„Bazdmeg, én vagyok a felnőtt.” 2. rész

A második nagy felismerés, ami pofán csapott, az az, hogy az emberek 90%-a kurvára nem tudja, mit csinál.
Ezt gyerekként nem így látod. Azt hiszed, hogy a felnőttek tudják a választ mindenre, a tanárok bölcsek, a főnökök kompetensek, a politikusok meg… hát, legalább okosabbak, mint te.

Aztán öregszel, és rájössz: egy nagy lófaszt.

• A főnököd se tudja, mit csinál, csak jobban eladja a bizonytalanságát öltönyben.

• A tanáraid közül se volt mindenki Einstein, csak tudták, hogy melyik oldalon van a kréta.

• A politikusok pedig… na, hagyjuk, mielőtt szétverem a billentyűzetet.

És itt jön az élet egyik legnagyobb átverése: mindenki improvizál, de közben úgy tesz, mintha full kontrollban lenne.
Te meg belül szorongsz, hogy „bazdmeg, én vagyok az egyetlen lúzer, aki nem érti az egészet”.
Nem, haver. Mindenki ugyanúgy szívja a brét, csak van, aki elegánsabban csinálja.

Amikor erre rájöttem, hirtelen sokkal könnyebb lett az életem.
Már nem várok tökéletességet senkitől, sőt, magamtól se.
Ha valami el van baszva? Na és? Mindenki baszik el mindent.
Ha valaki tökéletesnek akar tűnni, az csak jobban hazudik.

És tudod mi a vicces? Ez felszabadít.
Nem kell mindenben kurvára jó legyél.
Nem kell mindent érteni.
Nem kell minden nap csúcsra járatni az életed.

A harmadik korszakalkotó pillanat az volt, amikor elkezdtem hangosan kimondani a szarságokat.

• Ha valami idegesít, nem nyelem le.

• Ha valami viccesen szar, röhögök rajta.

• Ha valami szomorú, kimondom, hogy „ez most szomorú, bazdmeg”.

És lásd csodát: ettől nem omlott össze a világ. Sőt, mintha könnyebb lenne cipelni ezt a szar hátizsákot, amit életnek hívunk.