AZ ÚJ VILÁG ÁRNYAI – HUSZONHARMADIK FEJEZET

Az éjszaka nem lett csendesebb attól, hogy mindenki igyekezett halkabban élni benne. Csak sűrűbb lett. Az a fajta sűrű sötétség ült rá a városra, amelyben minden ember úgy érzi, mintha a saját lélegzete is túl hangos lenne, és minden láng körül ott lapulna valami, ami türelmesen kivárja, mikor pislogsz egyet.

Az északi toronynál felállított őrséget még azelőtt megerősítették, hogy az udvaron teljesen elhalt volna az esti mozgás. Négy Harcos ment ki első körben, két lámpással, hosszú dárdákkal, kötelekkel és egy olyan feszült fegyelemmel, amelyből mindenki pontosan értette, hogy ez már nem egyszerű járőrözés. Nem területőrzés. Nem rendfenntartás.

Várakozás.

Kaelen nem tudott visszamenni a kijelölt pihenőhelyre. A teste fáradt volt, a bordái alatt még ott lüktetett a nap minden ütése, a fejében időnként még mindig mintha finom, hideg tűk húzódtak volna végig. De ez a fajta kimerültség csak arra volt jó, hogy az ember rosszabbul ítéljen, nem arra, hogy valóban megálljon.

Selin persze ezt azonnal észrevette.

– Ha most azt mondod, hogy csak kinézel egy pillanatra, pofán váglak – közölte vele, amikor a férfi a belső folyosó végén a kijárat felé fordult.

Kaelen oldalra nézett rá.
– Akkor szerencse, hogy nem ezt akartam mondani.

– Hanem?

– Azt, hogy jövök az északi toronyhoz.

Selin két másodpercig csak nézte. Aztán bólintott, olyan arccal, mint aki már nem is próbálja eldönteni, hogy a másik bátor, ostoba vagy egyszerre mindkettő.

– Akkor megyek én is. Mert valakinek még mindig az a nyomorult feladata, hogy életben tartson.

A fal mellől Rhovan hangja érkezett.
– Megható. Szinte érzem a szeretetet, ahogy sértegetve árad.

Ő már ott állt, egyik vállán féloldalra vetett fegyverrel, frissen kötött csuklóval és azzal a fáradt, ragadozó tartással, amitől úgy nézett ki, mint egy emberi formát öltött rosszkedv.

– Te mit keresel itt? – kérdezte Selin.

– Azt, amit ti. Józan döntéseket rossz időpontban.

Sorya a következő pillanatban lépett ki az árnyékból, mintha az éjszaka maga köpné ki azokat, akiknek a legkevésbé van kedvük hozzá.
– Akkor legalább ne külön-külön legyetek hülyék – mondta. – Együtt könnyebb kordában tartani titeket.

Nem vitatkoztak tovább. Már nem volt értelme. A város közepén égő tüzek fényéből kilépve az északi negyed felé vezető utcák sötétebbnek, szűkebbnek és hidegebbnek tűntek. Mintha a kövek is tudnák, hogy valami alattuk figyel, és már nem akarnának ugyanúgy tartani mindent, mint korábban.

Az északi torony a város régi részei közül való volt. Nem olyan magas, mint egykor lehetett, mert a felső szintjei rég leomlottak, és most csak egy csonka, tömzsi tömeg állt a házak fölött, vastag falaival, repedéseivel, mohás köveivel. A mellette húzódó udvarrész már ki volt ürítve. A közelben nem maradt civilek közül senki. Csak az őrök, két futár, és a torony bejárata előtt letett felszerelés.

Amikor Kaelen belépett a körzetbe, azonnal megérezte.

Nem támadást.
Nem közvetlen jelenlétet.

Hanem nyomást.

Mint amikor egy vihar még nem ért föléd, de a levegő már tudja, hogy jön. A bőre alá kúszott valami tompa, mély feszülés. A torony alatt nem csak egy hely volt. Nem csak üreg, kő, lezárt régi járat. Hanem valami olyan középpont, amely körül a sötétség máshogy rendeződött.

Az egyik őr rögtön odalépett hozzájuk.
– Semmi mozgás a felszínen – jelentette halkan. – De kétszer is hallottuk azt a hangot. A második óta mintha remegne néha a talaj. Nem erősen. Épp csak annyira, hogy érezd a csizmád talpán keresztül.

Sorya azonnal leguggolt, egyik kezét a kőre téve.
Pár másodpercig mozdulatlan maradt.
– Most nincs – mondta.
– Nem folyamatos – felelte az őr. – Lökésekben jön.

Kaelen a torony felé fordult.
Az ősi kőfalon végigfutó hajszálrepedések között itt-ott valami halvány nedvesség csillant, pedig aznap nem esett. A bejárat fölötti omladozó ív alatt fekete sötétség húzódott. Belül egy rövid, lefelé tartó lépcső vezetett a torony alsó szintjére, ahol valaha vízszinteket figyelhettek vagy őrséget tarthattak. A mostani lejárat azonban nem ott volt. Hanem a padlószint alatt, egy régi kőlapokkal fedett akna mögött, amit korábban már említettek.

– Mutasd – mondta Kaelen.

Az őr bevezette őket a torony belsejébe. Odabent a levegő állott volt, poros és hideg, de nem természetesen hideg. Hanem olyan hideg, mint egy helyen, amit túl sokáig nem akartak bolygatni. Két lámpás fényében a kör alakú alsó tér kirajzolódott: repedt falak, omladék, egy régi csigaszerkezet maradványa, vízvezető vályúk, és a sarokban három masszív kőlap, amelyek közül kettő látszólag a padló része volt, a harmadik viszont később kerülhetett oda, mint toldás vagy zárás.

Kaelen már messziről tudta, hogy ott van.
Ott alatta.

Ahogy közelebb ért, a halántékában megint átvillant az a mély, lassú lüktetés. Nem az Álmodóé. Az Álmodó figyelme ott volt valahol a háttérben, távolról, mint valami óriási tekintet. De ez más volt. Ez olyan volt, mint egy régi seb, amelyet kővel fedtek le, és most alulról újra dobogni kezdett.

Selin mellé állt.
– Érzed?

– Igen.

– Ugyanaz, mint nappal?

Kaelen megrázta a fejét.
– Mélyebb. Nehezebb. A töröttek szaga csak rajta ül.

Rhovan lehajolt az egyik kőlaphoz.
– Ezt nem tegnap zárták le. Nézd a széleit. Többször is mozgatták már.

Sorya odatérdelt mellé, és a habarcs maradványait vizsgálta.
– Igen. Valaki nyitotta, aztán újra lezárta. Nem egyszer.

– A hónapokkal korábbi eltűnések – mondta Selin. – Lehet, hogy nem csak eltűntek. Lehet, hogy valaki lement, meglátott valamit, aztán inkább visszatemette.

Kaelen nem válaszolt rögtön.
A fejében hirtelen felvillant egy rövid kép. Nem tiszta emlék, inkább az Álmodó küldte visszhang. Sötétben mozgó emberek. Fáklyafény. Egy megnyíló rés. Valaki felordít odalent. Aztán kapkodó kéz, omló kő, elfojtott pánik. Mintha a város nem először próbálta volna elfelejteni ezt a helyet.

– Igen – mondta végül. – És nem mondtak el mindent róla.

Az egyik őr idegesen nyelt.
– Azt akarjátok, hogy most felnyissuk?

Sorya azonnal rávágta:
– Nem.

Kaelen lassan kiegyenesedett.
– Nem lemegyünk. Csak megnézzük a zár állapotát.

Rhovan horkantott.
– Amit a te szádból fordítva úgy kell érteni, hogy félúton már úgyis benne leszünk valamiben.

Selin ezt most nem ütötte el.
– Igaza van.

Kaelen rájuk nézett.
– Ha a repedés nő, hajnalra lehet, hogy magától nyílik meg.

Erre csend lett.

Mert mindannyian tudták, ez mit jelent.
Ha a kamra magától nyílik.
Ha a nyomás odalent már nem csak kongásban, hanem áttörésben is megmutatkozik.
Akkor nem felderítő csapat indul hajnalban, hanem mentőosztag egy fél városnyi rémület közepére.

Sorya végül lassan bólintott.
– Kőlapot nem mozdítunk el. Semmit nem bontunk meg. Csak a repedéseket nézzük át, és biztosítjuk a környéket.
– Rendben – mondta Kaelen.

Rhovan oldalra sandított.
– Meglepő. Majdnem úgy hangzott, mint egy értelmes ember.

A torony alja körül ezután alaposabban átvizsgálták a padlót. A lámpafényben hamar kiderült, hogy a lezáró kőlap szélein a por több helyen finoman megült, de két-három ponton mintha alulról felfelé mozdult volna meg. Nem sokkal. Csak vékony csíkokban. Mintha odalent valami lassú légnyomás vagy rezgés dolgozna.

Selin az egyik rés fölé tartotta a lámpást.
– Látod ezt?

Kaelen mellé lépett.
A keskeny repedésben valami sötét anyag ült.
Nem nedvesség.
Nem föld.

Inkább olyan volt, mint finom, égett por vagy korom, csak abban időnként valami tompa, kékes fény villant meg, aztán eltűnt.

– Ez nem tetszik – mondta halkan.

– Eddig bármi tetszett itt? – kérdezte Rhovan.

Kaelen letérdelt, de nem nyúlt hozzá.
A bőre már attól is bizsergett, hogy túl közel került.
Az Álmodó ebben a pillanatban hirtelen erősebben jelent meg a fejében. Nem hangként, nem szóként, hanem határozott tiltásként. Olyan tisztán, hogy az szinte fizikai lökés volt.

Ne.

Kaelen azonnal hátrahúzódott.
Selin ezt észrevette.
– Mi az?

– Az Álmodó.
– Mit?

– Azt, hogy ehhez ne érjek.

Rhovan felvonta a szemöldökét.
– Kezdem kedvelni ezt a hatalmas, rémisztő valamit. Legalább van benne némi józan ösztön.

Sorya azonban nem a megjegyzéssel foglalkozott.
– Mit éreztél pontosan?

Kaelen a repedést nézte.
– Hogy ez nem egyszerűen a kamrából szivárog fel. Ez olyan, mintha valami záróanyag lenne. Vagy maradványa annak, ami egykor bent tartott valamit.

Selin arca megfeszül.
– És most már nem tartja bent eléggé.

– Igen.

A torony mélyéből ekkor nagyon halk, de egyértelmű rezgés futott végig a kövön.
Nem robbanás.
Nem ütés.

Inkább egy lassú, belső elmozdulás.

Mindenki megdermedt.
A lámpák fénye beleremegett a csendbe.

Aztán jött a hang.

Nem olyan erősen, mint korábban.
Most tompább volt, közelebbi.
Mint amikor egy hatalmas, üres fémedény falát valaki belülről, csukott ököllel egyszer megüti.

Kong.

Az egyik őr káromkodott.
Rhovan már fegyvert fogott.
Selin ösztönösen Kaelen elé lépett fél testtel, amit a férfi különösen utált, miközben egy veszélyesen apró része mégis kénytelen volt értékelni.

A második hang nem jött azonnal.
Csak a rezgés maradt.
Lassan, mélyen.
A kövekben.
A lábuk alatt.
A foguk tövében.

Kaelen hirtelen lehunyta a szemét.

Valami odalent most figyelt vissza.
Nem úgy, ahogy a töröttek. Nem résekre vadászva, kapkodó éhséggel. Hanem régi nyugalommal. Mint valami, ami túl sokáig volt bezárva ahhoz, hogy már kapkodjon. És túl régóta létezik ahhoz, hogy emberi sietséggel akarjon bármit.

A következő villanás szinte széthasította a fejét.

Kőből épített kör.
Láncok.
Valami függőleges hasadék, nem teljesen kapu, de nem is puszta falrepedés.
És körülötte fekete, üvegszerű réteg, mintha megolvadt volna egyszer a tér maga.

Majd egy alak.
Nem ember.
Nem teljesen test.
Nem füst.

Inkább valami sötét sűrűség, amely nem mozog, hanem jelen van.

Kaelen hátratántorodott.

Selin azonnal elkapta.
– Kaelen!

A férfi kinyitotta a szemét, de egy pillanatig nem tudta eldönteni, melyik világot látja.
A torony hideg kövét.
Vagy azt a régi kamrát.

– Mi van odalent? – kérdezte Sorya, egyenesen, minden felesleges kör nélkül.

Kaelen nyelt egyet.
– Nem tudom a nevét.

– Akkor mondd el, mit láttál.

A férfi ránézett.
– Valamit, amit nem a töröttek csináltak. Nem is az Álmodó. Régebbi zárás. Régebbi szakadás. És valami ott maradt mellette vagy benne. Nem jön ki még teljesen, de nyomja a falát.

Rhovan szitkozódott az orra alatt.
– Minden napra jut egy újabb, még undorítóbb meglepetés.

Sorya a kőlap fölé nézett.
– Akkor most lezárjuk a környéket teljesen. Kétszeres őrség. Senki nem közelíti meg egyedül. És ha még egy ilyen hangot hallunk, azonnal üzenet megy a központba.

Kaelen azonban még mindig a mélyet figyelte.
– Nem elég.

Selin már a hangjából tudta, hogy ezt gyűlölni fogja.
– Mit akarsz csinálni?

– Nem lemenni. Még nem. De meg kell próbálnom ráhangolódni innen.

– Nem – mondta Sorya.

– Ha tudni akarjuk, mivel nézünk szembe hajnalban, kell valami több egy kongásnál és egy repedésnél.

– Nem – ismételte Sorya.

Kaelen most ráfordult teljesen.
– Ha ez odalent áttör, akkor vakon maradunk. Ha viszont most elkapok még egy képet, talán tudjuk, mivel kell számolni.

– És ha az kap el téged? – kérdezte Selin élesen. – Ezt a részt valahogy mindig elegánsan kihagyod.

A férfi állta a tekintetét.
– Akkor álljatok készen.

Rhovan felnevetett, de abban semmi humor nem volt.
– Az a baj, hogy ezt tőled hallva az ember egyszerre akar leütni és bekötözni.

Sorya gondolkodott. Röviden, keményen. Az a fajta döntési csönd ült rá, amelyet nem a bizonytalanság, hanem a rossz lehetőségek közti válogatás szül.

Végül bólintott.
– Egy perc.
– Sorya – kezdte Selin.
– Egy perc – ismételte a nő. – Te és Rhovan mellette. Ha bármi megváltozik rajta, azonnal kirántjátok. Nem érdekel, mennyire üvölt. Nem érdekel, mit mond. Nem érdekel, hogy az Álmodó vagy a pokol nagyanyja szól belőle. Kirántjátok.
– Ez tetszik – mondta Rhovan.
– Nekem nem – morogta Kaelen.
– Ritkán dolgozunk a kedvedért – felelte Selin.

Kaelen letérdelt a repedt kőlap elé.
A lámpafények távolabb kerültek, vagy csak ő szűkítette ki a világot.
Két kezét a kő fölé tette, de nem érintette meg.
Lassan lélegzett.

Az Álmodó ott volt.
Érezte.
Nem közel, inkább fölötte és körülötte, mint valami hatalmas, figyelő égbolt.

A kamra alatt viszont más sötétség nyúlt felé.
Nem kapkodott.
Nem csábított.
Csak tudta, hogy ő figyel.

Kaelen hagyta, hogy a tudata a kőrepedés mentén lefelé csússzon.
Rétegenként.
Por.
Hideg.
Régi habarcs.
Alatta üreg.
Alatta még egy záróív.
És alatta…

A világ hirtelen összerándult körülötte.

Most már nem a toronyban állt.
Legalábbis nem úgy.

A kamrát látta.
Kör alakú teret, melynek falába fekete oszlopok simulnak.
A padlón koncentrikus barázdák.
A középpontban egy nyílás, mintha egy kapu helye lenne, de nem nyitva, hanem megdermedve. Eltorzulva. Félbehagyva.

A falakon ősi jelek.
Nem olyanok, mint az Álmodó tereinek organikus, élő mintái.
Ezek szögletesebbek voltak.
Kényszerítettek.
Lezártak.
Bebörtönöztek.

És a kamra szélén, részben az árnyékba olvadva, ott állt az a valami.

Nem mozdult.
Nem volt arca.
Mégis olyan érzés volt ránézni, mintha egy üres mélység hirtelen rád emelné a tekintetét.

Kaelen megértette, miért kerülik a töröttek.
Mert ez nem szétesett maradvány.
Nem résvadász hulladék.
Hanem valami, ami a szakadások előtt vagy azok legelső idején maradt itt.
Valami, amit bezártak.
És ami most már tudta, hogy fönt élet mozog.

A sötét alak ekkor lassan megmozdult.

Nem lépett.
Inkább a körvonalai lettek közelebb.

És Kaelen fejében megszólalt valami.

Nem szóként.
De mégis érthetően.

Végre.

Kaelen egész teste megfeszült.
Megpróbált hátrálni, de a látomás nem engedte.
A kamra fala mögött valami lüktetett.
A régi kapu maradványa.
A töröttek nyüzsgő, ideges foszlányai körben.
És ez a középső, régi valami, amely nem nyüzsgött.
Csak várt.

Végre valaki, aki hall.

Abban a pillanatban az Álmodó úgy csapott bele Kaelen érzékeibe, mint egy hideg, ragyogó áradás.
A látomás megrepedt.
A sötét alak hátrarántódott.
A kamra képe recsegve szakadt szét.

Kaelen ténylegesen is hátraesett a torony padlóján.

Selin és Rhovan már fogták is.
Sorya letérdelt elé.

– Mit láttál?

Kaelen zihált.
A torka száraz volt, mintha homokot nyelt volna.
A mellkasa úgy kapkodta a levegőt, mint aki futott, pedig csak térdelt.
Pár hosszú másodpercig nem tudott megszólalni.

Aztán végre rekedten ennyit mondott:
– Beszélni akar.

A toronyban valami ettől még hidegebb lett.

Selin keze a karján megfeszült.
– Mi akar beszélni?

Kaelen lassan felnézett rájuk.
– Az, ami odalent van. Nem csak nyomja a zárat. Tud rólunk. Tud rólam.

Rhovan arca teljesen komollyá vált, ami nála már önmagában rossz jel volt.
– Tetszik ez egyre kevésbé.

– Nekem sem – felelte Sorya. – Mást is mondott?

Kaelen lehunyta a szemét egy pillanatra, mintha már maga a visszaemlékezés is undort keltene benne.
– Nem sokat. Csak azt… hogy végre valaki, aki hall.

Selin káromkodott.
Csendesen, de olyan gyűlölettel, mint aki legszívesebben az egész tornyot visszatemetné a föld alá.

Sorya felállt.
– Akkor ez megváltoztatja a hajnalt.

– Mennyire? – kérdezte Rhovan.

A nő tekintete a lezárt kőlapra siklott.
– Annyira, hogy most már nem csak felderítésre készülünk. Hanem kapcsolatfelvételre is. Akár akarjuk, akár nem.

Kaelen is feltápászkodott, Selin segítségével, amit most kivételesen nem tett szóvá.
– Nem akarom, hogy beszéljen.

– Ezt majd megbeszélheted vele, ha lementünk – vetette oda Rhovan. – Mert nyilván ez jön. Mert a világ képtelen normálisan szétesni.

Sorya már intézkedett.
Két őrt bent hagyott a toronyban, kettőt kint, és megparancsolta, hogy ha a hang újra megszólal, vagy a repedések szélesednek, azonnal küldjenek futárt. A környező utcákat még jobban kiürítették. A toronyhoz vezető szűkebb átjárókat részben eltorlaszolták, hogy ha valami mégis feljutna, legyen hol feltartani.

Amikor végül kiléptek a hideg toronyból, az éjszaka még mindig vastagon ült a városon. De most már mindannyiuk számára más lett. Már nem csak a töröttek, az őrjáratok, a gyógyítók, a pánik és a hajnal előtti készülődés töltötte meg.

Hanem az a tudat, hogy odalent valami vár.
Valami, ami nem ösztönből támad.
Nem a réseket kaparja.
Hanem gondolkodik.
Figyel.
És megszólít.

A központi udvar felé menet Selin egyszer csak megszólalt:
– Ezt most szépen, nyugodtan elfelejted addig, amíg tényleg le nem megyünk.

Kaelen fáradtan felnézett rá.
– Ez nem így működik.

– De. Most így fog működni. Nem ülsz le egyedül morogni a sötétbe, nem próbálsz még egyszer kapcsolódni hozzá, és főleg nem kezdesz el sajnálni valamit, amiről még azt sem tudjuk, hogy mi.

A férfi ránézett.
– Nem sajnálom.

Selin állta a tekintetét.
– Még.

Ez a szó úgy ült közéjük, mint egy penge.

Mert mindketten tudták, hogy Kaelenben mindig ott van ez a veszély. Hogy a másik oldalon, a torzulásban, a sebben, a szörnyűségben is képes megérezni a valaha-volt maradványát. És ebben néha több a kockázat, mint bármilyen fegyverben.

Rhovan végül megtörte a csendet.
– Rendben. Akkor összefoglalom ezt az elragadó estét. A város alatt van egy régi kamra. A kamrában van valami ősi rémség. Az ősi rémség intelligens. És külön üzenget Kaelennek. Ha valaki holnap azt mondja nekem, hogy ennél rosszabb már nem lehet, pofán verem, mert mindig lehet.

Sorya szája sarka alig mozdult.
– Ezen kivételesen nincs mit vitatni.

Visszaérve az udvarba újra összehívták a legfontosabb embereket. Nem az egész várost, csak annyit, amennyi még képes volt használhatóan gondolkodni ezen az órán. Őrparancsnokok. Két gyógyító. A futárok vezetője. Az egyik idősebb százados, aki emlékezett a régi eltűnésekre. A térképet újra kiterítették.

Most már nem csak lejáratot jelöltek rajta.

Hanem veszélyzónát.

Az északi torony körül három utcányi gyűrűt teljes készenléti körbe vontak. A közelebbi házakból mindenkit átköltöztettek. A falakon járó őrök külön jelzősort kaptak arra az esetre, ha bármi a felszínen akarna kijönni. Két nehéz hálót is előhoztak a raktárból, eredetileg nagytestű állatok befogására készültek, most pedig hirtelen ember és nem-ember közti szükségmegoldássá lettek.

Az idősebb százados sokáig hallgatott, aztán rekedten megszólalt.
– Hónapokkal ezelőtt három ember tűnt el a torony körül. Kettő őr, egy karbantartó. Az elsőt még kerestük. A másik kettő után már lezárták az alsó járatot. Azt mondták, omlásveszély.
– És te mit hittél? – kérdezte Sorya.

A férfi az asztal szélére nézett.
– Hogy valami lent van. De nem akartam tudni, mi.

Ez a mondat a maga egyszerűségében undorítóan emberi volt.
A világ tele van félig sejtett borzalommal, amit addig neveznek másnak, amíg a néven nevezés önmagában ne kényszerítsen cselekvésre.

Kaelen hallgatta, de közben újra meg újra visszajött a fejébe az a hangtalan szó.

Végre.

Nem fenyegetésként.
Hanem felismerésként.

Ez volt benne a legrosszabb.

Nem az, hogy a mélyben valami veszélyes van.
Hanem az, hogy az a valami úgy érzékelte őt, mint lehetőséget.

A megbeszélés végén Sorya egyértelművé tette a rendet:
– Négy órával hajnal előtt minden kijelölt ember pihen. Nem érdekel, hogy valóban alszik-e, de vízszintbe kerül. Hajnal előtt fél órával gyülekező. Felszerelés ellenőrzés. Leereszkedés csak akkor, ha a torony addig zárt marad. Ha áttörés történik, a terv változik.

– És Kaelen? – kérdezte az egyik gyógyító. – Olyan, mint aki már most is félig a mélyben van fejben.

Selin rávágta:
– Én figyelem.

– Ez nem megnyugtató – mondta Rhovan.

– Téged senki nem kérdezett.

– Épp ez sért benne a legjobban.

Mégis, mire a tanács szétoszlott, mindenkinek világos volt, mi jön. A hajnal nem keresés lesz, hanem szembenézés. Nem az a kérdés maradt, hogy le kell-e menniük. Hanem az, hogy onnan mi jön vissza velük együtt.

A központi épület egyik belső helyiségében végül mégis leültek pár órára. Kaelen, Selin, Rhovan és Sorya. Nem egymás kedvéért. Hanem mert túl sokat tudtak már ahhoz, hogy szétszóródva várják a reggelt.

A helyiségben csak egy alacsony lámpás égett. A fény aranytalanul, tompán verte vissza a kőfalat. Kint időnként hallatszott egy őr lépte vagy rövid jelzése. Bent viszont szokatlanul egyben maradt a csend.

Rhovan törte meg először.
– Na. Mivel még nem haltunk meg, gondolom, itt a része annak, amikor valaki kimond valami biztatót.

Senki nem szólt.

– Remek – mondta. – Akkor maradok én. Utálom ezt az egészet, de legalább együtt utáljuk.

Selin a falnak támasztotta a fejét.
– Ez valami beteg módon tényleg a legvigasztalóbb, amit ma hallottam.

Sorya nem ült le teljesen, inkább félig a térképtartó ládának dőlt.
– Ha odalent valóban egy régi zárás maradt meg, akkor számítsatok rá, hogy nem csak fizikai veszély lesz. A régi kapukamrák mindig többek voltak egyszerű helyiségnél. Minták, nyomások, átjárómaradványok maradhattak bennük.

Kaelen bólintott.
– Éreztem.
– Tudom – felelte Sorya. – De hajnalban nem az érzéseddel megyünk le. Hanem renddel.
– Tehát velem együtt, csak jobban szervezve – morogta Rhovan.
– Valami olyasmi.

Selin Kaelenre nézett.
– Egy dolgot még most tisztázunk.

A férfi már előre érezte, hogy nem fog örülni.
– Mit?

– Ha megszólít újra, nem válaszolsz.

Kaelen erre felnézett.
– Nem biztos, hogy ez ilyen egyszerű.

– De. Kurvára egyszerű. Nem válaszolsz.

– És ha azzal nyerünk időt?

– És ha azzal nyitsz neki ajtót?

Ez betalált.
Túl pontosan.

Kaelen nem felelt azonnal.
A lámpás fénye megcsúszott Selin arcán. A nő fáradt volt, sápadtabb a megszokottnál, a vállában még mindig ott dolgozott a korábbi sérülés, de a tekintetében nem volt semmi bizonytalanság. Ő most nem kérte. Nem javasolta. Határt húzott.

– Rendben – mondta végül a férfi.

Selin hosszan nézte, hogy eldöntse, hazudik-e.
Aztán lassan bólintott.
– Jó.

Nem bízik bennem teljesen, futott át Kaelenen.
De aztán rögtön jött a második gondolat is.
Joggal.

Az éjszaka maradékából alig lett valódi pihenés. Inkább csak szakaszos némaság, félálom, feszülés és várakozás. Kaelen egyszer lehunyta a szemét, és rögtön azt álmodta, hogy a torony alatt áll. A kőlap már nyitva van. Nem lát semmit odalent. Csak azt érzi, hogy valami nem feljön, hanem várja, hogy ő menjen le. Felébredve a tarkója jéghideg volt.

Selin már ébren volt.
Persze.

– Rossz álom? – kérdezte.

– Igen.

– Meséld el.

– Nem.

– Helyes. Nincs kedvem még az álmaidat is gyűlölni hajnal előtt.

A férfi ennek ellenére elmosolyodott. Fáradtan, alig észrevehetően, de tényleg.
Az ilyen pillanatok nevetségesen fontosak tudtak lenni. Amikor a rémségek közepén valaki még képes úgy odaszúrni valamit, hogy attól nem nehezebb, hanem elviselhetőbb lesz a világ.

A hajnal előtti félhomály végül lassan beszivárgott a repedéseken.

A város nem ébredt úgy, mint máskor.
Nem volt igazi reggel.
Csak szürkülés.
Lopakodó, óvatos fény, amely nem oszlatta el teljesen a sötétséget, csak új alakot adott neki.

A gyülekezőre minden kijelölt ember időben megjelent.

Hat Harcos.
Két futár.
Sorya.
Selin.
Rhovan.
És Kaelen.

A felszerelés a földön sorakozott: kötelek, kampók, lámpások, olajos rongyok, feszítővasak, rövid pengék, két nagyobb pajzs, egy tekercs vastag lánc, mintha valaki már előre tudná, hogy az emberiség kedvenc hibája újra a túl későn elővett óvatosság lesz.

Az egyik gyógyító Kaelen kezébe nyomott egy újabb keserű folyadékot.
– Ezt megiszod.

Kaelen beleszagolt.
– Ez megint olyan, mintha megbántottam volna valakit.

– Mert igen – mondta Selin.

Rhovan felröhögött.
A feszült csapatban ez a hang most különösen élesen csengett, de jó volt hallani. Még a fáradt idegek is jobban állnak sorba, ha egy pillanatra emlékeznek rá, hogy emberek viselik őket.

Sorya végignézett rajtuk.
– Egyszer mondom el. Lent nem hősködünk. Nincs külön út, nincs egyéni megérzésre induló rohanás. Párokban mozgunk, látótávon belül maradunk, és amit nem értünk, azt nem érintjük meg elsőre.

Rhovan oldalra nézett Kaelenre.
– Látod? Még ő ismeri a munkásságodat.

Sorya folytatta.
– Ha a kamra zárva van, megnyitjuk kontrolláltan. Ha már nyitva van, akkor elsődleges cél a helyzet felmérése, másodlagos a visszazárás lehetősége. Harc csak akkor, ha nincs más.
– Tehát lesz – morogta Rhovan.
– Valószínűleg – mondta Sorya.

Kaelen ekkor a torony felé nézett.
A hajnal szürke fénye épp csak hozzáért az északi falakhoz.
És a fejében, nagyon halkan, de tisztán, újra megérezte azt a mély, türelmes figyelmet odalentről.

Most már nem szólt.
Nem kellett.

Tudta, hogy jönnek.

Kaelen megmarkolta a fegyverét.
A teste fáradt volt.
A feje nem tisztult ki teljesen.
A gyomra mélyén ott ült valami sötét előérzet, amely már nem egyszerű félelem volt, hanem felismerés.

A mai nap nem arról dönt majd, hogy mi van a torony alatt.
Hanem arról, hogy amit valaha lezártak odalent, most csak felébred, vagy valóban vissza is tér.

Sorya egyetlen mozdulattal jelezte az indulást.

És a csapat elindult az északi torony felé, a hideg hajnalon át, egy olyan mélység felé, amely egész éjjel türelmesebben várt rájuk, mint bármi emberi lény valaha tudott volna.

Az északi torony felé vezető út hajnalban még keskenyebbnek tűnt, mint éjszaka. Az ember ilyenkor hajlamos azt hinni, hogy ugyanazokon a köveken jár, mint tegnap, pedig nem. Ugyanaz a fal, ugyanaz a repedt utca, ugyanaz a szél, mégis minden más lesz, amikor már tudod, hogy a mélyben valami visszanéz rád.

A csapat fegyelmezetten mozgott. Elöl két Harcos ment lámpással, mögöttük Sorya, Kaelen, Selin és Rhovan, utánuk a többiek a kötelekkel, feszítővasakkal és láncokkal. A két futár hátrébb maradt, készen arra, hogy ha kell, felrohanjanak a központba vagy a falakra. Senki nem beszélt fölöslegesen. Az a fajta csönd kísérte őket, amely nem nyugalom, hanem összeszorított akarat.

Amikor a toronyhoz értek, az éjszakai őrség egyik embere már a bejáratban várta őket.

– Nem nyílt meg – mondta rögtön. – De kétszer újra hallottuk. És a második után a bal oldali repedés szélesebb lett.

Sorya biccentett.
– Mindenki a helyére. Senki nem mozdul önkényesen.

Odabent a torony alsó szintje még hidegebbnek hatott, mint éjjel. Nem azért, mert a hajnal hűvösebb levegőt hozott volna. Hanem mert a padló alatti nyomás most éberebb volt. A lezáró kőlap szélein ott húzódtak a korábbi sötét porcsíkok, és valóban, a bal oldali rés már ujjbegynyi helyett két ujjnyi szélesnek tűnt az egyik ponton.

Kaelen megérezte, mielőtt lehajolt volna. Nem szavakat. Nem képet. Csak azt a nyomorult, türelmes tudatot, hogy odalent valami figyel, és nem veszíti el a türelmét attól, hogy neki kell várnia.

Selin azonnal észrevette, ahogy megváltozik a tartása.
– Ne kezdj el lecsúszni fejben.

– Még itt vagyok.

– Maradj is.

Rhovan a feszítővasat forgatta a kezében.
– Ezt most mondjátok még párszor, hátha a mélyben lakó förmedvény is meghatódik tőle és visszafekszik.

Sorya a két legerősebb Harcost intette közelebb.
– Először csak a felső toldást mozdítjuk. Lassan. Ha alatta instabil, visszazárjuk és másik utat keresünk.

Az egyik férfi letérdelt a kőlap mellé.
– És ha nincs másik út?

Sorya ránézett.
– Akkor ez lesz az.

A munka lassan indult. A feszítővasat először csak a szélesedő repedésbe csúsztatták, hogy megmérjék, mennyire fogja a lezárás a helyét. A régi toldás nem adta könnyen magát. Recsegett. Por hullott. A vas nyikorogva feszült a kő alatt. Az egész torony úgy hallgatta, mintha maga is tudná, hogy ezzel a zajjal valami olyat piszkálnak meg, amit jobb lett volna örökre letagadni.

Aztán egyszer csak megmozdult.

Nem nagyot.
Csak annyit, hogy a kőlap egyik sarka fél ujjnyit emelkedjen.

Azonnal hideg levegő csapott fel alóla.

Nem dohos.
Nem rothadt.
Hanem száraz, ősi, olyan hideg, amelyben nincs élet és nincs egyszerű halál sem. Inkább valami függőben maradt állapot. Mintha odalent az idő sem úgy rohadt volna meg, ahogy szokott, hanem csak megült volna a kövek között, sértődötten és mocskosan.

Az egyik Harcos ösztönösen hátrébb húzódott.
– A kurva életbe.

– Jogos reakció – mondta Rhovan.

Kaelen közelebb lépett, de most nem térdelt le. Az Álmodó a tudata peremén azonnal megfeszült. Nem tiltott úgy, mint éjjel, de ott volt benne a figyelmeztetés. Olyan érzés, mint amikor egy hatalmas állat nem ránt vissza, csak megemeli a fejét, hogy tényleg biztos vagy-e ebben az ostobaságban.

Sorya intett.
– Még egyszer. Lassan.

Most már ketten dolgoztak a kőlapon. A feszítővasak mélyebbre csúsztak, az izmok megfeszültek, a kő újra recsegett. A lezáró toldás végül oldalra billent, aztán tompa dörrenéssel eldőlt a padlón. Alatta egy kör alakú, szűkebb lejárat szája tátongott. Kőperem. Vashorgok a falban. Régi, rozsdás létrafokok, amelyek aztán pár méter után eltűntek a sötétben.

A lámpást az egyik Harcos a nyílás fölé tartotta.

A fény lefelé zuhant, végigsiklott a falon, majd elnyelte a mély.

– Mennyire mély? – kérdezte Selin.

A férfi lenyelt egy káromkodást.
– Nem látom az alját.

Kaelen azonban látta. Nem a szemével. Inkább azzal a kellemetlen belső bizonyossággal, amelynek eddig még egyszer sem örülhetett. A lejárat nem egyszerű aknába vitt. Alatta volt egy első szint, egy szűkebb pihenőperem, onnan oldaljárat, majd a valódi kapukamra.

És valami már fentebb figyelte őket onnan, mint ahol éjjel látta.

– Mozgott – mondta halkan.

Selin rögtön ránézett.
– Mi?

– Az a valami. Közelebb van a felső járathoz, mint korábban.

Ettől a mondattól a csapatban megfeszült valami. Az ilyesmi mindig gyűlöletes. Amíg egy rémség a mélyben lakik, az ember még hajlamos helyhez kötni. De ha elindul fölfelé, hirtelen személyesebb lesz az ügy. Mint valami szomszéd, aki átszokik a kerítésen, csak itt nem egy részeg idióta jön át, hanem egy ősi borzalom. Az univerzumnak tényleg beteg humora van.

Sorya gyorsan döntött.
– Elsőként két ember le a peremig, csak biztosításra. Utánuk én, Kaelen, Selin, Rhovan. A többiek fent tartják a kötelet és biztosítják a visszautat.

– Veled megyek elsőnek – mondta az egyik Harcos.

– Nem – felelte Sorya. – Te fentről biztosítasz. Lent nem az erő lesz az első.

Rhovan erre felhorkant.
– Már ettől ideges vagyok.

A köteleket gyorsan rögzítették a torony falába süllyesztett régi gyűrűkhöz és plusz kampókhoz. Két Harcos leereszkedett elsőként. A lámpás fényében csak annyit lehetett látni, hogy a fal mentén eltűnnek a nyílásban, aztán jó pár szívverésnyi csönd után az egyikük felkiáltott lentről:

– Van perem! Szűk, de tart!

Sorya rögtön indult.
– Kaelen, utánam.

Selin már mozdult volna, de Kaelen ránézett.
– Én megyek mögötted.

– Ezen kár próbálkozni – közölte a nő. – Mögéd jövök.

Rhovan vigyora sötét volt.
– Ez valami beteg udvarlási forma lehet nálatok.

A leereszkedés mocskosabb és szűkebb volt, mint elsőre látszott. A kőfal nedvesnek tűnt a lámpafényben, de nem csorgott rajta víz. Inkább valami finom, hideg páralepel ült rajta, amelytől az ember ujjai túl gyorsan hűltek ki. Kaelen lefelé haladva minden méternél erősebben érezte a nyomást a halántékában. Nem fájdalomként. Inkább mint egy idegen ritmus, amelyik megpróbál ráülni a sajátjára.

A pihenőperem végül valóban ott nyúlt ki a falból, alig vállszélességben. Innét egy alacsony, félköríves járat vezetett tovább kelet felé. A két első Harcos már ott állt, egyikük a sötétbe világított.

– Hallottunk valamit – mondta halkan. – Mintha kő csúszott volna.

– Milyen messziről? – kérdezte Sorya.

– Nem tudom. Itt minden közelebb hangzik, mint kéne.

Selin és Rhovan is leértek, utánuk még két Harcos. A többiek fent maradtak biztosítani. A szűk járatban így is soknak tűntek. Nem fizikailag, hanem jelenlétben. Mintha maga a hely neheztelne, hogy ennyi élő lélegzet nyomul bele.

A falon, derékmagasságban régi karcolások húzódtak. Nem természetes repedések. Valaki jelölései. Talán útmutató. Talán figyelmeztetés.

Kaelen végighúzta rajtuk a tekintetét.
– Ezek régiek.

Sorya odatartotta a lámpást.
– Jelrendszer lehetett.

Selin lehajolt az egyikhez.
– Vagy számolás.

Rhovan az oldaljárat sötétjét figyelte.
– Vagy annak a listája, hányan haltak meg itt lent. Kifejezetten hangulatos lenne.

A járatban hideg huzat mozdult.
Először csak finoman.
Aztán valamivel erősebben.

Kaelen ettől azonnal megállt.

– Mi az? – kérdezte Sorya.

– Nem csak huzat.

A többiek is megérezték.
A levegővel együtt valami más is érkezett.

Nem szag.
Nem hang.

Inkább nyomásváltozás.

Mint amikor egy nagyobb tér nyílik valahol előtted, de azzal együtt valami jelenlét is elfordul odabent, hogy feléd nézzen.

A következő pillanatban a járat végéből halk kaparás hallatszott.

Nem rohanó.
Nem állati.

Lassan, ritmusosan.
Mintha valami kemény, száraz dolog végighúzódna a kövön.

Az egyik Harcos önkéntelenül felemelte a lándzsáját.
Selin már Kaelen mellett állt.
Rhovan előrébb csúszott fél lépéssel, ahogy azok szoktak, akik mindig morognak, de a bajnál valahogy mégis pontosan odaérnek elsőnek.

A kaparás abbamaradt.

Csend.

Aztán a járat sötétje mélyén két halványkék pont villant fel.

Nem szemként.
Hanem mintha valami repedt felület két helyen visszaverte volna a fényt.

– Törött – lehelte Selin.

– Nem – mondta Kaelen azonnal.

A pontok nem cikáztak. Nem remegtek éhesen, mint a korábbi megszállottak kék villanásai. Ezek mozdulatlanul lebegtek ott egy pillanatig. Aztán lassan magasabbra kerültek.

Mintha amihez tartoztak, kiegyenesedne.

A mögötte álló sötét alak körvonala épp csak annyira vált el a homálytól, hogy mindenki gyomra egyszerre rántson egyet. Embermagasságnál magasabb volt, de keskenyebb. Nem húsból épült testnek tűnt. Inkább valami sűrű, töredezett anyagnak, amely néhol úgy fénylette meg a lámpát, mint a megégett üveg.

Rhovan halkan megszólalt:
– Ezt én most teljes nyugalommal gyűlölöm.

A valami nem közeledett.
Csak állt a járat végén.
A két kék pont pedig, vagy ami annak látszott, közvetlenül Kaelenre szegeződött.

És aztán megszólalt.

Nem a fülüknek.
Hanem bent.

Mindannyiukban másképp.
Kaelen ezt rögtön megérezte.

Az egyik Harcos megingott.
Selin arca eltorzult egy pillanatra.
Rhovan káromkodott.
Sorya állkapcsa megfeszült.

A hang nem hang volt. Inkább érzet, amely mégis mondattá rendeződött.

Nem ti vagytok az elsők.

Kaelen tüdejéből kifutott a levegő.
A lény ismét nem mozdult, de az egész járat tele lett a jelenlétével. Nem rájuk vetette magát. Nem támadt. Mintha valóban beszélni akarna. Csak épp az a baj az ilyen régi dolgokkal, hogy attól, hogy beszélnek, még tökéletesen képesek szétszedni az embert. Sőt, néha pont úgy a leghatékonyabb.

Sorya volt az első, aki megszólalt rendes hangon:
– Ne válaszoljatok neki.

De Kaelen már érezte, hogy a lény nem az ő szájra vár.
Hanem rá.

A kék pontok mintha még mélyebbre fúródtak volna belé.

Hallak, kapuhordozó.

Selin azonnal ráförmedt:
– Ne.

Kaelen állta a sötét tekintetet.
A halántéka lüktetett. Az Álmodó a tudata peremén ismét erősebben feszült. Nem tört rá, nem nyomta el a másikat, de ott volt. Mint egy hatalmas, visszatartott erő, amely figyeli, mit csinál a kis ostoba ember a szakadék szélén.

A lény lassan előrébb siklott.
Nem lépett.
Valóban siklott, mintha a teste egy része nem teljesen engedelmeskedne a kőnek.

Most már tisztábban látszott.

A felszíne nem bőr volt, nem páncél, nem árnyék. Valami átmeneti, fekete-szürke, repedt, helyenként mintha belülről halványkéken izzana. Nem volt rendes arca, de a két fénylő pont körül valami benyomódó sík mégis az arc hiányát idézte meg, ami sokkal rosszabb volt, mintha lett volna neki. Az emberi agy rettenetesen idegesítő jószág. Mindig arcot keres, még ott is, ahol jobb lenne, ha inkább menekülne.

Kaelen végül megszólalt.
Nem hangosan.
De kimondta.

– Mi vagy te?

Selin káromkodott.
Rhovan is.
Sorya szeme egyetlen pillanatra villant Kaelen felé, de már késő volt.

A lény válasza nem azonnal jött.
Mintha ízlelgetné a kérdést.
Aztán a hideg jelenlét ismét végigfutott rajtuk.

Ami maradt.

Ez a két szó úgy vágódott a csapatba, mint egy rozsdás penge.

Kaelen összeszorította a fogát.
– Miből?

A lény most közelebb siklott még egy kevéssel.
A mögötte lévő sötét kamratér halványan kirajzolódott. Kőoszlopok. Kör alakú fal. A padlóba mart vonalak. És a járat két oldalán, a kövekhez tapadva, mintha több kisebb, töröttebb alak húzódna félre előle. A töröttek. Nem uralkodtak ezen a helyen. Inkább kerülték a középpontját, mint dögmadarak a még élő nagyvad körül.

Az első nyitásból.

Kaelen gyomra összerándult.

Sorya most már nyersen szólt rá:
– Elég.

De a lény újra csak Kaelenre figyelt.

Vittek. Zártak. Elfelejtettek.

Selin hangja pengeélesen csattant:
– Nem beszélgetsz vele tovább.

A lény erre mintha először reagált volna rájuk, nem csak Kaelenre. A két kék pont lassan Selin felé fordult. A nő testtartása azonnal keményebb lett, a pengéje kissé megemelkedett.

Éles vagy. Tetszik.

Rhovan erre már előrelépett.
– Na jó. Eddig tartott bennem a civilizáció.

Sorya karja keresztbe lendült előtte.
– Ne.

Kaelen ekkor valami újabbat érzett.
Nem a lényből.
A padló mélyéből.

A kapukamra közepéről.

Valami ott is mozdult.
Valami más.
Ez a beszélő rémség csak a külső körön állt. A valódi nyomás mélyebbről jött. A hasadék maradványától. A repedt záróvonaltól. Attól a helytől, ahol egykor kapu nyílhatott.

És a lény is megérezte, hogy Kaelen rájött.

Későn jöttetek.

A falak ebben a pillanatban megremegtek.

Nem erősen.
De elég élesen ahhoz, hogy a por lehulljon a mennyezetről és az egyik hátsó Harcos ösztönösen hátrakapja a fejét.

A járat mögötti nagyobb térből mély, roppanó hang jött.
Aztán még egy.

Sorya egyetlen mozdulattal döntött.
– Vissza. Most.

A lény nem támadt rájuk.
Csak nézte őket.
És Kaelen biztos volt benne, hogy ez a legrosszabb része. Hogy nem kapkod. Nem vadászik. Tudja, hogy a mélyben valami már úgyis készül.

Rhovan hátrált, de a fegyvert nem engedte le.
– Végre egy döntés, amit tiszta szívből támogatok.

Selin Kaelen karjára fogott.
– Mozgás.

A csapat fegyelmezetten indult vissza a szűk járatban, de a második roppanás után már mindenki érezte, hogy ez nem sima visszavonulás lesz. A mélyből hideg hullám tört fel. A lámpafények beleremegtek. Valahol hátrébb a kapukamrában egyszerre több kék villanás gyúlt.

A töröttek mozdulni kezdtek.

És ez a beszélő valami, ami maradt az első nyitásból, csak félreállt előlük.
Mintha udvariasan helyet adna a következő borzalomnak.

A járatban futásra nem volt hely, csak gyors, feszült hátrálásra. A két hátsó Harcos már a peremhez közeli szakaszt biztosította, amikor mögöttük a kamra felől hirtelen valami nedvesen csattanó hang tört fel. Nem hús. Nem csáp. Nem valamiféle nyálkás rémfilm-klisé. A valóság ennél általában kreatívabban undorító.

Kaelen hátranézett, és meglátta.

A kamra felől futó repedés a járat padlóján végighasadt, és a kövek közül fekete, üveges anyag tört fel, mintha egyszerre kő és megszilárdult árnyék lenne. Nem spriccelt. Inkább kinőtt. Terjedt. Keskeny, recés tarajként végigszaladt a lábuk alatt.

– Ne érj hozzá! – üvöltötte Kaelen.

Az első Harcos még időben ugrott félre.
A másodiknak azonban a csizmája talpa súrolta a fekete tarajt.

Azonnal felordított.

Nem azért, mert megvágta.
Hanem mert valami hideg egyetlen pillanat alatt felnyalt a lábán.

A férfi megingott, elejtette a lámpást, amely nagyot csattanva a kőre zuhant. A fény félrebillent, vad árnyékokat dobva a szűk járat falára.

Selin már ott volt.
Egyetlen mozdulattal letérdelt, és pengéje lapjával ráütött a férfi bokájára csapódó fekete anyagra. A dolog nem vérzett. Nem fröccsent. Inkább recsegett, mint vékony jég.

Rhovan a következő pillanatban teljes erőből vágott bele oldalról.

A fekete taraj szétrepedt.

A férfi lábáról egy darab levált, de nem hullott vissza. Vonagló, kékesen fénylő töredékként próbált tovább kapaszkodni a nadrágszárba.

Kaelen odalépett, és most már nem pengével, hanem puszta akarattal nyúlt rá.
Az Álmodó ereje nem úgy jött rajta át, mint korábban. Most inkább szigorú, tiszta lökés volt. Mint egy hirtelen rántás a valóság szövetén. A töredék megreccsent, majd szürke porrá omlott.

A férfi összeroskadt, zihálva.
– Hideg… a kurva élet… hideg…

– Felállítani! – csattant Sorya. – Peremig vissza!

Mögöttük a kamrából újabb roppanás érkezett, most már mélyebb, nagyobb. Nem csak a járat. Az egész lenti tér dolgozott valamin. A beszélő lény még mindig nem rohant rájuk. Csak ott állt a sötét küszöbén, mint valami rohadt őrszem, amelynek nem az a dolga, hogy megöljön, hanem hogy tanúskodjon.

Kaelen egyetlen pillanatra újra találkozott a tekintetével.

És a lény ismét beléjük küldte azt a hangtalan mondatot.

Most kezdődik.

– Mozogjatok! – ordította Selin.

A peremig végül eljutottak. Fent már feszültek a kötelek. Az első sérült Harcost azonnal rákapcsolták a biztosításra. Két ember húzta fentről, két ember tolta lentről. A férfi még mindig remegett, de magánál volt. Ez már fél győzelemnek számított ebben az átkozott lyukban.

Aztán a kamra felől valami végre ténylegesen megérkezett a járatba.

Nem a beszélő maradvány.
Nem is egyszerű törött.

Valami több darabból álló, mégis egyben mozgó forma nyomult előre, mintha több megszállt test emléke olvadt volna össze egyetlen, hibás mintába. Nem volt rendes alakja. Emberi végtagokra emlékeztető kiállások törtek ki belőle, de rossz helyen, rossz szögben, mintha a valóság sietve és undorodva próbálta volna összerakni, aztán félúton feladta volna. A közepén négy kék fény gyúlt fel egyszerre, mint szétszórt szemek.

Rhovan csak ennyit mondott:
– Na ez már az a fajta ronda, amitől nekem is megsértődik a gyomrom.

A lény nekicsapódott a járat falának, aztán újra összerántotta magát és feléjük indult. Nem gyorsan. De túl nagy volt ahhoz a szűk helyhez, és ez csak még rémesebbé tette. A kő recsegett körülötte, ahogy előretolta a testét.

– Tartsátok a járatot! – vágta oda Sorya. – Egyesével fel!

Kaelen tudta, hogy nincs idő finomkodni. Nem lehetett mindenkit szépen felsorban felhúzni, miközben az a dolog centiről centire nyomul előre. És a mélyből még mindig jött fel a repedt kapukamra nyomása, mint valami második szívverés a világ alatt.

Selin előrelépett.
– Kaelen, most!

A férfi megértette. Nem azt kérte, hogy meneküljön. Hanem hogy használja azt, ami benne van, mielőtt a helyzet teljesen szétrohad.

Kaelen megvetette a lábát a szűk peremen, felemelte a kezét a járat felé, és ráfeszítette az akaratát a köztük húzódó térre. Nem a támadó lényt próbálta közvetlenül elérni. Hanem a körülötte rezgő mintát. Azt a hibás, széteső összekapcsoltságot, amely összetartotta.

Az Álmodó válasza most már azonnal jött.

Hideg.
Tiszta.
Éles.

A járat levegője egyetlen pillanatra megrezzent. A kövek közé futó halvány fénycsíkok villantak, mintha valami láthatatlan kéz hirtelen végighúzna egy törlővonalat a torz mintán.

A lény megtorpant.

A négy kék pontból kettő kihunyt.
Az egész teste megrándult, majd saját magába csavarodott, mintha belülről szétesne a kapcsolata.

– Most! – üvöltötte Kaelen.

Rhovan és Selin egyszerre ugrottak rá.
Rhovan oldalról beleverte a pengéjét az egyik repedt csomópontjába, Selin pedig alacsonyan, pontosan vágta el azt a fekete, üveges ívet, amely a padló mentén tartotta egyensúlyban.

A dolog nem üvöltött.
Csak szétnyílt.

A belsejéből hideg, kékes por és sötét, recés töredékek hullottak a járatra, mintha egy rossz álmot vertek volna szét félig megszilárdult állapotban.

– Felfelé! – csattant Sorya.

Most már nem volt vita. A fenn maradók húzták a köteleket, lent pedig mindenki a lehető leggyorsabban mozgott. Egy Harcos fent, aztán a másik. Rhovan felnyomta Selint, aki még vissza akart fordulni Kaelenért, de a férfi rámordult:
– Menj!

– Utállak.

– Tudom.

Sorya ment utána. A két megmaradt Harcos kapaszkodott a falba, míg Kaelen utolsónak maradt a peremnél.

És ekkor a beszélő lény újra megjelent a járat végén.

Nem közelebb.
Nem támadva.
Csak ott.

A kék pontjai nyugodtan figyelték.

És ezúttal egyedül Kaelen hallotta.

Nem állítod meg.

A férfi állta a tekintetét.
Minden porcikája azt ordította, hogy menjen. Húzzon felfelé, mielőtt az egész mély a nyakukba szakad. De egyetlen pillanatra mégis maradt.

– Te sem – mondta ki hangosan.

A lény erre mintha valami torz, belső rezdüléssel reagált volna. Nem mosoly. Az túl emberi lett volna. Inkább valami ősi felismerés, hogy a másik sem fogja egyszerűen elengedni a dolgot.

Aztán a kamra mélyéből akkora dörrenés jött, hogy a perem alatt a kőfal végigremegett.

Ez már nem figyelmeztetés volt.
Valami odalent valóban repedt.

Kaelen felkapta a kötelet, és elrugaszkodott a faltól.

Fentről azonnal húzták. A keze csúszott a kötél rostjain, a vállában felszikrázott a fájdalom, a mélyből pedig egyszerre több kék villanás gyúlt, mint ha a kamra teljes alja egyszerre lélegezne be. A toronyfal belsejében felerősödött a kongás.

Félúton felfelé Selin hangját hallotta:
– Gyorsabban!

– Dolgozom rajta!

Rhovan arca jelent meg a nyílás peremén.
– Ha most leszakadsz, személyesen megyek le és verlek szarrá.

– Milyen megnyugtató támogatás.

A következő rántással végre felért a nyílás széléhez. Több kéz egyszerre kapta el, kirántották a padlóra, és abban a pillanatban Sorya már üvöltötte is:
– Zárni vissza! Minden, amit mozdítani lehet!

A torony alsó szintjén egyszerre tört ki a szervezett pánik legjobb fajtája. Nem fejvesztett menekülés, hanem gyors, dühös munka. A ledöntött toldáskő visszaemelése esélytelen lett volna egy darabban, ezért a nehezebb törmelékeket, láncokat és vasakat húzták a nyílás fölé. Két ember feszítővassal fordított rá egy szélesebb kőlapot, míg másik kettő a láncot tekerte köré és a padló régi gyűrűihez rögzítette.

Alulról ekkor valami nekivágódott a nyílás peremének.

A kő megrendült.
Az egyik Harcos hátratántorodott.

A résből fekete, kékesen villanó por tört fel.

– Még rá! – ordította Sorya.

Rhovan az egész testsúlyát rávetette a kőlapon.
Selin is.
Kaelen egy térdre rogyva nyomta rá a tenyerét a fedésre, és az Álmodó erejét most nem kifelé, hanem lefelé szorította. Nem teljes lezárás volt. Arra egyedül kevés lett volna. Inkább olyan, mint amikor valaki a saját testével próbál betartani egy már szakadó ajtót.

A nyílás alól újabb ütés jött.
A lánc megfeszült.
A kőlap megugrott, de nem emelkedett el teljesen.

Kaelen fogai összekoccantak az erőfeszítéstől.
A fejében az Álmodó most már nem csak figyelt. Nyomta a mintát. Szorította. Mint valami hatalmas, hideg kéz, amely egy pillanatra hajlandó együtt dolgozni egy húsvér lénnyel. Nevetséges szövetség volt. De működött.

Az ütés abbamaradt.

Nem végleg.
Csak egy pillanatra.

Sorya ezt használta ki.
– Ékeket!

Az egyik Harcos már hozta is. Vastag vasékek kerültek a kőlap széleihez, kalapáccsal verték be őket, míg a másik kettő újabb törmeléket hordott rá. A láncot még kétszer megfeszítették. A nyílás fölött most már egy rögtönzött, ronda, de használható zárás ült.

A toronyban lassan csend lett.
Csak a zihálás maradt.
Meg a kő alatt lappangó, tompa lüktetés.

Kaelen végül elemelte a kezét a kőlaptól.
Úgy érezte, mintha a csontjaiba is jeget öntöttek volna.

Selin azonnal leguggolt mellé.
– Nézz rám.

A férfi ránézett.

– Hány ujjam?

– Komolyan?

– Hány?

– Kettő.

– Jó. Akkor még nagyjából itt vagy.

Rhovan a kőlaptól hátrálva kifújta a levegőt.
– Szép. Lementünk egy régi kamrához, találtunk egy beszélő rémet, egy másik ocsmány összegyúrt dögöt, majd visszatemettük az egészet annyira, hogy később még rosszabbul robbanjon a nyakunkba. Klasszikus emberi teljesítmény.

Sorya most nem szólt rá.
Mert kurvára igaza volt.

Az egyik sérült Harcost közben a gyógyítókhoz készítették felvinni. A lábán nem maradt fekete anyag, de a bőre a bokája körül dérlepte szürkének tűnt, mintha a hideg egy réteget hagyott volna benne. A férfi remegett, de tudott beszélni. Ez egyelőre jó jelnek számított.

Kaelen lassan felállt. A tekintete visszacsúszott a rögtönzött lezárásra.

És ott, a kő alatt, nagyon halkan, alig érzékelhetően, újra megérezte azt a tudatot.

Nem dühöt.
Nem kaparást.
Nem vereséget.

Csak türelmet.

Mintha a beszélő maradvány odalent egyszerűen tudná, hogy ez az egész csak halasztás.

Selin követte a tekintetét.
– Ne kezdj bele megint.

– Nem kezdek.

– Hazudsz.

Kaelen fáradtan nézett rá.
– Most épp nem.

Sorya odalépett hozzájuk.
– Visszamegyünk az udvarba. Azonnal. Ezt nem tartjuk itt négy emberrel meg lánccal, bármennyire is romantikus lenne.

Rhovan felhorkant.
– A romantikáról nagyon különböző elképzeléseink vannak.

– Hallgass – mondta Sorya. – És indulj.

A toronyból kifelé menet egyikük sem nézett hátra. Nem azért, mert bátrak voltak. Hanem mert voltak helyek, amelyeknek nem adsz még egy tekintetet, ha már egyszer élve kijöttél belőlük.

Odakint a hajnal közben szürkéből fakó nappallá vált, de a városnak ettől sem lett könnyebb arca. Az északi utcák kiürítve álltak, az őrök feszült figyelemmel várták a hírt, a torony körül pedig a levegő mintha hidegebb maradt volna, mint máshol.

Ahogy elindultak vissza a központ felé, Kaelen fejében még ott visszhangzott a mondat.

Nem állítod meg.

Ő pedig, bár ezt senkinek nem mondta ki, tudta, hogy a legrosszabb rész nem is az, hogy talán igaz.

Hanem hogy odalent valami már pontosan ráérzett, mennyire nem akarja ezt elfogadni.

És az ilyen dolgok mindig erre építenek.

A központi udvarba visszaérve a város még nem tudta, mi történt pontosan odalent.

De hamarosan meg fogja.

Mert azt a lezárást nem lehet örökké lánccal és makacssággal bent tartani.

És mert a repedt kamra mélyén valami régebbi most már nem csak ébren volt.

Hanem kapcsolatban.

A központi udvarba érve az első dolog, ami megcsapta őket, nem a megkönnyebbülés volt, hanem az a különös, feszülő csend, amely mindig akkor ül rá egy helyre, amikor az emberek már látják a visszatérők arcán, hogy a rossz hírek megelőzték a kimondásukat. Nem kellett még semmit mondaniuk. Elég volt ránézni Kaelenre, Selinre, Soryára, Rhovanra, a sérült Harcosra, akit ketten támogattak. Elég volt látni a porukat, a mozdulataik feszességét, azt, hogy egyikük sem úgy jött vissza, mint egy egyszerű felderítésből.

A gyógyítók azonnal odaléptek a sérülthöz.
A férfi még járt, de remegett. A bokája körül a bőr tényleg nem emberi módon nézett ki. Nem fagyás volt. Nem égés. Inkább mintha a hús felszíne egy pillanatra elfelejtette volna, milyen élőnek lenni, aztán csak részben emlékezett volna vissza rá.

Az egyik gyógyító letérdelt elé.
– Fektesd le.

– Nem akarok feküdni – morogta a Harcos rekedten.

– Szomorú történet. Feküdj le.

A férfi ettől valahogy mégis engedelmeskedett. Bölcs döntés volt. Az ember néha akkor mutatja a legnagyobb hősiességet, amikor végre nem próbál hősködni.

Sorya már közben a kőasztal felé intett.
– Mindenki, aki parancsot visz, ide. Azonnal.

A futárok indultak. Az őrök megmozdultak. Az udvarban terjedni kezdett a feszült, halk mozgás. Olyan volt, mint amikor a tűz még nem csapott át a tetőre, de a ház már tudja, hogy égni fog.

Kaelen a kőasztalhoz lépett, de most nem állt fölé rögtön. Egy pillanatra megtámaszkodott rajta. Selin ezt természetesen azonnal kiszúrta.

– Ülj le.

– Nem.

– Ez nem vita.

– Dehogynem.

Rhovan oldalról odaszólt:
– Kivételesen neki van igaza. Úgy nézel ki, mint akit kétszer visszaköpött ugyanaz a sír.

Kaelen ráemelte a tekintetét.
– Ez meglepően költői volt.

– Ne tereld el, roncs.

Selin egy mozdulattal közelebb lépett hozzá.
– Ülsz. Most.

A férfi állta a tekintetét pár másodpercig, aztán bosszúsan, de leült a pad szélére. Főleg azért, mert tudta, hogy ha még két mondatot vitatkozik, tényleg összeesik, és azt hetekig hallgatnia kéne. A túlélésnek vannak méltatlan, de praktikus formái.

Sorya közben már beszélt.
Nem hangosan, de olyan hangsúllyal, amitől az emberek azonnal figyelni kezdtek.

– Az északi torony alatti lejáratot megnyitottuk. A mélyben nem egyszerű csatornaszakasz van, hanem régi kapukamra. A lezárás sérült. A kamrában mozgó jelenlétek vannak, köztük legalább egy olyan entitás, amely nem azonos a korábbi töröttekkel.

Ez így elég volt ahhoz, hogy a körülötte állók arcán ugyanaz a gondolat jelenjen meg: végre, egy újabb pontosan körülírhatatlan rémület, mert a világ tényleg nem tud egyszerűen tönkremenni, mindig művészkedik.

Az őszülő százados összeráncolta a homlokát.
– Entitás?

Rhovan azonnal rávágta:
– Igen. Az a fajta undorító meglepetés, amire nincs jobb szavunk, hacsak nem akarod azt mondani, hogy „ősi beszélő rém”, mert az is meglepően pontos.

Néhányan rámeredtek.
Sorya nem javította ki.

– Kommunikált – mondta. – Kaelennel elsődlegesen. De a jelenléte másokra is hatott. A kamrából további mozgás indult, az egyik Harcos megsérült. A lejáratot ideiglenesen visszazártuk, de ez csak átmeneti megoldás.

A gyógyító asszony, aki korábban is a sérültekkel foglalkozott, most feléjük fordult.
– Az átmeneti mennyi ideig átmeneti?

Kaelen megszólalt, mielőtt Sorya válaszolhatott volna.
– Nem tudjuk.

Az asszony összevonta a szemét.
– Ez egy kurvára rossz válasz.

– Igen – mondta Kaelen fáradtan. – Azért az.

Ez legalább őszinte volt. Az emberek ritkán szeretik az őszinteséget, de válsághelyzetben még mindig ez a legkevésbé idegesítő hazugságpótlék.

Sorya a térképre tette a kezét.
– Az északi negyed belső körét teljesen lezárjuk. Minden közeli pihenőhelyet tovább ürítünk. A torony köré második védelmi gyűrű kell. Pajzsosok. Háló. Fáklyák. És minden régi lejáratot újraellenőrzünk, most azonnal.

Az egyik női százados azonnal bólintott.
– Meglesz.

– A gyógyítók? – kérdezte egy másik.

A gyógyító asszony válaszolt.
– Külön helyre visszük azokat, akik hideget éreznek a fejükben, vagy furcsán viselkednek. A toronyból visszahozott sérültet elzárva figyeljük, de nem magára hagyva.

Selin itt közbevágott.
– Senki nem marad egyedül. Ma még kevésbé.

Az emberek bólintottak. Már nem is a parancsok miatt. Hanem mert mindannyian kezdtek ráérezni arra az undorító logikára, ami most a várost fenyegette. A résekre mennek. A széthasadásra. A külön leválasztott emberre. Az ilyesminek mindig az elszigeteltség a legjobb hús.

Kaelen azonban alig hallotta a további mondatokat. Nem azért, mert elveszett. Hanem mert a mélyből visszahozott kapcsolat még mindig ott zúgott benne, mint valami hideg szilánk a koponyája mögött.

Ami maradt.
Az első nyitásból.

Ezek a szavak most már nem csak fenyegetésként ültek benne. Hanem kérdésként is. Miféle első nyitás? Kinek az első nyitása? És ha az, ami odalent van, valóban a legkorábbi kapuszakadások egyik maradványa, akkor nem egyszerűen egy torz lényt találtak. Hanem egy élő tanúját valaminek, amit az egész világ inkább betemetett, minthogy emlékezzen rá.

Selin megérezte, hogy megint túl messzire ment.
– Ne.

A férfi oldalra nézett rá.
– Mit ne?

– Azt a fejet vágod, amikor valami elkezd érdekelni annyira, hogy elfelejted, mi akarja szétmarni a torkodat.

Kaelen fáradt félmosollyal nézett rá.
– Ez sértő, mert igaz.

– Azért mondom.

A megbeszélés végére a város új rendje még szigorúbb lett. Az északi negyedből mindenkit áttereltek. A toronyhoz vezető három fő utcát torlaszolták. A falakon plusz őrök jelentek meg. A gyógyítók két külön pontot nyitottak a tüneteseknek. A központi udvar körül kisebb, őrzött pihenőköröket alakítottak ki. A futárokat párokban mozgatták. Még a vízosztást is szervezettebben oldották meg, hogy ne kelljen nagy tömegnek egyszerre egy helyre mennie.

Emberi rend a szakadék peremén. Mindig megható látvány. Mint amikor valaki szépen megterít, miközben az egész ház alapja repedezik alatta. És mégis, valahogy pont ettől maradnak életben.

Mire az utolsó parancsok is szétfutottak, Kaelen már érezte, hogy a teste türelmetlenül kezd visszakövetelni valamit. Nem pihenést, mert arra most nem volt igazán esély. Inkább egy rövid szünetet, amiben nem kell egyszerre tíz irányba figyelnie. Egy falat. Egy percet. Egyetlen kibaszott lélegzetet, ami nem a mélyből jön.

Sorya ezt is észrevette.
– Te most nem jössz velem újabb térképeket nézni.

Kaelen felnézett.
– Pedig biztos hiányoznék.

– Csend. Eszel. Iszol. Utána beszélünk.

Rhovan horkantott.
– Hihetetlen, mennyi ember felvállalta ma, hogy dajkálni fog téged.

– Irigy vagy?

– Inkább aggódom az ízlésük miatt.

Selin nem szólt semmit, csak Kaelen kezébe nyomott egy kulacsot és egy darab kenyeret valami keményebb sajttal. A férfi ránézett.

– Honnan szedted ezt?

– Míg ti ketten odalent a világvégét udvaroltátok körbe, én néha figyeltem a hasznos dolgokra is.

– Ez egyáltalán nem hangzik hízelgően.

– Nem is annak szántam.

Leültek a központi épület belső árnyékos részébe, nem teljesen külön, de mégis valamennyire félrevonulva a folyamatos mozgástól. Rhovan végül odébb állt, mert váltást kapott az északi őrségnél szervezésre. Sorya eltűnt a századosokkal. Így pár percre csak ketten maradtak.

Kaelen ivott, evett két falatot, aztán a fejét a falnak vetette.
Selin figyelte.

– A hang megmaradt? – kérdezte végül.

A férfi nem játszotta meg, hogy nem érti.
– Igen.

– Szól?

– Nem úgy. Inkább… jelen van.

Selin lehajtotta a fejét egy pillanatra, aztán visszanézett rá.
– Ez kurvára nem tetszik.

– Nekem sem.

– Hazudsz.

Kaelen felnyitotta a szemét.
– Most meg miért?

– Mert egy részedet érdekli.

Ez betalált. Megint.
Selinnek idegesítő adottsága volt, hogy a legrosszabb pillanatokban is pontosabbra vágott, mint bárki más.

Kaelen lassan kifújta a levegőt.
– Igen. Érdekel. De ez nem azt jelenti, hogy bízom benne.

– Nem, csak azt, hogy hallani akarod.

A férfi sokáig hallgatott.
– Tudni akarom, mi az.

– És ő pontosan erre épít.

Csend ült közéjük.
Nem kényelmetlen.
Sűrű.
Olyan, amelyben már túl sokat láttak egymásból ahhoz, hogy fölöslegesen szépítsenek.

Selin végül közelebb hajolt.
– Figyelj rám. Az a valami odalent nem azért beszél, mert magányos. Nem azért, mert társaság kell neki. Hanem mert kapcsolatot akar. Aki megszólít, az be is akar jutni. Fejbe, döntésbe, résbe, teljesen mindegy. Ezt ne keverd össze valami nyomorult megértésvággyal.

Kaelen a nő szemébe nézett.
– Tudom.

– Nem. Érted. Az más.

A mondat olyan csendesen jött, hogy ezért lett igazán erős. Kaelen érezte, hogy válaszolnia kéne, de nem tudott azonnal. Mert Selinnek megint igaza volt. Ő értette a veszélyt. De attól még a régi szokása ugyanúgy ott dolgozott benne: megérteni a torzat, mielőtt elpusztítaná. Mintha a megértés valaha is megóvott volna bárkit attól, hogy valami felfalja.

Végül csak ennyit mondott:
– Rajtam tartod a szemed?

Selin szája sarka alig mozdult.
– Sajnos igen.

– Megható.

– Ne rontsd el.

A következő órában a város ritmusa feszült, de működő gépezetté vált. Az északi toronyhoz folyamatosan vitték a plusz köveket, vasakat, hordókat, kampókat. A gyógyítók két újabb embert különítettek el furcsa tünetekkel. Egy öregasszony azt állította, valaki egész délelőtt az elhunyt férje hangján szólongatta belülről. Egy kamaszfiú pedig mereven ismételgette, hogy a kövek alatt „valami emlékszik rájuk”. Remek. A rémületnek sosem elég az egyszerűség, mindig költészetet akar játszani.

Kaelen épp újra talpon volt, amikor az északi negyed felől megjött az első futár.

Lihegve, porosan, túl gyorsan.
Már ez is rossz jel.

– Mozgás a toronynál – mondta. – Nem tört át, de a lezárás körül a kövek újra rezegnek. És… valami hang jön alóla.

Sorya egy pillanat alatt ott termett.
– Milyen hang?

A fiú nyelt.
– Nem kongás. Inkább… mintha több ember egyszerre beszélne, csak nem lehet érteni.

Kaelen gyomra összerándult.
Selin azonnal ránézett.
– Érzed?

A férfi bólintott.
Most már igen.
A mélyből nem egyetlen jelenlét hullámzott felé, hanem több, egymásba csúszó. A töröttek. A beszélő maradvány. És mögöttük a repedt kapumag nyomása. Mintha odalent nem egy dolog készülődne, hanem egy egész torz rendszer állna össze.

Sorya már intézkedett.
– Mindenki a toronyhoz. A második vonal is. Most.

Rhovan, aki épp az udvar másik széléről ért vissza, már futás közben kérdezte:
– Ugye nem az van, hogy még nappal áttör?

– De – mondta Sorya. – Valószínűleg pont az van.

A toronyhoz vezető út most nem volt olyan, mint hajnalban. Nem a bizonytalan közeledés szorította a torkukat, hanem az a biztos tudat, hogy amit akkor csak halasztottak, az most visszakéri a maga idejét. Az emberek félrehúzódtak előlük. Az őrök már készenlétben álltak. A torony körüli első gyűrűnél pajzsosok sorakoztak.

És már messziről hallatszott a hang.

A futár nem túlzott.
Valóban olyan volt, mintha több torz torok egyszerre beszélne odalent, de a szavak mindig épp a felfogás határán csúsztak szét. Mintha a nyelvük már létezne, csak a világ még nem döntötte volna el, engedi-e, hogy rendesen megszülessen.

– Faszom – mondta Rhovan halkan.

– Elegáns helyzetértékelés – jegyezte meg Selin.

– És még pontos is.

A torony belsejébe érve látták, hogy a rögtönzött lezárás tart még, de alig. A láncok megfeszültek. Az egyik vasék félig kicsúszott. A kőlap szélei körül finom, fekete por szivárgott fel, mint valami égett liszt. A padló enyhén, de folyamatosan vibrált.

Az egyik ott maradt őr odalépett hozzájuk.
– Kétszer próbált feltörni. A második után kezdődött ez a hang.

Kaelen megállt a lezárás előtt.
Azt érezte, hogy a mélyben most nem csak figyelik.
Várják is.

És akkor a hangok hirtelen elhallgattak.

A csend olyan gyorsan zuhant a toronyra, hogy szinte fájt.
Mindenki megdermedt.

Aztán alulról, tisztán, egyetlen hang érkezett.
Nem füllel hallhatóan.
Hanem odabent.

Nyissátok ki.

Az egyik fiatal őr felszisszent és a halántékához kapott.
A másik káromkodott.
Selin szeme azonnal Kaelenre villant.
– Ne.

Kaelen állta a nyomást.
Most már nem csak neki szólt.
Ez új volt.
A beszélő dolog odalent kezdte széthúzni a hatását.
Nem elég egy kapuhordozó. Már a város idegrendszerébe is be akar kapaszkodni.

Sorya előrelépett a kőlaphoz.
– Mindenki hátrébb. Pajzsok előre. Ha ez áttör, nem itt állunk rajta, mint idióták egy lapos sír fölött.

Rhovan ezt komoran helyeselte.
– Végre valaki kimondta.

A pajzsosok félkörbe rendeződtek a torony belsejében. A többiek oldalra húzódtak. Két lámpást magasabbra emeltek. A láncokat újrafeszítették. Kaelen azonban tudta, hogy ez most nem lesz elég. A nyomás mélyült. A lezárás csak anyag. A másik oldalon pedig már nem csak valami nekivágódik, hanem keres. Mintát. Rést. Fogást.

Az Álmodó ekkor hirtelen újra erősebben jelent meg benne.
Nem szelíd figyelésként.
Hanem határozott sürgetésként.

Nem tartani.
Vágni.

Kaelen szeme összeszűkült.

Selin rögtön észrevette.
– Mit mutat?

– Hogy nem a lezárást kell erősíteni.

– Hanem?

A férfi a kőlap széleire nézett, aztán a padlóra futó régi karcolatokat figyelte. A zárás alatt még mindig ott volt a kamra régi mintája. A torony padlóján halványan, alig láthatóan visszaköszönt annak felső része. Azok a régi jelek nem csak a kamrában voltak odalent. Fenn is megvoltak. Megkopva. Elfeledve. Részben eltakarva.

És most hirtelen értelmet nyertek.

– Nem betömködni kell – mondta. – Hanem elvágni a felnyúlását.

Sorya ránézett.
– Magyarul.

– A régi zár mintája még itt van. Fent is. Ha rá tudok kapcsolódni a felső körre, talán nem lezárni tudjuk, hanem visszaverni, ami kapaszkodik.

Rhovan felhorkant.
– Ez egyszerre hangzik zseniálisan és végzetesen hülyén.

– Igen – felelte Kaelen. – Ezért valószínűleg működhet.

Selin közelebb lépett.
– Mennyi idő kell?

– Nem tudom. Kevés.

– Milyen állapotban leszel utána?

Kaelen ránézett.
– Szarban.

– Ennél konkrétabban?

– Nagyon.

Selin állkapcsa megfeszült, de bólintott.
– Akkor gyorsan csinálod.

Sorya egy pillanatig gondolkodott. A kőlap alatt eközben újra durrant valami, és a torony fala megremegett.

– Megcsinálod – döntötte el. – Mi tartjuk a teret.

Kaelen letérdelt a padlóra, nem közvetlenül a fedés elé, hanem mellé, oda, ahol a megkopott ősi vonalak a kövön még épp látszottak. Ujjával végigkövette az egyiket. A kő hideg volt. De a hidegség alatt ott lüktetett valami régi rend. Nem az a nyers, vad jelenlét, ami a kamrából kapaszkodott fel. Hanem valami régebbi emberi vagy emberelőtti akarat, amely egykor már eldöntötte, hogy ezt a helyet be kell zárni.

– Selin – mondta halkan.
– Itt vagyok.

– Ha elkezdek beszélni hozzájuk…

– Leütlek.

A férfi fáradtan elmosolyodott.
– Jó.

Rhovan oldalról odaszólt:
– Szép. Évek óta nem hallottam ilyen őszinte bizalmi megállapodást.

Kaelen lehunyta a szemét.
A kezét a kőre tette.
És leengedte magát a mintába.

Az Álmodó ezúttal azonnal válaszolt.
Nem képként.
Nem villanásként.
Hanem szerkezetként.

Kör.
Metszés.
Visszafordítás.

Kaelen hirtelen látta a régi zár felső peremét, nem szemmel, hanem belső rendként. A kamra mélyéből felnyúló torz erő most a meglazult részeket kereste. Mint víz a repedést. Mint gyom a fal réseit. Ezt nem befalazni kellett. Hanem a futását megakasztani. Elvágni az útját a saját mintájában.

A férfi két kézzel a kőre nyomott.
A légzését lelassította.
És megpróbálta ráfeszíteni a saját akaratát arra a régi, megkopott körre.

A lezárás alatt azonnal újabb dörrenés jött.

Valami megérezte, mit csinál.

A hang most már nem csak kérő vagy türelmes volt.
Először lett benne valami sötét élesség.

Ne.

Kaelen fogai összeszorultak.
A kövek alatt felmorajlott a torony alapja. A láncok megfeszültek. A kőlap széle alatt fekete por tört elő. Az egyik pajzsos hátrább csúszott fél lépést.

– Tartsd! – csattant Sorya.

Kaelen ekkor megtalálta a felső metszési pontot.
A régi minta egyik csomóját.
Olyan volt, mintha egy régen beforrt seb új hegszálait húzná szét, csak itt nem a nyitásért, hanem az ellenkezőjéért. Az Álmodó hideg ereje átfolyt rajta. Nem szelíden. Inkább nyersen, mint valami túl nagy áram, amit egy emberi test csak ideig-óráig bír el anélkül, hogy bele ne reccsenjen.

Kaelen a következő pillanatban teljes erőből rántotta meg a mintát.

A torony padlóján futó megkopott jelek egy szívdobbanásnyi időre halványkéken fellobbantak.

A kőlap alól olyan ordítás tört fel, ami nem hang volt, hanem szétszaggatott jelenlét. Az őrök közül ketten a fülüket kapták el, bár semmit sem a fülükkel hallottak.

A fekete por hirtelen visszaszívódott a résbe.

A láncok egyszerre meglazultak.

Kaelen viszont hátracsapódott, mintha valaki gyomron rúgta volna belülről.

Selin kapta el.
– Kaelen!

A férfi szeme nyitva volt, de pár másodpercig nem fókuszált rendesen. Vér csorgott az orrából. Csak vékonyan. Épp elég látványosan ahhoz, hogy mindenki rosszkedve újabb szintet ugorjon.

Rhovan odanézett a kőlapra.
– Mi a fasz történt?

Sorya a rés fölé hajolt, de nem ment túl közel.
– Csend lett.

Valóban.
A vibrálás maradt még a kövekben, de jóval gyengébben. A hang megszűnt. A fekete szivárgás eltűnt. A lezárás alatt a nyomás nem tűnt el teljesen, de mintha hátrébb húzódott volna. Nem verték meg. Csak pofán csapták annyira, hogy egy időre visszavonuljon.

Kaelen végre rendesen levegőt vett.
– Elvágtam… a felső kapaszkodását.

Selin egyik kezével még mindig tartotta.
– Mennyire?

– Nem örökre.

– Az túl szép is lett volna – morogta Rhovan.

Sorya azonban bólintott.
– Elég. Egyelőre elég. Vissza az udvarba. Most már tényleg.

Kaelen fel akart állni, de a térde nem osztotta ezt a hősi elképzelést. Selin és Rhovan két oldalról kapták el.

Rhovan vigyor nélkül nézett rá.
– Most aztán tényleg úgy nézel ki, mint egy szakadt halott, akit visszaküldtek még egy műszakra.

Kaelen rekedten felnevetett.
– Ez sértően pontos.

Amikor kiléptek a toronyból, a kinti levegő melegebbnek tűnt, pedig a nap sem sütött igazán. Csak az odabenti nyomás után minden más kevésbé volt fullasztó. A pajzsosok maradtak. Az őrök újra felvették a helyüket. A torony most csendes volt. Túl csendes. Az a fajta csönd maradt utána, ami nem megnyugtató, hanem csak azt jelzi, hogy odalent valami újratervez.

A központ felé vezető úton Selin nem engedte el Kaelent.
A férfi ezt most kivételesen nem vitatta.

– Mennyi időt nyertél? – kérdezte Sorya menet közben.

Kaelen lassan megrázta a fejét.
– Nem tudom. Órákat talán. Egy napot, ha szerencsénk van.

– Nekünk soha nincs szerencsénk – mondta Rhovan.

– Tudom – felelte Kaelen.

Az udvarba visszaérve a gyógyítók már várták őket.
Most már Kaelent is.

– Nem kell – kezdte a férfi.

– De – mondta egyszerre három különböző ember.

Selin szája sarka megrándult.
– Nézd, végre közösségi élmény vagy.

Leültették. Vizet adtak. Letörölték az orra alatti vért. Megnézték a pupilláit, a pulzusát, a kezének remegését. Kaelen gyűlölte az egészet. Nem azért, mert fájt. Hanem mert ilyen pillanatokban túl világos lett, hogy ő is csak hús, ideg, fáradtság és rossz döntések sorozata. Az emberek jellemzően nem szeretik, ha a saját legendájukat egy gyógyító asszony két ujjal félrehajtja és azt mondja rá, hogy „kimerült”.

Mire végre békén hagyták egy fél percre, Selin leült mellé.

– Na – mondta halkan. – Most már tényleg mondd el. Mit éreztél, amikor elvágtad?

Kaelen nem válaszolt rögtön.
A torony felé nézett.
Aztán vissza rá.

– Dühöt.

Selin összevonta a szemöldökét.
– Az övét?

– Igen. Először.

– És utána?

A férfi hallgatott még egy pillanatig.
– Valami mást is.

– Mit?

Kaelen szeme egy pillanatra megkeményedett.
– Félelmet.

Ez a szó most sokkal súlyosabban esett közéjük, mint bármelyik korábbi.

Selin arca lassan megváltozott.
– A tiédet?

– Nem.

– Az övét?

Kaelen bólintott.
– Nem attól, hogy mi vagyunk ott. Hanem attól… ami mögötte van. A kapumagban. Vagy a hasadék mélyén. Nem tudom pontosan. De az a beszélő maradvány nem ura annak, ami ébredezik. Csak közel van hozzá. Talán túl közel.

Selin káromkodott az orra alatt.
– Tehát van egy ősi, beszélő förmedvényünk, aki maga is fél valami még régebbitől.

– Igen.

– Ez elképesztően undorító.

– Igen.

Pár pillanatig csak ültek.
A város körülöttük mozgott. Őrök jöttek-mentek. A gyógyítók dolgoztak. A futárok futottak. Az emberek halkan beszéltek, mert amikor a félelemnek már van alakja, az ember ösztönösen halkabban ejti ki a saját napját.

Aztán Sorya visszatért hozzájuk.

– Estig új terv kell – mondta. – Nem csak a torony megtartására. Hanem arra is, hogy mihez kezdünk a kamrával, mielőtt az dönt helyettünk.

Rhovan is melléjük ért.
– Remélem, az új terv része az, hogy valaki felgyújt valamit. Szeretek, ha a reménynek egyszerű formája van.

Sorya nem reagált a poénra.
– A torony alatt már nem csak egy rés van. Egy rendszer ébred. Ha nem megyünk vissza előkészülten, az éjjel megint próbálkozni fog. És egyszer nem fog megállni a láncnál.

Kaelen lassan felállt. Most nehezebben, mint korábban.
De már állt.
És a tekintete is tisztább lett.

– Akkor nem csak visszamegyünk – mondta. – Hanem lemegyünk a kamra közepéig.

Selin azonnal ránézett.
– Ez vagy nagyon bátor, vagy nagyon hülye mondat volt.

– Mindkettő – jegyezte meg Rhovan.

Kaelen nem vitatkozott.
– A beszélő maradványt nem elég távol tartani. Tudnunk kell, mi van mögötte. Mi az a mélyebb nyomás, amitől még ő is fél. Mert ha azt nem értjük, csak a felszínt verjük szét újra meg újra, amíg valami nagyobb át nem jön rajtunk.

Sorya lassan bólintott.
– Igen. Ezt én is tudom.

Selin viszont nem engedte el a dolgot.
– És ezt mennyire akarod tudni, mert szükséges, és mennyire, mert már megint vonz a szakadék?

Kaelen ránézett.
Most nem kerülte meg.
– Mindkettő.

Ez a válasz legalább nem volt gyáva.

Selin sokáig nézte. Aztán csak ennyit mondott:
– Akkor ma estig életben maradsz, és nem mész sehova egyedül. Aztán együtt eldöntjük, hogyan mászunk bele a pokol torkába.

Rhovan kifújta a levegőt.
– Micsoda csodás munkaterv.

Sorya már a térkép felé fordult.
– Két órán belül minden lejáratjelentést kérek. A torony környékéről senki nem mozdul figyelés nélkül. A gyógyítók jelentsék, ha bárkinél erősödnek a tünetek. És pihenjen, aki tud. Ma éjjel hosszú lesz.

A város ekkor még nem tudta, mennyire.

Mert odalent, a repedt kamrában a visszavert nyomás mögött valami most nem hátrált tovább.
Csak összegyűlt.

És először nem a felszínre figyelt.
Hanem befelé.
A régi hasadék mélyébe.

Mintha az a valami, ami maradt az első nyitásból, most maga is azt figyelné, mikor mozdul meg végre az, amitől fél.

És amikor eljön az este, a városnak nem csak azzal kell majd szembenéznie, ami fel akar törni.

Hanem azzal is, hogy odalent a szörnyek között is van, amelyik már menekülni készül.

A délután úgy ült rá a városra, mint egy rosszul gyógyuló seb fölé húzott kötés. Tartott valamit, igen. De alatta minden ugyanúgy lüktetett tovább. Az északi torony felől időnként még mindig jelentettek enyhe rezgéseket, de az a szörnyű, sokhangú suttogás megszűnt. Ez senkit nem nyugtatott meg. Az ilyesmi csak azt jelenti, hogy odalent valami épp nem beszél. Nem azt, hogy nincs mit mondania.

A központi udvarban eközben egyre pontosabban rajzolódott ki az este terve. Sorya a térképnél állt, körülötte századosok, futárok, két gyógyító és három olyan öreg, akik nem viseltek fegyvert, de a város régebbi köveit, régi átalakításait és lezárt járatait jobban ismerték, mint a saját gyerekeik arcát. Az ilyen embereket a történelem szereti életben hagyni. Nem nagylelkűségből. Hanem mert valakinek mindig emlékeznie kell arra, hova lett befalazva az előző katasztrófa.

Kaelen a kőpad szélén ült, kulaccsal a kezében, és hallgatott. Nem azért, mert nincs mondanivalója. Hanem mert a teste most végre visszakövetelte az árát annak, hogy egymás után kétszer is ráfeszítette magát a torony régi mintáira. A világ néha meglepően következetes tud lenni. Ha belenyúlsz valamibe, ami nagyobb nálad, az előbb-utóbb visszanyúl.

Selin a közelben maradt. Nem mellette közvetlenül, de olyan távolságban, hogy egyetlen pillanat alatt odaléphessen. Ez valami különösen bosszantó, mégis furcsa módon megnyugtató állapot volt. Mint amikor valaki hivatalosan is eldönti, hogy nem bízik benned, és pont ettől érzed, hogy talán mégse vagy teljesen egyedül.

Rhovan a térkép mellett álldogált, karba tett kézzel, és olyan arccal, mint aki minden egyes újabb mondatot személyes sértésnek vesz.
– Tehát – mondta végül –, ha jól értem, az esti tervünk a következő: visszamegyünk ugyanoda, ahol már kétszer bebizonyosodott, hogy mocskosul rossz ötlet lenni. Csak most mélyebbre.

Az egyik öreg férfi ránézett.
– Te mindig ilyen derűs vagy?

– Nem. Néha alszom is.

Sorya nem emelte fel a hangját, mégis mindenki rá figyelt.
– Nem azért megyünk vissza, mert szeretjük az öngyilkosságot. Hanem mert a torony nem tart örökké. A felső zárás sérült. A kamra éber. És most már tudjuk, hogy legalább két külön fenyegetés van odalent. A beszélő maradvány. És valami a hasadék mélyében, amire még az is reagál.

Az egyik öregasszony ujját a térképre tette.
– Az északi torony alatt a régi vízjárat nem csak lefelé ment. Volt egy oldalsó szellőzőív is, valamikor régen, a felső kamrákhoz. Később lezárták.

Kaelen erre felkapta a fejét.
– Hol?

A nő a toronytól keletre húzódó egykori raktárfal mellé bökött.
– Itt lehetett a nyílása. Ma már csak törmelék és feltöltött pince van fölötte. De ha az út nem omlott be teljesen, lehet, hogy oldalról be lehet jutni a felső körbe anélkül, hogy újra közvetlenül a főlejáraton mennénk le.

Sorya szeme összeszűkült.
– Miért nem mondta ezt eddig senki?

Az öreg vállat vont.
– Mert eddig nem volt napirenden, hogy valaki önként bemásszon egy régi kapukamra szellőzőjébe.

Rhovan szárazon megjegyezte:
– Lám, milyen gyorsan fejlődik a város kulturális élete.

Ez viszont fontos volt. Túl fontos. A torony központi lejárata most már ismert és figyelt útvonal volt. Odalent tudták, hogy onnan jönnek. Ha létezett egy felső, oldalsó bejutás a kamra magasabb köréhez vagy valamelyik kapcsolódó felsőívhez, az időt és meglepetést adhatott. Nem sokat. De ebben a helyzetben már az is ajándék volt, ha valaki egy teljes percig nem ugyanott vár rád, ahol múltkor hagytad.

Kaelen lassan felállt.
A feje egy pillanatra megszédült, de most már nem annyira, hogy lerántsa.
– Meg kell nézni.

Selin azonnal rávágta:
– Veled együtt. Nem egyedül.

– Ezt már megszoktam.

– Jó lenne, ha végre meg is tartanád.

Sorya már döntött is.
– Kicsi csapat megy. Most. Felmérés, nem bemenés. Én, Kaelen, Selin, Rhovan, plusz két ember bontáshoz. A többiek készítik az esti fő leereszkedést. Fáklyák, láncok, több olaj, hálók, hosszabb kötelek. És hozzatok minden régi jelet, követ, leírást, amit erről a szellőzőről találtok.

Az egyik százados rögtön indult.
Az udvar ismét megmozdult.

A keleti raktárfalhoz vezető út kevésbé volt drámai, mint az északi toronyhoz tartó. És épp ettől lett nyugtalanító. Omladozó falak, félig beszakadt raktárudvar, egykor csatornákhoz tartozó kőcsatornák és törmelékkel telt pincenyílások. A helyen érezni lehetett, hogy már régóta nem használja senki. A városoknak megvan az a kellemetlen szokásuk, hogy amit szégyellnek vagy félnek, azt egyszerűen funkciótlan romként hagyják maguk mögött, hátha attól megszelídül. Soha nem szelídül meg.

A kijelölt pontnál tényleg találtak valamit.
A raktárfal tövében egy régi boltív alsó része ült a törmelék alatt, beomlott, félig kifordult kövekkel. Nem közvetlen lejáratnak látszott. Inkább valami karbantartó nyílás vagy szellőzőalagút befalazott szája lehetett. Az egyik bontóember letérdelt, félretolta a laza törmeléket, és lassan kirajzolódott egy szűkebb, embernyi szélességű járat.

– Ez itt megy tovább – mondta. – Nem mélyen. Inkább előre.

Kaelen megérezte azonnal.
Nem a beszélő maradványt.
Hanem a kamra felső terének hideg emlékét.

– Kapcsolódik hozzá – mondta.

Selin oldalra nézett rá.
– Mennyire biztosan?

– Annyira, hogy utálom.

Rhovan a járatra meredt.
– Elképesztő. A világ mindig gondoskodik róla, hogy legyen még egy lyuk, amin át rossz döntéseket lehet hozni.

A nyílásból hideg levegő áradt, de jóval gyengébben, mint a torony főlejáratából. Nem a középpontot érintette. Inkább a kamra peremét vagy valamelyik felső oldalfutását.

Sorya leguggolt.
– Ha ezt kitisztítjuk estére, az egyik csapat oldalról érheti el a felső kört. Fentről figyelheti a központot, miközben a másik a főjáraton megy le.

– Két irányból – mondta Kaelen.

– Igen.

– Ezt odalent is nehezebben fogják követni.

Sorya bólintott.
– Ez a cél.

Selin azonban nem engedte olyan könnyen.
– És ha ez a járat gyengébb, mint a torony alja? Ha beszakad, amikor bent vagyunk?

Rhovan vállat vont.
– Legalább akkor gyorsabban eldől, mennyire volt jó terv.

Sorya erre most tényleg majdnem ránézett úgy, hogy ne élje túl, de végül csak ennyit mondott:
– Ezért tisztítjuk ki most. Lassan. Megnézzük, mennyire járható. És ha kell, csak egy ember megy rajta, biztosítással.

Kaelen térdre ereszkedett a nyílás előtt.
A sötét belül keskenyen futott, talán húsz-harminc lépésnyit, aztán enyhe kanyar következett. A kőfalon régi kaparások, bekarcolt jelek futottak. Nem ugyanazok, mint a kamra járatában. Ezek sokkal sietősebbnek tűntek. Valaki egyszer már végigjött itt félve. Talán többen is.

Az egyik karcolatot letörölte az ujjával.
Három egymás fölé húzott vonal. Alatta rövid keresztjel. Mellette egy félkör.

– Ez figyelmeztetés – mondta halkan.

Az egyik bontóember ráncolta a homlokát.
– Honnan tudod?

Kaelen nem tudta volna emberi logikával elmagyarázni. Csak érezte.
– Mert aki csinálta, visszafelé nézett közben.

Ez a mondat mindenkinek ugyanúgy nem tetszett.

A bontás óvatosan indult. Nem teljes romeltakarítás volt, inkább annyi kő és törmelék félrehúzása, hogy egy ember be tudjon csúszni a járatba. A munka közben por szállt, a kövek csikordultak, egyszer egy nagyobb darab le is csúszott, amitől Selin reflexből hátralépett, Rhovan pedig egyből közölte:
– Remek, már a falak is gyűlölnek minket.

Negyedóra alatt már jól látszott, hogy a járat valóban embernek készült, csak szűkebb, lehajtott fejjel járható módon. A falai itt-ott repedeztek, de nem voltak teljesen instabilak. A belső levegő száraz volt, enyhén fémes szaggal. A kanyar után azonban már nem lehetett jól belátni.

Sorya felállt.
– Elég. Ennél többet nem bontunk nappal. Kijelölünk őrséget, estére pedig ezt is használjuk.

Kaelen azonban nem mozdult a nyílástól.
Valami odabent megütötte a tudatát.
Nem hívásként.
Nem közvetlen szólításként.
Hanem valami tompa, rejtett visszhangként.

Selin rögtön megérezte.
– Mi az?

A férfi lassan a járatba nézett.
– Nem üres.

– Megint egyik út sem lehet csak egy kibaszott alagút – morogta Rhovan.

– Nem úgy – mondta Kaelen. – Nem élő jelenlét. Inkább… maradvány. Mint a falban ülő emlék.

Sorya közelebb lépett.
– Mit jelent ez?

Kaelen végigfuttatta a tekintetét a karcolatokon.
– Aki itt járt, látott valamit. És valószínűleg vissza is fordult. Lehet, hogy nyomot hagyott. Nem szándékosan. A hely magába tartotta.

Az egyik bontóember idegesen hátrébb húzódott.
– Ezt úgy mondod, mintha jó lenne bemenni oda.

– Nem jó – felelte Kaelen. – Csak hasznos lehet.

Selin erre nagyon lassan fordult felé.
– Ezt még egyszer mondd ki, és tényleg pofán váglak.

Kaelen elmosolyodott. Fáradtan, alig.
– Rendben.

Visszamentek az udvarba. A felderítés eredménye egyszerre volt jó és rossz. Jó, mert lett egy második bejutási lehetőségük a kamra felső része felé. Rossz, mert az út ismeretlenebb volt, instabilabb, és valószínűleg szintén hordozott valamit a régi eseményekből. A világban nagyon ritkán kapsz tiszta előnyt. Általában csak újfajta veszélyt, ami épp valamivel hasznosabbnak látszik az előzőnél.

A következő órákban az este terve egyre részletesebbé vált.

Két csapat.
Az első a főtorony lejáratán megy le, de nem ugyanazzal a céllal, mint reggel. Nem közvetlen áttörésre. Inkább figyelemelvonásra, biztosításra, és arra, hogy ha a kamra középpontjából valami előre törne, legyen, ami feltartóztatja legalább ideig-óráig.
A második, kisebb csapat a keleti szellőzőjáraton át közelíti meg a felső kört.
Ez a kisebb csapat megy a kamra pereméig, felméri a központi hasadékot és a beszélő maradvány helyzetét, és ha lehetőség nyílik rá, megpróbálja vagy elvágni a kapcsolódását a mélyebb nyomáshoz, vagy aktiválni valami régi zárómechanizmust.

Mindenki tudta, hogy ez úgy hangzik, mint egy terv és egy temetési ima keresztezése.
De volt benne logika.
És jelenleg ez többet ért, mint a bátorság.

Sorya a kijelöléseknél nem hezitált.
A főjáratos csapat élére Rhovant tette három tapasztalt Harcossal és két pajzsossal.
A szellőzőjáratos kicsi csapat: Kaelen, Selin, Sorya és egy vékony, csendes Harcosnő, Iren, aki kiválóan mozgott szűk helyeken és egyszer már két társát is kihozta egy beomló járatból. Ha ilyen estéken valaki nyugodt, azt vagy nagyon becsülöd, vagy gyanakszol rá. Irennél inkább az első működött.

Rhovan ezt persze rögtön szóvá tette:
– Tehát én megyek a hangos, undorító figyelemeltereléssel, ti meg mentek a titkos, undorító belső körbe. Mesés.

– Nem figyelemelterelés – mondta Sorya.
– Dehogynem. Csak harcosabban hangzik.

Selin erre oldalra pillantott.
– Ne sértődj meg. Te vagy a legjobb ember arra, hogy valami rád figyeljen és közben mégis életben maradj.

Rhovan gondolkodás nélkül válaszolt:
– Ez egyszerre volt bók és sértés. Elismerem a technikát.

Kaelen a térképet nézte.
Az este nem csak a helyszínről szólt majd. Hanem az időzítésről is. Mikor induljanak. Melyik csapat érjen le előbb. Milyen jellel adnak hírt egymásnak. Mi történik, ha megszűnik a kapcsolat. Mi van, ha a beszélő maradvány újra közvetlenül rákapcsolódik Kaelenre. Mi van, ha a mélyebb dolog mozdul meg előbb. Mi van, ha mindkettő.

Az emberek szeretnek úgy tenni, mintha a tervezés uralmat adna.
Valójában inkább csak keretet ad a pániknak.
De az is valami.

Kora estefelé a város újabb rossz hírt kapott.
A gyógyítókhoz behozott sérült Harcos állapota nem romlott ugyan hirtelen, de a bokája fölötti szürke dérszerű elszíneződés feljebb kúszott. Nem sokkal. Kétujjnyit. És a férfi azt mondta, időnként úgy érzi, mintha valaki az álmai pereméről figyelné. Nem szól hozzá. Csak nézi.

Kaelen, amikor ezt hallotta, azonnal odament hozzá.
A gyógyító asszony már ott volt. Nem örült neki.
– Csak röviden. Nem meríted ki tovább.

– Tudom.

A sérült Harcos a pokróc alatt feküdt, sápadtan, de tiszta tekintettel.
– Szar érzés – mondta rekedten, mielőtt Kaelen kérdezett volna.
– Elhiszem.
– Nem olyan, mint a törötteknél, akiket láttunk. Nem akar bejönni. Csak tudni akarja, mit látok.

Kaelen testében valami megfeszült.
– Ugyanaz?

– Nem tudom. Talán. Régebbi. Csendesebb. Mintha azt várná, mikor figyelek vissza.

Selin ott állt mögötte.
– Tehát már nem csak téged érdekel.

Kaelen lassan bólintott.
– Igen.

A gyógyító asszony összefonta a karját.
– Szóval most már a sérülten keresztül is tapogatózik?

– Úgy tűnik.

– Remek. A fertőző borzalomnál mindig jobb a kíváncsi borzalom.

Kaelen közelebb hajolt a férfihoz.
– Ha újra érzed, hogy figyel, nem nézel vissza rá. Nem keresed. Nem válaszolsz rá. Akármit mutat, akármit ígér.

A Harcos szája sarka keserűen mozdult.
– Szerinted ilyen hülye vagyok?

Rhovan hangja a háttérből érkezett.
– Emberből vagyunk. A válasz alapból igen. Csak reméljük, nem annyira.

A sérült még ettől is felnevetett egy rövidet. Jó jel volt. Az ember, aki még képes röhögni, nincs teljesen elveszve. Egyelőre.

Mire a nap végül lejjebb csúszott a falak fölött, a város hangja megváltozott. Már nem a nappali, mozgó túlélés ritmusa dolgozott benne. Inkább a készülődésé. Fegyverek ellenőrzése. Kötelek újracsomózása. Fáklyák olajozása. Páncélok igazítása. Rövid, szikár mondatok. Kevés fölösleges szó.

Kaelen a központi épület egyik félhomályos termében készítette össze a felszerelését. Nem volt sok. Rövid penge. Könnyebb kard. Kötelező kulacs. Két kisebb fényforrás. Egy tekercs vékony kötél. És a nyomorult tudat, hogy amit odalent használni fog igazán, azt nem lehet övre akasztani.

Selin csendesen lépett mellé.
A kezében egy darab sötét kendő volt.
– Ezt kösd a csuklódra.

Kaelen ránézett.
– Ez micsoda?

– Jel.

– Mire?

– Hogy ha elveszítelek a félhomályban, akkor is tudjam, melyik mozdulat a tied.

A férfi pár másodpercig csak nézte a kendőt.
Nem volt benne semmi különös. Egyszerű, sötét anyag. Praktikus. Érthető.
Mégis túl sokat jelentett.

– Ez meglepően gondoskodó.

Selin megforgatta a szemét.
– Ne csinálj belőle drámát. Praktikus vagyok.

– Persze.

– Kaelen.

A férfi elvette.
– Köszönöm.

A nő bólintott.
Aztán halkan hozzátette:
– Ha ma odalent valami megpróbál szétválasztani minket, te nem mész utána semmilyen hangnak. Semmilyen emléknek. Semmilyen „gyere közelebb, mindjárt válaszolok” nyomorult kísértésnek.

Kaelen ránézett.
– Ennyire rosszul gondolsz rólam?

Selin arca most nem lágyult.
– Nem. Ennyire pontosan.

Ez megint ülni tudott benne, mint egy penge.
Mert igaza volt.

Az indulás előtti utolsó eligazítást már szűk körben tartották meg.
Sorya, Rhovan, Selin, Kaelen, Iren és a főjáratos csapat emberei.
A térképen krétával jelölték a várható útvonalakat.
A torony lejáratától a peremig.
A szellőzőjárattól a felső körig.
A középső kamra valószínűsített formáját.
A hasadék helyét.
A beszélő maradvány utolsó ismert pozícióját.

Iren ekkor kérdezett először hosszabban.
A hangja nyugodt volt, tiszta, túl sok felesleges súly nélkül.
– Ha a felső körből látjuk a hasadékot, mi az elsődleges cél? A mélyebb dolog felmérése vagy a beszélő elvágása?

Sorya Kaelenre nézett.
Nem azért, mert ő dönt egyedül.
Hanem mert itt ő érez többet a többieknél, akár tetszik, akár nem.

Kaelen a térképre nézett.
– Ha a beszélő maradvány közel marad a hasadékhoz, akkor valószínűleg kapcsoló vagy vezetőréteg köztük. Ha ezt elvágjuk, időt nyerhetünk. De ha a mélyebb nyomás már elindult fölfelé, akkor azt kell előbb megérteni, különben csak mellékvonalat vágunk le, miközben a főütőér már nyitva van.

Rhovan erre csak annyit mondott:
– Ez az egész undorítóan értelmes.

Iren bólintott.
– Tehát helyzet szerint döntünk. De a hasadékra számítunk.

– Igen – mondta Sorya. – És ha valami kijön onnan, ami nem tartható, a jel egyszerű. Három rövid fény. Akkor mindenki kifelé.

Selin hozzátette:
– És ha Kaelen nem akar kifelé jönni, attól még hozzuk.

– Köszönöm a bizalmat – morogta a férfi.

– Ez nem bizalom. Ez munkafolyamat.

Mikor végre teljesen besötétedett, a város már majdnem hangtalanul működött. A tűzmedencék fényét részben letakarták, hogy kevesebb mozgást mutassanak az északi negyed felé. A torony körül a külső védelmi gyűrű készen állt. A civil pihenőhelyeket összehúzták a központ közelébe. A falakon kétszer annyi őr járőrözött, mint előző este.

A két csapat szinte egyszerre indult, mégsem együtt.
Rhovan emberei a főjárat felé.
Kaelenék a keleti raktárfalhoz.

A szellőzőnyílásnál most már épp annyi törmeléket takarítottak el, hogy át lehessen jutni rajta. A levegő bent ugyanúgy hideg és fémes maradt. A lámpások fényét takarékosan használták. Nem akartak előre ordítani a sötétnek, hogy jönnek.

Sorya ment elsőnek.
Utána Iren.
Aztán Kaelen.
Mögötte Selin.
Utolsónak az egyik kisebb lámpást hozó Harcos, de csak a nyílásig. Onnan már nem jött velük tovább. A szellőző túl szűk volt. A bentieknek kellett boldogulniuk.

A járat bent valóban alacsony és nyomasztó volt. A kő néhol simára kopott, mintha valaha rendszeresen használták volna. Másutt recésen szétrepedt. Az első tíz lépés viszonylag könnyen ment, aztán a kanyar után lejjebb kellett hajolniuk. Iren ügyesen, hangtalanul mozgott. Sorya mért tempóban. Kaelen viszont minden méterrel erősebben érezte azt a furcsa visszhangot a falakban.

Nem a beszélő maradványt.
Nem is a mélyebb hasadékot közvetlenül.
Hanem embereket.

Vagy legalábbis annak lenyomatát, hogy emberek egyszer itt féltek.

A következő karcolatnál megállt.
Selin majdnem nekiütközött hátulról.
– Mi van?

Kaelen a falra mutatott.
A jel most összetettebb volt. Két rövid ferde vonás. Alattuk körbe zárt jelzés, amelyet valaki utólag keresztbe karcolt.
– Ezt már láttam lentebb máshol. Ugyanaz a kéz.

Iren odahajolt.
– Jelmagyarázat?

Kaelen lassan megrázta a fejét.
– Nem pontosan. De ez azt mondja… ne nézz középre.

A járatban pár szívverésnyi csönd lett.

Selin halkan megszólalt:
– Tehát aki ezt csinálta, már látta a kamrát.

– Igen.

Sorya előre figyelt tovább.
– Mozgás.

Nem sokkal később a szellőző tágulni kezdett. A mennyezet magasabbra húzódott, a járat enyhén lefelé ívelt, majd végül egy rácsszerű, félig leszakadt kőnyílás elé futott, ahonnan már halvány, hideg fény derengett.

Nem valódi fény.
Inkább a mélyből visszaverődő, kékes-szürkés derengés.

Iren óvatosan odacsúszott elsőnek, megnézte a peremet, aztán visszanézett.
– Átjárható. Kint egy felső párkány vagy karzat lehet.

Sorya bólintott.
– Egyenként.

Átmásztak.
A másik oldalon valóban egy felső kőpárkányra érkeztek, amely a kamra falának belső ívén futott végig. Nem teljes körben, csak egy szakaszon. A kamra alattuk húzódott.

És most végre igazán látták.

A tér jóval nagyobb volt, mint hajnalban sejtették.
Kör alakú, magas mennyezetű kamra. A falak mentén repedt, fekete oszlopok. A padlón mélyre mart koncentrikus körök és ék alakú metszések. Középen egy hasadékszerű, függőleges sötét vonal húzódott, mintha valaha kapu volt volna, aztán megdermedt volna nyílás és fal között. Körülötte fekete, üvegszerű anyag csillogott.
A kamra peremén, a kövekhez simulva, több kisebb törött jelenlét húzódott. Nem egyértelmű alakok. Inkább torz, féltestes árnyék-töredékek, kék villanásokkal bennük.
És a központtól kissé oldalra, a padló egyik felsőbb metszésénél ott állt az.
A beszélő maradvány.

Most még mozdulatlanabbnak tűnt.
Mint valami ősi őr.
Mint valami, ami maga sem tudja eldönteni, őriz vagy csak nem tud elszakadni attól, amit figyel.

Kaelen torka összeszorult.
Mert most már nem csak őt érezte.
Hanem azt is, amitől az fél.

A hasadék mélyéből valami lüktetett.
Nem felszínre törekvő türelmetlenséggel.
Hanem olyan súllyal, amitől az ember belső szervei emlékezni kezdenek rá, hogy valaha puha hús voltak egy kemény világban.

Selin mellé csúszott a párkányon.
– Meglátod, és rögtön gyűlölöm.

– Bölcs reakció.

A beszélő maradvány ekkor lassan felemelte azt, ami a fejének felelt meg.
A két kék pont közvetlenül a felső párkányra fordult.

Már vártalak.

A mondat most megint Kaelen fejében szólalt meg, de gyengébb visszhanggal a többiekben is. Iren felszisszent. Sorya arca megfeszült. Selin ajka egyetlen vékony vonallá vált.

Kaelen nem válaszolt.
Csak figyelt.

Lent, a kamra másik oldalán ekkor felvillant három rövid fényjel a főjárat felől.
Rhovan csapata.
Lent voltak.
A kamra alsó pereméhez értek.

A beszélő maradvány erre lassan elfordította a tekintetét a felső karzatról, mintha egyszerre érzékelné a két irányból érkező embereket.
A kamra többi törött jelenléte idegesebb mozgásba kezdett. Nem támadásba. Inkább mintázatkeresésbe. Ahogy az állatok a vihar előtt nyugtalanabbak lesznek.

Sorya halkan megszólalt:
– Most látjuk először rendesen a központot. Mit csinálunk?

Kaelen a hasadékot nézte.
A fekete, üvegszerű réteg alatt néha valami mélyebb árnyfény lüktetett. Nem kék. Valami sötétebb. Mélyebb. Szinte barnásfekete villanás, mint ha a fény helyett annak hiányát látná az ember.

– A beszélő nincs teljesen a középen – mondta. – Oldalról kapcsolódik rá. A hasadék alatti záróvonalak egy része még él. Ha lejutunk a bal oldali felső metszésig, talán meg lehet bontani köztük az áramlást.

Iren a kamra bal ívét figyelte.
– Van egy levezető lépcsőféle. Részben beszakadt, de járható lehet.

Selin nem vette le a szemét a lenti alakról.
– És ha közben az is elindul?

– Akkor gyorsabban mozgunk – mondta Sorya.

Lent újabb fényjel villant.
Kettő rövid.
Rhovan pozícióban volt.

A beszélő maradvány most megmozdult.
Lassan.
A hasadék közelében nem maradt.
Oldalt indult el, mintha egyszerre akarna szemmel tartani bennük mindkét csapatot.
A mozgása most még inkább természetellenes volt. Nem csontból vagy ízületből dolgozott. Inkább mintha a tér engedné őt csúszni.

És ekkor Kaelen végre megértette a legrosszabbat.

– Nem ő az őr – mondta halkan.

Sorya odafordult.
– Hanem?

Kaelen a hasadékot nézte.
– Ő a visszamaradt darab. Mint egy leszakadt rész, ami nem tud elszakadni attól, amiből jött. Nem védi a központot. Csak… körülötte maradt.

Selin arca megfeszült.
– Tehát ami bent van, az sokkal nagyobb része ugyanannak.

– Vagy valami olyasminek, amiből ez kicsapódott, mikor az első nyitás történt.

Lent a főjárat felől egyszer csak Rhovan hangja csattant fel, tompán visszaverődve a kövekről:
– Na gyere már, ronda kurva!

Ez valami bizarr módon tökéletesen emberi hang volt ebben a nem emberi térben.
A beszélő maradvány azonnal arra fordult.
A kamra peremén lapuló töröttek közül kettő is megindult az alsó csoport felé.

Sorya döntött.
– Most.

Elindultak a felső karzaton balra, a repedt lépcsőív felé. Iren elöl ment, hangtalanul. Kaelen középen, Selin szinte a vállánál. A lépcső lefelé vezetett, egy fél szinttel a karzat alá, a kamra bal felső metszéséhez. Innen jobban rá lehetett látni a hasadék oldalára és a beszélő maradvány pozíciójára.

Lent közben Rhovan valóban megtette, amihez a legjobban értett.
Hangot csinált.
Fenyegetően mozgott.
És úgy tartotta magán a töröttek figyelmét, hogy közben a pajzsosai a központi ív előtt alakzatot tartottak.
Az emberiség egy része tényleg arra születik, hogy ocsmány helyeken ordítva szembeköpje a halált.
Nehéz nem tisztelni, még ha közben rettenetesen idegesítőek is.

A felső metszéshez érve Kaelen azonnal térdre ereszkedett.
Itt a kőbe mart vonalak élesebbek voltak. Kevésbé koptak. Mintha a régi zárás egyik felső oldalpontjához jutottak volna. A hasadéktól vékonyabb fekete erezet futott ide, és annak mentén halvány, hideg rezgést érzett.

– Itt – mondta.

Sorya letérdelt mellé.
– Mit kell csinálni?

Kaelen a vonalak közé tette a kezét.
– Nem biztos, hogy tudom.

Selin szárazon közölte:
– Imádjuk, amikor így kezded.

A férfi hunyorogva figyelte a mintát.
Az Álmodó a tudata szélén ott mozdult.
Nem teljes erővel.
Inkább várakozva.
Mintha azt mondaná: döntsd el, hol akarsz vágni, és én adom az élt.

Kaelen lassan végigkövette a fekete erezetet.
A vonal nem egyszerű repedés volt.
Inkább vezetőréteg.
Mintha a beszélő maradvány jelenléte a hasadékból vagy azon túlról ezen a csatornán keresztül kapna erőt.

– Ezt kell megszakítani – mondta. – De ha rossz ponton vágjuk, lehet, hogy nem leválasztjuk, hanem felrántjuk, ami alatta van.

Iren a kamrát figyelte közben.
– Lent két törött már a főjáratosokra ment. A beszélő még mindig nem támadott. Csak néz.

Selin odavetette:
– Mert tudja, hogy mi mit akarunk.

Kaelen bólintott.
– Igen. És nem biztos benne, hogy engedi.

A következő pillanatban a beszélő maradvány felemelte a karját.
Vagy valami karhoz hasonló nyúlványát.
A kamra közepén fekvő üvegszerű fekete réteg alatt mélyebb lüktetés futott végig.

Lent Rhovan ordított:
– Most lenne remek, ha fent haladnátok!

Sorya Kaelenre nézett.
– Dönts.

A férfi egyetlen pillanatig lehunyta a szemét.
És akkor a falakból, a kőből, a mintából hirtelen átcsapott rajta valami más is.
Nem az Álmodó.
Nem a beszélő maradvány.

Emlék.

Az első nyitásból.

Nem tiszta látomásként, hanem ráomló történésként.

Emberek.
Vagy emberhez közeli lények.
Régebbi öltözet.
Másfajta fény.
A kamra még ép.
A középen nem repedt hasadék, hanem valóban nyíló kapuforma.
Valami kijön vagy átárad.
Nem egészben.
Hanem mint sűrű sötét nyomás.
A jelenlévők közül többen a záróvonalakhoz rohannak.
Valaki kiált: vágjátok le a felső ívet.
Valaki más visszanéz a középre, túl sokáig.
A tekintete üvegessé válik.
A felső kör egyik pontján egy alak saját kezével metszi el a vezetéket.
És a központban maradt nagyobb sötét erőből egy darab kicsapódik oldalra.
Nem teljesen bent.
Nem teljesen kint.
Az válik belőle, ami maradt.

Kaelen szeme felpattant.

– A felső ívet kell metszeni – mondta. – Nem itt oldalról. Hanem ott.

Az egyik közelebb futó, háromszögszerű kőmetszésre mutatott, ahol a fekete erezet és a régi zárójel találkozott.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Sorya.

– Nem – mondta Kaelen. – De emlékként láttam. Ez egyszer már megtörtént.

Selin erre nem kérdezte meg, mennyire utálja ezt.
Látta rajta.
– Akkor csináld.

Kaelen ráhelyezte mindkét tenyerét a kijelölt metszésre.
A mélyből azonnal felmorajlott valami.
A beszélő maradvány feje felrándult.
Most már közvetlenül rá figyelt újra.

Ne.

Ez a szó most élesebb volt, mint bármikor korábban.
És benne volt először valódi kétségbeesés.

Kaelen összeszorította az állkapcsát.
– Pont ezért.

Az Álmodó most nem várt tovább.
Átáradt rajta.
A kő hideg mintája egyszerre lángolt fel a fejében.
Nem hővel.
Hanem renddel.

Kaelen belekapaszkodott a felső ívbe, és teljes erejével elrántotta a mintát.
A kőben halvány fény futott végig.
A hasadék körüli fekete erezet egyszerre megrándult.
A beszélő maradvány teste úgy torzult meg, mintha valami belülről visszarántaná.

Lent a kamrában az összes törött egyszerre rándult meg.

Aztán a hasadékból először hallatszott valódi hang.

Nem szó.
Nem szél.
Nem kongás.

Hanem valami mély, lassú, csúszó roppanás, mintha egy túl régi ajtó másik oldala végre ránehezedne a zárra.

Mindenki megdermedt.

A beszélő maradvány hátratántorodott.
Nem támadott.
Nem őrjöngött.
Hanem a hasadék felé fordult.

És először nem ők voltak a központja a figyelmének.
Hanem az, ami mögötte mozdult.

Selin suttogta ki:
– A kurva életbe.

Rhovan lentről üvöltött:
– Most mi történt?!

Sorya szeme a hasadékon volt.
– Valami felébredt.

A következő pillanatban a fekete, üvegszerű réteg alatt egy alak körvonala rajzolódott ki.
Nem teljesen.
Csak mint mélyebb sűrűség a sötét mögött.
Nagyobb volt a beszélő maradványnál.
Sokkal.
És nem szétesett.
Nem töredezett.
Hanem majdnem egyben létező jelenlét.

Kaelen testét végigvágta a felismerés hidege.
A beszélő tényleg csak darab volt.
Ami a hasadék mögött van, az a törzs.
Vagy valami ahhoz közelebb eső réteg.

A kamra minden köve rezonálni kezdett.

A beszélő maradvány ekkor hirtelen megmozdult.
Nem ellenük.
Hanem a hasadék és a felső metszés közé vetette magát.
Mintha egyszerre akarna elszakadni tőle és mégis visszakapcsolódni.
A teste recsegve torzult.
Kék fény gyúlt ki benne több helyen.
És bent, Kaelen fejében újra megszólalt.

Nem érted.

A férfi zihálva tartotta a mintát.
– Akkor mondd el.

Selin erre felé kapta a fejét.
– Kaelen!

De késő volt.
A mondat kicsúszott.

A beszélő maradvány most először nem hideget küldött rá.
Hanem képet.

Nem az első nyitásét.
Hanem utána.
Valamikor később.
A központi hasadék már repedt, de zárva.
A kamrában néhány túlélő.
Egyikük a saját testéből vág le valamit a záróvonalra.
Vér vagy valami annak megfelelő sötét anyag folyik.
A zárás így válik átmenetileg stabilabbá.
De közben a nagyobb, bennrekedt jelenlétből leválik ez a kisebb maradvány.
Nem önként.
Kényszerből.
És azóta körülötte marad, mint sebképződés a szakadás szélén.

Kaelen hirtelen megértette.
– Nem kinyitni akar – lehelte. – Hanem bent tartani.

Sorya felé fordult.
– Mi?

A beszélő maradvány ekkor üvöltés nélkül, de szinte recsegő erővel küldte beléjük a következő érzetet.

Ha elszakítod… feljön.

A hasadék mögötti nagyobb alak körvonala ekkor még erősebben kirajzolódott.
Nem teljes testben.
Csak mint nyomás.
Mint valami, ami közelebb jött a repedéshez.

Lent a főjárat felől az egyik pajzsos megingott.
Iren azonnal figyelmeztetett:
– A töröttek hátrálnak a középtől!

Ez rosszabb volt, mint ha támadnának.
Mert a dögök menekülnek valami elől.
És az ilyen jelenetek után ritkán jön bármi szelíd.

Kaelen keze még mindig a felső metszésen volt.
A záróvonal recsegett alatta.
Ha tovább húzza, talán tényleg elvágja a beszélő maradvány kapcsolódását.
És ha annak igaza van, ezzel nem gyengítik a rendszert, hanem épp megszüntetik az utolsó rossz, de működő féket.

Selin a szemébe nézett.
– Dönts.

Micsoda gyönyörű, ocsmány pillanat.
Az egyik oldalon egy beszélő rém, akiben semmi ok nincs megbízni.
A másikon a hasadék mögött mozduló valami, ami még nála is rosszabb.
Az emberiség meg középen, mint mindig, próbálja eldönteni, melyik hazugság öl lassabban.

Kaelen lassan levette a kezét a kőről.

Azonnal csökkent a nyomás.
A felső metszés fénye kialudt.
A beszélő maradvány teste összerogyott ugyan egy pillanatra, de nem szakadt el.

Sorya élesen kérdezte:
– Miért?

Kaelen a hasadékot nézte.
– Mert most még szükség van rá.

Rhovan lentről felordított:
– Ezt majd elmagyarázhatnátok emberi nyelven is!

Selin nagyon halkan, de keményen kérdezte:
– Biztos vagy benne?

Kaelen oldalra nézett rá.
– Nem. De most már jobban értem, miért fél.

A következő pillanatban a hasadék mögötti nagyobb körvonal lassan hátrébb húzódott.
Nem eltűnt.
Csak visszább ment.
A kamra rezonálása gyengült.
A töröttek még mindig a falak mentén húzódtak, de már nem pánikszerűen.

A beszélő maradvány lassan felemelkedett újra.
A két kék pont most Kaelenre szegeződött.
Nem hálával.
Az túl szép emberi hülyeség lenne.
Inkább valamiféle sötét elismeréssel.

Most már látod.

Kaelen nem felelt.
Nem is kellett.
A kamra már így is túl sokat mondott.

Sorya gyorsan visszavette az irányítást.
– Mindenki kifelé. Most, amíg nyugodtabb.

– És a központ? – kérdezte Iren.

– Nem ma vágjuk el. Előbb tudnunk kell, mit oldana fel.

Rhovan újabb fényjelet adott lentről.
Kettő rövid, egy hosszú.
Kérdés.

Sorya visszajelzett.
Kifelé.

A főjáratos csapat lassan hátrálni kezdett.
A felső karzatról Kaelenék is visszahúzódtak a szellőzőnyílás felé.
A beszélő maradvány nem követte őket.
A hasadék mögötti nagyobb jelenlét sem mozdult újra előre.
De az egész helyből áradt az a förtelmes tudat, hogy ez nem győzelem volt.
Csak felismerés.

Visszafelé a szellőzőben egyikük sem beszélt eleinte.
A járat szűk volt, a levegő hideg, a falakba zárt régi pánik meg mintha most még erősebben tapadt volna rájuk.
Csak amikor már majdnem kiértek, Sorya szólalt meg először.

– Mindent elmondasz.
Nem kérdés volt.
Utasítás.

Kaelen bólintott.
– Igen.

Selin mögötte halkan megjegyezte:
– És most nem játszod el, hogy „előbb még gondolkodnom kell rajta”.

– Nem – mondta a férfi.
– Jól teszed.

A raktárfalnál friss éjszakai levegő csapta meg őket, és ehhez képest is nyirkosnak tűnt a világ. Az őrök azonnal odaléptek. Egyikük a főjáratos csapat jelére figyelt a torony felől. Pár perc múlva onnan is megjelentek Rhovanék, porosan, feszülten, de egyben.

Rhovan odaérve rögtön Kaelenre nézett.
– Na. Remélem, van valami lenyűgözően mocskos magyarázatod arra, miért nem robbantottuk szét azt a förtelmet, amikor lehetett.

Kaelen nem kertelt.
– Mert lehet, hogy az tartja bent a nála rosszabbat.

Ez a mondat úgy ült rájuk, mint jeges víz.

Rhovan pár másodpercig csak nézte.
Aztán lassan kifújta a levegőt.
– Hát persze. Mi más lenne. A rémület mögött mindig van egy nagyobb rémület. Az univerzum következetes.

Sorya már indult is vissza az udvar felé.
– Tanács. Most.

Az éjszakai központi megbeszélés már nem hasonlított a nappalira. Kevesebb ember volt ott, de több feszültség. A város felső vezetői, a főbb századosok, a gyógyítók vezetője, és azok, akiknek elég erős gyomruk volt hozzá, hogy egy ilyen mondatot végighallgassanak anélkül, hogy azonnal széthordják a pánikot.

Kaelen elmondta.
Nem díszítette.
Nem hagyott ki.
A látomást az első nyitásról.
A felső metszést.
A beszélő maradvány természetét.
A felismerést, hogy nem egyszerű ellenségként áll ott, hanem valami levált, kényszerrel ott maradt rétegként.
És hogy amikor majdnem elvágták, a hasadék mögötti nagyobb jelenlét közelebb mozdult.

A csend a végén súlyos volt.

Az őszülő százados törte meg.
– Tehát azt mondod, hogy az a valami, ami kommunikál velünk, esetleg éppen azért maradt ott, hogy fékezze a másikat?

– Nem tudom, hogy fékezi-e tudatosan – mondta Kaelen. – De a kapcsolata része a mostani egyensúlynak.

A gyógyító asszony összefonta a karját.
– Ez egy rohadt beteg egyensúly.

– Igen – felelte Sorya. – De attól még egyensúly.

Iren, aki eddig hallgatott, most halkan megszólalt:
– A töröttek viselkedése is ezt mutatta. Nem engedelmeskedtek neki rendesen. Inkább együtt éltek a jelenlétével. De amikor a hasadék mélye mozdult, mind hátráltak.

Rhovan az asztalra támaszkodott.
– Tehát a terv most az, hogy nem pusztítjuk el a beszélő rémet, mert ő lehet a dugó a még rosszabb hordóban.

– Egyelőre – mondta Sorya.

Az egyik idősebb férfi ekkor váratlanul megszólalt:
– Régi feljegyzésekben volt valami hasonló. Nem erről a helyről. Máshol. Olyan szakadásokról, amiket nem lehetett teljesen visszazárni, ezért „őrizhető maradékokkal” rögzítették őket. Akkor azt hittem, mese.

Kaelen rákapta a fejét.
– Hol vannak ezek a feljegyzések?

– Részben elvesztek. Részben a régi irattár omlott részében maradtak. De van, aki emlékszik a szövegükre.

Ez most hirtelen fontosabb lett mindennél.
Nem azért, mert valami poros bölcsesség majd csodát tesz. Hanem mert ha ez valóban ismert jelenség, akkor létezhetett rá valamilyen eljárás is. És jelenleg minden morzsára szükségük volt, ami nem pusztán abból áll, hogy nézzük, mikor szakad a fejünkre a világ.

Sorya rögtön kiosztotta a következő feladatokat.
– Ma éjjel két dolog történik. Az első: a torony és a raktárfal közötti teljes zárás és őrzés fenntartása. Kettős figyelés, váltásokkal. A második: mindenki, aki a régi szakadásokról, zárómaradványokról, őrzött törésekről tud valamit, ide kerül. Még ma.

– És mi? – kérdezte Selin.

Sorya Kaelenre nézett, aztán rá.
– Ti pihentek két órát. Valódi pihenést. Aztán folytatjuk.

Rhovan erre felnevetett.
– Épp most tudtuk meg, hogy egy beszélő szörny tart bent egy nagyobbat, de persze, aludjunk rá egyet. Klasszikus emberi válasz.

– Nem aludni kell – mondta a gyógyító asszony. – Hanem nem összeesni a következő döntés előtt.

Ez ellen még Rhovannak sem volt jobb ellenérve.

A későbbi éjszaka második felében a város különös, feszült félálomba merült. Nem valódi nyugalomba. Inkább olyan állapotba, ahol mindenki fáradt, mégis az első jelre felpattan. A falakon az őrök csizmája egyenletesen koppant. Az udvaron a lángok alacsonyabban égtek. A gyógyítók csendesen jártak a pokrócok között. A torony felől nem jött újabb nagyobb rezgés. Ez még mindig nem jelentett jót. Csak azt, hogy odalent valami ugyanúgy vár.

Kaelen a központi épület belső termében feküdt végül, nem igazán kényelmesen, de legalább vízszintesen. Selin a falnak támaszkodva ült, ahogy már megint. Nem aludt rendesen. Csak lehunyt szemmel figyelt. Ez valószínűleg egy külön személyiségtípus. Azoké, akik még pihenés közben is úgy viselkednek, mintha valakit már félúton pofán akarnának vágni.

– Nem fekszel le? – kérdezte Kaelen halkan.

Selin csukott szemmel válaszolt.
– Nem.

– Makacs vagy.

– Én? Nézd meg, melyikünk mászik le újra meg újra ősi szakadáskamrákba.

A férfi elmosolyodott a félhomályban.
Aztán a csend után halkan megszólalt:
– Kösz, hogy ott voltál.

Selin most már kinyitotta a szemét.
Pár pillanatig csak nézte.
– Ez a minimum.

– Akkor is.

A nő tekintete egy hajszálnyit lágyult.
– A minimumot is lehet tisztességesen csinálni.

Ez után egy darabig hallgattak.
Odakintről tompa életzaj szűrődött be. Nem sok. Épp annyi, hogy emlékeztesse őket: a város még létezik, és egyelőre még nem omlott rájuk teljesen a mély.

Kaelen végül lehunyta a szemét.
És ezúttal az álma nem a hasadék volt.
Hanem a régi kamra, még épen.
A felső metszésnél egy alak állt.
Nem látta az arcát.
Csak azt, hogy valamit saját magából ad a záróvonalba.
Aztán az alak hátranéz.
És egy pillanatra mintha nem is idegen lenne.

Kaelen erre felébredt.
Hirtelen.
A szíve gyorsabban vert, a szája száraz volt.

Selin már nézte.
– Megint álom?

– Igen.

– Új?

A férfi lassan felült.
– Igen.

– Jó vagy rossz?

Kaelen a sötétbe nézett.
– Attól tartok… személyes.

Selin erre egyből teljesen éber lett.
– Mennyire személyes?

A férfi kifújta a levegőt.
– Az a valaki a felső ívnél… nem láttam tisztán. De valamiért úgy éreztem, mintha nem csak egy idegen lenne a múltból. Mintha a zárásnak köze lenne ahhoz, ami most bennem működik.

Selin arca lassan megkeményedett.
– A kapuhordozó részhez.

– Igen.

– Tehát lehet, hogy nem véletlen, hogy pont te hallod ezt a mocskot ilyen tisztán.

Kaelen bólintott.
– Igen.

A nő pár másodpercig hallgatott, aztán nagyon csendesen csak ennyit mondott:
– Na, ez az a pont, ahol már én is kezdem kurvára személyes sértésnek venni az egész világot.

Ez olyan tökéletesen emberi mondat volt, hogy Kaelen majdnem felnevetett.
Majdnem.
Aztán az arca újra komoly lett.

Mert ha ez igaz, akkor az északi torony alatti repedt kamra nem csak egy újabb városi seb.
Hanem egy régebbi történet része.
Valamié, ami talán eleve hozzá kapcsolódik.
És ha így van, akkor a hétvége mire eljön, a városnak nem egyszerűen egy szörnyet kell majd túlélni.

Hanem egy olyan múltat, amely most kezd el végre felismerhető alakot ölteni bennük.

A falon kívül valahol őrjel hangzott.
Rövid.
Éles.
Még nem riadó.
Csak jel.

Odakint a város újabb órába lépett.

És odalent, a repedt kamrában a beszélő maradvány továbbra is őrizte azt, amitől maga is rettegett, miközben már tudta, hogy a felszínen végre akadt valaki, aki nem csak hallja, hanem lassan érteni is kezdi.

Ez pedig néha sokkal veszélyesebb, mint bármilyen fegyver.

A megértésből szoktak születni a legrosszabb döntések.
Meg a legnagyobbak is.

Az őrjel nem lett azonnal riadó, de senki nem aludt vissza igazán utána. Az ilyen hangoknak külön súlya van egy ostrom előtti városban. Rövidek, egyszerűek, mégis mindegyikben ott lapul a lehetőség, hogy a következő már nem csak jel lesz, hanem törés. A központi épület falai között a félhomály tovább sűrűsödött, a kinti tűzfények időnként megcsúsztak a repedéseken, a város lélegzete pedig egyenletlenül hullámzott. Olyan volt minden, mint egy test, amely próbál nyugton maradni, miközben odabent már rég gyulladás dolgozik.

Kaelen teljesen felült.
Selin nem kérdezte meg újra, jól van-e. Tudta, hogy az ilyen kérdéseknek semmi értelme. Inkább azt kérdezte, aminek igen.

– Érzed, hogy a jel a torony felől jött?

Kaelen lehunyta a szemét egy pillanatra.
A kapcsolat még mindig ott ült benne, mint valami vékony, jéghideg drót a tudata mélyén. Nem szólt. Nem húzott. De ha a torony alatti kamrában bármi nagyobbat mozdul, az már nem marad teljesen néma számára.

– Nem közvetlenül onnan – mondta végül. – Inkább az északi gyűrűből. Külső jel lehetett. Talán váltás. Talán mozgás.

Selin felállt.
– Megnézzük.

– Azt mondták, két óra pihenő.

– Aki ilyenkor szó szerint veszi a pihenőt, az vagy halott, vagy ostoba.

Kaelen erre halványan elmosolyodott.
– Megnyugtató életfilozófia.

– Praktikus.

Kiléptek a belső teremből. Az udvaron a lángok alacsonyabban égtek, hogy a fény ne verődjön túl messzire a falakról. Több ember feküdt pokrócok alatt, de a valódi alvás ritka volt. Egy gyógyító épp vizet osztott két őrnek. A kőasztalnál Sorya még mindig talpon volt, két századossal és az egyik öreg férfival, aki a régi feljegyzésekből próbált emlékdarabokat összevakarni. Rhovan a közelben ült egy feldöntött ládán, könyökén térdelve, és éppen úgy nézett ki, mint aki negyven perce morog folyamatosan magában a világ szerkezeti hibáira.

Amikor meglátta őket, felnézett.
– Remek. A két legrosszabb alvó újra mozgásban.

– Te sem alszol – mondta Selin.

– Én legalább nem tetetek úgy, mintha tudnék.

Sorya intett feléjük.
– Ide.

Kaelen odalépett az asztalhoz.
– Mi volt a jel?

Az egyik százados válaszolt.
– Az északi külső gyűrűn egy őr azt mondta, mintha a torony körüli talaj két rövid lökésben megmozdult volna. Nem áttörés. Inkább belső nyomás. Aztán elmúlt.

– És a torony? – kérdezte Selin.

– Csendes – felelte Sorya. – Túl csendes.

Az öreg férfi eközben végre megszólalt, mintha egész eddig a saját emlékei kövei alatt ásott volna.
– Az „őrizhető maradék” kifejezés mellé még valami tartozott. Nem pontosan emlékszem, de valahogy úgy, hogy „a maradék nem zár, csak késleltet”. A teljes záráshoz külső minta kell. Olyan, ami nem a bennrekedt részből való.

Kaelen lassan ráemelte a tekintetét.
– Külső minta.

– Igen – mondta az öreg. – Mintha a leírás azt sugallta volna, hogy ha egy szakadásban benn marad valami, ami részben a túloldalhoz tartozik, az legfeljebb lassítja azt, ami mögötte van. Véglegesen lezárni csak valami kívülről hozott renddel lehet.

Rhovan erre rögtön reagált:
– Mesés. Tehát van egy csúnya, félig bennrekedt rémünk, aki dugóként működik egy még rondább szörny előtt, de őt nem szedhetjük ki, mert különben jön a főműsor. Viszont úgysem marad örökké. Eddig is szar volt, most már rendszerszinten is az.

Az öregasszony, aki korábban a szellőzőre emlékezett, most közelebb hajolt.
– A régi szövegekben a külső minta hordozója sosem egyszerű tárgy volt. Inkább… személyhez kötött. Olyan valakihez, aki át tudta vinni a rendet a szakadás szélére.

Minden tekintet egyszerre fordult Kaelenre.

A férfi ettől különösen fáradtnak érezte magát.
– Ne nézzetek így. Én sem szeretem ezt a gondolatot.

Selin azonnal megszólalt.
– Én konkrétan gyűlölöm.

Sorya azonban nem kapkodott a következtetéssel.
– Még nem tudjuk, hogy ugyanarról van-e szó. Az emlékek töredezettek, a hely más, az idők mások.

– A minták viszont nagyon nem véletlenül ugyanazok – mondta Kaelen halkan. – A felső ív, a központi hasadék, a levált maradvány. És az álom…

Sorya ránézett.
– Mondd el rendesen.

Kaelen ezt most nem kerülte.
Elmondta a félálomból hozott képet. Az alakot a felső záróvonalnál. A saját anyag feláldozását a lezárásba. A furcsa, személyes ismerősségérzetet. Nem úgy beszélt róla, mint bizonyosságról. Inkább mint valamiről, ami túlságosan közel simult az őt hordozó részhez ahhoz, hogy teljesen idegen legyen.

Az öreg férfi erre hosszan nézte.
– Lehet vérvonal. Lehet mintahordozás. Lehet egyszerűen ugyanannak a kapurendnek a lenyomata. Régen az ilyen dolgok nem váltak szét úgy, mint ma gondoljuk. A személy, a szerep, a minta néha egyetlen dolog volt.

Rhovan halk, undorodó sóhajt eresztett meg.
– Fantasztikus. Már csak családi átok kellett ehhez az egészhez.

Selin közben Kaelent nézte.
Nem úgy, mint a többiek.
Nem régi rendszert, nem eszközt, nem hordozót látott benne.
Hanem őt. És talán pont ezért lett még keményebb a tekintete.

– Ha ebből az jön ki, hogy neked kell „beadni magad” abba a rohadt zárásba, azt előbb velem beszélitek meg.

Sorya oldalra pillantott rá.
– Még nem tartunk ott.

– Jó. Maradjunk is távol tőle.

Az udvar szélén ekkor feltűnt a gyógyító asszony. A sérült Harcostól jött, és már az arcáról látszott, hogy újabb kellemetlenséget hoz. Az ember valahogy megtanulja felismerni azt a fajta szakmai fáradtságot, amikor valaki még a rossz hírt is úgy hordja magán, mint valami plusz munkát, amit rohadtul nem rendelt meg.

– Beszélnünk kell – mondta.

– A sérült? – kérdezte Sorya.

– Igen. Felébredt pár perce. A bokája nem romlott látványosan, de most már nem csak figyelést érez. Azt mondja, álmában egy kör alakú helyen állt, és valami megmutatta neki, hogyan nyúlnának fel a fekete erek a toronyon túl is.

Csend.

Kaelen gyomra összerándult.
– Mutatta… hova?

– A vízjáratok mentén – felelte az asszony. – Az északi toronyból kifelé. A régi csatornákba. Azt mondja, ha a központ túl sokáig feszül, nem felrobban. Szétterül.

Rhovan ettől felállt a ládáról.
– Nem. Ezt nem. Nekem jobban tetszett az a verzió, hogy csak egy ponton próbál áttörni. A szétterülő rémület kifejezetten sértő.

Sorya már kérdezett is:
– A sérült honnan tudhat ilyet?

A gyógyító asszony Kaelenre nézett.
– Ugyanonnan, ahonnan ő bizonyos dolgokat. Kapcsolatból.

Ez volt a legrosszabb irány.
Mert ha a kamra és a hasadék mélye nem egyszerűen felfelé nyomul, hanem oldalirányba is utat keres a város alatti régi vízjáratokon át, akkor az egész eddigi védelem csak tüneti. Nem egyetlen kaput tartanak. Hanem egy központi fertőzést, ami ereket növeszt magának.

Sorya halkan káromkodott.
Nála ez már majdnem érzelmi kitörésnek számított.

– Mennyire vehetjük készpénznek? – kérdezte.

Kaelen lassan válaszolt.
– Nem teljesen. De figyelmen kívül hagyni sem lehet. A kamra mintái mindig kapcsolódtak a vízjáratokhoz. Ha a központ nem tud áttörni fölfelé, logikus, hogy oldalra keres gyengébb utakat.

Selin karba tette a kezét.
– Tehát nincs több időnk a szép, óvatos, részletes elmélkedésre.

– Nem sok – mondta Sorya. – Ha ez igaz, az éjszaka folyamán ellenőriznünk kell a legfontosabb csatornacsomópontokat is. Legalább az északi vonalon.

Rhovan felvonta a szemöldökét.
– Bocsánat, csak tisztázzuk. Most már nem egy torony, nem egy kamra, nem egy hasadék, hanem az egész alattunk futó vízverem lehet gond?

– Igen – mondta Kaelen.

– Gyűlöllek mindnyájatokat.

– Ez már alaptartozék nálad – jegyezte meg Selin.

Sorya gyorsan szétosztotta a következő feladatokat.
Két kisebb járőrt küldött az északi főcsatorna feltételezett felszíni kapcsolódásaihoz.
A torony körüli őrséget nem csökkentették.
A sérült Harcost kettős megfigyelés alatt tartották.
És mivel a helyzet egyre kevésbé engedte meg a valódi pihenést, újabb, szűk körű tanácsot rendelt el fél órán belül, amikor a visszaérkező járőrök jelentést tesznek.

Ez az egész gyönyörűen mutatta, hogyan próbál az ember rendet faragni abból, ami már eleve a rend széteséséből él. Szinte megható. Szinte.

A félórából negyven perc lett.
A visszaérkező első járőr egyelőre nem talált felszíni áttörésre utaló jelet az északi csatornák egyik ismert fedlapjánál. A második viszont rosszabb hírt hozott. A nyugati átvezető egyik régi, félig beomlott vízkürtőjénél a kőlap szélein friss fekete por ült. Nem sok. Épp csak vékony peremként. De ott volt.

Sorya a jelentés hallatán egyből döntött.
– Nem maradunk a központban. Megnézzük.

Selin azonnal Kaelenre nézett.
– Te maradsz.

A férfi felvonta a szemöldökét.
– Ezt komolyan mondod?

– Igen.

– Nem.

– Kaelen.

– Ha a fekete por ugyanaz, amit lent láttunk, akkor ott is mintakapcsolat lehet. Ezt látni akarom.

Selin arca megkeményedett.
– Nem mindent kell neked látnod ahhoz, hogy valóság legyen.

Ez fájt.
Mert igaza volt.
És mert Kaelen ettől függetlenül menni akart.

Sorya néhány másodpercig nézte őket, aztán röviden elvágta a vitát.
– Jön. De mellettem marad. Egy percre sem szakad le.

Selin szeme erről elárulta, hogy legszívesebben most rögtön valamit valakinek hozzávágna. De bólintott.
– Rendben. Akkor mellettünk marad.

Rhovan a száját húzta.
– Romantikus. Kontrollált közös rohanás a föld alatti borzalmak felé.

A nyugati átvezető felé vezető út más jellegű volt, mint az északi torony környéke. Itt a város régebbi raktársorai között húzódott egy félig elfeledett, csapadékot és egykori ipari vizet elvezető rendszer. Nem központi csatorna, inkább másodlagos levezetés. Éppen ezért volt veszélyesebb. Az ilyen helyeket ritkábban őrzik, ritkábban figyelik, és mindig azt hiszik róluk, hogy mellékesek. A katasztrófák szeretik a mellékes helyeket.

A vízkürtőnél már két őr várta őket.
A fedlap félig a helyén ült, félig be volt repedve. A szélein, ahogy a járőr mondta, valóban ott húzódott a fekete, üveges por vékony vonala.

Kaelen leguggolt.
Nem ért hozzá.
Csak figyelte.

Azonnal megérezte.
Nem teljes jelenlét.
Nem közvetlen áttörés.
Hanem lenyomat.
Valami odalentről végigtapogatta ezt az utat.

– Ugyanaz – mondta.

– Mennyire friss? – kérdezte Sorya.

Kaelen hunyorgott.
– Nem tudom pontosan. De friss. Pár órán belüli. Talán azóta, hogy a toronynál visszavertük a felső kapaszkodást.

Selin ezzel rögtön össze is rakta.
– Tehát amikor ott elvágtad a felnyúlást, máshol kezdett keresni utat.

– Igen – felelte a férfi.

Rhovan káromkodott.
– Hát persze. Mi mást csinálna egy föld alatti rém, mint adaptálódik. Imádom ezt az estét.

Sorya a fedlap köré térdelt embereket intett közelebb.
– Nem nyitjuk fel teljesen. Csak annyira, hogy lássuk, mennyire jött fel.

Az egyik őr feszítővassal óvatosan megemelte a repedt részt. A keskeny résen hideg, nyirkos levegő csapott fel. Ez más volt, mint a torony alatti száraz őshideg. Itt valódi csatornaszag is keveredett bele, de alatta ugyanaz a finom, fémes, égett nyom ült. A lámpást odatartották.

Lent szűk, köves csatorna futott.
A fal mentén vékony fekete erezet kúszott végig.
Nem vastag. Nem még.
De határozott.

– A szarházi tényleg szétterül – mondta Selin.

Kaelen a fekete erezetet figyelte.
Ez már nem a beszélő maradvány közvetlen nyoma volt. Túl gyenge, túl szétszórt. Inkább a mélyebb központ tapogatózása. Mint amikor egy gyökér először csak hajszálfinoman keresi a nedvességet a földben.

– Ezt itt el lehet vágni? – kérdezte Sorya.

Kaelen lassan megrázta a fejét.
– Talán. De ha külön-külön vagdossuk a kifutó ereket, csak több helyen fog újat keresni. A forrásnál kell megfogni.

Rhovan erre előrelépett.
– Akkor egyre jobban tetszik az az ötletem, hogy felgyújtunk valamit.

– Mit? – kérdezte Selin szárazon. – A várost?

– Jelenleg még nem zárnám ki.

Sorya felállt.
– Fedlap vissza. Megjelöljük. Kettős őrség ide is. Senki nem nyitja fel nélkülem.

Az őrök engedelmeskedtek.
A fedlap visszazárult.
A fekete por egy része lepergett róla, de a vékony csík a repedésben maradt, mint valami rossz ígéret.

Visszafelé menet a város már még csendesebb volt. Nem a nyugalomtól. Inkább attól a kimerült figyelemtől, amikor az emberek már nem pazarolják a hangot fölösleges dolgokra. A tűzfények tompák voltak, az őrök árnyai megnyúltak a falakon, és az egész éjszaka olyan lett, mintha valamiféle vékony, feszült bőr borítaná, amit bárhol átüthet egy belső csont.

Kaelen menet közben megszólalt:
– Nem várhatunk reggelig.

Sorya bólintott.
– Tudom.

Selin rögtön ránézett.
– Mire gondolsz pontosan?

A férfi nem kerülgette.
– Vissza kell mennünk a kamrába még ma. Nem holnap. Nem csak figyelni. Meg kell értenünk a felső mintát, a teljeset. Ha van mód külső rendet vinni a zárásba, azt még azelőtt meg kell találnunk, hogy a mélyebb jelenlét több járatban szétküldje magát.

– És ezt milyen állapotban akarod megcsinálni? – kérdezte Selin élesen. – Mert jelenleg úgy nézel ki, mint akinek a lelke egy része már túlórázik a pokolban.

Rhovan ezt komoran helyeselte.
– Ritka, de most vele vagyok. Bár ezt utálom.

Kaelen lassan kifújta a levegőt.
– Nem mondtam, hogy jó állapotban vagyok. Azt mondtam, hogy nincs időnk.

Sorya hallgatott pár lépésig.
Aztán megszólalt.
– Nem vakon megyünk vissza. Előbb még egyszer átnézünk minden emléket, jelet, leírást. Aztán egy kisebb kör lemegy. Nem teljes csapat. Nem kétfrontos nyomulás. Hanem célzott mozgás a felső ívhez.

Selin erre rögtön rávágta:
– És Kaelen nem megy középre.

– Nem – mondta Sorya. – A felső ívnél marad.

Kaelen felvonta a szemöldökét.
– Ti ezt már eldöntöttétek helyettem?

Selin hidegen nézett rá.
– Igen.

Rhovan szinte élvezte ezt a ritka pillanatot.
– Néha gyönyörű dolog nézni, amikor valakit végre a saját ostobaságától mentenek meg.

A központi udvarba visszaérve újabb, kisebb tanács kezdődött. Nem volt már benne semmi ünnepélyes. Inkább úgy nézett ki, mint egy marék kimerült ember, akik valami nagyon rossz mechanizmus szétszedését próbálják rajzból megtanulni, miközben az már közben zakatol is alattuk.

A régi emlékekből az öregek még pár foszlányt hoztak.
Az egyik szerint a külső rend nem pusztán erő vagy minta volt, hanem „összehangolt élő visszazárás”.
A másik szerint a zárásnál egyszerre kellett jelen lennie a felső ív metszésének és a középpont tükrözésének.
A harmadik egy félmondatot őrzött csak: „ami benn maradt, az nem kapuőr, csak sebkötés”.

Ez már majdnem túl szép volt a maga undorító pontosságában.

Kaelen a kőre rajzolt vázlat fölé hajolt.
– A felső ív megvan. Ott már dolgoztam. De a középpont tükrözése…

– Mi lehet? – kérdezte Sorya.

A férfi a hasadék rajzát nézte.
– Talán nem magát a hasadékot kell érinteni. Hanem annak ellentett pontját a külső körön. Egy olyan metszést, ami nem a bennrekedt anyagból kapja a mintát.

Iren halkan szólalt meg:
– A felső karzaton volt egy másik metszés is. Jobb oldalon, a repedt oszlop mögött. Onnan nem láttunk be teljesen.

Kaelen rögtön felkapta a fejét.
– Igen.

Selin rámeredt.
– Miféle igen?

– Éreztem, de nem mentünk el odáig. Túl sok minden történt egyszerre.

Sorya azonnal döntött.
– Akkor visszamegyünk a jobb oldali felső metszéshez.

– Most? – kérdezte az egyik százados, aki addig hallgatott.

– Most – mondta Sorya. – Mielőtt a fekete erek három másik helyen is megjelennek.

Senki nem örült neki.
De senki nem is vitatta.

Az indulás előtti rövid készülődés még feszesebb volt, mint korábban. Most már nem teljes csapat ment. Csak az, akinek tényleg kellett.
Sorya.
Kaelen.
Selin.
Iren.
És Rhovan, mert hiába volt hangos, nyers és néha emberi formát öltött káromkodás, valójában túl értékes volt ahhoz, hogy fent hagyják, amikor odalent bármelyik pillanatban erő kellhet.

– Ezt bóknak veszem – közölte, amikor megtudta.
– Nem annak szántuk – felelte Selin.

A keleti szellőzőjárat most még nyomasztóbbnak hatott, mint elsőre. Talán mert már tudták, hova vezet. Talán mert a kamra képe ott maradt a szemük mögött. Talán mert a sötétben sokkal nehezebb úgy tenni, mintha az ember csak köveken mászna át, és nem valami régi hiba peremén.

Odabent most nem időztek a karcolatoknál. Gyorsabban haladtak. A járat kanyarja után a hideg derengés újra felütötte fejét. Iren mászott ki elsőnek a felső karzatra. Utána Sorya. Aztán Kaelen, Selin, végül Rhovan.

A kamra most is ugyanúgy létezett. Ez valahogy sértő volt. Mintha egy rémálomnak még annyi tisztessége se lenne, hogy mire visszatérsz hozzá, legalább kicsit megváltozzon. Nem. Ugyanott a hasadék, ugyanazok a fekete oszlopok, ugyanaz a kör. A beszélő maradvány is ott állt, ahol hagyták, csak most kissé közelebb a középponthoz. A töröttek a falak mentén lapultak. A mélyből jövő nyomás pedig tompán, de folyamatosan ott lüktetett.

Amikor a kék pontok Kaelenre fordultak, már nem volt benne az előző hideg fölény.
Most valami más volt.
Feszült figyelem.
Talán türelmetlenség.
Talán ugyanaz a rossz felismerés, ami az emberekben is dolgozott: eljutottak arra a pontra, ahol egyik rossz út sem marad sokáig járható.

– Nem válaszolsz neki – mondta Selin halkan.

– Tudom.

– Most tényleg tudod?

– Igen.

Rhovan a kamrát figyelte.
– Akármit is csináltok, ez a hely egyre kevésbé tetszik nekem. És eddig sem volt magas a léc.

A jobb oldali felső metszéshez óvatosan jutottak el. A karzat itt keskenyebb volt, és az egyik fekete oszlop valóban részben takarta a nézetet. A metszés azonban ott húzódott a kőben, halványabban, de felismerhetően. Nem volt rákúszva a fekete erezet. És ez már önmagában fontos volt.

Kaelen letérdelt mellé.
A keze a kő fölött megállt.
Az Álmodó azonnal felizzott a tudata szélén, mint valami távoli, hideg csillag, amit most már egyre kevésbé lehetett figyelmen kívül hagyni.

– Ez külsőbb – mondta halkan. – Nem a hasadék felől kapta a mintát. Inkább a zárás eredeti rendjéhez tartozik.

Sorya a központot nézte.
– Tehát ez lehet a tükröző pont.

Iren a karzat széléről lefelé lesett.
– A beszélő figyel minket, de nem mozdul.

– Mert vár – mondta Kaelen.

Selin lehajolt mellé.
– Mit kell csinálni?

A férfi lassan végigkövette a kőbe futó vékony íveket.
– Ha a bal felső metszés a kapcsolóvonal, a jobb felső ez lehet a visszazáró tükör. A kettő között kellene létrehozni a rendet anélkül, hogy a központi maradványon át mennénk.

Rhovan szárazon megjegyezte:
– Értem. Egyszerű. Csak két ősi pontot kell összerántani egy élő emberi mintán át, miközben egy föld alatti szörny figyel, a nagyobb meg hátul kapar. Gyerekjáték.

Kaelen most nem is reagált rá.
Mert a felismerés már alakulóban volt benne, és nem tetszett neki.

– Nem elég a két pont – mondta végül.

Sorya ráfordult.
– Hanem?

A férfi a hasadékot nézte.
– Kell középső horgony is. Nem a hasadékban. A közelében. Valami, ami élőben tükrözi vissza a külső rendet, hogy a két felső metszés ne csak felvillanjon, hanem záróívet képezzen.

Selin arca azonnal megkeményedett.
– Nem.

– Még nem mondtam semmit.

– De. Már látom a fejeden.

Rhovan is rájött.
– Ne már.

Sorya halkan, veszélyesen kérdezett:
– Mit gondolsz?

Kaelen lassan kifújta a levegőt.
– A beszélő maradvány közelében van egy padlóíves zárópont. Láttam korábban. Ha oda lejut valaki, és ott életben tartja a mintát, miközben én rákapcsolok a két felső metszésre, akkor talán létrejön az a külső visszazáró kör, amit a régi leírások emlegetnek.

Selin egyből vágta:
– Nem mész le.

– Nem magamra gondoltam.

Ez ettől valahogy még rosszabb lett.
Mert mindannyian tudták, mit jelent.
Valakinek oda kell mennie.
Nem a hasadékba.
Nem a beszélőhöz közvetlenül.
De elég közel, hogy horgonyként tartsa a mintát.
Egy élő embernek.

Rhovan állkapcsa megfeszült.
– Ezt még egyszer, hátha attól kevésbé gyűlölöm.

Iren ekkor teljes nyugalommal megszólalt:
– Meg tudom csinálni.

Selin azonnal ránézett.
– Nem.

Iren vállat vont.
– Kicsi helyeken gyors vagyok. Stabil vagyok. És ha valakinek állnia kell egy padlóíven, míg ti fent zártok, azt én meg tudom tartani.

Kaelen erre nézett rá igazán először hosszabban.
A nő nem hősködött.
Nem hősnőnek akart látszani.
Csak pontosan felmérte, hogy a saját adottságai mire valók. Ez gyakran ijesztőbb, mint a bátorság.

Sorya kérdése egyszerű volt:
– Tisztában vagy vele, mennyire közel lenne a központhoz?

– Igen.

– És azzal is, hogy ha elszámoljuk, te leszel a legrosszabb helyen?

– Igen.

Selin káromkodott.
– Mindenki megőrült.

Rhovan morogva hozzátette:
– Már rég.

Kaelen azonban még mindig nem döntött. A minta ott húzódott előtte a kőben. Érezte a lehetőséget. Érezte a veszélyt. És valami más is ott dolgozott benne. Az a személyes kapcsolat, amit a korábbi álom ígért. Az a gyanú, hogy talán nem véletlenül éppen ő látja ezeket így.

És ekkor a beszélő maradvány újra megszólalt a fejében.
Csak neki.

Nem ő.

Kaelen teste megfeszült.

Selin azonnal észrevette.
– Mi volt az?

A férfi pár másodpercig hallgatott.
Aztán kimondta.
– Azt mondta… nem ő.

Sorya összevonta a szemöldökét.
– Mire?

Kaelen tekintete lassan a padlóívre csúszott.
– A horgonyra.

Csend.
Sötét, feszült, fogcsikorgató csend.

Selin szeme egyre hidegebb lett.
– És szerinted most majd hirtelen hallgatunk a szörnyre?

Kaelen megrázta a fejét.
– Nem hallgatunk. De figyelembe vesszük, hogy reagált. Eddig csak azt akarta, hogy ne vágjam el a kapcsolódását. Most azt mondja, a középső horgony nem Iren.

Rhovan felhorkant.
– Mesés. Még válogat is.

Sorya azonban nem intézte el ennyivel.
– Akkor ki?

Kaelen erre már nem felelt rögtön.
Mert tudta.
Vagy legalábbis rettenetesen gyanította.

Selin előbb jött rá az arcából, mint kimondta volna.
– Nem.

A férfi ránézett.
– Selin…

– Nem.

– Hallgass végig.

– Nem kell végighallgatnom ahhoz, hogy tudjam, mit fogsz mondani.

Iren csendben figyelt.
Rhovan is.
Sorya arca kőkemény maradt.

Kaelen végül kimondta.
– Lehet, hogy a horgony nekem kell.

A világ egyik legszebb emberi szokása, hogy amikor a legrosszabb mondatot végre kimondják, utána mindenki néhány másodpercig úgy tesz, mintha attól még vissza lehetne tolni a torkába.

Selin lépett elsőként.
Nem ütötte meg.
Ez már önuralom volt a javából.
Csak nagyon közel ment hozzá, és olyan halkan beszélt, hogy attól lett igazán éles.

– Te tényleg egy beteges, makacs, önpusztító barom vagy.

Kaelen állta a tekintetét.
– Lehet.

– Nem lehet. Biztos.

Sorya közbevágott.
– Az indoklást.

Kaelen lassan a mintára mutatott.
– A jobb felső metszés tiszta, a bal a kapcsolóvonal. A középpont közelében élő tükör kell. A régi szövegek személyhez kötött hordozóról beszélnek. Az álomban látott alak is ilyesmit csinált. És ha igaz, hogy a jelenlegi zárásnak köze van ahhoz a mintához, ami bennem van, akkor lehet, hogy nem általános élő horgony kell. Hanem ugyanabból a kapurendből való.

Iren erre bólintott egy aprót.
– Ez logikus.

Selin felé villant a tekintete.
– Nem segítesz.

– Nem segítek. Csak hallom.

Rhovan a fogát csikorgatta.
– Gyűlölöm, amikor a legrosszabb ötlet hangzik a legésszerűbbnek.

Sorya végül megszólalt.
– Akkor a kérdés nem az, hogy akarjuk-e. Hanem hogy van-e más hordozó.

Kaelen lassan megrázta a fejét.
– Nem tudom.

Selin karba tette a kezét, de közben látszott rajta, hogy belülről feszül.
– És mi történik veled, ha te állsz rá arra a pontra?

– Nem tudom.

– Ezt a választ esküszöm, egyszer még belefojtom valamibe.

– Jogos.

A beszélő maradvány odalent továbbra is figyelt.
Most már nem küldött újabb szót.
Csak állt ott a hasadék oldalán, mint valami repedt sebhely, amely egyszerre gyűlöli és félti a saját helyzetét.
A mélyebb jelenlét mögötte pedig tompán lüktetett, mintha türelmesen kivárná, mikor jutnak el végre odáig, hogy igazán rossz döntést hozzanak.

Sorya végül lehúzta a vonalat.
– Nem ma csináljuk meg ezt teljesen. Előbb kipróbáljuk a mintakapcsolást a két felső metszés között, középső horgony nélkül. Ha arra a hasadék túl erősen reagál, visszajövünk. Nem dobjuk bele rögtön Kaelent a központi ívbe vakon.

Selin ettől épp csak egy árnyalattal enyhült.
– Ez végre valami értelmes.

Rhovan bólintott.
– Ritka pillanat. Ünnepeljük majd később, ha nem halunk meg.

Kaelen nem vitatta.
Mert valójában ez volt az egyetlen helyes lépés.
Előbb fel kell mérni, mennyire reagál a rendszer a két tisztább pontra.
És csak utána eldönteni, kell-e a harmadik.

A kísérlet gyors volt, brutális és egyáltalán nem megnyugtató.

Kaelen a jobb oldali metszésre tette a kezét.
Iren a bal felső ponthoz mozdult át.
Nem azért, hogy ő legyen a horgony.
Csak hogy tartsa a kapcsolóívet, míg Kaelen ráfeszül a tiszta tükörpontra.
Sorya középen figyelte a teret.
Selin Kaelen mellett maradt.
Rhovan a karzat pereméről tartotta szemmel a hasadékot és a lenti törötteket.

Amikor Kaelen egyszerre próbálta megnyitni a két felső ív közti rendet, az Álmodó ereje megint átáradt rajta. A kő hirtelen élesen rajzolódott fel a fejében. A két pont között halvány vonal feszült ki. Egy pillanatig úgy tűnt, működik. A felső karzat alatt a levegő is másképp feszült.

És akkor a hasadék közepéből olyan nyomás csapott fel, mintha valaki belülről hirtelen nekifeszült volna egy rugalmas hártyának.

Az egész kamra felmorajlott.

A beszélő maradvány egyszerre felrántotta a fejét.
Nem tiltott.
Nem szólt.
Csak hátratántorodott, mint valami, ami már előre tudja, mi fog jönni.

A mélyből ekkor valami sötétebb, súlyosabb lökés érte a felső mintát.
A két pont között kifeszített vonal azonnal instabillá vált.
Nem záróív lett belőle.
Hanem hívás.

Kaelen ezt azonnal megérezte.
– Elengedni!

Iren rögtön elvette a kezét.
Kaelen is lerántotta a sajátját.
A halvány fény kihunyt.
A kamra rezonálása lassan csillapodott.

De a válasz egyértelmű volt.

Középső horgony nélkül nem zárnak.
Csak feszítik a rendszert.

Selin azonnal Kaelen felé fordult.
– Na ugye.

A férfi nehezen vette a levegőt, de bólintott.
– Igen.

Sorya komoran nézett a hasadékra.
– Tehát kell a harmadik pont.

Rhovan a falnak ütötte a markolatát.
– Kibaszott remek.

A beszélő maradvány ekkor végre újra megszólalt.
Most nem csak Kaelennek.
Mindannyiuknak.
Gyengébben, de érthetően.

Csak ő tartja.

A mondat után a két kék pont lassan Kaelenre fordult.

A seb… ugyanazt ismeri.

A karzaton mindenki hallgatott.
Még Rhovan is.

Mert ez már nem egyszerű fenyegetés volt.
Nem is manipuláció kizárólag.
Hanem egy darab undorító igazság.

Kaelen lassan lehunyta a szemét egy pillanatra.
Amikor újra kinyitotta, már tudta, hogy a következő döntést nem lehet tovább halogatni.

– Visszamegyünk – mondta. – Most.

Selin szeme fellobbant.
– Nem.

– De. Fent ezt nem tudjuk megoldani. Elő kell készíteni a padlóívet. Meg kell néznem, mennyire tartható. És ha tényleg én kelljek a középső horgonynak, azt nem az első próbánál fogjuk improvizálni.

Sorya nem szólt rögtön.
Aztán bólintott.
– Igaza van.

Selin erre úgy fordult felé, mintha egyetlen pillanatig komolyan fontolná, hogy most már tényleg mindenkit leüt.
– Te is?

– Igen – mondta Sorya hűvösen. – De nem egyedül megy. Egy lépést sem.

Rhovan komoran kifújta a levegőt.
– Tehát akkor lefelé. Még mélyebbre. Mert természetesen ez a jó irány.

Iren már a levezető, repedt lépcsőívet figyelte.
– A padlóív balról megközelíthető lehet. A beszélő maradvány és a hasadék közti sávon kívül kell maradnunk.

Kaelen a kamra közepét nézte.
Odabent a sötét üvegréteg alatt valami mintha újra mozdult volna.
Nem teljesen.
Csak annyira, hogy emlékeztessen rá: minden döntésüknek ára lesz.

És most már nem arról van szó, hogy megúszhatják-e.
Hanem arról, hogy melyik árat fizetik ki előbb.

Elindultak lefelé a jobb oldali repedt lépcsőíven.
Lassan.
Fegyelmezetten.
A karzat keskeny köve alattuk porlott helyenként, de tartott.
A kamra levegője sűrűbb lett minden lépéssel.
A töröttek a falak mentén hátrább húzódtak előlük.
A beszélő maradvány nem támadt.
Csak figyelt.

Ahogy egyre lejjebb értek, a központi padlóívet már tisztábban látták.
A hasadéktól néhány lépésnyire futott egy sötétebb, mélyebben mart körív.
Abba csatlakoztak a felső metszések láthatatlan vonalai.
Ez volt a horgonyhely.
A seb közepe.
A pont, ahol valaki egykor saját magát tette a zárás részévé.

Kaelen ettől megint érezte azt a hátborzongató személyességet.
Nem emlékként most.
Hanem öröklődő mintaként.
Mint amikor egy idegen helyre lépsz, és a tested valahogy előbb ismeri fel, mint az elméd.

Selin ezt észrevette.
– Mi az?

– Ismerős.

– Ezt utálom.

– Én is.

A beszélő maradvány ekkor lassan oldalra húzódott.
Nem sokat.
Épp csak annyira, hogy ne álljon közvetlenül a padlóív és Kaelen közé.

Ez többet mondott minden szónál.

Rhovan ettől teljesen komoly hangon szólalt meg:
– Na jó. Most már tényleg elegem van abból, hogy egy szörny együttműködőbb, mint a fél világ.

Sorya megállította őket a padlóív előtti utolsó magasabb peremen.
– Innen nem rohanunk tovább. Kaelen csak megnézi a pontot. Nem áll bele még. Csak felméri.

Selin azonnal bólintott.
– Igen. Csak felméri.

Kaelen egy pillanatra rájuk nézett.
Látta a feszültséget rajtuk.
A kemény akaratot.
Azt, hogy valójában egyikük sem akarja ezt a következő lépést.
És mégis mind itt vannak.

Aztán lement az utolsó két lépcsőfokon a padlóívhez.

A kő ott hidegebb volt minden eddiginél.
Nem egyszerű hőmérsékletben.
Hanem létezésben.
Mintha a helyen a valóság vékonyabb lenne, és az ember csontja is hamarabb érne hozzá valami túl régihez.

Kaelen leguggolt.
A tenyerét a padló fölé emelte.
A hasadék mögött a sötét tömeg megmozdult.
Nem jött közelebb.
Csak figyelt.

És amikor Kaelen végül megérintette a padlóívet, a kamra minden hangja egyszerre távolodott el.

A következő pillanatban nem a kamrát látta.
Hanem ugyanazt a helyet, teljesen más időben.

Ép oszlopok.
Tiszta körvonalak.
Fény a mennyezet repedései helyett.
A felső íveknél alakok.
A középpontnál valaki.
És amikor az alak hátrafordult, Kaelen végre meglátta az arcát.

Nem saját arc volt.
Nem pontosan.
De annyira közel állt hozzá a vonás, a tekintet, a csontok finom rendje, hogy az ember ösztönösen tudta: nem idegen.

Vérből vagy mintából.
Ősből vagy ismétlésből.
Nem idegen.

Az alak ajka mozdult.
Nem hallatszott hang.
De Kaelen értette.

Ha eljön az idő, ne félj a fájdalomtól. Attól félj, hogy későn teszed meg.

A látomás ezzel szétszakadt.

Kaelen hátratántorodott a valódi kamrában.
Selin már ott volt mellette.
– Mi történt?

A férfi felnézett rá.
A szeme most egyszerre volt tiszta és rettenetesen fáradt.

– Tudom, ki állt itt előttem.

A kamra közepén a hasadék mögötti nagyobb jelenlét lassan, mélyen megmoccant.
A beszélő maradvány pedig először nem rájuk nézett.

Hanem a mélybe.
Mintha pontosan tudná, hogy az idő, amit eddig nyert nekik, rohamosan fogy.

És a következő pillanatban az egész padlóív alatt végigfutott egy sötét lüktetés.

Nem áttörés még.
Nem.
Csak annak az előszava.

Kaelen nagyon lassan felállt.
És már nem az volt a kérdés benne, hogy kell-e majd ráállnia a horgonypontba.

Hanem az, hogy mielőtt ezt megteszi, képesek lesznek-e egyáltalán életben kijutni ebből a kamrából még egyszer.

Mert odalent valami most már nem csak ébredt.

Hanem felismerte őt is.

A látomás utórezgése még akkor is Kaelen csontjai között maradt, amikor a kamra már újra a saját sötét valóságában állt körülötte. A padlóív hidege nem engedte el rögtön. Olyan volt, mintha a kő nem egyszerűen érintette volna, hanem felismerte. És ez a felismerés sokkal rosszabb volt minden korábbi hidegnél vagy lüktetésnél. A félelem ugyanis egészen más súlyt kap, amikor az ember rájön, hogy nem véletlenül került oda, ahol áll.

Selin mindkét kezével megfogta a karját.
Nem gyengéden.
Stabilan.

– Nézz rám.

Kaelen ránézett.

– Itt vagy?

A férfi vett egy lassú levegőt.
– Igen.

– Rendesen?

– Eléggé.

Rhovan mögülük morogta:
– Imádom ezt a tudományos pontosságot. „Eléggé.” Ettől mindjárt kisimul az idegrendszerem.

Sorya viszont a hasadékot figyelte.
A padlóív alatt végigfutó sötét lüktetés nem erősödött tovább, de nem is múlt el teljesen. Inkább úgy ült meg a kőben, mint valami nyugtalan szívverés, amely most már tudja, hogy odafent figyelnek rá.

A beszélő maradvány közben ismét mozdulatlanná dermedt a hasadék oldalán. Nem támadt. Nem szólt. A két kék pont azonban nem volt üres. Kaelen ebből most már többet látott, mint korábban. Nem pusztán figyelő jelenlétet. Hanem valami beteges, régi kényszert. Azt a kötést, amely valamit nem azért tart ott, mert akar, hanem mert nem lehet másként.

Iren halkan megszólalt:
– Felfelé.

Nem kérdés volt.
Megállapítás.

Sorya bólintott.
– Igen. Most.

Selin nem engedte el Kaelen karját.
– Te mész elsőként.

– Semmi bajom.

– Ez mindig akkor hangzik el, amikor rögtön utána mégis van.

Rhovan egy pillanatra a beszélő maradványra nézett.
– Az a jó hír, hogy ez a ronda szar még mindig nem akar megölni minket első körben. A rossz, hogy egyre inkább úgy érzem, ez csak azért van, mert szüksége van ránk valami még rosszabb ellen.

Kaelen a hasadék felé pillantott.
– Igen.

– Remek – mondta Rhovan. – Gyönyörűen alakul ez az undorító együttélés.

Visszafelé a lépcsőíven nem rohantak. Nem is tudtak volna. A kövek alattuk csúszósak voltak a hideg párától, a repedések sötétje pedig most még mélyebbnek tűnt. A kamra levegője mögöttük egyre nehezebb lett, mintha maga a hely figyelné, hogyan távolodnak tőle. A töröttek a falak mentén maradtak, nem követték őket. Ez rosszabbul esett, mint ha nekik jöttek volna. A nyugodt szörnyek mindig idegesítőbbek.

Amikor visszaértek a felső karzatra, Kaelen egyszer még hátranézett.
Nem sokáig.
Épp csak annyira, hogy a hasadék fekete vonalát újra egyben lássa.
A beszélő maradvány most már nem rá nézett.
Hanem lefelé.
A mélyebb jelenlétre.
És ebben volt valami sötéten emberi. Mint amikor két ellenség között hirtelen kiderül, hogy az egyik már régóta egy még rosszabb harmadiktól fél.

Selin észrevette a hátrapillantást.
– Elég.

A férfi elfordult.
– Igen.

A szellőzőjáratba visszamászva újra rájuk zárult a szűk kőcső nyomása. Most már mindenkiből eltűnt a korábbi keményebb lendület. Nem a bátorságuk fogyott el. Inkább az a bizonyos maradék illúzió, hogy ezt az egészet puszta ügyességgel vagy jó ütemérzékkel meg lehet majd fogni. Most már tisztábban látszott a kép.

A kamra nem egyszerűen veszélyes.
Nem is csak régi.
Hanem személyesen kapcsolódik Kaelenhez.
A beszélő maradvány nem igazi ellenség a megszokott értelemben.
És ha a zárás valóban csak egy sebkötés a mélyebb jelenléten, akkor amit eddig védekezésnek hittek, az inkább csak haladék.

Az ilyen felismerések ritkán dobják fel az ember estjét.

Mire kimásztak a keleti raktárfalnál nyíló járatból, az éjszaka már túlhaladt a közepén. A levegő nyirkosabb lett, a város kövei pedig visszatartott lélegzettel várták a reggelt. Az őrök a kijáratnál azonnal közelebb húzódtak, de a tekintetükből látszott, hogy kérdéseik vannak. Csak fegyelmezettek eléggé ahhoz, hogy ne rögtön zúdítsák rájuk.

Sorya röviden közölte:
– Vissza a központba. Zárt beszélgetés. Senki nem terjeszt semmit abból, amit látott.

Az egyik őr bólintott.
– A toronynál azóta nem volt újabb mozgás.

– Jó – mondta Sorya. – Maradjon is így addig, amíg ki nem találjuk, hogyan érjük el.

Rhovan félhangosan megjegyezte:
– Ilyen optimista mondatot se hallottam még éjjel kettő után.

A központi udvarba visszaérve a város még mindig úgy működött, mint egy túlterhelt, de makacs szív. A tűzmedencék körül alvó és félálomban fekvő emberek, a suttogva mozgó gyógyítók, a falakon járó őrök, a futárok időnként felvillanó alakjai. Az élet ilyenkor a legemberibb. Nem szép. Nem hősi. Csak ragaszkodó.

A kőasztalnál végül csak a legszűkebb kör maradt.
Sorya.
Selin.
Rhovan.
Iren.
Kaelen.
A gyógyító asszony.
És a két öreg, akik még mindig a régi töredékekből próbáltak valamit összeállítani.

Kaelen nem ült le rögtön.
Előbb ivott.
Aztán lassan a kőasztal szélére támaszkodott, mintha így pontosabban tudná megfogni a saját szavait is.

Sorya egyenesen kezdte.
– Mit láttál a padlóívnél?

Kaelen most sem szépített.
– Ugyanazt a helyet, korábbról. Épen. A zárás idejéből vagy ahhoz közel. Láttam azt az alakot, aki a horgonypontnál állt. És most már tudom, hogy nem idegen nekem. Nem szó szerint én voltam. De ugyanabból a mintából való. Vagy ugyanahhoz a kapurendhez tartozik, ami bennem működik.

Az öreg férfi lassan bólintott.
– Ez megerősíti, amitől tartottunk.

A gyógyító asszony összefonta a karját.
– Engem az jobban érdekel, mit jelent a gyakorlatban.

Kaelen egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Azt, hogy ha valóban teljes visszazárást akarunk, akkor valószínűleg nekem kell a középső horgonyponton állnom. Nem biztos. De egyre valószínűbb.

Selin már nyitotta a száját, de Sorya előbb szólalt meg.
– És a következmény?

– Nem tudom.

A gyógyító asszony dühösen kifújta a levegőt.
– Megint ez a válasz.

– Mert igaz – mondta Kaelen. – Nem tudom, hogy megéget, lemerít, összeköt, szétszakít, vagy csak átenged valamit rajtam. Azt sem tudom, mennyi ideig kellene tartani. De annyit már igen, hogy középső horgony nélkül a két felső pont csak feszíti a rendszert, nem zárja.

Rhovan a kőlapra támaszkodott.
– Tehát ott tartunk, hogy van egy tervünk, ami talán működik, de szinte biztosan valamilyen látványos árat kér.

Iren csendesen hozzátette:
– És ha nem csináljuk meg, a fekete erek oldalra terjednek a csatornákon át.

Csend ült rájuk.
Az a fajta, amelyben már nem lehet udvariasan kerülgetni a lényeget. A város ideje ugyanis nem elvont filozófiai kérdés. Minden órával újabb repedést kaphatnak odalent.

Az öregasszony ekkor szólalt meg.
– A régi szakadásokról még egy dolog maradt meg bennem. Azt mondták, a zárás nem mindig egyszeri mozdulat. Néha csak „megkötés”, utána hosszabb megerősítés kellett. Tehát ha a horgonypontot valaki tartja, az nem feltétlenül végső áldozat rögtön. Lehet, hogy csak az első kötés.

Selin erre felkapta a fejét.
– Lehet?

– Igen – mondta az asszony. – Lehet. Nem biztos.

Rhovan fanyarul felnevetett.
– Imádom ezt az estét. A remény most már hivatalosan is feltételes módban kommunikál.

Sorya viszont ezt használható információnak tekintette.
– Elég. Ennél több úgysem lesz ma éjjel. Akkor a következő világos. Nem most hajtjuk végre a teljes zárást. Nem ebben az állapotban. Nem úgy, hogy Kaelen félig még a látomásban van, a város meg a peremig feszítve. Hajnalig tartjuk a tornyot, a nyugati vízkürtőt és minden északi csatornacsatlakozást. Reggelre összeszedünk minden emléket, minden jelet, minden használható embert. Aztán a 24. fejezet… bocsánat, a következő szakasz arról fog szólni, hogyan megyünk vissza úgy, hogy ne csak túlélni akarjunk, hanem lezárni.

Rhovan oldalra nézett.
– Majdnem úgy hangzott, mintha bíznál bennünk.

– Ne szokd meg – mondta Sorya.

Ez valamiért mégis oldott egy keveset a levegőn. Nem sokat. Csak annyit, hogy ne pusztán idegszálakon álljon minden.

A gyógyító asszony Kaelenhez lépett.
– Te most lefekszel. Nem „majd mindjárt”. Nem „még át akarom gondolni”. Hanem most.

– Nem vagyok álmos.

– Engem nem érdekel. A tested ettől még igen.

Selin rögtön helyeselt.
– Végre valaki szépen beszél.

Kaelen fáradtan nézett rájuk.
– Mindketten élvezitek ezt.

– Igen – mondták egyszerre.

Iren szája sarka alig mozdult.
Rhovan megcsóválta a fejét.
– Egészen megható. Szinte családias, csak több benne a trauma.

A következő félórában az udvar újra átrendeződött az éjszaka maradékára. A toronyhoz és a nyugati átvezetőhöz új őröket küldtek. A futárok útvonalait lerövidítették. A gyógyítók a tüneteseket szorosabb körbe húzták. A sérült Harcost két fegyveres mellé fektették, nem fenyegetésből, hanem elővigyázatból. A város lassan elfogadta, hogy a hajnal nem megoldást fog hozni. Csak a következő döntést.

Kaelen végül visszament a belső terembe. Selin természetesen vele ment. Rhovan még az ajtóban megállt.

– Ha reggelig valami új, ronda hangot hallotok a fejetekben, szóltok.

– Ez parancs? – kérdezte Selin.

– Nem. Ez kétségbeesetten józan kérés.

– Akkor igen – mondta Kaelen.

Rhovan bólintott, aztán elindult vissza az éjszakai körözéséhez. Az ilyen emberekre mindig szüksége van egy városnak. Azokra, akik folyamatosan panaszkodnak, de ettől függetlenül mégis mindig ott vannak a legrosszabb helyen, ahol kell.

Odabent a félhomály még mindig ugyanúgy várta őket. A kőpad, a fal, a beszűrődő tompa fény. Kaelen leült, majd lassan végigdőlt. Nem kényelmesen. Csak annyira, hogy a teste végre elhiggye, néhány percre nem kell harcolnia.

Selin a falnak támaszkodva maradt, de most közelebb.
Egy darabig egyikük sem beszélt.

Végül Kaelen törte meg a csendet.
– Haragszol.

Selin felnézett.
– Igen.

– Rám?

– Is.
– A helyzetre is.
– A világra is.
– Arra a repedt szarra odalent is.

A férfi halványan bólintott.
– Jogos.

Selin lassan kifújta a levegőt.
– Nem az zavar, hogy veszélyes. Azt már rég tudjuk. Az zavar, hogy kezd személyes lenni. És ha valami személyes lesz, te hajlamos vagy túl közel menni hozzá.

Kaelen a mennyezet felé nézett.
– Tudom.

– Nem. Megint csak érted. Az nem ugyanaz.

A mondat most is betalált, csak csendesebben. Fáradtabban. Mélyebben.

Kaelen oldalra fordította a fejét.
– Akkor segítesz majd, hogy ne menjek túl közel.

Selin sokáig nézte.
Aztán bólintott.
– Igen. Akkor is, ha utálni fogsz érte pár percig.

– Ez már most sem új.

A nő szája sarka most tényleg megrezdült.
Nem mosoly volt.
Csak valami annak halvány emléke.

Odakintről egy újabb őrjel hangja szűrődött be. Most rövidebb. Távolabbi. Nem riadó. Még mindig nem. A város tartotta magát.

Kaelen lehunyta a szemét.

És ezúttal nem zuhant bele rögtön a látomásba.
Csak a saját fáradtságába.

Még a félálom peremén, utoljára megérezte a torony alatti kamra hideg, távoli lüktetését. A beszélő maradvány jelenlétét. A hasadék mögötti nagyobb sötétséget. És valami mást is. Nem szót. Nem képet. Inkább egy időérzetet. Mintha odalent is készülődne valami a hajnalra.

Nem az áttörés.
Még nem.

Hanem az a csöndes, undorító átrendeződés, amikor a szörnyek is rájönnek, hogy a következő játszma már nem ugyanaz lesz, mint az eddigi.

Mert most már nem csak a város tud róluk.

Hanem ők is tudják, ki áll majd a horgonyponton, amikor eljön az idő.

Ez a tudás pedig reggelre egyik oldalon sem hagy majd semmit érintetlenül.

A központi udvar fölött közben lassan világosodni kezdett a keleti ég alja.
Nem igazi hajnal volt még.
Csak annak első, szürke ígérete.

A város túlélte az éjszakát.
Egyelőre.

Az északi torony alatt a repedt kamra nem tört fel.
A nyugati vízkürtő nem nyílt ki tovább.
A fekete erek nem lepték el még a járatokat.

De a haladék vékonyabb lett.

És amikor a következő fejezet elkezdődik, már nem az lesz a kérdés, hogy le mernek-e menni újra a mélybe.

Hanem az, hogy mennyit hajlandók feláldozni azért, hogy ami odalent vár, ne tanuljon meg végleg feljönni a világukba.