HANGOK MÖGÖTT II. novellák: MINDEN, AMIT AKAROK

MINDEN, AMIT AKAROK

Ez nem diszkó. Nem is country club.
Ez Los Angeles.

A forróság odakint úgy vibrált az aszfalt felett, mintha az egész város egy hatalmas légzőtest lenne, ami épp kicsit kifújja magát. A napfény aranyporrá darálta a levegőt, az árnyékok pedig összezsugorodtak a járdaszéleken. Menekültem előle. Betértem ebbe a hosszú, félhomályos bárba, nem mintha különösebben jó hírű lett volna, inkább csak mert hideg volt benne, és nem kérdezett senki, mit keresek ott kedd délelőtt.

A pult nyikorgott, a sörcsap mellett ragacsos csíkot húzott a fény. A sarokban egy nyitva hagyott ajtón át be lehetett látni a szomszédos autómosóra, ahol jólfésült emberek locsolták és sikálták a kocsijaikat ebédszünetben, mintha valami gyors és titkos rituálét végeznének. Szoknyában, öltönyben hajoltak a krómozott lökhárítók fölé, aztán a csillogó Datsunokba és Buickéba visszaülve mentek vissza a telefonközpontba, a lemezboltba vagy az irodaházba.

Semmi közük nem volt hozzám. És semmi közük nem volt a mellettem ülő férfihoz sem.

„Csak jól akarom érezni magam, mielőtt meghalok” – mondta hirtelen, minden bevezetés nélkül. Mint amikor egy idegen rád hajol a buszon, és a füledbe súg valamit, ami nem tartozik senkire.

Azt mondta, William a neve, de gyorsan hozzátette: „Úgyis mindenki Billnek, Billynek, Macnek vagy Buddy-nak hív.” A hangja karcos volt, a szeme alatt sötét árkok, és ahogy végigmértem, csak annyit tudtam megállapítani: hozzám képest öregebb, és van benne valami örök fáradtság. Nem az a fajta ember, akire bárki is azt mondaná: „Ő aztán tud élni.”

Kedd dél, és mi sört ittunk. Hideg, szénsavas Budot, amit Bill lassan, nyelvét forgatva kortyolt, mintha ízlelgetné, pedig biztos voltam benne, hogy nem is figyel rá. Sokkal inkább a címkékkel volt elfoglalva: minden üvegéről módszeresen lehúzta a papírt, szalagokká tépte, majd apró darabokra morzsolta a pulton.

A zsebéből előhúzott egy óriási gyufásdobozt, és egyenként meggyújtotta mindet. Hagyta, hogy a láng leégjen egészen a vastag ujjaihoz, csak akkor fújta el, amikor már érezni lehetett a forróságot. Közben káromkodott, olyan rutinból, mint aki ezt naponta csinálja, nem is figyelve, ki hallja.

A bár üres volt rajtunk kívül, egészen addig, amíg be nem lépett egy pár. Veszélyesen közel álltak egymáshoz, mint akik nemrég kerültek össze, és még nem tanulták meg a távolságot. A pult mögötti csapos csak akkor emelte fel a fejét a hirdetési újságból, amikor meghallotta a pénztárca kattanását.

Kint az autómosóban a hab lassan lecsorgott a fekete motorháztetőkről. A szappan illata időnként beúszott a nyitott ajtón, összekeveredve a sör és a régi fa szagával.

Bill rám nézett, aztán újra az üvegre, és egyszer csak nevetni kezdett. „Ez itt a miénk” – mondta, és szélesen intett. „A bár, a nap, az éjszaka, az autómosó. A gyufák, a Bud, a tiszta és koszos kocsik. A nap meg a hold.”

Nem tudtam eldönteni, gúnyolódik-e, vagy komolyan gondolja.

A rádió halkan szólt, de alig hallottam, mert a hangja betöltötte a teret. Újra azt mondta: „Csak jól akarom érezni magam.” És aztán még egyszer, mintha nekem is meg kellene tanulnom kimondani.

A sör elfogyott, és újabb üvegek jelentek meg a pulton. Az idő szétfolyt, a neonlámpa surrogása lett a metronóm. Odakint Santa Monica Boulevard fölött a nap még magasan állt, de Bill úgy beszélt róla, mintha már látna is lemenni.

A pillanat nem volt különleges. Nem volt semmi, ami bekerülhetett volna egy képeslapra. És mégis, amikor hátradőltem a bárszék támláján, éreztem, hogy igaza van: ez a fajta semmitmondó, meleg délután lehet valahogy az a „kis móka” az ember élete előtt.

A plafonról lelógó ventilátor lassan forgott, úgy, mint egy lusta óra, amelyik nem mutat se percet, se órát, csak azt, hogy még mindig tart a nap. A pulton az olvadt jég köröket rajzolt az üveg alá, mintha céltáblát rajzolna valami számára. Bill a gyufásdobozát forgatta, ujjai közt a karton recéje olyan hangot adott, mintha rozsdás vasat kaparászott volna.

Egy gyufaszál megcsusszant, láng lett belőle, narancs és kék peremmel, rövid életű ünnep, aztán a füst sután odébb szállt, mintha szégyellné, hogy ennyit tud. „Látod őket?” – biccentett ki az autómosó felé.

„Kiket?”

„A jó embereket.” Így mondta, „the good people of the world”, és egyszerre mindenki az lett: a szoknyás nő, aki a magas sarkán óvatosan egyensúlyozva dörzsölte a felniket; a férfi, aki ingujjban, ápolt arcszőrzettel úgy sikálta a szélvédőt, mintha valami gyónást végezne a saját autóján; a gyerekülés mellől kikandikáló plüssállat, akit valaki majd visszatol, amikor elindulnak.

„Ők visszamennek dolgozni” – tette hozzá Bill, és a hangjában nem volt irigység, csak egyfajta fásult csodálat, mintha egy ritka állatfajt figyelne.

A bár ajtaja néha nyikorogva kinyílt, és a fény betört, aztán visszahátrált, mikor az ajtó becsukódott. A jukeboxban valaki pénzt csúsztatott elég régen, a kijelző még kiírta a számot, de zene nem indult. A csapos, akinek a kitűzőjén csak annyi állt, hogy „RAY”, időnként felpillantott a hirdetési lapból – vastag jelölővel karikázott körbe valami „raktári kisegítő” és „éjszakai sofőr” szavakat –, aztán visszahajolt, mintha a szavaknak súlya lenne, és azt a súlyt csak a tekintetével tudná helyben tartani.

A boldog pár a fülkében egymásnak dőlt, veszélyesen közel, a vállaik között a levegő is melegebbnek tűnt. A lány ujjai a fiú csuklóján úgy pihentek, mintha oda lettek volna csavarozva, mintha benne találtak volna meg valami biztos pontot a délután csúszós padlóján.

Bill egy ideig nézte őket, aztán a tekintete visszakúszott a Bud-üvegek felé, ahogy lassan kibillentette az egyik címkét az oldala mellől. A lefejtett papírcsík a pultra tapadt, mint valami apró kígyó, ami nem mozdul tovább.

„Te mivel foglalkozol?” – kérdeztem, bár tudtam, hogy nincs kedvem első szám egyesben igazat mondani a magaméról.

Bill vállat vont. „Mostanság? Hirdetések. Nézem őket, mint Ray. Néha fel is hívok egy számot. Aztán ha visszahívnak, elfelejtem felvenni. Nem rossz, mi?”

„A város úgysem jegyzi meg.”

„Az biztos.” Felnevetett, de a nevetés mintha a melléhez tapadt volna, nem jutott magasra. „És te?”

„Ma? Kedd.”

„Az is egy állás.”

Kinn a csövek között csillogott a víz, és minden habcsík mögött ott lapult valami ütem: a slusszkulcs csilingelése, a kártyaterminál pittyenése, a szélvédőn átmenő nap csikorgó fénye. A forróság olyan volt, mint egy kiszámítható vicc: tudtad, mikor jön a poén, mégis elmosolyodtál tőle.

„A Santa Monica Boulevard felett ma későn megy le a nap” – mondta Bill, mintha ő húzná meg a fény függönyét. „Addig ráérünk.”

„Rá.”

„Én szeretem a korai sörmámort.” A szavaiban nem volt hencegés, inkább egy bevallott szokás szelíd engedélye. „A címkéket meg azért tépem, mert egyikünknek rendet kell tennie. Ha már úgyis szétesünk.”

„Mi esik szét?” – kérdeztem.

„Az, amire azt szoktad mondani, hogy ’majd utána’. Aztán nincs utána.”

Ray lecsavarta a csapot, az amber színű folyadék úgy töltötte meg az üvegeket, mint amikor a tenger visszaszalad a homokba, és nyomot hagy maga után. Két dollárt kicsúsztattam a pulton, Ray a pénz mellé tolta a söröket. „Óvatosan a gyufákkal” – mondta félhangosan Bill felé. „A múltkor is megemésztetted a hamutartót.”

„Az egy rossz hamutartó volt” – felelte Bill, aztán vigyorgott, mintha ez elég magyarázat lenne bármire.

A nap elfordult, a bár belseje kicsit kivilágosodott. A neonok színe megváltozott, a rózsaszínből lett valami hidegebb kék, aztán vissza rózsaszínbe. A boldog pár fizetett, a lány nevetése még ott maradt pár másodpercig a levegőben, mint az illat, amit nem akarsz azonnal elhessegetni. A csapos összeszedte a poharaikat, és a pult széléhez ütögetve cseppenként leverte a maradékot.

„Szerinted létezik olyan, hogy elkezdődik a buli?” – kérdezte Bill.

„Mármint most?”

„Úgy általában.” Körbemutatott. „Vagy ez a buli? Hogy senki nem hívott meg, és mégis itt vagy?”

„Lehet.” Megemeltem az üveget. „A buli az, amikor nem kell eldöntened, hogy itt akarsz-e lenni.”

„És amikor felkel a nap a Santa Monica fölött?”

„Akkor is valahol buli van. Csak már másik műszak.”

„Szép.” Megint meggyújtott egy gyufát, a láng megcsókolta az ujját, aztán elengedte.

Kint a kocsimosó csövei böfögtek egyet, valaki elzárta a főcsapot. A nap egy pillanatra megállt a tetők peremén, mint egy kosárban felejtett narancs. A pult felől illat jött: lime héja és sörhab, valami régi padlóviasz emléke. A falon egy kifakult poszter hirdette a tavalyi júniusi koncertet egy bandával, amely valószínűleg most is játszik valahol ugyanazoknak az arcoknak, akik holnap is ugyanúgy megjelennek.

„Menjünk ki egy percre” – mondtam, és Bill bólintott. Ray felnézett a lapból, kiszúrt a szemével, aztán visszasüllyedt a betűkbe. Az ajtót kitárva a hőség úgy csapott meg, mintha valaki meleg törölközőt nyomott volna az arcomhoz. Az autómosó udvarán még csillogott a víz, apró tavacskák ültek a repedésekben, bennük egy-egy levált habdarab ringatózott, mint egy feledékeny felhő darabkája.

A járdán a gumicsíkok és a rágógumi-lencsék térképet rajzoltak, amin el lehetett indulni bármerre. Bill a zsebében kotorászott, előhúzta a gyufát, majd visszatette. „Néha úgy érzem, mintha minden dobozban ugyanaz a gyufa lenne” – mondta. „Meggyújtod, kialszik, eldobod, aztán újra. Csak a sorozatszám más.”

„A sorozatszám neked való” – feleltem.

„Miért?”

„Mert legalább valami megkülönböztet.”

„Vagy csak azt hazudja.”

Láttam, ahogy a fény megfut a Santa Monica felől, a redukált árnyékok meghosszabbodnak, mint akik még egy utolsó mozdulattal oda akarnak érni valahova. A bár belsejéből kiszűrődött egy dal, valami, ami a refrénben azt ismételte, hogy „let it go”, és ebben a pillanatban bármi, amit tartottam, tenyerem nyitására vágyott.

Visszamentünk. Ray letette a következő kört, és mintha kicsit megenyhült volna a szája sarkában a fáradtság. „Honnan jöttök?” – kérdezte. Nem vád volt, csak érdeklődés.

„Innen” – felelte Bill helyettem.

„Mindig innen.”

Ray bólintott. „Az innen jó cím.” Aztán rámutatott a falra kitűzött sárga papírra. „Holnap quiz night. Ha addig is ráértek a semmire.”

„Quiz night?” – húzta fel a szemöldökét Bill.

„Tudás a semmiről” – mondtam.

„Az megy.”

„Neked?”

„Hát figyelj” – Bill közelebb hajolt, úgy, hogy a sör illata és a bőre szappanillata egyszerre ért el. „Ha megkérdezik, mikor kel fel a nap a Santa Monica fölött, biztosan azt mondom: pont akkor, amikor észreveszed, hogy nem kell hazaérned.”

„Ezt felírhatnánk a táblára.”

„Írd fel a füzetedbe.”

Nem volt füzetem. Helyette belülre írtam a mondatot, a mellkasom belső oldalára, mint a gyerekek a cipőjük nyelvére a nevüket. A kijáratnál a boldog pár újra feltűnt – a lány az inggombokkal babrált, a fiú a kulcscsomóval zörgött –, és egy pillanatra megálltak, mintha az ajtófélfa volna a világ vége, ahonnan csak ketten tudnak továbbmenni.

„Mit csinálunk este?” – kérdeztem.

„Ugyanezt, csak sötétben” – mondta Bill.

„A sötét változtat valamin?”

„Árnyékot ad annak, ami nappal lapos.”

Ray felcsapta a rádiót, valami hírek jöttek: lezárás a Pacific Coast Highway-en, valami politikus újabb ígérete, időjárás-jelentés, amely szerint „hőség, de ne aggódjanak, holnap is”. A hang elcsuklott a statikusban. Bill ujjai új címkét találtak, türelmesen hámozták le a barna üvegről. A papírt csíkokra szedte, majd a csíkokat is szálakra. A pulton apró hóvihar lett a papírból.

„Kérsz valamit enni?” – kérdezte Ray. „Van hot dog, chili nélkül vagy chilivel, attól függően, mennyire gyűlölöd holnap a gyomrodat.”

„Nekem mehet chilivel” – mondta Bill. „Én szeretek holnap gyűlölni dolgokat.”

„Nekem nélküle” – feleltem.

Ray bólintott, eltűnt a hátsó ajtón, ahol egy neonfényű „KITCHEN” tábla hirdette azt, amit valójában csak egy mikrohullámú és egy kis lapvas képviselt.

„Miért maradunk?” – kérdeztem.

Bill rám nézett, és egy pillanatra tényleg rám nézett, nem át, nem mellé, hanem pontosan rám. „Mert amíg maradunk, addig tart a buli. Ha elmész, lehet, hogy még tart, de te nem tudod.”

„Nem félsz, hogy lemaradsz valamiről?”

„Én már annyi mindenről lemaradtam, hogy abból összeraknék egy új életet. De az nem ez az élet lenne. És én most ezt iszom.” Megemelte a Budot, mintha koccintana valakivel, aki nem jött el.

Ray visszajött két papírtálcával. A hot dog olyan volt, mint a nagykönyvben – ha a nagykönyvet olajjal kenték volna be, és a sarkait megrágták volna az éhes múltak. Ettünk. A mustár csíkot húzott az ujjamra, a ketchup a szalvétára folyt, a kenyér roppant. A gyomrom megjegyezte a döntést, a holnapom vállat vont.

Amikor a nap megakad a házak tetején, a bár csendjének más íze lesz. A neon már nem dísz, hanem jelenlét, a pult karcaiban történetek mocorognak. A gyufák türelme elfogy, a címkék utolsó szála is kettéhasad. Az ajtón túl Santa Monica Boulevard felől egy sziréna siránkozott, majd elúszott, mintha a belváros falai közti résen csúszna át.

„Van kedved átmenni a túloldalra?” – Bill a fejével biccentett.

„A túloldal mindig mást jelent.”

„Épp ezért.” Fizettünk, Ray visszadobott egy dollárt, „legközelebb” bólintással. A járdán a hőség helyére finom langymeleg ült, a levegő megkönnyebbült. A túloldalon a neon egy kéken villogó kávézót hirdetett, de odabent senki. A sarkon valaki árnyéka hosszúra nyúlt, aztán kettétört, ahogy a lámpa sárgára váltott.

A car wash udvara most már üres volt, csak a vízszalagok maradtak a betonon, mintha a nap lerakta volna a saját aláírását. A csatornarács felé futó csíkok úgy húzódtak, mintha mindegyik valami döntés lett volna, amit valaki meghozott helyettünk. Bill ráfújt egy levegőt az egyik csíkra, a víz rezdült, aztán ment tovább.

„Egyszer dolgoztam itt” – mondta váratlanul. „A mosón. Tizenhét voltam. Minden délben megállt egy Buick. A sofőr nő volt, nagyon rövid hajjal. Mindig ugyanaz a kávésfolt a blúzán, ugyanaz a száraz mosoly. Ha ráköszöntem, sose válaszolt, csak félrebillentette a fejét, mint egy jelentéktelen rádióhírt. Aztán egy nap nem jött. Másnap sem. A harmadik nap helyette jött egy férfi, és azt mondta, elköltöztek északra. Emlékszem, akkor értettem meg, hogy nincsenek búcsúk. Csak abbahagyások.”

„És azóta…?”

„Azóta sok mindent abbahagytak körülöttem. És én is.”

A túloldalon egy kis italbolt előtt megálltunk. A kirakatban egymás vállának dőltek a sörös dobozok, mint egy rossz focicsapat védői. Bent hideg fogadott, olyan hideg, ami túlzás, de megbocsátod, mert a nap megérdemli a kontrasztot. Vettünk két üveg vizet a sör mellé, a kasszásnő – rózsaszín rágóval – úgy ütötte be az árakat, mintha egy lassú tánc lépéseit gyakorolná.

„Tudod, mi a legjobb a vízben?” – kérdezte Bill.

„Az, hogy nincsen íze?”

„Az, hogy mindenkinek jár.”

Visszaültünk a bár fala mellé, a kültéri hamutartóhoz. A fém peremén régi égések fekete körökben ültek, akár megfáradt naprendszerek. Bill most nem gyújtott gyufát. A nap már az utolsó mozdulatait végezte, a házak közé csorgott. Santa Monica Boulevard felett a fény elfogyott, de nem hirtelen: ahogy a sör is elfogy, amelyiknél az utolsó kortyot még kétszer forgatod az üvegben.

„Szerinted meddig lehet jól érezni magad anélkül, hogy elromlana?” – kérdeztem.

„Pont addig, amíg meg nem próbálod megmagyarázni” – felelte Bill. „Vagy amíg valaki meg nem kérdezi, boldog vagy-e.”

„Akkor vége?”

„Akkor átmegy valamibe. Ami nem rosszabb. Csak már nem az.”

A bár belsejében Ray feljebb vette a fényt. A fali TV-n baseball ment néma üzemmódban. A képernyőn egy labda rándult, egy ütő lendült, a közönség szája „O”-t formált, de a hangjuk ide nem jutott el. „Quiz night” – jegyezte meg Ray, mintha emlékeztetőt tett volna a levegőbe. Bill bólintott felé, mintha már most is tudná a válaszokat a kérdésekre, amelyeket nem biztos, hogy fel fognak tenni.

„A buli még csak most kezdődik” – mondta félhangosan, és nem tudtam, magának mondja-e, nekem, vagy a neonoknak, amelyek kitartó türelemmel villogták a saját nevüket. A söröm utolsó csöppje az üveg száján megtapadt, aztán mégis megindult, és a nyelvemhez ért. Hideg volt, és felesleges, de szerettem érte.

Amikor végül felkeltünk, a lámpák már szentjánosbogárként ültek a sétány fölött. A város átállt az éjjeli műszakra. Santa Monica felől késő busz zörgött, a sofőr türelmesen várt, hogy a sarkon átbotorkáló alak beérjen. A bár ajtaja megint nyikkant, Ray kihajolt, levegőt szívott, és úgy tűnt, a hőség emléke is visszanyikkant benne.

„Holnap?” – kérdeztem.

„Holnap is kedd lehet” – mondta Bill. „Vagy valami kedd-szerű.”

„Ugyanitt?”

„Ugyanitt. Vagy ott.” A túloldal felé intett. „A buli úgyis oda megy, ahol még nem volt.”

Elindultunk a boulevard irányába, nem siettünk. Az aszfalt a megőrzött melegét lassan adta le, mint a sztori, amit már ezerszer elmondtak, és még mindig marad benne egy csavar a végére. A parkolóban egy régi Datsun motorháztetején megült a pára, ujjammal végighúztam rajta, egy hullámot rajzoltam, aztán eltűnt, mielőtt bármit jelenthetett volna.

Ahol a híd árnyéka átlépte az úttestet, megálltunk. A levegőben valami sós emlék volt, tenger nélkül is. Bill a zsebébe nyúlt, mintha cigaretta lenne ott, de csak a gyufa volt. Nem gyújtotta meg. „Néha a legjobb, ha nem csinálsz belőle lángot” – mondta, csak úgy, a sötéthez.

A város távolabbi részein még lüktetett valami: egy tetőteraszon nevettek, egy motorkerékpár éppen a pirosról indult zöldre, egy kutya megállt és felnézett a gazdájára, mintha azt kérdezné, tényleg erre? Mindenki haladt valahova, vagy tett úgy, mintha haladna. A mi lépteink inkább csak jelen voltak.

„All I wanna do is have some fun” – mondta Bill halkan, és most nem úgy hangzott, mint egy neon-szlogen, hanem mint egy vallomás, ami csak akkor igaz, ha nem harsány.

„Nem te vagy az egyetlen” – feleltem.

„Tudom.” Elmosolyodott. „Ez benne a megnyugtató.”

A Santa Monica Boulevard felett a nap végképp feladta. A csillagok, amikből itt csak pár jut át a fényszennyezésen, most türelmesen pislákoltak. A kocsimosó sarkán egy égve felejtett lámpa tompa glóriát rajzolt a betonra. Hajnali órákban majd munkások kapcsolják le, akik nem tudják, milyen volt délben a hab illata. És ez így van rendben. Valaminek mindig máskor kell történnie ugyanazon a helyen.

„Na jó” – mondta Bill. „Még egy utolsó kör?”

„A buli kedvéért?”

„A buli kedvéért.”

Visszafordultunk. Ray már az ajtóban állt, mintha tudta volna, és talán tudta is: a pultosok tudják, mikor tér vissza valaki, aki igazából el se ment. Két üveg a pultra, rezzenés a neonban, és minden visszazökkent a sínre, amit senki sem rakott le tudatosan. Bill most nem tépte le a címkét. Csak forgatta az üveget a kezében, és a sötét üvegben a fény úgy táncolt, mint egy későn eszmélt gondolat.

„Holnap quiz.” – Ray a falra bökött. „Első kérdés ingyen.”

„Mi az?” – Bill felé fordította a fülét.

Ray felmosolyodott. „Hány gyufát kell meggyújtani, hogy rájöjj, nem kell mindet?”

Bill nevetett. „Egyet sem.”

„Jó válasz” – bólintott Ray. „A többinél már csak variálsz.”

A sör végül elfogyott. A bár bezárt, de nem egyszerre: először a fények lett halkabb, aztán a hűtők mögötti zúgás, végül a kulcs a zárban. Kint az utca egy lélegzetvétellel sötétebb lett. Bill a vállára vette a semmit, amiért jött, mintha egy kabát lenne. Én a zsebembe tettem a mondatot, amit ma tanultam: hogy nem kell hangosnak lennie annak, ami elég.

Amikor elváltunk, nem adtunk egymásnak semmit, se kézfogást, se ígéretet. A buli nem a kötésekben lakott, hanem abban, hogy itt volt. A Santa Monica Boulevard felől hajnali szél jött, az a fajtájú, amelyik megpróbálja elfeledtetni veled a nappal füllesztő ragaszkodását. És én, hazafelé lépdelve, azon kaptam magam, hogy várom a holnap délben kinyíló ajtó nyikorgását.

Otthon egy pohár vizet ittam. Az ablakban a város fényei pontok voltak egy papíron, amin valaki elfelejtette összekötni a csillagképet. A mosogatóban két tányér, az egyik szélén mustár sápadt csíkja – a délutánból átszökött ide is valami. A telefonom kijelzőjén a naptár fehér dobozkái türelmesen várták, hogy kitöltsem őket. Nem töltöttem. A „Tuesday” felirat elég volt. És alatta egy fejben írt megjegyzés: „Noon. Bar across the car wash. William. Ray. Bud.”

Lefeküdtem. A plafonon a város visszfénye táncolt, mint egy elkapott hullám a Datsun motorháztetején. Az elalvás előtt hallottam még a gyufa halkan meg nem gyulladó roppanását a zsebben – képzelt hang, de valós szándék: ma már nem kell láng. Ma már megtörtént, amiért idejöttünk. Nem több. Nem kevesebb.

És ahogy elnyomott az álom, csak egy gondolat maradt velem: hogy néha tényleg elég az, ha egy kedd délutánon sört iszolsz egy bárban, amely a car wash-ra néz, és egy férfi mellett ülsz, akit hívhatnak Williamnek vagy Billnek vagy Billynek vagy Macnek vagy Buddy-nak, teljesen mindegy. Mert a nevek úgyis leszakadnak, mint a címkék. A poharak elhalkulnak. A gyufák elalszanak. A buli pedig – ha akarod – egészen addig tart, amíg fel nem jön a nap a Santa Mon