A Tengerperem kapuja

A raj aznap éjjel indult útnak. Serrano horizontja mögött lassan felderengett a csillagsó-fény, amit csak a Tengerperem fölött látni. A hajók orra sókristály-harmatot szedett össze, a hajótestek apró recsegésekkel igazodtak a sűrűbb légáramhoz.

Sósárnyék vezette őket, testéből állandó, finom sópermet hullott, amely a hajókat láthatatlan úton tartotta. Carolina a főpajzs mögött állt, figyelve, ahogy a Mag-darab lüktetése a sórezgéshez igazodik. Red Savina a taktikai konzolnál térképezte a közeledő partvonalat.
– Ez nem csak vízpart – jegyezte meg. – Olyan, mintha a bolygó itt nem érne véget, csak átváltozna.

A Tengerperemnél a felszín kékes-szürkébe hajlott, apró fehér örvények kavarogtak benne. A levegőben erjedt algaszag és fémes paprikaillat keveredett, valami olyan módon, amitől a nyelv egyszerre kívánta és taszította az ízt.
– A Mély sóbarlang kapuja odalent van – szólt Sósárnyék, pikkelyeire sófény vetült. – De csak akkor nyílik, ha egyszerre érzi a csípős lángot, az umami mélységet és a tiszta sót.

Carolina a kommunikátorra hajolt. – Bazsalex, állsz készen?
A vonal másik végén a bölcs bazsalikomlevelek közé szőtt illat felelt. – A csípős itt van, ahogy mindig is. Küldöm a lángot.

Savina a Mag-darabhoz igazította a Serrano-umamit, ami mély, telt árnyalatban terjedt a hajótesteken át. Sósárnyék sórezgést engedett ki magából, és a három íz lassan egymásba fonódott.

A víz felszíne megnyílt, mintha a tenger maga hajolt volna félre. A nyílás körvonalánál fekete sziklaívek sorakoztak, bennük sósóhajokat lehelő kagylóformák. Carolina intett a rajnak, és elsőként ereszkedett be a nyílásba.

Odabent a Mély sóbarlang fala nedves sókristályokkal volt kirakva, amelyek a Mag fényére reagálva kékes derengést árasztottak. A hangok tompán verődtek vissza, mintha az egész hely egyetlen nagy sódob lenne.
– Hallod? – kérdezte Savina. – Mintha lélegezne.
– Lélegzik – felelte Sósárnyék. – A barlang él. És érzi, hogy jöttetek.

A folyosó végén egy medence terült el, közepén magas sótömb, amelyben valami mozgott. Közelebb érve Carolina látta, hogy a só belsejében sötét, szivárványmentes árnyék kavarog – az üresség.

A Mag-darab felizzott, és a lüktetés gyorsult. – Tudja, hogy itt vagyunk – mondta halkan Carolina. – És nem örül.

A sötét mozgás kinyúlt a sótömbből, vékony, íztelen csápokként, amelyek mindenhez hozzáérve fakóvá tették a színt. Egy kagyló, amihez hozzáért, azonnal szürke porrá omlott.
– Ez az üresség – suttogta Sósárnyék. – Az Ízfaló.

Carolina a Magra tette a kezét. – Akkor meg kell tanítanunk neki, hogy az íz nem zsákmány.

A Mag fénykörében a csípős, az umami és a só egyszerre lobbant fel. A barlang sófala megpendült, a hanghullám szétfutott a mélybe. Az üresség csápjai visszahúzódtak, mintha először érezték volna, hogy nem ők az egyetlen erő a térben.
– Ez csak az első kóstoló volt – figyelmeztette őket Sósárnyék. – A főfogás még hátravan.
Carolina bólintott. – Akkor készüljünk az asztalterítésre.