„Amikor semmi nem jön, de mégis történik valami” 1. rész

Ülök a konyhaasztalnál, előttem egy fél csésze kihűlt kávé, és azon gondolkodom, mi a faszt kéne írni a blogra. Ez az a pillanat, amikor az ember érzi, hogy írni kéne, mert a világ valahogy nem kerek, ha nem pakolod ki a fejedből a gondolatokat. De a gondolatok persze most is úgy bujkálnak, mint a kutya, amikor állatorvoshoz kéne vinni: sehol, elbújt a sarokban, és sunyin figyel, mikor adom fel.

Ilyenkor jön az, hogy az ember kicsit káromkodik magában. „Na, bazdmeg, most tényleg ennyi vagyok? Ülök, bámulok ki az ablakon, és várom, hogy az ihlet majd benéz mint ló az ablakon?”
De aztán rájövök, hogy az ihlet nem becsönget. Az ihlet az a fajta haver, aki inkább rám ír Messengeren hajnali kettőkor, hogy „hé, ébren vagy?” És ha nem vagyok ébren, akkor baszhatom.

Szóval elkezdem figyelni a környezetet. Kint szürke az ég, eső után minden kicsit nedves, a szomszéd kutyája valamiért azt hiszi, hogy most kell elmagyaráznia a világnak, hogy ő egy pitbull–mopsz keverék, és ez rohadt fontos.
És egyszer csak elkap a felismerés: az élet pont ilyen.
Nem mindig szép, nem mindig érdekes, de ha leülsz és figyelsz, van benne valami rohadtul őszinte.

A legjobb történetek nem a tengerparton születnek koktéllal a kézben. Hanem itt, a konyhaasztalnál, a hideg kávé mellett, miközben az ember kicsit sajnálja magát, kicsit káromkodik, és közben azon gondolkodik, hogy talán mégiscsak van mit mondani.

És tudod mit? A blogírás is ilyen.
Az ember várja a tökéletes pillanatot, hogy majd ha minden csillag együtt áll, akkor jön az ihlet. Aztán sosem jön. Mert a csillagok pont leszarják és pont nem érdekli őket a blogod. De ha mégis leülsz, és elkezdesz pötyögni, akkor egyszer csak történik valami. Egy gondolat, ami először még bizonytalan, aztán elkezd nőni, mint a dagadó tészta. És ha elég bátran hagyod, hogy kinője magát, a végén lesz belőle valami, amire már kurvára büszke lehetsz.

Na, szóval, ha most úgy érzed, hogy te is a konyhaasztalnál ülsz, és várod, hogy történjen valami: üzenem, hogy csak kezdj el csinálni valamit. Nem kell nagyot, nem kell tökéleteset. Elég, ha élsz, figyelsz, és néha azt mondod: „oké, bazdmeg, ennyi is elég ma.”