ÉLET

A város peremén, ahol a park úgy nyúlik be a házak közé, mint egy félénk állat, minden este megváltozik a levegő. Nappal még beszédes, rügyillatú, gyerekkocsik kerekét ringató; estére viszont sűrű lesz és hallgatag. Caitlin – bárki így hívhatná, de ő csak „Catynek” szerette – esténként a park szélén állt, a cipőorrával óvatosan érintette a kavicsos sétány első szemcséit, mintha víz lenne, és előbb a hőmérsékletét kellene lemérni. A lámpák fénye úgy ült a leveleken, mint a langyos vaj; a sötét viszont a faágak között rést keresett, és megtalálta. A telefon a zsebében, de nem nézett rá. Mióta Dany elment, a kijelző úgy viselkedett, mint egy bűntárs: ha felnézett belőle, már késő volt.
A parkban volt egy pad, támla nélküli, alatta az avarban csonka gesztenyék. A pad épp olyan magasságban állt, hogy amikor leült, a térde megtámasztotta a táskát, és a táskában az ujjai automatikusan megkeresték a kis, zöld bársonytokot. Nem ékszer volt benne, hanem valami nevetséges: egy apró nyúlfarok, megsárgult kulcskarikán. A piacon vette, egyszerű kótyagos délutánon, mikor egy árus azt mondta: „Szerencsét hoz, drágám.” Akkor csak legyintett, de a farka puha volt és hívogató – és később, mikor a sötét elnehezedett a pad fölött, jó volt hozzáérni. Gyerekes talizmán, mondta magának, ugyanúgy gyerekes, mint hogy nem megy át létra alatt. Nem is ment. Ha a festők kitámasztották valamelyik kapualjban, ő körbement az utcát, egy fura, kitérős keringőben, ahogy a méhek keringenek egy megzavart virág körül. Ha már meg kellett kerülni a hiányt, legyen benne némi méltóság.
A sötéttől félt. Nem attól az elmesélős fajtától, amiben puha papucs csoszog a padlón és a szoba sarkaiban megbújik a gyerekkori szörny. Hanem attól, amelyik a parkban kezdődik, és nem ér véget egyetlen ismerős szobában sem. Kint, az ösvények közt a lomb úgy mozgott, mintha valaki lopakodna benne, és a lélegzetét visszatartaná. A sötétnek megvolt a saját szaga is: nedves föld, elázott háncs, a kőpad melletti gombostűnyi penész, az állott tó egyetlen, krétaszínű fodra. Ha a szél megbillentette a fák koronáját, a lámpa alatt apró rovarok kergetőztek, és a rohanásuk zzzz-zenéje épp elég volt ahhoz, hogy belül is megpendüljön valami. Ilyenkor a félelem nem ordított. Inkább úgy kopogott, mint egy türelmetlen vendég a mellkasajtón.
Nevetni lehetett volna rajta, de az ember ritkán nevet a saját rémületén. „Nem akarok szellemet látni.” Ezt néha kimondta, halkan, mintha alkut ajánlana a sötétnek. „Nem vagyok kíváncsi rájuk.” A képzelt jelenés árnyékát, egy fehér ruhás, fény nélküli asszony alakját a szem sarkában tartotta, és befele fordított szemhéjjal is látta. Nem azért, mert hitt bennük; inkább azért, mert a képzelet szereti a tiltott képeket. A szellem a park túlfelében állt, a tó mellett, és nézte, hogyan nem történik semmi. Attól félt a legjobban, hogy egyszer mégis történik.
Ha nagyon rángatózott a gyomra, hazament, és pirítóst sütött. Túl égett sarkakkal szerette, a kenyér repedéseibe vajat nyomott, hogy felolvadjon, úgy, mint a nyár végi esték, mikor a nappal lassan beolvad a sötétbe. A pirítós állaga egyszerű volt, megbízható, emberközeli. Amíg roppant a fogai között, nem kellett az ismeretlenről gondolkodnia. Beült a kanapéra, a távirányítót a combjára fektette, és bekapcsolta a híreket. Az esti híradóban a világ hangján szólalt meg a biztonság: valaki elmondta neki, mik történtek másokkal, és ettől egy árnyalatnyival kevésbé tűntek elkerülhetetlennek a saját árkai. Árvizek, leépítések, egy kóborkutya mentése, egy békás pocsolya tetején megfagyott jég. A riporterek arcán a gondosan gyakorlott együttérzés, a stúdió üveges tisztasága. Ott bent minden világos volt, még ha komor is: a dolgok bepakolva a percek dobozaiba, a dobozok címkézve, a címkék betűi egyenletesen álltak.
Ilyenkor, a hírek után mindig megkönnyebbült egy kicsit. Kinyomta a tévét, és a képernyőn még ott lüktetett a visszamaradt fény, egy csöppnyi, késlekedő ragyogás. Nézte, ahogy elhal. „Élet” – mondta néha. Csak ennyit. A szót kimondani olyan volt, mintha egy hosszú, vékony fadarabba belekarcolna egy vonást: nem rajz, csak jel.
A munkahelyén sem beszélt sokat. Egy könyvesbolt galériáján dolgozott, a lépcső alatt kartonok és fonott kosarak, a kassza mellett a legújabb sikerek. Fent a galérián sorakoztak a „rossz időkre való” könyvek: kertészet, barkácsolás, sütés-főzés, és a babonákról szóló, vaskos, furcsán illatos kötetek. A „Szerencse és jelképek” címűt különösen szerette: a papírja vastag volt és kicsit sárgás, és amikor kinyitotta, a lapok mintha porladtak volna a sorsok súlya alatt. Itt olvasta, hogy a nyúlfarok – elvileg – jó ómen, és hogy létra alá nem megyünk, mert a háromszög megtörése rossz házalás a véletlennel. Erről egyszer régebben vitatkozott Danyvel. „Ha elhiszed, működni fog – mármint ellened – mert az agyad odaállítja a bal szerencse elé a lámpákat.” „Legalább látom, mibe lépek” – felelte. „Ha tudod, hogy rossz lesz, nem lepődsz meg.” Dany ezen nevetett. „Nem élet ez, hanem előzetes.” Neki viszont az előzetesek tetszettek: rövidek, sűrítettek, ígéretesek. A filmek mindig csalódást keltettek utána. Az élet is túl hosszan mesélt néha.
Mégis volt benne valami vad, valami kicsi és makacs. Ha valaki bátorságot, „mered-e?”-t dobott elé, a szemében felvillant egy fény. A piacon rétesért sorban állva egy ismeretlen lánnyal kötött fogadást, hogy melyik pultnál készül a jobb túrós; nyáron a város szélén tartott egy levegő nélküli edényt öt másodpercig a feje fölött, mert valaki azt mondta: „nem mered”; és egyszer – ez már később történt, amikor a félelem sűrűbb lett, mint a levegő – elment bungee jumpingolni. A daru árnyéka mintha egy magas és sovány óriás lett volna, aki beletérdelt a park peremén élő napba. Felkötötték rá a hevedereket, a bokáján a pánt hosszan, lassan megfeszült, mint egy régi mondat, amit már sokszor kimondtak. A lábujjai a széllel beszélgettek, a gyomra elindult lefelé, még mielőtt ő maga kilépett volna a semmibe. Aztán ugrott. A zuhanásban pár másodpercig olyan csönd volt, amiben az ember minden hangot meghall: a saját szíve bakugrásait, a völgy fölé feszített csend húrfeszítését, és azt a kicsiny, alig érzékelhető suhintást, amivel a félelem átadja a helyét az ürességnek. Földet nem ért – visszahúzta a gumi –, de aznap megértette, hogy van mozdulat, ami után a sötét egy ideig tisztességesen félreáll.
Meg is kérdezte magától: „akkor miért remegek mégis a parkban?” Válasz nem jött. Az ember szervezete nem tárgyalópartner, inkább egy makacs, öreg mester, akinek megvannak a maga módszerei. Lehet tárgyalni vele – fekete kávéval reggel, meleg takaróval este –, de a lényeg: „ha azt mondom, félünk, akkor félünk.” A mester ilyenkor nem magyaráz. Dolgozik.
Voltak napok, mikor az élet játékosan odavágta elé a labdát: „na, most te jössz.” A galéria alatt egy kisgyerek kérdezett valamit a csillagokról, és ő – meglepve magát – hosszan magyarázott neki a fényévekről és arról, hogy a sötét nem hiány, hanem közeg; egyszer egy idős nő tett le a pultra egy hamuszürke könyvet, amelyben harminc évvel ezelőtti dedikálás állt, és a nő azt mondta: „visszahozom a múltam”; egyszer meg Dany írt rá, csak ennyit: „láttalak a téren, elfújt a szél melletted egy szalvétát.” Válaszként küldött egy képet: a nyúlfarok zöld bársony tokja. „Én ezt tartom.” Dani nem válaszolt. Helyes volt ez így. Nem minden körnek kell bezárulnia; van, amit szándékosan hagyunk elvarratlanul, hogy legyen tér a lélegzetnek.
Ha megpróbálta volna számlálni a győzelmeit, valószínűleg az esti hírek közé kerül: „helyi nő sétált sötétben három megállót a park szélén, és közben nem futott.” De nem számlálta. Inkább elkezdte kiszimatolni azokat a helyzeteket, ahol a félelem mögött valami más lapul. Az egyik ilyen helyzet a „szellemek” kérdése volt. A könyvesboltba sokszor jöttek be fáradt egyetemista fiúk lányokkal, akik suttogva kértek „valami spirituálisat, de ne túl ijesztőt.” A bolt felkészülten állt, az osztályozás szerint: „elragadóan babonás”, „hitelesen reszketős”, „könnyed archetipikus”. Ő a könyveket nem szerette címkével, de mégis elmosolyodott. A szellem nem ott lakik, ahol keressük. Inkább a hiányok réseiben. A hűtő hátuljába betolt üveg mögött, a fürdőszoba tükrének csücske mellett, ahol a fogkrémcsíkok találkoznak a lehelet vízével; a parkban, igen, különösen a parkban, ahol egy ötödik kanyar után nincs több lámpa, csak puha feketék.
Egy esős este, az egyik ilyen fekete árnyban, mikor a padtámla vize még csorogni sem tudott rendesen, mintha a hideg még a víz mozgását is megállítaná, hirtelen nevetséges gondolata támadt: „ha a szellem valóban jönne, megkínálnám pirítóssal.” Ezt a gondolatot meg is tartotta. Elhatározta, hogy lesz otthon mindig egy szelet, hideg, kissé elázott, papírszalvétába csomagolt kenyere; és ha valami megjelenne, ezt a békeajánlatot tenné elé: „egyetlen emberi falat az ismeretlennek.” Olyan gyermeteg volt ez, hogy közben akaratlanul is mosolyogni kezdett. Úgy mosolyogni, ahogy rég nem: oldalt, elbizonytalanodva, mintha a mosoly gyorsaságát is újra kellene tanulni.
Jöttek persze más napok is, amikor úgy érezte, saját álmait élni olyan, mint állandóan csavarfejeket próbálni a rossz csillagkulccsal: csúszik, karistol, és a végén mind a csavar, mind a kulcs tönkremegy. Szeretett volna felszállni egy hőlégballonra és körberepülni a világot – gyerekkori képeskönyvben látott egyszer egy lila ballon kosarat, fölötte fehér felirat: „Beautiful.” A „Beautiful” akkor beégett a szemébe, és a lila anyag alatti némaság, a lassú lebegés ígérete, a kosár peremének durva, kézzel font rostjai mind azt mondták: „ha ide állsz, a félelem odalent marad.” Felnőtt fejjel azonban a ballon nem jött, csak a plakát a buszmegállóban egy nyári fesztiválról: rajta fakó színek és egy kék ballon. A plakátot letépték, az ősz meg a szelek csomókban vitték el a sarkát. A ballonból csupán egy rész maradt a villanyoszlopon, mint egy félbeharapott cukorka. Azt nézte egy darabig, és azt mondta: „jó. Akkor repülés nélkül kell megtanulni lebegni.”
Kezdte észrevenni az apró, lebegő mozdulatokat. Reggelente egy-egy kifli kanyarulatában a roppanás előtti csöndet; a 4-6-oson a kapaszkodó fémjén a tenyerét, ahogy finoman csúszik; a könyvesboltban egy visszahozott könyv gerincében megpihenő fáradtságot. Aki hozta, néha mondott egy fél mondatot: „Ez most nem ment végig…” – mintha a könyvek is lélegeznének, és néha elakadnának a lélegzetben. Megtanulta a „nem ment végig” könyvek mozdulatát; azokat, amelyek visszahozva is maradnak kicsit a fülünkben, mint egy fél dallam, melynek hihetetlenül egyszerű a refrénje: doo-doo-doo. Erről tudta, hogy a zene nem felejt. Akkor sem, ha a szavak elfáradnak.
Volt egy fiú, Tony, aki minden kedden bejött, és az antropológiát kereste. Soha nem mosolygott. A szemhéja alá költözött valami fáradt reggel, amelyik nem akart délután lenni. Egy alkalommal a pénztárnál megkérdezte tőle: „Mi a legbabonásabb szokásod?” A fiú meglepődött. „Minden füzetemet azzal a mondattal kezdem, hogy ha elrontom is, az enyém lesz.” „Ez nem babona” – mondta. „Ez erő.” Tony először rá nézett, aztán valahová mögé, mintha ott lógna a levegőben a megkönnyebbülés seprűje, amivel a gondolatok port eltakarítják. „Akkor lehet, hogy már nem is félek a hibáktól.” „Lehet.” A legnagyobb babona: azt hinni, a tökéletes nélkül nem történhet semmi. Ezzel ő maga is küzdött; de valahogy minden este, mikor a park szélén állt, a tökéletlenség segített. A járda repedései sorvezetőt adtak, a gödrök visszafordították. Semmi sem egyenes. A bátrak is kanyarognak.
Egy kora nyári estén Zoee, az utcazenész – aki a csarnok előtt játszott, a vállán a pánt olyan természetességgel, ahogy másnak egy kabát – bejött, és vett egy vékony füzetet. „Rímelős soroknak” – mondta. Amikor fizetett, megszólalt a bolt ajtajában a csengő, és az a fémes hang telt be gyorsan a levegőbe, amelyik a meleg hónapokban mindig kicsit magasabb. „Tudod” – mondta Zoee – „van az a refrén, ami csak akkor működik, ha a közönség visszafújja.” „Az életé ilyen?” – kérdezte. „Talán. Ha egyedül éneklem, giccs.” „Ha együtt?” „Akkor igaz.” Ezen sokáig gondolkodott. Később, amikor egyedül ült a konyhában és vagdosta a paradicsomot, azt mondta: „akkor nekem is vissza kell fújnom magamnak.” Felnevetett, mert ez így bután hangzott, de értette. Nem az számít, hányan hallják: az számít, hány hangból lesz hang.
Az élet néha mégis viccet csinált az elhatározásaiból. Egy ősz eleji napon – már nagyban készültek az iskolások, a színes ceruzák szaga betöltötte a villamoskocsikat – esőcseppek ültek a szőnyeg szélére, mert nyitva felejtette az ablakot. A víz lábnyomot hagyott a hurkolt szálakon, mint egy átlátszó állat, amelyik átment a lakáson. Bosszús lett. Lehajolt egy rongyért, de a rongyot a szekrény mélyére gyömöszölte, és a keze rátalált valamire: Dany régi pólója, puha, kissé kifakult, a betűk szélein a cérna már felválva. A póló illata nem a jelen volt, de nem is a múlt, inkább valami megállíthatatlan köztes. „Na jó” – mondta, és felállt. A nedves foltok a szőnyegen szelíden tolták kifelé a rosszkedvét. Valami – valószínűleg az a „refrén” – visszafújt benne.
Volt egyszer egy levél. Hosszan tartogatta, aztán mégis kibontotta. Egy utazási iroda hírlevele, fényes papíron, rajta hőlégballonok sárgája, bordója, kékje, a fotó olyan békés, mintha a levegő is puha lenne. „Repüljön velünk, lássa fentről a világot!” – mondta. A sorok közé saját kézírásával beírta: „ha nem megy fentről, nézd alulról úgy, mintha fentről lenne.” Ezt a mondatot később a hűtőre tette, a lista mellé: tej, kenyér, pirítósnak való. A lista a praktikum mantrája, a mondat meg a szelíd dacé. Néha, mikor nagyon mélyre süllyedt a lélegzete, ránézett, és érezte, hogy ennyit meg tud tenni: alulról nézni fentről.
Amikor Dany újra írt – hónapokkal később, éppen abban a csendben, melyet a sűrű hóesések előtti levegő hoznak –, akkor ő már nem azzal a rémült, kapkodó mozdulattal nyitotta meg az üzenetet, amellyel az ember a kígyót keresi a fűben. Csak körbepillantott a konyhában, a bazsalikom a párkányon visszalágyult a tél hideg fényétől, és kinyitotta. „Félek a sötéttől – írta Dany. – Vicces, mi?” Válaszolt: „Én is. De néha találok ellene pirítóst.” A válasz olyan volt, mint egy ujjal a levegőre írt mosoly. Hamarosan jött is a reakció: „pirítós az esti hírekkel?” „Első segítség.” „És az működik?” „Néha elég.” „Akkor jó.” A beszélgetést ott abbahagyták. Nem kellettek több mondatok. Néha a kevés igazabb; ha sok, szétszedi a levegő varratát.
Hogy jött az a nap, amikor igazán érezte, hogy „az élet tud mulatságos is lenni, ha akarjuk” – arról később sem tudott pontosan beszélni. Nem volt nagy dráma, se a fények nem álltak egyszerre a város fölé, se egy idegen hang nem kiáltotta színpad magasából, hogy „most figyelj!” Inkább úgy történt, ahogy az őszi fényszálak csúsznak be a függöny résein: lomhán, kéretlenül, mégis pontosan. A könyvesboltba egy nő lépett be, fakó kabátban, de a szemében valami elhatározásos fény. A zsebében egy papírcetli, rajta a lista: „Nyúlfarok (ha van), kezdő mentál tréning, Hőlégballon – történetek.” A lista abszurd volt, és ő – hirtelen, mintha az élet rántotta volna meg a vállát – hangosan felnevetett. A nő is. A két nevetés a boltban találkozott, és a hangjuk valami puha hidat vert a polcok között. „Én meg pont most tettem le a nyúlfarkamat” – mondta Caty. „Hülye talizmán, nem?” „A legjobb fajtából” – felelte a nő. „Az, amelyik nem működik, de közben igen.”
Elmentek kávézni a sarokra, és a poharak párája összegyűlt a szélén, mintha a beszédük is pára lenne, lecsapódva, aztán felszállva. A nő – July – arról mesélt, hogy szeretne egyszer egy ballonban állni és látni, ahogy a város alatt minden merevnek hitt dolog megpuhul. „De közben félek a magasban.” „Én is” – mondta Caty. „Akkor miért vágyunk rá?” „Mert a vágy szereti a lehetetlent.” A kávéjuk megkeseredett, mert túl sokáig beszélgettek, de már nem számított. A cukor helyett azt tették bele, hogy „igen, lehet, hogy ez nem könnyű, és mégis lehet.” Hazafelé menet a park szélén újra megtorpant. A sötét ott állt, ahogy eddig is, és ő – meglepetésből – köszönt neki. Nem hangosan, de köszönt. A sötét nem válaszolt. Nem is kellett. Jelen volt. Ő meg jelen maradt mellette.
A bungee után sokáig nem kellett nagy ugrás. Elég volt egy két centis. Például belépni a parkba egyetlen lépéssel mélyebbre, mint tegnap. Vagy eltenni a nyúlfarkat úgy, hogy ne a keze ügyében legyen. Vagy végignézni a híreket a negyedik tételig, aztán kikapcsolni, és inkább megmosni a paradicsomot. Nehéz napokon a paradicsom mosása is kalandnak tűnt; a bőrének a víz apró gyöngyei úgy álltak meg, mint parányi, körömnyi lámpák. Egy-egy gyöngyben látta a saját arcát is, torzan és mosoly nélkül; aztán lecsurgott. A torz tükör elmosódott. Jó volt elmosódni.
November vége felé – mikor a fák már nem akarnak többé levelet tartani, és a járda minden esővel újra meg újra megszületik – visszament a daruhoz, de most nem ugrott. Csak nézte a fémből csinált hosszú csontot, ahogy a szürke égbe nyúl. Emlékezett a zuhanás hangjára. Mellette állt egy fiú és egy lány, kézen fogva, a kezük olyan természetességgel kapcsolódott, ahogy a cipőfűző csomója tartja a lépést. „Te ugranál?” – kérdezte a lány a fiút. „Nem.” „Miért?” „Mert nálam a félelem hangosabb, mint a kíváncsiság.” „És ha egyszer halkabb lesz?” „Akkor beszélünk.” Caty hallotta ezt, és úgy érezte, a mellkasában valami megmozdul a helyéről. Nem erőszakos mozdulat volt, inkább mint amikor egy polc könyvei közt egy képeslap kissé arrébb csúszik. Elég. Ennyit akart: hogy arrébb csússzon.
A tél eleje hideget hozott, de a hidegben egyfajta tömör, tiszta logika. A park csontvázait, a fák ágait beleírta az égre, és a sötét hirtelen egyszerű lett: nem bújt semmi mögé, mert nem maradt mögötte semmi. Ekkor többször be mert menni. A cipője orrán a dér csöppjei haladási irányt mutattak, ahogy a kocogók léptei lehúzták a levegőt, apró, szabálytalan fehér füstöket fújva ki. A padnál leült, és elővette a nyúlfarkat. Nem a félelem miatt. Emléknek. Ujjai közt forgatta, mint egy gyűrűt, amit valaha hordott, és amelyik úgy döntött, elmarad a kézről. „Köszönöm” – mondta neki. Ez gyerekesnek tűnhet, mégis valódi volt. A talizmánok nem tárgyak, hanem bizonyítékok arra, hogy egyszer komolyan vettük magunkat.
Egy reggel – a kertben a hó még csikorogni is lusta volt – July üzent: „Találtam egy balloncsapatot. Nem drága. Hajnalban mennek.” Sokáig nézte az üzenetet. A hajnal olyan napszak, amelyik szereti, ha békén hagyják. De a ballonhoz illik. Válaszolt: „Megyek.” Hajnali négykor sejthetetlenül édes szagok ültek a városon: pékségek kelt tésztája, hideg vasak nyers illata, néhány távoli kályha füstje. A rét szélén a ballon selyme úgy terült szét, mint egy óriás köpeny; a peremeken férfiak álltak, akik a kötelek csomóit ellenőrizték. A kijáratnál pislákolt a láng, és a hangja – ffff – finomabb volt, mint várta. A kosár belsejében a lécek és a kötél találkozói egy-egy mikrovilágot tartottak: tűnél finomabb szálak, borzongó csomók, a gyártás kis, ismeretlen rítusai. Beszálltak. Amikor a láng felnyújtotta magát, a levegő elengedte a földet. Nem hirtelen, inkább úgy, mintha egy hatalmas kéz feloldaná lassan az ujjait. A fű alul maradt, a köd felemelte a tekintetet, és egyszerre minden olyan lett, mint egy békés, mégis komolyan vett megjegyzés a világ margóján: „látod? így is lehet.”
A város így fentről egészen megszelídült. A park sötétje plüssé változott, puha feketeség, amit jó megérinteni; a házak szögletei arrébb csúsztak, a híd íve vállrántás lett; és a folyó, ami mindig feketének tűnt a partnál, barna és zöld csíkokban hömpölygött, mint egy széthúzott szőnyeg. Caty belenézett a levegőbe, és a levegő visszanézett rá. Nem lett kevesebb a félelem. Nem vándorolt el. Ott maradt, a nyakszirtjén, mint egy szégyenlős verejtékcsepp. De elfért. Ennyi volt a különbség: elfért.
A leszállás után – a fű a cipő talpához ragadt – July megölelte, és a haja fölött azt suttogta: „láttad, hogy a sötét is meg tud szelídülni?” „Meg” – felelte. „Csak magasból kell nézni. Vagy nagyon közelről.” „Vagy együtt.” Ekkor eszébe jutott Zoee mondata a refrénről. A „doo-doo-doo” nem bohóság. Híd. Ha többen fújják, tart.
Ettől a naptól kezdve a parkba más szemmel ment le. Nem hősiesebb lett, csak gyakorlottabb. A létra alatti kerülők néha még megvoltak, de egyszer-egyszer átment. Úgy, mintha semmi nem történt volna; és tényleg: semmi. Ezen aztán nevetett egyedül. Az ember néha annyira fél, hogy elfelejti, mikor lehet nem félni. Az esti híreket továbbra is nézte – az előzetes szeretete nem múlt el –, de most már megengedte magának, hogy a negyedik tétel után kikapcsolja, és helyette a csöndet hallgassa. A csöndben sokszor jobb hírek vannak. Arról szólnak, hogy a szomszéd csecsemő végre átaludta az éjszakát, hogy a bokorban télen is túlélt egy madár, hogy az idős férfi a szemközti udvarban már nem sepreget, de a helyét átvette valaki – talán a fia –, és a seprű mozdulata ugyanaz maradt, egy fokkal gyorsabbra állítva.
Babonái nem tűntek el, csak megbarátkoztak vele. A nyúlfarkat egy dobozba tette – nem szeretett volna úgy járni, mint a gyerekek, akik annyira erősen markolnak, hogy végül semmit nem tartanak. A doboz tetejére ráírta: „nem működő dolgok, amelyek mégis működtek.” A cetli alatt ott volt egy régi buszjegy, amivel egyszer rossz irányba ment és emiatt találkozott valakivel; egy fotó a daru árnyékáról; a hírlevélből kivágott lila ballon sarka; és egy piros, kissé égett kenyérhéj. Nevetséges gyűjtemény. Személyes múzeum. Ha valaki kérdezte volna – sosem kérdezte senki –, azt mondta volna: „ezek az én bizonyítékaim.”
A tavasz egy zöld fénysávban jött vissza, ahogy mindig. A fű illata idén valahogy mélyebb volt, mint máskor; a parkban egy kéz felsegített egy bicikliről leeső gyereket; a kőpad hője délutánra embermeleggé változott; és egy este, amikor már úgy gondolta, a nap raktárát kiürítette, megállt annál a pontnál, ahol valaha azt képzelte, szellemek laknak. „Ha látnálak, megkínálnálak pirítóssal” – mondta. A levelek megmozdultak, de csak azért, mert a szél erre járt. Ő pedig elmosolyodott. Magát kínálta meg azzal a gondolattal, hogy a világ kicsit kevesebb sötéttel is elvan.
A könyvek közé visszament a „Szerencse és jelképek”; a polcánál megállt, végigsimította a gerincét. Nem sokkal később egy vevő elvitte. Megörült neki. Jó, ha ezek a könyvek nem maradnak meg sokáig: dolgozniuk kell valakinél az éjjeliszekrényen, mint apró, felhúzható őrök, akik a félelem helyett a kíváncsiságot járőrözik. Mert valahogy minderre jutott: hogy a félelem és a kíváncsiság ugyanazt az ajtót használja. Csak az egyik kopog, a másik benyit.
Dany nem tűnt el a világból. Néha hallott róla: közös barátok posztjain átsuhant a neve, egy munkahelyi történetben felbukkant, egyszer a piacon megpillantotta a sapkája árnyékát. Nem menekült. Nem kereste. A nyári fesztiválok idején látta hátulról, amint egy sátorból kilépve lenyeli a zajt. Eszébe jutott a kosár pereme a ballonban, a kötél csomója, és az, ahogy July azt mondta: „együtt.” Akkor arra gondolt, hogy az együtt nem mindig a szerelem, néha az, hogy ugyanazon a napon két ember valahol a város két végében megérti, miért nem kell mindig átmenni létra alatt, és miért lehet néha mégis.
A nyár közepe egy képtelen hőségnappal történt meg. A levegő úgy állt, mint a sűrű tej, a villamosok csengése lassúbbnak hallatszott, és az emberek a járdán árnyékot kerestek, ami nem volt. Caty este felment a háztetőre – ritkán járt oda, mintha a tető a ház felejtett feje lenne –, és a peremen ülve nézte, ahogy a város a saját izzadságában fürdik. A tetők közé beakadt a fény, és a kábelek húros hangszerekké lettek. A csönd itt fent másképp szólt. Vékonyabb volt, ennélfogva élesebb. Eszébe jutott, hogy az élet néha csak annyit kér: „ülj le ide velem egy kicsit.” És hogy ő – meglepetésére – most már tud így ülni. Minden fontos mozdulat közül talán ez a legnagyobb: a mozdulatlanság.
Alig néhány nappal később, amikor az ősz egy az egyben belépett, és nem kért bocsánatot, a boltba bejött egy férfi, és egy gyerek kezét fogta. A gyerek nézett körbe, mintha a polcok mögött külön titkok sorakoznának. „Mi az, hogy élet?” – kérdezte. „Hosszú volna elmondani” – felelte Caty. „Akkor csak egy kicsit” – kért a gyerek. „Az élet olyan, mint egy dal, aminek van refrénje. Néha hülyeségnek tűnik a doo-doo-doo, de ettől még összetartja.” A gyerek bólintott, mintha ezt pontosan értené. „Akkor énekeljük?” „Itt? Most?” „Csak halkan.” És nevetve, halkan dúdoltak pár ütemet. Nem szégyellték. A férfi mosolygott, és a gyerek ezt a mosolyt úgy tette el, mint egy jövőbeli babonát.
Mire beköszöntött a tél, a dobozában már több „nem működő dolog” feküdt, mint amennyit szégyellni lehet. Nem szégyellte. Az esti híreket néha kicserélte egy régi rajzfilmre – abban a gonosz mindig vértelenül veszt –, és pirítóst majszolt akkor is, ha nem félt. A parkban néha megállt, és a levegőbe emelte a kezét – mint aki megpróbálja kitapintani egy láthatatlan ajtó kilincsét –, aztán leengedte. Elég volt tudni, hogy van kilincs.
Ha valaki megkérdezte volna tőle – megint: soha senki nem kérdezte –, hogy „akkor most boldog vagy?”, valószínűleg azt mondja: „nem így hívnám.” Mert a boldogság túl nagy szó, és beleakad a bokrokba. Inkább: helyes. Mint egy jól kivágott minta, ami passzol az anyagba. Mint pirítósra olvadó vaj. Mint egy hajnali ballon lassú emelkedése. Mint, amikor a létra alá átlépve nem történik semmi, és ez a semmi hirtelen a legnagyobb ajándék.
És ha egyszer – mert ilyen ez a világ – mégis szembejönne a park túlsó sávjában a fehér ruhás nő, fény nélkül, ő nem futna. Zsebéből elővenné a papírszalvétába csomagolt pirítóst, és odatartaná. „Békét” – mondaná. A nő talán nem nyúlna érte, talán nem is volna kéz, amelyik tudna nyúlni. De a mozdulat, a kínálás gesztusa, az biztos. Az ember ezen a világon sok mindent nem tud, de azt igen, hogyan tartson kenyeret valaki felé.
Így teltek a napok, és a refrénjeik – néhány dallamtalan, néhány a torkon rekedt, néhány butácska – lassan összeálltak egy dal testében. A dalnak nem volt igazán eleje vagy vége, csak egy csúcsa: az a pillanat, amikor a kosár pereme fölött a világ elengedte magát, és ő is. A csúcspontot nem lehetett megőrizni. Meg kellett tanulni, hogy ezért pontos: mert elmúlik. És minden elmúlás után jön valami apró. Például egy új nap. Például egy új pirítós. Például egy bátor, békés „doo-doo-doo”.
Az év végén, amikor mindenki listákat gyárt, fogadalmakat, „majd most”, „most aztán” – ő leírta egy cetlire: „Az élet: nem cél, hanem anyag. Formázható. Néha makacs. Megégeti a kezünket. Aztán megint enged.” A cetlit a hűtőre tette, a lila ballon sarka mellé. Rájuk nézett. Tenyerét a hideg fémre tette, és azt képzelte, hogy a hűtő egy ajtó a levegőbe. Kinyitotta. Bent tej, vaj, és a hétvégi maradék. Mégis elszállt egy kicsit. Nem a teste – a tekintete.
Amikor legközelebb a parkban megállt, már nem kérdezett. Nem is köszönt. Csak ment. Egy lépést mélyebbre. A lámpa fénye mögött a sötét nem szűnt meg, de barátibb lett. Olyan volt, mint egy ember, akivel régóta lakunk együtt: tudjuk a rigolyáit, és ő is tudja a mieinket. Egyezség. A táska zsebében ott a nyúlfarok puha felejtése. A zsebében, a telefon mellett egy hírlevélből kivágott lila darab. És az ujjai közt a levegő, amely nem kérdez és nem válaszol, csak tart.