MEMOÁR EGY TEREMTMÉNY TOLLÁBÓL

III. FEJEZET – A JOBB KÉZ

A lakásban ugyanaz a csend fogadott, amelyet induláskor magam mögött hagytam, mégis egészen másnak tűnt. Az ember hajlamos azt hinni, hogy a helyek változatlanok maradnak, amíg távol van, pedig valójában nem a hely változik meg, hanem az, aki visszatér. Kecskemét előtt ez a szoba egyszerű munkaterület volt. Most már inkább emlékeztetett valamiféle műtőre, ahol nem testeket bontanak darabokra, hanem életeket.

Ledobtam a hátizsákomat a kanapé mellé, és hosszú ideig csak álltam a fal előtt. A papírok, a fotók és a cetlik ugyanott voltak, ahol induláskor hagytam őket. A Debrecenhez tartozó anyagok már szinte teljesen kitöltötték a bal oldalt. Kecskemét középen terpeszkedett. A két város között több piros vonal futott, mint amennyit eredetileg terveztem. Nem azért, mert bizonyított kapcsolatokat találtam volna. Hanem mert egyre több olyan részlet került elő, amelyeket nem tudtam egyszerű véletlenként kezelni.

Leültem az asztalhoz, elővettem a jegyzetfüzetemet, és újra felnyitottam annál az oldalnál, ahol utoljára írtam. A tinta még frissnek tűnt, pedig napok teltek el. Bálint neve alatt ott sorakoztak a kérdések. Némelyikre már kaptam választ. A legtöbbre nem. Miklós neve körül vastagabb kör húzódott, mint a többiek körül. Nem tudtam, ki volt. Nem tudtam, él-e még. Nem tudtam, hogy fontos-e egyáltalán. Csak azt tudtam, hogy valamiért Bálint fontosnak tartotta. Néha ennyi is elég volt ahhoz, hogy én is annak tartsam.

A hajnal lassan beszivárgott a függönyök szélein. A város ébredezett. Autók zúgtak el odalent. Egy szemetesautó csörömpölt valahol a háztömb mögött. Én pedig újra ugyanott ültem, ahol hónapokkal korábban elkezdődött minden. Az egyetlen különbség az volt, hogy akkor még azt hittem, valamilyen végpont felé haladok. Most már egyre inkább úgy éreztem, hogy minden válasz csak újabb ajtókat nyit ki.

A jobb kéz mappája az asztal szélén hevert.

Nem nyitottam ki rögtön.

Előbb a Kecskeméten szerzett jegyzeteimet rendeztem. Az ember hajlamos elhinni, hogy emlékezni fog mindenre. Nem fog. Az emlékezet lusta. Kényelmes. Folyamatosan egyszerűsít. Ha nem írtam volna le az első perctől kezdve mindent, már régen elvesztem volna a saját kutatásomban.

Órákon át dolgoztam. Neveket másoltam át. Telefonszámokat ellenőriztem. Régi dátumokat vetettem össze újakkal. Mire végeztem, a kávéfőző kétszer ürült ki, és a szobában állott papírszag terjengett. Az ilyen munkának nincs romantikája. A könyvekben a nyomozók mindig izgalmas felfedezéseket tesznek. A valóságban az idő nagy része abból áll, hogy az ember egy asztal fölé görnyedve próbál rendet találni olyan adatok között, amelyek láthatóan semmilyen együttműködési hajlandóságot nem mutatnak.

Dél körül végül a jobb kéz mappájáért nyúltam.

A kartonfedél sarka már kissé meggyűrődött. A tetejére hónapokkal korábban fekete filccel csak két szót írtam.

JOBB KÉZ.

SZEGED.

Ennyi.

Kinyitottam.

Az első oldalon egy fénykép volt.

Sokáig néztem.

Nem azért, mert különleges lett volna.

Pont azért, mert nem volt az.

Egy férfi állt rajta valamilyen udvaron. Munkásruha. Kissé félrebillent sapka. A kezében cigaretta. Az arca olyan volt, mint több ezer másik emberé, akikkel az utcán találkozik az ember, aztán két perc múlva már nem is emlékszik rájuk. Nem volt filmsztár. Nem volt politikus. Nem volt híresség.

Egyszerű ember volt.

A legtöbb történet pedig pontosan ilyen emberekkel kezdődik.

Az első adatlap szerint negyvenhat éves volt.

Szegeden élt.

Hegesztőként dolgozott hosszú éveken keresztül.

Elvált.

Egy lánya volt.

A halála körülményeiről alig találtam valamit.

Ez önmagában máris gyanús volt.

Nem azért, mert minden haláleset mögött titok rejtőzik.

Hanem mert a legtöbb ember után több nyom marad.

Itt pedig túl kevés maradt.

Túl kevés fénykép.

Túl kevés hivatalos adat.

Túl kevés történet.

Mintha valaki radírral végighúzta volna az életének bizonyos részeit.

A fotó hátoldalán egy dátum szerepelt.

Tizennégy évvel korábbi.

Mellette egy kézzel írt mondat.

„Akkor még minden rendben volt.”

Nem tudtam, ki írta.

Nem tudtam, mikor került rá.

De valamiért nem tetszett.

Az ilyen mondatok mindig rossz előjelek.

Az ember nem írja le, hogy minden rendben van, amikor valóban minden rendben van. Csak utólag írja le. Amikor már nincs rendben semmi.

A mappa további oldalai sem voltak sokkal beszédesebbek. Munkaviszonyok. Lakcímek. Néhány megsárgult dokumentum. Egy rövid újságcikk egy munkahelyi balesetről, amelyben a neve ugyan nem szerepelt, de a dátum és a helyszín alapján valószínűleg köze volt hozzá.

A cikket kétszer is elolvastam.

Aztán harmadszor is.

Valami zavart benne.

Valami apróság.

Olyan érzés volt, mint amikor az ember egy ismerős dallamot hall, de nem tudja megmondani, honnan.

A cikk végén szerepelt egy név.

Nem a donoré.

Nem a munkáltatóé.

Hanem egy tanúé.

Egy olyan név, amelyet addig még nem láttam.

Lassan elővettem a tollamat.

Aláhúztam.

Egyszer.

Aztán még egyszer.

A szobában közben újra csend lett.

Az a fajta csend, amelyet már kezdtem túl jól ismerni.

Mert rendszerint közvetlenül azelőtt jelent meg, hogy egy történet elkezdett kibomlani.

És az ösztöneim azt súgták, hogy Szeged története most kezdődik igazán.

A mappa fölött ülve észre sem vettem, mennyi idő telt el. A délutáni fény lassan átváltott szürkéből ólomszínűvé, majd a szoba ismét ugyanabba a félhomályba merült, amelyet mindig is jobban kedveltem a nappali világosságnál. Az emberek szeretik a fényt, mert azt hiszik, hogy a fényben minden láthatóvá válik. Pedig a legtöbb igazán fontos dolog soha nem a fényben rejtőzik el. A fény csak megvilágítja a felszínt. A mélyebb rétegekhez türelem kell. És idő.

A jobb kéz donorának anyaga első pillantásra vékonyabbnak tűnt, mint Bálinté volt. Kevesebb papír. Kevesebb fénykép. Kevesebb hivatalos nyom. Az ilyen különbségek azonban gyakran megtévesztőek. Az emberek nem attól lesznek egyszerűek, hogy kevés dokumentum marad utánuk. Néha éppen azok mögött a legnehezebb meglátni az embert, akikből a legkevesebb nyom marad.

Lassan haladtam oldalról oldalra. Nem siettem. Megtanultam, hogy a kapkodásnak nincs helye ebben a munkában. Egy dátum, amely elsőre jelentéktelennek tűnik, napokkal később hirtelen kulcsfontosságúvá válhat. Egy telefonszám. Egy utcanév. Egy megjegyzés a lap szélén. Minden apróság számíthat.

A donor neve mellett több korábbi lakcím is szerepelt. Szeged különböző pontjai. Lakótelepek. Régi társasházak. Egy külvárosi utca. Egy rövid ideig bérelt albérlet. Ahogy végignéztem őket, kezdett kirajzolódni előttem egy olyan ember képe, aki életének jelentős részét ugyanabban a városban töltötte, mégis folyamatos mozgásban volt. Nem nagy utazásokban. Nem országokon átívelő vándorlásban. Inkább abban a hétköznapi sodródásban, amely annyi ember életét jellemzi. Munkahelyváltás. Válás. Költözés. Újrakezdés. Újabb kudarc. Újabb költözés.

Az egyik dokumentumban egy régi munkáltató neve szerepelt. Egy fémipari vállalaté. A céget már évekkel korábban felszámolták. A név azonban ismerősnek tűnt. Nem tudtam azonnal hová tenni. Felálltam, odaléptem a falhoz, és hosszú percekig néztem a cetliket. Valami motoszkált bennem.

Aztán megtaláltam.

Nem ugyanaz a cég volt.

Csak ugyanaz az utca.

A gyomrom kellemetlenül összeszorult.

Az utca neve korábban már előkerült egy másik anyagban.

Nem Debrecennél.

Nem Kecskemétnél.

Hanem egy olyan mellékszálban, amelyet hónapokkal korábban félretettem, mert nem láttam jelentőségét.

Most előkerestem a régi mappát.

A papírok között percekig kutattam, míg végül megtaláltam.

Ugyanaz az utca.

Nem ugyanaz az épület.

Nem ugyanaz az év.

De ugyanaz az utca.

Önmagában semmit sem jelentett.

Mégis felírtam.

Mert az ilyen apró egybeesésekből lett már korábban is nagyobb történet.

Az este folyamán újabb három órát töltöttem az anyaggal. Mire végeztem, az asztalt teljesen ellepték a dokumentumok. Kávéscsészék. Jegyzetlapok. Fényképek. A szoba úgy nézett ki, mintha valaki egy kisebb levéltárat robbantott volna fel benne.

Az egyik fotón a donor egy horgásztársaság tagjaival állt egy folyóparton. A kép sarkában halvány dátumbélyegző látszott. A másikon egy kerti sütés. A harmadikon valamilyen munkahelyi rendezvény. Az emberek mosolyogtak. Koccintottak. Pózoltak a fényképezőgép előtt.

Mindig furcsa érzés volt ilyen képeket nézni.

A fényképek hazudnak.

Nem szándékosan.

Egyszerűen csak azt mutatják meg, amit az emberek látni szeretnének.

A nevetést.

A jókedvet.

A családi összetartozást.

A siker látszatát.

A fényképezőgép ritkán készít képet a magányról.

A félelemről.

Az álmatlan éjszakákról.

A széteső házasságokról.

A kétségbeesésről.

Azokat rendszerint nekünk kell utólag összerakni.

Valamikor éjfél körül becsuktam a mappát.

A donor alapvonalai már kezdtek kirajzolódni.

Negyvenhat év.

Hegesztő.

Elvált.

Egy lánya.

Szeged.

Néhány homályos folt az életrajzban.

Néhány furcsa hiányzó év.

És több kérdés, mint válasz.

Pontosan úgy, ahogy megszoktam.

Másnap későn ébredtem. A lakás csendes volt. Az ég továbbra is borult. A reggeli kávé mellett elővettem a telefonomat, és elkezdtem keresni az első elérhető kapcsolatokat. Régi munkatársakat. Ismerősöket. Egykori szomszédokat. Az ilyen kutatás időigényes volt, de nélkülözhetetlen.

A legtöbben nem válaszoltak.

Néhány szám már nem létezett.

Volt, aki azonnal bontotta a vonalat.

Mások egyszerűen letagadták, hogy ismernék az illetőt.

Ez sem lepett meg.

Az emberek szeretnek megfeledkezni a múltról.

Különösen akkor, ha a múlt kellemetlen.

A nap végére azonban sikerült találnom két olyan nevet, amelyek ígéretesnek tűntek. Mindketten éveken keresztül együtt dolgoztak a donorral. Az egyikük még mindig Szegeden élt.

A másik Hódmezővásárhelyen.

A jegyzetfüzetembe új sorok kerültek.

Új telefonszámok.

Új címek.

Új lehetőségek.

A falon pedig lassan elkezdett kialakulni Szeged saját kis szigete.

Kecskemét mellett.

Debrecen mellett.

Mint egy újabb szerv a már amúgy is különös testben.

A következő három nap a felkészüléssel telt. Szállást kerestem. Menetrendeket néztem. Ellenőriztem a címeket. Újra és újra átolvastam a dokumentumokat. Mire mindennel végeztem, ugyanaz a feszültség kezdett felgyülemleni bennem, amely minden utazás előtt jelentkezett.

Mert tudtam, hogy amint felszállok arra a vonatra, a donor többé nem csupán néhány papír lesz egy mappában.

Helyszínekké válik.

Utcákká.

Arcokká.

Történetekké.

És tapasztalatból tudtam, hogy a történetek soha nem úgy alakulnak, ahogyan az ember előre elképzeli őket.

Az indulás estéjén hosszú ideig álltam az ablaknál.

A város alattam lüktetett.

Autók haladtak a nedves aszfalton.

Távoli sziréna hangja visszhangzott a házak között.

A falon mögöttem ott függtek a donorok.

A törzs.

A fej.

És most már a jobb kéz.

Hosszú ideig néztem őket.

Aztán felvettem a kabátomat.

Leoltottam a lámpát.

És tudtam, hogy mire legközelebb visszatérek ebbe a lakásba, Szeged története már elkezdődik.

A Keleti pályaudvarról induló késő esti vonatoknak mindig volt valami sajátos hangulata. Nappal az állomások az érkezés és indulás helyei voltak, tele siető emberekkel, hangos bemondásokkal és olyan arckifejezésekkel, amelyek mögött többnyire ugyanaz a három dolog lapult: munka, fáradtság vagy türelmetlenség. Éjszaka azonban minden megváltozott. A tömeg elvékonyodott. A hangok tompábbak lettek. Az egész hely olyan érzést keltett, mintha a város nappali arca végre nyugovóra tért volna, és előbújt volna helyette valami őszintébb, kevésbé megjátszott változat.

A peronon állva figyeltem, ahogy a szerelvény lassan begördül az állomásra. Az eső egész nap szemerkélt, és a sínek között megálló víz tükrében szétfolytak a lámpák fényei. A hátizsákom könnyebb volt, mint Kecskemét előtt. A mappák nagy része otthon maradt. Csak azokat a jegyzeteket hoztam magammal, amelyekre biztosan szükségem lesz. A többit a lakás falán hagytam, ahol az elmúlt hónapok alatt lassan saját életre keltek.

A jobb kéz.

Még mindig furcsa volt így gondolni rá.

Az első fejezetben a törzs donorának története annyira lekötött, hogy nem sokat foglalkoztam a többiekkel. Kecskeméten ugyanez történt Bálinttal. Most azonban először éreztem azt, hogy a donorok már nem különálló történetekként léteznek a fejemben. Inkább olyanok voltak, mint egy kirakós darabjai, amelyek ugyan még nem álltak össze képpé, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ugyanahhoz a táblához tartoznak.

A vonat elindult.

Budapest fényei lassan eltűntek mögöttünk.

A sötét ablakban időnként megjelent a saját tükröződésem. A lehúzott sapka. A csuklya. Az arcomból alig látszott valami. Ez így volt rendjén. Az emberek ritkán figyelnek arra, amit nem látnak tisztán. A bizonytalanság általában kényelmetlenséget okoz nekik. Inkább elfordítják a tekintetüket.

Hajnalban értem Szegedre.

A város fölött vastag felhők úsztak. A Tisza felől nedves szél érkezett. A pályaudvar környéke szinte kihalt volt. Néhány korán kelő ember sietett a villamosmegálló felé, rajtuk kívül alig mozgott valaki.

A szállásom nem volt messze a belvárostól. Egy régi társasház harmadik emeletén béreltem ki egy kis lakást néhány napra. Nem volt különösebben kényelmes. Nem is ezért választottam. Csendes volt. És elég közel esett azokhoz a helyszínekhez, amelyeket fel akartam keresni.

Miután leraktam a táskámat, azonnal munkához láttam.

Nem szerettem a felesleges várakozást.

A donor első ismert lakcíme egy panelházban volt, a város egyik régebbi lakótelepén. Délelőtt oda indultam.

A környék pontosan olyan volt, mint Magyarországon száz másik hasonló környék. Szürke tömbházak. Kopott játszóterek. Megfakult erkélyek. Az emberek itt is ugyanazt csinálták, mint bárhol máshol. Bevásároltak. Kutyát sétáltattak. Dolgozni indultak. Élték az életüket.

A ház előtt hosszú percekig álltam.

Nem a bejáratot néztem.

Az ablakokat.

Mindig az ablakokat.

Mert az ember lakásáról sok mindent elárulnak. A függönyök. A virágok. A rendetlenség. Az elhanyagoltság. A túlzott rendezettség. Az emberek azt hiszik, a személyiségük a szavaikban rejtőzik. Pedig gyakran az ablakpárkányuk többet mesél róluk, mint egy többórás beszélgetés.

A donor egykor a negyedik emeleten lakott.

A lakásban már mások éltek.

Ez nem lepett meg.

Az viszont igen, hogy a kapucsengőn ugyanaz a vezetéknév szerepelt, mint az egyik régi dokumentumban.

Nem a donoré.

A volt feleségéé.

Feljegyeztem.

Nem csöngettem.

Még nem.

Előbb többet akartam tudni.

A következő órákban végigjártam több korábbi helyszínt is. Egy régi munkahely épületét. Egy már bezárt kocsmát, amelynek neve többször is előkerült a dokumentumokban. Egy kis utcát a város peremén, ahol rövid ideig albérletben lakott.

A nap végére a cipőm átázott.

Az ég ismét esőt ígért.

Én pedig kezdtem ugyanazt érezni, amit Debrecenben és Kecskeméten is éreztem az első nap végén.

Valami nem stimmelt.

Még nem tudtam megfogalmazni.

Nem volt konkrét nyom.

Nem volt bizonyíték.

Csak az a makacs érzés.

A dokumentumok szerint a donor életének utolsó évei viszonylag eseménytelenül teltek.

A helyszínek viszont mást sugalltak.

Túl sok volt a hiány.

Túl sok az elvágott kapcsolat.

Túl kevés az emlék.

Egy negyvenhat éves ember nem tűnik el nyomtalanul.

Még akkor sem, ha nem híres.

Még akkor sem, ha nem gazdag.

Valaminek maradnia kell.

Itt pedig mintha valaki gondosan lesöpörte volna az asztalról a morzsákat.

Este visszatértem a szállásra.

A szobában félhomály fogadott.

Elővettem a jegyzeteimet.

Újra átnéztem az összes címet.

A neveket.

A dátumokat.

A telefonszámokat.

És akkor megláttam valamit.

Valami apróságot.

Olyan jelentéktelennek tűnt, hogy elsőre majdnem átlapoztam felette.

Az egyik régi munkahelyi irat szélén kézzel írt megjegyzés szerepelt.

Csak két szó.

„Kérdezd Lászlót.”

Ennyi.

Sem vezetéknév.

Sem dátum.

Sem magyarázat.

Semmi.

Mégis megálltam.

Mert a donor anyagában addig egyszer sem találkoztam ezzel a névvel.

Kérdezd Lászlót.

Mintha valaki saját magának hagyott volna emlékeztetőt.

Vagy figyelmeztetést.

A lapot közelebb húztam.

Újra elolvastam.

Aztán harmadszor is.

Odakint közben eleredt az eső.

A vízcseppek monoton kopogása betöltötte a kis lakást.

Én pedig egyre biztosabb lettem benne, hogy másnap nem a volt feleséget fogom először megpróbálni elérni.

Hanem Lászlót.

Már csak az volt a kérdés, hogy ki volt.

És miért tűnt úgy, hogy a donor életének egyik legfontosabb válasza talán egyetlen odafirkantott mondatban bújt meg, amelyet valaki évekkel korábban majdnem elveszettnek hitt egy megsárgult papírlap szélén.

A kis szegedi lakásban azon az éjszakán sokáig nem aludtam. A város idegen hangjai beszűrődtek az ablakon, de nem úgy, mint Budapesten, ahol az éjszaka is zajos, türelmetlen és saját fontosságától izzadó valami volt, hanem tompábban, szórtabban, mintha Szeged még álmában is tartott volna magának egy kevés méltóságot. Az eső nem szakadt, csak egyenletesen verte az ereszt és az ablakpárkányt, közben a távoli villamoscsikorgás néha úgy hasított bele a csendbe, mint amikor egy régi emlék rossz szögben fordul meg az ember fejében. Az asztalon előttem ott feküdtek a kiterített iratok, a megsárgult másolatok, a kézzel írt megjegyzésekkel telepiszkált lapok, a térképre rajzolt pontok, és középen az a bizonyos munkahelyi irat, amelynek szélén a két szó állt: „Kérdezd Lászlót.” Semmi több. Az emberiség valami különös, aljas tehetséggel képes a legfontosabb dolgokat a legpocsékabb helyekre felírni, bevásárlólista hátuljára, számla szélére, cigarettásdoboz belsejébe, mintha az igazság is csak egy akciós tejföl volna, amit majd valaki vagy megtalál, vagy nem. Én viszont nem tudtam elszakadni ettől a két szótól, mert nem egyszerű emlékeztetőnek tűnt. Inkább olyan volt, mint egy odavetett parancs, amelyet valaki sietve írt le magának egy pillanatban, amikor még azt hitte, később lesz ideje visszatérni hozzá. A legtöbb tragédia éppen így kezdődik: az ember biztos benne, hogy lesz később.

A donor nevét nem írtam fel újra. Már ott volt mindenhol. A mappa fedelén, a jegyzetfüzetemben, a térképen, a fejemben. Mégis valahányszor ránéztem a papírjaira, nem az arca jelent meg előttem, hanem a keze. A jobb kéz. Ez zavart a legjobban. Debrecennél a törzs valahogy egész embert jelentett, súlyt, tartást, középpontot. Kecskemétnél a fej önmagában hordozta a gondolkodást, az emlékezetet, a félelmet, mindazt, amitől Bálint története lassan olyan lett, mint egy túl sokáig zárt szoba levegője. A kéz azonban más volt. A kéz cselekszik. Dolgozik. Üt. Simogat. Aláír. Megfog. Elenged. Elrejt. Kinyit. Bezár. A kéz az ember akaratának legközvetlenebb szolgája, és én ettől a gondolattól nem tudtam szabadulni. Mert ha a törzs az, ami tart, a fej az, ami értelmez, akkor a jobb kéz az, ami végrehajt. És nekem most annak az embernek a múltját kellett kibontanom, akinek az élete talán éppen a tetteiben hagyta maga után a legtöbb nyomot.

Hajnal felé végül elővettem a telefonomat, és újra végigmentem a neveken. A donor régi munkatársai közül ketten tűntek elérhetőnek, de egyikük sem László volt. A volt feleség lakcíme valószínűleg még mindig ugyanahhoz a panelházhoz kötődött, amelyet előző nap láttam, de még nem akartam közvetlenül hozzányúlni ehhez a szálhoz. A család mindig veszélyesebb terep, mint a munkahely. Egy régi kolléga elmondhat valamit, aztán leteszi a telefont, és folytatja az életét. Egy volt feleség viszont nem adatforrás. Egy volt feleség emlékekből, sérelmekből, elhallgatásokból és védekezésből álló ország, saját határőrséggel. Oda nem lehet csak úgy besétálni. Előbb tudnom kellett, mit kérdezek, mert egy rossz kérdéssel néha több ajtót lehet bezárni, mint tíz jóval kinyitni. Ez sajnos az emberek egyik bosszantó tulajdonsága: nem szeretik, ha valaki pontosabban kérdez, mint amennyire ők hazudni készültek.

Reggel hat után valamivel már az első kávét ittam. A lakás ablakából egy keskeny utcára láttam, ahol a házak falai még sötétek voltak az esőtől. A járdán egy idős férfi húzott maga után bevásárlókocsit, mintha nem is egy boltba indulna, hanem a civilizáció maradékát próbálná elvontatni valami biztonságosabb helyre. A város lassan kinyitotta a szemét. Én közben bekarikáztam a térképen három pontot: a régi fémipari cég telephelyét, a panelházat, ahol a donor éveken át élt, és azt az egykori kocsmát, amely már bezárt ugyan, de a dokumentumokban túl sokszor bukkant fel ahhoz, hogy jelentéktelennek tekintsem. Ha László valóban fontos volt, valahol ezek között kellett megjelennie. Az emberek nyomai ritkán szóródnak véletlenszerűen. Többnyire ugyanazok körül a helyek körül keringenek, mint a legyek a félig nyitva hagyott szemetes körül. Nem szép kép, de legalább pontos.

Először a régi telephelyhez mentem. A városnak azon a részén állt, ahol a lakóházak lassan átadták a helyüket műhelyeknek, raktáraknak, autószerelőknek és olyan udvaroknak, amelyekben minden tárgy úgy nézett ki, mintha valaha hasznos lett volna, de ezt ma már ő maga sem hinné el. A fémipari cég épülete még megvolt, csak már más néven működött benne valami kisebb vállalkozás. A kapunál új tábla függött, de a falon, a vakolat alatt, mintha még ott derengett volna a régi felirat helye. Ezek a helyek mindig túlélnek bennünket. A cégek megszűnnek, az emberek meghalnak, a könyvelések eltűnnek, a falak viszont maradnak, és némán őrzik a cigarettafüstöt, a káromkodásokat, az ebédszüneteket, a fizetésnapokat, a veszekedéseket meg azt a sok apró sérülést, amelyet egy munkahely az emberben okozni tud, miközben úgy tesz, mintha csak bért fizetne.

A kapun nem mentem be. Nem akartam rögtön feltűnést kelteni. A túl sok közvetlen kérdés gyanússá teszi az embert, és én nem engedhettem meg magamnak, hogy bárki túl alaposan megnézzen. A szemközti oldalon álltam meg, egy buszmegálló fedelének árnyékában, és figyeltem a telephely mozgását. Fél óra alatt három autó hajtott be, két férfi cigarettázott a kapu mellett, egy nő pedig mappával a kezében sietett át az udvaron. Semmi különös. Semmi, ami azonnal használható lett volna. Mégis feljegyeztem mindent. Az időpontokat, a rendszámok töredékeit, a bejárat helyzetét, a régi portaablakot, amelynek párkányán egy cserepes növény állt. Az ember nem mindig tudja előre, mire lesz szüksége később, ezért az okosabb fajta inkább túl sokat jegyez fel. A butább meg bízik az emlékezetében, aztán csodálkozik, hogy az élete olyan, mint egy rosszul mentett fájl.

A telephelytől nem messze találtam egy kis presszót. Pont olyan volt, amilyenek ezek a helyek minden városban: kissé túl erős kávé, műanyag terítő, falra ragasztott régi plakát, pult mögött fáradt arcú nő, aki annyi emberi nyomorúságot látott már délelőtt tízig, hogy külön lelkiállapotot lehetett volna elnevezni róla. Bent két férfi ült a sarokban, munkáskabátban, lehajtott fejjel. Nem beszéltek sokat. Az ilyen helyek hasznosabbak, mint a hivatalos adatbázisok. A hivatalok azt őrzik, amit az emberek kötelezően leadtak. A presszók azt, amit véletlenül kimondtak.

Kértem egy kávét, és a pultnál maradtam. Nem kérdeztem rögtön. Hagytam, hogy a nő megszokja a jelenlétemet. Ez fontos. Az embereknek kell pár perc, amíg elhelyeznek magukban egy idegent. Ha túl gyorsan lépsz oda hozzájuk, védekeznek. Ha kicsit vársz, kíváncsiak lesznek. A kíváncsiság pedig a legősibb csapda, amit az ember önmaga ellen feltalált.

– Régen is ilyen csendes volt ez a környék? – kérdeztem végül.

A nő rám nézett. Nem lepődött meg, de nem is örült különösebben a társalgás lehetőségének. Ez a kettő között volt, az a magyar arckifejezés, amely nagyjából azt jelenti: „ha muszáj, válaszolok, de ne hidd, hogy ettől rokonok lettünk”.

– Régen hangosabb volt – mondta. – Amikor még ment a nagy műhely.

– A fémesek?

– Azok.

– Sokan jártak ide onnan?

– Elég sokan. Reggel, délben, műszak után. Kinek hogy bírta a gyomra.

Ez már használható volt. Nem sok, de valami.

– Egy embert keresek onnan. Régen dolgozott ott. Hegesztő volt.

A nő arca alig változott, de a szeme egy pillanatra megállt rajtam.

– Sok hegesztő volt ott.

Kimondtam a donor keresztnevét.

A nő letette a poharat, amelyet addig törölgetett. Nem drámai mozdulattal. Nem úgy, mintha egy rossz színházi jelenetben lennénk, hála az égnek, abból van elég az életben is. Csak letette. De épp elég volt.

– Meghalt már – mondta.

– Tudom.

– Akkor minek keresi?

– Nem őt keresem. Hanem azt, aki emlékszik rá.

A nő néhány másodpercig hallgatott. A sarokban ülő két férfi közül az egyik közben felnézett, de aztán visszafordult a csészéjéhez. A pult mögött a nő úgy nézett rám, mintha mérlegelné, hogy kinek az életébe rondít bele, ha válaszol.

– Maga rokon?

– Nem.

– Akkor újságíró?

– Nem.

– Rendőr?

– Nem.

– Akkor mégis mi?

Erre a kérdésre soha nem volt jó válaszom. Az igazság túl sok lett volna. A hazugság túl kevés. Az emberek szeretik, ha a másik embernek érthető szerepe van. Rokon. Hivatalos személy. Riporter. Ügyvéd. Ha egyik sem vagy, zavarba jönnek, mert nem tudják, milyen szabályok szerint kellene félniük tőled.

– Olyasvalaki vagyok, aki megpróbálja összerakni, mi történt vele – mondtam.

A nő keserűen elmosolyodott.

– Azzal elkésett.

– Lehet.

– Nem lehet. Biztos.

– Akkor is megpróbálom.

A nő sóhajtott. Nem meghatódva. Inkább úgy, mint aki felismeri, hogy a makacssággal vitatkozni időpocsékolás. Ez legalább közös pont volt köztünk.

– Lászlót keresse – mondta.

A kezem önkéntelenül is megfeszült a pulton. Nem láthatta jól, mert a kabát ujja takarta, mégis azonnal tudtam, hogy most történt valami. Nem nekem kellett előhoznom a nevet. Ő mondta ki.

– Melyik Lászlót?

– Aki vele volt abban az időben.

– Milyen időben?

– Amikor minden szétment.

– Munkahelyen?

– Is. Meg máshol is.

– Vezetéknevet tud?

A nő habozott.

– Tudok.

– Megmondja?

– Nem biztos, hogy örülne neki.

– Annak sem örül mindenki, ha az ember meghal, mégis megtörténik.

Ez talán kicsit erős volt. Az emberek nem szeretik, ha a halált túl tárgyilagosan emlegetik. Mintha a halál udvariasabban viselkedne, ha finomabban beszélünk róla. Nevetséges, de legalább következetesen nevetséges.

A nő végül lehalkította a hangját.

– László a régi kocsmánál dolgozott egy ideig. Nem pultosként. Inkább… mindenes volt. Ismerte az összes melóst. Azt is, akit maga keres.

– Él még?

– Tudtommal igen.

– Szegeden?

– Néha.

– Ez mit jelent?

– Azt, hogy nem az a fajta ember, akinek rendes címe van.

Felírtam. Nem a mondatot. A súlyát.

– Hol lehet megtalálni?

– A Mars tér környékén szokott feltűnni. Néha a régi piacosoknál. Néha a buszállomásnál. Ha pénze van, iszik. Ha nincs, akkor is.

Ez nem volt pontos cím, de jobb volt, mint a semmi. Sok ember életének végére nagyjából ennyi marad: környék, szokás, rossz állapot, néhány ember halvány emlékezete. A civilizáció nagy vívmánya, hogy mindezt adminisztratívan képes eltüntetni a „nincs bejelentett lakcím” mondat mögé.

– Miért őt kell kérdeznem?

A nő ekkor már nem nézett rám. A pultot törölte, pedig tiszta volt.

– Mert ő ott volt azon az estén.

– Melyik estén?

– Amelyik után a maga embere már nem volt ugyanaz.

A mondat ott maradt közöttünk. Nem kérdeztem rögtön tovább. Hagytam, hogy leülepedjen, mert néha a csend többet húz ki az emberekből, mint a kérdés. A nő azonban ezúttal nem folytatta. Bezárult. Éreztem rajta. Túl sokat mondott, és ezt ő is tudta.

– Mikor történt?

– Régen.

– A halála előtt?

– Jóval előtte.

– Köze volt a munkahelyi balesethez?

A nő arca ismét megfeszült.

– Milyen balesethez?

Ez rossz válasz volt.

Nem azért, mert tagadott.

Hanem mert túl gyorsan kérdezett vissza.

– Volt egy cikk – mondtam. – Sérülés a telephelyen. Tanúk. Jegyzőkönyv.

– A cikkek azt írják, amit nekik mondanak.

– És amit nem?

– Azt meg elisszák azok, akik tudják.

A sarokban ülő férfi ekkor felállt, odament a pulthoz, fizetett, és kifelé menet rám pillantott. Nem hosszan. Nem fenyegetően. Csak úgy, ahogy az ember megnézi azt, aki egy régi, kellemetlen szekrényt kezd feszegetni egy olyan szobában, ahol mindenki úgy tett, mintha az a szekrény nem is létezne.

Amikor kiléptem a presszóból, az eső elállt, de az utcán minden nedves maradt. A levegőben fémes szag terjengett, talán a telephely felől, talán csak a saját képzeletemből. Elindultam a Mars tér felé, de nem siettem. Lászlót nem lehetett menetrend szerint megtalálni. Az ilyen emberek nem időpontokban élnek, hanem állapotokban. Van, amikor láthatók. Van, amikor eltűnnek. És van, amikor jobb lenne nem megtalálni őket, de addigra már késő.

Útközben végig azon gondolkodtam, mit jelenthetett az, hogy a donor „azon az estén” után már nem volt ugyanaz. Az emberek gyakran használnak ilyen mondatokat, mert félnek kimondani a pontos dolgokat. „Akkor változott meg.” „Azután kezdett inni.” „Onnantól furcsa lett.” „Nem beszélt róla.” Ezek a mondatok a közösségi gyávaság takarói. Mindenki tudja, hogy valami történt, de amíg nem nevezzük meg, addig lehet úgy tenni, mintha a történet nem kérne számon senkit.

A Mars tér környékén már nagyobb volt az élet. Buszok érkeztek és indultak, emberek cipeltek szatyrokat, árusok pakoltak, a járdán víz gyűlt össze a mélyedésekben. A piac körül mindig van valami nyers őszinteség. Nem szép, nem rendezett, nem akar többnek látszani, mint ami. Emberek vesznek, eladnak, alkudoznak, panaszkodnak, hazudnak kicsit, túlárazzák a paradicsomot, majd megsértődnek, ha ezt valaki észreveszi. Végső soron ez is civilizáció, csak kevesebb parfümmel.

Nem kérdezhettem mindenkit Lászlóról. Az túl feltűnő lett volna. Inkább körbejártam a környéket, figyeltem a padokat, a buszmegállókat, azokat a szegleteket, ahol az emberek úgy tudnak várakozni, hogy közben már nem várnak igazán semmire. Egy dohánybolt előtt két férfi beszélgetett. Az egyikük kezében olcsó borosüveg volt, papírzacskó nélkül, mert az efféle szégyenérzethez legalább középosztálybeli önámítás kell. Ők már nem pazaroltak erre energiát.

A donor keresztnevét nem mondtam ki nekik. Lászlót kerestem.

Az idősebbik férfi rám nézett.

– Melyik Laci?

Ez jó jel volt. A világ összes városában túl sok Laci van, de ha valaki visszakérdez, az legalább azt jelenti, hogy a névnek van helyi változata.

– Régen a kocsma körül dolgozott. A fémeseket ismerte.

A férfi felnevetett, de nem vidáman.

– Az a Laci? Az még él?

– Ezt próbálom kideríteni.

– Él az, csak minek.

A másik rászólt.

– Ne pofázz már.

Ez még jobb jel volt. A félelem ritkán szól ilyen szépen magyarul, de amikor igen, többnyire pontos.

– Hol találom?

Az idősebb vállat vont.

– Néha a híd alatt alszik. Néha a régi ismerősöknél. Néha a kocsmában, ha beengedik.

– Melyik kocsmában?

– Amelyik még nem unta meg.

A másik férfi ekkor közelebb lépett.

– Maga miért keresi?

Ugyanaz a kérdés. Mindig ugyanaz. Az emberek nem azért kérdezik, mert valóban tudni akarják. Azért kérdezik, mert el kell dönteniük, veszélyes vagy-e rájuk nézve.

– Egy régi ügy miatt.

– Nincs régi ügy. Csak régi ember van.

– Azok néha beszélnek.

– Laci sokat beszél. Csak nem mindegy, mikor hisz neki az ember.

– Hazudik?

– Is.

– Fél?

A férfi nem válaszolt azonnal.

– Már nincs mitől félnie.

Ez a mondat soha nem igaz. Mindig van mitől félni. Az ember még akkor is tud félni, amikor már semmije sincs. Néha éppen akkor a legjobban.

Délutánig nem találtam meg Lászlót. Közben bejártam a piac környékét, a buszpályaudvar melletti kis utcákat, két kocsmát, amelyek közül az egyikben olyan szag volt, mintha a padló az elmúlt húsz év összes rossz döntését magába szívta volna. Mindenhol hallottak róla. Senki sem tudta, hol van. Ez tipikus volt. Egy ember lehet egyszerre teljesen ismert és teljesen elérhetetlen. A modern társadalom pedig természetesen képes műholdakat pályára állítani, de egy alkoholista Lászlót megtalálni Szegeden már komolyabb kihívásnak bizonyul.

Késő délután visszamentem a régi kocsma környékére. A hely már zárva volt évek óta, a cégér helyén csak két rozsdás vas tartó maradt a falban. Az ablakokat bedeszkázták, a bejárat előtt gaz nőtt ki a repedésekből. Mégis megálltam előtte, mert bizonyos helyek akkor is beszélnek, ha már nincs bennük élet. A donor neve többször kötődött ehhez a helyhez. Munka után ide jártak. Itt találkozott emberekkel. Itt látták utoljára józanul egyesek szerint. Mások szerint éppen itt kezdett el végleg szétesni. Az ilyen állítások között nehéz különbséget tenni. Az emberek szeretik az egyszerű okokat. „A kocsma tette tönkre.” „A válás után romlott el.” „A baleset óta nem volt önmaga.” Mintha egy élet egyetlen kapcsolóval működne. Pedig a legtöbb ember lassan megy tönkre, több kéz munkájával, sajátjával együtt.

Az épület oldalán egy régi, félig letépett plakát maradványa lógott. A papír alatt valami karcolás látszott a vakolatban. Közelebb léptem. Nem volt írás. Csak vonalak. Talán gyerekek kaparták oda. Talán részeg férfiak. Talán senki sem emlékezett rá. Mégis furcsa érzés fogott el. A jobb kéz történetében valami kézzelfoghatóan jelen volt ezen a helyen. Nem bizonyítékként. Nem adatként. Inkább nyomásként, mint amikor az ember érzi a vihar előtti levegőt, de az ég még csak szürke.

A szállásra visszaérve már sötétedett. Átöltöztem, de nem feküdtem le. A noteszemben új oldalt nyitottam Lászlónak. Felírtam minden említést, minden helyet, minden mondatot. „Ott volt azon az estén.” „Sokat beszél.” „Nem mindegy, mikor hisz neki az ember.” „Már nincs mitől félnie.” Ezeket a mondatokat egymás alá írtam, majd melléjük húztam egy függőleges vonalat. A vonal másik oldalára a donor utolsó éveinek ismert eseményei kerültek: munkahelyi baleset, válás, költözés, kocsma, megszakadt kapcsolatok, halál. Nem állt össze. Még nem. De a szövet már feszült.

Éjfél után nem sokkal kopogást hallottam.

Nem az ajtón.

Az ablakon.

Először azt hittem, az eső erősödött fel, de az eső addigra elállt. A hang halk volt, szabálytalan, mintha valami apró tárgy ütődne az üveghez. Felálltam, leoltottam az asztali lámpát, és a sötét szobában oldalról közelítettem az ablakhoz. A harmadik emeleten voltam. Az ablak előtt nem állt erkély, csak egy keskeny párkány és a ház fala. Kint az utca lámpái sárgás fényben áztatták a nedves járdát. Senkit nem láttam.

Aztán újra koppant valami.

Lenéztem.

Az utcán, a ház túloldalán egy alak állt a kapualj árnyékában. Nem mozdult. Nem integetett. Nem nézett fel látványosan, mégis biztos voltam benne, hogy engem figyel. A testtartása nem a véletlen járókelőké volt. Azok mennek valahová. Ez az alak várt.

Nem nyitottam ablakot. Nem mentem le rögtön. Az ember, ha esze van, nem rohan bele minden sötét kapualjba csak azért, mert valaki köveket dobál az ablakára, bár kétségtelen, hogy a teljes emberi történelem jelentős részét olyan döntések alkotják, amelyek ennél sem voltak sokkal megfontoltabbak.

Visszaléptem az asztalhoz, eltettem a legfontosabb jegyzeteimet, a telefont a kabátzsebembe csúsztattam, majd lementem a lépcsőházba. Nem használtam liftet. A lift túl hangos, túl kiszámítható, és túl gyakran romlik el pont akkor, amikor az embernek semmi kedve egy fémdobozban várni a sorsát. A kapunál megálltam, hallgatóztam, aztán kiléptem.

A kapualj üres volt.

Az alak nem állt ott.

A járdán viszont egy összehajtott papírlap hevert, amelyet egy kis kaviccsal nehezítettek le. Felvettem. A papír nedves volt a szélén, de az írás olvasható maradt. Nyomtatott betűkkel, vastag tollal csak ennyi állt rajta:

„NE LÁSZLÓVAL KEZDJE.”

A város hirtelen sokkal csendesebbnek tűnt.

Nem a fenyegetés miatt.

Mert ez nem fenyegetés volt.

Vagy legalábbis nem csak az.

Ez figyelmeztetés volt.

És a figyelmeztetésekben az a legkellemetlenebb, hogy néha azok adják őket, akik segíteni akarnak, néha pedig azok, akik nem szeretnék, hogy túl közel kerüljünk valamihez. A kettő között első pillantásra bosszantóan kevés különbség van. Mintha az élet direkt úgy lenne megírva, hogy a használati útmutatót valami részeg hivatalnok fordította volna le rossz magyarsággal.

Felnéztem az utca két irányába. Senki. Egy autó kanyarodott be a sarkon, lassan elhaladt mellettem, majd továbbment. A szívverésem nem gyorsult fel látványosan, de a figyelmem élesebb lett. Eddig Szeged csak kutatási helyszín volt. Most viszont valaki tudta, hol szálltam meg. Valaki figyelt. Valaki tudta, hogy Lászlót keresem.

Ez már nem múlt volt.

Ez jelen.

Visszamentem a lakásba, bezártam az ajtót, és az asztalra tettem a papírt. Nem nyúltam hozzá pár percig. Csak néztem. A betűk egyenetlenek voltak, de nem kapkodók. Aki írta, szándékosan írta nagybetűkkel, hogy ne legyen könnyű felismerni a kézírását. A papír egy sima jegyzetlap volt, olyasmi, amit bármelyik boltban lehet kapni. Semmi azonosítható. Ez bosszantóan ésszerű volt.

A noteszemben új bejegyzést nyitottam.

„Valaki tudja, hogy Lászlót keresem.”

Alá írtam:

„Valaki nem akarja, hogy vele kezdjem.”

Majd néhány másodpercnyi gondolkodás után hozzátettem:

„Vagy azt akarja, hogy pontosan vele kezdjem.”

Mert ilyen az emberi kommunikáció csodálatos mocsara. Ha valaki azt írja, ne menj balra, abból nem következik biztosan, hogy jobbra kell menni. Lehet, hogy csapda. Lehet, hogy segítség. Lehet, hogy mindkettő. Vagy lehet, hogy valaki egyszerűen csak élvezi, hogy mások fejében rendetlenséget okozhat, ami egyébként az emberi faj egyik legősibb szabadidős tevékenysége.

Aznap éjjel már nem aludtam. Hajnalig újra és újra átnéztem a szegedi anyagot, most már nemcsak László után kutatva, hanem azt keresve, ki tudhatott arról, hogy őt keresem. A presszós nő. A két férfi a dohánybolt előtt. A kocsmák valamelyikében hallgató emberek. Vagy valaki, akit észre sem vettem. Ez volt a legvalószínűbb. Az ember azt hiszi, figyel, közben a figyelme is csak olyan, mint egy gyenge zseblámpa: arra világít, amerre tartod, minden más pedig sötétben marad.

Reggel hétkor már úton voltam vissza a panelházhoz. A figyelmeztetés ellenére nem Lászlóval kezdtem. Nem azért, mert engedelmeskedni akartam az ismeretlen üzenetnek. Hanem mert ha valaki figyelmeztet, érdemes kideríteni, milyen útvonalat akar elkerülni vagy rám erőltetni. A volt feleség lakása most már fontosabbnak tűnt. Ha ugyanaz a vezetéknév szerepelt a kapucsengőn, akkor vagy ő lakott még ott, vagy valaki a családjából. Mindkettő számított.

A lépcsőház hideg volt és dohos. A falakon régi festés, postaládákon ragasztott nevek, néhány letépett hirdetés maradványa. A negyedik emeletre gyalog mentem fel. A donor egykori lakásának ajtaja előtt megálltam. Nem csöngettem azonnal. Hallgatóztam. Odabent halk mozgás hallatszott, talán rádió, talán televízió. Végül megnyomtam a csengőt.

Hosszú várakozás után egy női hang szólt ki.

– Ki az?

Nem mondtam nevet. Csak annyit, hogy egy régi ügyben keresem a donorral kapcsolatban. A csend túl hosszúra nyúlt. Azt hittem, nem nyit ajtót. Aztán a zár kattant, az ajtó résnyire nyílt, és egy hatvan körüli nő nézett ki rajta. Az arca fáradt volt, de nem törékeny. Nem az a fajta fáradtság ült rajta, amely pihenéssel elmúlik. Inkább az, amely évek alatt épül be a vonások közé, és végül a személyiség részének kezdi hazudni magát.

– Maga kicsoda?

Ismét ugyanaz a kérdés. Már-már meghitt volt, mint egy családi hagyomány, csak kevesebb bejglivel és több bizalmatlansággal.

– A férje múltját kutatom.

– Volt férjem.

– Tudom.

– Akkor mondja pontosan.

– A volt férje múltját kutatom.

A nő szeme összeszűkült.

– Minek?

– Mert vannak dolgok, amelyek nem állnak össze a halála körül.

– A halála körül minden összeállt. Meghalt. Eltemették. Vége.

– Ön szerint igen?

– Szerintem az embereknek néha hagyni kellene a halottakat békén.

– Néha igen.

– Ez nem olyan?

– Nem tudom még.

A nő majdnem becsukta az ajtót. Láttam a mozdulatban. Aztán valamiért mégsem tette. Talán a bizonytalanságom miatt. Az emberek néha jobban bíznak abban, aki nem tesz úgy, mintha mindent tudna. A túl biztos ember vagy bolond, vagy hazudik, rosszabb esetben politikai pályára készül.

– Nem akarok bajt – mondtam.

– A bajnak ez nem szokott számítani.

Ebben igaza volt.

– Csak kérdezni szeretnék.

– Mindenki ezt mondja, mielőtt olyat kérdez, amit nem kellene.

– Lászlóról is.

A nő arca ekkor megváltozott.

Nem látványosan.

De elég volt.

– Ki mondta ezt a nevet?

– Többen.

– Akkor azoktól kérdezzen.

– Az egyikük szerint vele kellene kezdenem. Valaki más szerint nem.

A nő keze megszorította az ajtó szélét.

– Mit jelent az, hogy valaki más szerint nem?

Elővettem a papírt, de nem adtam oda. Csak megmutattam neki a két sort. Elolvasta. Az arca elsápadt.

– Ezt hol kapta?

– Az éjjel dobták be a szállásomnál.

– Tudják, hol lakik?

– Úgy tűnik.

– Akkor menjen haza.

– Nem fogok.

A nő halkan, keserűen felnevetett.

– Ezt ő is mindig így mondta.

– A volt férje?

– Nem. László.

Ez váratlan volt.

– Ismerte jól?

– Mindenki ismerte, aki akkoriban ott mozgott.

– És a férje?

– Túl jól.

– Mit jelent ez?

A nő rám nézett, aztán hátra, a lakás belseje felé. Valaki más is lehetett bent, vagy csak a múlt hangjától tartott, az emberek néha azt is ellenőrzik, nem hallgatózik-e a saját emlékezetük a szoba sarkában.

– Jöjjön be öt percre – mondta végül. – De ha bármit félreért, vagy olyasmit ír le, amit nem mondtam, kidobom.

Beléptem.

A lakás tiszta volt, túlságosan is rendezett. A nappaliban régi bútorok álltak, a falon családi fotók, de a donor arca sehol sem volt kint. Ez sokat mondott. Nem azt, hogy gyűlölte. A gyűlölet gyakran megtartja a képeket, hogy legyen mire nézni, amikor újra fel akarja melegíteni magát. Itt inkább eltávolítás történt. Tudatos. Fegyelmezett. Mintha a lakásból kivágták volna az életének egy darabját, de a falon még látszana a helye.

Leültünk a konyhában. A nő nem kínált kávéval. Nem bántam. Nem vendég voltam, hanem kellemetlenség, aki cipőben érkezett a múltba.

– Mit akar tudni? – kérdezte.

– Azt, mi történt azon az estén, amely után a volt férje megváltozott.

A nő lehunyta a szemét.

– Ki mondta ezt?

– Egy régi ismerős.

– A presszóban?

Nem válaszoltam. Ő pedig ebből megértette.

– Mindig túl sokat beszélt.

– Tehát igaz?

– Attól függ, mit nevez igaznak.

– Történt valami?

– Mindig történik valami. Csak az a kérdés, ki meri később ugyanazon a néven nevezni.

– És ön meri?

A nő hosszú ideig hallgatott. Az asztalon egy porcelán cukortartó állt, mellette gyógyszeres doboz. A keze néha megmozdult az asztallapon, mintha keresne valamit, amit már régen nem tart ott.

– A volt férjem jó kezű ember volt – mondta végül.

Ez a mondat váratlanul ért.

– Jó kezű?

– Igen. Mindent meg tudott javítani. Zárat, csapot, kerítést, motort, játékot. Ha valami eltört, ő megfogta, nézte egy darabig, aztán valahogy működni kezdett. Nem volt iskolázott ember, de a kezében volt valami. Értette az anyagot.

A jobb kéz.

A szavak lassan süllyedtek le bennem.

– És azután?

– Azután nem bízott a saját kezében.

– Miért?

A nő szája megrándult.

– Mert egyszer olyasmit fogott meg, amit nem kellett volna.

A konyhában megállt a levegő.

– Mit?

– Nem tárgyat.

– Hanem?

– Egy embert.

Nem szóltam közbe.

– Nem úgy, ahogy gondolja – mondta gyorsan, bár fogalma sem lehetett, mire gondolok. – Nem verekedés volt. Nem akkor. Hanem… segített valakinek. Legalábbis azt hitte.

– Kinek?

– Egy fiúnak.

– Milyen fiúnak?

– Fiatalnak. Talán tizennyolc, tizenkilenc. Nem tudom pontosan.

– Hol?

– A régi kocsmánál kezdődött. Aztán a telephelynél folytatódott.

– László ott volt?

– László mindenhol ott volt, ahol nem kellett volna.

– A fiú meghalt?

A nő rám nézett.

Nem válaszolt rögtön.

És néha a csend a legrosszabb válasz.

– Nem akkor – mondta végül.

– Később?

– Azt mondták, elment.

– Kik mondták?

– Akiknek érdekük volt ezt mondani.

– És a volt férje?

– Ő látta, hogy nem így volt.

– Mit látott?

A nő felállt, az ablakhoz ment, kinézett a lakótelepre. A panelházak között gyerekek mentek iskolába, egy kutya rángatta a pórázt, egy nő szatyorral vitatkozott a gravitációval. A világ odakint teljesen közömbös volt. Ez mindig különösen kegyetlen. Az ember élete belül szétesik, odakint pedig valaki ugyanúgy megveszi a fél kiló parizert.

– Nem mondta el nekem pontosan – szólalt meg a nő. – Sokáig nem. Csak annyit láttam, hogy mossa a kezét.

– Vér volt rajta?

– Nem.

– Akkor?

– Semmi nem volt rajta.

Visszafordult.

– Éppen ez volt az ijesztő. Hogy semmi nem volt rajta, mégis úgy mosta, mintha soha nem lehetne tiszta.

A mondat lassan beleégett a jegyzeteim közé, pedig még le sem írtam. A kéz. A mosás. A láthatatlan szennyeződés. Az emberi bűntudat egyik legősibb koreográfiája. Shakespeare óta tudjuk, persze az emberiségnek ehhez is kellett pár ezer évnyi öldöklés és néhány zseniális dráma, mert egyébként magától nehezen tanul.

– Beszélt róla valaha?

– Részegen.

– Mit mondott?

– Hogy nem kellett volna elengednie.

– Kit?

– A fiút.

– Honnan?

– Onnan.

– A telephelyről?

A nő visszaült, és a gyógyszeres dobozt kezdte igazgatni.

– Nem tudom.

– De sejti.

– A sejtés nem bizonyíték.

– Nem is bíróságon vagyunk.

– Pont ez a baj.

Ez is igaz volt.

– Mi lett a fiú neve?

– Nem tudom.

– László tudta?

– László mindent tudott. A maga módján.

– Akkor miért mondták, hogy ne vele kezdjem?

A nő a papírra nézett, amelyet az asztalra tettem.

– Mert ha László beszél, mások is előkerülnek.

– Kik?

– Olyanok, akiknek már rég nem kellene.

– Miklós?

A név úgy hagyta el a számat, hogy szinte magam is meglepődtem rajta. Kecskemétből hoztam magammal, Bálint spirálfüzetéből, abból a mondatból, amely azt állította, hogy az egész régebben kezdődött. Nem vártam, hogy Szegeden visszhangot kap. A nő azonban úgy merevedett meg, mintha nem nevet mondtam volna, hanem valaki hirtelen kinyitott volna egy rég lezárt ajtót mögötte.

– Honnan tudja ezt a nevet?

Most már nem csak érdeklődött.

Félt.

– Kecskemétről.

– Mi köze ennek Kecskeméthez?

– Éppen ezt próbálom kideríteni.

– Maga nem tudja, mibe nyúlt bele.

– Ezt már mondták párszor.

– Akkor talán ideje lenne elhinni.

– Ki Miklós?

A nő nem válaszolt.

– A volt férje ismerte?

– Nem tudom.

– László ismerte?

– Valószínűleg.

– A fiúhoz volt köze?

– Menjen el.

– Kérem.

– Nem. Most menjen el.

Felállt. A beszélgetés véget ért. Nem azért, mert nem lett volna több mondanivalója, hanem mert túl sok lett. A határhoz értünk. Egy lépéssel tovább, és vagy bezárul végleg, vagy összetörik. Egyik sem lett volna hasznos aznap.

Az ajtóban még megálltam.

– A volt férje miért halt meg?

A nő keze már a kilincsen volt.

– Maga szerint miért?

– A papírok szerint betegség.

– Akkor írja azt.

– És ön szerint?

A nő arca hirtelen nagyon öregnek tűnt.

– Szerintem vannak emberek, akik nem egyszer halnak meg. Először akkor, amikor rájönnek, hogy mit tettek. Másodszor akkor, amikor rájönnek, hogy már nem lehet jóvátenni. A harmadik csak a test dolga.

Azzal becsukta az ajtót.

A lépcsőházban hosszú ideig álltam mozdulatlanul. Nem azért, mert nem tudtam merre menni. Hanem mert hirtelen túl sok minden mozdult meg egyszerre. A fiú. László. A telephely. A kézmosás. Miklós. Kecskemét. Bálint mondata. Ha velem történik valami, akkor az egész régebben kezdődött. A szál nemcsak továbbment Szegedre. Itt már várt rám.

Odakint elállt az eső. A lakótelep nedves betonja fölött párás levegő ült. Elindultam gyalog a város felé, de közben tudtam, hogy a napnak még nincs vége. Most már nem kereshettem Lászlót ugyanazzal a türelemmel, mint előző nap. A történet megváltozott. Már nem egy régi munkatárs volt, akinek lehet pár emléke. László tanú volt. Talán résztvevő. Talán gyáva. Talán áldozat. Talán mind egyszerre, mert az emberek ritkán veszik a fáradságot, hogy erkölcsileg tiszta kategóriákba rendezzék magukat.

A Mars térre visszaérve már délelőtt volt. A piac zaja sűrűbben kavargott, mint előző nap. Most azonban más szemmel néztem mindent. A padokat. A buszmegállókat. A kocsmák ajtaját. Azokat az arcokat, amelyek túl sokat láttak, és túl keveset reméltek. Végül a buszpályaudvar mögötti szűkebb utcában találtam rá egy férfira, aki egy fal tövében ült, kabátját maga köré húzva, fején kötött sapka, mellette nejlonszatyor. Nem tudtam azonnal, hogy ő az. Csak amikor közelebb értem, és megláttam, hogy a jobb keze két ujja hiányzik, valami hideg futott végig bennem.

– László?

A férfi lassan felnézett. Az arca borostás volt, a szeme vörös, de nem teljesen zavaros. Ez rosszabb volt. A teljesen részeg emberből könnyebb kihúzni mondatokat, csak aztán nem tudja az ember, mit kezdjen velük. Ez a férfi azonban éppen annyira volt józan, hogy félni tudjon.

– Ki kérdi?

– Aki tegnap óta keresi.

– Akkor rossz helyen kereste.

– Most megtaláltam.

– Az nem ugyanaz.

Leültem a közelében, de nem túl közel. Nem akartam fölé magasodni. Az emberek, akiktől már sok mindent elvettek, a testtartásból is fenyegetést olvasnak.

– Beszélni szeretnék magával.

– Mindenki szeretne valamit.

– A régi fémipari cégről.

– Nincs régi cég.

– Tudom.

– Akkor miről beszélünk?

– Arról az estéről, amely után a donor megváltozott.

Nem mondtam ki a donor nevét. Mégis láttam, hogy felismeri.

László szája megrándult.

– Halott emberrel ne üzleteljen.

– Nem üzletelek.

– Akkor még rosszabb. Akkor hisz valamiben.

– Maga ott volt.

– Sok helyen voltam.

– A kocsmánál.

– Ott mindenki volt.

– A telephelynél is.

László ekkor nem válaszolt. A hiányos kezére nézett. A csonka ujjak látványa hirtelen túl pontosnak tűnt a jobb kéz fejezetéhez, és ettől egy pillanatra undorodni kezdtem a történet saját szimmetriájától. Az élet néha olyan motívumokat ismétel, amelyeket egy szerkesztő már rég kihúzna, mondván, túl direkt. A valóságot sajnos nem érdekli az ízlés.

– Ki küldte magát? – kérdezte László.

– Senki.

– Olyan nincs.

– Pedig most van.

– Akkor maga még ostobább, mint hittem.

– Lehet.

– Mit akar?

– A fiúról tudni.

Ez eltalálta.

László arca egy pillanatra összeomlott, aztán újra visszarendezte magát abba a fásult, védekező maszkká, amelyet valószínűleg évek óta hordott.

– Nincs fiú.

– Volt.

– Maga nem tud semmit.

– Ezért kérdezek.

– Ne kérdezzen.

– Miért?

– Mert aki kérdez, annak válaszolnak. És aki válaszol, az vagy hazudik, vagy meghal.

– Maga még él.

– Én már rég nem.

Ezt nem színpadiasan mondta. Nem önsajnálattal. Tényként. Ettől sokkal rosszabb volt.

– Mi történt vele?

– Kivel?

– A fiúval.

– Elment.

– Hová?

– Ahová az ilyen fiúk mennek, amikor útban vannak.

– Ez nem válasz.

– Dehogynem. Csak maga még válaszokat akar, nem igazságot.

A mondat kellemetlenül pontos volt.

– Mi volt a neve?

László lehajtotta a fejét.

– Nem mondom ki.

– Miért?

– Mert akkor megint itt lesz.

– A névtől?

– Maga még nem ért semmit.

Ebben is igaza lehetett, ami különösen bosszantó tulajdonsága volt ennek a beszélgetésnek.

– A donor segített neki?

László felkapta a fejét.

– Ő volt az egyetlen, aki segíteni akart.

– Akkor miért mosta a kezét utána?

A férfi szeme hirtelen éles lett.

– Ki mondta ezt?

– Valaki, aki látta.

– Az asszony.

Nem kérdezte. Tudta.

– Ő nem tudott mindent – mondta László.

– Akkor mondja el maga.

– Nem lehet.

– Miért?

– Mert nem úgy kezdődött, ahogy maga hiszi.

– Hanem?

László nevetett egyet. Száraz, köhögő nevetés volt.

– Mindig azt hiszik, aznap este kezdődött. A kocsma. A fiú. A telep. A vér nélkül maradt kéz. Szép kis történet, nem? El lehet mondani. Van eleje, közepe, vége. Az emberek szeretik az ilyet, mert elfér a fejükben.

– És valójában?

– Valójában az a fiú már akkor halott volt, amikor először belépett oda.

– Ezt hogy érti?

– Úgy, hogy nem azon az estén döntötték el.

– Kik?

László tekintete körbejárt az utcán. Nem látványosan, de eléggé. Félt. És most már tudtam, hogy nem a múltjától fél. Hanem attól, hogy a múlt még mindig tud mozogni.

– Van pénze? – kérdezte.

Elővettem valamennyit. Nem sokat. Nem akartam vásárlásnak tűntetni. Ő mégis elvette. Az ember méltósága és éhsége között ritkán a méltóság győz, bármennyire szeretnek erről szép mondatokat gyártani azok, akik aznap már ettek.

– Este jöjjön a régi híd alá – mondta.

– Miért nem most?

– Mert most figyelnek.

– Kik?

– Akik mindig.

– Neveket akarok.

– Este talán kap egyet.

– Miklós?

László arca megint megváltozott.

– Ki a franc maga?

– Mondtam. Valaki, aki összerakja a történetet.

– Akkor rossz darabbal kezdte.

– Lehet.

– Nem lehet. Biztos.

Felállt, a szatyrát felkapta, és meglepően gyorsan elindult az utca vége felé. Nem követtem. Ha követem, vége. Vagy eltűnik, vagy pánikba esik, vagy valaki más is észreveszi, hogy túl fontos lett. Hagytam elmenni.

A nap hátralévő részében nem mentem vissza a szállásra. Túl kiszámítható lett volna. Ehelyett beültem egy könyvtár olvasótermébe, ahol a csend hivatalos intézménnyé volt nemesítve, ami azért szép teljesítmény egy olyan fajtól, amely egyébként képes a telefonján kihangosítva videót nézni buszon. Ott rendeztem a jegyzeteimet. A fiú. A donor. László. A volt feleség. Miklós. A telephely. A figyelmeztetés. A pontok között most már nemcsak vonalak voltak, hanem irányok is. A történet nem a donor halálától indult visszafelé. Valami régebbi eseményhez vezetett, amelyben a donor talán nem bűnös volt, hanem tanú, segítő, vagy csak egy ember, aki rosszkor döntött úgy, hogy végre tesz valamit.

Este, amikor elindultam a híd felé, a Tisza fölött alacsonyan lógtak a felhők. A város fényei reszkettek a vízen. A part mentén kevés ember járt. Ez jó volt, és rossz. Jó, mert nem kellett tömegben mozognom. Rossz, mert a magány mindig láthatóbbá teszi azt, aki nem akar látható lenni. A híd alatt hidegebb volt. A beton nedves szagot árasztott, a víz sötéten mozgott a közelben. László már ott volt.

Nem egyedül.

Mellette egy nő állt.

Idősebb volt nála, de nem sokkal. Vastag kabátot viselt, fején kendőt. Az arcát először nem láttam jól. Amikor közelebb léptem, hátrált egy fél lépést.

– Ő ki? – kérdeztem.

– Aki még emlékszik a fiú nevére – mondta László.

A nő rám nézett.

– Maga keresi őt?

– Igen.

– Miért?

– Mert azt hiszem, köze volt ahhoz, ami a donorral történt.

– Azt a nevet ne mondja így.

– Hogyan?

– Mintha csak egy papír lenne.

Igaza volt. És utáltam, hogy igaza volt.

– Ki volt a fiú?

A nő sokáig hallgatott. A folyó hangja kitöltötte a csendet. László idegesen mozgott mellette.

– Tamás – mondta végül.

A név egyszerű volt. Túl egyszerű ahhoz képest, mennyi csend vette körül.

– Hány éves volt?

– Tizenkilenc.

– Honnan ismerték?

– A piacról. Néha pakolt. Néha a kocsmában segített. Nem volt senkije.

– Ez mit jelent?

– Azt, amit jelent. Nem volt, aki kérdezze, hová tűnt.

A mondat olyan hidegen érkezett, hogy egy pillanatra nem tudtam megszólalni. Mert ez volt az emberek világának egyik legaljasabb törvénye: nem minden eltűnés kelt ugyanakkora zajt. Van, aki után keresőcsapat indul. Van, aki után csak a por marad meg egy rossz matracon.

– Mi történt vele?

A nő Lászlóra nézett.

– Mondja el maga.

László káromkodott halkan, aztán a víz felé fordult.

– Aznap este Tamás bejött a kocsmába. Össze volt verve. Nem nagyon, de látszott rajta. Azt mondta, látta, amit nem kellett volna.

– Mit?

– Egy átadást.

– Milyen átadást?

– Papírok. Pénz. Nem tudom. Nem akartam tudni.

– Kik között?

László nem válaszolt.

A nő viszont igen.

– Miklós emberei és a telephely egyik vezetője között.

A név végre nem csak árnyék volt.

– Ki volt Miklós?

– Olyan ember, akinek mindenhol volt valakije – mondta a nő. – Nem nagy ember. Ne gondoljon filmekre. Nem ilyen öltönyös alvilági nagyúr volt, akitől mindenki remeg, mert ilyenekből már a tévé is túl sokat hazudott. Inkább olyan, aki tudta, kit kell meghívni, kit kell megitatni, kinek kell munkát adni, kinek kell tartozást elengedni, és mikor kell emlékeztetni valakit arra, hogy egyszer szívességet kapott.

Ez sokkal hihetőbb volt.

Az igazi hatalom gyakran nem látványos. Nem ül fekete autóban. Nem hord aranyláncot. Egyszerűen csak ott van a háttérben, és mindenki tudja, hogy bizonyos ajtók azért nyílnak vagy záródnak, mert valaki valahol telefonált.

– Bálint ismerte? – kérdeztem.

A nő nem tudta, ki az.

László viszont rám nézett.

– A kecskeméti?

A mellkasomban valami megfeszült.

– Ismerte Bálintot?

– Nem személyesen.

– Akkor honnan tud róla?

– Miklós emlegette.

– Mikor?

– Később. Amikor már baj volt.

– Milyen baj?

László a nőre nézett. A nő bólintott, de láttam, hogy fél.

– Tamás nem tűnt el rögtön – mondta László. – Először el akarták vinni valahová. A maga embere, a hegesztő, ezt látta meg. Ő nem volt benne semmiben. Csak rosszkor ment vissza a telepre a szerszámaiért. Tamás ott volt. Két férfi fogta. A fiú könyörgött. A hegesztő közbelépett.

– Megmentette?

László arca eltorzult.

– Egy darabig azt hittük.

– Mi történt?

– Elengedte a fiút. Vagyis azt hitte, elengedi. Kivitte a hátsó kapun. Azt mondta neki, menjen, bújjon el, reggel majd beszélnek. Tamás elfutott.

– És?

A nő válaszolt.

– Másnapra eltűnt.

– Holtan találták meg?

– Nem találták meg.

– Akkor honnan tudják, hogy meghalt?

László felemelte a csonka kezét.

– Onnan, hogy engem megkerestek utána.

A híd alatt hirtelen túl hideg lett.

– Magának ehhez volt köze?

– Én mondtam meg, merre futott.

Nem mentegetőzött.

Ez rosszabb volt minden mentegetőzésnél.

– Miért?

– Mert féltem.

A világ összes története vissza tudna térni ehhez az egy nyomorult mondathoz. Féltem. Az emberek ezzel indokolnak árulást, hallgatást, gyávaságot, túlélést, és néha igazuk van, néha nincs, legtöbbször pedig már késő eldönteni.

– A donor tudta?

– Később igen.

– Ezért mosott kezet?

– Nem. Azért, mert ő fogta meg utoljára úgy, hogy még segíthetett volna rajta.

– De segített.

– Nem eléggé.

– Ez nem ugyanaz.

László rám nézett.

– Próbálja ezt elmagyarázni egy embernek, aki minden éjjel azt látja, hogy egy fiú visszanéz rá a hátsó kapuból.

Nem tudtam válaszolni.

A nő ekkor közelebb lépett.

– A hegesztő később kutatni kezdett. Nem látványosan. Nem okosan. Csak a maga módján. Kérdezősködött. Kereste Tamást. Azt hitte, ha megtalálja, jóváteheti. Aztán rájött, hogy nemcsak egy eltűnt fiúról van szó.

– Hanem miről?

– Emberekről, akiket ide-oda mozgattak. Munkákról, tartozásokról, papírokról, cégekről. Olyan dolgokról, amelyekről a rendes emberek azt hiszik, messze történnek tőlük, aztán kiderül, hogy a szomszéd utcában.

– És Miklós?

– Összekötő volt.

– Kecskemét és Szeged között?

– Több hely között.

Több hely.

Debrecen.

Kecskemét.

Szeged.

A fal Budapesten hirtelen megjelent előttem. A vonalak. A városok. A donorok. A testrészek. És most először nemcsak én kötöttem össze őket fejben. Valaki más története is ugyanabba az irányba mutatott.

– A donor halála természetes volt? – kérdeztem.

László elfordult.

A nő mondta ki.

– A teste igen.

– És a többi?

– A többit lassan ölték meg benne.

– Kik?

– Akik elérték, hogy senki ne higgyen neki. Hogy igyon. Hogy balhésnak tűnjön. Hogy a lánya se bízzon benne. Hogy az asszony bezárja előtte az ajtót. Hogy ha egyszer végre kimond valamit, mindenki csak legyintsen: ugyan, már megint a részeg beszél.

Ez is módszer volt.

Nem kellett megölni valakit azonnal.

Elég volt elrontani a hitelét.

Az ember társas lény. Ha senki nem hisz neki, lassan saját maga is kételkedni kezd abban, amit látott. Ennél elegánsabb gyilkosságot alig talált ki a fajunk, és természetesen büszkén nevezzük ezt közösségi működésnek.

– Miért mondják el ezt most?

A nő Lászlóra nézett.

– Mert valaki megint kérdezősködik.

– Én.

– Nem csak maga.

Ez volt az a pillanat, amikor a Tisza zúgása mintha elhalkult volna.

– Ki még?

– Nem tudjuk.

– Mit kérdez?

– Ugyanazokat a neveket. Tamást. Lászlót. Miklóst. A hegesztőt.

– Mikor kezdte?

– Pár hete.

Pár hete. Vagyis nem az én szegedi érkezésem indította el. Valaki már előttem mozgott.

– Hogy néz ki?

– Nem láttam – mondta a nő. – Csak hallottam róla.

– Kitől?

– Olyanoktól, akik még beszélnek velem.

– Mit akar?

László keserűen nevetett.

– Ugyanazt, amit maga. Csak lehet, hogy nem ugyanazért.

A híd alatt állva végre megértettem, miért kaptam az üzenetet. „Ne Lászlóval kezdje.” Nem azért, mert László jelentéktelen volt. Hanem mert túl fontos. Mert ha László beszél, a történet nem a donor életének egyik szomorú epizódja marad, hanem átvezet valami nagyobba, régebbibe, veszélyesebbe. És ami ennél is rosszabb: nem én voltam az egyetlen, aki ezt felismerte.

– Van valami bizonyíték? – kérdeztem.

A nő a kabátja belső zsebébe nyúlt, és elővett egy összecsukott nejlontasakot. Benne régi fénykép volt, nedvességtől védve. Nem adta oda azonnal.

– Ez nem bizonyíték – mondta. – Csak emlék.

– Néha azzal kell kezdeni.

Átnyújtotta.

A képen öt ember állt a régi telephely egyik udvarán. A donor fiatalabb volt rajta, erősebb, mosolygott, egyik kezét egy vékony fiú vállára tette. A fiú talán tizenkilenc éves lehetett. Tamás. Mellette László, még ép kézzel, oldalra nézve. A kép szélén pedig egy férfi állt félprofilban. Nem nézett a kamerába. Nem volt rajta semmi feltűnő. Mégis azonnal tudtam, hogy őt kell néznem.

– Miklós? – kérdeztem.

A nő bólintott.

A fénykép hátoldalán dátum volt.

És egy helyszín.

Szeged.

Tizennégy évvel korábban.

Pont ugyanaz az év, amely a donor egyik régi fotóján szerepelt, azon, amelynek hátuljára valaki azt írta: „Akkor még minden rendben volt.”

Csakhogy most már tudtam, hogy akkor már semmi sem volt rendben.

Csak még nem mindenki látta.

A fényképet nézve eszembe jutott Bálint spirálfüzete. A név. Miklós. Lajosmizse. A mondat, amely szerint minden régebben kezdődött. Most Szegeden ugyanaz a név állt előttem egy régi fotón, egy eltűnt fiú mellett, egy olyan donor kezének közelében, aki élete hátralévő részében láthatatlan szennyeződést próbált lemosni magáról.

A jobb kéz története tehát nem a kézzel kezdődött.

Hanem azzal, amit egyszer megfogott.

És azzal, amit elengedett.

László ekkor hirtelen megmerevedett.

– Mennünk kell – mondta.

– Miért?

Nem válaszolt. A híd túlsó oldalára nézett. Két alak közeledett a part mentén. Nem siettek. Nem tettek semmi feltűnőt. Éppen ettől voltak feltűnők.

A nő azonnal visszavette volna a fényképet, de nem adtam. Már nem lehetett. Ha nála marad, eltűnhet. Ha nálam marad, engem keresnek. A választás csodálatos: melyik rosszabb legyen.

– Ezt elviszem – mondtam.

– Nem viheti.

– Muszáj.

– Akkor vigyázzon rá jobban, mint az emberekre szoktak.

Ez nagyon alacsony léc volt, de bólintottam.

László már indult. A nő követte. Én más irányba mozdultam, fel a lépcső felé. Nem futottam. A futás beismerés. A gyors séta még csak rossz lelkiismeret, abból pedig ebben az országban bőven akad, senkinek nem tűnik fel különösebben.

A város fényei közé visszaérve csak egyszer néztem hátra. A két alak már nem látszott tisztán. László és a nő eltűntek a híd alatti árnyékban. A fénykép a kabátom belső zsebében volt, a szívem közelében, ami biológiailag ironikus, történetileg viszont egyre kevésbé tűnt véletlennek.

A szállásra nem mentem vissza azonnal. Kerülőutat tettem, több utcán át, megálltam egy kirakat előtt, mintha néznék valamit, aztán egy másik utcán folytattam. Nem tudtam, követnek-e. Ez a legrosszabb állapot. Ha tudod, hogy követnek, legalább van mivel számolni. Ha nem tudod, minden ember gyanús lesz, ami bár emberismeretnek sem rossz kiindulópont, hosszú távon fárasztó.

Éjfél körül értem vissza a lakásba. Az ajtó zárva volt. Belül semmi nem mozdult. Mégis, amint beléptem, éreztem, hogy valami nem ugyanaz. A tárgyak a helyükön voltak. Az asztalon a papírok ugyanúgy feküdtek, a széken a kabátom korábbi gyűrődése, az ablaknál a függöny. De a levegő más volt. Ezt nem lehet megmagyarázni annak, aki még soha nem érezte. Egy szoba akkor is elárulja, ha valaki járt benne, amikor minden tárgy pontosan oda kerül vissza, ahol volt.

Az asztalhoz léptem.

A jegyzeteim között egy lap hiányzott.

Nem a legfontosabb.

Nem a leglátványosabb.

Hanem az, amelyre előző este felírtam: „Valaki tudja, hogy Lászlót keresem.”

Alatta pedig: „Vagy azt akarja, hogy pontosan vele kezdjem.”

Aki bent járt, nem a donor teljes mappáját vitte el. Nem rombolt. Nem keresett kapkodva. Csak azt az egy lapot emelte ki. Ez sokkal rosszabb volt. Mert azt jelentette, hogy tudta, mit keres. Vagy üzenni akart.

Leültem az asztalhoz, elővettem a fényképet, és a lámpa fényébe tartottam. Öt ember. A donor. Tamás. László. Miklós. Egy ötödik férfi, akit még nem tudtam azonosítani. A jobb kéz a fiú vállán. Nem szorította. Nem tartotta fogva. Inkább óvta. Vagy legalábbis a kép ezt hazudta. A fényképek ebben nagyon tehetségesek. Kiragadnak egy pillanatot, aztán úgy tesznek, mintha az egész élet tanúi lennének.

A kép hátoldalán a dátum alatt volt még valami, amit a híd alatt nem vettem észre. Halvány ceruzanyom, részben elkenődve. Közelebb hajoltam.

Három betű.

„KAP”

Először nem értettem.

Aztán a kezem lassan megállt.

Kaposvár?

Nem. Túl korai volt erre gondolni. Nem ugorhattam ennyire előre. A történet most Szegednél tartott. A jobb kéznél. Mégis a három betű ott állt a papíron, és úgy viselkedett, mint minden kellemetlen nyom: nem törődött azzal, hogy nekem milyen fejezetszerkezet volna kényelmes. A valóság, ez a modortalan szerkesztő, megint előre lapozott.

Aznap éjjel végül egyetlen mondatot írtam a noteszembe.

„A jobb kéz nemcsak dolgozott, hanem egyszer megpróbált megmenteni valakit.”

Aztán alá:

„És talán éppen ezért kellett lassan tönkremennie.”

Nem aludtam sokat. A város fölött hajnalban újra esőfelhők gyűltek. A szoba szürke fényben állt, az asztalon a fénykép, mellette a figyelmeztető papír, a hiányzó jegyzetlap helye pedig úgy tátongott a többi között, mint egy kihúzott fog. Tudtam, hogy Szeged története még csak most kezdődött el igazán, és azt is, hogy ettől a ponttól már nem tudom egyszerűen donoréletrajzként kezelni. Tamás eltűnése, László árulása, Miklós neve, Bálint kecskeméti jegyzetei és az ismeretlen, aki a szállásomon járt, mind ugyanabba az irányba mutattak. Nem világosan, nem szépen, nem úgy, ahogy egy rendes történetnek illene, hanem kuszán, nedvesen, emberi módon.

Reggel, mielőtt elindultam volna, még egyszer megnéztem a saját jobb kezemet. Nem azért, mert választ vártam tőle. A test nem válaszol ilyen egyszerűen. De a kéz ott volt előttem, engedelmesen, mozdulatlanul, mintha semmi köze nem lenne ahhoz az emberhez, aki egykor használta. Ez volt a legnagyobb hazugság. A test nem felejt olyan könnyen, mint a papírok. Az izmok, a hegek, a régi mozdulatok valahol tovább élnek, még akkor is, ha az ember nem tudja, mit hordoz.

És miközben az ujjaimat néztem, először értettem meg igazán, hogy ez a fejezet nem arról fog szólni, mit tett egy ember.

Hanem arról, mit nem tudott többé letenni.

Másnap reggel nem azzal kezdtem, hogy rendet raktam. Ez önmagában is elárult valamit rólam, bár a világ szerencséjére nem kellett hivatalos pszichológiai szakvéleményt készíteni róla. Az asztalon fekvő papírok, a fénykép, a figyelmeztetés, a hiányzó jegyzetlap üres helye mind azt követelte volna, hogy előbb rendszerezzem a káoszt, de a káosz néha őszintébb, amíg érintetlen. Ha az ember túl gyorsan rendet rak, könnyen eltünteti azokat az apró elmozdulásokat, amelyekből később megérthetné, mi történt. Ezért inkább csak álltam a kis szegedi lakás közepén, és néztem a helyiséget. Az ajtó zárja ép volt. Az ablakon nem látszott feszegetés. A fiókok nem voltak kihúzva, a táskámat nem borították ki, a pénzemet nem vitték el, a telefonomhoz nem nyúltak. Aki bejött, nem tolvaj volt. Vagy ha igen, akkor a szakma különösen unalmas, filozófiai ágát képviselte, ahol az ember nem értéket lop, hanem mondatokat.

A hiányzó lap miatt azonban nem a veszteség bosszantott, hanem a pontosság. Azt a lapot vitték el, amelyen már nem a donor múltjáról írtam, hanem arról, hogy a jelenben is mozog valaki. Ez pedig azt jelentette, hogy a betolakodó nemcsak az iratok között keresett, hanem tudta, melyik gondolatom veszélyes. Ezt nehezebb volt lenyelni. A papírokhoz bárki hozzáférhet, ha elég ügyes, erőszakos vagy szerencsés. Egy gondolatot viszont csak akkor talál meg pontosan, ha valaki már előre tudja, merre haladsz. Odaléptem az asztalhoz, és új lapot nyitottam a noteszben. Nem próbáltam visszaidézni szó szerint az elveszett jegyzetet. Inkább leírtam, amit a lopás ténye mondott el: valaki bejutott a szállásra; nem keresett általánosan; egyetlen megfigyelést vitt el; tudta, hogy László kulcsfigura; nem akarta elvinni a fényképet, mert azt akkor még nem tarthatta nálam, vagy nem tudta, hogy már nálam van; és ami a legfontosabb, nem ijeszteni akart, hanem ellenőrizni. A fenyegetések hangosak. Az ellenőrzés csendes. Ezért veszélyesebb.

A fényképet még egyszer alaposan megvizsgáltam. Öt ember az udvaron. A donor jobb keze Tamás vállán. László oldalra néz, mintha a kép készítésének pillanatában valaki mást figyelne. Miklós félprofilban áll, kissé távolabb, nem a csoporthoz tartozva, inkább úgy, mint aki jelen van, de nem akar részese lenni annak, ami látható. Az ötödik férfi magasabb volt a többieknél, kopaszodó, erős nyakú, munkáskabátban. Őt nem ismertem. Még. A kép hátoldalán a dátum mellett ott volt az a három halvány betű: KAP. Nem akartam túl sok jelentést adni neki. Az emberi agy undorító lelkesedéssel képes értelmet hazudni bármilyen pacába, ezért van az, hogy valaki pirítósban szenteket lát, más meg parlamenti vitákban érvelést. Mégis felírtam. Nem azért, mert biztosan Kaposvárt jelentette, hanem mert a végső fejezet városa már a projekt eleje óta ott állt előttem, mint egy távoli, sötét pont. A szív. Kaposvár. És most három betű úgy simult a kép hátuljára, mintha valaki előre elejtett volna egy morzsát azon az úton, amelyre még nem lett volna szabad rálépnem.

Aznap délelőtt nem kerestem sem Lászlót, sem a nőt, aki a híd alatt Tamás nevét kimondta. Nem azért, mert nem akartam. Hanem mert a tegnap esti találkozás után mindketten túl forró nyommá váltak. Ha valóban figyelték őket, azzal csak veszélybe sodortam volna őket, és magamat is. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy az igazság keresése nemes dolog. Ez részben igaz, részben gyerekes ostobaság. Az igazság keresése közben az ember mások életébe nyúl bele, régi sebekbe, gondosan eltemetett szégyenekbe, túlélésből összerakott hazugságokba. Nem lehet úgy csinálni, mintha minden kérdés ártatlan volna. Nincs ártatlan kérdés, csak olyan, amelynek a következményeit még nem látjuk.

Ezért a régi telephely felé indultam. Nem ugyanazon az útvonalon, mint előző nap. Kétszer is irányt váltottam, megálltam egy pékség előtt, vettem egy kávét, amely ízében valahol a meleg víz és a keserű megbánás között helyezkedett el, majd egy villamosmegállóban tíz percig úgy tettem, mintha menetrendet olvasnék. Nem láttam követőt. Ez nem nyugtatott meg. Aki igazán figyel, az nem úgy néz ki, mint aki figyel. A filmek ezt persze szeretik elrontani, napszemüveges alakokkal meg fekete autókkal, mert az emberiség jelentős része még a paranoiát is dekorálni akarja. A valóságban a megfigyelő lehet egy nyugdíjas nő szatyorral, egy futár, egy dohányzó férfi egy kapualjban, vagy senki, mert már eleve későn vetted észre, amit észre kellett volna.

A telephely környéke nappal kevésbé tűnt baljósnak, ami csak azt bizonyította, hogy a napfény néha remek kozmetikus, de pocsék igazságügyi szakértő. Az udvaron mozgás volt, teherautó állt a kapu előtt, két ember fémlapokat pakolt. A régi cég nyomai alatt új vállalkozás működött, de a tér szerkezete megmaradt. A portafülke, a hátsó kapu, a hosszú, félig fedett udvar, a rozsdás kerítés vonala mind ugyanaz lehetett, mint tizennégy éve. A fényképen látható udvarrészletet próbáltam összevetni a mostani látvánnyal. A kép hátterében egy alacsony melléképület állt, mellette nagy, sötét ajtóval. A kapun kívülről nem láttam be eléggé, de sejtettem, hogy még megvan. A donor ott állt Tamás mellett. Ha László igazat mondott, azon az estén a fiú valahol ezen az udvaron volt, két férfi között, és a hegesztő, aki talán csak a szerszámaiért ment vissza, megfogta a pillanatot, mielőtt végleg lezárult volna. Aztán elengedte. A történelem tele van nagy döntésekkel, de az emberi élet legkegyetlenebb fordulatai gyakran ilyen kicsi mozdulatokon múlnak: egy kapu kinyitása, egy váll megfogása, egy mondat, hogy fuss.

A környéken több régi üzlet működött még. Egy autóalkatrész-bolt, egy kis vegyesbolt, egy kulcsmásoló, amelynek kirakatában olyan kulcsok lógtak, mintha a lakosság összes rossz házasságának tartalékbejárata ott várakozna. A vegyesboltba mentem be először. A pult mögött egy ötvenes férfi állt, aki nem tűnt beszédesnek, de nem is teljesen érdektelennek. Vettem egy palack vizet és egy újságot, amelyre semmi szükségem nem volt, de a vásárlás néha belépőjegy az emberi társalgás legalacsonyabb szintű szentélyébe. A férfi a pénztárgépbe ütötte az összeget. Megkérdeztem, régóta működik-e itt a bolt. A válasz szerint tizenhét éve. Ez már elég volt.

A donor nevét óvatosan hoztam elő, nem kérdésként, inkább mellékesen, mintha régi ismerős után érdeklődnék. A férfi nem állt meg, nem dermedt le, nem lett látványosan ideges. Csak a tekintete csúszott félre egy pillanatra, a kirakat felé. Ez sokszor elég.

– Régen sokan jártak át a telepről – mondta. – Nem mindenkit jegyez meg az ember.

– Őt megjegyezte?

– A kezét.

Ez a válasz váratlanul ért, bár talán nem kellett volna. A fejezet úgy döntött, hogy a jelképrendszerét nem bízza a finomságra. Kedves tőle, mint egy kalapács.

– Miért pont a kezét?

– Mert mindig fekete volt. Nem koszos. Olyan munkáskéz. Beleivódott minden. Fém, korom, olaj. Hiába mosta. A körme alatt mindig ott maradt.

– Később is?

A férfi ekkor rám nézett.

– Később már túl sokat mosta.

– Ezt többen mondták.

– Akkor minek kérdezi?

– Mert azt szeretném tudni, mikor kezdődött.

– Azt itt mindenki tudta.

– Mit?

– Hogy volt az a fiú.

A szívem nem ugrott meg, de a figyelmem teljesen ráállt.

– Tamás?

A férfi szeme megkeményedett.

– Maga sokat tud.

– Keveset. Csak a neveket.

– Néha a nevek a legveszélyesebbek.

– Miért?

– Mert aki nevén nevez valakit, az már nem tud úgy tenni, mintha nem ember lett volna.

Ezt nem vártam tőle. A boltosok a világirodalomban méltatlanul alulhasznált erkölcsi tanúk, talán mert az emberek jobban szeretik, ha a bölcsesség könyvtárakban lakik, nem a felvágottas pult mellett.

– Ismerte Tamást?

– Látásból.

– Mit tudott róla?

– Dolgozott itt-ott. Pakolt. Segített. Nem volt rossz gyerek.

– Ez mit jelent pontosan?

– Azt, hogy nem volt elég rossz ahhoz, hogy túlélje azokat, akik körülötte voltak.

A mondatot nem kellett felírnom ahhoz, hogy megmaradjon.

– A telephelyen mit látott?

– Én semmit.

– De hallott.

– Mindenki hallott.

– Mit?

A férfi nem válaszolt azonnal. A bolt ajtaja fölött kis csengő lógott, és amikor egy idős asszony belépett, a beszélgetés azonnal megszakadt. Vett kenyeret, tejet, valami apróságot, közben panaszkodott az időre, a buszokra és általánosságban az életre, amely láthatóan személyesen sértette meg. Amikor elment, a férfi hosszú ideig nem folytatta. Vártam. Az emberek néha csak akkor beszélnek tovább, ha látják, hogy a másik nem próbálja sürgetni őket. A sürgetés bizalmatlanságot szül. A csend pedig, bármilyen kellemetlen is, néha megdolgozik helyettünk.

– Aznap este kiabálás volt – mondta végül. – A telep hátsó részén. Nem ritka dolog. Melósok, pia, pénz, tartozás. De ez más volt.

– Miben?

– Egy fiatal hang is volt benne.

– Tamásé?

– Gondolom.

– A donor is ott volt?

– Később láttam kijönni. Nem a kapun. A hátsó utcán.

– Egyedül?

– Nem.

– Tamással?

– Igen.

– Biztos?

– Igen.

– Hová mentek?

– A fiú futott. A hegesztő utána nézett. Aztán visszament.

– Vissza a telepre?

– Igen.

Ez új volt. László azt mondta, a donor kivitte Tamást a hátsó kapun, és azt mondta neki, fusson. De arról nem beszélt, hogy utána a donor visszament. Miért ment volna vissza? A szerszámokért? Magyarázkodni? Szembenézni valakivel? Vagy mert bent hagyott valamit, amitől később nem tudott szabadulni?

– Mi történt utána?

– Hajnalban jött a mentő.

– A cikkben munkahelyi baleset szerepelt.

– Akkor az szerepelt.

– Ki sérült meg?

A férfi arca bezárult.

– Ezt már ne kérdezze tőlem.

– Miért?

– Mert nekem boltom van. Családom. Unokám.

– Tizennégy éve történt.

– Maga tényleg azt hiszi, az idő mindent elintéz? Az idő csak rátesz egy réteg port. Aki tudja, hol kell megfújni, annak ugyanúgy előjön alóla minden.

Nem nyomultam tovább. Megköszöntem, fizetni már nem volt mit, ezért csak kiléptem a boltból, kezemben a feleslegesen megvett újsággal és a palack vízzel. A járdán megállva felírtam a lényeget: Tamás és a donor együtt hagyták el a hátsó kaput; a donor visszament; hajnalban mentő érkezett; a munkahelyi baleset valószínűleg nem az volt, aminek leírták. Ez már nem csak eltűnt fiú története volt. Valaki megsérült azon az éjjelen. Talán ezért kellett hivatalos magyarázat. Talán ezért kellett a cikk. Talán ezért kellett mindenkinek elhinnie, hogy Tamás elment, a donor pedig csak szétesett.

A következő cél a könyvtár és a helyi archívum volt. Nem akartam kizárólag élő emlékekre támaszkodni. Az emlékek sérülékenyek, és ami még rosszabb, hiúak. Az ember nemcsak arra emlékszik, ami történt, hanem arra is, amit utólag el tud viselni magáról. A korabeli újságcikkeket akartam átnézni, nemcsak a munkahelyi balesetről szólót, hanem az ugyanazon hét környékén megjelent rövid híreket is. Az ilyen esetek ritkán egyetlen nyomban maradnak fenn. Lehet egy baleseti hír, egy rendőrségi közlemény, egy eltűnésről szóló apró felhívás, vagy valami teljesen más, amit akkor senki sem kötött össze vele. A társadalom egyik kedvenc mutatványa, hogy szétszórja az összefüggő eseményeket külön rovatokba, aztán csodálkozik, hogy senki nem lát rendszert.

Az olvasóteremben régi lapszámokat kértem ki. A könyvtáros nő udvarias volt, de tartózkodó, és láthatóan nem érdekelte, miért akar valaki tizennégy évvel korábbi helyi hírekben turkálni. Ez megnyugtató volt. A közöny néha nagyobb védelem, mint a bizalom. A mikrofilmek, digitalizált másolatok és régi újságoldalak között órákig ültem. A szemem elfáradt, a hátam megfájdult, a kávéautomatából vett ital pedig olyan volt, mintha valaki egy barna ceruzát áztatott volna forró vízbe, de az ember nem esztétikai élményekért jár régi hírek közé. Dátum szerint haladtam. A fénykép hátoldalán szereplő nap előtti két hét és utána három hét anyagát néztem át. A munkahelyi balesetről szóló cikket megtaláltam. Ugyanaz a rövid, szürke anyag, amit már láttam: egy dolgozó kisebb sérülést szenvedett, a hatóságok vizsgálják a körülményeket, idegenkezűség nem merült fel. Ezt a kifejezést mindig különösen utáltam. Idegenkezűség. Mintha a kéznek állampolgársága volna. Mintha a bűn csak akkor lenne bűn, ha hivatalosan felismerhető ujjlenyomatot hagy.

A cikkben nem szerepelt név, csak életkor: ötvenkét éves férfi. Ez nem Tamás. Nem a donor. Nem László. Valaki más. Talán az ötödik férfi a képen? Vagy a telephely egyik vezetője? A következő napokban megjelent egy rövid közlemény arról, hogy az üzem zavartalanul működik tovább, a baleset nem veszélyeztette a dolgozókat. Ez a mondat olyan erőltetetten megnyugtató volt, hogy szinte kiabált. Amikor egy intézmény nagyon bizonygatja, hogy minden rendben van, általában épp valami bűzlik a háttérben. Ezt az emberek még mindig nem tanulták meg, pedig az elmúlt száz év bőven adott volna oktatási segédanyagot.

Aztán megtaláltam a harmadik hírt.

Nem ugyanazon az oldalon volt. Nem a baleseti rovatban. Egy apró közlemény a lap alján, majdnem elbújva két hirdetés között. Egy tizenkilenc éves fiatalember eltűnéséről szólt. A név: Tamás. Vezetéknévvel. Utolsó ismert tartózkodási hely: Mars tér környéke. A családja nem kereste. A bejelentést egy ismerős tette. A rendőrség információt kér. Semmi több.

A bejelentő neve nem szerepelt.

De legalább az eltűnés ténye hivatalosan is megvolt.

Másnap pedig semmi.

Harmadnap semmi.

Egy héttel később rövid hír: a fiatalember tartózkodási helye továbbra is ismeretlen. Bűncselekményre utaló körülmény nem merült fel.

Ez is milyen kényelmes mondat. Nem merült fel. Mintha a bűncselekmények udvariasan jelentkeznének az ügyfélszolgálaton, sorszámot húznának, és csak akkor léteznének, ha valaki hivatalosan észreveszi őket.

Kimásoltam mindent. A dátumokat. A megfogalmazásokat. A lap oldalszámát. Tamás vezetéknevét külön felírtam, de nem mondtam ki hangosan. A név most már emberré tette őt. Nem csak fiú volt, nem csak eltűnt alak a donor bűntudatában, hanem valaki, akinek teljes neve volt, életkora, utolsó ismert helye, és valaki, aki legalább egyszer bejelentette az eltűnését. Ez utóbbi különösen érdekelt. Ki jelentette be? A donor? László? A nő? Valaki más? A válaszhoz valószínűleg rendőrségi irat kellett volna, ahhoz pedig nekem nem volt hivatalos hozzáférésem. Az ember azt hinné, a huszonegyedik században minden adat elérhető, de ez csak azoknak a kényelmes hazugsága, akik még nem próbáltak meg valóban fontos dolgokat megtudni. A reklámok tudják, milyen zoknit néztél meg tegnap este, de egy eltűnt fiú bejelentőjének neve tizennégy év után is fal mögött marad. Civilizáció, te csodás, rozsdás bohóc.

Délutánra visszatértem a szállásra, de csak rövid időre. A fényképet nem hagyhattam ott. A legfontosabb iratokat magammal vittem, a többit úgy rendeztem el, hogy észrevegyem, ha újra hozzányúlnak. Apró, nevetséges csapdák voltak ezek: egy hajszál a mappa fedelén, egy papírsarok milliméterre beállítva, a szék lába pontosan a padló egyik karcolásához igazítva. Tudtam, hogy egy profi ilyesmin nevetne, már ha a profik nevetnének, és nem csak léteznének komor hatékonysággal, mint valami rosszkedvű háztartási gép. De aki előző éjjel bejött, talán nem számított rá, hogy észreveheti az ilyen apróságokat. Néha ennyi is elég.

Este megpróbáltam újra elérni a volt feleséget. Nem nyitott ajtót. A csengő után hosszú csend maradt. A lépcsőházban egy idős szomszédasszony kukucskált ki, majd azonnal visszahúzódott, ahogy ránéztem. A panelházakban a kíváncsiság és a félelem közös albérletben él. Az ajtó előtt hagyni nem akartam semmit. A papírok eltűnnek, az üzenetek rossz kézbe kerülnek, a jó szándék pedig általában olyan ügyetlenül viselkedik, hogy ha ember volna, már rég beleesett volna egy nyitott aknába. Inkább lementem, és a házzal szemben vártam húsz percig. Nem jött ki senki. Végül elindultam.

A következő állomás a régi kocsma volt. Nem azért, mert azt hittem, ott új bizonyítékot találok. Hanem mert az események útvonalát akartam testben is végigjárni. A kocsma, a telephely, a hátsó kapu, Tamás futása, a donor visszatérése. Az ilyen útvonalakban van valami, amit a papír nem ad vissza: távolság, idő, döntési lehetőség. Mennyi ideje volt Tamásnak eltűnni? Milyen irányba futhatott? Láthatta-e valaki? A donor mennyi idő alatt érhetett vissza a telepre? Ha hajnalban mentő érkezett, mi történt a köztes órákban? A kérdések nem lettek kevesebben. Csak végre elkezdtek helyet kapni.

A régi kocsma előtt megállva elővettem a fényképet. A donor arcán fiatalabb élet ült, olyan élet, amely még nem tudja, hogy hamarosan elkezdik aláásni. Tamás a képen kissé félénken mosolygott. Nem nézett egyenesen a kamerába. Az ember néha már egy fotón is látja, ki az, aki nem szokott hozzá, hogy helye legyen egy csoportban. A donor keze a vállán nem birtokló mozdulat volt, inkább bátorító. És ettől a kép még fájdalmasabb lett. Mert lehet, hogy az a kéz valóban segíteni akart. Lehet, hogy a jobb kéz eredetileg nem bűnös volt, hanem későn érkező. Az emberi tragédiák nagy része nem gonoszságból születik, hanem késésből. Valaki túl későn szól. Túl későn fordul vissza. Túl későn meri kimondani, amit addig is tudott. Aztán a világ, ez a türelmetlen mészáros, már nem várja meg a magyarázatot.

A telephely hátsó kapuja egy keskeny utcára nyílt. Onnan több irányba lehetett futni. Balra a lakóházak felé, jobbra egy nagyobb út irányába, egyenesen pedig egy sötétebb, raktárak közti szakaszra. Ha Tamás félt, valószínűleg nem a forgalmasabb utat választotta volna, hanem azt, amelyik gyorsabban eltünteti. Az emberek menekülés közben ritkán döntenek okosan. A test átveszi az irányítást, és a test a sötétet gyakran biztonságosabbnak hiszi, mert ott nem látják. Csakhogy a sötétben ő sem lát.

Végigmentem az egyenes irányon. A raktárak között ma már több helyen új kerítés állt, kamerákkal, riasztókkal. Tizennégy éve valószínűleg nyitottabb volt a terület. Az út végén egy elhanyagolt telekhez értem, mögötte keskeny átjáróval. Innen már vissza lehetett jutni a Mars tér felé. Ha Tamás erre futott, László könnyen láthatta, merre ment. Ha elmondta valakinek, perceken belül utolérhették. Nem kellett nagy összeesküvés. Nem kellett filmszerű üldözés. Csak néhány ember, aki tudja, melyik utcán kell átvágni.

A szűk átjáró végén egy garázssor húzódott. A kapuk többsége rozsdás volt, néhányon friss lakat. Az egyik garázs ajtaján régi, elmosódott matrica maradványa látszott. Nem tudom, miért álltam meg előtte. Talán mert a lakat újabb volt a többinél. Talán mert a földön cigarettacsikkek hevertek, frissebbek, mint a környék elhagyatottsága indokolta volna. Talán csak azért, mert néha az ember figyelme okosabb nála, ami nem különösebben nagy dicsőség, de hasznos.

Nem nyúltam a lakathoz. Csak felírtam a garázssor helyét. Aztán meghallottam mögöttem a lépteket.

Nem fordultam meg rögtön. Ez ösztön volt. Ha az ember túl gyorsan reagál, elárulja, hogy ideges. Inkább úgy tettem, mintha a telefonomat nézném. A lépések közelebb értek, aztán megálltak.

– Maga nagyon szeret rossz helyeken nézelődni.

A hang férfié volt. Nem Lászlóé. Nem ismerős.

Lassan megfordultam. Két férfi állt az átjáróban. Az egyik magasabb, széles vállú, rövid hajú. A másik alacsonyabb, de zömökebb. Nem tűntek részegnek. Nem tűntek véletlennek sem. Az arcukon az a nyugodt magabiztosság ült, amelyet olyan embereken látni, akik már régen megtanulták, hogy a puszta jelenlétükkel is tudnak nyomást gyakorolni. Az emberiség sajnálatos módon erre külön tehetséget tenyésztett ki magából.

– Eltévedtem – mondtam.

A magasabb elmosolyodott.

– Nagyon alaposan.

– Megesik.

– Nem magának való környék.

– Ezt sok helyről elmondták már.

– Akkor tanulhatna belőle.

– Lassú vagyok.

Az alacsonyabb egy lépést tett oldalra, elzárva a kijárat egy részét. Nem támadó mozdulat volt, inkább helyezkedés. Ez rosszabb. Aki rögtön támad, az indulatos. Aki helyezkedik, az gondolkodik.

– Mit keres? – kérdezte a magasabb.

– Régi címeket.

– Kinek?

– Magamnak.

– Rossz válasz.

– A jó válaszokat általában később szoktam kitalálni.

A férfi arca nem változott.

– Lászlóval beszélt?

Nem válaszoltam.

– Beszélt – mondta az alacsonyabb.

– Ha tudják, minek kérdezik?

A magasabb közelebb lépett.

– Mert szeretjük hallani, amikor valaki hazudik.

– Furcsa hobbi.

– Kevésbé veszélyes, mint a magáé.

Ez igaz lehetett.

– Hagyja békén az öreget – mondta.

– Lászlót?

– Mindenkit.

– És ha nem?

A magasabb sóhajtott, mintha untatná a kötelező fenyegetési protokoll. Megértettem. Az ember néha a saját szakmájától is megcsömörlik.

– Akkor először elvesznek dolgai. Aztán eltörnek dolgai. Aztán maga is.

– Ezt így szokták mondani, vagy improvizál?

Az alacsonyabb megindult felém, de a magasabb egy apró mozdulattal megállította. Ez fontos volt. Ő irányított.

– Nem akarjuk bántani – mondta.

– Ez mindig megnyugtat, amikor két idegen férfi egy garázssor mellett közli.

– Menjen haza.

– Messziről jöttem.

– Akkor hosszú útja lesz vissza.

– Ki küldte magukat?

A magasabb tekintete egy pillanatra megkeményedett.

– Maga még mindig azt hiszi, hogy itt mindenki küld valakit.

– Nem mindenki. Csak azok, akik nem akarnak személyesen megjelenni.

– Okosnak hiszi magát?

– Nem. Csak a többiek néha segítenek annak látszani.

Most először láttam rajta valódi ingerültséget. Nem sokat. De elég volt. A gúny néha hasznos fegyver, néha pedig csak elegáns módja annak, hogy az ember pofont rendeljen magának. Ezt is fel lehetne írni az emberiség használati útmutatójába, ha volna olyan, és nem veszett volna el már a tűz feltalálása után három perccel.

– Tamás meghalt? – kérdeztem hirtelen.

A kérdés megállította őket.

A magasabb nem válaszolt.

Az alacsonyabb viszont elrontotta. A szeme egy pillanatra a garázssor felé mozdult. Nem sokkal. Alig. De én láttam.

Nem biztos, hogy Tamás testét jelentette.

Nem biztos, hogy bármit.

De az átjáró, a garázs, a friss csikkek, az új lakat és ez a pillantás együtt már túl sok volt ahhoz, hogy elengedjem.

– Maga tényleg nagyon szeretne bajt – mondta a magasabb.

– Nem. Csak úgy tűnik, a bajnak sok a szabadideje, és folyton megtalál.

Ekkor megütött.

Nem ököllel, nem teljes erőből. Nyitott tenyérrel, gyorsan, pontosan, hogy ne törjön semmi, de érezzem a helyem. A fejem oldalra csapódott, a számban vér íze jelent meg. Nem estem el. Ez részben szerencse volt, részben makacsság, részben pedig az, hogy az ember néha puszta sértettségből is képes talpon maradni.

A magasabb közelebb hajolt.

– Ez volt az udvarias része.

– Akkor a vendégszeretetük lenyűgöző.

Most az alacsonyabb ütött volna, de távolabbról hirtelen kutyaugatás hallatszott, majd egy garázsajtó csikorgása. Valaki más is a közelben volt. A két férfi egyszerre nézett arrafelé. A pillanat elég volt. Nem futottam el. Az túl látványos lett volna. Csak hátráltam egy lépést, aztán még egyet, amíg a kijárat iránya szabaddá nem vált. A magasabb visszanézett rám, és a hangja most már teljesen hideg volt.

– A fényképet adja vissza.

Ez volt az igazi hiba.

Most már biztosan tudtam, hogy tudnak róla.

És azt is, hogy kell nekik.

– Milyen fényképet?

A férfi arca alapján ez a kérdés egyáltalán nem szórakoztatta. Milyen kár. Pedig ritkán adódik alkalom ilyen primitív, mégis kielégítő hazugságra.

– Utoljára mondom. Menjen haza.

Azzal hátralépett, és intett a másiknak. Nem követtek, amikor elindultam. Ez is üzenet volt. Nem kellett követniük. Tudták, hol lakom. Tudták, kit keresek. Tudták, hogy nálam van a fénykép. Vagy legalábbis sejtették. A szám sarkából vér szivárgott, amit a kabátujjammal töröltem le. A mozdulat valahogy sértően hétköznapi volt. Az ember kap egy pofont egy régi eltűnés miatt, aztán letörli a vért, és átmegy egy zebrán, miközben valaki türelmetlenül dudál, mert a civilizáció nagy kereke nem állhat meg holmi bűntudat és erőszak miatt.

Nem mentem vissza a szállásra. Egy közeli mosdóban rendbe szedtem az arcomat, amennyire lehetett, majd beültem egy forgalmasabb kávézóba. A fényképet elővettem, de az asztal alatt tartottam, a kabátom takarásában. Az alacsonyabb férfi pillantása a garázs felé. A magasabb mondata: „A fényképet adja vissza.” Ez azt jelentette, hogy a fénykép nemcsak emlék. Valami van rajta. Vagy valaki. Az ötödik férfi? Miklós? Tamás és a donor közelsége? A dátum? A hátoldal? A három betű? Vagy a háttérben látszó udvarrészlet? Az emberek gyakran nem azt akarják eltüntetni egy képről, ami középen van, hanem azt, ami véletlenül rákerült a szélére.

Közelebb hajoltam a képhez. A háttérben, a melléképület ajtaja mellett, halványan látszott egy tábla. Eddig nem figyeltem rá. A nagyítás nélkül nehezen volt olvasható, de a telefonom kamerájával ráközelítettem, és több próbálkozás után kivehetővé vált néhány betű. Nem teljes felirat. Csak töredék. „KAPU 3”. A hátoldalon lévő KAP tehát nem Kaposvár volt. Legalábbis nem biztosan. Lehetett egyszerűen a kapu jelölése. Kapu 3. A hátsó kapu? Az a kapu, amelyen Tamás elfutott? Vagy egy belső udvari rész, amelyet a telephelyen így neveztek? A világ nagy kegyelméből most nem a sors előreutalása volt, hanem egy rohadt telephelyi tábla. Néha az ember már annak is örül, ha egy nyom nem misztikus, csak mocskosul gyakorlati.

A kávézó zajában gyorsan jegyzetelni kezdtem. Ha a fénykép a Kapu 3 előtt készült, akkor pontosan az a hely lehetett, ahol az események történtek. Az öt ember nem véletlenül állt ott. A donor, Tamás, László, Miklós és az ismeretlen ötödik férfi. Talán nem baráti kép. Talán nem munkahelyi emlék. Talán annak a napnak vagy annak a körnek a lenyomata, amely később mindent elindított. A donor keze Tamás vállán lehetett bátorító mozdulat, de lehetett figyelmeztetés is. Maradj nyugton. Vagy ne félj. A kettő között egyetlen pillanatnyi szándék a különbség, a fénykép pedig természetesen nem hajlandó elárulni, melyik volt.

A következő kérdés az ötödik férfi kiléte lett. Ehhez vissza kellett mennem a presszóba, de nem azonnal. Előbb készítettem a fényképről több másolatot a telefonommal, külön a hátoldalról, külön a háttérről, külön az ötödik férfiról. Az eredetit a kabátom belső zsebéből áttettem a cipőm talpbetétje alá, egy műanyag fóliába csúsztatva. Kényelmetlen volt, de kevésbé nyilvánvaló. Az ember ilyen pillanatokban jön rá, mennyire nevetséges teremtmény: évszázadok filozófiája, művészete és technológiája után ott tart, hogy egy régi fotót dugdos a cipőjében, mert két gorilla finoman jelezte, hogy szeretné visszakapni.

Kora este mentem vissza a presszóba. A pultos nő meglátott, és azonnal tudta, hogy baj van. Vagy az arcom miatt, vagy mert aki régi ügyekben kérdez, előbb-utóbb mindig ugyanazzal az arccal tér vissza: kicsit sápadtabban, kicsit dühösebben, és jóval kevesebb illúzióval az emberi együttműködés szépségeiről.

– Mondtam, hogy Lászlóval kezdje – jegyezte meg.

– Valaki más azt mondta, ne vele kezdjem.

– És maga kinek hitt?

– Mindkettőnek. Ez volt a hiba.

A nő nem mosolygott.

– Maga vérzik.

– Már kevésbé.

– Ez itt nem kórház.

– Szerencsére a kávéjuk alapján nem is gyógyszertár.

Ez sem mosolyogtatta meg. Kemény közönség volt, Szeged vendéglátása pedig láthatóan nem a könnyed társalgásra épült. Leültem a pult közelében, de nem vettem elő az eredeti képet. A telefonomon mutattam meg neki a fotót.

– Ezt felismeri?

A nő első pillantásra elfordította volna a tekintetét, de aztán visszanézett. A régi reflexek néha erősebbek, mint a félelem. Az ember szeretné tudni, mitől fél.

– Honnan van ez?

– Nem ez a fontos.

– De. Nagyon is.

– Ki az ötödik férfi?

A nő sokáig nézte a képet. Aztán letette a telefont a pultra, mintha már a tárgy érintése is kellemetlen volna.

– Ő volt a művezető.

– A neve?

– Ferenc.

Végre egy újabb keresztnév. Az ember lassan úgy érezhette magát, mint valami régi magyar névnapnaptár legsötétebb kiadása.

– Ő sérült meg a balesetben?

A nő felkapta a tekintetét.

– Ki mondta?

– Senki. A cikkben ötvenkét éves férfi szerepelt.

– Akkor igen.

– Mi történt vele?

– Azt mondták, leesett.

– Honnan?

– A belső állványról.

– És valójában?

A nő hátranézett a pult mögötti kis ajtó felé, mintha attól tartana, valaki onnan hallgatja. A presszóban rajtunk kívül csak egy idős férfi ült, aki a rádióból szóló régi slágert bámulta olyan arccal, mintha személyes sérelemként élte volna meg a refrént.

– Nem leesett – mondta a nő.

– Hanem?

– Lelökték.

– Ki?

– Ezt senki nem mondta ki.

– De tudták.

– Tudni és kimondani két külön szakma.

– Tamás látta?

– Igen.

– Ezért akarták elvinni?

– Igen.

– Ferenc túlélte?

– Túl.

Ez bonyolította. Ha a művezető túlélte, akkor vagy hallgatott, vagy elhallgattatták. Ha ő volt az áldozat, miért akarták eltüntetni Tamást? Mert látta, ki lökte le. Vagy mert látta, hogy nem baleset volt. És Miklós miért volt ott a képen? Mi köze volt egy telephelyi leszámoláshoz? A kérdések kezdtek olyan ütemben szaporodni, mint valami különösen undorító penész a nedves falon.

– Ferenc él még?

A nő nem válaszolt rögtön.

– Igen.

– Hol?

– Nem tudom.

– De valaki tudja.

– Lehet.

– László?

– László nem fogja elmondani, ha van még egy csepp esze.

– Ez erősen kétséges alap.

A nő most először majdnem elmosolyodott.

– Maga nem adja fel.

– Rossz szokás.

– Nem. Rossz vég.

Ez már nem vicc volt.

– Kik voltak azok, akik ma megkerestek? – kérdeztem.

A nő elsápadt.

– Megkeresték?

– Ketten.

– Hol?

– A Kapu 3 környékén.

A pultos nő erre tényleg megdermedt. A Kapu 3 kifejezés nem egyszerű helymegjelölés volt számára. Több annál. Egy emlék rövid neve. Egy seb címkéje.

– Oda nem kellett volna mennie.

– Ezt már sejtem.

– Mit láttak?

– Engem.

– Az elég baj.

– A fényképet akarják.

A nő halkan káromkodott. Tiszteletre méltóan pontosan, minden felesleges irodalmi díszítés nélkül. Néha a nyelv akkor a legszebb, amikor nem próbál szép lenni.

– Akkor már tudják.

– Mit?

– Hogy valaki beszélt.

– Maga?

– Nem csak én.

– Ki még?

– Menjen el innen.

– Ez válasz helyett kevés.

– Ez túlélési tanács.

– Azokkal rosszul állok.

– Látom.

A nő lehalkította a hangját.

– Ferencet nem fogja könnyen megtalálni. A baleset után eltűnt a városból. Papíron rokkantnyugdíjas lett, vagy valami hasonló. Egy ideig azt beszélték, Makó felé lakik. Aztán semmi.

– Vezetéknevet?

– Nem mondok.

– Miért?

– Mert ha maga megtalálja, más is megtalálja magán keresztül.

Ez nem volt alaptalan.

– Akkor legalább azt mondja meg, ki lehet az a két férfi.

– Ha azok, akikre gondolok, akkor nem a régi emberek. Újak. Az ilyen ügyekben mindig jönnek újak. A régiek öregszenek, isznak, meghalnak, bűntudatuk lesz. Az újaknak még nincs emlékük, ezért könnyebben dolgoznak.

Ez a mondat túl pontos volt ahhoz, hogy csak pult mögött felszedett bölcsesség legyen.

– Maga többet tud, mint amennyit mond.

– Mindenki többet tud.

– De maga érti is.

A nő szeme megkeményedett.

– A férjem ott dolgozott.

Ez új volt.

– A telepen?

– Igen.

– Aznap este is?

– Nem.

Túl gyors válasz volt.

– Biztos?

– Azt mondtam, nem.

– Mi lett vele?

– Meghalt.

– Mikor?

– Nyolc éve.

– Beszélt az ügyről?

– Nem velem.

– Kivel?

A nő az ajtó felé nézett.

– Elég volt.

Megint határhoz értünk. Ma már túl sokszor. Az ember ilyenkor hajlamos tovább ütni a falat, hátha reped. Csakhogy néha nem a fal reped, hanem a kéz. Ez a fejezet különösen élvezte volna az iróniát, de én kevésbé.

Felálltam.

– Ha Ferenc él, meg fogom találni.

– Akkor maga bolond.

– Ezt már nem cáfolom lelkesen.

– Ha megtalálja, ne higgye el rögtön, amit mond.

– Miért?

– Mert ő sem áldozat volt csak.

Ez volt az utolsó mondat, amit adott. De elég volt ahhoz, hogy az egész addigi kép újra elmozduljon. Ferencet lelökték, de nem csak áldozat. Tamás látta, de eltűnt. A donor segített, de visszament. László elárulta, de most beszél. Miklós összekötő volt, de talán nem a csúcs. Mindenki egyszerre volt sérült és sáros. Az emberi történetek sajnos ilyenek: mire végre találnánk egy tiszta bűnöst, kiderül, hogy az áldozat zsebében is van kés, csak régebbi.

Kifelé menet még egyszer visszanéztem. A pultos nő már a poharakat rendezte, mintha semmi sem történt volna. Ez az emberek egyik legszomorúbb képessége: a túlélés kedvéért pillanatok alatt vissza tudnak térni a mozdulatokhoz, amelyek elhitetik velük, hogy az élet megy tovább. Talán megy is. Csak közben valami lemarad belőlük útközben.

A szállás felé menet kerülőt tettem. A város esti fényei nedvesen csillogtak a járdán. A telefonomon megnyitottam a jegyzeteimet, és rákerestem Ferenc keresztnevére a donor anyagaiban. Többször is előkerült, de addig nem vettem komolyan. Egy aláírás másolatán. Egy munkaidő-beosztáson. Egy régi jelenléti íven. Egy jegyzőkönyvi kivonatban, ahol a sérült neve ki volt takarva, de az aláírás kezdőbetűje talán F volt. A válasz eddig is ott feküdt az orrom előtt, csak én nem tudtam, melyik kérdéshez tartozik. Ez gyakori. Az igazság nem mindig rejtőzik. Néha csak unottan ül a sarokban, és várja, hogy az ember végre ne legyen teljesen idióta.

A lakás ajtajához érve már óvatosabb voltam. A hajszál a mappa fedelén elmozdult.

Valaki megint bent járt.

Most azonban nem vitt el semmit.

Helyette hagyott valamit.

Az asztalon, pontosan a jegyzeteim közepén egy fényképmásolat feküdt. Ugyanaz az udvar. Ugyanaz az öt ember. De ez nem ugyanaz a kép volt. Másik szögből készült. Közelebbről. Tamás arca tisztábban látszott rajta, a donor keze a vállán, László a háttérben, Ferenc oldalt, Miklós pedig ezúttal egyenesen a kamerába nézett.

A kép aljára fekete tollal írtak egy mondatot.

„A fiú nem ott tűnt el.”

Alatta egy cím.

Nem Szeged belvárosa.

Nem a telephely.

Nem a Mars tér.

Hanem egy külterületi út neve, a város peremén.

Sokáig néztem a papírt. Aztán a zárra néztem. A szobára. A mozdulatlan függönyre. Valaki bejárt ide, amikor akart. Valaki nem elvenni akarta a történetet, hanem adagolni. Mint egy beteg gazda, aki morzsákat szór az állatnak, hogy arra menjen, amerre ő akarja. Ez pedig azt jelentette, hogy a veszély nem csak abban állt, hogy akadályoznak.

Hanem abban is, hogy vezetnek.

Leültem az asztalhoz, és a két fényképet egymás mellé tettem. Az eredetit, amelyet visszaszerezni akartak. És a másolatot, amelyet valaki nekem hagyott. Ugyanaz az esemény két pillanata. Ugyanazok az arcok. Két különböző szándék. Az egyik kép emlék volt. A másik üzenet.

Odakint újra esni kezdett.

A víz kopogása lassan betöltötte a lakást, én pedig felírtam a külterületi címet a noteszembe. Tudtam, hogy nem kellene odamennem. Tudtam, hogy pontosan ezt akarják. Tudtam, hogy ha valaki ilyen könnyedén bejár a szállásomra, akkor nem az útvonal hiányzik neki, hanem az, hogy én végigmenjek rajta.

Mégis menni fogok.

Nem bátorságból.

A bátorságot túlértékelik. Sokszor csak rosszul álcázott kényszer, makacsság vagy szégyen. Én azért mentem tovább, mert a történet most már megfogta a jobb kezemet, és nem engedte el.

És kezdtem attól tartani, hogy ez a kéz, amely egykor talán Tamás vállán nyugodott, most engem vezet ugyanazon az úton, amelyről tizennégy éve valaki nem tért vissza.

A külterületi cím nem szerepelt a donor eredeti anyagában. Ez volt az első dolog, amit ellenőriztem, mielőtt elindultam volna, mert az ember néha hajlamos a frissen kapott nyomokat fontosabbnak látni pusztán azért, mert újak. Az új információ fényesebbnek tűnik, mint a régi, pedig ugyanúgy lehet hazugság, félrevezetés vagy rosszul csomagolt csapda. Átnéztem a mappát, a telefonomon tárolt fényképeket, a korábbi jegyzeteket, a címek listáját, a donor lakóhelyeit, munkahelyeit, alkalmi tartózkodási helyeit. Semmi. A külterületi út neve egyszer sem bukkant fel. Nem kapcsolódott hivatalosan a hegesztőhöz, nem szerepelt Tamás eltűnési hírében, nem tűnt fel László elejtett mondataiban, nem került elő a volt feleségnél, és a pultos nő sem említette. Pontosan ezért kezdett érdekelni. Egy cím, amelyet valaki egy betörés után hagy hátra, soha nem egyszerű cím. Az már választás. Valaki azt akarta, hogy lássam. Valaki azt akarta, hogy azt higgyem, nekem kell odamennem. És az ilyen szándékoknál mindig az a legkényelmetlenebb, hogy az ember nem tudhatja, ellene irányulnak-e, vagy egy rajta keresztül megcélzott másik ember ellen.

Nem indultam el azonnal. A türelmetlenség most hiba lett volna, és ha valamit megtanított nekem Debrecen és Kecskemét, az éppen az volt, hogy a történetek nem attól nyílnak ki, ha az ember nekik rohan, mint egy rosszul programozott kos. Előbb körbejártam a címet az interneten, térképen, régi utcaképeken, telekkönyvi nyomok nélkül, amennyire a hétköznapi keresés engedte. A város peremén feküdt, ipari és mezőgazdasági területek között, ott, ahol a lakóövezet már szétesik, de a semmi még nem kezdődik el teljesen. Ezek a helyek mindig gyanúsak. Nem azért, mert minden külterületi út bűnügyi helyszín volna, bár az emberi fantázia erre is rögtön lelkesedne, hanem mert az ilyen átmeneti zónákban kevesebb a szem. A város figyelme ott ritkulni kezd. Kevesebb ablak néz az utcára. Kevesebb járókelő akad bele a másik életébe. Ha valaki el akar vinni valamit vagy valakit, nem a dóm tér közepén fogja kezdeni, mert még a bűnözők között is akad minimális urbanisztikai érzék.

A cím körül néhány régi telephely, üresen álló raktár és egy elhagyott tanyaépület szerepelt a térképen. Az egyik műholdképen egy hosszú, szürke tetős csarnok látszott, mellette keskeny földúttal, mögötte fás, bozótos sávval. A friss képeken már kevesebb volt kivehető. Valami változott. Új kerítés, vagy éppen elbontott épület. Ezt sosem lehetett pontosan tudni a térképekből, mert a digitális világ is szeret úgy tenni, mintha mindent látna, közben néha évekkel korábbi állapotokat mutogat magabiztosan, mint egy részeg idegenvezető. Mégis elég volt ahhoz, hogy ne vakon menjek oda.

A fényképmásolatot újra és újra megnéztem. A második képen Miklós arca tisztább volt, mint az eredetin. Egyenes tekintet, kissé összeszorított száj, nem pózol, nem mosolyog. Nem az a fajta ember, aki dominálni akar a képen. Inkább az, aki pontosan tudja, hogy nem kell dominálnia ahhoz, hogy jelen legyen. Ez zavart benne a legjobban. A látványos erőszak könnyebben érthető. Az ember látja, honnan jön az ütés. De Miklós tekintetében nem ütés volt, hanem számítás. A donor mellette szinte nagyobb embernek tűnt, erősebbnek, kézzelfoghatóbbnak, mégis a képet nézve egyértelmű volt, hogy nem ő irányít. A donor keze Tamás vállán volt, de Miklós állt úgy, mintha minden váll, minden kéz, minden kijárat végül hozzá tartozna.

Délutánig vártam. Nem akartam sötétben menni, bármennyire is kedvezett volna nekem a félhomály. A sötétség most nemcsak takarás lett volna, hanem másoknak is előny. Nappal legalább látszik, ha valaki túl sokáig áll ugyanazon a ponton. Legalább van forgalom, még ha ritka is. Legalább a világ nem teljesen adja át magát azoknak, akik az árnyékot használják munkaterületnek. Mielőtt elindultam, a fényképek másolatait feltöltöttem egy biztonságos tárhelyre, a legfontosabb jegyzeteimről készítettem képeket, és egy rövid szöveget időzítettem magamnak későbbre egy külön e-mailbe: ha estig nem törlöm, menjen el egy címre a fényképek másolatával és a szegedi jegyzetekkel. Nem volt tökéletes biztosítás. Inkább az a fajta kétségbeesett óvintézkedés, amelyet az ember azért csinál, hogy elhiggye, valamennyire ura a helyzetnek. Az emberi önáltatásnak is vannak praktikus verziói, nem csak romantikusak.

A város belsejéből kifelé haladva Szeged lassan elveszítette azt az arcát, amelyet a képeslapokon mutogatnak. A tágas terek, a szép homlokzatok, a rendezettebb utcák mögött megjelentek a kopottabb házak, a telephelyek, a kerítések mögé zsúfolt gépek, a régi építési törmelékek, a kamionok által kitaposott sarak. Minden városnak van ilyen arca, csak ezt ritkábban fotózzák esküvői háttérnek, ki tudja, miért, talán mert a rozsdás konténer kevésbé sugároz örök szerelmet, bár őszintébb volna. A buszról két megállóval korábban szálltam le, mint kellett volna, és gyalog folytattam. Nem ugyanazon az úton, amelyet a térkép ajánlott. A térképek szeretik a legrövidebb utat. A túlélés nem mindig.

A külterületi út elején már alig jártak emberek. Egy biciklis haladt el mellettem, fején kapucni, kormányon lógó szatyorral. Egy fehér furgon állt az út szélén, de üresnek tűnt. A szél hidegebb volt itt, akadálytalanabbul mozgott a lapos területen. Az eső nyoma még ott ült az út menti földben, a pocsolyákban szürke ég tükröződött. Lassan mentem, nem a cím felé nézve, hanem a környezetet figyelve. A kerítéseket. A kapukat. A kamerákat. A friss keréknyomokat. Ahol emberek járnak, nyomokat hagynak. Ahol pedig azt akarják, hogy ne látszódjanak nyomok, ott néha éppen a túlzott tisztaság árulja el őket.

A cím egy régi, részben elhagyott telekre vezetett. A kapu zárva volt, de nem új zárral. A kerítés több helyen megdőlt, a drótháló alatt egy ponton ki volt taposva a föld. Nem kellett betörnöm, csak lehajolnom és átbújnom. Ez megalázóan praktikus volt. Az ember drámai helyzetekben szeretne legalább valami méltóságot, aztán a valóság térdre kényszeríti egy sáros kerítés alatt, és közli vele, hogy tessék, itt a nagy sorsfordító pillanat, csak előbb vigyázz a kabátodra.

A telken belül magas gaz nőtt. Jobbra egy hosszú, félig beomlott melléképület állt, balra régi betonalapok, mintha valaha több kisebb építmény is lehetett volna itt. A térkép alapján ez nem a fő telephely volt, hanem valamilyen régi raktár vagy átrakóhely, amely kapcsolatban állhatott a fémipari céggel, de hivatalosan már régen nem működött. A földút mélyebb nyomokkal vezetett hátra, ahol fák takartak egy kisebb udvart. A fényképen látható Kapu 3 nem itt volt, de a második képen alul szereplő cím szerint Tamás nem ott tűnt el. Vagyis ha a telephely volt a kezdet, ez lehetett a folytatás. A hely, ahová a fiú végül került. Vagy ahová valaki azt akarta, hogy higgyem, került.

Nem kiabáltam. Nem hívtam senkit. A telefonomat némára állítottam, de a zsebemben tartottam. Egy régi csarnok ajtaja félig nyitva állt. A fémlemez rozsdásan nyikordult volna, ha teljesen megmozdítom, ezért csak annyira húztam el, hogy beférjek. Bent félhomály volt, por, régi olajszag és nedves beton. Az épület üresnek tűnt, de az ürességnek is vannak fokozatai. Ez nem az a természetes üresség volt, amelyben évek óta senki sem járt. A földön friss csikkek hevertek, egy sarokban műanyag palack, nem poros, a fal mellett pedig lábnyomok a vékony koszrétegben. Valaki használta a helyet. Nem lakott itt. Nem rendszeresen. Inkább találkozókra. Rövid megállásokra. Olyan célokra, amelyekhez az ember nem kér bérleti szerződést.

A csarnok belsejében több kisebb helyiség nyílt. Az egyikben régi szekrények, üres festékes vödrök, törött raklapok. A másikban csak egy asztal és két szék, jóval újabbak, mint a hely maga. Az asztalon semmi. A székek helyzete azonban friss beszélgetést sugallt. Ketten ültek egymással szemben. Vagy valakit leültettek, és valaki állt fölötte. Ez már csak képzelet volt, óvatosan kellett bánnom vele. A képzelet jó eszköz, de rossz főnök. Ha túlságosan átengedi magát neki az ember, hamarosan minden árnyék mögé történetet lát, és onnantól már csak egy ugrás, hogy az univerzum személyesen neked üzen a penészes falon keresztül. Ebből a műfajból az emberiség így is túl sokat termelt.

A harmadik helyiség ajtaja zárva volt, de a lakat nem volt bekattintva. Csak ráakasztották. Ez már nyilvánvalóan nekem szólt. Aki itt járt, azt akarta, hogy bemenjek. A kérdés csak az volt, mennyi időt kapok, mielőtt megbánom. Levettem a lakatot, és óvatosan kinyitottam az ajtót. A helyiség kisebb volt, ablak nélküli, hidegebb. A levegő állott. A falon régi kampók lógtak, talán szerszámok vagy kábelek számára. A padlón, a sarokban egy fémdoboz állt. Nem régi. Nem poros. Pontosan úgy volt elhelyezve, hogy aki belép, meglássa.

Nem nyúltam hozzá rögtön. Körbenéztem. A sarokban nem láttam kamerát, de ez semmit sem jelentett. A doboz fedele lazán záródott. Egy pillanatra eszembe jutott, mennyire nevetséges lenne, ha hosszú hónapok kutatása után egy ócska fémdoboz robbantana fel valami elhagyott szegedi raktárban. Az emberi élet méltóságáról sok szép hazugságot írtak már, de a valóságban a vég gyakran pofátlanul prózai. Végül egy régi vasdarabbal félrehúztam a fedelet.

Nem robbant fel.

Apró csalódás az apokalipszis kedvelőinek.

A dobozban egy nejlonba csomagolt iratköteg volt, egy kulcs, és egy régi, kopott bőr karkötő. Először az iratokat vettem ki. Fénymásolatok. Jelenléti ívek. Szállítólevelek. Kézzel írt listák. Néhány név bekarikázva. Az egyik lapon a donor neve szerepelt, mellette Tamásé, Lászlóé és Ferencé. Miklós neve nem. Helyette egy rövidítés: M. Ez önmagában még semmit sem bizonyított, de a gyáva adminisztráció egyik árulkodó szokása, hogy amikor túl veszélyes leírni egy teljes nevet, hirtelen mindenki a rövidítések költője lesz.

A szállítólevelek dátumai megegyeztek a baleset és Tamás eltűnésének hetével. A cégnév nem a fémipari vállalaté volt, hanem egy közvetítő vállalkozásé, amelyet nem ismertem. A cím: Lajosmizse. A toll megállt volna a kezemben, ha éppen írok. Így csak én álltam meg. Lajosmizse. Bálint füzetének szava. Miklós neve mellett. Nem tudja, hogy tudom. Lajosmizse. Kecskemét tehát nem véletlenül csatlakozott Szegedhez. A kapcsolat ott feküdt előttem, nejlonba csomagolva, egy elhagyott raktár ablak nélküli helyiségében, mert a történet nyilván nem választhatott volna egészségesebb környezetet, például egy levéltári olvasótermet fűtéssel és székkel.

A kulcs kicsi volt, talán postaládához vagy régi lakathoz tartozott. A karkötőn belül halványan karcolt betűk látszottak. T. Nem teljes név. Csak egy kezdőbetű. Tamásé lehetett. Vagy valaki másé. De a dobozban lévő iratokkal együtt túl erős volt a gyanú, hogy a fiúhoz tartozott. A tárgyak néha kegyetlenebbek, mint a dokumentumok. Egy irat adat. Egy karkötő csukló. Bőr. Mozdulat. Egy ember nyoma. A papír elmondja, hogy valaki létezett. Egy személyes tárgy azt, hogy volt teste, szokása, talán babonája, talán valaki adta neki. És ettől hirtelen sokkal nehezebb távolságot tartani.

Lefényképeztem mindent, majd visszacsomagoltam az iratokat, de nem tettem vissza a dobozba. A kulcsot és a karkötőt külön zsebbe csúsztattam. Tudtam, hogy ezzel már nem csak megfigyelő vagyok. Eltulajdonítottam valamit egy olyan helyről, amely talán bizonyítékot rejtett, talán csapdát. A jogi és erkölcsi tisztaság kedvelői most nyilván rosszallóan csettintenének, de ők általában kényelmes székekből szeretik megmondani, hogyan kell viselkedni egy sáros raktárban, ahol tizennégy éve eltűnt fiú nyomai kerülnek elő. Az ilyen bölcsességnek mindig jó a fűtése.

A helyiségből kilépve meghallottam az autót.

Nem hangosan. Nem közel. De a telek bejárata felől motorzaj érkezett. Megálltam. Egy ajtó csapódott. Aztán még egy. Beszédhangok, tompán, a csarnok falain átszűrve. Nem tudtam, hányan vannak. A doboz nem véletlenül volt ott. Vagy engem akartak rajtakapni, vagy valaki más is tudta, hogy ma idejövök. A kettő közül egyik sem kínált különösebb lelki megnyugvást. A csarnok hátsó részében korábban láttam egy kitört ablakot, amely mögött gazos udvar nyílt. Nem volt elegáns kijárat. Az ember eleganciáját azonban erősen csökkenti, ha éppen el akarják kapni.

A hangok közeledtek. Az egyik férfi nevetett. Nem ismertem fel. A másik valamit mondott, amiből csak annyit értettem: „bent lesz.” Remek. A vendéglátás legalább számított rám. Az iratköteget a kabátom alá szorítottam, és a hátsó ablak felé indultam. A törött üveg szélein óvatosan kellett átmásznom. A kabátom beakadt, kiszakadt egy helyen, a kezemet is megvágta egy szilánk, de kijutottam. A túloldalon sárba érkeztem, térddel előre. Így múlik el a méltóság, nem nagy eszmékkel, hanem nedves nadrággal.

A csarnokban ekkor hangosabb lett a beszéd. Valaki belépett abba a helyiségbe, ahol a dobozt találtam. Nem vártam meg, mit mond. A gazos udvaron át a bozótos felé indultam, lehajolva, lassan, amíg takarásban voltam, aztán amikor a fák közé értem, gyorsítottam. Nem futottam teljes erőből. Az túl hangos lett volna. A testem azonban így is tiltakozott. A hátizsák húzta a vállamat, a kabát alatt az iratok csúszkáltak, a megvágott kéz lüktetett. A jobb kezem. Természetesen. Az élet, ez a közepesen tehetséges, de nagyon kitartó szimbolista, nem bírt magával.

A fák mögött keskeny árok húzódott, azon túl földút. Átugrottam, rosszul érkeztem, a bokám megbicsaklott, de nem álltam meg. A távolban kutyaugatás hallatszott. A csarnok felől kiáltás. Észrevették, hogy a doboz üres. Vagy hogy én eltűntem. Mindegy volt. A földúton balra indultam, mert a térkép szerint arra hamarabb érhettem el egy buszmegállót vagy legalább lakottabb részt. A telefonom rezgett a zsebemben, de nem vettem elő. Most minden másodperc számított, és az emberi kommunikáció amúgy is túlértékelt találmány, különösen üldözés közben.

Néhány száz méter után egy régi gazdasági épület mellett értem ki egy aszfaltosabb útra. Egy autó közeledett mögülem. Nem néztem hátra azonnal, csak oldalra húzódtam, mintha gyalogos lennék, aki a világ rendes, unalmas részéhez tartozik. A jármű lassított. Fehér furgon. Ugyanolyan, mint amit korábban az út elején láttam. Az ablak sötét volt, de a vezető felém fordította a fejét. Nem állt meg. Elhaladt mellettem, majd ötven méterrel később fékezett.

Na persze.

Az ember azt hinné, a menekülés legalább változatosabb műfaj, de nem, ugyanazok az elemek ismétlődnek benne: rossz út, rossz jármű, rossz emberek, és te, aki valamiért még mindig nem választottál nyugodtabb hobbit, például bélyeggyűjtést vagy önkéntes adóbevallás-elemzést.

Nem vártam meg, hogy kiszálljanak. Jobbra egy keskeny bekötőút nyílt, mellette nádas, azon túl valamilyen vízelvezető csatorna. Letértem, aztán amint a furgon ajtaja kinyílt mögöttem, futni kezdtem. Most már nem számított a zaj. A bokám fájt, a tüdőm égett, de az iratköteg a kabátom alatt még mindig nálam volt. A csatorna partján csúszós volt a talaj. Egyszer majdnem elestem, a kezemmel támaszkodtam meg, a seb újra felszakadt. Vér keveredett a sárral. Nem volt időm foglalkozni vele.

A mögöttem lévő hangok nem közeledtek olyan gyorsan, mint vártam. Talán nem akartak túl messzire jönni a furgontól. Talán biztosak voltak benne, hogy később is megtalálnak. Ez nem vigasztalt. A csatorna mentén végül egy kisebb hídhoz értem, azon át egy lakottabb utca kezdődött. Ott már voltak házak. Egy udvaron kutya ugatott, valaki kinézett egy ablakból. Ez elég volt. A furgon emberei nem jöttek tovább. Legalábbis nem láttam őket.

A legközelebbi buszmegállóban álltam meg. A szívem túl gyorsan vert, a kabátom sáros volt, a kezem vérzett, az arcomon még ott lehetett az előző napi ütés nyoma. Röviden: úgy néztem ki, mint akit a sors és a magyar külterületi infrastruktúra közösen nevelt. A busz tíz perc múlva jött. A sofőr rám nézett, de nem szólt semmit. Az emberek néha csodálatos tapintattal tudják nem megkérdezni, mi a fenét látnak. Ezért hálás voltam.

Nem a szállásra mentem vissza. Előbb egy forgalmas bevásárlóközpont mosdójában lemostam a kezemet, amennyire tudtam, majd egy gyógyszertárban vettem kötszert. A pénztáros nő udvariasan nem kérdezett semmit, amiért gondolatban előléptettem az emberi faj reménykeltőbb példányai közé. A sebet bekötöttem, aztán egy kávézó sarkában, háttal a falnak ülve elővettem az iratokat. Nem mindet. Csak a felső néhány lapot. A Lajosmizsére bejegyzett közvetítő vállalkozás neve többször szerepelt. Szállítások. Alkatrészek. Munkaerő. Készpénzes elszámolások. Olyan adminisztratív nyelv, amely arra való, hogy a valóságot addig polírozza, amíg végül már senki sem látja rajta a vért.

Az egyik lapon kézzel írt lista állt. Keresztnevek. Dátumok. Városok rövidítései. DB. KEC. SZEG. VESZ. ZEG. KAP. A toll hegye majdnem átszakította a papírt, amikor ezekhez értem. Nem kellett különösebb lángelmének lenni hozzá, hogy megértsem, mit látok. A városok, amelyek a donorokhoz tartoztak. Debrecen. Kecskemét. Szeged. Veszprém. Zalaegerszeg. Kaposvár. Szombathely talán másik lapon, vagy más rövidítéssel. A lista nem lehetett véletlen. A donorvárosok valamilyen régi hálózat pontjai voltak. Nem a test miatt kerültek egymás mellé. Vagy ha igen, akkor az ok-okozat iránya sokkal sötétebb volt, mint gondoltam. Én eddig úgy kezeltem a donorokat, mint külön életeket, amelyeket a saját testem kapcsol össze. Most először merült fel igazán, hogy talán már azelőtt összekapcsolta őket valami, hogy belőlem bármi lett volna.

Ezt a gondolatot nem szerettem.

Nem azért, mert túl vad volt.

Hanem mert túl jól illeszkedett.

A testem hirtelen nemcsak örökségnek tűnt, hanem térképnek. Egy olyan térképnek, amelyet valaki más rajzolt meg régen, más célból, más emberek életén keresztül. A donorok nem véletlenszerűen kerültek egymás mellé. Vagy legalábbis a történet most ezt kezdte suttogni, és én egyre kevésbé tudtam elhallgattatni.

Az iratok között volt egy régi számla másolata is, amelynek alján aláírás szerepelt. Nem Miklósé. Nem Ferencé. Egy név, amelyet nem ismertem, és amely mellett pecsét: dél-dunántúli cím. Kaposvár környéke. Megint az a város. A szív. El kellett volna tennem későbbre, de nem lehetett. Kaposvár már most megjelent Szegedben, ahogy Miklós megjelent Kecskemétben, és ahogy Lajosmizse összekötötte a kettőt. A fejezetek sorrendje emberi rend volt. A történet rendje nem tisztelte. Micsoda meglepetés, a valóság nem igazodik a tartalomjegyzékhez. Ki gondolta volna, rajtam kívül minden szerkesztő, aki valaha sírt kézirat fölött.

Késő délutánra a telefonomon több nem fogadott hívás várt ismeretlen számról. Nem hívtam vissza. Egy üzenet is érkezett, szöveg nélkül, csak egy fotó. A szállásom ajtaja. Belülről. Az asztalon hagyott mappák. Alatta egyetlen sor:

„Most már nálunk is lehetne.”

Nem fenyegetés volt. Meghívás sem. Inkább közlés: bejárunk, tudjuk, mid van, és eldönthetjük, mikor veszünk el többet. Az ilyen üzenetek azért hatnak, mert nem ordítanak. Az ordítás sokszor gyengeség. A higgadt mondatok viszont néha olyanok, mint a penge: nem magyaráznak, csak nyitnak.

Ekkor döntöttem el, hogy elhagyom a szállást.

Nem végleg Szegedet. Azt nem. De azt a lakást már nem használhattam. Visszamenni csak azért mentem, hogy elhozzam, amit még lehet. Nem hívtam taxit a címre. Két utcával arrébb szálltam ki, és gyalog közelítettem meg a házat. A lépcsőházban senki. Az ajtó zárva, de belül ugyanaz a megváltozott levegő. A mappák megvoltak, de nem ugyanúgy. Nem próbálták eltüntetni a nyomukat. Most már nem számított nekik. A hajszálas kis csapdáim nevetségesen hevertek a valóság előtt, mint gyerekrajzok egy bírósági tárgyaláson.

Gyorsan pakoltam. Ruhák, töltő, jegyzetek, a donor mappájának maradéka. Ami nem fért el, azt lefényképeztem, majd apró darabokra téptem, a fontosabb neveket külön zsebbe raktam. A szállásadóval nem törődtem. Majd azt hiszi, megőrültem, vagy valami rosszabb, emberibb magyarázatot talál. A társadalom így működik: ha valaki furcsán viselkedik, a többiek inkább kitalálnak hozzá egy kényelmes történetet, nehogy segíteni kelljen.

A lakásból kilépve még egyszer visszanéztem. Az asztal üres volt. A szék ferdén állt. Az ablakon túl szürkülni kezdett az ég. Itt kezdődött Szeged valódi része, és máris tovább kellett mennem. Nem előre, hanem oldalra. Egy másik szállásra, másik néven, készpénzzel, lehetőleg olyan helyre, ahol nem kérdeznek sokat, mert a magyar vendéglátás egyik áldott sötét oldala, hogy megfelelő helyeken a diszkréciót nem erkölcsi okból gyakorolják, hanem mert senki sem akar papírmunkát.

Végül egy kisebb panzióban kötöttem ki a város másik részén. A szoba szűk volt, a tapéta fáradt, az ágy túl kemény, de az ablak belső udvarra nézett, és a recepciós férfi annyira unta az életet, hogy még engem sem talált érdekesnek. Ez most előny volt. Bezártam az ajtót, a széket alátoltam a kilincsnek, az iratokat az ágyra terítettem, és először éreztem azt Szeged óta, hogy van néhány percem levegőt venni.

A jobb kezem kötése átvérzett.

Leültem, letekertem róla a gézt, és néztem a vágást. Nem volt mély, csak csúnya. Az üvegszilánk egy vékony sebet hagyott a tenyér tövénél. Ahogy mozgattam az ujjaimat, a bőr húzódott, és a fájdalom élesen futott végig a kézfejemen. Valamiért eszembe jutott a volt feleség mondata: jó kezű ember volt. Mindent meg tudott javítani. Aztán nem bízott többé a saját kezében. Én most ezt a kezet használtam arra, hogy idegen iratokat lopjak el, sáros kerítéseken másszak át, régi halottak és eltűntek nyomait rángassam vissza a fényre. Ha a test valóban őriz valamit, akkor talán ez a kéz felismerte a mozdulatokat. A fogást. A menekülést. A késést.

Az éjszaka hátralévő részét az iratok rendszerezésével töltöttem. Az egyik kézzel írt listán a városrövidítések mellett számok álltak. Nem dátumok. Inkább összegek vagy kódok. DB mellett egy háromjegyű szám. KEC mellett másik. SZEG mellett kettő is. VESZ, ZEG, KAP. Szombathely nem szerepelt, de volt egy „SZH” rövidítés egy külön sorban, amely talán az lehetett. Ha igen, akkor a donorvárosok teljes sora ott volt előttem. Ez már nem lehetett véletlen. A kérdés az volt, mit jelöltek. Embereket? Szállításokat? Tartozásokat? Munkákat? Eltűnéseket? A gondolat, hogy minden testrész mögött nemcsak egy donor, hanem egy régi hálózat egy pontja áll, olyan hidegen ült meg bennem, hogy hosszú percekig nem is írtam tovább.

Aztán megtaláltam az egyik lap alján Tamás teljes nevét.

Mellette egy dátum.

Nem az eltűnésé.

Két nappal korábbi.

És egy szó: „átvétel”.

Ez a szó mindent rosszabbá tett. Tamás nem véletlen tanú volt. Vagy legalábbis nem csak az. Valamilyen rendszerben szerepelt. Átadás. Átvétel. Közvetítő cég. Városrövidítések. Munkások. Tartozások. Fiatalok, akiknek nincs senkijük. A kép lassan nem bűnügyi epizódnak tűnt, hanem gépezetnek. Olyan gépezetnek, amely embereket mozgatott úgy, mintha áruk volnának. Nem kellett kimondanom, mi lehetett ez pontosan. Még nem volt bizonyítékom. De a gyomrom már értette, mielőtt a fejem hajlandó lett volna összerakni.

Hajnalban, amikor a panzió udvarán megszólaltak az első madarak, nevetségesen vidáman, mintha nem kapták volna meg a világ állapotáról szóló jelentést, az összes lapot új sorrendbe tettem. Nem donorok szerint. Nem városok szerint. Hanem eseménylánc szerint. Először Lajosmizse. A közvetítő cég. Miklós. A városok rövidítései. Aztán Szeged. Tamás. Kapu 3. Ferenc sérülése. A donor közbelépése. László árulása. Tamás eltűnése. A donor lassú szétesése. Majd Kecskemét. Bálint jegyzetei. Miklós neve. „Nem tudja, hogy tudom.” És végül a többi város üres helyei, amelyek még vártak rám, mint lezárt szobák egy házban, ahol valaki már tudja, hogy minden ajtó mögött ugyanannak a történetnek másik szaga van.

A jobb kéz fejezete ezzel új értelmet kapott. Már nem csak arról szólt, hogy egy ember egyszer segíteni próbált egy fiún. Hanem arról, hogy a segítség mozdulata beleakadt egy olyan hálóba, amelyet sokkal régebben szőttek, sokkal nagyobb türelemmel, és sokkal kevesebb lelkiismerettel. A donor keze talán egyetlen pillanatra megállította a gépezetet. Nem törte össze. Nem mentette meg Tamást. De zavart okozott benne. És ezért a gépezet nem azonnal ütötte le, hanem lassan darálta be. Elvette a hitelét. A családját. A munkáját. A józanságát. Végül az életét, vagy legalább azt, ami még életnek nevezhető.

Reggel hétkor üzenetet kaptam.

Ezúttal nem ismeretlen számtól.

Lászlótól.

Nem tudtam, honnan szerezte meg a számomat. Már ezen sem lepődtem meg. Szegeden láthatóan mindenki többet tudott a mozgásomról, mint én magam, ami azért sértő, mert elvileg én voltam a nyomozó ebben a nyomorult történetben.

Az üzenet rövid volt.

„Ferenc él. De ne maga keresse. Ő fogja magát.”

Néztem a kijelzőt.

Aztán a bekötött jobb kezemet.

Majd az iratokat az ágyon.

A város odakint ébredezett, mintha semmi köze nem volna ahhoz, amit a peremén elrejtettek. Az emberek munkába indultak, kávét főztek, gyerekeket vittek iskolába, káromkodtak a busz miatt, és ezzel fenntartották azt a közös illúziót, hogy a világ normálisan működik. Közben egy régi fénykép, néhány lopott irat és egy eltűnt fiú neve lassan szétfeszítette a donor történetének kereteit.

Ferenc él.

És ha László igazat írt, akkor hamarosan meg fog keresni.

Ezúttal nem nekem kellett ajtót nyitnom a múltra.

A múlt indult el felém.

Ferenc nem aznap keresett meg. Ez volt az első dolog, ami miatt újra gyanakodni kezdtem, mintha egyébként lett volna még bennem bármi ép, bizakodó felület, amelyet a világ nem rugdosott volna össze kellő szorgalommal. László üzenete után órákig vártam valamilyen hívást, kopogást, újabb papírt az ajtó alatt, esetleg egy drámaian rosszul időzített fenyegetést, mert az ember, ha már egyszer belelép egy régi bűnökből és félmondatokból álló mocsárba, hajlamos azt hinni, hogy a következő iszapcsomó menetrend szerint érkezik. De nem történt semmi. A panzió folyosóján takarítónő tologatta a kocsiját, a recepciós ásított, valahol víz csobogott a csövekben, odakint pedig Szeged pontosan úgy tett, mintha az éjszaka nem hozott volna elő egy közvetítő céget Lajosmizséről, egy városlistát, Tamás nevét az „átvétel” szó mellett, és egy olyan fényképet, amelyet legalább két különböző oldal próbált irányítás alatt tartani. Az emberi világ egyik legarcátlanabb tulajdonsága, hogy a legrosszabb felismerések után is képes folytatni a reggelt. A pékségek kinyitnak, a buszok késnek, a gyerekek hisztiznek, a felnőttek hazudnak maguknak, és a civilizáció döcög tovább, mintha ez volna a bizonyíték arra, hogy minden rendben van.

A panzió szobájában az ágyra terített iratok fölött ültem, és egy új rendszert kezdtem felépíteni. A korábbi módszerem már nem volt elég. Addig donoréleteket bontottam szét: születés, család, munka, törések, halál, megmaradt tárgyak, elhallgatások. Most azonban egy hálózat körvonalai jelentek meg, és a hálózatokat nem lehet ugyanúgy kezelni, mint egyetlen ember múltját. Az ember egy életet még elvisel a fejében, ha elég makacs és nem ragaszkodik túlságosan az egészséges alváshoz. Egy hálózat viszont már más természetű. Nem az számít benne, ki kicsoda önmagában, hanem hogy ki kit mozgat, ki kinek tartozik, ki kitől fél, ki kinek az eltűnéséből profitált, és ki maradt életben csak azért, mert akkor éppen hasznosabb volt élve, mint holtan. Az ilyen gondolatoktól az ember legszívesebben visszabújna valami tisztességesen unalmas tevékenységbe, mondjuk csekkbefizetésbe vagy bútorlap-katalógus nézegetésébe, de nekem már nem volt ilyen menekülő útvonalam. A jobb kéz története átnyúlt a saját határain, és magával húzta Kecskemétet, Lajosmizsét, talán Debrecent, talán a későbbi városokat is. Amit Szegeden találtam, nem lezárt múlt volt. Inkább egy régi gép zaja, amelyről eddig azt hittem, kikapcsolták, most pedig rájöttem, hogy csak vastag falak mögött működött tovább.

A városrövidítéseket külön lapra írtam. DB. KEC. SZEG. SZH. VESZ. ZEG. KAP. Melléjük a donorok testrészei kerültek, már amennyire a saját sorrendem szerint ismertem őket: törzs, fej, jobb kéz, bal kéz, bal láb, jobb láb, szív. Ezután a számokat másoltam át. Némelyik háromjegyű volt, másik kettős kötőjellel szerepelt, két helyen egy betű is állt mellette. Elsőre nem mondtak semmit. Lehettek ügyiratszámok, kifizetések, belső kódok, járművek, emberek, bármi. A bűnözői adminisztrációban az a legundorítóbb, hogy végül ugyanúgy papírmunkává válik, mint minden más emberi találmány. A gonosz sem tud elszökni a nyilvántartás elől. Valaki mindig ír listát. Valaki mindig húz egy vonalat. Valaki mindig félretesz egy másolatot, mert egy nap talán biztosíték kell neki. És aztán, évekkel később, egy másik szerencsétlen ott ül egy olcsó panzió ágyán, és próbálja kitalálni, melyik szám jelentett embert, melyik pénzt, és melyik halált.

Dél körül jöttem rá az első szabályszerűségre. Nem a számok értelmére, csak a sorrendjükre. A városok nem földrajzi távolság szerint szerepeltek. Nem alfabetikus rendben. Nem időrendben, legalábbis a donorok halála szerint nem. Inkább mintha egy útvonal darabjai lettek volna, de nem lineáris útvonalé. Olyan volt, mint egy elosztási lánc. Lajosmizse központként jelent meg több szállítólevélen, Szeged átvételi pontként, Kecskemét kapcsolati csomópontként, Kaposvár pedig valamilyen végpontként vagy záróhelyként. A KAP rövidítés mellett álló szám nagyobb volt a többinél. Ez még nem bizonyította, hogy fontosabb, de a papíron úgy hatott, mintha a lista oda gravitálna. A szívhez. Természetesen. Mert miért is ne lenne a legmélyebb pont ott, ahol majd a legvégén kellene megértenem mindent. A történet, ez a rosszindulatú építész, már most alapozta a ház utolsó szobáját.

A donor szegedi anyagai közben új fényt kaptak. A hegesztő korábbi lakcímei, munkahelyei, kocsmai jelenlétei, a válás, az ivás, a kézmosás, a volt feleség elzárkózása már nem egyszerű tragikus következménynek tűntek. Inkább egy ember lassú leválasztásának. Mintha valaki pontosan tudta volna, hogyan kell egy tanút társadalmilag használhatatlanná tenni. Nem kellett megölni. Elég volt elérni, hogy amikor végre beszélne, senki ne tekintse beszámíthatónak. Ez a módszer különösen emberi. Állat nem csinál ilyet. Az állat megtámad, menekül, védekezik, éhes, fél. Az ember viszont intézményesíti a tönkretételt, aztán még papírt is gyárt róla, hogy minden rendben történt. Micsoda haladás. Barokk körítés a rohadás köré.

Délután elmentem a városi levéltárhoz közeli utcákba, nem feltétlenül azért, hogy hivatalos iratot szerezzek, hanem hogy nyomot találjak a közvetítő vállalkozásról. A cég neve a régi papírokon szerepelt, de jelenlegi nyoma alig volt. Megszűnt, átalakult, beolvadt, új néven továbbélt, vagy csak annyira kisvállalkozásként működött, hogy digitális lábnyoma elenyészett. Magyarországon egy cég halála ritkán jelent valódi halált. Inkább bőrlevedlés. A név eltűnik, a telefonszám másé lesz, a tulajdonos rokona új kft.-t alapít, az iroda átköltözik két utcával arrébb, a régi tartozások pedig valahogy elvesztik a gazdájukat. A kapitalizmus helyi népművészeti ága, csodás, kézzel festett erkölcsi lyukakkal.

Egy régi cégadatbázisos nyom alapján végül találtam egy könyvelőirodát, amelynek címe évekkel korábban kapcsolatban állt a közvetítő vállalkozással. Nem mentem be. Az ilyen helyeken az emberek papírokkal védekeznek, és a papírok gyakran erősebb falak, mint a beton. Inkább az épület környékét figyeltem. Egy földszinti iroda, redőny félig lehúzva, ajtón névtábla, mellette kapucsengők. Az egyik név ismerős volt az iratokból, nem tulajdonosként, hanem tanúként egy régi aláírás mellett. Felírtam. Újabb ember, újabb ajtó, újabb lehetőség arra, hogy valaki vagy nem emlékszik semmire, vagy túl jól emlékszik, és ezért hazudik.

A délután vége felé érkezett egy újabb üzenet Lászlótól. Csak ennyi: „Ne maradjon ott, ahol most van.” Ez egyszerre volt hasznos és teljesen használhatatlan. Mert köszönöm, László, a költői tömörség szép dolog, de néha jól jönne mellé egy térkép, egy név, esetleg bármilyen apróság, amely nem úgy hangzik, mint egy olcsó jósnő utolsó mondata a sátorban. Mégis komolyan vettem. Nem azért, mert László megbízható volt, hanem mert a félelme megbízhatóbbnak tűnt nála. Visszamentem a panzióba, de nem mentem fel azonnal. A szemközti oldalon megálltam egy kapualjban, és figyeltem a bejáratot. Tizenöt percig semmi. Aztán megjelent egy férfi, akit előző nap nem láttam. Nem volt feltűnő. Átlagos kabát, átlagos mozgás, átlagos arc. Túl átlagos. Bement a panzióba, három perc múlva kijött, körbenézett, aztán telefonált. Nem tudtam, engem keres-e. Nem tudtam, csak szobát kérdezett-e. Nem tudtam semmit. De az elmúlt napok után a nem tudás már önmagában is elég ok volt a mozgásra.

Nem mentem fel. A táskámban nálam voltak a legfontosabb iratok. Ami fent maradt, az pótolható volt, vagy már lefényképeztem. A panziót ott hagytam, mint egy rosszul sikerült vedlést. A városban újra elvegyültem, amennyire ez nekem lehetséges volt. A csuklya, a sapka, a lehajtott fej, a rossz idő mind segített. A testem azonban fáradt volt. A bokám még sajgott, a kezem lüktetett, az arcomon a pofon nyoma tompán feszült. A makacsság sok mindent pótol, de az izmoknak és idegeknek sajnos nincs érzékük a narratív szükségszerűséghez. Ha fájnak, fájnak. Ennyi az ő irodalmi hozzájárulásuk.

Egy forgalmasabb gyorsétteremben ültem le, nem enni, hanem gondolkodni. Az emberek körülöttem sült krumplit ettek, telefonjukat bámulták, gyerekeket csitítottak, párkapcsolati csatákat vívtak üdítős poharak fölött. A világ undorítóan normális volt. Én pedig elővettem a városlistás lap fényképét, és újra megnéztem a számokat. Ekkor vettem észre, hogy az SZEG mellett két szám közül az egyik megegyezik Tamás eltűnési közleményének újságoldalszámával. Először véletlennek gondoltam. Aztán ellenőriztem a többit. KEC mellett álló szám hasonlított Bálint füzetének egyik dátumára, nem pontosan, de átrendezve. DB mellett olyan szám szerepelt, amelyet már láttam Debrecennél egy régi munkahelyi azonosítóban. A lista tehát nem csak városokat jelölt, hanem hivatkozásokat. Belső utalásokat különböző dokumentumokra, eseményekre, emberekre. Aki ezt írta, nem nyilvános olvasónak szánta. Saját magának vagy valakinek, aki ismeri a kulcsot. Nekem pedig most kulcs nélkül kellett zárat nyitnom, mert az élet láthatóan ragaszkodik a primitív metaforákhoz.

A tényleges kulcs, amelyet a fémdobozban találtam, addig a zsebemben lapult. Elővettem, és az asztal alatt néztem meg. Kicsi, egyszerű, rajta apró számsor. Nem postaládakulcs, inkább régi szekrényhez vagy irattartóhoz. A számsor négy karakterből állt. 3K17. Eddig nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de most, a városrövidítések és számok után már nem mertem semmit jelentéktelennek tekinteni. Kapu 3. K. 17. Tamás tizenkilenc éves volt, a cikk oldalszáma tizenkettő, a fénykép dátuma tizennégy évvel korábbi. A számok elkezdtek körülöttem zizegni, és ezt nem szerettem. Amikor minden szám jelenteni kezd valamit, az ember vagy közel jár, vagy kezd átcsúszni abba az állapotba, amelyben a buszjegy sorszámából is világösszeesküvést olvas ki. A kettő között a különbséget többnyire csak utólag lehet megállapítani, ha még van utólag.

A kulcs miatt vissza kellett térnem a telephely gondolatához. Lehetett ott szekrény, irattároló, régi zár. De a régi telephelyre most nem mehettem vissza. Túl sok szem, túl sok figyelmeztetés, túl sok ütés. Ferenc lehetett a következő lépés, de őt nem én fogom megtalálni, László szerint. Ez a mondat kezdett idegesíteni. „Ő fogja magát.” Mintha Ferenc valahonnan figyelné, mikor leszek elég mélyen az ügyben ahhoz, hogy megérje előlépnie. Vagy mintha már előlépett volna más néven, más arccal, és én csak nem vettem észre. Ez az utóbbi gondolat különösen kellemetlen volt, mert az elmúlt napokban túl sok emberrel beszéltem. Presszós nő, boltos, volt feleség, László, híd alatti nő, két fenyegető férfi, panziós recepciós, könyvtáros. Ferenc lehetett volna köztük? Nem. A kor alapján aligha. De valaki az ő nevében igen.

Este nyolc körül megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám. Nem vettem fel az első csörgésre. Hagytam, hogy elhallgasson. Aztán újra hívott. A gyorsétterem zajában ülve végül felvettem, de nem szóltam bele. A vonal túlsó végén halk lélegzet hallatszott, majd egy férfihang.

– Maga vitte el a dobozt.

Nem kérdés volt.

A hang öreg volt, rekedt, de nem gyenge. Nem László. Nem a két férfi egyike. Nem ismertem.

– Ki beszél?

– Maga tudja, kit keres.

Ferenc.

A név nem hangzott el, mégis ott állt közöttünk. Felálltam, és kimentem az étterem elé, ahol kevesebb volt a zaj. Az eső újra szemerkélt, mert Szeged úgy döntött, hogy ebben a fejezetben meteorológiai aláfestésből nem enged.

– Maga Ferenc?

– Ezt a nevet rég nem használom.

– De ez volt a neve.

– Sok minden volt.

– Miért hívott?

– Mert olyasmit vitt el, amit nem ért.

– Akkor magyarázza el.

A férfi halkan nevetett. Nem vidáman. Inkább úgy, mint aki régóta nem hisz abban, hogy magyarázatok bármit megoldanak.

– Maga azt hiszi, Tamást keresi.

– Nem csak őt.

– Helyes.

– Mi volt a dobozban?

– Biztosíték.

– Ki ellen?

– Mindenki ellen, aki akkor még élt.

– És most?

– Most már kevesebben vagyunk.

– Maga miért nem beszélt eddig?

A vonal másik végén csend lett. A forgalom zaja körülöttem hirtelen túl élesnek tűnt.

– Mert én kezdtem – mondta végül.

Nem mozdultam.

– Mit kezdett?

– Azon az estén nem Tamás volt az első baj. Én voltam.

– Maga sérült meg.

– Igen.

– Lelökték?

– Nem.

Ez az egy szó úgy fordította meg az addigi történetet, mintha valaki kirántotta volna alóla a padlót.

– Akkor mi történt?

– Én estem neki.

– Kinek?

– Miklósnak.

Végre egy közvetlen mondat. Egy egyszerű állítás. Természetesen ettől sem lett semmi egyszerűbb, mert az élet nem ilyen nagylelkű.

– Miért?

– Mert rájöttem, mit csináltak a telepen keresztül.

– Embereket mozgattak?

– Embereket, papírokat, pénzt. Munkát ígértek olyanoknak, akiknek semmijük nem volt. Aztán tartozás lett belőle. Aki nem fizetett, dolgozott. Aki túl sokat látott, eltűnt. Nem mindig végleg. Néha csak másik városba. Néha másik név alá. Néha sehová.

A „sehová” szó után a vonal recsegett egyet.

– Tamás mit látott?

– Azt, hogy én nem leestem.

– Hanem?

– Hogy Miklós embere meglökött, miután én nekimentem.

– Miért nem mondta el?

– Kinek? A rendőrnek, akinek a sógora a közvetítő cég könyvelését intézte? Az orvosnak, aki szerint részeg voltam? A főnöknek, aki aláírta a szállítóleveleket? Maga még mindig úgy kérdez, mintha a világban külön helyen lakna a bűn és külön helyen az ügyintézés.

Ebben volt valami olyan hideg igazság, hogy nem tudtam azonnal válaszolni.

– A donor közbelépett Tamás miatt.

– Igen.

– Maga látta?

– Félig eszméletemnél voltam. Láttam eleget.

– A donor visszament a telepre, miután kiengedte Tamást.

– Igen.

– Miért?

– Értem.

Ez váratlanul ért.

– Magáért?

– Azt hitte, még kihozhat.

– Kihozta?

– Nem.

– Miért?

– Mert addigra már eldöntötték, hogy a történetnek balesetnek kell lennie. Ő pedig túl későn értette meg, hogy abban a történetben nincs helye hősöknek.

– Mit csináltak vele?

– Először semmit. Ez volt a legokosabb. Hagyták hazamenni. Hagyták beszélni. Hagyták, hogy egyre rosszabbul mondja el. Aki pánikban mond igazat, azt könnyű bolondnak nézni.

– És Tamás?

A vonal másik végén Ferenc lélegzete megváltozott.

– Tamás nem halt meg azon az éjjelen.

– Ezt már mondták.

– De nem is tűnt el úgy, ahogy hiszik.

– Hanem?

– Elvitték.

– Hová?

– Először oda, ahol a dobozt találta.

A hideg végigfutott a hátamon. Tehát a cím nem egyszerűen nyom volt. Valóban helyszín.

– És utána?

– Ezt akarja tudni mindenki.

– Maga nem tudja?

– Tudtam. Egyszer.

– Most?

– Most már csak azt tudom, hogy a lista végén miért van Kaposvár.

A szív.

Már megint.

– Miért?

– Mert oda vitték azokat, akiket már nem akartak tovább mozgatni.

Nem kérdeztem azonnal. A mondat túl nagy volt, túl sötét, túl végleges. A város körülöttem tovább zajlott. Egy pár nevetve ment el mellettem, egy busz lefékezett, valaki káromkodott a túloldalon. Az élet közben udvariatlanul folytatódott.

– Tamást is?

– Nem tudom.

– Hazudik.

– Igen.

A beismerés váratlan volt.

– Miért?

– Mert ha azt mondom, tudom, akkor maga oda akar menni. Ha azt mondom, nem tudom, akkor is. A különbség csak az, mennyi halált visz magával fejben.

– Maga miért keresett meg most?

– Mert a dobozban volt egy kulcs.

– Nálam van.

– Akkor még van esélye.

– Mire nyílik?

– Nem Szegeden.

– Hol?

– Kecskemét és Szeged között.

– Lajosmizsén?

– Nem pontosan. A régi átrakónál.

Lajosmizse megint. A köztes pont. A torokban akadt szó a városok között.

– Mi van ott?

– Amit Tamás hagyott.

– Tamás hagyott valamit?

– Nem akart tanú lenni. Biztosítékot akart.

– Mifélét?

– Ne telefonban.

– Akkor hol?

Ferenc sokáig hallgatott.

– Holnap hajnalban. A régi nagyállomás mögötti parkolóban. Ne jöjjön egyenesen. Ne hozza Lászlót. Ne bízzon a nőben.

– Melyik nőben?

– Egyikben sem.

Ez aztán igazán kifinomult, használható tanács volt, köszönjük, férfiak és nők közötti bizalmi rendszerek újabb diadalmas romhalmaza.

– A presszós nő?

– Ő fél.

– A híd alatti nő?

– Ő emlékszik.

– A volt feleség?

– Ő gyűlöl.

– Kit?

– Magát.

– Engem?

– Nem. A kezét.

A hívás megszakadt.

Sokáig álltam az étterem előtt, a szemerkélő esőben. A telefon kijelzője elsötétült. A város zaja visszatért, de én alig hallottam. A volt feleség gyűlöli a kezemet. Nem engem. A kezet. Ezt Ferenc nem mondhatta véletlenül. A donor jobb keze nemcsak bűntudatot hordozott. Mások számára is jelentett valamit. A volt feleség nem csak egy szétesett férfit látott maga mellett, aki képtelen elengedni egy eltűnt fiú emlékét. Talán tudott valamit arról is, mit tett ez a kéz később. Vagy mit nem tett meg. Vagy kit engedett el, kit nem fogott meg, kit nem mentett ki. A kéz egyszerre lett segítség és vád. A testem pedig, amelyet eddig saját zárt titkomnak hittem, egyre inkább mások emlékeinek tárgyává vált. Idegenek mondtak róla ítéletet, anélkül hogy tudták volna, mennyire szó szerint érintenek.

Aznap éjjel nem kerestem új szállást. A városban maradtam mozgásban, ahogy bírtam. Egy éjjel-nappali váróteremben ültem egy ideig, aztán egy benzinkút kávézójában, végül hajnal előtt a pályaudvar környékére mentem. A táska húzta a vállamat, a fáradtság olyan nehéz volt a szememben, mintha homokot töltöttek volna alá. De nem aludhattam. Ferenc találkozót adott, és ha igazat mondott, a kulcs nem Szegedhez tartozott, hanem a köztes helyhez. Lajosmizséhez. Ahol Bálint füzetében Miklós neve mellé került. Ahol talán Tamás biztosítéka várt. Ahol a városok közötti háló egyik csomója meghúzódott.

Hajnal előtt a pályaudvar környéke megint olyan volt, mint minden állomás hajnal előtt: félig álom, félig szenny, néhány túl korán induló ember, néhány soha meg nem érkező, automaták fénye, hideg padok, rossz kávé, és az a sajátos érzés, hogy itt mindenki vagy menekül valahonnan, vagy visszamegy oda, ahonnan menekülnie kellene. A parkolóban köd ült az autók között. Ferencet nem láttam. Nem is tudtam, milyen most. A fényképen erős nyakú, ötvenkét éves művezető volt. Most hatvanhat körül járhatott, sérülten, bujkálva, más név alatt. Bármelyik idős férfi lehetett volna. Vagy egyik sem.

Aztán egy autó fényszórója kétszer felvillant a parkoló túlsó végében.

Nem mentem oda azonnal. Megkerültem a sort, másik irányból közelítettem. Az autó régi, sötét kombi volt. A vezetőülésben egy férfi ült, arcát sapka árnyéka takarta. Amikor az anyósülés mellé értem, lehúzta az ablakot. Az arcát először alig ismertem fel a fényképről. Megöregedett, lefogyott, a bal arca kissé bénának tűnt, egyik szeme alatt mély heg húzódott. De a nyaka, a tekintete, az a furcsa, kemény tartás megmaradt.

Ferenc.

– Szálljon be – mondta.

– Nem.

– Akkor beszélgessünk itt, hadd legyen könnyebb dolguk.

– Kiknek?

– Mindegy. Mindig van valaki.

Ez az érv sajnos működött. Beszálltam, de nem csuktam be teljesen az ajtót. Apróság, de legalább illúzió. Ferenc észrevette, és fáradtan elmosolyodott.

– Maga tényleg élni akar.

– Többnyire.

– Akkor rossz ügyet választott.

– Nem választottam.

– Dehogynem. Mindenki ezt mondja, aztán kiderül, hogy már az első lépésnél élvezte, hogy végre fontos lehet valami.

Ez talált, és utáltam érte. Az igazság néha különösen pimasz, amikor egy fél arcára bénult öregember mondja ki egy hideg autóban hajnalban.

– Mit akar adni?

Ferenc a kesztyűtartóra tette a kezét, de nem nyitotta ki.

– Előbb látni akarom a kulcsot.

Megmutattam, de nem adtam oda.

– Jó – mondta. – Akkor maga tényleg megtalálta.

– Mire nyílik?

– Egy szekrényre, amit Tamás használt. Nem saját néven. Lajosmizse mellett egy régi munkásszállón. Már nem működik, de az épület áll. Ha nem törték fel azóta, ott lehet, amit eldugott.

– Miért nem ment érte maga?

Ferenc rám nézett.

– Maga látja ezt az arcot? Ezzel én már elmentem pár helyre. Mindenhol emlékeznek rám, ahol nem kellene.

– És rám nem fognak?

– Magára máshogy néznek.

– Hogyan?

– Mintha nem tudnák eldönteni, féljenek-e magától vagy sajnálják.

Ez kellemetlenül közel járt ahhoz, amit az emberek arcán gyakran láttam. A félrenézés, a bizonytalanság, a rosszul leplezett zavar. A testem árnyéka akkor is ott volt közöttünk, ha nem tudták megnevezni.

– Tamás mit dugott el?

– Neveket. Talán képeket. Egy füzetet. Nem tudom pontosan.

– Honnan tud a szekrényről?

– Ő mondta.

– Mikor?

Ferenc az ablakon át a ködös parkolót nézte.

– Azon az éjjelen, mielőtt elvitték a másik helyre. Rövid időre magához tértem. Ő ott volt. Félt. De nem úgy, mint aki csak a veréstől fél. Úgy, mint aki rájött, hogy már papíron sem létezik úgy, ahogy hitte. Azt mondta, ha kijut, elmegy a kulcsért. Nem jutott ki.

– Akkor honnan lett a kulcs a dobozban?

– A hegesztő szerezte meg később.

A donor.

A jobb kéz újra megmozdult a történetben.

– Hogyan?

– Kereste Tamást. A munkásszállóig jutott. Megtalálta a kulcsot, de a szekrényt már nem merte kinyitni. Vagy nem tudta. Nem tudom. A kulcs végül nálam kötött ki.

– Miért rejtette el a dobozban?

– Mert gyáva voltam.

Ezt olyan egyszerűen mondta, hogy nem lehetett vitatkozni vele.

– És most már nem?

– De. Csak öreg is.

– Az nem ugyanaz.

– Dehogynem. Csak az öregségben a gyávaság néha elfárad, és az ember összekeveri bátorsággal.

Ez a mondat túl jó volt egy ilyen nyomorult hajnalhoz. Felírtam volna, ha nem ülök egy autóban egy ember mellett, aki talán az egész szegedi fejezet egyik kulcsa volt, és akinek a múltja annyi repedést hordozott, hogy bármelyik pillanatban széteshetett.

– Miért mondta, hogy a volt feleség a kezemet gyűlöli?

Ferenc lassan felém fordult.

– Mert a férje egyszer megütötte vele.

A mondat egyszerű volt. Nem díszítette semmi. Pont ezért ütött nagyobbat.

– Mikor?

– Később. Már ivott. Már mindenki bolondnak nézte. Az asszony el akarta venni tőle a papírokat, amiket gyűjtött. Ő nem engedte. Veszekedtek. Aztán megütötte.

Nem szóltam.

– Egyetlen egyszer – mondta Ferenc. – Legalábbis ezt mondták. De az egy is elég.

A jobb kéz tehát nem maradt tiszta. Nem csak Tamás vállán pihent, nem csak kaput nyitott, nem csak segítséget próbált adni. Ütött is. Bántott is. Az emberi test nem válogat erkölcsi kategóriák szerint. Ugyanaz a kéz emel fel és lök el, ír le igazat és hamisat, simít végig valaki arcán, aztán tör be ajtót vagy állkapcsot. Ezt akartam nem tudni. Milyen kényelmes lett volna a jobb kézből megmentő kezet csinálni, egyetlen szép, tragikus mozdulattal. De a valóság természetesen belerondított a szimmetriába, ahogy illik. A donor nem szent volt. Nem tiszta tanú. Nem pusztán áldozat. Ember volt. Tehát sérült, sáros, ellentmondásos, és legalább egyszer olyasmit tett, amit nem lehet lemosni semmiféle bűntudattal.

– Az asszony ezért zárkózott el?

– Részben.

– És a papírok?

– Azokat később elégette.

– Mindet?

– Azt hitte.

– Maga szerint maradt valami?

Ferenc a kesztyűtartóból elővett egy borítékot. Nem adta oda. Csak a térdére tette.

– A hegesztő küldött nekem egyszer egy másolatot. Nem sokkal a halála előtt. Nem tudom, miért. Talán mert tudta, hogy én is félek. Talán mert azt hitte, a gyávák tovább élnek, és ebben igaza volt.

– Mi van benne?

– Egy név, amit eddig nem mondott ki senki Szegeden.

– Kié?

Ferenc rám nézett.

– Azé, aki Miklós fölött állt.

A levegő megváltozott az autóban.

– Mondja.

– Nem itt.

– Akkor hol?

– A vonaton.

– Milyen vonaton?

– Lajosmizse felé.

– Most?

– Most.

Kint a parkolóban a köd lassan világosodni kezdett. A pályaudvar hangosbemondója recsegve közölt valamit, amit a magyar vasúti akusztika dicsőséges hagyományaihoz hűen lehetetlen volt érteni. Ferenc beindította az autót.

– Nem megyek magával autóval.

– Nem is kell. Kiteszem a peronnál. Én külön szállok fel. Maga külön. Ha együtt látnak minket, egyikünk sem ér oda.

– És ha ez csapda?

Ferenc fáradtan elmosolyodott.

– Maga eddig is csapdából csapdába ment. Legalább most tud róla.

Ez annyira rossz érv volt, hogy működött. Kiszálltam a peronok közelében, Ferenc pedig továbbhajtott. A jegypénztárnál vettem egy jegyet Lajosmizse irányába, készpénzzel. A táskámban ott voltak az iratok, a zsebemben a kulcs, a cipőmben az eredeti fénykép, a fejemben pedig túl sok város, túl sok név, túl sok kézmozdulat. A vonat rövidesen indult. Nem volt tömeg. Néhány ingázó, két diák, egy idős asszony, aki úgy szorította a táskáját, mintha abban tartaná a nemzet utolsó megmaradt józan eszét.

Felszálltam.

Ferencet nem láttam.

Ez nem nyugtatott meg.

Leültem az egyik ablak mellé, háttal a falnak, a kijárathoz közel. A vonat lassan megmozdult. Szeged peronjai hátrálni kezdtek, majd eltűntek. A város, amelybe a jobb kéz története miatt érkeztem, most maga mögött hagyott, de nem lezárva. Inkább úgy, mint egy nyitva felejtett seb, amelyből a történet tovább vérzett Kecskemét és Lajosmizse felé. Ferenc valahol a szerelvényen lehetett. Vagy nem. A boríték nála volt. A kulcs nálam. Tamás szekrénye talán még létezett. Miklós fölött pedig volt valaki, akinek a nevét eddig senki sem merte kimondani.

A táj lassan kinyílt az ablakon túl. Szántók, nedves utak, távoli házak, szürke ég. Az Alföld végtelennek tűnő lapossága mindig különös hatással volt rám. Itt nincs hová rejteni a domborzat mögé a bűnt. Az ember mégis megoldja. Ha nincs hegy, ás magának hallgatást. Ha nincs erdő, használ cégeket, papírokat, rokoni kapcsolatokat, félelmet. A táj nyitott, az élet mégis tele van rejtekhelyekkel. Bravó, emberiség, megint sikerült a legegyszerűbb környezetet is labirintussá hazudni.

A vonat zötyögése közben elővettem a noteszemet, és a jobb kéz fejezetének új lapjára felírtam: „A kéz nemcsak tett, hanem továbbadott.” A donor keze megfogta Tamást, aztán elengedte. Megpróbálta kimenteni Ferencet, de elkésett. Megütötte a feleségét, és ezzel végleg elvesztette azt a jogot, hogy egyszerűen áldozatként emlékezzenek rá. Megszerezte Tamás kulcsát, de nem nyitotta ki a szekrényt. Vagy nem tudta. Vagy nem merte. A kéz tehát megőrzött valamit, amit a fej talán már nem bírt el, a törzs pedig nem tudott tovább hordozni.

És most ugyanez a kulcs az én jobb zsebemben volt.

A vonat haladt tovább.

Valahol félúton Szeged és Lajosmizse között a folyosón megjelent Ferenc.

Nem ült le mellém. Csak elhaladt, és miközben a mellettem lévő ülés támlájához ért, egy borítékot csúsztatott a kabátom alá. Egy pillanatra sem nézett rám. Továbbment a következő kocsi felé.

A boríték súlya kicsi volt.

Mégis olyan nehéznek tűnt, mintha nem papírt, hanem egy újabb várost tett volna az ölembe.

Vártam néhány percet, aztán óvatosan kinyitottam.

Egyetlen másolat volt benne.

Egy régi szállítólevél.

Alul pecsét.

Miklós aláírása mellett egy másik név.

Nem ismertem.

De a név alatt ott állt egy cégcím.

Kaposvár.

És a megjegyzés rovatban egy kézzel írt szó:

„szívanyag”.

A vonat zakatolása hirtelen túl hangossá vált.

A szív még messze volt.

Mégis már most dobogni kezdett a papírok között.

A borítékot nem tettem vissza a táskámba azonnal. A papír ott feküdt az ölemben, és a vonat rázkódása miatt egészen enyhén remegett, mintha nem is a szerelvény mozgatta volna, hanem maga a szó, amely a megjegyzés rovatban állt. Szívanyag. Nem volt hosszú. Nem volt fenyegető formája. Nem vérzett át a papíron, nem volt aláhúzva, nem szerepelt mellette felkiáltójel, és talán éppen ezért volt rosszabb mindennél, amit Szegeden addig találtam. Az ember néha azért fél egy szótól, mert túl pontos. Mert nincs benne semmi felesleges. Mert úgy áll a helyén, mintha mindig is ott lett volna, csak eddig valaki ügyesen rátolta a többi hazugságot.

Sokáig nem néztem fel. A táj közben tovább vonult az ablak mögött, lapos mezők, nedves földek, távoli házak, a szürke ég alatt lassan elmosódó utak. A vonat utasai ugyanúgy ültek, mintha semmi különös nem történt volna. Egy férfi újságot olvasott, egy nő aludt, két fiatal halkan nevetett valamin a telefonjuk fölött. Az ilyen pillanatokban értettem meg a legjobban, mennyire közömbös a világ. Nem gonosz. A gonoszsághoz legalább szándék kell. A világ legtöbbször csak közönyös, és ez sokkal nagyobb teljesítmény, ha belegondolunk, bár az emberiség azért derekasan rásegít, nehogy véletlenül túl élhető legyen ez az egész kóceráj.

Ferenc nem jött vissza. A következő állomásnál láttam, ahogy leszáll a szerelvény másik végén. Nem nézett hátra. Nem intett. Nem adott újabb jelet. Csak eltűnt a peron szürke reggeli fényében, olyan emberként, aki már régen megtanulta, hogy a túl hosszú búcsúzás veszélyes luxus. A boríték nálam maradt. A kulcs nálam maradt. Tamás neve nálam maradt. És most már Kaposvár is, jóval azelőtt, hogy odaérhettem volna.

Lajosmizsén nem szálltam le.

Nem azért, mert ne akartam volna. Hanem mert hirtelen világossá vált, hogy ha most leszállok, pontosan azt teszem, amit valaki elvár tőlem. Talán Ferenc. Talán az, aki Ferencet figyelte. Talán az, aki Szegeden bejárt a szállásaimra. Talán mindannyian. A kulcs a zsebemben égett, de nem minden kulcsot kell azonnal zárba tenni. Az emberek ezt ritkán értik. Ha találnak egy kulcsot, már rángatják is az első ajtót, aztán meglepődnek, hogy mögötte nem válasz van, hanem valaki egy székkel várja őket.

A vonat továbbindult. Én pedig ülve maradtam.

Ez volt az első valódi döntés, amelyet a szegedi napok óta nem félelemből, nem kényszerből, nem menekülésből hoztam. Nem mentem tovább a morzsa után. Nem adtam meg a történetnek azt az örömöt, hogy pórázon rángasson. Vissza kellett térnem Budapestre. A falhoz. A városokhoz. A donorokhoz. Mert most már nem egyetlen fejezet anyaga volt előttem, hanem az egész test régi térképe.

Amikor este hazaértem, a lakás hideg volt és mozdulatlan. Bezártam az ajtót, lehúztam a sötétítőt, és hosszú ideig csak álltam a fal előtt. Debrecen. Kecskemét. Szeged. A törzs. A fej. A jobb kéz. A vonalak eddig is sokasodtak, de most először nem én kerestem közöttük kapcsolatot, hanem a papírok kényszerítették rám. A városrövidítések egymás mellé kerültek. Lajosmizse középre. Kaposvár távolabb, fekete körrel. A szállítólevél másolatát külön tűztem fel, a „szívanyag” szót nem takartam el. Hagytam, hogy lássam. Hagytam, hogy zavarjon.

A jobb kéz donorának fényképét a szegedi anyag közepére tettem. A képen még mindig ott állt Tamás mellett, a keze a fiú vállán. Most azonban már nem tudtam ugyanúgy nézni. Abban a mozdulatban benne volt minden, amit erről az emberről megtudtam. Segítség, késés, bűntudat, erőszak, gyávaság, makacs jóvátételi kísérlet. Egy kéz, amely egyszer kaput nyitott, aztán nem tudott elég gyorsan visszazárni semmit. Egy kéz, amely megpróbált megmenteni valakit, később pedig megütött valakit, akit nem lett volna szabad. Egy kéz, amely megszerezte Tamás kulcsát, de nem merte vagy nem tudta használni. És végül egy kéz, amelynek története most már az én kezembe tolta tovább azt, amit ő nem fejezett be.

Nem akartam felmenteni.

Nem akartam elítélni.

Mindkettő túl egyszerű lett volna, az egyszerűség pedig ebben az ügyben már gyanúsabb volt, mint bármelyik név. A jobb kéz donora nem hős volt. Nem szörnyeteg. Nem tiszta áldozat. Nem tiszta bűnös. Ember volt, és ez önmagában elég súlyos vádirat. Az emberek képesek ugyanazzal a kézzel megfogni egy gyereket, hogy átvezessék az úton, és ugyanazzal a kézzel becsapni egy ajtót valaki arcába. A test nem erkölcsi tanító. Csak végrehajt. Amit a fej elhatároz. Amit a félelem diktál. Amit a bűntudat későn próbál kijavítani.

Aznap éjjel végül felnyitottam a saját jobb tenyeremet, és sokáig néztem a szegedi üveg vágását. A seb már nem vérzett, de a bőr feszült körülötte. Apró, friss jel volt egy olyan kézen, amely sokkal régebbi dolgokat hordozott, mint amennyit én választottam volna magamnak. A kulcsot mellé tettem az asztalra. A fényképet is. A szállítólevelet is. Három tárgy, három irány, háromféle teher. Tamás eltűnése. Miklós árnyéka. Kaposvár ígérete.

A jobb kéz története nem adott feloldozást. Csak továbbadott valamit. Egy kulcsot. Egy nevet. Egy útvonalat. És azt a felismerést, hogy a donorok talán nem külön halottak voltak, hanem ugyanannak a régi gépezetnek különböző pontjain összezúzott emberek. Ha ez igaz volt, akkor a testem nemcsak belőlük állt. Hanem abból a hálózatból is, amely tönkretette őket.

Hajnal felé, amikor a város még alig mozdult odakint, egyetlen mondatot írtam a szegedi mappa utolsó oldalára.

„A jobb kéz nem tudta megmenteni Tamást, de elég sokáig tartotta a kulcsot ahhoz, hogy egyszer valaki más megtalálja.”

Aztán becsuktam a mappát.

Nem azért, mert vége volt.

Hanem mert tovább kellett lépnem.

A bal kéz következett.

És már biztos voltam benne, hogy Szombathelyen nem egy új történet fog várni rám, hanem ugyanennek a sötét testnek egy másik mozdulata.