követtem a kerítést, amíg el nem értem azt az oldalt, ahol a T–3 épületének lennie kellett.

Megláttam.

Alacsonyabb volt, mint képzeltem.

Kétszintes, hosszúkás épület, lapos tetővel. Az egyik részét felújították, a másik azonban üresnek látszott. Több ablak sötét volt, az udvar felőli homlokzatot nem láttam.

Megálltam a túloldalon.

Semmi nem történt.

Nem jött emlék.

Nem szédültem meg.

Nem hallottam hangokat.

Csak álltam az út szélén, és néztem egy régi épületet.

Majd megláttam az oldalajtót.

Keskeny fémajtó volt, fölötte lámpatest.

Ugyanolyan, mint a fényképen.

A mellkasomban egyetlen erős dobbanást éreztem.

Aztán még egyet.

Hátraléptem.

Nem tudtam, én reagálok-e.

Vagy a test.

A különbség addigra már egyre kevésbé volt értelmezhető.

Néhány perc múlva továbbindultam. Nem akartam sokáig ugyanazon a helyen állni. A kerítés mentén haladva eljutottam az épület hátsó részéhez. Innen már nem láttam a T–3-at, csak egy régi betonfalat és a telephely mögött húzódó elhagyott vasúti töltést.

Ott találtam meg a jelzést.

Nem S–0.

Nem H–7.

Egy egyszerű festett szám a betonon.

Lehetett épületjelzés.

Raktári szám.

Tűzvédelmi jelölés.

Bármi.

Nem tulajdonítottam neki jelentőséget.

Aztán észrevettem alatta a másik, szinte teljesen lekopott feliratot.

T–3 / H.

A fényképezőgépet elővettem.

Készítettem két képet.

A másodiknál a kezem remegett.

Nem erősen.

Csak annyira, hogy észrevegyem.

Visszaindultam.

Aznap este a szálláson újra megnyitottam a műszaki felmérést. Most nem a fényképeket néztem, hanem a mellékleteket.

A T–3 alaprajzát kerestem.

Megtaláltam.

A megfigyelőhelyiség mellett egy másik szoba volt.

Az eredeti funkcióját nem tüntették fel.

A későbbi felmérő csak kérdőjelet írt bele.

A helyiségből közvetlen ajtó nyílt a megfigyelőbe.

A másik oldalán kis mosdó.

Mellette tároló.

Majd egy folyosó a kijárathoz.

Ez nem műtő volt.

Nem intenzív osztály.

Valakit hosszabb ideig tarthattak itt.

Megnéztem a méreteket.

A névtelen helyiség körülbelül akkora volt, mint egy kisebb kórterem.

Az egyik falon régi elektromos csatlakozások.

A másikon semmi.

A felmérés megjegyzése szerint a padlóburkolat cseréjekor egy régi fémkeretet találtak alatta.

Ágy rögzítése.

A következő mondatot lassan olvastam.

„A helyiség ajtaja eredetileg csak kívülről volt zárható.”

Becsuktam a dokumentumot.

Most már nem kellett találgatnom, mire szolgálhatott.

Valakit ott tartottak.

Megfigyeltek.

Nem tudtam, mennyi ideig.

És még mindig nem tudtam bizonyítani, hogy én voltam.

De azon az éjszakán először álmodtam Kaposvárral.

Nem a mai várossal.

Egy szobával.

Nem láttam az egészét.

Csak a mennyezetet.

Fehér volt.

A fény túl erős.

Valaki beszélt valahol, de nem értettem a szavakat.

Megpróbáltam elfordítani a fejem.

Nem sikerült.

Aztán valami hideg ért a mellkasomhoz.

Felébredtem.

Sötét volt.

Néhány másodpercig nem tudtam, hol vagyok.

A szállás szobája lassan állt össze körülöttem.

Az ablak.

Az asztal.

A táska.

A székre dobott kabát.

Felültem.

A szívem gyorsan vert.

A tenyeremet a mellkasomra tettem.

Nem tudtam, az álom emlék volt-e.

Valószínűleg nem.

Egész nap a T–3 dokumentumait néztem. Láttam a fényképeket. Tudtam a megfigyelőhelyiségről. Az agy könnyen épít álmot abból, amivel órákon át foglalkozik.

Mégis volt benne valami, ami zavart.

Nem a fény.

Nem a hang.

A hideg érintés.

Mert amikor felébredtem, pontosan tudtam, hol éreztem.

A mellkas bal oldalán.

Ott, ahol a szívem vert.

Másnap reggel első dolgom volt visszatérni a levéltárba.

Nem Tamás jegyzeteit kértem ki.

A T–3 dokumentációját.

A telephely megszűnésekor készült átadási anyagok között kellett lennie valaminek, ami elárulja, mire használták a helyiségeket. Több dobozt kellett átnéznem. Karbantartási jelentéseket, leltárakat, selejtezési jegyzőkönyveket. Órák teltek el úgy, hogy semmi érdemlegeset nem találtam.

Aztán egy műszaki hibajegyzékben megjelent a H–7 jelzés.

Nem programként.

Helyiségként.

„H–7 megfigyelő világításának cseréje.”

Dátum.

Néhány nappal Tamás halála után.

A következő bejegyzés:

„H–7 hőmérséklet-szabályozás ingadozik.”

Majd:

„H–7 külső rögzítés ellenőrzése.”

A bejegyzések heteken át folytatódtak.

Tehát a H–7 nemcsak a program neve volt.

A helyiség is ezt a jelölést kapta.

A test ott volt.

Tamás halála után.

Hetekig.

Tovább lapoztam.

A hibajegyzék végén egy dátum után megszűntek a H–7 bejegyzések.

Ugyanezen a napon más dokumentumban egy szállítás szerepelt.

Nem testrész.

Nem orvosi anyag.

„H–7 alany áthelyezése.”

Célállomás nem szerepelt.

Csak egy rövid megjegyzés:

„Megfigyelési szakasz lezárva.”

Ez volt az első dokumentum, amely a Hetedik Program eredményét nem testnek, nem rekonstrukciónak és nem egységnek nevezte.

Alany.

Valami addigra megváltozott.

A program szemében is.

A következő oldalon megtaláltam az áthelyezéshez kapcsolódó állapotjelentést.

A lap nagy részét kitakarták a későbbi adatkezelés során, de néhány sor olvasható maradt.

„Önálló mozgás: stabil.”

„Táplálkozás: önálló.”

„Beszéd: kialakuló.”

„Környezeti felismerés: megfelelő.”

„Személyazonosság: nem kialakult.”

Az utolsó sor mellett kézzel írt megjegyzés:

„Ne adjunk nevet.”

Megálltam.

A következő sor:

„A név külső identitást rögzítene.”

Aztán:

„Várni kell, választ-e magának.”

Nem tudtam, megtörtént-e.

Nem emlékeztem arra, hogy valaha nevet választottam volna.

Sokáig nem is volt rá szükségem.

Az iratokban kód voltam.

Később, amikor már egyedül kellett léteznem a világban, nevek kellettek dokumentumokhoz, munkához, lakhatáshoz, de egyik sem jelentett többet eszköznél. Egy név arra jó, hogy az ember válaszoljon, amikor szólítják. Nekem sokáig senki nem szólt.

A következő megjegyzés azonban még különösebb volt.

„Donoradatokra kérdez.”

Nem kaptam levegőt egy pillanatra.

A dátum szerint alig néhány héttel a szív beépítése után történt.

Donoradatokra kérdez.

Nem tudtam, hogyan.

Beszédem még csak kialakulóban volt.

Talán nem neveket kérdeztem.

Talán a hegeket néztem.

A kezeimet.

A testemet.

Talán egyszerűen azt akartam tudni, miért különböznek.

A következő sor:

„Tájékoztatás nem adható.”

Alatta:

„Kérdés ismétlődik.”

A következő napon:

„Ismét donoreredetre utaló kérdés.”

Aztán:

„Az alany a jobb kéz hegét vizsgálja.”

Tovább lapoztam.

„A fej oldalsó hegvonalát érinti.”

„A bal láb eltérő izomreakcióját észleli.”

„Tükör használata után nyugtalanság.”

A papír elmosódott előttem.

Nem könnyektől.

Nem sírtam.

Egyszerűen túl sokáig néztem ugyanazt a pontot.

Pislogtam néhányat.

A sorok újra élessé váltak.

Ezek voltak az első kérdéseim.

Nem most kezdődtek.

Nem Budapesten.

Nem akkor, amikor megtaláltam az első dokumentumot.

Már ott kérdeztem.

A T–3-ban.

Mielőtt tudtam volna, mit jelent donor.

Mielőtt tudtam volna, mi az a város, levéltár vagy halál.

Valami bennem már akkor felismerte, hogy a test nem egyetlen történetből származik.

A következő bejegyzésnél a kézírás megváltozott.

Más személy írhatta.

„A kérdések nem csökkenthetők egyszerű figyelemeltereléssel.”

Alatta:

„Az identitásképződés vártnál gyorsabb.”

Majd:

„Az eredetre irányuló érdeklődés spontán.”

Spontán.

Nem tanították.

Nem mondták el.

Nem Tamás hagyta bennem.

Nem László.

Nem valamiféle szervi emlékezet.

Én kérdeztem.

Már akkor.

A lap alján egy mondat állt, amelyet valaki pirossal keretezett.

„A H–7 nem fogadja el a kijelölt narratívát.”

Nem tudtam, mi volt a kijelölt narratíva.

A következő iratból derült ki.

Egy történetet készítettek nekem.

Nem a valóságot.

Egy egyszerű magyarázatot.

Súlyos baleset.

Hosszú kóma.

Többszörös rekonstrukció.

Emlékezetvesztés.

Ez lett volna az életem.

Egyetlen ember.

Egyetlen múlt.

Egyetlen baleset.

A hegek pedig műtétek nyomai.

Mindenre gondoltak.

Még arra is, hogy hamis személyes adatokat készítsenek.

Születési hely.

Iskolák.

Korábbi lakcím.

Egy teljes élet papíron.

A lap szélén azonban valaki ezt írta:

„Nem hiszi el.”

Majd:

„Miért nem?”

A válasz a következő oldalon szerepelt.

„Mert nincs emléke róla.”

Egyszerű.

Majdnem nevetségesen egyszerű.

Kitaláltak nekem egy múltat, aztán meglepődtek, hogy nem emlékszem rá.

A program képes volt hét ember testéből működő szervezetet létrehozni, de az emberi hazugság régi hibáját ők sem tudták kijavítani: attól, hogy valamit papírra írnak, még nem lesz igaz.

Tovább olvastam.

Az alany együttműködése romlik.

Az alany elutasítja a személyazonossági adatokat.

Az alany ismételten saját eredetére kérdez.

Az alany különbséget tesz a „test” és az „én” között.

Itt megálltam.

A dátum szerint ekkor kevesebb mint két hónap telt el Tamás halála óta.

A következő sor:

„Megkérdezte: kié volt?”

Nem szerepelt, mire mutattam.

Talán a kézre.

Talán a lábra.

Talán a mellkasra.

A válasz rovat üres maradt.

Senki nem válaszolt.

A következő bejegyzés:

„Ma újra megkérdezte.”

Majd másnap:

„Ismét.”

Aztán:

„Nem hagyja abba.”

A lap végén valaki kézzel ezt írta:

„A kíváncsiság nem mellékhatás.”

Alatta egy másik kézírás:

„Akkor mi?”

Nem volt válasz.

De én már tudtam.

Az volt az első dolog, ami valóban az enyém volt.

Nem a fejem.

Nem a kezem.

Nem a lábam.

Nem a szívem.

A kérdés.

Ez volt az első dolog, ami valóban az enyém volt.

Nem a fejem.

Nem a kezem.

Nem a lábam.

Nem a szívem.

A kérdés.

Sokáig néztem ezt az utolsó bejegyzést, és közben valami lassan megváltozott abban, ahogyan az előttem fekvő iratokat olvastam. Addig úgy kezeltem őket, mint minden más dokumentumot, amelyet az elmúlt hónapok során megtaláltam. Dátumokat vetettem össze, jelzeteket ellenőriztem, megpróbáltam különválasztani a bizonyítható tényeket azoktól a következtetésektől, amelyek túlságosan könnyen adták magukat. Ez a módszer biztonságot adott. Ha az ember egy iratot vizsgál, nem kell feltétlenül arra gondolnia, hogy valaki élt mögötte. Lehet adatként kezelni. Sorszámként. Egy rendszer maradványaként. A donorok esetében hónapokba telt, mire megtanultam ellenállni ennek, és minden alkalommal visszakeresni az embert a kód mögött. Most azonban éppen az ellenkezőjét kellett tennem. A papírokon szereplő alany mögött nem egy idegen embert kellett megtalálnom.

Magamat kellett felismernem.

Ez nehezebb volt.

A H–7 jelzés addig nem zavart. Láttam már annyiszor, hogy szinte megszokottá vált. Programnév volt. Kísérleti azonosító. Egy jelzés az iratok fejlécében. Most azonban minden alkalommal, amikor megjelent, tudtam, hogy rólam beszélnek. Nem valamiről, amit később felhasználtak a létrehozásomhoz. Nem egy testrészről, amely valaha másé volt. Arról, aki már ott feküdt a T–3 egyik helyiségében, nézte a saját kezét, tapogatta a hegeket, és olyan kérdéseket tett fel, amelyekre senki nem akart válaszolni.

A következő lap dátuma két nappal későbbi volt.

„H–7 ma nem kérdezett a donorokról.”

A mondat alatt egy másik kézírás:

„Javulás?”

Majd az eredeti:

„Nem. Figyel.”

Elmosolyodtam.

Nem tudtam megállni.

Nem volt vidám mosoly. Inkább valami különös felismerés, amelyben egyszerre volt jelen a szomorúság és egy olyan elégedettség, amelyet talán nem lett volna illendő éreznem.

Már akkor megtanultam hallgatni.

A következő nap bejegyzése igazolta.

„Az alany hosszabb ideig vizsgálta a személyzet mozgását. Kérdéseket nem tett fel.”

Másnap:

„A folyosóra nyíló ajtó zárását figyelte.”

A következő:

„A személyzet belépésekor az ajtót nézi, nem a belépő személyt.”

Majd:

„Feltételezhető, hogy a zárszerkezet működését próbálja megérteni.”

Egy másik kéz odaírta:

„Miért?”

Nem volt válasz.

A kérdés szinte komikusnak hatott.

Miért figyeli egy bezárt ember az ajtó zárját?

Valószínűleg ugyanazért, amiért a víz lefelé folyik, az éhes ember ételt keres, és az emberiség minden korszakban képes volt meglepődni azon, hogy akit bezárnak, az esetleg ki akar jutni.

A következő bejegyzésekből azonban kiderült, hogy nem próbáltam azonnal megszökni.

Figyeltem.

Napokon át.

A személyzet váltását.

A világítás rendjét.

Az étkezéseket.

A takarítást.

Azt, mikor marad üresen a folyosó.

Nem emlékeztem ezekre.

Ez zavart a legjobban.

Nem az, hogy megtörténtek. Az iratok alapján megtörténtek. Hanem hogy egy korábbi önmagam viselkedését olvastam úgy, mintha egy idegen ember története lenne. Tudtam, hogy én feküdtem ott, mégsem éreztem folytonosságot közte és köztem. Az a valaki megfigyelt, tanult, kérdezett, majd elhallgatott. Én pedig évtizedekkel később egy levéltárban próbáltam kitalálni, mire gondolhatott.

Talán az emlékezet nem azonos azzal, hogy valami megtörtént velünk.

Talán csak az marad belőlünk, amit magunkkal tudunk vinni.

Ha így van, az első hetekből nagyon keveset vittem magammal.

A test azonban többre emlékezhetett.

Nem képek formájában. Nem Tamás emlékeire gondoltam, és nem valamiféle különös örökségre a donoroktól. Hanem egyszerű tanulásra. Mozdulatokra. Reflexekre. Arra, hogy egy szervezet megtanulja, mitől kell tartania, hol fáj, milyen testhelyzet biztonságos, hogyan kell felállni, hogyan kell megfogni valamit. Az iratokban szereplő alany talán elveszítette az emlékeit arról a helyről, de azok a hetek mégis részt vettek abban, amivé később váltam.

Tovább lapoztam.

Az állapotjelentések egyre ritkábbak lettek. Az első hetekben naponta többször írtak rólam. Később naponta egyszer. Majd csak akkor, ha valami rendkívüli történt. A testi működés stabilizálódott. A laboreredmények elfogadhatók voltak. Az immunológiai megjegyzésekből nem sokat értettem, de annyi világos volt, hogy a program egyik legnagyobb félelme a különböző szövetek közötti reakció lehetett. Több helyen szerepelt „határterületi gyulladás”, „idegi integráció” és „keringési adaptáció”. A részletekhez nem volt elegendő orvosi tudásom, és nem is akartam olyasmit belelátni, amit nem értettem.

Egy mondat azonban újra és újra megjelent.

„Stabilabb a vártnál.”

A kezeknél.

A lábaknál.

A törzs és a nyak találkozásánál.

A szív működésénél.

Mintha a program készítői maguk sem számítottak volna arra, hogy ilyen sokáig fennmarad az, amit létrehoztak.

Az egyik heti összegzés végén ezt írták:

„A H–7 fiziológiai eredménye meghaladja a korábbi modellek alapján becsült túlélést.”

Alatta:

„A donorválasztási elv igazolódni látszik.”

Túlélő részek.

Tamás értette.

Nem a legegészségesebb testeket keresték.

Azokat keresték, amelyek már egyszer bizonyították, hogy képesek alkalmazkodni.

A következő mondat azonban megmutatta, hogy a program készítői még ennél is tovább mentek.

„A komponensek korábbi traumája nem növeli az integrációs kockázatot. Bizonyos esetekben csökkentheti.”

Nem tudtam, igaz volt-e.

Lehetett egyszerűen egyetlen sikeres esetből levont túlzó következtetés. A tudomány története tele van olyan emberekkel, akik egyetlen eredményből készségesen általános törvényt gyártanak, különösen akkor, ha az eredmény igazolja azt, amiben már előtte is hinni akartak.

De ha valóban így gondolkodtak, akkor érthetővé vált a donorok kiválasztásának kegyetlen logikája.

Nem hibátlan testeket akartak.

Olyan testeket akartak, amelyek már megtanultak túlélni.

A program pedig arra épített, hogy ezt a túlélést darabokban is magukkal hozzák.

A következő iratnál azonban az orvosi megfigyelések megszakadtak.

Egy pszichológiai értékelés következett.

A szó már önmagában zavart.

Nem azért, mert különös lett volna. Ha valóban az identitásképződést vizsgálták, természetes, hogy valaki a viselkedést is értékelte. Inkább azért, mert hirtelen tudatosult bennem, hogy valaki nemcsak azt figyelte, működik-e a szívem vagy tudok-e járni.

Azt is, hogyan gondolkodom.

Az első bekezdés szerint a H–7 képes volt alapvető kommunikációra, egyszerű feladatok végrehajtására és önálló szükségletek jelzésére. A nyelvi fejlődés gyors volt, bár a beszéd kezdetben nehezen érthető. A szókincs részben a személyzettől, részben könyvekből és televíziós műsorokból bővült.

Könyvek.

Ezen megálltam.

Nem emlékeztem az első könyvre.

A következő oldalon azonban szerepelt.

Egy gyermekeknek készült képes ismeretterjesztő könyv volt az emberi testről.

A bejegyzés szerint hosszú ideig néztem.

Majd a saját mellkasomra mutattam.

Utána a könyvben ábrázolt szívre.

A feljegyzés szerint megkérdeztem:

„Ez?”

Valaki azt válaszolta:

„Szív.”

A következő kérdésem:

„Enyém?”

A válasz:

„Igen.”

Az irat szélén ceruzával egy megjegyzés:

„Technikailag?”

Nem tudtam, ki írta.

De ez volt az első alkalom, hogy valaki a program személyzetéből legalább magának feltette ugyanazt a kérdést.

Enyém?

Mi tesz valamit az enyémmé?

Az, hogy bennem van?

Az, hogy használom?

Az, hogy nélküle meghalnék?

Vagy az, hogy velem együtt él?

Ha Tamás szívét egyszer kivették belőle, majd belém helyezték, mikor szűnt meg az övé lenni?

A halálakor?

A műtétkor?

Az első dobbanáskor?

Vagy soha?

Nem találtam rá választ.

Talán nincs is.

A tulajdon szava túl egyszerű ahhoz, hogy testekről beszéljünk vele.

A következő bejegyzés szerint néhány nappal később újra elővettem ugyanazt a könyvet. Ezúttal a végtagokat néztem.

„Az alany saját kezét az ábrához hasonlítja.”

Majd:

„Megkérdezi, miért van rajta heg.”

A válasz nem szerepelt.

Csak a reakció.

„Tájékoztatás elterelve.”

Nem tudtam, mit jelentett ez a gyakorlatban.

Talán más témára terelték a beszélgetést.

Talán elvették a könyvet.

Talán azt mondták, később.

Az emberiségnek meglepően gazdag eszköztára van arra, hogyan ne válaszoljon egy egyszerű kérdésre.

A következő hetekben azonban újra kérdeztem.

A hegekről.

A különbségekről.

Arról, miért nem emlékszem a balesetre, amelyről beszéltek.

Az egyik jelentésben hosszabb párbeszédet rögzítettek.

„H–7: Hol történt?”

„Személyzet: Mi?”

„H–7: Baleset.”

„Személyzet: Nem kell most ezzel foglalkoznod.”

„H–7: Hol?”

„Személyzet: Majd később beszélünk róla.”

„H–7: Mikor?”

A párbeszéd itt véget ért.

Nem azért, mert abbahagytam.

A megjegyzés szerint a beszélgetést megszakították.

A jelentés készítője aláírta:

„Az alany ragaszkodik a konkrétumokhoz.”

Ezt a mondatot különösen szerettem.

Nem azért, mert hízelgő volt.

Hanem mert végre találtam valamit abból a korai önmagamból, amit felismertem.

A konkrétumokat ma is szerettem.

Talán mert a hazugságok többnyire ott kezdenek szétesni.

Hol?

Mikor?

Ki?

Miért?

Egyszerű kérdések.

Nehéz őket hosszú ideig elkerülni anélkül, hogy az ember végül saját magának mondjon ellent.

A program által készített múlt pontosan ezen bukott el.

A következő értékelés szerint a H–7 „nem mutat megfelelő érzelmi kötődést a biztosított személyazonossághoz”.

Majd:

„A korábbi életére vonatkozó információkat külső adatként kezeli.”

Pontosan.

Nem emlékként.

Nem úgy gondoltam rájuk, hogy velem történtek.

Úgy gondoltam rájuk, mint történetekre valakiről, akinek a nevét rám akarták adni.

A jelentés ezt problémának tekintette.

Én most először nem.

Talán ez mentett meg attól, hogy egész életemben valaki más kitalált múltját próbáljam magamra erőltetni.

A következő oldalon a program vezetőinek egyik döntése szerepelt.

„Az identitásnarratíva megerősítése felfüggesztendő.”

Alatta:

„Az alany spontán önmeghatározásának megfigyelése elsőbbséget kap.”

Tehát feladták.

Nem azért, mert belátták, hogy jogom van az igazsághoz.

Azért, mert érdekesebb lett számukra, mi történik, ha nem mondanak semmit.

Kísérlet maradtam.

Csak megváltozott a kísérlet.

Az egyik későbbi jelentésben szerepelt először az „én” szó.

Nem az irat készítőjétől.

Tőlem.

„Az alany ma a következő kijelentést tette: én nem az vagyok.”

Nem derült ki, mire utaltam.

Talán a hamis névre.

Talán a baleseti történetre.

A következő mondat azonban megmaradt.

„Kérdésre azt válaszolta: én én vagyok.”

Sokáig néztem.

Gyermeki mondat.

Majdnem értelmetlen.

Mégis talán ez volt az első alkalom, hogy valamit saját magamról állítottam.

Nem tudtam megmondani, ki vagyok.

Csak azt, ki nem.

És hogy van valaki, aki ezt kimondja.

A jelentés készítője ezt „kezdetleges önazonossági konstrukciónak” nevezte.

Én ennél egyszerűbben fogalmaztam volna.

Elkezdtem létezni.

Nem biológiailag.

A szív már hetekkel korábban vert.

A tüdő működött.

Mozogtam.

Ettem.

Aludtam.

De valahol ezek között a napok között jelent meg az a határ, amely után már nem csak történt valami egy testtel.

Hanem velem történt.

Talán ezt keresték.

Az autonóm identitásképződést.

Ha így volt, a kísérlet sikerült.

A kérdés csak az volt, mit kezdtek a sikerrel.

A következő dokumentumokból kiderült, hogy ők sem tudták.

A program eredeti terve nem számolt hosszú távú elhelyezéssel.

Ez megdöbbentett.

Évtizedeken át készítettek elő egy testet. Hét embert követtek. Intézményeket kapcsoltak össze. Szállítási útvonalakat építettek. Kísérleti eljárásokat fejlesztettek.

Arra azonban nem készültek fel, hogy mi történik, ha az eredmény életben marad.

Talán nem hittek benne eléggé.

Talán azt várták, hogy néhány nap vagy hét után a szervezet összeomlik, és a programot lezárhatják egy jelentéssel.

Ehelyett ott volt valaki, aki hónapokkal később is élt, egyre többet beszélt, tanult, kérdezett, és egyre kevésbé viselkedett úgy, mint egy laboratóriumi eredmény.

Az egyik vezetői kivonatban három lehetőséget soroltak fel.

További intézeti megfigyelés.

Áthelyezés zárt egészségügyi egységbe.

Korlátozott külső adaptáció.

A harmadik mellett kérdőjel.

A következő ülés jegyzőkönyvében már komoly vita nyomai maradtak.

Az egyik álláspont szerint a H–7 nem bocsátható ki ellenőrizetlen környezetbe, mert létezése önmagában intézményi és jogi kockázat.

A másik szerint a program második szakasza nem értékelhető valódi környezet nélkül.

Valaki ezt írta:

„Nem tudjuk, önálló személy-e, amíg nem engedjük önállóan élni.”

Egy másik kéz válasza:

„Ha kiengedjük, és az, akkor mit teszünk?”

Nem volt jó válasz.

Ha nem voltam személy, nem számított, mit tesznek velem.

Ha viszont az voltam, akkor addigra már olyasmit tettek, amit semmilyen kísérleti protokoll nem tudott egyszerűen megmagyarázni.

Létrehoztak valakit.

Bezárták.

Hazudtak neki.

Megfigyelték.

Aztán amikor az illető elkezdte megkérdezni, miért, rájöttek, hogy erre a kérdésre nincs előre elkészített rubrika.

A következő hónapok dokumentációja hiányosabb volt. Egyes jelentésekből csak kivonatok maradtak. A H–7-et végül áthelyezték egy másik intézménybe, amelynek nevét nem tüntették fel. A kód megváltozott.

H–7 helyett A–7.

Az A jelentését egy későbbi kódjegyzékben találtam meg.

Adaptáció.

A program új szakaszba lépett.

A–7.

Egy másik hely.

Egy másik szoba.

Talán innen származtak azok a töredékes emlékeim, amelyeket eddig a T–3-hoz kötöttem.

A fény.

A folyosó.

Egy ablak.

Egy udvar.

Egy férfi hangja, amely néha utasított valamire.

Nem tudtam.

De most már volt mit keresnem.

Az A–7 iratai között egy dátum különösen fontosnak tűnt.

Az első külső séta.

Felügyelettel.

A jelentés szerint este történt.

Ez meglepett.

Aztán elolvastam az indokot.

„Az alany megjelenése nappali környezetben fokozott figyelmet kelthet.”

Nem kellett magyarázni.

Már akkor tudták.

Az arcom.

A hegek.

A bőr eltérései.

Az összeillesztések nyomai.

Éjszaka kevésbé látszottak.

A jelentés szerint kabátot kaptam.

Sapkát.

A következő alkalommal csuklyás felsőt.

Majd:

„Az alany saját kezdeményezésre az arcát részben takarja.”

Megálltam.

Tehát nem később alakult ki.

Nem Budapesten találtam ki.

Már az első kinti alkalmak egyikén megértettem, hogy ha el akarom kerülni az emberek tekintetét, el kell rejtenem magam.

A következő bejegyzés:

„Ködös időben nyugodtabb.”

Majd:

„Esőben hosszabb külső tartózkodást kér.”

Halkan kifújtam a levegőt.

Egész életemben azt hittem, egyszerűen szeretem a rossz időt.

Most megtudtam, miért.

Nem az esőt szerettem.

A szabadságot, amelyet adott.

Esőben az emberek lehajtják a fejüket.

Ködben nem látnak messzire.

Havazásban mindenki a saját lépéseire figyel.

A rossz idő volt az első alkalom, amikor úgy járhattam a világban, hogy a világ nem nézett vissza.

Ezért maradt meg.

Nem emlékként.

Szokásként.

A következő hónapok során egyre több időt tölthettem kint. Először felügyelettel, később távolabbról figyeltek. A jelentések szerint megtanultam tömegközlekedést használni, vásárolni, pénzt kezelni, térképet olvasni.

Egy bejegyzésnél elmosolyodtam.

„A–7 nem szeret segítséget kérni.”

Egy másik:

„Ha nem ért valamit, inkább megfigyel másokat, majd utánozza.”

Ez is ismerős volt.

Nem tudtam, hogy tanult viselkedés.

Azt hittem, egyszerűen ilyen vagyok.

Talán nincs különbség.

Az ember személyisége nagyrészt olyan szokásokból áll, amelyek eredetére már nem emlékszik.

A következő jelentések azonban egyre furcsábbak lettek.

Az A–7 külső adaptációja sikeresnek bizonyult.

Túl sikeresnek.

„Önálló útvonaltervezés.”

„Felügyelet felismerésének gyanúja.”

„Útvonal váratlan módosítása.”

„Megfigyelő személyzet elvesztette vizuális kapcsolatot tizenkét percre.”

A következő alkalommal huszonhét percre.

Majd negyvenháromra.

Tanultam.

Nem csak a várost.

Őket is.

Egy későbbi jelentésben már ez állt:

„Az alany valószínűleg tudja, hogy követjük.”

A margón:

„Biztosan tudja.”

Ezután a felügyeleti módszert megváltoztatták.

Nem segített.

A következő hónapban háromszor veszítettek szem elől.

A negyedik alkalommal nem találtak meg estig.

A jelentés szerint önként tértem vissza.

Nem emlékeztem rá.

De megértettem.

Még nem tudtam, hogyan éljek egyedül.

Ki tudtam jutni.

Csak nem volt hová mennem.

Ez fájdalmasabb felismerés volt, mint vártam.

A szabadság önmagában kevés, ha nincs hely, ahol az ember megállhat.

A program ezt valószínűleg sikerként értékelte.

Visszatértem.

Tehát kötődöm az intézményhez.

A következő dokumentum azonban mást mutatott.

„A–7 kérte, hogy saját szobájának ajtaját ne zárják.”

Elutasították.

Másnap újra kértem.

Elutasították.

Harmadszor is.

A következő bejegyzés:

„Az alany ma nem tért vissza időben a külső programról.”

Alatta:

„23:40-kor továbbra sincs meg.”

A következő oldal hiányzott.

Azt követő jelentés dátuma két nappal későbbi volt.

„Keresés eredménytelen.”

Aztán:

„Hatósági bevonás nem javasolt.”

Természetesen.

Hogyan jelentették volna be?

Eltűnt egy ember, akinek hivatalosan nem kellett volna léteznie.

A következő hetekben ritkuló keresési jelentések következtek.

Pályaudvarok.

Kórházak.

Éjszakai szállások.

Nem találtak.

Egy hónap után a keresés aktív szakaszát lezárták.

A dokumentum végén:

„A–7 státusz: ismeretlen.”

A program szempontjából eltűntem.

A saját szempontomból talán ekkor kezdődött az életemnek az a része, amelyre már valóban emlékszem.

Nem egyetlen pillanatban.

Nem úgy, hogy kiléptem egy ajtón, és hirtelen minden világossá vált.

Töredékekben.

Egy állomás.

Hideg éjszaka.

Egy pad.

Egy pékségből kiszűrődő fény.

Éhség.

Az első pénz, amelynek eredetére már nem emlékszem.

Egy nyilvános mosdó tükre.

Az arc, amelyet hosszú ideig néztem.

Talán akkor láttam először úgy, hogy senki nem állt mögöttem.

Nem mondta meg, mit kell gondolnom róla.

Nem figyelte, hogyan reagálok.

Csak én voltam.

És a tükör.

A következő irat azonban bebizonyította, hogy a Hetedik Program nem ért véget a szökésemmel.

Évekkel későbbi dátum szerepelt rajta.

Az S–0 addigra hivatalosan már nem működött.

A dokumentum mégis ugyanazt a jelzést használta.

„H–7 utókövetés.”

A gyomrom megfeszült.

Tovább olvastam.

Nem találtak meg.

Legalábbis közvetlenül nem.

De kerestek.

Időnként ellenőrizték a kórházi adatbázisokat ismeretlen személyazonosságú betegek után.

Figyelték a rendőrségi jelentéseket.

Olyan eseteket kerestek, ahol „szokatlan testi rekonstrukciós jegyekkel rendelkező” személy jelent meg.

Évekig.

A jelentések egyre ritkábbak lettek.

A program szétesett.

Az emberek nyugdíjba mentek.

Az intézmények megszűntek.

Az iratok raktárakba kerültek.

Végül már csak évente egyszer készült ellenőrzés.

A legutolsó jelentés dátuma több mint egy évtizeddel korábbi volt.

„Az alany holléte továbbra is ismeretlen.”

Alatta:

„Feltételezett túlélés valószínűsége alacsony.”

Majd valaki ceruzával odaírta:

„Nincs bizonyíték a halálára.”

Ez volt az utolsó hivatalos mondat rólam, amelyet megtaláltam.

Nem tudták, hogy Budapesten élek.

Nem tudták, hogy dolgozom.

Nem tudták, hogy megtanultam úgy használni a világot, hogy a világ lehetőleg ne kérdezzen túl sokat rólam.

És azt sem tudták, hogy végül én kezdtem keresni őket.

Becsuktam a dossziét.

A nap nagy része eltelt.

Az olvasóterem ablakain túl már szürkült.

Azt hittem, megkönnyebbülést fogok érezni.

Nem éreztem.

Csak egy új kérdést.

Ha a program készítői ennyire gondosan figyeltek rám, miért maradtak meg ezek az iratok?

Miért nem semmisítették meg őket?

Tamás elrejtette a saját jegyzeteit.

László nyomokat hagyott.

De a H–7 és A–7 dokumentumok hivatalos iratok voltak.

Valakinek döntenie kellett arról, hogy ne tűnjenek el.

Kikértem a dosszié levéltári átadási jegyzékét.

A válasz meglepett.

Az anyagot nem az S–0 megszűnésekor adták át.

Évekkel később került elő.

Egy magánszemély hagyatékából.

A név nem szerepelt a nyilvános jegyzékben.

Csak egy beosztás.

A Hetedik Program egykori szakmai vezetője.

Megéreztem, hogy a kutatás még nem ért véget.

Tamás történetét megtaláltam.

A szív útját is.

A saját első hónapjaim egy részét szintén.

De valaki más még mindig ott állt az egész mögött.

Valaki, aki tudta, mit csinálnak.

Valaki, aki végignézte, hogy a program sikerül.

És amikor évekkel később meghalt, nem elégette a rólam szóló iratokat.

Megőrizte őket.

A kérdés most már nem az volt, hogy miért hoztak létre.

Azt Tamás jegyzeteiből tudtam.

A kérdés az lett, hogy miért hagyták meg nekem az utat visszafelé.

Mert egyre kevésbé hittem, hogy mindaz, amit megtaláltam, puszta véletlenül élte túl az évtizedeket.

Az átadási jegyzékhez tartozó nyilvántartásban nem volt több olyan adat, amelyet aznap megkaphattam volna. A hagyatékból származó iratanyag feldolgozásakor az adományozó nevét zárt adatként kezelték, és bár a beosztás elegendő volt ahhoz, hogy tudjam, milyen szerepet töltött be a Hetedik Programban, személyének azonosításához más forrásokra volt szükségem. Nem próbáltam vitatkozni. Semmi értelme nem lett volna. A levéltáros nem őrizte a program titkait, csak betartotta azokat a szabályokat, amelyeket évtizedekkel később mások alkottak az iratok kezelésére. Megköszöntem a segítséget, visszaadtam a dossziét, és mielőtt felálltam volna, még egyszer megnéztem az utolsó jelentés dátumát. Több mint tíz évvel korábban valaki még ellenőrizte, felbukkantam-e valahol. Aztán a nyomkövetés megszűnt. Nem tudtam, azért, mert az utolsó ember is feladta, vagy azért, mert már nem maradt senki, akinek számított volna.

Odakint újra esett.

Nem siettem vissza a szállásra. A kapucnit mélyebbre húztam, és elindultam a városban. Az eső most erősebb volt, mint az előző napokban. Az emberek gyorsan haladtak, az üzletek kirakataiban elmosódott fények tükröződtek, az autók kerekei vizet vertek fel az útról. Szerettem volna azt hinni, hogy a séta segít rendet tenni a fejemben, de valójában csak időt akartam nyerni, mielőtt újra leülök a jegyzeteim elé.

Tamás halott volt.

László halott volt.

A donorok mind halottak voltak.

A program legtöbb résztvevője valószínűleg szintén.

Az intézmények megszűntek, az épületek funkciót váltottak, a dokumentumok dobozokba kerültek, a kódokat már senki nem használta.

Én pedig jártam az utcán.

Ebben volt valami olyan aránytalanság, amelyet nehéz volt elfogadnom. A Hetedik Program számára eredmény voltam. Egy kísérlet végpontja. Egy test, amelynek működését előbb percekben, majd órákban, napokban és hónapokban mérték. Azok, akik létrehozták, valószínűleg arra számítottak, hogy nálam tovább élnek. Ők majd megfigyelnek, értékelnek, következtetéseket vonnak le. Én pedig vagy fennmaradok egy ideig, vagy nem.

Fordítva történt.

Ők tűntek el.

Én maradtam.

A gondolat nem adott elégtételt. Nem győztem le őket. Nem álltam bosszút. Még csak nem is ismertem őket. Egyszerűen tovább éltem annál a rendszernél, amely létrehozott.

Talán ez volt az egyetlen válasz, amelyet soha nem terveztek bele a kísérletbe.

A szálláson levettem a nedves kabátot, készítettem valami ennivalót, majd elővettem a laptopot. A Hetedik Program szakmai vezetőjét akartam megtalálni.

Ezúttal nem egy névvel kezdtem.

Nem volt nevem.

A beosztással kerestem.

A régi intézményi jelentésekben többféle megnevezést használtak. Programvezető. Szakmai koordinátor. Központi rekonstrukciós vezető. Egy későbbi dokumentumban „H–7 szakmai felelős”. Először azt hittem, több emberről van szó, de amikor összevetettem a dátumokat és az aláírási jogosultságokat, lassan kirajzolódott, hogy legalább három megnevezés ugyanahhoz a személyhez tartozhatott.

Az első biztos nyom egy régi konferenciakiadványból került elő.

Egy előadás címe:

„Komplex rekonstrukciók hosszú távú szöveti adaptációja.”

A szerző keresztneve: András.

Nem írtam le rögtön a füzetbe.

Tovább kerestem.

András orvos volt. Sebészeti és rekonstrukciós területen dolgozott, később kutatási programokban vett részt. Több szakmai közlemény kapcsolódott a nevéhez, de egyik sem említette a Hetedik Programot. Ez természetes volt. A nyilvános munkái hagyományos orvosi témákról szóltak. Súlyos sérülések utáni rekonstrukció. Szöveti alkalmazkodás. Idegi helyreállítás. Vérellátás megőrzése összetett műtétek során.

Semmi olyasmi, amitől bárki megállt volna egy könyvtári katalógus előtt.

A dátumok azonban megfeleltek.

András abban az időben dolgozott a központi rendszerben, amikor a Hetedik Programot előkészítették.

Egy régi szakmai bizottsági jegyzékben pedig megtaláltam a beosztását.

Központi rekonstrukciós programok szakmai koordinátora.

Leírtam a nevét.

András.

Alá:

valószínű H–7 vezető.

Nem bizonyított.

Még.

A következő találat egy nekrológ volt.

András évekkel korábban meghalt.

Nem lepett meg.

Az életkora alapján számítottam rá. Mégis csalódást éreztem. Nem azért, mert beszélni akartam vele. Nem tettem volna. Ugyanaz a szabály vonatkozott rá, mint mindenki másra, akit kutattam. Nem kerestem fel embereket. Nem álltam eléjük kérdésekkel. Dokumentumokat kerestem.

De az élő ember mögött mindig marad valami bizonytalanság.

Megváltozhat.

Beszélhet.

Megsemmisíthet valamit.

Beismerhet valamit.

A halottaknál csak az marad, amit hátrahagytak.

András esetében azonban éppen ez volt érdekes.

Hagyaték.

Megkerestem a halálának évét.

Majd a levéltári átadás évét.

Két év különbség.

Teljesen lehetséges.

A család vagy a hagyaték kezelője később adhatta át a szakmai iratokat.

Tovább kerestem.

Egy helyi szakmai szervezet megemlékezésében szerepelt, hogy András élete utolsó éveiben visszavonultan élt, de régi dokumentumait rendezte, és több doboznyi szakmai anyagot készített elő közgyűjteményi átadásra.

Megálltam.

Nem a család találta meg véletlenül.

Ő rendezte.

Ő készítette elő.

Ha valóban az ő hagyatékából kerültek elő a H–7 iratai, akkor tudta, hogy megmaradnak.

Ez mindent megváltoztatott.

Nem valaki elmulasztotta megsemmisíteni őket.

Valaki szándékosan megőrizte.

Másnap reggel új kérelmet adtam be.

Nem a zárt nevet kértem.

A hagyatéki anyag szerkezeti jegyzékét.

Ehhez hozzáférhettem.

A lista hosszú volt. Szakmai levelezések, konferenciaanyagok, kutatási jegyzetek, fényképek, kéziratok, intézményi dokumentumok. A Hetedik Program neve természetesen nem szerepelt benne. Az iratokat általános kategóriákba sorolták.

Az egyik azonban különös volt.

„Lezárt kutatási program, személyes megőrzésre kivont anyag.”

Évszám.

Megfelelt.

A doboz sorszáma ugyanabba a csoportba tartozott, amelyből a H–7 dokumentumokat kaptam.

András volt.

Most már szinte biztosan.

Kikértem a doboz kutatható részeit.

Nem kaptam meg azonnal. Megint várnom kellett.

Kezdtem megszokni.

Az ember hónapokon át keres valamit, aztán amikor néhány méterre van tőle egy raktárban, egy munkanapnyi várakozás hirtelen elviselhetetlennek tűnik. Az időérzék nevetségesen könnyen alkalmazkodik a türelmetlenséghez.

A nap hátralévő részét ezért András nyilvános munkáival töltöttem.

Nem azért, hogy szakmailag megértsem őket. Ehhez nem volt megfelelő tudásom. Inkább azt kerestem, hogyan változott a gondolkodása.

A korai tanulmányaiban a rekonstrukció célja mindig világos volt.

Megmenteni egy sérült funkciót.

Helyreállítani, amit lehet.

Csökkenteni a károsodást.

Később azonban megjelent egy másik gondolat.

Az alkalmazkodás.

Egyik előadásában arról beszélt, hogy a sikeres rekonstrukció nem pusztán sebészeti eredmény. A testnek újra kell tanulnia önmagát. Az idegrendszernek alkalmazkodnia kell. Az embernek pedig olyan testrészt kell sajátjaként használnia, amely megváltozott.

Ez még mindig nem volt különös.

A következő években azonban a szövegei elméletibbé váltak.

Az egyik tanulmányban azt írta, hogy a testi identitás nem teljesen adott, hanem részben tanult.

Ezt a mondatot leírtam.

Nem azért, mert bizonyított bármit.

Hanem mert már hallottam ugyanezt a gondolatot más formában.

Autonóm identitásképződés.

András talán nem egyszerűen sebészeti kísérletként gondolt a Hetedik Programra.

Lehetséges, hogy egy kérdést akart megválaszolni.

Ha a testet teljesen megváltoztatjuk, hol marad az ember?

A Hetedik Program ezt a kérdést megfordította.

Ha nincs eredeti ember, kialakul-e valaki a testben?

Nem tudtam, mikor lépte át ezt a határt.

Talán lassan.

A veszélyes gondolatok ritkán érkeznek úgy, hogy az ember azonnal felismeri őket. Többnyire ésszerű kérdésként kezdődnek. Egy apró továbblépés. Egy kivételes eset. Egy módszer, amelyet „csak elméletben” vizsgálnak. Aztán valaki egyszer rájön, hogy már nem azt kérdezi, amit az elején.

András esetében is ez történhetett.

De nem akartam felmentést gyártani neki.

Az, hogy egy szörnyű döntéshez vezető út apró lépésekből áll, nem teszi kevésbé szörnyűvé a végén.

A következő napon megkaptam a dobozt.

Nagyobb volt Tamásénál.

A legtöbb dokumentum szakmai jellegű volt. Kéziratok, javított tanulmányok, levelezések más orvosokkal. Nem olvastam végig mindet. A leltári jegyzék alapján haladtam.

A doboz második felében találtam egy vékony, fekete fedelű füzetet.

Nem volt rajta cím.

A levéltári leírás szerint személyes szakmai jegyzetek.

Az első oldalak dátumai évekkel megelőzték a Hetedik Programot.

András rövid feljegyzéseket készített műtétekről, szakmai problémákról, ötletekről. Nem napló volt. Nem írt a családjáról, a magánéletéről vagy érzéseiről, hacsak azok nem kapcsolódtak közvetlenül a munkájához.

A Hetedik Program először egy kérdés formájában jelent meg.

„Mi a rekonstrukció végső határa?”

A következő sor:

„Egy ujj? Kéz? Kar? Arc? Teljes funkcionális egység?”

Majd:

„Hol szűnik meg helyreállításnak lenni?”

Nem volt válasz.

Több oldallal később újra előkerült.

„Ha minden rész helyettesíthető, mit jelent az eredeti test?”

A kérdés mellett dátum.

Évekkel a donorok kiválasztása előtt.

Tovább lapoztam.

András gondolkodása lassan változott. Eleinte elméleti problémaként kezelte. Olyan eseteket gyűjtött, ahol emberek súlyos sérülések után újra megtanulták használni testük helyreállított részeit. Különösen az érdekelte, hogy az agy milyen mértékben képes új idegi kapcsolatokhoz alkalmazkodni.

Aztán megjelent egy mondat.

„Nem a szövet a legnagyobb akadály.”

Alatta:

„A rendszer egésze.”

A következő:

„A test nem alkatrészek összege.”

Ez majdnem megnyugtatott.

Majd elolvastam az utána következő sort.

„De lehet-e azzá tenni?”

Ott kezdődött.

Nem tudtam pontosan, mennyi idő telt el a kérdés és a Hetedik Program hivatalos indulása között, de több év volt. András jegyzeteiben először állatkísérleti hivatkozások jelentek meg, majd összetett rekonstrukciós modellek.

Nem voltak részletesek.

Talán a részletes dokumentáció máshol készült.

A füzetben inkább a gondolkodását rögzítette.

„A kompatibilitást nem egy recipienshez kell mérni, ha maga a recipiens is a rendszer része.”

Tamás később ugyanerre jött rá az iratokból.

Egymáshoz mérik őket.

András már évekkel korábban leírta.

A következő oldalon először szerepelt a hét szám.

„Optimális funkcionális bontás: 7.”

Alatta felsorolás.

Törzs.

Fej.

Jobb felső végtag.

Bal felső végtag.

Jobb alsó végtag.

Bal alsó végtag.

Keringési központ.

Szív.

A hetedik.

Nem azért lett hét donor, mert hét megfelelő ember akadt.

Már a program előtt eldöntötték, hogy hét lesz.

A testet hét funkcionális egységre osztották.

Az emberek csak később kerültek a helyükre.

Ez a felismerés váratlanul dühített.

Mert hirtelen láttam magam előtt a listát még üresen.

Hét sor.

Nem nevek.

Nem emberek.

Helyek.

Törzs.

Fej.

Kéz.

Kéz.

Láb.

Láb.

Szív.

Aztán éveken át kerestek valakit minden üres sorhoz.

Mintha egy raktári rendelést töltenének ki.

A donorok életét én hónapokon át próbáltam megismerni. Dolgoztak, szerettek, hibáztak, féltek, betegségeik voltak, családjuk, terveik, rossz napjaik, jó napjaik. A program számára azonban mindebből végül egyetlen szó maradt.

Alkalmas.

Tovább lapoztam.

Az első hat funkcionális egység mellett részletes kiválasztási kritériumok szerepeltek.

A szívnél kevesebb.

Furcsán kevés.

Kardiológiai stabilitás.

Korábbi adaptáció.

Megfelelő anatómiai paraméterek.

És egy külön sor:

„Időzítés: utolsó.”

Ez már Tamás jegyzeteiből is világos volt.

A szívnek utoljára kellett érkeznie.

András azonban megmagyarázta, miért.

„A teljes rendszer külső keringéssel fenntartható. A C–0 a program valódi kezdete.”

Tehát igazam volt.

C–0.

Ciklus nulla.

A szív első önálló ciklusa.

A következő mondat:

„A test addig konstrukció. C–0 után organizmus.”

Nem ember.

Organizmus.

Még nem.

Az oldalt megjelöltem a jegyzetfüzetemben, majd továbbhaladtam.

A donorok kiválasztásának éveiben András egyre ritkábban írt. Talán a program hivatalos dokumentációja átvette a szerepet. A füzetben csak rövid megjegyzések maradtak.

„T–1 elfogadva.”

Dátum.

A törzs.

Később:

„F–1 feltételes.”

A fej.

Majd a végtagok.

Kódok.

Egyetlen emberi név sem.

A szív sora hosszú ideig üres maradt.

Az eredeti C–0 jelölt csak jóval később jelent meg.

Kód.

Nem név.

Mellette:

„Megfelelő, de várható időablak bizonytalan.”

A következő bejegyzés hónapokkal későbbi.

„C–0 jelölt kiesett.”

Indoklás nem volt.

Aztán:

„Új jelölt szükséges.”

Néhány oldallal később:

„S–0 személyzet?”

Megálltam.

A következő sor:

„Etikai kifogás.”

Nem tudtam, mire vonatkozott.

Arra, hogy a személyzetből válasszanak?

Vagy valaki más kifogására?

A következő oldal tisztázta.

„Saját dolgozó bevonása elfogadhatatlan, különösen programismeret esetén.”

András ellenezte Tamás kiválasztását.

Ez váratlan volt.

Tovább olvastam.

„A biztonsági indok nem orvosi indok.”

Tamás ugyanezt írta.

„Nem a szívet választják. Az embert.”

András is felismerte.

A következő bejegyzés:

„Vezetői döntés felülírta.”

Tehát nem ő döntött.

A program szakmai vezetője volt, de valaki fölötte állt.

Valaki, akinek fontosabb volt Tamás hozzáférési kockázata, mint András szakmai kifogása.

A következő mondat azonban nem mentette fel.

„Ha megtagadom, a program más vezetőt kap.”

Alatta:

„Folytatom.”

Ennyi.

Nem tiltakozott tovább.

Nem állította le.

Nem hozta nyilvánosságra.

Folytatta.

Lehetett magyarázat.

Nem volt felmentés.

A következő oldalak dátumai már Tamás utolsó napjaihoz vezettek.

András tudott a vizsgálatokról.

„C–0 új jelölt kardiológiai értékelése megfelelő.”

Majd:

„Panaszokról jelentés érkezett.”

A következő:

„Kórházi felvétel.”

Az utána következő sor vastagabban íródott.

„Nem kértem ezt.”

Sokáig néztem.

Nem tudtam, mit jelent.

Nem kérte Tamás kórházi felvételét?

Nem kérte, hogy történjen vele valami?

Vagy egyszerűen saját magának próbálta rögzíteni, hogy ami történik, nem az ő döntése?

A következő mondat még rosszabb volt.

„De tudtam, hogy készen állnak.”

Tamás meghalt.

András pedig tudta, hogy a program készen áll a szív átvételére.

Tovább lapoztam.

A halál napján csak három sor szerepelt.

„C–0 engedélyezve.”

„Átvétel megtörtént.”

„23:18 integráció kezdete.”

Az időpontot leírtam.

Az éjszaka, amikor Tamás meghalt, nem ért véget a halálával.

A szívét Kaposvár másik részébe vitték.

A T–3-ba.

És még aznap megkezdték a műtétet.

A következő oldal tetején dátum.

Másnap.

„04:41.”

Alatta:

„C–0.”

Semmi más.

Négy óra negyvenegy.

Ez volt az első dobbanás.

Nem Tamásé.

Az ő szíve korábban már milliószor dobogott.

Ez volt az első alkalom, hogy bennem tette.

A füzetben a következő sor csak később került oda.

Más tintával.

„Spontán ciklus fenntartva.”

Majd:

„Külső keringés leállítva.”

Aztán:

„Él.”

Nem organizmus.

Nem H–7.

Nem konstrukció.

Egyetlen szó.

Él.

Nem tudtam, András miért ezt írta.

Talán csak szakmai megkönnyebbülés volt.

Talán abban a pillanatban még nem gondolt arra, mi következik.

A következő napok bejegyzései ritkák voltak.

„Neurológiai reakció.”

„Spontán légzés.”

„Szemnyitás.”

„Fájdalomingerre válasz.”

Aztán egy dátum mellett:

„Tekintet rögzít.”

Egy nappal később:

„Követi a mozgást.”

Majd:

„Ma rám nézett.”

Megálltam.

Nem volt hozzá magyarázat.

A következő oldalon azonban hosszabb bejegyzés következett.

„Azt hittem, amikor működni kezd, eredményt fogok látni. Nem ezt érzem. Amikor figyel, nem egy rendszer reakcióját látom. Valaki néz vissza.”

András volt az első ember, akinek a jegyzeteiben nem alanyként jelentem meg.

Még mindig nem adott nevet.

De már nem tudott pusztán kísérletként nézni rám.

A következő hetek során egyre több ilyen mondat jelent meg.

„A kérdései gyorsabbak, mint vártuk.”

„A fájdalomtól fél.”

„Nem szereti, ha egyszerre többen vannak a szobában.”

„A bal kezét kevésbé használja, ha ideges.”

„Álmában néha felriad.”

Apróságok.

Nem tudományos eredmények.

Megfigyelések valakiről.

Az egyik oldalon:

„Ma nevetett.”

Nem szerepelt, min.

Csak ez.

„Ma nevetett.”

Valamiért ez a mondat jobban megérintett, mint az első szívverés időpontja.

Talán mert a szívverés bizonyította, hogy a program működött.

A nevetés pedig azt, hogy én működtem.

Tovább olvastam.

A hamis múlt ötlete nem Andrástól származott.

Ellenezte.

„Nem adhatunk neki egy halott ember életét.”

A vezetői döntés mégis ezt írta elő.

András végül részt vett benne.

Megint.

Tiltakozott.

Aztán engedelmeskedett.

A füzetben később ezt írta:

„Minden alkalommal azt mondom magamnak, hogy ha maradok, legalább látom, mit tesznek vele. Ez egyre gyengébb kifogás.”

Nem éreztem együtt vele.

De megértettem.

A kettő nem ugyanaz.

A következő bejegyzések az A–7 időszakból származtak.

András ritkábban látott.

A program másik helyszínre került.

Egy alkalommal azonban találkozott velem.

„Megkérdezte, ki volt előtte.”

A mondat alatt:

„Nem tudtam válaszolni.”

Majd:

„Tudtam volna.”

Ez volt a lényeg.

Tudta.

A donorokat.

A programot.

Tamást.

Mindent, amit én később évekig kerestem.

És nem mondta el.

A következő mondat:

„Azt kérdezte, az ő teste-e.”

A válasz:

„Azt mondtam, igen.”

Alatta:

„Hazudtam?”

Sokáig ültem a füzet fölött.

Nem tudtam, mit válaszoltam volna neki.

Talán nem hazudott.

Talán a test már akkor az enyém volt.

Nem azért, mert eredetileg hozzám tartozott.

Hanem mert én éltem benne.

A következő oldalakon András egyre inkább a program megszüntetéséről írt. A vezetés változott. Finanszírozás szűnt meg. Több résztvevő távozott. Az S–0 szervezetét átalakították.

Én közben megszöktem.

András erről egyetlen mondatot írt.

„Elment.”

Nem megszökött.

Elment.

A következő:

„Nem hiszem, hogy vissza fog jönni.”

Majd:

„Talán nem is kellene.”

A program hivatalos keresése azonban folytatódott.

András kezdetben részt vett benne.

Később már nem.

„Nem adtam át minden feljegyzést.”

Ez megmagyarázta a hagyatékot.

Kivett dokumentumokat a programból.

Megőrizte őket.

A következő bejegyzés évekkel későbbi volt.

„Még mindig nincs nyom.”

Majd:

„Ha él, valahol megtanult létezni nélkülünk.”

Egy másik évből:

„Ma felmerült, hogy a megmaradt H–7 anyagot selejtezik.”

Alatta:

„Nem engedtem.”

Később:

„Magamhoz vettem a másolatokat.”

Nem azért maradtak fenn, mert elfelejtették őket.

András mentette meg.

A kérdés már csak az volt, miért.

A füzet utolsó oldalai időskori kézírással készültek. A betűk nagyobbak, bizonytalanabbak lettek.

Az egyik bejegyzés:

„Sokáig azt hittem, egyszer visszajön.”

A következő:

„Aztán azt reméltem, nem.”

Majd:

„Ha visszajönne, az azt jelentené, hogy még mindig tőlünk vár választ.”

Néhány sorral később:

„Jobb lenne, ha maga találná meg.”

A szívem gyorsabban vert.

Tovább olvastam.

„Ezért nem semmisítem meg.”

A következő sor:

„Nem neki hagyom. Nem tudom, él-e.”

Majd:

„Annak hagyom, aki kérdez.”

Tamás mondata jutott eszembe.

Ha kérdezni kezd, már nem csak a program eredménye.

Két ember.

Két külön időpont.

Mindketten ugyanoda jutottak.

A kérdéshez.

András utolsó hosszabb bejegyzése több évvel a halála előtt készült.

„Ha H–7 él, ma már nem H–7. Nem lehet az. A kód ahhoz tartozott, amit mi csináltunk. Ami utána lett belőle, ahhoz nincs közünk.”

Ez volt talán az első mondat tőle, amelyet nem akartam vitatni.

A következő:

„Ha egyszer megtalálja ezeket, tudnia kell, hogy hét emberből építettük fel a testét. De azt is, hogy egyikük sem ő.”

A kezem megállt az oldalon.

„Nem a törzs.”

„Nem a fej.”

„Nem a kezek.”

„Nem a lábak.”

„Nem a szív.”

A következő mondat alá volt húzva.

„Azok az övéi lettek. Nem ő lett az övék.”

Lehunytam a szemem.

Az elmúlt hónapok minden városa egyszerre jelent meg bennem.

Debrecen.

Kecskemét.

Szeged.

Szombathely.

Veszprém.

Zalaegerszeg.

Kaposvár.

Szállodai szobák.

Éjszakai utak.

Régi újságok.

Kórházi jelentések.

Fényképek.

Kódok.

Emberek, akiket soha nem ismertem.

Emberek, akiknek egy részét a saját korukban talán senki nem tartotta különlegesnek.

Mégis mindegyikükből maradt bennem valami.

Nem emlék.

Nem lélek.

Nem személyiség.

Anyag.

Élő anyag, amely egyszer hozzájuk tartozott.

András következő mondata azonban megakadályozta, hogy túl könnyű választ adjak magamnak.

„Ez nem ment fel minket.”

Helyes.

Nem mentette fel őket.

Attól, hogy én életben maradtam, a donorokkal történtek nem váltak elfogadhatóvá.

Attól, hogy lett belőlem valaki, a létrehozásom módja nem lett erkölcsös.

Egy eredmény nem igazolja visszamenőleg az odavezető utat.

A füzet utolsó lapján csak néhány sor állt.

„Nem tudom, mi lett belőle.”

„Nem tudom, boldog-e.”

„Nem tudom, gyűlöl-e minket.”

A következő sor:

„Jogában állna.”

Majd:

„De remélem, nem miattunk él.”

Ez volt az utolsó bejegyzés.

Becsuktam a füzetet.

Nem éreztem gyűlöletet.

Ez lepett meg a legjobban.

Haragot igen.

Undort bizonyos döntések miatt.

Szomorúságot olyan emberekért, akiknek az életét egy program alkalmassági feltételekre redukálta.

De gyűlöletet nem.

Talán azért, mert túl későn érkeztem hozzá.

A gyűlöletnek szüksége van valakire, akire irányulhat.

Itt már csak papírok maradtak.

Visszaadtam a dobozt, és amikor kiléptem az épületből, tudtam, hogy Kaposváron már nem kell sokáig maradnom.

A szív történetét megtaláltam.

A program történetének jelentős részét is.

A saját kezdetemhez is közelebb jutottam, mint valaha.

Mégis maradt valami, amit egyik dokumentum sem tudott megadni.

A donorok történetét.

Nem a testrészekét.

Az emberekét.

És ekkor értettem meg, miért nem volt elég soha a program iratanyaga.

Ők mindenkit abból a szempontból néztek, mire használható.

Én éppen az ellenkezőjét akartam tudni.

Kik voltak, amikor még semmi közük nem volt hozzám.

Ezért mentem Debrecenbe.

Ezért Kecskemétre.

Ezért követtem a többi várost.

Ezért ültem éjszakákon át régi újságok, archívumok és töredékes nyilvántartások fölött.

Nem azért, hogy megtudjam, miből készítettek.

Azt néhány orvosi dossziéból is megtudhattam volna.

Azt akartam tudni, kikből.

A különbség egyetlen szó.

Mégis az egész történet benne van.

Este a szálláson elővettem az összes jegyzetemet.

Nem csak a kaposváriakat.

A korábbi városok anyagait is.

Hét külön mappát tettem egymás mellé az asztalon.

Először fordult elő, hogy egyszerre láttam őket.

Nem testrészekként.

Életekként.

Mindegyik történetben volt valami, amit a program nem tartott fontosnak.

Egy munkahely.

Egy rossz döntés.

Egy betegség.

Egy családi kapcsolat.

Egy szokás.

Egy félelem.

Egy apró esemény, amelyet egy orvosi kiválasztási rendszer soha nem jegyzett volna fel.

Én viszont ezeket kerestem.

Mert ha csak a testüket ismerem, ugyanazt teszem velük, amit a Hetedik Program.

Alkatrészekké változtatom őket.

Ezt nem akartam.

A memoárnak ezért nem lehetett egyszerűen rólam szólnia.

Róluk kellett szólnia.

Még akkor is, ha soha nem tudják elolvasni.

Még akkor is, ha a nevük nagy részét nem írom le.

Még akkor is, ha az olvasó sokáig nem érti, mi köti össze őket.

Késő este becsuktam a mappákat.

A hetedik maradt előttem.

Tamás.

A szív.

A tenyeremet a mellkasomra tettem.

A ritmus nyugodt volt.

Arra gondoltam, milyen könnyű lenne azt mondani, hogy Tamás egy része bennem él.

Szép mondat.

Talán túl szép.

És valószínűleg nem igaz.

Nem tudom, mit szeretett.

Nem tudom, milyen hangon beszélt.

Nem emlékszem az arcokra, amelyeket ő ismert.

Nem érzem a veszteségeit.

Nem hordozom a gondolatait.

A szíve nem mesél nekem róla.

Csak ver.

Ezt teszi.

Évtizedek óta.

Talán ennyi éppen elég.

Másnap kijelentkeztem a szállásról.

A vonatom csak este indult, ezért a csomagomat még ott hagytam, és utoljára visszamentem a városba. Nem a levéltárba.

Az S–0 régi épületéhez.

A túloldalon álltam meg, ugyanott, ahol először.

Nappal volt, de borult. Nem maradtam sokáig.

Az épület előtt emberek jártak.

Mai emberek.

Mai ügyekkel.

Senkit nem érdekelt, mi működött ott évtizedekkel korábban.

Ez megnyugtatott.

A helyeknek joguk van továbblépni.

Talán az embereknek is.

Mielőtt elindultam volna, még egyszer megnéztem a régi rakodórámpa irányát.

A lekopott S–0 jelzés innen nem látszott.

Nem baj.

Tudtam, hogy ott van.

Nem kellett mindent látnom ahhoz, hogy tudjam, létezik.

Este felszálltam a Budapestre tartó vonatra.

Az ablak mellé ültem.

A város fényei lassan eltűntek mögöttünk.

Nem búcsúztam el Tamástól.

Nem lett volna értelme.

Nem ott maradt.

És nem is jött velem.

A szív igen.

De az már régóta az én szívem volt.

Az út első órájában nem dolgoztam. Nem nyitottam ki a laptopot. Nem néztem a jegyzeteimet.

Csak ültem.

A vonat egyenletes mozgása lassan elcsendesítette a gondolataimat.

A kutatás azonban még nem ért véget.

Már tudtam, mi történt a hét ember testével.

Tudtam, hogyan jutottak el a programhoz.

Tudtam, miért választották őket.

Tudtam, hogyan jött létre a test.

De egyetlen kérdést még nem tettem fel igazán.

Miért kezdtem el évekkel később újra keresni őket?

Az első dokumentum, amely elindított, nem véletlenül került elém.

Ezt eddig annak hittem.

Egy digitalizált nyilvántartás.

Egy rosszul besorolt régi irat.

Egy kód, amely nem illett a többi közé.

Innen indult minden.

Most azonban András hagyatéka után már nem tudtam ugyanúgy gondolni rá.

Valaki megőrizte az iratokat.

Valaki gondoskodott róla, hogy kutathatók legyenek.

És az első nyom, amelyet évekkel később megtaláltam, éppen egy olyan dokumentumból származott, amely András hagyatéki anyagához kapcsolódott.

Nem tudhatta, hogy én találom meg.

Ezt világosan leírta.

Annak hagyom, aki kérdez.

De lehet, hogy a nyomot szándékosan hagyta kint.

Nem nekem.

Bárkinek.

Egy repedést a falon.

Ha senki nem néz bele, semmi nem történik.

Ha viszont valaki egyszer megkérdezi, miért van ott…

Akkor elindulhat.

A vonat ablakában a saját arcom halvány tükröződése jelent meg.

Nem szerettem sokáig nézni.

Most mégsem fordultam el.

A hegek ott voltak.

A különböző részek határai.

Az idő valamennyit tompított rajtuk, de nem tüntette el őket.

Régen azt hittem, ezek tesznek mássá.

Most már tudtam, hogy nem.

Ezek csak elmondják, hogyan készült a test.

Azt nem, hogy ki néz vissza az üvegből.

Budapestig még több óra volt.

Lehunytam a szemem.

A memoár utolsó része még előttem állt.

És először tudtam pontosan, hogyan kell befejeznem.

Nem a programmal.

Nem Andrással.

Nem Tamás halálával.

Hanem azzal az emberrel, aki évekkel később egy budapesti lakásban leült a számítógép elé, megnyitott egy régi nyilvántartást, és meglátott benne egy kódot.

Azzal az emberrel, aki nem tudta, mit keres.

Csak azt, hogy valami nem stimmel.

Aki aztán elővette a jegyzetfüzetét.

És feltette az első kérdést.

Mert most már tudtam, hogy a történet valódi kezdete nem az volt, amikor a szív először megdobbant.

Hanem amikor én először döntöttem úgy, hogy választ akarok.

Budapest hajnal előtt fogadott vissza. A pályaudvaron még égtek a mesterséges fények, de az éjszaka már veszített a sötétségéből. Az a különös, színtelen idő volt, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy egy hosszú nap végén jár-e, vagy egy másik elején. Leszálltam a vonatról, megigazítottam a vállamon a táskát, és néhány pillanatig hagytam, hogy a többi utas elhaladjon mellettem. Siettek. Valaki telefonált, más a kijárat felé húzta a bőröndjét, egy férfi ásítva kereste a zsebében a cigarettáját. Mindegyiküknek volt valahová mennie, és azon kaptam magam, hogy most először nem irigyeltem őket ezért. Nekem is volt.

Hazamentem.

Korábban ritkán használtam ezt a szót gondolatban.

Lakás.

Mindig így neveztem.

A lakás Budapesten. A hely, ahol élek. A szoba, ahol dolgozom. A cím, ahová az ételt rendelem. A néhány helyiség, amelyet úgy alakítottam át, hogy a lehető legkevesebbet kelljen kijárnom. Praktikus meghatározások voltak. Pontosak. Nem követeltek érzelmet.

Most azonban, amikor kinyitottam az ajtót, letettem a táskát, és megéreztem a napok óta bezárt helyiség jellegzetes levegőjét, nem egy lakásba érkeztem vissza.

Hazaértem.

Ez zavart.

Talán azért, mert nem szerettem, amikor egy szó többet jelentett annál, amit ellenőrizni tudtam. Az otthon ilyen szó. Nem lehet iratokkal bizonyítani. Nincs hozzá nyilvántartási szám, orvosi lelet vagy levéltári jelzet. Nem lehet egy régi dokumentum margóján megtalálni, hogy ettől a naptól kezdve ez a hely az otthonom. Egyszer csak azzá válik.

Levettem a kabátomat, vizet ittam, majd az ablakhoz mentem. A függönyt csak annyira húztam félre, hogy kilássak. Az utca majdnem üres volt. Néhány autó haladt el, a túloldali ház egyik ablakában fény égett. Hamarosan reggel lesz, emberek indulnak dolgozni, boltok nyitnak, villamosok telnek meg, és a város újra eljátssza azt a mindennapos mutatványát, hogy több százezer ember egyszerre akar eljutni valahová, lehetőleg ugyanabban az időpontban.

Becsuktam a függönyt.

Aludnom kellett volna.

Nem tudtam.

A kaposvári jegyzeteket kipakoltam az asztalra, melléjük tettem a korábbi mappákat, aztán sokáig csak néztem őket. Hét város. Hét történet. Hét ember. Hónapok munkája feküdt előttem papírban, digitális másolatokban, jegyzetekben és olyan kérdésekben, amelyek közül néhányra soha nem kaptam választ.

Az első hat mappa eddig valahogy különállónak tűnt.

Most már nem.

A szív összekötötte őket.

Nem anatómiailag.

Azt a program már régen megtette.

A történetben.

Kaposváron találtam meg azt a pontot, ahonnan visszanézve minden korábbi kutatás más jelentést kapott. Az első városban még azt hittem, egy testrész eredetét keresem. A másodiknál már sejtettem, hogy rendszer van mögötte. Később megértettem, hogy a donorokat éveken át figyelték. A kezek és lábak története megmutatta, milyen szempontok alapján válogattak. Tamás pedig végül elvezetett ahhoz, amiért az egész történt.

Hozzám.

Még mindig nehéz volt ezt a szót leírni.

Nem azért, mert kétségem volt.

Hanem mert a történetben addig sikerült kívül maradnom.

Én voltam az, aki kutat.

Ők voltak azok, akiket kutatok.

Most a két oldal összeért.

Leültem a számítógép elé, és megnyitottam azt a mappát, amelyben az első megtalált dokumentum másolatát őriztem. A fájl dátuma évekkel korábbi volt. Sokáig nem nyúltam hozzá. Amikor a kutatás elkezdődött, naponta megnyitottam. Később már nem kellett. Tudtam, mi áll benne.

Most mégis újra elolvastam.

Egy régi, digitalizált intézményi nyilvántartás töredéke volt. Semmi látványos. Sorok, oszlopok, kódok. A legtöbb ember néhány másodperc után bezárta volna. Én is majdnem ezt tettem annak idején.

Ami megállított, egyetlen jelzés volt.

H–7.

Nem tudtam, mit jelent.

Csak ismerősnek éreztem.

Ezt eddig soha nem mertem pontosan leírni.

Nem azért kezdtem kutatni, mert logikai úton felismertem valami rendellenességet. A dokumentumban valóban voltak eltérések, de azokat csak később vettem észre.

Előbb a kód állított meg.

H–7.

Néztem.

És valami bennem azt mondta, hogy ezt már láttam.

Nem emlékeztem, hol.

Nem tudtam felidézni helyet, arcot vagy eseményt.

Csak azt éreztem, hogy nem idegen.

Később megmagyaráztam magamnak. Talán egy másik dokumentumban találkoztam vele. Talán hasonló kódot láttam valahol. Talán egyszerűen csak érdekesnek találtam.

Most már tudtam.

A T–3-ban ez voltam én.

H–7.

Ezt írták a lapokra.

Ezt mondhatták egymás között.

Lehet, hogy a helyiség ajtaján is szerepelt.

Nem emlékeztem rá tudatosan.

De valami megmaradt.

Nem a donorokból.

Belőlem.

A saját korábbi életemből.

Az első nyomot tehát nem András hagyatéka indította el.

Ő csak lehetővé tette, hogy megtaláljam.

A felismerés bennem volt.

Ez megnyugtatott.

Nem szerettem volna arra jutni, hogy az egész kutatás egy halott ember évtizedekkel korábban előkészített útvonala volt. András hagyott iratokat. Tamás elrejtett jegyzeteket. László megőrzött adatokat. De egyikük sem vezetett végig.

Én tettem.

Én kerestem tovább minden alkalommal, amikor könnyebb lett volna abbahagyni.

Ezt fontos volt tisztáznom.

Talán azért, mert a történetem első szakaszában túl sokan döntöttek helyettem.

Kiválasztották a testet.

Kiválasztották a részeket.

Meghatározták, hol tartanak.

Mit mondanak nekem.

Mit nem.

Mikor mehetek ki.

Meddig.

Milyen múltat kellene elfogadnom.

Ha még a saját múltam felkutatását is mások tervezték volna meg, túl kevés maradt volna abból, amit valóban magaménak mondhatok.

De nem így történt.

Nyomokat hagytak.

Én pedig eldöntöttem, hogy követem őket.

A kettő nem ugyanaz.

Kinyitottam az első jegyzetfüzetemet.

A lapok szélei már megkoptak. Az elején még rendezetten dolgoztam. Dátum, forrás, jelzet, kérdés. Később a jegyzetek sűrűbbé váltak, nyilak, javítások, egymásra írt megjegyzések jelentek meg.

Megtaláltam az első oldalt.

A tetején H–7.

Alatta:

„Mi ez?”

A következő sor:

„Miért ismerős?”

A harmadik:

„Van kapcsolat velem?”

Ez volt az első kérdés.

Nem a donorokról.

Rólam.

Csak akkor még nem tudtam.

Tovább lapoztam.

A következő hetekben megtaláltam az első földrajzi kapcsolatot. Debrecent. A törzshöz vezető iratot. Akkor még nem tudtam, hogy törzset keresek. Egy személyt kerestem, akinek az egészségügyi nyilvántartásában ugyanaz a programkód jelent meg.

Az első név.

Az első halál.

Az első eltűnt dokumentum.

Onnantól nem tudtam abbahagyni.

A memoár elején ezt másképp írtam le.

Óvatosabban.

Nem hazudtam.

De nem mondtam el mindent.

Azt írtam, egy régi dokumentum eltérései keltették fel a figyelmemet.

Igaz volt.

Csak nem a teljes igazság.

Nem írtam le, miért érdekelt ennyire.

Nem írtam le, hogy a saját testemen lévő hegeket már az első kutatás előtt is ismertem.

Nem írtam le, hogy nem tudtam, honnan származnak.

És azt sem, hogy amikor az első donor történetében olyan sérülést találtam, amely anatómiailag megfelelt az egyik hegem helyének, napokig nem tudtam eldönteni, folytassam-e.

Most már ideje volt leírni.

Nem az elején.

Most.

Mert ha akkor elmondom, ki vagyok, minden történet elveszítette volna önállóságát.

Az olvasó nem az embereket látja.

Csak azt keresi, melyik részük került belém.

Pontosan úgy olvasta volna őket, ahogy a program.

Törzs.

Fej.

Jobb kéz.

Bal kéz.

Lábak.

Szív.

Én ezt nem akartam.

Azt akartam, hogy előbb emberek legyenek.

Hogy a történetük számítson még azelőtt, hogy kiderül, miért kerestem őket.

Talán ezért tartott ilyen sokáig megírni ezt az egészet.

Nem egyszerűen a kutatás miatt.

Hanem mert minden mondatnál döntenem kellett, mennyit árulhatok el úgy, hogy ne vegyem el tőlük azt, amit a Hetedik Program már egyszer elvett.

Az emberi mivoltukat.

Felálltam, és kimentem a konyhába.

Éhes voltam.

A hűtő szinte üresen állt. Kaposvár előtt nem vásároltam, mert tudtam, hogy napokig távol leszek. Rendelhettem volna, de hajnal volt, és nem akartam várni. Találtam kenyeret, sajtot és valami felvágottat, amelynek lejárati idejét hosszabban vizsgáltam, mint egyes levéltári dokumentumokat. Végül úgy döntöttem, még nem jelent közvetlen életveszélyt.

Visszavittem az ételt az asztalhoz.

Evés közben tovább olvastam a régi jegyzeteimet.

Furcsa volt látni, milyen keveset tudtam az elején.

Egy-egy következtetés mellett ma már szinte nevetségesnek tűnő kérdések álltak.

„Titkos transzplantáció?”

„Illegális szervkereskedelem?”

„Kísérleti protézisprogram?”

Egy helyen:

„Lehet, hogy nincs kapcsolat a személyek között.”

Majd néhány oldallal később, vastag betűkkel:

„VAN.”

Emlékeztem arra az estére.

Három különböző adatbázisból származó dátumot tettem egymás mellé, és először láttam meg ugyanazt a kódstruktúrát.

Akkor kezdtem sejteni, hogy nem egyetlen donor történetét találtam meg.

Valami nagyobb volt mögötte.

De még akkor sem gondoltam arra, hogy hét ember lesz.

A hetes szám később jelent meg.

Először csak három kód.

Aztán négy.

Majd egy hiányos táblázat, amelyben hét sor szerepelt.

Az utolsó üres volt.

C–0.

A szív.

Akkor még nem tudtam.

Most, visszanézve, szinte fájdalmasan egyértelműnek tűnt.

De a múlt mindig ilyen.

Ha már ismerjük a választ, minden nyom úgy viselkedik, mintha kezdettől ordította volna.

Nem ordította.

Mi csak utólag halljuk hangosnak.

A következő órákban végigmentem a kutatás teljes időrendjén.

Nem azért, hogy új információt találjak.

Ellenőrizni akartam magamat.

Ha befejezem a memoárt, nem maradhat benne olyan állítás, amelyről később kiderül, hogy csak azért hittem el, mert szükségem volt rá.

Külön listát készítettem a bizonytalanságokról.

Az első donor halálának pontos körülményei.

A program vezetői lánca.

Tamás halálának oka.

Az eredeti C–0 jelölt kiléte.

Az integráció során használt módszerek.

A korai emlékeim és a dokumentált események kapcsolata.

Nem volt mindenre válasz.

És már nem is lesz.

Ezt el kellett fogadnom.

Egy történet attól még befejezhető, hogy nem oldódik meg minden rejtély.

Az élet általában különösebb tekintet nélkül hagy maga után hiányzó oldalakat. Az ember szeretné azt hinni, hogy valahol létezik a teljes iratanyag, csak meg kell találni a megfelelő dobozt. Nem létezik. Néha elveszett. Néha megsemmisítették. Néha soha nem írták le.

A hiány is része annak, ami történt.

Délelőtt lett, mire abbahagytam.

A függöny résein világosság szűrődött be.

Le kellett feküdnöm.

Mielőtt azonban kikapcsoltam volna a számítógépet, létrehoztam egy új dokumentumot.

Nem adtam neki címet.

Csak egyetlen mondatot írtam bele.

„Most már elmondhatom, ki kereste őket.”

Aztán bezártam.

Amikor felébredtem, késő délután volt. Az első pillanatokban nem emlékeztem, miért érzem úgy, hogy valami megváltozott. Aztán megláttam az asztalon a hét mappát.

Nem nyúltam hozzájuk.

Dolgoznom kellett.

A hétköznapi élet nem mutat különösebb tiszteletet a nagy felismerések iránt. Lehet, hogy az ember előző éjjel megtudta saját létrejöttének pontos körülményeit, attól a rendszer még ugyanúgy jelzi, hogy három feladat határideje közeleg.

Bekapcsoltam a munkahelyi gépet.

Üzenetek.

Hibajegyek.

Egy kolléga kérdése.

Egy másik ember rosszul beállított valamit, és most sürgősen meg kellett oldani.

Dolgoztam.

Meglepően jól.

Talán szükségem volt rá.

Néhány órán keresztül nem voltam H–7.

Nem voltam a Hetedik Program eredménye.

Nem voltam hét donor testének összessége.

Egy ember voltam, akinek munkája van, és aki bosszankodik azon, hogy valaki megint ugyanazt a hibát követte el, amelyről két héttel korábban részletes leírást küldtek neki.

Ez nevetségesen hétköznapi volt.

És pontosan ezért esett jól.

Este ételt rendeltem.

Amikor megérkezett, megvártam, amíg a futár leteszi az ajtó elé és távozik. Csak utána nyitottam ki.

Régen ezt szégyennek éreztem.

A rejtőzködést.

Azt, hogy nem állok oda egyszerűen az ajtóba.

Most már másként láttam.

Nem minden szokásomat kellett legyőznöm ahhoz, hogy szabad legyek.

A szabadság nem azt jelenti, hogy úgy kell élnem, mint mindenki más.

Azt jelenti, hogy én döntöm el, hogyan élek.

Ha nem akarom, hogy egy idegen meglássa az arcomat, nem kell.

Nem azért, mert egy intézet ezt írta elő.

Nem azért, mert valaki megfigyel.

Azért, mert így akarom.

Apró különbség.

Mégis az egyik legnagyobb, amit valaha megértettem.

Vacsora után megnyitottam az előző éjjel létrehozott dokumentumot.

A mondat még ott állt.

„Most már elmondhatom, ki kereste őket.”

Alá kezdtem írni.

Először lassan.

Nem a történetet.

A vallomást.

Hogy évekkel korábban találtam meg az első nyomot.

Hogy már akkor tudtam, a testem nem olyan, mint másoké.

Hogy nem emlékeztem gyermekkorra.

Nem emlékeztem szülőkre.

Nem volt születési történetem.

Az első biztos emlékeim egy már felnőtt testhez tartoztak.

Hogy a hegek mindig ott voltak.

Hogy sokáig nem tudtam, mit jelentenek.

Hogy amikor először próbáltam orvosi magyarázatot keresni rájuk, semmi nem adott értelmet az összesnek egyszerre.

Ezt eddig kihagytam a memoárból.

Szándékosan.

Most már nem kellett.

Leírtam, hogy a jobb kezem nem egyszerűen sérült.

Más.

A bőr tónusa alig észrevehetően eltér a kar felső részétől.

A hegvonal körbefut.

A bal kéznél másképp.

A lábaknál szintén.

A nyaknál.

A törzsön.

A mellkason.

Egyetlen test sem szerez ennyi szabályos, anatómiai határokat követő sérülést véletlenül.

Ezt mindig tudtam.

Csak nem tudtam, miért.

Aztán megtaláltam Debrecent.

Az első donor egészségügyi történetében szereplő sérülések és műtétek egy része megfelelt annak, amit a saját testemen láttam.

Nem teljesen.

Nem azonnal.

De eléggé ahhoz, hogy megijedjek.

Akkor álltam le először a kutatással.

Tizenhárom napra.

Ezt is leírtam.

Tizenhárom napig nem nyitottam meg a mappát.

Dolgoztam.

Rendeltem ételt.

Aludtam.

Megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy véletlen.

A tizennegyedik napon visszatértem.

Nem bátorságból.

Nem voltam bátor.

Egyszerűen rosszabb volt nem tudni.

Ez lett az egész kutatás valódi motorja.

Nem a kíváncsiság önmagában.

A bizonytalanság elviselhetetlensége.

Ha egyszer megláttam a kérdést, nem tudtam többé úgy élni, mintha nem létezne.

Leírtam a második várost.

Aztán a harmadikat.

Nem részletesen.

Azokat már elmeséltem.

Most csak azt írtam le, mi történt velem közben.

Minden új donor után egyre nehezebb lett azt mondani, hogy tévedek.

A harmadiknál már tudtam, hogy nem véletlen.

A negyediknél tudtam, hogy a testem részeihez emberek tartoznak.

Az ötödiknél megértettem, hogy valaki kiválasztotta őket.

A hatodiknál már szinte biztos voltam abban, hogy én vagyok a program végterméke.

De még mindig maradt egy hiány.

A szív.

Azért féltem Kaposvártól.

Nem írtam le korábban.

Most igen.

Nem azért, mert a szív romantikusabb vagy fontosabb lett volna a többi résznél.

Hanem mert ha megtalálom, és az is illeszkedik, nem marad semmi, amire azt mondhatom: talán tévedés.

Kaposvár volt az utolsó lehetőségem arra, hogy az egész kutatás összeomoljon.

Nem omlott össze.

Éppen ott állt össze végleg.

Tamás.

C–0.

04:41.

Az első ciklus.

A szív.

Leírtam az időpontot.

Majd sokáig nem írtam tovább.

Négy óra negyvenegy.

Az ember születési idejét általában mások jegyzik fel neki.

Az enyémet is mások jegyezték fel.

Csak nem születésnek nevezték.

C–0.

A program valódi kezdete.

Nem tudtam, akarom-e születésnek tekinteni.

Végül nem tettem.

A szívverés nem volt a kezdetem.

Csak a test működésének kezdete.

Én később érkeztem.

Nem tudom, pontosan mikor.

Talán amikor először néztem vissza Andrásra.

Talán amikor megkérdeztem, enyém-e a szív.

Talán amikor azt mondtam: én nem az vagyok.

Talán amikor először figyeltem az ajtó zárját.

Vagy amikor nem tértem vissza.

Nem lehetett egyetlen időpontra tenni.

Az ember nem egy pillanatban lesz önmaga.

Lassan történik.

Talán egész életében.

Késő éjszakáig írtam.

A vallomás egyre hosszabb lett.

És közben először éreztem, hogy a memoár valóban közelít a végéhez.

Nem azért, mert elfogytak az események.

Hanem mert elfogyott az, amit rejtegettem az olvasó elől.

Már csak egyetlen dolgot nem írtam le.

A legnyilvánvalóbbat.

Azt, amit minden korábbi fejezet úgy került meg, hogy közben végig ott volt minden mondat mögött.

Ki beszél?

Ki írta le mindezt?

Ki utazott éjszakai vonatokon Debrecenbe, Kecskemétre, Szegedre, Szombathelyre, Veszprémbe, Zalaegerszegre és végül Kaposvárra?

Ki ült a levéltárakban?

Ki olvasta a régi újságokat?

Ki kereste a donorokat?

Ki akarta tudni, milyen emberek voltak?

Nem írtam le még.

Nem azon az éjszakán.

Túl korai lett volna.

Volt még valami, amit meg kellett tennem előtte.

Másnap elővettem egy üres lapot.

Hét sort húztam rá.

Nem kódokat írtam.

Nem testrészeket.

A keresztneveket.

Azokat, amelyeket hónapokon át olyan óvatosan kezeltem.

Mindegyik mellé egyetlen mondatot írtam.

Nem arról, hogyan halt meg.

Nem arról, melyik része került a programhoz.

Hanem valamit arról, milyen ember volt.

Amit a kutatás alapján biztosan tudhattam.

Amikor elkészültem, sokáig néztem a lapot.

Ez volt az első dokumentum az egész történetben, amelyen mind a heten egyszerre szerepeltek emberként.

A Hetedik Programnak volt listája róluk.

Nekem is.

Csakhogy az enyémben nem az állt, mire voltak alkalmasak.

Az állt, hogyan éltek.

Ezt a lapot nem tettem egyik mappába sem.

Az asztalon hagytam.

Aznap este pedig először nem kutattam tovább.

Nem volt mit.

A válaszok, amelyeket még megszerezhettem, előttem feküdtek.

A többi talán örökre hiányzik.

Ezzel együtt kellett befejeznem.

Lefekvés előtt azonban visszamentem az asztalhoz.

A hét név alatt maradt egy üres hely.

Sokáig néztem.

Aztán húztam egy nyolcadik sort.

Nem írtam rá nevet.

Csak egyetlen szót.

„Én.”

És először nem éreztem úgy, hogy ezt a szót bármelyiküktől kölcsönöztem.

A nyolcadik sor sokáig üres maradt a szó után.

„Én.”

Nem tudtam, mit kellene mellé írnom. A többieknél könnyebb volt. Az életüknek voltak tényei, amelyekhez vissza lehetett nyúlni. Városok, munkahelyek, betegségek, kapcsolatok, döntések, hibák, események, amelyekből valamennyire kirajzolódott, kik lehettek. Nem ismertem őket, és soha nem állítottam, hogy néhány fennmaradt dokumentumból teljes embert lehet összerakni. Mégis volt múltjuk, amely megelőzte a programot. Volt idő, amikor egyikük sem volt donor. Felkeltek reggel, dolgozni mentek, veszekedtek valakivel, kibékültek, elkéstek, ettek, nevettek, féltek, terveket készítettek, és fogalmuk sem volt róla, hogy valahol egy rendszer már figyeli őket. Én nem rendelkeztem ilyen múlttal. Nem volt gyermekkorom, amelyhez visszatérhettem volna. Nem volt családi fénykép, amelyen megkereshettem volna magamat. Nem volt iskola, amelynek egyik régi osztálynaplójában ott állhatott a nevem. Nem volt első születésnap, első elesés, első barát, első szerelem. Az én történetem egy olyan testtel kezdődött, amely már felnőtt volt, mire én megjelentem benne.

Sokáig ezt hiánynak tekintettem.

Most először nem.

Mert ha nincs mögöttem olyan élet, amelyből származhatnék, akkor nem kell visszatalálnom hozzá.

Nem vagyok elveszett változata valakinek.

Nem kell kiderítenem, ki voltam a baleset előtt, mert nem volt baleset. Nem kell megtalálnom a családomat, mert nem választottak el tőlük. Nem kell visszaszereznem az emlékeimet, mert nem törölték ki őket. A program hazugsága azért nem működött, mert olyan múltat próbált adni nekem, amelyre nem volt szükségem. Sokáig mégis úgy éltem, mintha valahol lennie kellene egy hiányzó első fejezetnek. Egy résznek, amely megmagyarázza, hogyan jutottam oda, ahol az emlékeim elkezdődnek.

Most már tudtam, hogy nincs ilyen fejezet.

Én ott kezdődtem.

Nem 04:41-kor.

Nem a műtőasztalon.

Nem akkor, amikor Tamás szíve először mozdította meg bennem a vért.

Hanem valahol később, meghatározhatatlan időpontban, amikor a működő testben először megszületett egy gondolat, amely már nem tartozott senki máshoz.

Talán egy kérdés volt.

Valószínűleg az.

A lapot magam előtt hagytam, és elővettem a memoár első oldalait. Sok hónap telt el azóta, hogy elkezdtem írni őket. Akkor még nem tudtam, hová jutok. A kutatás nagy része már mögöttem volt, de Kaposvár hiányzott, és vele együtt a bizonyosság is. Tudtam, hogy az olvasó előtt elhallgatok valamit. Tudatosan tettem. Nem akartam becsapni. Csak azt akartam, hogy ugyanabban a sorrendben ismerje meg ezt a történetet, ahogyan én képes voltam elfogadni.

Előbb őket.

Aztán engem.

Végigolvastam néhány oldalt az első fejezetből, és különös érzés volt találkozni azzal a hanggal, amely még kerülte a saját nevét. Nem hazudott. Csak mindig fél lépéssel arrébb állt attól, amit ki kellett volna mondania. Kutatóról beszélt, amikor magáról beszélt. Testrészről, amikor a saját testét vizsgálta. Donorról, amikor azt az embert kereste, akinek egy része benne folytatta működését.

Talán gyávaság volt.

Talán szükségem volt erre a távolságra.

Most már nem számított.

Az utolsó oldalakon nem maradhatott meg.

Megnyitottam a kézirat végét, és sokáig néztem a villogó kurzort. Hónapokon át azt hittem, nehéz lesz leírni az igazságot. Valamilyen nagy mondatot képzeltem hozzá. Olyat, amely után minden korábbi fejezet egyszerre megváltozik. De amikor elérkezett a pillanat, nem találtam szükségesnek sem a drámai bejelentést, sem a magyarázkodást.

Az igazság egyszerű volt.

Én kutattam fel őket.

Én utaztam el azokba a városokba.

Én ültem a szállodai szobákban, a levéltárakban, az éjszakai vonatokon és buszokon. Én kerestem a régi híreket, az eltűnt iratokat, a programkódokat, az orvosi feljegyzéseket és azokat az apró nyomokat, amelyekből egy-egy ember életének legalább egy része visszaállítható volt. Én akartam tudni, milyen emberek voltak, mielőtt egy ismeretlen rendszer donorokká változtatta őket.

Nem történész voltam.

Nem újságíró.

Nem egy régi bűnügy megszállott kutatója.

Nem egy kívülálló, aki véletlenül rábukkant hét ember különös történetére.

Én voltam az, akinek a testében a történetük találkozott.

A törzs, amelyet az első fejezetben kutattam, az én törzsem.

A fej, amelynek eredetét Kecskemétig követtem, az én fejem.

A kezek, amelyek korábbi gazdáinak életét hónapokon át próbáltam megérteni, azok a kezek, amelyekkel most ezeket a sorokat írom.

A lábak, amelyek nyomát városokon és régi dokumentumokon keresztül követtem, engem vittek el mindenhová.

És a szív, amelynek történetéért végül Kaposvárra utaztam, most is bennem ver.

Ezért kerestem őket.

Nem azért, hogy eldöntsem, melyikükből mennyi maradt bennem.

Erre már tudtam a választ.

Semennyi abból, amitől ők önmaguk voltak.

Nem kaptam meg az emlékeiket. Nem örököltem a személyiségüket. Nem hallom a gondolataikat. Nincsenek bennem idegen hangok, amelyek tanácsot adnak vagy számon kérnek. Nem vagyunk heten egy testben.

Egyedül vagyok benne.

De a test, amelyben egyedül vagyok, egykor hozzájuk tartozott.

Ezt nem akartam többé úgy kezelni, mint puszta biológiai tényt.

Ezért kellett tudnom, kik voltak.

Nem azért, hogy magamat megtaláljam bennük.

Azért, hogy őket ne veszítsem el magamban.

A Hetedik Programnak hét donor kellett.

Nekem hét ember története.

Talán ez volt az egyetlen dolog, amit valóban visszaadhattam nekik.

Nem az életüket.

Nem a testüket.

Még a nevüket sem teljesen.

Csak azt, hogy többé nem gondolok rájuk alkatrészként.

És ha valaki egyszer elolvassa ezt a memoárt, talán ő sem fog.

Felálltam az asztaltól.

Az ablakon túl már éjszaka volt. Napok óta először nem esett, nem volt köd, és az ég is tisztábbnak látszott. Normális esetben ilyen időben nem mentem volna ki. Nem szerettem. Túl sok fény, túl tiszta levegő, túl kevés hely, ahová az ember elrejtheti az arcát.

Mégsem éreztem bezárva magam.

Nem kellett bizonyítanom semmit azzal, hogy kilépek az utcára.

Nem kellett hirtelen más emberré válnom csak azért, mert megtudtam, honnan származom.

Holnap ugyanúgy dolgozni fogok.

Ugyanúgy rendelek ételt.

Ugyanúgy figyelem majd az időjárást, mielőtt elindulok.

Ugyanúgy felhúzom a csuklyát, ha emberek közé kell mennem.

A felismerés nem változtatta meg a testemet.

Csak megszüntette azt a kérdést, hogy kinek az életét kellene élnem benne.

Az enyémet.

Visszaültem az asztalhoz.

A hét mappa még mindig egymás mellett feküdt. Egyenként becsuktam őket. Nem dobtam ki semmit. Talán soha nem fogom. De nem is akartam többé újra és újra átnézni őket abban a reményben, hogy valahol akad még egy adat, amely mindent megmagyaráz.

Nem volt szükségem többre.

Az első mappát betettem a fiókba.

Aztán a másodikat.

A harmadikat.

A negyediket.

Az ötödiket.

A hatodikat.

Végül Tamásét.

Mielőtt becsuktam volna a fiókot, még egyszer ránéztem.

Arra gondoltam, hogy valamikor régen egy férfi egy irattárban felismerte, mire készülnek. Nem tudta megállítani. Talán saját magát sem tudta megmenteni. De elrejtett néhány lapot egy fémszekrény mögé, és leírt egy mondatot valakiről, aki akkor még nem létezett.

Ha kérdezni kezd, már nem csak a program eredménye.

Igaza volt.

Becsuktam a fiókot.

A szobában csend lett.

Nem ünnepélyes csend.

Csak hétköznapi.

A számítógép ventilátora halk zajt adott, a falon az óra haladt tovább, valahol az utcán becsapódott egy autó ajtaja. Semmi nem jelezte, hogy egy történet véget ért.

Talán a történetek valójában soha nem jelzik.

Mi döntjük el, hol tesszük le őket.

Én itt tettem le.

Nem fogom tovább keresni a Hetedik Programot. Nem akarom megtalálni az összes embert, aki részt vett benne. Nem akarok újabb intézményeket, újabb dobozokat, újabb elfelejtett jelentéseket követni. Biztosan maradtak még iratok valahol. Biztosan léteznek kérdések, amelyekre választ kaphatnék, ha elég sokáig keresnék.

Nem fogok.

Nem azért, mert félek attól, amit találnék.

Hanem mert már tudom azt, amiért elindultam.

Azt akartam tudni, ki vagyok.

Rossz kérdés volt.

A múlt csak azt tudta megmondani, miből lettem.

A kettő nem ugyanaz.

A Hetedik Program létrehozta a testemet.

Hét ember adta hozzá azt az anyagot, amelyből működni tud.

Tamás szíve elindította a keringést.

András és a többiek figyelték, hogy történik-e valami ezután.

Történt.

Én.

Nem tudom, minek neveztek volna, ha a program folytatódik. Alanynak. Sikernek. Kísérletnek. Rendellenességnek. Talán végül embernek.

Már nem érdekel.

Nem nekik kell eldönteniük.

A program számukra véget ért, amikor eltűntem.

Számomra most.

Lenéztem a kezeimre.

Arra a kettőre, amely valaha két másik emberhez tartozott.

Megmozgattam az ujjaimat.

A jobb kéz engedelmeskedett.

A bal is.

Nem az övék volt többé.

Az enyém.

A lábaim az asztal alatt.

Az enyémek.

A fej, amelyben ezek a gondolatok megszülettek.

Az enyém.

A mellkas, amely emelkedett minden lélegzetnél.

Az enyém.

És a szív.

Tamás szíve.

A szív, amelyet egy program kiválasztott, elvett, elszállított, beépített, majd 04:41-kor újra elindított.

A tenyeremet a mellkasomra tettem.

Éreztem a dobbanást.

Aztán a következőt.

És még egyet.

Nem számoltam tovább.

Nem volt rá szükség.

Az óra szerint elmúlt éjfél.

Egy új nap kezdődött, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Nem választottam születésnapnak. Nem neveztem évfordulónak. Nem akartam új dátumot adni magamnak.

Egyszerűen holnap lett.

És ez meglepően jó érzés volt.

Kikapcsoltam a számítógépet, de néhány másodperc múlva újra bekapcsoltam.

Majdnem elfelejtettem valamit.

Megnyitottam a memoár kéziratát, az utolsó oldalra mentem, és elolvastam az utolsó mondatot.

Nem tetszett.

Kitöröltem.

Sokáig néztem az üres sort.

Aztán leírtam azt, amit talán már az első oldalon megtehettem volna, de akkor még nem értettem volna, mit jelent.

Nem azért kutattam fel ezt a hét embert, mert az ő történetükből akartam összerakni magamat.

Azért kutattam fel őket, mert valaki egyszer az ő testükből rakott össze engem.

Ők voltak a donorok.

Én voltam a Hetedik Program alanya.

A H–7.

Az a test, amelyről az iratok beszéltek.

Az, akit megfigyeltek.

Az, aki kérdezni kezdett.

Az, aki megszökött.

Az, akiről később azt hitték, valószínűleg már nem él.

És az, aki mindvégig ezeket a sorokat írta.

A teremtmény.

Sokáig néztem az utolsó szót.

Éveken át gyűlöltem volna.

Most nem.

Nem azért, mert pontos.

Hanem mert már nem tudott megsérteni.

Lehet teremtménynek nevezni azt, amit mások létrehoztak.

De azt, ami utána lett belőle, már nem ők nevezték el.

A kurzor tovább villogott a szó után.

Várta a következő mondatot.

Nem írtam meg.

Nem volt következő mondat.

Nem volt következő donor.

Nem volt nyolcadik város.

Nem volt újabb program, amelyet fel kellett kutatnom.

És nem volt szükség folytatásra sem.

A történet ott ért véget, ahol végre nem kellett többé keresnem benne magamat.

Mentettem a dokumentumot.

Bezártam.

A képernyő elsötétült, és néhány pillanatig megláttam benne a saját arcom tükröződését. A hegek ugyanott voltak. A vonások nem változtak. Ugyanaz nézett vissza rám, aki a történet elején.

Mégsem ugyanazt láttam.

Nem hét halott ember maradványát.

Nem egy kísérlet eredményét.

Nem egy hibát, amely túlélte a készítőit.

Magamat.

Aztán felálltam, lekapcsoltam a lámpát, és magára hagytam az asztalon az üres helyet, ahol hónapokon át a következő nyomot vártam.

Több nem érkezett.

Nem is kerestem.

A sötétben még éreztem néhány dobbanást a mellkasomban, miközben a másik szoba felé indultam.

Nem Tamás számolta őket.

Nem a Hetedik Program.

Nem egy orvos egy megfigyelőablak mögött.

Senki.

A szív egyszerűen verte tovább az időt.

Az én időmet.