AZ ÚJ VILÁG ÁRNYAI – HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A késő délutáni fény olyan tompán ült meg a falakon, mintha maga a nap is óvatosabb lett volna attól, amit odalent megérezhetett. A torony külső kövei hidegebbnek látszottak, mint egy órával korábban, pedig a levegő nem hűlt le igazán. Inkább csak kiüresedett. Az a fajta fáradt, vékony csend telepedett a városra, amely nem a megnyugvásból születik, hanem abból, hogy minden élő test érzi, most kapott néhány órát, és azt sem ajándékba.

Kaelen a felső karzat peremén állt, egyik kezével a repedt kőkorlátot fogva. Nem azért, mert hősiesen szemlélni akarta a kamrát, hanem mert a lába még mindig nem bízott teljesen benne. A mellkasa alatt a fájdalom már nem akart minden lélegzetvételnél késsel beleszúrni, de ott maradt, mélyen, tompán, mint valami rosszul begyógyult fém a húsban. A horgonypontból kifelé húzott emléke még mindig dolgozott benne. Nem erőként. Inkább utórezgésként.

Selin közvetlenül mellette állt. Nem ért hozzá. Természetesen nem. Az túlságosan emberi lett volna ehhez a naphoz. Mégis úgy helyezkedett, hogy ha Kaelen akár csak fél fokkal rosszabb irányba dől, azonnal elkapja.

– Ha még egyszer úgy nézel le arra a rohadt körre, mintha visszamennél beszélgetni vele, tényleg lelöklek innen – mondta.

Kaelen a hasadék felé nézett.

A középpont most sötétebben ült, mint korábban, de nem lüktetett már úgy. A fekete erek a falakban visszahúzódtak ugyan valamennyire, de nem tűntek el. Csak mélyebbre csúsztak a kő alá, mint valami megszégyenített, dühös fertőzés. A beszélő maradvány helyén üres, repedt perem maradt. Semmi kék fény. Semmi torz alak. Csak a bizonyosság, hogy ami odalent eddig tartotta a másikat, most már nincs ott.

– Nem beszélgetni mennék – felelte halkan. – Hallgatni.

Selin felé fordult.

– Na tessék. Még rosszabb.

Rhovan a jobb oldali karzat felől közeledett, miközben a válláról lerántotta a poros kötelet.

– Jó hírem nincs. Rossz hírem több is van, válogathattok. A bal oldali felső ív még tart, de a külső perem alatt két új repedés nyílt. A töröttek többsége visszahúzódott a falakhoz, de nem oszlottak szét. Várnak. A hasadék pedig… – odanézett a mélybe, aztán elhúzta a száját – …túl csendes.

Sorya a lépcsőív felől lépett hozzájuk. Az arca nem lett puhább attól, hogy az előbbi fordítás működött. Inkább keményebb. Az ilyen embereknél a részleges siker csak újabb számolást indít el. És általában igazuk van, bármennyire idegesítő is.

– Kifelé – mondta. – Most.

Kaelen felnézett rá.

– Most?

– Igen. Nem azért, mert kedvem van a torony gyomrában ünnepelni. Hanem mert amíg ez a hely így áll, addig rendezni kell odakint mindent. A város látni fogja rajtad, hogy történt valami. El kell dönteni, mennyit tudhatnak. A nyugati átvezetőt le kell zárni. Az északi csatornaőrséget meg kell erősíteni. És mielőtt azt hinnéd, hogy van időd itt állni és hősi tekintettel bámulni a mélybe, közlöm, hogy nincs.

Kaelen lassan bólintott.

– Rendben.

Rhovan felhorkant.

– Szinte meg is hatódtam. Egyszer valaki mond valamit, és te nem vitatkozol.

Selin szája sarka megrezdült.

– Fáradt ahhoz is.

– Igaz – mondta Rhovan. – Akkor megbocsátom neki ezt a szokatlan bölcsességet.

Iren ekkor ért fel a bal felső ívről teljesen. A tenyere újrakötve, a mozdulatai pontosak, kissé lassabbak a szokásosnál. Az arcán nem látszott győzelem. Csak valami mélyebb, halk felismerés. Mint aki nem egyszerűen végrehajtott valamit, hanem közben rájött, hogy a saját élete régebb óta része egy történetnek, mint szerette volna.

Amikor Kaelenre nézett, a tekintetük egy pillanatra összezárult.

Nem kellett sokat mondani.

Iren volt az első.

– Megfordult.

Kaelen a hasadék felé pillantott még egyszer.

– Igen.

– De nem zártuk le végleg.

– Nem.

Rhovan leült egy félrebillent kőtömbre, mintha az egész testének most jutott volna eszébe, hogy ő is kapott eleget mára.

– Ezt szeretem bennetek. Olyan következetesen vagytok képesek minden reménykeltő mondat után azonnal odadobni a szart is mellé, hogy az már művészet.

Sorya ránézett.

– Van jobb megfogalmazásod?

– Nincs. Ettől még utálom.

Selin már Kaelen felé fordult.

– Tudsz járni?

– Igen.

– Rendesen?

Kaelen erre hallgatott két másodpercet.

Selin szeme összeszűkült.

– Tehát nem.

– Rendesen nem. Elégségesen igen.

– Rohadtul imádom, amikor a kettőt összemossátok.

Iren halkan közbeszólt.

– Ki fog jutni.

Selin ránézett.

– Nem ez a kérdés.

– Most igen – mondta Iren nyugodtan. – Az a kérdés, kijutunk-e mind mielőtt a kamra újra mozdul.

Ez elég volt hozzá, hogy elinduljanak.

A szellőzőjárat szája felé vezető út ezúttal hosszabbnak tűnt. Nem azért, mert nőtt volna a távolság, hanem mert a testük már minden lépést számon tartott. Kaelen minden foknál érezte a horgonypont utórezgését a talpában. A kamra kövei nem engedték el könnyen azt, aki egyszer már így állt bennük. Nem kapaszkodtak belé ugyanazzal a nyers undorral, mint korábban, de felismerték. És ez már önmagában épp eléggé gusztustalan volt.

A töröttek a falak mentén mozdulatlanul figyelték őket, ahogy elhaladtak. Egyik sem indult meg. Egyik sem vágott közéjük. A csendjük ettől csak rosszabb lett. Emberi világotok egyik kedves ostobasága, hogy a mozdulatlan veszélyt hajlamosak vagytok könnyebben viselni, mint azt, amelyik ordít. Pedig általában a hallgató akar többet.

Amikor a szűk kőcsőbe bemásztak, a levegő nyirkos és poros volt, mégis szinte felszabadítónak hatott a kamra nyers feszültsége után. Rhovan ment elöl, utána Sorya, Kaelen, Selin, végül Iren. A járat falán át néha még érezni lehetett a mélyben maradt rendszer lassú, sértett lüktetését, de már nem ugyanúgy. Nem kitörni akart. Inkább újrarendeződni.

Kaelen kétszer megtorpant.

Egyszer ott, ahol a járat beszűkült, és a mellkasa hozzádörzsölődött a kőhöz. A fájdalom erre úgy szaladt végig rajta, mintha odabent valami régi, rozsdás kapocs megmozdult volna a csontjai mögött. Selin azonnal a hátára tette a kezét.

– Lélegezz.

– Próbálom.

– Rosszul.

– Ezt most nem segít.

– Attól még igaz.

A második megtorpanásnál már Rhovan hátrakiáltott.

– Ha itt halsz meg, nagyon csúnyán fogok beszélni rólad.

Kaelen szája sarka megrezdült.

– Legalább őszinte gyász lesz.

– Soha nem adtam mást.

Végül kibuktak a raktárfal melletti nyílásból a késő délutáni levegőbe.

Odakint a fény fakóbb lett. A város azonban állt. Az udvaron emberek mozogtak, sebet kötöttek, vizet vittek, tüzet raktak, mintha ezzel az egésszel még mindig lehetne valamiféle alkut kötni. Talán lehetett is. Az emberiség egyik legmakacsabb és legkevésbé nevetséges tulajdonsága, hogy akkor is végzi a maga kis fenntartó mozdulatait, amikor a világ szerkezetileg már rég a pokolba kívánkozik.

Amikor meglátták őket kijönni, a közelben állók félrehúzódtak.

Nem tapsoltak.

Nem kérdeztek.

Csak nézték őket.

Ebből Kaelen rögtön tudta, hogy a hír már nélküle is terjed.

A gyógyító asszony a központi kőasztaltól indult feléjük. A kezében két kis üveg, egy rongytekercs, és az az arckifejezés, amelyből egyértelműen látszott, hogy már most utálja, amit a következő fél órában látni fog.

– Ülj le – mondta Kaelennek.

– Állok még.

– Ez nem vita.

– Most miért érzem úgy, hogy mindenki túlságosan parancsolgató lett körülöttem?

Rhovan vállat vont.

– Mert képtelen vagy időben összeomlani. Ez adminisztratív terhet ró ránk.

Selin szó nélkül a pad felé terelte. Kaelen most nem tiltakozott. Leült. A gyógyító asszony azonnal levette róla a felső kötéseket, végignézte a mellkasát, a vállát, a csuklóját, ahol a sötét szálas kötés még mindig rajta volt, véresen, megtekeredve.

A nő halkan káromkodott.

– Ez még mindig ott van.

– Eddig úgy tűnt, nem árt.

– Nem azt mondtam, hogy árt. Azt mondtam, ott van.

Iren közben a kőasztal másik oldalához lépett. Sorya már az őrökkel beszélt. Parancsok röpködtek. Nyugati átvezető lezárása. Északi csatorna kettős járőr. Senki nem megy egyedül. Senki nem nyúl a fekete fodrozódáshoz. A torony körüli őrség sűrítve. A városnak annyit mondanak, hogy a mélyet visszanyomták, de még nincs vége. Semmi mesebeszéd. Semmi diadalittas hülyeség. Sorya legalább ebben nem tévedett el soha.

Kaelen azonban nem őt figyelte.

Hanem az embereket.

A közelben álló asszonyt, aki a gyerekét szorosabban húzta maga mellé, miközben mégis tovább nézett feléjük. A fiatal őrt, aki nyíltan bámulta Iren véres tenyerét. Az öreg férfit a medence pereménél, aki lassan levette a sapkáját, majd visszatette, mintha nem tudná, ez most mire való. Reményre. Félelemre. Tiszteletre. Vagy arra, hogy az ember legalább valamit csináljon a kezével, miközben a világa recseg.

– Ne nézd őket így – mondta Selin halkan.

Kaelen felnézett rá.

– Hogyan?

– Mintha már most számolnád, melyikük marad meg.

A férfi pár másodpercig hallgatott.

– Mindig számolom.

Selin erre nem felelt rögtön.

Aztán lehalkította a hangját.

– Tudom. Csak most jobban látszik rajtad.

A gyógyító asszony közben már a mellkasára szorította az egyik üveget, aztán valami sötét anyagot kent a bőrére. Hideg volt, majd azonnal égetni kezdett. Kaelen összeszorította a fogát.

– Ha felordítasz, annak semmi értelme nem lesz – mondta az asszony.

– Megnyugtató szakmai iránymutatás.

– Cserébe pontos.

Rhovan végig a közelben maradt. Furcsán csendes volt. Ez nála sosem jelentett jót. Vagy nagyon figyelt, vagy nagyon fáradt volt, vagy mindkettő. Végül mégis megszólalt.

– A maradvány eltűnését látta mindenki, aki odalent volt. Ezt nem fogjuk tudni úgy tenni, mintha nem történt volna meg.

Sorya odafordult.

– Nem is fogjuk.

– Akkor mit mondunk?

– Az igazat, amennyit elbírnak.

Rhovan szája megrándult.

– Emberi szokás. Mindig csak annyit kaptok az igazságból, amennyitől még nem rohantok a falnak.

– Te is ember vagy – mondta Selin.

– Épp ez a baj.

Iren most lépett közelebb a padhoz. Nem nézett Kaelenre rögtön. Inkább a gyógyító asszony kezét figyelte, aztán a mellkasán ülő kötést.

– A ritmus változott – mondta.

A gyógyító asszony felnézett.

– Én is érzem.

– Rosszabb?

– Más – felelte a nő. – Ez itt nem egyszerű sérülés. A második fordítás után a terhelés nem kifelé szakította. Inkább… – elhallgatott, aztán ingerülten legyintett – …mintha valami új rendbe próbálna visszaülni benne.

Kaelen ettől felnézett.

– Ez baj?

A gyógyító asszony a szemébe nézett.

– Most még nem tudom. És gyűlölöm ezt mondani.

Iren lassan bólintott.

– A fordított küszöb nyoma.

Selin a két nő között nézett.

– Beszéljetek úgy, hogy ne akarjam megfojtani valamelyiketeket.

Kaelen fáradtan kifújta a levegőt.

– A rendszer, ami odalent megfordult, rajtam is átment. Nem ugyanúgy, mint a sebben. De hagyott nyomot.

– Tehát benned maradt valami abból a kapuból – mondta Selin.

– Igen.

– Ez mennyire rossz?

Kaelen őszintén válaszolt.

– Nem tudom.

Selin becsukta a szemét egy pillanatra.

– Utálom ezt a napot.

Rhovan oldalra billentette a fejét.

– Csak ezt?

Nem kapott választ. Valószínűleg mert mindenki túl udvarias volt ahhoz, hogy most részletes listát adjon neki.

A késő délután gyorsabban sötétedett, mint kellett volna. A felhők alacsonyan húzódtak a város fölé, és a falak árnyéka lassan összefolyt az udvar kövein. A tüzeket erősebbre rakták. A külső őrjáratok visszajelentettek. A nyugati átvezetőnél a fekete fodrozódás egyelőre nem nőtt tovább, de időnként még mindig ritmusra mozdult. Az északi csatornafal csendes maradt. A torony környékén a kövek nem nyitottak új repedést. Ezek mind jó hírek voltak, vagy legalábbis abba a kategóriába estek, amit ezen a napon annak lehetett hazudni.

Sorya napnyugta előtt összehívta a szűk kört a belső udvar egyik félfedett részébe.

A kőasztalon térkép, régi fatáblák, Iren véresen visszatekert rongya, három kis olajos mécses és két csésze olyan fekete ital állt, amit valószínűleg egy józan ember önként nem vett volna a szájába. Mivel azonban ők már rég nem a józan emberek csoportját erősítették, senki nem akadt fenn rajta.

Kaelen már állt, de a padnak támaszkodott. Selin természetesen mellette. Rhovan a kőasztal szélére könyökölt. Iren egy lépéssel hátrébb állt, mint szokott, mintha maga is újra mérné a helyét ebben az egész rohadt rendben. A gyógyító asszony nem volt tagja ennek a körnek, de ott maradt, mert nyilvánvalóan rájött, hogy nélküle ezek képesek lennének végigcsinálni a világvégét is két rossz ötlet és egy véres rongy alapján.

Sorya kezdte.

– Összefoglalom. A mélyben lévő szakadás Erevat rendjéhez kötött fordított kapu. Nem egyszerű nyílás. Nem egyszerű seb. A második tartásban elvágtuk a tanuló kapcsolatot. A mostani fordításban visszanyomtuk az irányát. Ezzel nem zártuk le végleg, de megváltoztattuk a viselkedését. A mélyben lévő jelenlét visszahúzódott. A beszélő maradvány eltűnt. Ezt mindenki érti?

Rhovan morogta:

– Kellemesen szarul, igen.

Sorya folytatta.

– A következő kérdés az, meddig marad így.

Csend.

Aztán Iren válaszolt.

– Nem sokáig.

Selin felé fordult.

– Mennyire nem sokáig?

Iren lehajtotta a tekintetét a térképre, de nem a vonalakat nézte. Inkább azt, amit a fejében már rájuk vetített.

– A fordítás után a rendszer általában új egyensúlyt keres. Ha a mélyben lévő dolog képes saját ritmust létrehozni, akkor megpróbál más úton kapcsolódni. Nem biztos, hogy ugyanott. Nem biztos, hogy ugyanúgy. De mozdulni fog.

– Mikor? – kérdezte Sorya.

Iren most már Kaelenre nézett.

A férfi érezte, hogy a válasz nem csak rajta múlik. Mégis ő mondta ki.

– Éjjel.

Rhovan felsóhajtott.

– Hát persze. Mert a nap nem érhet véget úgy, hogy nem kapunk egy újabb sötétben zajló rémálmot.

A gyógyító asszony szárazon közbeszólt.

– Akkor ő nem megy sehová addig, amíg nem eszik és nem pihen legalább egy órát.

Sorya ránézett.

– Egy óránk van?

Kaelen megszólalt, mielőtt a nő válaszolhatott volna.

– Van.

Selin rögtön felé fordult.

– Ezt honnan tudod?

Kaelen a mellkasa alá nyúlt belül, nem kézzel, csak figyelemmel. Az idegen ritmus még ott lappangott, de most már nem összevissza. Olyan volt, mint valami hátrahúzódott, de nem megszűnt visszhang. A mély nem próbálta áttörni. Még gyűjtött.

– Onnan, hogy most még nem támad. Rendezi magát.

Iren lassan bólintott.

– Én is ezt érzem.

Selin ettől láthatóan nem lett boldogabb. Azzal már senkit sem lepett meg.

– Remek. Akkor most már ketten vagytok, akik érzitek azt a szart odalent. Ettől mindjárt sokkal nyugodtabb vagyok.

Rhovan oldalra sandított.

– Te sosem vagy nyugodt.

– Nálad legalább van fejlődési lehetőség – vágta rá Selin.

Sorya a kőasztalra tette a kezét.

– Akkor a következőket tesszük. Eszünk. Iszunk. Egy órára leülünk, amennyire lehet. Közben az őrség megerősítve marad. A nyugati átvezetőnél ketten figyelnek váltás nélkül. Az északi csatornához még két embert küldünk. Éjfél előtt újra felmérjük a torony és a kamra állapotát. Ha a ritmus gyorsul, lemegyünk. Ha nem, hajnal előtt akkor is lemegyünk.

Rhovan felhúzta a szemöldökét.

– Hogyne. Miért is próbálnánk ki egyszer, milyen az, amikor egy éjszaka csak simán éjszaka.

Sorya nem reagált rá.

– A különbség most az, hogy nem ugyanazt fogjuk csinálni, mint eddig. Nem visszaverni. Nem vágni. Figyelni fogjuk, merre akar új utat nyitni. És még mielőtt kérdezné valaki, igen, ez azt jelenti, hogy nem biztos, hogy a hasadéknál kapjuk el legközelebb.

Ez most mindenkiben megült.

Kaelen volt az első, aki ráértette.

– A városra gondolsz.

– Igen – mondta Sorya.

Rhovan elfintorodott.

– A fekete fodrozódás a nyugati átvezetőnél.

Iren hozzátette:

– És az északi csatornafal.

Selin lassan kifújta a levegőt.

– Tehát lehet, hogy odalent most már nem egyszerűen egy sebünk van. Hanem több kisebb száj, amelyeken át újra megpróbálkozik.

– Igen – mondta Kaelen. – Mert a középpontot visszafordítottuk. Ha okos, megkerüli.

Rhovan szája sarka megfeszült.

– Kezdem igazán személyesen utálni ezt a valamit.

– Csatlakozom – mondta Selin.

A gyógyító asszony közben már eltolta Kaelen elé a fekete italt.

– Ezt most.

– Még mindig büdös.

– És te még mindig életben vagy. Mindketten hozzuk a magunk részét.

Kaelen lehúzta. A szag már azelőtt beleszállt az orrába, hogy a csésze a szájához ért volna. Keserű, olajos, savanyú volt egyszerre. A világ összes félresikerült növényét biztosan egyetlen méltatlan edénybe főzték bele. De a gyomra nem fordult ki tőle, ami valószínűleg azt jelentette, hogy ő maga sem teljesen ember már ezen az estén.

Selin végignézte.

– Egyszer majd meg fogod kérdezni, mit iszol.

– Nem. Vannak dolgok, amiket jobb nem tudni.

– Ez kifejezetten bölcs.

– Jegyezd fel valahova.

Rhovan felmordult.

– Nem fogjuk. Később úgyis elrontod valami mással.

Az egyórás pihenésből végül nem lett igazi pihenés.

Emberi társadalmak ebben is lenyűgözően következetesek. Amint kimondják, hogy most pihenünk, rögtön megindul valami, ami miatt senki sem fog tudni. Egy sebesült őr a nyugati falnál. Két riadt család a keleti udvarnál, akik hallani akartak valami biztosat. Egy gyerek, aki sírva felébredt, mert azt álmodta, hogy a kövek lélegeznek. Egy idős férfi, aki esküdött rá, hogy a déli lépcsőház falában is látott fekete csíkot, ami aztán eltűnt. Rhovan leordította a fél udvart, ettől mindenki valamivel gyorsabban mozdult. Sorya szétküldte az embereket. Iren két sebet is újrakötött, mielőtt valaki észbe kapott volna, hogy ő nem azért lett most hirtelen fontos, hogy közben fél várost ellássa.

Kaelen egy ideig ült a belső kőszobában, aztán felállt.

Selin azonnal ott termett az ajtóban.

– Hová?

– Kimegyek.

– Nem.

– Meg kell néznem valamit.

– Nem.

– Selin.

– Nem.

Kaelen egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Ez nem dac.

– Tudom. Ettől még nem.

– A nyugati átvezetőt akarom látni.

Selin állta a tekintetét.

– Miért?

– Mert ha a ritmus ott is megjelent, tudnom kell, ugyanaz-e.

A nő pár másodpercig nézte. Aztán káromkodott halkan.

– Veled megyek.

– Tudom.

– Ne mondjad ezt úgy, mintha ettől kevésbé idegesítene az egész.

Kimentek.

A város addigra esti fénybe fordult. A tüzek narancsos derengése ült meg a köveken. Az ég alján még maradt valami fakó szürkeség, de a falak közti utcák már sötétebbek lettek. Az emberek hangja halkabban mozgott, mint nappal. Nem csendesebben, inkább sűrűbben. Az a fajta esti neszezés, amely alatt a félelem sosem alszik, csak takarót húz magára.

A nyugati átvezetőnél két őr állt. Egyikük rögtön félrehúzódott, amikor meglátta őket.

– Nem nyúltunk hozzá – mondta.

– Jól tetted – felelte Selin, mielőtt Kaelen megszólalhatott volna.

A kőmedence, amiről Rhovan beszélt, valóban mozgott.

Nem látványosan.

Nem úgy, mint valami élő fekete tócsa egy ostoba rémálomból.

Inkább finom, lassú fodrozódással. Mintha a kő alá beszüremlett sötét réteg időnként belülről megfeszítené a felületet, aztán visszaengedné. Kaelen leguggolt elé. A mozdulatnál a mellkasa tiltakozott, de hagyta. Közelebb hajolt.

És érezte.

Ugyanazt a ritmust.

Nem teljesen.

Gyengébben.

Távolabbról.

De ugyanabból a rendből.

– Ez kapcsolódik hozzá – mondta.

Selin mellette állt.

– Biztos?

– Igen.

– Akkor miért nem nyílt ki, amikor odalent megfordítottuk?

Kaelen a sötét fodrozódást nézte.

– Mert ez nem kapu. Ez szivárgás. Melléknyomás. Olyan hely, ahol a rendszer gyengébb lett, amikor a középpont átrendeződött.

Az egyik őr megszólalt.

– Ez azt jelenti, hogy itt is feltörhet valami?

Kaelen felnézett rá.

Nem akart hazudni.

– Igen.

Az őr nyelt egyet, de nem hátrált el.

Ez becsülendő volt.

Selin szárazon odavetette:

– Viszont most már tudjuk, hogy mire figyelünk. Ha gyorsul a ritmus, ha a fodrozódás magasabbra húzódik, vagy ha a kő hidegebb lesz körülötte, azonnal szólsz. Nem nyúlsz hozzá. Nem ütöd meg. Nem akarsz okos lenni.

– Értettem – mondta az őr.

Kaelen még mindig a medencét nézte.

A fekete hullámokban egyszer csak mintha valami szabályosságot látott volna. Nem alakot. Nem arcot. Csak az Erevat rendjének sérült visszhangját. A kapu, amit visszafordítottak, a nyomás egy részét most a város más pontjain próbálta kiengedni. Nem tudatos teljes áttörésként. Inkább mint víz a megrepedezett gáton.

Ez más csatát jelentett.

Nem egyetlen sebet.

Hanem terjedő határt.

A felismeréstől a gyomra hidegebb lett.

Selin észrevette.

– Mi van?

A férfi felállt.

– Nem a hasadékot kell őriznünk mostantól.

– Hanem?

Kaelen a medencére, majd a falak irányába nézett.

– A várost.

Selin arca lassan megkeményedett.

– Rohadt jó.

– Igen.

– Nem, tényleg. Ez hiányzott.

Visszamentek Soryához.

A nő végighallgatta, nem vágott közbe, csak a végén tett fel egyetlen kérdést.

– Biztos vagy benne?

– Igen – mondta Kaelen. – A középpont most már nem ugyanúgy elsődleges. A következő próbálkozás lehet szétszórtabb. Nem egy helyen kapjuk meg.

Rhovan ekkor már ott állt a kőasztal mellett, karba tett kézzel.

– Vagyis ostrom helyett fertőzés. Remek. Az élet szereti a változatosságot.

Iren lassan bólintott.

– Ezért hívják határnak.

Mindenki ránézett.

Iren nem kapkodott.

– Nem csak egy kapuról van szó. Hanem arról a vonalról, ahol a rend még tartja, mi van bent és mi van kint. Ha a középpont megfordult, a határ áthelyeződik. Keresni fogja a gyengébb pontokat.

Kaelen ettől megmerevedett egy pillanatra.

A szó beült.

Határ.

Nem a hasadék.

Nem a horgonypont.

Nem a torony.

A város maga.

Sorya nagyon lassan kifújta a levegőt.

– Akkor ez a következő szakasz neve.

Rhovan felmordult.

– Micsoda költői kis rémálom.

Selin viszont egyből a gyakorlatot kereste.

– Mit csinálunk?

Kaelen most már tisztábban látta.

– Nem várjuk meg, hol tör át. Előbb megkeressük az összes gyenge pontot, ahol a nyomás kijöhet.

Rhovan rögtön értette.

– Nyugati átvezető. Északi csatorna. Déli lépcsőház, ha az öreg nem beszélt hülyeséget.

Iren hozzátette:

– A keleti raktárfal alatt futó csatlakozó kőerek is gyanúsak lehetnek. Onnan jöttünk ki a kamrából. Ha a rendszer új útvonalat keres, érintheti.

Sorya döntött.

– Ma éjjel négy pontot figyelünk. Nem szétszakadva. Párokban. Minden párnál legyen valaki, aki érzi a rendet, és valaki, aki meg tud ölni bármit, ami előjön.

Rhovan felhúzta a szemöldökét.

– Végre egy műveleti terv, amiben világosan meg van nevezve a szakmai szerepem.

Selin szárazan felelt:

– A te szakmai szereped általában az, hogy leüts valamit.

– És mégis, milyen ritkán becsülitek ezt meg.

Sorya a kőasztalra mutatott.

– Kaelen velem jön. Iren a nyugati átvezetőhöz Selinnel. Rhovan az északi csatornához két emberrel. A déli lépcsőházhoz még két őrt küldünk. A keleti falat én akarom ellenőrizni Kaelennel, mert ha ott is megindul valami, az közvetlenül a torony alá fut vissza.

Selin rögtön tiltakozott.

– Nem. Kaelen nem jön sehová veled egyedül.

Sorya ránézett.

– Nem egyedül lesz velem.

– De én nem leszek ott.

– Nem lehetek két helyen egyszerre – mondta Sorya.

– Akkor én megyek vele, Iren meg megy a nyugatihoz valaki mással.

Iren nyugodtan közbeszólt.

– A nyugati pontnál a rendezővonal miatt jobb, ha én vagyok. Ha Erevat szivárgása ott erősödik, nekem kell felismernem a fordulást.

Selin megfeszült.

– Tudom. Ettől még nem tetszik.

Kaelen most szólalt meg.

– Soryával megyek.

Selin felé fordult.

– Persze, hogy ezt mondod.

– Azért mondom, mert így van értelme.

A nő pár másodpercig nézte, aztán olyan lassan bólintott, mintha közben minden idegszálát külön megfojtaná.

– Ha összeesel, megöllek.

Rhovan felnevetett.

– Ezt a motivációs rendszert tényleg valahol oktatni kéne.

A készülődés gyors volt.

Fegyverek. Lámpák. Kötelek. Két kis üveg a gyógyító asszonytól, amelyekre senki nem mert rákérdezni. Egy marék fehér por, amit Iren kért a kőjelek láthatóbbá tételéhez. Vizes rongyok. Két rövid síp, ha a kiáltás már nem elég. Az udvar közben teljesen sötétedett, a falakon a fáklyafény csíkokban futott végig.

Kaelen a kapuív alatt állt indulás előtt, és egy pillanatra lehunyta a szemét.

A város most másképp lélegzett.

Nem úgy, mint reggel.

Nem úgy, mint délután a fordítás után.

Hanem feszesebben.

Mint egy test, amely már tudja, hogy az igazi fájdalom nem mindig ott jön, ahol először megvágják.

Határ.

A szó a fejében maradt.

És vele együtt valami más is.

Nem a mélyből.

Nem a kapuból.

Hanem abból a régi örökölt vonalból, amelyet a horgonypont felismert benne.

Azt az undorító, makacs, fegyelmezett tudást hozta, hogy most már nem csak egy sebet kell őriznie.

Hanem egy egész várost úgy nézni, mintha annak kövei és falai húsból volnának.

Sorya megjelent mellette.

– Indulunk.

Kaelen kinyitotta a szemét.

– Igen.

A nő egy pillanatra végigmérte.

– Állsz még.

– Még.

– Jó. Maradj is így.

Elindultak a keleti fal irányába.

Mögöttük Selin és Iren a nyugati átvezető felé fordultak. Rhovan már az északi csatornához küldte az embereit, félhangosan káromkodva a kövekre, az éjszakára, a kapukra és valószínűleg az egész emberi történelemre. Ebben kivételesen nehéz lett volna nem egyetérteni vele.

Az éjszaka első igazi órája kezdődött.

És a város még nem tudta, hogy a következő támadás már nem alulról fog úgy jönni, mint egyetlen öklözés.

Hanem oldalról, repedéseken át.

Mint valami, ami megtanulta, hogy a világot nem mindig kell feltörni.

Elég, ha határrá teszi.

A keleti fal felé vezető út szűkebb volt, mint a főudvar. A kövek itt régebbiek, egyenetlenebbek, mintha a város ezen része nem akarta volna felvenni az új rend ritmusát. A lámpák fénye nem világította be teljesen az átjárókat, csak foltokban törte meg a sötétet, mint valami rosszul összerakott emlékkép.

Sorya elöl ment.

Nem gyorsan.

Pontosan.

Minden lépése mérve volt, nem a saját tempójához igazítva, hanem a környezethez. Figyelt. Nem csak nézett. Ez a kettő különbség az élet és a halál között most már egyértelműen látszott.

Kaelen mögötte haladt.

A mellkasa még mindig tiltakozott, de már nem akarta megállítani. Inkább figyelmeztette. Minden mozdulatnál egy halk jelzés: még itt vagyok, ne felejts el.

– Érzed? – kérdezte Sorya anélkül, hogy hátranézett volna.

– Igen.

– Ugyanaz?

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– Nem teljesen.

– Miben más?

A férfi pár lépésig nem válaszolt.

Nem azért, mert nem tudta.

Hanem mert pontosan tudta, és az nem tetszett neki.

– Szétszórtabb.

Sorya erre megállt.

Megfordult.

– Magyarázd.

Kaelen a falra tette a kezét.

A kő hideg volt.

Nem természetesen hideg.

Hanem az a fajta, ami nem tartozik oda.

– Odalent volt egy középpont. Egy irány. Még ha torz is volt, még ha idegen is, volt benne egy fókusz.

Felnézett.

– Itt nincs.

Sorya szeme összeszűkült.

– Tehát?

– Tehát nem egy helyről jön.

A nő lassan bólintott.

– Hanem több pontról egyszerre.

– Igen.

Sorya nem káromkodott.

Ez már önmagában rossz jel volt.

Továbbindultak.

A keleti fal alatti járat egy ponton kiszélesedett. Egy régi raktár maradványa lehetett. Falba vájt polcok, néhol még törött edények, rozsdás fémkeretek. A padló itt simább volt, mintha valaha sok ember járt volna rajta.

Most üres volt.

Túl üres.

Kaelen már azelőtt érezte, hogy megállna, hogy az agya utolérte volna.

A ritmus.

Nem egy helyről.

Több apró pontból.

Mint amikor egy tó felszínén egyszerre több helyen kezd fodrozódni a víz, és még nem áll össze hullámmá, csak jelzi, hogy valami alul mozog.

– Itt van – mondta halkan.

Sorya nem kérdezett vissza.

Csak körbenézett.

A falak.

A padló.

A mennyezet.

A levegő.

Aztán ő is érezte.

Nem úgy, mint Kaelen.

Nem mélyen.

Hanem felszínen.

Mint amikor a bőröd tudja, hogy valami nincs rendben, még mielőtt az eszed megfogalmazná.

– Hány pont? – kérdezte.

Kaelen lehunyta a szemét egy pillanatra.

– Három.

– Hol?

A férfi lassan megfordult.

– Ott. – a bal oldali fal alsó részére mutatott. – Ott. – a padló közepére. – És… – felnézett – …ott.

A mennyezet egyik repedésére.

Sorya állkapcsa megfeszült.

– Nem tetszik.

– Nekem sem.

Egy pillanatig nem mozdultak.

Aztán a padló közepén lévő pont megmozdult.

Nem látványosan.

Nem úgy, hogy felrepedt volna a kő.

Csak egy nagyon finom, alig észrevehető hullám futott végig rajta.

Mint amikor valaki alulról megérinti a felszínt.

Sorya azonnal hátralépett.

– Ne menj közelebb.

Kaelen már nem is akart.

A mellkasa alatt a ritmus hirtelen erősebben válaszolt.

Nem fájdalommal.

Hanem visszhanggal.

És ez valamiért sokkal rosszabb volt.

– Reagál – mondta.

– Mire?

– Rám.

Sorya oldalra nézett rá.

– Ez most nem megnyugtató.

– Nem is annak szántam.

A padló újra megmozdult.

Ezúttal a fal is.

A bal oldali kőréteg alatt valami sötétebb árnyalat jelent meg, mintha a kő mögött valami más anyag próbálna előrébb tolódni.

Nem tört át.

Még.

Csak nyomta.

A mennyezeten a repedésből apró por hullott le.

Sorya már emelte a kezét.

– Ha áttör, visszavonulunk.

Kaelen megrázta a fejét.

– Nem.

– Mi az, hogy nem?

– Ha most visszavonulunk, nem tudjuk meg, hogyan nyílik.

– Nem kell tudnunk, ha közben meghalunk.

Kaelen a padlóra nézett.

A hullámok ritmusa most már tisztább volt.

Három pont.

Egy rendszer.

De nem összehangolt.

Még nem.

– Most még külön vannak – mondta.

– És?

– Ha összeérnek, akkor lesz baj.

Sorya felhúzta a szemöldökét.

– Ez most még nem az?

– Ez még csak próbálkozás.

A nő egy másodpercig mérlegelt.

Aztán halkan káromkodott.

– Utálom, hogy ebben igazad van.

Kaelen lassan előrelépett egyet.

Selin most valahol messze volt.

És valószínűleg épp meg akart volna ölni ezért.

Jogosan.

A padló alatt a mozgás erősödött.

A falnál a sötétebb árnyalat már nem csak szín volt.

Valami textúra kezdett kialakulni.

Nem forma.

Nem még.

Csak idegenség.

A mennyezetről egy vékony repedés mentén fekete por kezdett hullani.

Sorya halkan megszólalt mögötte:

– Ha ez rossz irányba megy, kirángatlak.

– Tudom.

– És nem fog érdekelni, mit gondolsz róla.

– Az sem új.

A padló ekkor hirtelen egyetlen erősebb hullámot vetett.

És a három pont egy pillanatra összehangolódott.

Csak egyetlen szívdobbanásnyi időre.

De elég volt.

Kaelen mellkasában valami válaszolt.

Nem fájdalom.

Nem erő.

Hanem felismerés.

És ettől a gyomra jeges lett.

– Sorya… – kezdte.

De már késő volt.

A falból egy vékony, sötét repedés felnyílt.

Nem széles.

Nem látványos.

Csak egy ujjnyi.

De mögötte nem kő volt.

Hanem valami más.

Valami, ami nem ide tartozott.

A padló alatt a hullámok erősödtek.

A mennyezeti repedésből fekete por helyett most már apró, fényes szemcsék hullottak.

Mintha a kő elkezdene mássá válni.

Sorya azonnal mozdult.

– Most!

Kaelen nem hátrált.

Hanem előre nyúlt.

És ez az a pont, ahol egy normális ember azt mondaná, hogy megérdemli, ami történik vele.

Csakhogy ő már nem volt teljesen az.

A keze megállt a repedés előtt.

Nem ért hozzá.

De közel volt.

A mellkasában lévő idegen ritmus hirtelen pontosan ugyanarra az ütemre váltott, mint a három pont.

És egy pillanatra…

Minden megállt.

A hullámok.

A por.

A repedés.

Mintha az egész rendszer visszatartaná a lélegzetét.

Sorya mögötte dermedten állt.

– Mit csináltál…?

Kaelen hangja alig volt több suttogásnál.

– Nem én.

A következő pillanatban a repedés nem kifelé tört.

Hanem visszahúzódott.

A padló kisimult.

A fal sötétsége eltűnt.

A mennyezeti por megszűnt hullani.

Csend.

Teljes.

Túl gyors.

Sorya lassan kifújta a levegőt.

– Ezt… magyarázd el.

Kaelen hátralépett.

A mellkasa most már tényleg fájt.

De nem ez volt a legnagyobb baj.

– Nem támadt – mondta. – Visszavonult.

– Miért?

A férfi ránézett.

– Mert felismert.

Sorya szeme összeszűkült.

– Mit?

Kaelen egy pillanatra nem válaszolt.

Aztán kimondta.

– Hogy én már átmentem rajta.

Csend.

Az a fajta, ami után általában valaki nagyon rossz döntést hoz.

Sorya lassan bólintott.

– Akkor most van egy emberünk, aki meg tud állítani egy nyílást.

Kaelen megrázta a fejét.

– Nem.

– Az előbb megtetted.

– Az előbb… visszatartott.

– Ez ugyanaz.

– Nem – mondta halkan. – Mert nem én döntöttem.

Sorya erre nem felelt rögtön.

Aztán nagyon csendesen mondta:

– Akkor ideje lesz megtanulnod.

Kaelen lenézett a kezére.

Nem remegett.

Ez még rosszabb volt.

Mert azt jelentette, hogy a teste már kezd alkalmazkodni.

És az alkalmazkodás ebben a világban ritkán jelentett jót.

Odakint valahol megszólalt egy jelző síp.

Egy.

Aztán kettő.

Sorya felkapta a fejét.

– Az északi csatorna.

Kaelen már fordult is.

– Rhovan.

– Igen.

– Akkor most kezdődik igazán.

A jelző síp másodszor már hosszabban szólt.

Nem pánikjel volt.

Az rosszabb lett volna.

Ez a fajta hang viszont azt jelentette, hogy valami még nem tört át teljesen, de már elég közel van hozzá ahhoz, hogy az ember gyomra összeránduljon tőle. Rendes kis éjszakai ajándék. A város tényleg tudta, hogyan tartsa frissen a rémületet.

Sorya már fordult is kifelé a keleti járatból.

– Futsz? – kérdezte Kaelentől.

– Igen.

– Hazudsz.

– Kicsit.

– Akkor gyerünk így.

Nem vesztegették az időt. A keleti fal alatti régi raktárból kiérve már szűkebb utcákon vágtak át, a kövek között fáklyafény remegett, az emberek félrehúzódtak előlük, még ha nem is tudták pontosan, mi történt. A város ilyenkor úgy mozdult, mint egy megsebesített állat, amely még nem omlott össze, de már minden izma a következő ütésre vár.

Kaelen futott.

Nem szépen.

Nem könnyedén.

Hanem azzal a kemény, fogcsikorgatós mozgással, amellyel az ember nem azért halad, mert bírja, hanem mert nincs joga megállni. A mellkasa minden harmadik lépésnél beleszúrt, a horgonypont emléke a talpából a gerincéig futott, és valami új, hideg figyelem már előre az északi csatorna felé húzta.

– Még mennyi? – kérdezte rekedten.

– Két forduló, aztán lépcső – vágta rá Sorya.

A harmadik sarok után újabb síp szólt.

Ezúttal rövidebb.

Közelebb.

Sorya arca megkeményedett.

– Már ott vannak.

– Ezt reméltem.

– Én nem.

Felértek az északi csatorna felső kőpereméhez.

A hely nappal is ronda volt. Éjjel csak őszintébb lett. A csatornafal régi, nedves kövei között fekete víz csordogált, a mélyebb árkokból hideg levegő húzott fel, és a fal alsó részén több helyen olyan repedések futottak, amelyeket normális ember legfeljebb akkor vizsgál meg közelről, ha valaki fegyvert tart a fejéhez.

Most Rhovan állt a középső peremnél, két őrrel, és pontosan úgy nézett ki, mint aki legszívesebben megverné az egész szerkezetet, csak még nem találta meg hozzá a megfelelő méretű követ.

– Végre – mordult fel, amikor meglátta őket. – Már azt hittem, mire ideértek, nekem kell kitalálnom, hogyan beszélgessek egy falrepedéssel.

Kaelen lassított, de nem állt meg rögtön.

– Mi történt?

Rhovan oldalra mutatott.

– Először csak nedvesedésnek látszott. Aztán a középső csatornaív alatt a fekete csík elkezdett lüktetni. Nem úgy, mint a nyugatinál. Ez mélyebbről tolja. Kétszer megpróbált kijönni, de valamiért mindig visszaesett.

Sorya egyből kérdezett.

– Valamiért?

Rhovan Kaelenre nézett.

– Igen. Ugyanazért a valamiért, ami most már rád néz minden rohadt kőből.

Kaelen odament a repedéshez.

Az északi csatornafal alsó harmadában valóban ott húzódott a fekete csík. Nem egyszerű elszíneződés volt. Inkább olyan, mintha a kő saját erezete alatt valami más próbálna élő mintát nyitni. A repedés szélei üvegesen fénylettek. Nem víztől. Valami idegen, száraz csillogástól.

És a ritmus…

Más volt, mint a nyugatinál.

Sűrűbb.

Feszültebb.

De ugyanabból a családból való. Mintha ugyanaz a szörny más nyelven próbálna beszélni.

Kaelen leguggolt.

A repedés erre azonnal reagált.

Nem tört fel.

Csak megfeszült.

A fekete vonal közepe enyhén kidudorodott, majd visszahúzódott. Mintha a fal mögött valami odabentről rátenyerelne a kőre, hogy kitapogassa, ki áll a másik oldalon.

Rhovan ezt látva elhúzta a száját.

– Hát ez rohadtul nem kedves.

Sorya a csatornaív felső részét figyelte.

– Itt nem szivárgás lesz. Ez áttörést keres.

Kaelen bólintott.

– Igen.

– Ugyanaz a módszer, mint a keleti falnál?

A férfi hallgatott pár másodpercet.

– Nem.

– Miben más?

Kaelen a repedésre nézett.

– Ez agresszívebb. Nem több pontból dolgozik. Egyet feszít. Gyorsan. Mintha tesztelné, meddig bírja a fal.

Rhovan felhorkant.

– Micsoda megkönnyebbülés. Tehát itt nem szépen terjed, csak egyszerűen be akarja verni az ajtót.

– Röviden igen – mondta Kaelen.

Az egyik őr megszólalt mögöttük.

– Akkor mit csinálunk?

Ez volt az a pillanat, ahol a rossz válaszok száma jelentősen meghaladta a jókét.

Sorya végignézett a falon, a csatorna peremén, a környező köveken.

– Először biztosítjuk a környéket. Ha itt tör át valami, nem akarom, hogy a keskeny átjáróban szoruljunk rá.

Rhovan rögtön bólintott.

– Két ember vissza a felső fordulóhoz. Ha azt mondom futás, nem hősködtök. Rohantok. Ha valami kijön, nem álltok elé. Szóltam.

A két őr azonnal mozdult.

Kaelen közben nem vette le a szemét a repedésről.

A ritmus erősödött.

Nem folyamatosan.

Hullámokban.

Három gyors lökés. Szünet. Két lassabb. Szünet.

Valamiért ismerős lett.

Nem hangként.

Nem mintaként.

Hanem idegrendszeri undorként. Mintha a teste előbb ismerte volna fel, mint az elméje.

– Ez tanul – mondta halkan.

Sorya ráfordult.

– Biztos?

– Igen.

Rhovan felmordult.

– Azt hittem, a kapcsolatot elvágtuk.

– A középpontnál igen – felelte Kaelen. – De ez most nem engem tanul közvetlenül. A város szerkezetét figyeli. A gyengébb pontokat.

Sorya arca ettől még élesebb lett.

– Tehát a határt tapogatja.

Igen.

Most már ez volt a neve. És ettől minden még kellemetlenebbül pontos lett.

Kaelen lassan felemelte a kezét a repedés fölé.

Rhovan azonnal mordult rá.

– Ne nyúlj hozzá.

– Nem fogok.

– Ezt egyszer már hallottam tőled valami hasonló helyzetben.

– És mégis életben vagyunk.

– Vitatnám a minőséget.

A repedés újra kidudorodott.

Ezúttal jobban.

A kő szélein hajszálvékony fekete pókháló futott szét, aztán visszahúzódott. Nem robbanásszerűen. Inkább úgy, mint amikor valaki próbálja eldönteni, hol érdemes először belevágni a falba.

Sorya ekkor röviden kérdezte:

– Meg tudod állítani ugyanúgy, mint a keletinél?

Kaelen ezt most nem válaszolta meg rögtön.

Mert az igazság az volt, hogy nem tudta.

A keletinél valami ösztönösen visszahúzódott előle. Ott nem akart teljes áttörést. Itt viszont a nyomás nyersebb volt. Nem oldalasan keresgélt. Erőből próbált.

– Nem ugyanúgy – mondta végül.

– Az mit jelent?

– Azt, hogy ha most csak ráteszem a jelenlétemet, lehet, hogy megtorpan. De lehet, hogy inkább nekifeszül.

Rhovan vállat vont.

– Csodálatos szakmai bizonytalanság.

– Nálad legalább következetes – jegyezte meg Sorya.

Kaelen lehunyta a szemét egy pillanatra.

A repedés ritmusa a mellkasában visszhangzott.

És akkor megértette, mi a különbség.

A keleti falnál a nyomás szétszóródott, mert új utat keresett.

Itt viszont már talált egyet.

Vagy legalábbis azt hitte.

Ezért nem pusztán elijeszteni kell.

Hanem megtéveszteni.

A felismeréstől a gyomra megfeszült.

– Sorya.

– Igen?

– Azt kell elhitetnünk vele, hogy ez az út nem vezet sehová.

Rhovan felnevetett. Röviden, rosszkedvűen.

– Hát persze. Be kell csapnunk egy kaput. Mert ma még nem volt elég abszurd a nap.

Sorya viszont már dolgozott a gondolaton.

– Hogyan?

Kaelen a repedésre mutatott.

– Ez nem Erevat teljes nyoma. Csak a kifordult maradéka. Ha rá tudjuk húzni a fordított irány emlékét, akkor a fal nem átjárónak válaszol rá, hanem vakpontnak.

Sorya szeme összeszűkült.

– Ezt gyorsabban és emberibben.

Kaelen ingerülten kifújta a levegőt.

– Azt kell éreznie, hogy itt már lezárt rend van. Mintha a fal mögött ugyanaz a fordítás várná, mint a középpontnál. Ha azt hiszi, hogy ide nem tud helyesen kapcsolódni, mást keres.

Rhovan szája sarka megfeszült.

– Tehát hazudunk neki.

– Igen.

– Na végre valami igazán emberi módszer.

Sorya már döntött.

– Mi kell hozzá?

Kaelen körbenézett.

A csatornafal. A repedés. A kőív. A nedves hideg. A helynek megvolt a saját ritmusa, csak sérült.

– Három pont kell – mondta. – Nem teljes tartás, csak jelzés. Én a repedés elé állok. Te a felső íven fogod a rendet. Rhovan…

Rhovan felvonta a szemöldökét.

– Kitalálom. Én leszek megint a ronda rész.

– A jobb oldali támaszkőnél ütöd meg a visszhangot, amikor mondom – felelte Kaelen.

– Tényleg csodás. Már a köveket is ütésre nevelem.

Sorya nem foglalkozott vele.

– Megcsináljuk. De ha ez szétszalad, visszavonulunk azonnal.

Kaelen bólintott.

– Igen.

– És most ne mondd úgy, mintha csak azért egyeznél bele, mert úgyis a saját fejed után mész.

Kaelen rápillantott.

– Kár, hogy már ismersz.

A repedés újra megmozdult.

Nem volt idő több beszédre.

Sorya felugrott a felső csatornaív peremére. Nem könnyedén. Nem látványosan. Egyszerűen úgy, ahogy az ilyen nők mozognak, amikor eldöntötték, hogy még ma nem hajlandók meghalni. Rhovan a jobb oldali támaszkőhöz állt, markolatát a kőélre tette, és úgy nézte a falat, mintha személyesen sértette volna meg.

Kaelen előrelépett a repedés elé.

Nem érintette.

Csak megállt.

A fekete vonal erre azonnal feszesebb lett. A kő széleiben szétfutó sötét pókháló egy pillanatra megmerevedett, mintha odabent valami felismerné az akadályt, de még nem döntötte volna el, nekimegy-e vagy megkerüli.

– Most – mondta Kaelen halkan.

Sorya a felső íven a tenyerét a kőre szorította.

Nem teljes Erevat-jellel.

Csak a fordított rend puszta emlékével. Elég volt. A csatornaív köve enyhén, hidegfehér derengéssel válaszolt. Nem szépen. Nem tisztán. De annyira igen, hogy a rendszer kapjon egy hazug emléket arról, hogy itt már egyszer megfordították.

– Rhovan – mondta Kaelen.

– Mindig én jövök a legszebb résznél.

A férfi teljes erejéből ráütött a jobb oldali támaszkő élére.

A hang nem csattant.

Mélyebb volt annál.

Egy tompa, csontos rezonancia futott végig a csatornafal ívén, végig a repedés peremén, és visszakanyarodott a fekete vonal közepe felé.

A hatás azonnali lett.

A repedés nem tágult tovább.

Nem tört át.

Hanem habozott.

És ez elég volt.

Kaelen ekkor rátette a tenyerét a repedés melletti kőre.

A fájdalom azonnal beléhasított.

Nem a horgonypont vakító kínja.

Valami szűkebb, alattomosabb. Mintha egy keskeny csatornán át próbálnának valamit a bőre alá nyomni. A mellkasában ülő idegen ritmus erre egyszerre válaszolt. Nem engedte át. Hanem ráfeszült.

A fal mögötti nyomás megbicsaklott.

A fekete vonal közepe beesett.

A pókháló szélei visszahúzódtak.

A repedés úgy remegett meg, mint egy rossz döntés, amit az utolsó pillanatban mégsem vállalnak be.

– Tartsd! – vágta rá Sorya.

Kaelen tartotta.

Fogcsikorgatva.

Nem erőből.

Emlékből.

Abbó1 a fordított mozdulatból, amit Erevat rendje belévert. Abból a keserű felismerésből, hogy most már ő maga is része lett a határnak. Nem csak őrizte. Viselte.

A repedés még egyszer nekifeszült.

Gyorsabban. Dühösebben.

Aztán hirtelen visszaesett.

Nem szűnt meg.

Csak lecsúszott mélyebbre a kő alá.

A csatornafal végigrezgett. A felső ívről finom por hullott. A fekete csík elhalványult, és a helyén csak egy hajszálvékony, fáradt sötét vonal maradt. Olyan, mint egy sebhely, amely még nem gyógyult be, de most legalább nem vérzik tovább.

Csend lett.

Rhovan volt az első, aki megszólalt.

– Na jó. Ezt most kivételesen elismerem. Ez kifejezetten ronda volt, de működött.

Sorya lassan levette a kezét a felső ívről, aztán leugrott a peremről.

– Meddig?

Kaelen még mindig a falnál térdelt.

A tenyerét nem húzta el rögtön. A kő lassan hűlt vissza alatta.

– Nem tudom.

– Közelítőleg.

– Hajnalig talán.

Rhovan felhorkant.

– Csodás. Megnyertünk három órát, és közben majdnem összeházasodtál egy csatornafallal.

Kaelen fáradtan elvette a kezét a kőről.

A tenyere belső oldalán vékony fekete por ült. Nem égett. Nem mart. De nem is tetszett neki.

Sorya észrevette.

– Mutasd.

A férfi odanyújtotta.

Sorya nem érintette meg rögtön, csak nézte.

– Ez új.

– Igen.

Rhovan közelebb lépett.

– Ez most fertőzés, áldás, vagy valami undorító köztes állapot?

Kaelen felállt. Lassan. A tenyere közben mintha belülről is hidegebb lett volna.

– Még nem tudom.

– Mesés – mordult Rhovan. – Már hiányzott ez a válasz.

A felső forduló felől gyors léptek zaja hallatszott. Az egyik őr rohant vissza, zihálva.

– Jel a nyugati átvezetőtől!

Sorya azonnal felé fordult.

– Mi?

– Selin üzeni, hogy a fodrozódás nem nőtt, de a kőmedence körüli falon három új vonal jelent meg. Iren szerint ezek nem áttörések. Minták.

Kaelen ettől megmerevedett.

– Minták?

Az őr bólintott.

– Azt mondta, valami írni kezd.

Rhovan úgy nézett az égre, mintha komolyan fontolgatná, hogy most már inkább személyesen veszekszik a teremtéssel.

– Kiváló. Most már a kövek írnak is. Mit ne mondjak, egészen hiányzott ez a fejlemény.

Sorya viszont már mozdult.

– Megyünk.

Kaelen egy lépést tett, aztán a mellkasa belesajdult olyan élesen, hogy kénytelen volt megállni.

Sorya azonnal észrevette.

– Baj?

– Nem.

Rhovan szárazon felmordult.

– Ez az ember egyszer a saját beleit fogja a kezében tartani, és akkor is azt mondja majd, hogy „nem”.

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– Menni tudok.

– Szarul – tette hozzá Rhovan.

– Igen.

– Akkor gyerünk szarul.

Elindultak a nyugati átvezető felé.

Az éjszaka most már teljesen ráült a városra. A fáklyák fénye szűk aranyfoltokban mozgott a köveken, a mélyebb utcák sötétje vastagabb lett, és minden lépésnél úgy tűnt, mintha maga a fal is hallgatózna. A város ilyenkor már nem csak hely volt. Idegrendszer lett. Minden repedése, minden vízcsíkja, minden visszhangos fordulója számított.

És most már tudták, hogy a másik oldal ezt ugyanígy látja.

A nyugati átvezetőhöz érve Selin már ott állt a kőmedence mellett, Irennel együtt. A nő rögtön Kaelenre nézett. Nem kérdezte meg, miért tartott ilyen sokáig. A tekintetéből látszott, hogy a válaszok nagy részét sejti, és egyik sem tetszik neki.

– A csatornafal? – kérdezte.

– Visszahúztuk – felelte Sorya.

Selin szeme Kaelen tenyerére siklott.

– És mi ez?

– Ezt majd később gyűlöljük – mondta Rhovan. – Most mutasd, mit csinál a fal.

Iren a kőmedence fölötti nyugati falszakaszra mutatott.

Valóban ott voltak.

Három új vonal.

Nem repedések.

Nem természetes eresedések.

Száraz, feketésszürke minták, mintha valaki a kő belső rétegéből írná kifelé őket. Az első ívként kanyarodott lefelé. A második megtört vonal volt. A harmadik egy majdnem zárt kör, alul nyitva.

Kaelen ettől hideget érzett a gyomrában.

Nem azért, mert felismerte teljesen.

Hanem mert túl közel állt valamihez, amit már látott.

Iren halkan mondta ki:

– Ez válasz.

Sorya ránézett.

– Mire?

Iren Kaelenre nézett, nem rá.

– Arra, amit a toronyban kimondtunk.

Selin lassan kifújta a levegőt.

– Akkor most már nem csak nyomást tol. Üzen.

Rhovan odabökött a minták felé.

– Remek. És mit ír ez a kis köves rémálom?

Kaelen közelebb lépett.

A három jel most már nem tűnt véletlennek. Az elsőben ott volt a fordított ív torz emléke. A másodikban valami megszakított rend. A harmadikban pedig…

A nyitott kör.

Ugyanaz a hiány, amit a vakívnál is látott.

Csak itt nem emlékként.

Hanem fenyegetésként.

– Azt mondja, hogy érti a fordítást – mondta halkan.

Csend.

Sorya kérdezte ki elsőnek.

– És?

Kaelen nem akart szépíteni.

– És azt is, hogy keres hozzá ellenirányt.

Rhovan felhorkant.

– Micsoda figyelmes, tanulékony szörnyeteg.

Selin állkapcsa megfeszült.

– Magyarul?

Iren válaszolt most.

– Nem ugyanúgy fog próbálkozni legközelebb. Már nem kifelé feszít nyersen. Olyan rendet keres, amivel visszaforgathatja a fordítást maga felé.

Kaelen bólintott.

– Igen. És a minták alapján nem a középpontnál kezdi majd.

Sorya szeme összeszűkült.

– Hanem?

Kaelen végignézett a falon, a kőmedencén, a környező csatlakozó íveken.

A felismerés lassan, undorítóan pontosan állt össze.

– Rajtunk.

Selin rögtön ráfordult.

– Micsoda?

– A határ már nem csak a város köveiben van – mondta Kaelen. – Hanem azokban is, akik hozzáértek. Akik tartották. Akik kimondták a nevet. Akik fordítottak rajta.

Rhovan egy pillanatra elhallgatott. Az ritka jelenség volt. Megérdemelt volna valami emléktáblát.

Iren volt az első, aki rendesen megértette.

– Téged. Engem. Talán Selint is, amiért tartott a középpontnál.

Kaelen lassan bólintott.

– Igen.

Selin erre olyan csendesen káromkodott, hogy attól minden szó rondább lett, mint ha ordította volna.

Sorya nem mozdult rögtön.

– Akkor mostantól nem csak a falakat figyeljük.

– Nem – mondta Kaelen. – Egymást is.

Rhovan végre visszakapta a hangját.

– Mesés. Már az is kevés volt, hogy a város bármelyik köve meg akarhat ölni. Most már ti is potenciális átjárók vagytok.

– Még nem átjárók – mondta Iren.

– Köszönöm ezt a megnyugtató finomítást.

Iren nem sértődött meg. Most nem volt rá ideje.

– Inkább kapcsolódási pontok.

Rhovan az égnek fordította az arcát.

– Tényleg, sokkal jobb.

Sorya ekkor döntött.

– Akkor mostantól senki a szűk körből nem marad egyedül. Sem egy pillanatra. Kaelen, Iren, Selin, én. Mindig látótávolság vagy közvetlen őrség. Ha valakinél új ritmus, szokatlan hideg, látáselcsúszás, idegen gondolat, fekete por vagy kőjel jelenik meg, azonnal jelenti. Nincs hallgatás. Nincs hősködés. Nincs „majd kibírom”.

Selin azonnal Kaelenre nézett ennél a résznél.

A férfi megadóan kifújta a levegőt.

– Igen.

– Ezt majd később ellenőrzöm – mondta a nő.

Sorya folytatta.

– A nyugati mintákat nem töröljük le. Figyeljük. Ha változnak, az lesz az első jel. Rhovan, a csatornafalhoz két új embert küldesz. Iren, te velem maradsz. Kaelen…

– Nem megyek vissza pihenni – vágta rá a férfi.

Sorya ránézett.

– Nem ezt akartam mondani. Azt akartam, hogy te most velem jössz a központi udvarba. A mintákat le fogod rajzolni emlékezetből. Mind a hármat. A keletit, az északit és ezt.

Kaelen ettől megállt egy ütemre.

Mert igaza volt.

A határ több ponton beszélt. Ha ugyanabból a torz rendből jönnek a jelek, akkor az összerakásuk többet mondhat, mint egyetlen repedés önmagában.

– Rendben – mondta.

Rhovan vigyora keserű volt.

– Látod, máris jobb. Most már nem csak meghalni fogunk, hanem jegyzetelni is közben.

Selin hidegen odaszólt neki:

– Te egyszer tényleg valami ronda módon leszel hasznos, és akkor kénytelen leszek megdicsérni.

– Megtisztelő lenne.

A nyugati falnál még egyszer ellenőrizték a mintákat. Nem mozdultak tovább. A kőmedence fodrozódása is nyugodtabb lett. Nem szűnt meg. Csak várakozásba húzódott. Mint valami, ami most már tudja, hogy figyelik, és ettől elővigyázatosabb.

Visszaindultak a központi udvar felé.

Az éjszaka súlya közben tovább nehezedett a városra. A falakon járó őrök alakja fekete árnyként mozgott a fáklyafény mögött. Valahol egy kutya felvonyított, aztán elhallgatott. A tűzmedencék körül kevesebben mozogtak már, de senki nem feküdt le nyugodtan. Az ilyesmihez legalább egy ép világ kellene.

A kőasztalnál végül négy lámpást raktak körbe. A gyógyító asszony tintát, sötét hamut és három simított fatáblát tett le eléjük. Nem kérdezett semmit. Látta Kaelen tenyerét. Látta Iren arcát. Látta Selin túl feszes hallgatását. Ennyi elég volt neki ahhoz, hogy tudja, ez már nem az a fajta éjszaka, amikor a sebek csak húsban nyílnak.

Kaelen leült.

A tenyere még mindig hidegebb volt a kelleténél.

Elővette az első táblát.

És rajzolni kezdett.

Először a keleti hárompontú nyitási mintát. Azt, amelyik szétszórtan próbált utat találni.

Aztán az északi repedés egyetlen, agresszív feszítését.

Végül a nyugati három választjelet.

Iren csendben figyelte. Sorya a vállán túl nézte. Selin mellette állt, karba tett kézzel, mintha puszta jelenléttel is meg tudná akadályozni, hogy a fatáblákból egyszer csak valami ronda kússzon elő.

Rhovan egy idő után odahajolt.

– Na most már tényleg kezd úgy kinézni, mint valami beteg családfa.

Kaelen nem nézett fel.

De a mondat beült.

Beteg családfa.

Vérvonal.

Örökség.

Fordított küszöb.

Határ.

És akkor hirtelen meglátta.

Nem a teljes megoldást.

Csak a formát.

A keleti jel három pontja, az északi egyenes áttörése és a nyugati válaszívei nem különálló próbálkozások voltak.

Hanem sorrend.

Nem egy helyhez kötve.

Hanem működéshez.

– Sorya – mondta halkan.

A nő közelebb hajolt.

– Mi az?

Kaelen a három táblára mutatott.

– Ez nem három külön fenyegetés.

– Hanem?

A férfi lassan felnézett.

– Ugyanannak a következő mozdulatai.

Csend.

Iren elsőként értette meg teljesen.

– Felmérés. Feszítés. Válasz.

Kaelen bólintott.

– Igen. Először szétszórtan kitapogatja a határt. Aztán egy gyenge pontot teljes erővel támad. Ha visszaverjük, választ ír. Nem csak dühből. Tanulva.

Rhovan szája sarka megfeszült.

– Tehát már van mintázata a rohadéknak.

– Igen – mondta Kaelen. – És ha ez minta, akkor a következő lépése sem lesz véletlen.

Selin szűken kérdezett.

– Mi jön most?

Kaelen lenézett a táblákra.

A három jel együtt már nem szörnyetegnek tűnt.

Hanem logikának.

És ettől lett igazán gyomorforgató.

– Bevésés – mondta.

Sorya szeme összeszűkült.

– Mit értesz ezalatt?

– A következő körben már nem csak keresni fog és nem csak támadni. Nyomot akar hagyni. Olyan pontot, amit később újra használhat.

Iren nagyon halkan mondta ki a legrosszabb részt:

– Egy embert.

Kaelen ránézett.

– Igen.

A levegő azonnal megfeszült körülöttük.

Selin lassan leengedte a karját.

– Nem.

Sorya most nem csitította.

Mert nem volt mit csitítani.

Kaelen is ezt érezte.

– A határ köveiben már figyelt. A falakat már feszítette. A választ már kiírta. A következő lépésnél olyan hordozót keres, ami mozog. Ami közel megy a többi ponthoz. Ami nem fal.

Rhovan káromkodott.

Ritkán mondott olyat, amiben ennyi valódi düh volt, nem csak szokás.

– És szerinted ki lesz az a szerencsés?

Kaelen nem válaszolt rögtön.

Mert nem akarta kimondani.

De attól még ott állt köztük a válasz, mint valami rothadt, biztos dolog.

Akik már hozzáértek a rendhez.

Akikben már visszhangzik.

Akik már részben hordozzák.

Selin észrevette az arcán.

– Ne.

Iren is látta.

Sorya már tudta.

Rhovan csak lassabban ért oda hozzá, de amikor elért, úgy nézett rájuk, mintha legszívesebben szétverte volna a fatáblákat, a jeleket és magát az egész történelmet.

Kaelen végül kimondta.

– Minket fog először próbálni.

A lámpák fénye csendesen remegett a kőasztalon.

Odakint az éjszaka tovább sűrűsödött.

A lámpák fénye nem adott meleget.

Csak körvonalakat.

A kőasztal fölé hajló arcokat, a fatáblákra karcolt jeleket, Kaelen ujjain a fekete por maradékát, Selin megfeszült állkapcsát, Iren túl nyugodt tekintetét, Rhovan vállában azt a feszültséget, amelyet már csak káromkodással tudott kezelni, és Sorya arcán azt a kíméletlen összerakottságot, amely mindig akkor keményedett meg igazán, amikor a helyzet végre elég rossz lett ahhoz, hogy ne maradjon benne semmi kényelmes bizonytalanság.

A mondat után egy ideig senki nem szólt.

Nem azért, mert ne lett volna mit mondani.

Hanem mert mindegyikük pontosan tudta, hogy ettől a ponttól a következő hibát már nem lehet pusztán rossz döntésként kezelni. Ha a határ valóban embert keres, akkor a falak és repedések eddigi rémülete csak előjáték volt. Ettől kezdve minden pillantás, minden későn észrevett mozdulat, minden félrenyelt csend veszélyforrássá válik. Milyen szép kis közösségi élmény. Az emberi összetartás és a kölcsönös gyanakvás végre kézen fogva sétálhatnak be ugyanabba az éjszakába.

Selin volt az első, aki megszólalt.

– Akkor ezt most nagyon tisztán mondjuk ki – mondta halkan, de a hangja úgy vágott át a csendben, mint penge a nedves bőrön. – Ha valamelyikünk furán kezd viselkedni, azt nem fogjuk szépen kivárni.

Rhovan felhorkant.

– Ez legalább becsületes. Már kezdtem aggódni, hogy körülményeskedni fogunk.

Sorya nem nézett rá.

– Pontosan. Nincs udvariasság. Nincs sértődés. Nincs „biztos csak fáradt vagyok”. Ha valaki késve reagál, ha elcsúszik a tekintete, ha idegen ritmus jelenik meg rajta, ha a bőrén új jel nyílik, vagy olyan szót mond, amit nem tud megmagyarázni, azt azonnal kivesszük a körből.

Iren lassan bólintott.

– És nem marad egyedül.

Kaelen felnézett rá.

– Nem.

Selin rögtön hozzátette:

– De nem is szabadon.

Ez már megült köztük.

Mert igaz volt.

Mert ronda volt.

Mert egyikük sem volt olyan ostoba, hogy megsértődjön az igazság formáján, amikor már a tartalma is elég undorító.

Rhovan végül kimondta azt, amit a többiek már úgyis tudtak.

– Tehát mostantól egyszerre vagyunk egymás védői és őrei. Micsoda meghitt kis társaság lettünk.

Sorya végigsimította a fatáblák szélét.

– Nem örömből. Kényszerből.

– Attól még gyűlöletes – mondta Rhovan.

– Ezt most senki nem vitatja – felelte Selin.

Kaelen közben a három jelrendszert nézte. Kelet. Észak. Nyugat. Felmérés, feszítés, válasz. És a következő lépés: bevésés. Nem teljes áttörés. Nem azonnali pusztítás. Hanem maradandó kapcsolódás. Egy olyan pont, amelyet később újra meg lehet találni. A határ nem csak át akar jönni. Tartós helyet keres. Ez volt a legrosszabb benne. Nem vak tombolás. Hanem építkezés. Minél értelmesebbnek látszik valami ebből az egészből, annál kevésbé lehet egyszerűen legyőzni.

– Mikor? – kérdezte Sorya.

Kaelen a fatáblákon húzta végig a tekintetét.

– Ha ugyanazt az ütemet tartja, nem sokára.

– Ez mennyire konkrét? – kérdezte Selin.

– A nyugati válaszjel már megszületett – mondta Iren. – A bevésés azután jön. Ha a rend következetes marad, még ezen az éjszakán.

Rhovan kifújta a levegőt.

– Remek. Akkor legalább nincs időnk idegeskedni. Szép kis emberbarát tempó.

A gyógyító asszony, aki eddig csendben állt a kőasztal mellett, most megszólalt.

– Akkor ezt is tisztázzuk. Ha valóban testet keres, először nem teljes megszállás lesz.

Mindenki felé fordult.

A nő nem szerette, ha félbeszakítják, és most végképp nem volt hozzá hangulata.

– Nyomot hagy. Ritmust ültet. Visszajáró érzést. Lehet hideg a végtagban, szokatlan zsibbadás, idegen mondat a nyelv szélén, vagy olyan mozdulat, amit az illető csak utólag fog fel. Az első jelek általában nem látványosak. Pont ez bennük a legszebb. Mire az ember komolyan veszi, addigra a minta már dolgozik.

Selin ettől még sápadtabb lett, bár ezt valószínűleg senki más nem látta volna meg rajta első pillantásra.

– És ezt ki tudod szedni belőlünk?

A gyógyító asszony nem hazudott.

– Nem tudom.

Rhovan az égnek emelte a tekintetét.

– Hát persze, hogy nem.

– De – folytatta a nő szárazon – korán felismerve talán meg lehet törni. Fájdalommal. Ellensúllyal. Ritmusváltással. Vagy olyan erős saját kötődéssel, amitől nem tud rendesen ráülni az idegen minta.

Kaelen felkapta a fejét.

– Kötődés.

Iren rögtön értette, merre fordul benne a gondolat.

– Visszahorgonyzás.

A gyógyító asszony bólintott.

– Igen. Az élők közé. A saját testhez. A saját szokáshoz. A saját emberhez.

Rhovan elvigyorodott, de most nem jókedvből.

– Milyen szívhez szóló. Most már hivatalosan is az fog megmenteni minket, ha eléggé ragaszkodunk egymáshoz. Csodás.

Selin szárazon odavetette:

– Tőled biztos nem.

– Ezt fájdalmasan korán megértettem.

Sorya azonban már a lényeget rakta össze.

– Akkor párokat nem csak őrség szerint adunk. Hanem kötődés szerint.

Csend.

Most másféle.

Mert ez már túl közel ment.

Kaelen tudta, mielőtt kimondják. Iren is. Selin arcán egyetlen árnyalatnyi mozdulattal látszott, hogy ő is. Rhovan pedig, átkozott módon, szintén. Nehéz úgy tartani a pimaszkodást, ha közben az ember tényleg lát.

– Kaelen mellé Selin – mondta végül Sorya. – Iren mellé én.

Rhovan felhorkant.

– Természetesen. A világ legsebezhetőbb két emberét összekötjük azzal a két személlyel, akik legkevésbé fogják hagyni, hogy széteszenek.

– Igen – mondta Sorya. – Pontosan.

A férfi vállat vont.

– Akkor legalább van logika a rémálomban.

Selin egyetlen pillanatra Kaelenre nézett.

Nem hosszabban.

Nem puhábban.

Csak tisztán.

És ebben több volt, mint amennyit bármelyikük szívesen szóvá tett volna.

Kaelen visszanézett rá.

– Ez nem tetszik neked.

– Neked sem – mondta a nő.

– Nem.

– Akkor legalább ebben is egyetértünk.

Sorya közben már a következő lépést rakta össze.

– Nem várjuk meg, amíg valamelyikünkön megjelenik az első jel. Előbb mi mozdulunk. A következő körben ki kell derítenünk, hol akar bevésni. Nem a falban. A rendben. Vagyis melyikünk a legalkalmasabb neki.

Rhovan szája megrándult.

– Ettől hányingerem lett, és még nem is vacsoráztam.

Iren lassan megszólalt.

– Nem biztos, hogy az a legalkalmasabb, aki a legerősebben hordozza Erevat nyomát.

Kaelen ránézett.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy az idegen rend nem feltétlenül a legerősebb pontra ül rá először. Hanem arra, amelyik a legkönnyebben megkerülhető. Aki tart, azt nehezebb kifordítani. Aki rendez, azt nehezebb áthangolni. De aki kapcsolatot ad…

Selin itt közbevágott.

– Fejezd be rendesen.

Iren nem kerülte meg.

– Téged is próbálhat.

A szó úgy ült meg az udvar fölött, mintha a levegő maga is nehezebb lett volna tőle.

Selin állt egy darabig mozdulatlanul.

Aztán nagyon halkan megkérdezte:

– Mert tartottam őt a körnél?

– Igen – mondta Kaelen. – És mert amikor a második fordításnál megtartottál, az érintésed nem csak fizikai volt a rendszerben. Egy pillanatra összekötött.

Rhovan félrebillentette a fejét.

– Hát ez kibaszottul romantikus és borzalmas egyszerre.

– Kuss – mondta Selin, de erő nélkül.

Mert már ő is értette.

Nem azért, mert gyengébb lenne.

Hanem mert nem örökölt pontként, hanem élő kötésként volt jelen.

És az ilyen dolgokat minden rendszer szereti. A hidakat, a kapcsolatokat, az átvezetéseket. A világ is így működik, miért pont a rémálom lenne kevésbé praktikus.

Sorya ezt is beépítette.

– Akkor hárman vagytok elsődleges célpontok. Kaelen, Iren, Selin.

Rhovan szárazan közbeszólt.

– Remek. Én maradok a dekoratív, másodlagos életveszély.

– Te maradsz a fegyver – mondta Sorya.

– Megnyugodtam. Már hiányzott a szakmai elismerés.

Kaelen közben végig a jeleket nézte.

Valami még hiányzott.

Valami, amit az idegen rend logikájából még nem vettek ki. A felmérés, a feszítés, a válasz és a bevésés után mi jön? Nem egyszerűen áttörés. Túl korai lenne. Ha valóban intelligens mintázatot követ, akkor a nyom után stabilizálni akar. A határnak nem csak átjáró kell. Bázis kell. Olyan pont, ahonnan a következő mozdulat könnyebb.

A felismeréstől lassan felállt benne valami jeges bizonyosság.

– A torony – mondta.

Sorya rögtön ránézett.

– Mi van vele?

– Ha valakit bevés, utána nem a falakhoz fog menni vele. A toronyhoz.

Iren egyből kapcsolt.

– Mert ott van Erevat eredeti rendje.

– Igen – mondta Kaelen. – A bevésés csak előkészítés. Azután a megszerzett ponttal megpróbál majd újra hozzáférni a felső őrzővonalhoz vagy a horgonypont emlékéhez. Nem azért, hogy azonnal kitörjön. Hanem hogy belülről fordítsa vissza, amit mi megfordítottunk.

Selin ettől teljesen elcsendesedett.

Ez rajta rosszabb volt, mint az ordítás.

– Tehát ha valamelyikünket elkapja, a következő út nem kifelé lesz. Hanem vissza a toronyba.

– Igen – mondta Kaelen.

Rhovan lassan végigsimított az arcán.

– Akkor most már tényleg gyűlölöm ezt az egész rendszert. Nem elég, hogy ölni akar. Még taktikázik is.

Sorya nem engedte el a fonalat.

– Akkor a torony mostantól zárt pont. Senki nem megy oda egyedül. Senki nem megy oda a szűk körből közvetlen felügyelet nélkül. Ha valamelyikőtökben akár a legkisebb jel mutatkozik, a torony közelébe sem jön.

Iren bólintott.

– Helyes.

Selin Kaelenre nézett.

– Te különösen nem.

– Sejtettem, hogy ezt mondod.

– Mert igaz.

A gyógyító asszony ekkor odatett négy vékony, sötét szálakkal átszőtt csuklókötést a kőasztalra.

– Akkor ezt felveszitek.

Rhovan felvonta a szemöldökét.

– Mi ez, valami közösségi babona?

– Nem – mondta a nő. – Emlékeztető. Testi visszahorgonyzás. Ha a minta megindul bennetek, az első, amit szeret, az a folytonosságérzet. Hogy ugyanabban a sima, megszakítatlan belső mozgásban maradhasson. Ez a kötés karcol, húz, dörzsöl. Apró testi zajt tart fenn. Nem sokat. Elégségesen. Ha valami idegen ritmust próbál ráültetni, könnyebb észrevenni.

Rhovan morogva elvette az egyiket.

– Szóval kényelmetlen lesz. Máris hitelesebbnek hangzik.

Selin felkötötte a sajátját. Iren is. Kaelen a jobb csuklójára vette fel az újat, a régi, gyógyítói szálas kötés fölé. Két emlékeztető egyszerre. Szép. Már csak csengőt kellett volna akasztani rá, hogy ha a világvége jön, legalább zene is legyen hozzá.

Sorya ekkor kettéosztotta az éjszakát.

– Mostantól első őrszak: Kaelen és Selin a belső kőszobában. Nem aludni. Figyelni. Iren velem a kőasztalnál marad, tovább nézzük a jeleket és a régi táblákat. Rhovan az északi és a nyugati pont közt váltogat, de félóránként jelent. Ha bárhol új jel nyílik, azonnal összehívsz minket.

– Tehát én leszek az egész város ideges futára is – morogta Rhovan. – Szinte érzem, mennyire megbecsült vagyok.

– Örülj, hogy nem ültetlek le közénk csendben gondolkodni – felelte Sorya.

– Az valóban súlyosabb büntetés volna.

A döntés megtörtént.

És ettől az egész udvar mintha még sötétebb lett volna.

Nem azért, mert a lámpák gyengébbek lettek.

Hanem mert most már mindegyikük tudta, hogy az éjszaka következő része nem a kövek ellen zajlik majd elsősorban.

Hanem a saját testükben.

A belső kőszoba csöndje más volt, mint nappal.

A falak itt vastagok voltak, a tűz kicsi, a fény visszafogott. A kesernyés gyógyszerszag még mindig ült a kövekben, a sarokban víz, rongy, két kés és egy rövid lándzsa állt. A bizalom egy kicsit sem látszott a berendezésen. Bölcs helyiség.

Selin becsukta az ajtót maga mögött, aztán a falnak dőlt.

Kaelen leült a kőpad szélére. Nem rogyott. Nem omlott össze. Csak hagyta, hogy a lába végre megálljon.

Pár másodpercig egyikük sem szólt.

Aztán Selin megtörte.

– Szóval most téged kell figyelnem.

Kaelen felnézett rá.

– Téged is.

– Tudom.

– Ez nem tetszik neked.

Selin rövid, éles mosollyal nézett rá.

– Még mindig ezt a mondatot ismétled, mintha közben hirtelen megbarátkoznék vele.

– Nem gondoltam, hogy megbarátkozol.

– Helyes.

Megint csend.

Nem kényelmes.

Nem is idegen.

Csak túl éber.

Kaelen a csuklóján futó két kötést nézte.

– Ha valami rajtam kezdődik, te hamarabb észre fogod venni, mint én.

Selin nem tagadta.

– Igen.

– Akkor ne várj.

A nő ránézett.

– Nem is fogok.

– Még akkor sem, ha…

– Még akkor sem.

Kaelen bólintott.

Ez volt az a fajta beszélgetés, amit egyikük sem akart volna szebben csomagolni. Mert a szépítés ilyenkor csak sértő lenne.

Selin odalépett hozzá.

Most közelebb állt, mint az elmúlt órákban bármikor, amikor nem épp az életét húzta vissza egy kőív közepéből.

– És te is ugyanezt teszed velem – mondta.

Kaelen a szemébe nézett.

– Igen.

– Nem fogsz habozni.

– Nem.

– Akkor jó.

A nő leült vele szemben, nem túl messze, nem túl közel. A tűz kis fénye közöttük úgy remegett, mintha maga is tudná, hogy itt most nem gyengédségre van szükség, hanem tiszta, kegyetlen jelenlétre.

Odakintről néha beszűrődött egy-egy lépés, egy távoli kiáltás, a köveken futó őr hangja, egyszer Rhovan dühös ordítása valakire, aki valószínűleg rossz időben volt rossz helyen, ami ebben a városban szinte már szakmai alapkövetelménynek számított.

Kaelen egy ideig csak lélegzett.

Figyelte a mellkasát.

A benne ülő idegen ritmus most halkabb volt. Nem tűnt el. Csak lesett. A bőre alatt néha mintha finom hideg futott volna végig, főleg a jobb tenyeréből indulva, ahol az északi csatornafal pora maradt. A kötés dörzsölte a csuklóját. Jó volt. Valódi volt. Idegesítő volt. Emberi volt.

Selin figyelte.

Aztán egyszer csak megszólalt.

– Mire gondolsz?

Kaelen nem nézett fel rögtön.

– Arra, hogy ha igaza van a mintának, akkor nem az a kérdés, megpróbál-e valamelyikünkön nyitni.

– Hanem?

– Hogy melyikünk veszi észre előbb.

Selin erre nem felelt rögtön.

Aztán halkabban mondta, mint addig bármikor ezen az estén:

– Én észre fogom.

Kaelen most felnézett.

A nő arca nem lágyult el. Nem is kellett. Mégis volt benne valami nyers bizonyosság, amitől a férfi mellkasa egy pillanatra nem a fájdalomtól húzódott össze.

– Tudom – mondta.

Selin hosszan nézte.

– Nem. Most nem azt a tudom-ot mondod, amit mindig.

Kaelen szája sarka alig mozdult.

– Nem.

– Jó.

A következő pillanatban valami megmozdult benne.

Nem kívül.

Belül.

Nem nagyot.

Nem úgy, hogy azonnal felugorjon rá.

Csak egy rövid, idegen félütemet.

Mintha a szíve alá valaki egy másik, nem oda tartozó dobbanást próbált volna becsempészni.

Kaelen teste ettől alig láthatóan megfeszült.

Selin már talpon volt.

– Mi volt az?

A férfi nem hazudott.

– Valami megpróbált ráülni.

A nő szeme egy pillanat alatt kiélesedett.

– Hol?

– Mellkas. Mélyen. Nem fájdalom. Inkább… ütem.

Selin egyetlen mozdulattal odalépett elé.

– Nézz rám.

Kaelen megtette.

A nő figyelte a pupilláját. A légzését. A nyakán futó izmok feszességét. A kezét, hogy remeg-e. A csuklókötést, hogy mozdul-e rajta valami furcsa. Aztán a vállára tette a kezét. Nem gyengéden. Nem durván. Jelenléttel.

– Mondd ki, hol vagy.

– Belső kőszoba. Északi udvar mögött. Éjszaka.

– Ki vagy?

Kaelen felhorkant volna, ha nem lenne ennyire feszült a pillanat.

– Most komolyan?

– Válaszolj.

– Kaelen.

– És én?

– Türelmetlen.

Selin szája sarka megrezdült.

– A nevem.

– Selin.

– Jó. Mi van a csuklódon?

Kaelen lepillantott.

– Két kötés. Az egyik régi. A másik új.

– És mit érzel most?

A férfi lassan kifújta a levegőt.

A félütem már hátrébb csúszott. Nem tűnt el teljesen. De nem maradt olyan tisztán.

– Mintha figyelne. Nem ül rá teljesen. Csak próbálta.

Selin nem vette le róla a kezét.

– Akkor próbálkozzon máshol.

Odakint léptek közeledtek.

Gyorsak.

Sorya hangja jött az ajtó felől.

– Nyissátok.

Selin elengedte a vállát, de nem lépett hátra sokat. Az ajtó kinyílt. Sorya és Iren álltak odakint, mindkettőjük arcán ugyanaz a feszült éberség.

– A nyugati minták megmozdultak – mondta Sorya. – Nem nőttek. Átrendeződtek.

Iren tekintete azonnal Kaelenre csúszott.

– Már próbálkozik.

Selin röviden felelt.

– Igen. Nála most volt egy félütem.

Sorya ettől egy pillanatra megállt.

Aztán csak ennyit mondott:

– Akkor elkezdődött.

Sorya nem emelte fel a hangját.

Nem volt rá szüksége.

Az a két szó, hogy „elkezdődött”, úgy vágott végig a kőszoba levegőjén, mintha valaki egy láthatatlan pengét húzott volna keresztbe a mellkasukon. Nem pánikot hozott. Az rosszabb lett volna rövid távon, de egyszerűbb. Ez annál sokkal kényelmetlenebb volt. Bizonyosságot hozott.

Kaelen lassan felállt a kőpad széléről.

A félütem még mindig ott lappangott valahol mélyen, a saját szívverése mögött vagy alatt, mintha egy idegen kéz próbálná kitapogatni, hogyan férhet be két igazi dobbanás közé. Nem volt erős. Pont ez tette veszélyessé. A nyílt fájdalmat könnyű gyűlölni. A halk próbálkozást az ember hajlamos félvállról venni, amíg késő nem lesz. Emberi szokás. Egy egész civilizáció épült arra, hogy majd később foglalkozunk a rossz előjelekkel.

Iren már bent volt a szobában. A tekintete nem Kaelen arcát nézte először, hanem a mellkasát, a csuklóját, a testtartását. Nem ridegségből. Szakmai ösztönből. Mióta kiderült, hogy ő maga is része Erevat rendjének, a figyelme nem puhább lett, hanem pontosabb. Mintha valami addig néma belső mintázat hirtelen értelmet kapott volna benne.

– A nyugati jelek nem egyszerűen elmozdultak – mondta. – Sorba álltak.

Rhovan hangja is megjött az ajtó felől, mielőtt a férfi maga belépett volna.

– Úgy mondja ezt, mintha az valami udvarias rendezvény lenne, nem pedig egy kőbe írt fenyegetés.

Aztán ő is megjelent, porosan, ingerülten, a szokásosnál is kevésbé békülékeny arccal.

– Az északi csatornafal most egyelőre csendes – mondta. – Mármint abban a csodálatos értelemben, hogy csak az idegeimet rágja, de még nem akar konkrétan szétrobbanni.

Sorya közben már a belső kis asztalhoz húzta az egyik fatáblát.

– Mind kijöttök. Most.

Selin rögtön Kaelenre nézett.

– Tudsz jönni?

– Igen.

– Hazudj egy kisebbet.

– Elég lesz.

A nő egy másodpercig még mérte, aztán bólintott.

– Akkor elég lesz. De ha megborulsz, nem leszel hős tőle. Csak nehéz.

Rhovan felhorkant.

– Ritka, amikor valaki ilyen szépen fogalmazza meg a gyakorlati problémát.

A kőasztalnál újra összezártak. Négy lámpás, három fatábla, egy csésze kihűlt fekete lötty, két véres rongy és egyre kevesebb türelem. A város odakint még élt, de most már mindegyikük pontosan tudta, hogy a következő csapás nem biztos, hogy valahol kívül nyílik. A legjobb rémálmok mindig akkor váltanak helyszínt, amikor az ember már megszokta, honnan várja őket.

Iren a nyugati mintát vette elő.

A korábbi három jel ugyanaz maradt alapjában, de a köztük futó finom árnyalatok megváltoztak. Az első ív, a tört vonal és a nyitott kör most már nem különálló válaszelemeknek látszottak, hanem egymásba húzódó mozdulatoknak. Mintha a kő nem szavakat írna, hanem utasítást.

Kaelen közelebb hajolt.

A félütem a mellkasában újra megmozdult.

Nem erősebben.

Pontosabban.

És ez undorítóbb volt.

– Most már nem csak válaszol – mondta. – Szólít.

Sorya rögtön kérdezte:

– Kit?

Kaelen nem válaszolt azonnal.

Mert érezte.

És mert a válasz nem tetszett.

Selin észrevette rajta.

– Mondd ki.

Kaelen felnézett a tábláról.

– Azt, aki már egyszer visszafordította.

Csend.

Iren ujjai finoman megfeszültek a fatábla széle mentén.

– Téged.

– Igen – mondta Kaelen.

Rhovan káromkodott egy rövidet, azt a fajta tömör, belső haragú verziót, amit akkor használ, amikor már nem a helyzet nevetségessége bosszantja, hanem a saját valósága.

– Tehát most már hivatalosan is van egy köves szarunk, ami név szerint akarja a fő bajforrást.

– Nem név szerint – mondta Iren halkan. – Rend szerint.

– Még jobb – morogta Rhovan. – Sokkal személyesebb.

Selin ekkor nem Kaelenre nézett, hanem a jelre.

– Hogy működik?

Iren és Kaelen egyszerre értették a kérdését, de most Kaelen válaszolt előbb.

– A fordítás nyoma bennem maradt. Az a minta, amit Erevat mozdított rajtam keresztül, most felismerhető a túloldalnak is. Nem úgy, mint ajtó. Még nem. Inkább mint félbemaradt kulcs.

Sorya ezt azonnal lefordította a maga módján.

– Tehát nem akar most rögtön rajtad kitörni. Előbb vissza akar találni hozzád.

– Igen.

Selin lassan kifújta a levegőt.

– Akkor innentől kezdve semmit nem csinálsz egyedül. Semmit.

Kaelen felé fordult.

– Ezt már megbeszéltük.

– Most megismétlem, mert egyre rosszabb lesz.

– Tudom.

– Nem. Most tényleg hallgasd meg.

A nő hangja halk volt, de már nem csak feszült. Volt benne valami csupaszabb is, amit normális körülmények közt egyikük sem nézett volna végig ilyen nyíltan. Szerencsére ezek már rég nem voltak normális körülmények.

– Ha valami rajtad keresztül akar visszafordulni a toronyhoz, akkor nem fogod egyedül eldönteni, hogy kibírod-e.

Kaelen nézte.

– Rendben.

Selin szája sarka megfeszült.

– És most nem azért mondod ezt, hogy békén hagyjalak.

– Nem.

Rhovan elfordította a fejét az egyik lámpás felé.

– Egészen émelyítően emberi pillanat. Már majdnem zavarban vagyok.

– Lehetsz is – mondta Sorya szárazon. – Most figyelj.

A nő a táblára mutatott.

– Ha a nyugati jel Kaelent szólítja, akkor a bevésés következő szakasza valószínűleg közvetlen közelről indul. Nem valami távoli falból. Hanem akkor, amikor a rend közel kerül a hordozóhoz.

Iren lassan bólintott.

– Vagyis ha Kaelen a nyugati átvezetőhöz megy, azzal felkínálja a kapcsolódást.

– Nem megyek oda – mondta Kaelen azonnal.

Sorya ránézett.

– Még nem fejeztem be. Ha nem megy oda, a rend akkor is keresni fogja a legközelebbi viszonyítási pontot. Vagyis a központi udvar vonalait, a torony alatti kőerek valamelyikét, vagy…

Iren befejezte helyette:

– …engem.

Most újra csend lett.

A rosszabbik fajta.

Mert igaz volt.

Mert eddig a határ három célpontját felsorolták, de Kaelen maradt a legélesebb fókuszban. Most viszont a logika tovább fordult. Ha őt nem érik el könnyen, a rend a másik örökölt ágat fogja próbálni. A rendezővonalat. Iren nem horgonypont. Nem közvetlen kapu. De hozzáférés a fordításhoz. Második legjobb lehetőség. Vagy első, ha a túloldal kevésbé akar nyersen áttörni, és inkább csendesen visszafordítani.

Rhovan mormogta ki végül:

– Akkor ez már nem egy vadászat. Hanem sakk.

Selin rápillantott.

– Kivételesen igazad van.

– Minden héten van egy ilyen pillanatom. Ünnepeljétek meg.

Sorya nem hagyta elúszni.

– Rendben. Ha Kaelen elsődleges szólítás, Iren másodlagos. Selin továbbra is élő kötésként veszélyeztetett. De a sorrend most számít.

A gyógyító asszony, aki eddig a fal mellett állt, lassan közelebb jött.

– Akkor mielőtt tovább rohannátok a következő nyomorúságba, megkérdezem azt is, amit valahogy senkinek nem jutott eszébe. Mi történt pontosan Kaelen mellkasával, amikor megmozdult benne az az idegen félütem?

Minden szem ráfordult.

Kaelen végigfutott magában a pillanaton. A mozdulaton. A szűk, idegen lökésen. Nem fájdalom volt. Nem puszta visszhang. Valami nagyon célzott, nagyon rövid és nagyon tudatos próbálkozás.

– Nem betörni akart – mondta végül. – Inkább… összeigazítani magát.

Iren azonnal megértette a veszélyt.

– Rápróbált a ritmusára.

– Igen.

A gyógyító asszony ettől közelebb lépett.

– Akkor most ide figyel mindenki. Ha ez újra megtörténik bármelyikőtöknél, azt nem csak szóval jelzitek. Azonnal fizikai ellensúlyt adtok. Hideg víz. Éles fájdalom. Hirtelen mozgás. Bármi, ami megtöri a felvehető mintát. Az idegen ritmus sima átmenetet szeret. Ne adjatok neki.

Rhovan szája megrándult.

– Végre egy orvosi tanács, amit legalább értek. Ha valami furcsa jön, csináljunk valami kellemetlent.

– Röviden igen – mondta az asszony.

– Ez már majdnem az egész életfilozófiám.

Selin kérdése most Kaelennek szólt.

– Ha újra jön, észreveszed időben?

A férfi őszintén válaszolt.

– Talán.

A nő szeme összeszűkült.

– Nem tetszik ez a szó.

– Nekem sem.

– Akkor jobb lesz, ha én veszem észre.

Kaelen bólintott.

Iren ekkor újra a táblákra nézett.

– Van még valami.

Sorya felé fordult.

– Mi?

Iren az északi repedésrajzra bökött, majd a nyugati válaszjelre.

– Az északi próbálkozásnál a rend agresszíven egyetlen pontot feszített. A nyugatinál viszont írt. Ha sorrendként nézzük, van egy hiányzó átmenet a kettő közt.

Rhovan felmordult.

– Mi hiányozhat még? Már így is túl sok minden van.

Kaelen lassan érezte meg, mire gondol a nő.

– Átkötés.

Iren bólintott.

– Igen. A bevésés előtt kell lennie egy mozzanatnak, ahol nem nyíltan támad, és nem is csak válaszol. Hanem összekapcsol két pontot. Hogy a nyomnak legyen hová visszajárnia.

Selin ettől megfeszült.

– Magyarul?

Kaelen a három táblára mutatott.

– Ha engem akar, és nem tud rögtön rajtam megnyílni, akkor előbb valakit vagy valamit összeköt velem. Egy helyet. Egy embert. Egy ritmust.

Rhovan felnézett rájuk.

– Tehát híd kell neki.

– Igen – mondta Iren.

A gyógyító asszony elsőként értette meg, milyen hétköznapi nyelven lehet ezt a legrosszabbul mondani.

– Akkor nem csak bennetek akar nyomot hagyni. Kapcsolatot akar köztetek.

A mondat után az asztal fölötti levegő mintha még hidegebb lett volna.

Selin és Kaelen egyetlen pillanatra egymásra néztek.

Túl gyorsan.

Túl tisztán.

Pont elég ideig.

Rhovan persze észrevette.

– Na, hát ez csodálatos. A rémálomnak is van szeme.

– Fogd be – mondta Selin, de most nem dühből. Inkább mert igaza volt, és ezt egyikük sem akarta hallani.

Sorya lehajtotta a fejét a táblák fölé.

– Akkor a következő próbálkozás valószínűleg nem közvetlen Kaelen ellen jön. Hanem azon keresztül, aki a legerősebb élő kötése hozzá.

Senki nem mondta ki újra Selin nevét.

Nem kellett.

A néma mondatok néha mocskosabbul pontosak, mint a hangosak.

Iren azonban nem engedte, hogy csak egy irányban nézzenek.

– Vagy rajtam keresztül. A két örökölt ág közti kapcsolat is lehet célpont.

Kaelen ránézett.

– Igen.

Most már látta.

Nem csak Selin.

Nem csak ő maga.

A rend legjobban a kapcsolatokból élhet. Kötődés, örökség, fordítás, érintés, együtt végzett mozdulat. A határ nem csak követ akar. Olyat keres, ami két pontot összeköt. És az ő kis, fáradt, dühös, egymást életben tartani próbáló társaságukban ebből bőven akadt.

Szép kis ajándék.

Sorya döntött.

– Akkor most változtatunk. Nem két pár lesz. Négyes rend maradunk. Együtt. Egyetlen térben. Aki megmozdul, mindenki tud róla. Ha a határ kapcsolatot akar, akkor nem adunk neki vak sarkot.

Rhovan felvonta a szemöldökét.

– Végig együtt? Ez már szinte családi program.

– Túlélési forma – mondta Sorya.

– Kevésbé hangzik ünnepinek.

– Nem is annak szántam.

A döntés után pár másodpercig egyikük sem szólt.

Kint a falon valahol őr váltott helyet. Egy csizma megcsúszott a kövön. A tűzmedence fája roppant egyet. A város még mindig tartotta magát, de már nem ugyanúgy, mint pár órával korábban. Valami beljebb költözött. Nem tört még át. Csak elérte azt a szintet, ahol az ember nem tudja többé magát azzal nyugtatni, hogy a veszély odakint van.

Kaelen ekkor újra érezte.

Nem félütemként.

Hanem enyhe hidegként a jobb tenyere belsejében.

Lepillantott.

A fekete por maradványa, amit az északi csatornafalnál vett fel, eddig csak szennyeződésnek látszott. Most azonban a bőre alatt mintha nagyon halvány, alig észrevehető sötét ér húzódott volna ki belőle a csuklója felé. Nem látványosan. Csak épp annyira, hogy ne lehessen rá azt mondani, biztosan képzelődik.

Selin észrevette az arcán a változást.

– Mi az?

Kaelen felemelte a kezét.

– Itt.

A nő odalépett, elkapta a csuklóját, és közelebb húzta a lámpához.

Most már mindenki látta.

Egy hajszálvékony, sötét vonal.

Nem a bőr felszínén.

Alatta.

A gyógyító asszony egy pillanatra sem szépítette.

– Ez nem tetszik.

Rhovan felmordult.

– Tudom, hogy hajlamos vagy visszafogottan fogalmazni, de most talán megengedhetnél magadnak egy kicsit több konkrétságot.

A nő már a késéért nyúlt.

– Ha ez csak felszíni kötésnyom, megtörhető. Ha mélyebbre ül, rosszabb.

Selin azonnal megfeszült.

– Mit csinálsz?

– Megnézem.

Kaelen ránézett a késre.

– Nem finoman, ugye?

– Most komolyan ezen akadsz fenn?

– Csak érdeklődöm.

A gyógyító asszony olyan pillantást vetett rá, amelyből egyértelműen látszott, hogy ha ezen múlna a világvége, ő személyesen gyorsítaná meg egy kicsit.

– A kezedet az asztalra.

Kaelen odatette.

Selin nem engedte el a csuklóját.

Iren közelebb hajolt.

Sorya csak figyelt.

Rhovan félrefordította a fejét, de nem ment arrébb. Nála ez nagyjából a gyengéd együttérzésnek felelt meg.

A gyógyító asszony a sötét vonal fölötti bőrbe vágott egy rövid, sekély metszést.

A fájdalom éles volt, tiszta és azonnal valódi.

Kaelen teste erre megrándult.

És pontosan ez kellett.

A hajszálvékony sötét vonal a bőre alatt egy pillanatra összerándult. Nem vérként viselkedett. Nem természetes érként. Inkább úgy, mint valami idegen minta, amit nem érdekel különösebben a hús, csak átmeneti hordozóként használja.

– Megvan – mondta Iren halkan.

A gyógyító asszony egy újabb, mélyebb karcolást húzott keresztbe a vonal útjába, majd azonnal valami éles szagú port nyomott a sebbe.

Kaelen a fogát csikorgatta.

– Ezt… különösen utálom.

– Kiváló – mondta a nő. – Akkor hat.

A sötét vonal erre nem tovább húzódott.

Hanem megtört.

Mint amikor valaki egy vékony füstcsíkot széllel kettévág. A bőr alatti sötétség a metszés vonalánál szétfoszlott, aztán lassan visszahúzódott a tenyér irányába. Nem tűnt el teljesen. De elvesztette az egyenes útját.

Selin még mindig fogta Kaelen csuklóját.

– Érzed?

A férfi kifújta a levegőt.

– Igen.

– Mit?

– Mintha keresné, merre menjen tovább.

Iren rögtön rávágta:

– Akkor nem halt el. Csak megszakadt.

Rhovan felnyögött.

– Ez az a fajta féljó hír, amit igazán gyűlölök.

Sorya viszont már összerakta.

– Ez volt az átkötés első próbája.

Mindenki rá nézett.

Kaelen lassan bólintott.

– Igen. Az északi falnál felvett porral indult. A nyugati jel közben szólított. A kettő most bennem találkozott volna.

Iren folytatta helyette:

– Vagyis a határ már nem csak elméletben keres kapcsolatot. Már csinálja.

Selin ekkor végre elengedte Kaelen kezét.

Lassan.

Túl lassan ahhoz, hogy csak gyakorlati mozdulat legyen.

– Akkor mostantól semmi, ami a falakról jön, nem marad rajtunk – mondta.

Sorya bólintott.

– Minden érintkezés után tisztítás. Sebnyitás, ha kell. Por, víz, fájdalom. Nem hagyunk folytonos utat.

A gyógyító asszony visszatekerte a friss kötést Kaelen tenyerére.

– És azt is ideje megérteni, hogy ami most bennetek mozog, az nem egyetlen nagy támadás lesz. Sok kicsi. Mindenhol, ahol utat talál.

Rhovan szája megrándult.

– Mintha a világ összes repedése egyszerre döntötte volna el, hogy családot alapít.

Senki nem mosolygott.

Jogosan.

Az udvar fölött ekkor egy mélyebb, tompább hang futott végig.

Nem síp.

Nem kiáltás.

Valami a kövek belsejéből.

Mindannyian megmerevedtek.

A hang nem volt hosszú. Inkább lökésszerű. Mint amikor valahol távol egy nagy, zárt szerkezet belülről mozdul.

Sorya azonnal felkapta a fejét.

– Torony.

Iren már mozdult is.

– Igen.

Kaelen érezte a mellkasában ugyanazt a válaszrezgést.

Most már nem félütemként.

Hanem hívásként.

Nem neki szólt egyedül.

Nekik.

A négyes rendnek.

Erevat eredeti helye megmozdult, mintha a bevésési próbálkozás kudarca után a határ most közvetlenebbül a forrást akarná elérni. Persze. Miért is ne. Ha nem jött be a finomabb módszer, akkor tessék, itt a torony. Az éjszaka szerette az elegáns fokozást.

Selin rögtön Kaelen elé állt egy fél lépéssel.

– Nem mész fel oda ilyen kézzel.

– Menni fogok – mondta a férfi.

– Most az egyszer örülnék, ha kevésbé lennél következetes.

– Most az egyszer én is.

Sorya azonban már döntött.

– Mind megyünk. Együtt. Most.

Rhovan megragadta a fegyverét.

– Végre. Már kezdtem azt hinni, hogy unatkozni fogok.

Iren a fatáblákat gyors mozdulattal összefogta.

– Ezek jönnek velünk.

Sorya ránézett.

– Miért?

– Mert ha a torony válaszol, lehet, hogy ugyanazzal a renddel fog. És ha új jel nyílik, látnunk kell, melyik szakaszra felel.

Kaelen erre rábólintott.

– Igaza van.

Selin már az ajtónál állt.

– Szuper. Akkor megyünk a legrosszabb helyre, a legrosszabb időben, a legrosszabb mintákkal a kezünkben. Micsoda nyerő este.

Rhovan félrebillentette a fejét.

– Most már kezdesz úgy hangzani, mint én.

– Ez sértés.

– Jogos.

Kivonultak a belső kőszobából.

Az udvaron a levegő hidegebb lett. A tűzmedencék lángja nem magasabbra kapott, hanem alacsonyabban remegett, mintha valami láthatatlan huzat járná át a teret. Az őrök már a torony felé néztek. Nem pánikban. De tudták. Az emberek legtöbbször sokkal hamarabb érzik meg a szerkezet változását, mint ahogy meg tudnák fogalmazni. Ettől még ritkán köszönik meg maguknak.

A torony fekete tömbje az éjszakában még komorabbnak látszott. Nem fenyegetően magasnak. Inkább úgy, mint valami régi, türelmes dolog, ami túl sokáig hallgatott, és most végre újra elég fontos lett ahhoz, hogy megszólaljon.

Kaelen érezte a hívást.

A frissen kötött tenyere alatt tompán lüktetett a megszakított sötét vonal maradéka.

A mellkasában ott rezgett a fordított kapu emléke.

A város falai mögött pedig valami már nem csak átjutni akart.

Vissza akarta venni a saját nevét.

A torony felé vezető út rövidebb volt, mint szokott, mert most már egyikük sem a köveket nézte.

Hanem azt, ami bennük válaszolt rájuk.

Az udvar szélén álló emberek félrehúzódtak, ahogy elmentek mellettük. Nem kérdeztek. Nem szóltak utánuk. Csak néztek. A város már tudta, hogy az éjszaka nem marad csöndes, még ha a pontos formáját nem is látta. Ilyenkor az emberek különös módon egyszerre lesznek bénultak és hasznosak. Egyik kézzel gyereket húznak közelebb magukhoz, a másikkal vizet visznek a tűzhöz, és közben úgy tesznek, mintha ez a kettő együtt elég volna a világ rendben tartásához. Néha meglepően sokáig elég is.

A torony külső körei sötéten ültek az éjszakában. A felső ívek repedései nem látszottak messziről, csak amikor közelebb értek, akkor kapta fel a lámpafény a kő sebeit. A külső lépcső már nem csak omlott szerkezetnek tűnt, hanem valami figyelő gerincnek, amely most az egész város fölött feszült.

Kaelen a torony tövéhez érve megállt egy ütemre.

Nem akaratból.

A hívás erősebb lett.

Nem hangként. Nem szóként. Inkább úgy, mint amikor valaki nagyon mélyen a csontban húz meg egy húrt, és az ember egyszerre nem tudja, hogy a teste emlékezik-e valamire, vagy valami más kezd emlékezni benne.

Selin ezt azonnal észrevette.

– Mi az?

Kaelen pár másodpercig nem válaszolt.

Aztán odanézett a torony sötét falára.

– Nem minket vár.

Sorya megtorpant fél lépéssel előttük.

– Akkor mit?

Iren lassan felemelte a fejét a felső vakív irányába.

– A nevet.

Csend.

Rhovan persze rögtön odabökött:

– Hát persze. Mert már csak az hiányzott, hogy egy kibaszott torony identitásválságot kapjon.

De most még az ő hangjában is vékonyabb volt a gúny. Inkább arra kellett neki, hogy ne köpje ki egyből az idegeit a kőre.

A torony belsejéhez vezető szűkebb kapualjban két őr állt. Mindkettőjük arca feszült volt, de nem estek szét. Ez már eredménynek számított.

– Mi történt? – kérdezte Sorya.

Az egyik őr rögtön felelt.

– Először csak a felső gyűrű felől jött egy mély hang, mintha valami nagy kő megmozdult volna odabent. Aztán az alsó belső falon három rövid fényvonal futott végig. Nem maradtak meg. Csak felvillantak.

Iren azonnal a fatáblákra nézett a kezében.

– Három.

Kaelen bólintott.

– Ugyanaz a ritmus.

Sorya egyből döntött.

– Felmegyünk a felső gyűrűig. Az őrök lent maradnak. Senki nem jön utánunk, hacsak nem hívjuk.

Rhovan félmosollyal nézett az egyik őrre.

– Irigyellek, hogy most itt maradsz.

Az őr erre nem válaszolt. Valószínűleg túl okos volt hozzá.

Elindultak felfelé.

A torony belső lépcsője szűkebb volt, mint a külső. A falak közelebb hajoltak egymáshoz, a levegő hidegebb, szárazabb lett, mintha a kő belsejében valami régi rend még most is jobban megőrizte volna magát, mint odakint. Minden lépés visszhangzott, de nem egyformán. A hangok helyenként elhaltak, máshol furcsán mélyebbre fordultak, mintha a torony belsejében még mindig lennének vaküregek, régi zárókamrák, üres őrzőhelyek. Már csak ez hiányzott. Mintha nem lenne elég a felszíni nyomor, még a falaknak is saját titkos gyomruk maradt.

Kaelen a harmadik fordulónál ismét lassított.

A friss kötés a tenyerén dörzsölte a bőrt, ami jó volt. Valódi volt. Az új csuklószalag karcolta a csontja fölötti részt, az is jó volt. De a mellkasa alatt ülő idegen ritmus most már nem csak figyelt. Válaszolt. Ahogy közelebb kerültek a felső vakívhoz, úgy erősödött benne az a furcsa, belső összehangolódási kísérlet. Mintha valami nem áttörni akarna rajta keresztül, hanem rávenni, hogy maga simuljon rá a torony régi rendjére.

Selin oldalt nyúlt, és a karjába markolt.

Nem szelíden.

Élesen.

– Itt vagy?

Kaelen ránézett.

– Igen.

– Rendesen?

– Elégségesen.

– Utálom ezt a szavadat.

– Tudom.

– Akkor maradj rendesen.

Sorya hátra sem nézett, mégis megszólalt.

– Ha újra félütem jön, kimondod.

– Igen.

– Nem utólag. Akkor.

– Igen.

Rhovan a mögöttük kúszó sötétet figyelte egy ideig, aztán odavetette:

– Kezd úgy hangzani ez az egész, mintha egy hisztis istenség gyerekkori nevelési útmutatóját követnénk.

– Kár, hogy nincs hozzá könnyű kiadás – mondta Selin.

Iren viszont nem a beszédet figyelte, hanem a falakat. A felső gyűrűhöz közeledve több helyen halvány, belülről derengő jelek jelentek meg a kövön. Nem folyamatosan. Csak olyan pillanatokban, amikor a lámpafény rossz szögben kapta el őket, vagy amikor Kaelen légzése egy ütemre elcsúszott. Mintha a torony maga se tudná még, mennyire akar megmutatkozni.

– Állj – mondta hirtelen.

Megálltak.

Iren a jobb oldali falra mutatott.

A kő felületén három egymásba forduló, hajszálvékony vonal derengett. Nem ugyanolyan, mint a vakív jelei voltak korábban. Ezek töredezettebbek voltak, mintha valaki ugyanazt a rendet próbálná újraírni, de nincs hozzá teljes hozzáférése.

Kaelen közelebb hajolt.

– Nem eredeti jel – mondta. – Válaszjel.

Sorya kérdezett.

– A torony írja, vagy valami benne?

Iren felelt most.

– Valami benne, ami a toronyon keresztül próbál megszólalni.

Rhovan felmordult.

– Mintha nem lenne mindegy.

– Nem mindegy – mondta Kaelen. – Ha a torony írná, az azt jelentené, hogy a régi rend maga mozdul. De ez torzabb. Ez valami, ami ugyanazzal az eszközzel akar beszélni, de nem ugyanaz a kéz.

Selin egy fél lépéssel közelebb jött hozzá.

– Magyarul?

Kaelen a töredezett jelre mutatott.

– Nem Erevat szól. Hanem az, ami vissza akarja fordítani.

Sorya erre azonnal megmerevedett.

– Tehát a torony már részben nyitott kommunikációs felület.

Rhovan a markolatára támaszkodott.

– Gyönyörű. Most már a falak is leveleznek.

Kaelen azonban már nem rájuk figyelt teljesen.

A jel láttán a mellkasa alatt az idegen ritmus újra megindult. Nem egyetlen félütemmel. Kettővel. Röviden. Szinte kérdésként.

Kimondta.

– Jön.

Selin keze rögtön a vállára csapott.

– Hol?

– Mellkas. Mélyen. Nem erős. De két ütem.

A gyógyító asszony nem volt velük, de a tanácsa igen.

Sorya rögtön ráordított:

– Törd meg.

Kaelen azonnal a saját friss sebébe nyomta a bal hüvelykujját. Az éles fájdalom tisztán végigfutott a karján. Selin egy ütemmel később a friss kötés mellé markolt rá, pont elég erővel ahhoz, hogy a vállán keresztül is újabb testi zaj fusson végig rajta.

A két idegen ütem szétesett.

Nem tűnt el. De nem állt össze.

Kaelen kifújta a levegőt.

– Megtört.

Iren ezt figyelte végig, és közben már a faljelet nézte.

– Nem véletlen. Amikor megláttuk ezt a töredezett választ, rögtön rád próbált.

Sorya összegezte.

– Tehát a jel nem puszta üzenet. Csatlakozási kísérlet.

– Igen – mondta Kaelen. – Látás, ritmus, minta. Ezzel dolgozik.

Rhovan szája megrándult.

– Szóval most már attól is tarthatunk, hogy ránézünk valamire.

– Nem attól – mondta Iren. – Hanem attól, hogy felismerjük.

Ez sokkal rosszabbul hangzott.

Mert igaz volt.

Mert ettől kezdve már nem az a kérdés, mit lát az ember, hanem mit ért meg belőle. És ha valami a megértésen keresztül tud utat találni, akkor a tudás maga is veszélyforrássá válik. Szép kis civilizációs pofon. Minden, amire oly büszkék vagytok, egyszer csak harapni kezd.

A felső gyűrűhöz érve a levegő még szárazabb lett. A vakív helye odafent sötéten állt, de nem teljesen mozdulatlanul. A korábban zárt kőlap szélei mentén halvány, hidegfehér derengés húzódott, és a torony belső falán több ponton vékony árnyalatváltások futottak. Nem fekete eresedés. Nem is tiszta őrzőjel. Valami a kettő között. Olyan, mint amikor a régi rendet valaki belülről körmölve próbálja átírni.

Sorya felmérte a teret.

– Senki nem nyúl hozzá, amíg nem tudjuk, mire reagál.

– Késő – mondta Kaelen halkan.

A vakív széle megmoccant.

Nem nyílt ki.

Csak lélegzett egyet.

A kőlap mögül mély, csontos hang jött, mintha egy túl régóta zárt helyiség odabent most újra rájött volna, hogy van külvilág.

Iren szeme megvillant.

– Nem ugyanaz, mint délután.

– Nem – mondta Kaelen. – Akkor tanítani akart. Most visszahívni.

Selin odafordult hozzá.

– Téged?

Kaelen nyelt egyet.

– Nem csak engem.

Sorya szinte egyszerre kérdezett rá Irennel.

– Mit jelent ez?

Kaelen a vakívra nézett.

– A torony nem egyetlen örököst keres most. A teljes rendet akarja újra összerakni. Tartót. Rendezőt. Élő kötést.

Rhovan felnyögött.

– Már megint mindannyian. Milyen kedves.

A vakív ekkor egyetlen hajszálvékony vonalban résnyire nyílt.

Csak annyira, hogy a mögötte lévő sötétebb mélyből hideg levegő csapjon ki.

Nem poros, emlékfényes levegő, mint délután.

Hanem élesebb. Fémesebb. Mintha a hely már nem a saját múltját őrizné, hanem valami idegen jelenlétet engedne át rajta.

Iren hátrébb lépett fél fokot.

– Ez rosszabb.

– Igen – mondta Sorya. – És gyorsabban is.

A résen túl ekkor nem teljes kép villant.

Csak forma.

Egy kéz.

Nem a régi, csontos, nyugodt kéz, amit Kaelen délután látott az emlékben.

Hanem valami torzabb. Mintha ugyanazt a mozdulatot próbálná utánozni valami, ami nem érti a finomságát, csak a funkcióját. A kéz a levegőben húzott egy fél jelet, aztán eltűnt.

Kaelen mellkasa erre újra megfeszült.

– Most.

Selin már elkapta a csuklóját, mielőtt a férfi végigmondhatta volna. A friss kötésre nyomott rá. Az éles fájdalom újra megakasztotta a ritmust.

Sorya közben a résre figyelt.

– Nem nyitjuk tovább.

Iren viszont a jelekre nézett a vakív körül.

– Nem is kér nyitást.

– Hanem? – kérdezte Rhovan.

Iren most már teljes bizonyossággal mondta ki:

– Tükörpróbát.

Csend.

Kaelen értette meg először teljesen.

– Igen.

Selin odafordult.

– Emberül.

Kaelen a résre mutatott.

– Nem áttörni akar itt. Hanem megnézni, vissza tudja-e másolni a régi mozdulatot. A délutáni emlékből. Belőlünk.

Rhovan hitetlenkedve felhorkant.

– Tehát most már utánozni is próbál?

– Igen – mondta Iren. – Ha sikerül neki egy részét helyesen visszarakni, legközelebb könnyebben fordíthatja vissza a teljes rendet.

Sorya egyből döntött.

– Akkor ezt most itt megszakítjuk.

– Nem erőből – mondta Kaelen rögtön.

A nő ráfordult.

– Miért?

– Mert ha erőből zárjuk vissza, azt újabb támadásnak veszi. És tanul belőle. Finoman kell megtörni a tükrözést.

Rhovan karba tette a kezét.

– Kifejezetten kedvelem, hogy ilyenkor mindig előkerül egy új, még idegesítőbb szabály.

Iren azonban már látta a megoldást.

– Nem a résre kell válaszolni. Hanem a mozdulatra.

Kaelen bólintott.

– Igen. Ha a tükörpróba a másolt kézmozdulatból indul, azt kell hibássá tenni. Nem a kaput.

Selin erre megmerevedett.

– Ezt ki fogja csinálni?

Kaelen nem válaszolt rögtön.

Mert már tudta.

Mert utálta.

Mert mégis igaz volt.

Iren mondta ki helyette:

– Én.

Sorya rögtön mérte a veszélyt.

– Miért te?

Iren a vakív rését nézte.

– Mert a rendezővonal hozzám kötődik. Ha valami rosszul próbálja utánozni az eredeti rendet, én tudom félrehúzni. Nem úgy, mint a középpontot. Hanem mint szabályt.

Kaelen hozzátette:

– Én túl erős visszhang lennék neki. Rám rákapcsolódna. Iren képes lehet úgy belenyúlni, hogy ne adjon neki teljes támaszt.

Selin állkapcsa megfeszült.

– Ez sem tetszik.

– Ma már sokadszor halljuk ezt – mondta Rhovan.

– Még mindig igaz.

Sorya végül bólintott.

– Rendben. De nem egyedül.

Iren ránézett.

– Tudom.

– Én fogom a külső ritmust. Kaelen hátrébb marad. Selin rajta marad. Rhovan a jobb íven, ha a rés nyílni kezd vagy bármi más jön át, azonnal töröd a peremkövet.

– Végre ismét egy elegáns feladat – morogta a férfi.

Iren lassan a vakív elé lépett.

Nem túl közel.

Pont annyira, hogy a résből kiáramló hideg ráérjen a bőrére.

A nő jobb keze felemelkedett. Nem teljes mozdulatra. Csak félig. Ahogy a torz kéz az előbb tette. Nem ismételte pontosan. Szándékosan. A csuklóját elfordította. Az ujjait nem ugyanabban a sorrendben zárta. A régi rendet nem lemásolni akarta. Hanem megmutatni neki, hol hibás.

A hatás azonnali volt.

A rés mögül újra felbukkant a torz kéz árnya.

Utánozni próbált.

Iren viszont még egyszer elfordította a mozdulatot.

Finoman.

Kegyetlen pontossággal.

Mintha valakit nem erőből lökne félre, hanem hagyná, hogy saját lendületéből botoljon meg.

A rés mögül hirtelen csontos, recsegő hang jött.

Nem ordítás.

Nem szó.

Frusztráció.

A kőlap szélei egyetlen pillanatra kiszélesedtek, aztán visszaszűkültek. A mögötte mozduló árnykéz újra felvillant, de most már torzabban, bizonytalanabban. Elvesztette a rendet.

– Most! – mondta Kaelen.

Sorya a felső kőívre tette a tenyerét, és nem Erevat teljes jelét, csak a rendezővonal tiszta ritmusát futtatta végig rajta. Nem hívásként. Nem zárásként. Korrektívumként.

Iren közben befejezte a félmozdulatot, de szándékosan rossz végződéssel. A torz kéz odabent követte volna, de már nem tudta pontosan. A két forma közti hiba egyetlen szívdobbanás alatt túl nagy lett.

A rés reccsent.

Rhovan teljes erőből ráütött a jobb peremkőre.

A hang végigfutott a gyűrűn, és a vakív olyan hirtelen záródott vissza, mintha valaki belülről odacsapta volna.

A torony belseje mélyen megrázkódott.

A falakról por hullott.

A lámpa lángja megnyúlt, aztán visszaállt.

És a csend, ami utána jött, nem volt békés.

Csak megszakított.

Iren hátralépett.

A szája sarka elfehéredett, de állva maradt.

Sorya azonnal ránézett.

– Megvagy?

– Igen.

Kaelen viszont érezte, hogy az ár nem tűnt el teljesen. Csak helyet váltott.

A mellkasában most csendesebb lett.

A tenyerében viszont a megszakított sötét vonal maradéka egyetlen hideg, vékony lüktetéssel válaszolt a vakív lezárására.

Selin ezt is észrevette.

– Mi van?

A férfi lenézett a kötésre.

– Nem tudta a mozdulatot visszalopni. De…

– De? – kérdezte Sorya.

– Most már biztosan tudja, hogy hol hibázik.

Rhovan kifújta a levegőt.

– Szuper. Tehát most már nem csak próbálkozik. Korrigál is.

Iren lassan bólintott.

– Igen. Most már nem keres vakon. Most már tanulva ront.

Ez valahogy még rosszabbul hangzott, mint amikor tanulva támadott.

Mert a hiba most már nem az övék volt. Hanem az övé. És aki a saját hibáját ismeri fel, az előbb-utóbb veszélyesebb lesz, mint aki puszta erőből ront neki a falnak.

Sorya körbenézett a felső gyűrűn.

– Nem maradunk itt tovább.

Senki nem vitatta.

Lementek a toronyból.

Most gyorsabban, de nem kapkodva. A kövek alattuk már nem mozdultak ugyanúgy, mint felfelé jövet. Nem volt újabb belső hang. Nem nyílt új rés. A torony nem támadott. Csak figyelt. Mint valami öreg, sérült szerv, amelyet egyszerre próbál megvédeni és kihasználni két külön akarat.

A belső udvarba visszaérve a levegő mintha valamivel nehezebb lett volna, mint induláskor. Az emberek még mindig ébren. A tüzek még mindig éltek. Az őrök még mindig mozgásban. A város tartotta a formáját. De Kaelen most már túl tisztán látta a repedéseit ahhoz, hogy megnyugodjon.

A kőasztalhoz visszaülve Iren rögtön a táblákra hajolt, és új jelet rajzolt a korábbiak mellé.

A torz kéz félmozdulatát.

A hibás utánzást.

A visszazárás pillanatát.

Kaelen nézte.

És egyszerre megértett valamit, amit eddig csak kerülgetett.

Azt, hogy közben megtanulja az emberi pontatlanságot.

A bizonytalanságot.

A kötődést.

A késést.

A tétova félmozdulatot.

Vagyis mindazt, amitől ők élők.

Felnézett.

Selin még mindig mellette állt.

Sorya a táblák fölé hajolt.

Iren a hibás mozdulatot rajzolta.

Rhovan pedig épp valami újabb szitkot mormolt a világ szerkezetéről.

És Kaelen akkor tudta meg teljes bizonyossággal, hogy a következő támadás már nem a falakban akar majd javítani.

Hanem bennük.

Azon, ahogy egymáshoz nyúlnak.

Ahogy megállnak.

Ahogy haboznak.

Ahogy tartják egymást.

Az udvar fölött az éjszaka sűrűje már teljesen ráült a falakra, de senki nem mert úgy tenni, mintha ez csak egy szokásos sötétedés volna. A város most már nem pusztán egy hely volt, ahol emberek összehúzták magukat a hideg ellen, tüzet raktak, sebeket kötöztek és próbálták kibírni a következő napig. A kövek is benne voltak a játszmában. A repedések is. A falakon végigfutó alig látható hajszálvonalak is. És ők maguk is.

A kőasztalnál az összegyűjtött fatáblákon egymás mellé került minden, amit eddig csak különálló veszélyként láttak. A keleti hárompontos felmérés. Az északi egyenes feszítés. A nyugati válaszjel. A toronybeli torz félmozdulat. Ahogy egymás mellé kerültek, úgy kezdtek elveszíteni valamit a káoszukból, és nyerni valami sokkal kellemetlenebbet. Szerkezetet.

Sorya hosszú ideig nézte őket úgy, mintha nem is jelek volnának, hanem egy ellenséges haditerv szétszórt darabjai.

– Ez már nem ösztön – mondta végül.

Rhovan félrebillentette a fejét.

– Mondjuk ezt eddig is gyanítottuk, nem?

– Gyanítottuk – felelte Sorya. – Most már tudjuk.

Iren ujja a torz kézmozdulat rajzán pihent.

– A középpontnál visszafordítottuk. Az oldalpontoknál visszatartottuk. A toronyban megakadályoztuk, hogy visszamásolja a rendet. Mindegyik után változtatott.

Kaelen a mellkasa alá figyelt. Az idegen félütem most csendes volt, de nem eltűnt. Mint valami visszahúzódott állat, amely már nem ront neki a kerítésnek, mert megértette, hogy egyszerű erővel nem jut át.

– Már nem csak kijutni akar – mondta.

Selin rögtön ránézett.

– Hanem?

A férfi a táblákra mutatott.

– Beépülni.

Ez a szó is csendet húzott maga után.

Nem a költői fajtát. A rosszabbat. Azt, amikor valami annyira pontos, hogy senki nem érzi szükségét a díszítésnek. Az egész éjszaka valójában erre futott ki. Nem egy nagy, látványos áttörésre. Hanem arra, hogy az a mélyebb dolog rájöjjön, a világot nem kell feltörnie, ha elég ponton bele tud kapaszkodni. A határ addig volt határ, amíg egyértelmű volt, mi tartozik egyik oldalra, és mi a másikra. Most viszont a város kövei, a torony rendje, a régi kapu emlékezete és az ő testük egyre inkább ugyanabba a bonyolult, veszélyes hálóba kezdett összecsúszni.

A gyógyító asszony odalépett Kaelenhez, és újra ellenőrizte a friss kötést a tenyerén.

– A sötét vonal visszahúzódott a tenyér közepéig – mondta. – Nem ment tovább a csukló felé.

– Vagyis nyertünk valamit – mordult fel Rhovan.

– Vagyis nem vesztettünk el mindent – javította ki az asszony.

– Kár, pedig majdnem optimista lettem.

Selin még mindig nem ült le. A fal és Kaelen között maradt, mintha puszta helyezkedéssel is meg lehetne akadályozni, hogy a következő rossz ötlet elérje a férfit. Az egész éjszaka alatt egyre jobban látszott rajta, hogy már nem is próbál lazábbnak tűnni. A feszültsége nem szétesett. Élesebbre húzódott.

Iren ezt is észrevette.

– Ha az élő kötéseken keresztül akar dolgozni, akkor a következő órákban nem az lesz a legnagyobb veszély, hogy valamelyik fal áttör.

Sorya bólintott.

– Hanem hogy valaki téves mozdulatot tesz.

Rhovan erre felnevetett, de rosszkedvűen.

– Nagyszerű. Eddig attól féltem, hogy a város omlik ránk. Most már attól is, hogy rosszkor nézünk egymásra.

– Nem vicc – mondta Kaelen csendesen.

A férfi hangjában valami olyasmi volt, amitől még Rhovan is elhallgatott.

Kaelen tudta, mi mozdult meg benne a toronynál. Nem teljesen. Nem úgy, hogy szavakba lehessen rakni anélkül, hogy közben elnehezülne tőlük a levegő. De a torz kézmozdulat láttán valami világosan kiderült. Az a másik oldal már nem csupán az ősi rendet akarja visszalopni. Az emberi hibát akarja megtanulni hozzá. A pontatlanságot, amit a régi rendszer nem tartalmazott. A habozást. A kötődést. A túl gyors védőmozdulatot. Azt, hogy két ember közül az egyik mindig előbb nyúl a másikért, mint hogy végiggondolná a következményt. Az emberi faj ebből épített civilizációt meg szerelmet meg árulást is, és persze most ez lett a gyenge pont. Micsoda elegáns kis önleleplezés.

– Akkor most mi? – kérdezte Selin.

Sorya nem vágott rá rögtön.

A nő felnézett a falak sötétjébe, mintha a válasz valahol ott húzódna a torony és az udvar közti fekete levegőben.

– Most nem megyünk vissza sehová – mondta végül. – Nem a nyugati átvezetőhöz. Nem az északi csatornához. Nem a toronyba. A következő órákban nem neki dolgozunk azzal, hogy minden hívására odafutunk.

Rhovan szeme összeszűkült.

– Tehát most először nem reagálunk azonnal.

– Igen – mondta Sorya. – Most először mi szabjuk meg a teret.

Iren lassan bólintott.

– Középső zóna.

Kaelen felkapta a fejét.

– Az udvar.

– Igen – felelte Iren. – A belső udvar alatt fut össze a legtöbb régi kőér. Nem olyan mélyen, mint a horgonypontnál, de elég közel ahhoz, hogy ha valami újabb átkötést próbál, itt jelet hagyjon. Ha széthúzódunk, csak követjük. Ha itt maradunk, és figyeljük az egyensúlyt, talán előbb látjuk meg, hol akar belépni.

Sorya rápillantott.

– Ez működhet.

Rhovan vállat vont.

– Engem már bármi meggyőz, amihez nem kell azonnal lemászni valami nyirkos lyukba.

Selin végre odahúzott magának egy alacsony követ, és leült, de nem a fáradtsága miatt. Inkább azért, mert így közelebb maradt Kaelenhez anélkül, hogy ez feltűnőbben feltűnne. Hasznos trükk. Az emberi testbeszéd néha többet árul el, mint egy fél vallomás.

– Akkor ide húzunk mindent – mondta. – A lámpákat, a vizet, a köteleket, az embereket.

– Nem mindent – javította ki Sorya. – Csak azt, ami kell. Nem akarok tömeget. A pánik nem őrség.

Rhovan elindult, hogy szóljon az őröknek, de mielőtt eltűnt volna az árnyékos átjáróban, még visszafordult.

– Egyébként csak hogy a hangulatot tovább rontsuk: a déli lépcsőház felől jövet láttam valamit a külső falon.

Sorya azonnal ránézett.

– Mit?

– Nem jelet. Nem repedést. Csak… madarakat.

Selin felhúzta a szemöldökét.

– És ez most mi a faszért fontos?

Rhovan arca komoly maradt.

– Mert nem ültek a párkányon. Nem rebbentek meg. Csak néztek befelé. Mind ugyanabba az irányba.

Az udvar fölött a levegő ettől újra más lett.

Iren volt az első, aki összerakta.

– A külső határ is figyel.

Rhovan bólintott.

– Ezt mondtam én is magamnak. Csak jóval ocsmányabb szavakkal.

Sorya rögtön döntött.

– A külső falra plusz négy őr. A madarakat nem lövik le. Nem zavarják szét. Figyelik. Ha egyszerre mozdulnak, azonnal jelzik.

– Milyen gyönyörű korba értünk – mormolta Rhovan. – Már a madarakat is hadijelentésként olvassuk.

– Menj – mondta Sorya.

A férfi elment.

Az udvar ezután gyorsan átrendeződött. Két nagyobb lámpást közelebb hoztak a kőasztalhoz. A víztartó edényeket a bal oldali fal mellé tették, hogy kéznél legyenek, ha hirtelen kell valakit leönteni vagy sebet tisztítani. Három őr a kapualjhoz állt, kettő a torony irányába néző átjáróhoz, egy az északi oldalra. A gyógyító asszony újabb kötéseket készített ki, és egy külön tálba rakta azt a maró, éles szagú port, amellyel Kaelen tenyerében az előbbi sötét átkötést megtörte. Micsoda meghitt kis esti készlet. Kötés, víz, por, kés, lándzsa, négy félholt ember és egy városnyi repedés. Csak egy vacak lant hiányzott hozzá, hogy valami részeg bárd írjon róla egy hamis hősi éneket.

Kaelen közben ülve maradt.

Nem azért, mert már nem tudott állni.

Hanem mert most először érezte igazán, mennyire számít, hogy ne reagáljon minden belső rezdülésre azonnal mozdulattal. A mellkasa alatt a félütem időnként visszajött, de gyengén. A tenyere viszont máshogy viselkedett. A megszakított sötét vonal maradéka nem akart továbbhaladni. Inkább körözött a seb alatt. Mintha új utat keresne. Vagy türelmesebben figyelne.

Selin ezt is észrevette.

– Még mindig mozog?

– Igen.

– Mennyire?

Kaelen lehunyta a szemét egy pillanatra.

– Nem előre. Oldalra.

A nő arcán valami megfeszült.

– A tenyeredből?

– Igen.

– Akkor le kellene vágni az egész kezedet. Biztos, ami biztos.

Kaelen halványan kifújta a levegőt.

– Ez kifejezetten megnyugtató.

– Nem annak szántam.

– Tudom.

Selin pár másodpercig nézte, aztán halkan hozzátette:

– De ha kellene, megtenném.

A mondat után semmi romantika nem maradt a levegőben. Jó. Nem is fért volna bele. Ez nem a puha szavak terepe volt, hanem azé a kegyetlen őszinteségé, amely akkor marad meg két ember között, amikor mindketten tudják, hogy a másik adott esetben fájdalmat fog okozni, mert az a kisebbik rossz.

Kaelen ránézett.

– Én is.

Selin egy pillanatra bólintott.

Ennyi elég volt.

Iren ekkor a táblák fölé hajolt újra.

– Nézd ezt.

Kaelen közelebb húzódott, Sorya is.

A nő a torz kéz félmozdulatát és a nyugati válaszjel tört vonalát rakta egymás mellé.

– Nem ugyanaz a forma – mondta. – De ugyanaz a hiány.

Sorya végigkövette az ujjával.

– A végződés.

– Igen – felelte Iren. – Mindkettő ott hibás, ahol a rend visszafordulna. Nem a nyitásnál. Nem a megtartásnál. A visszahajlásnál.

Kaelen ettől megérezte a következő réteget.

– Nem a kaput érti félre. A határt.

Iren felnézett rá.

– Igen.

Selin az asztalhoz hajolt.

– Emberül.

Kaelen a két jel metszésére mutatott.

– A másik oldal nem azt nem érti, hogyan kell átjönni. Azt érti. Azt nem érti, hogyan kell megállni. Hogyan kell bent maradnia valaminek ott, ahová tartozik.

Sorya nagyon lassan bólintott.

– Ezért próbál mindig továbbcsúszni.

– Igen – mondta Kaelen. – Ezért nem tudja rendesen lemásolni Erevat fordítását sem. Mert a visszahajlás az a mozdulat, ami elfogadja a korlátot. Ő meg nem elfogadni akarja. Csak használni.

Rhovan épp visszaért, és az utolsó mondatot elkapta.

– Akkor röviden ugyanaz a baja, mint az emberiség felének.

Senki nem nevetett. Kár. Mondjuk igaza volt.

Sorya felnézett rá.

– A madarak?

– Ott ülnek még. Többen lettek. A nyugati falnál is láttam hármat.

Iren ezt rögtön kapcsolta.

– Külső megfigyelőpontok.

Rhovan széttárta a kezét.

– Igen, nyilván. Mert ha már kozmikus rémálommal harcolunk, miért ne kaphatna hozzá tollas kiegészítőket is.

A gyógyító asszony ekkor odatett egy újabb csészét Kaelen elé.

– Ezt most.

A férfi belenézett, aztán felpillantott rá.

– Kezdem azt hinni, hogy te személyes sértésnek veszed, ha valami nem ízlik eléggé rosszul.

– Igyál.

Ivott.

A lötty olyan volt, mintha valaki egyszerre főzött volna bele penészes kérget, vasat és csalódást. De a torka után a mellkasában szétterülő hideg most jól jött. Valóságos volt. Nem a másik oldal ritmusa. Nem Erevat visszhangja. Nem idegen félütem. Csak valami undorító, de emberi gyógyszer.

Sorya ekkor az őrökre nézett, majd vissza az asztalhoz.

– Még egy óra, és jön a hajnal előtti legsötétebb rész. Ha valami mozogni akar, addig fog. Az ilyen rendszerek szeretik a fordulópontokat.

Rhovan az egyik oszlopnak dőlt.

– Kifejezetten rossz hír, hogy most már te is úgy beszélsz, mint valami rohadt kőpap.

– Túlélőként beszélek – mondta Sorya.

– Még rosszabb.

Az udvarban ezután egy ideig semmi sem történt.

És ez volt benne a legrosszabb.

Az őrök váltottak súlyt egyik lábukról a másikra. A tűzmedence fája pattant egy-egy halkat. A vízcsorba lassan csöpögött a fal mellett. Valaki odakint köhögött. A madarak nem mozdultak. A torony hallgatott. Az északi csatorna felől nem jött új jel. A nyugati fal sem válaszolt.

Mégis mindegyikük tudta, hogy ez nem nyugalom.

Hanem összpontosítás.

Kaelen ezt a saját testében is érezte. A félütem egyre ritkábban jött, de amikor igen, tisztább volt. Mintha a másik oldal most már nem vak próbálkozásokkal dolgozna, hanem figyelne arra, mikor a legkisebb a belső zaj. Mikor könnyebb pontosan rápróbálni.

Selin közben nem mozdult messzire tőle.

Nem beszélt sokat.

Néha csak annyit kérdezett:

– Most?

– Nem.

Vagy:

– Éreztél valamit?

– Még nem.

És időnként ennyi is több volt minden vigasztalásnál. Mert a kérdésekből nem puhaság jött. Jelenlét. És néha az tartja életben az embert, ami nem engedi szétesni magára.

Iren egyszer csak felemelte a fejét.

– Halljátok?

Mindenki elhallgatott.

Elsőre nem volt egyértelmű.

Aztán igen.

Nem a toronyból jött.

Nem a falakból.

A föld alól sem egészen.

Valami nagyon finom, szabályos koppanás futott végig az udvar kövei alatt. Nem hangosan. Inkább úgy, mintha valaki odalent körmök helyett csonttal ütne ritmust a város alapjába.

Egy.

Szünet.

Kettő.

Szünet.

Egy hosszabb.

A gyógyító asszony odanézett Kaelenre.

A férfi már tudta.

– Nem a hasadék.

Sorya feszült csendben kérdezte:

– Akkor mi?

Kaelen felállt.

A talpa alatt az udvar kövei másként válaszoltak, mint a torony vagy a csatornafal. Nem sérült pontként. Inkább összefutó hálóként. És egyszerre világos lett, mit kerestek egész este anélkül, hogy nevén nevezték volna.

– A középső zóna – mondta. – Amit idehoztunk.

Iren szeme kitágult egy árnyalatnyit.

– Nem a falakon próbál újra.

– Nem – mondta Kaelen. – Az udvar alatt.

Rhovan eltolta magát az oszloptól.

– Mesés. Tehát miközben okosan összegyűltünk egy helyre, ő úgy döntött, hogy pont ezt a helyet választja új alapnak.

Selin káromkodott.

Nem hosszabban. Elég volt egyetlen szó is, hogy mindenki értse.

Sorya már mozdult.

– Mindenki hátrébb az udvar széléről. Senki nem lép a középső kövekre, amíg nem tudjuk, hol fut a ritmus.

Az őrök azonnal reagáltak. A lámpákat magasabbra emelték. Az udvar közepe hirtelen jobban kirajzolódott. A központi kőasztal, a körülötte futó halvány kopásgyűrű, a hajdani tűzhely nyoma, a vízmedence alacsony pereme. Mind olyan hétköznapinak látszott, hogy attól lett igazán hátborzongató.

Kaelen lassan előrelépett a kőasztal mellé.

A talpa alatt a koppanás újra jött.

Most közelebbről.

A ritmus nem véletlenszerű volt. Körbe futott. Nem egy pontot feszített. Nem egy repedést. Kijelölt valamit.

– Kört rajzol – mondta.

Iren rögtön mellé lépett, de nem túl közel.

– Itt akarja a bevésést.

Sorya megértette a következő réteget.

– Nem bennünk külön-külön.

– Hanem közöttünk – mondta Kaelen.

Ez már sokkal rosszabb volt.

Mert a határ most nem egyetlen testet akart megjelölni. Hanem egy helyet, ahol a négyes rend egyszerre jelen van. Tartó örökös. Rendezővonal. Élő kötés. Külső erő. Együtt. Az udvar, ahová összehúzódtak, hirtelen nem biztonsági középpontnak látszott, hanem tökéletes csomópontnak. Mintha ők maguk húzták volna oda a következő sebet.

Rhovan ezt valószínűleg ugyanekkor értette meg.

– Akkor ez az egész kibaszott este egyetlen nagy terelés volt.

Sorya állkapcsa megfeszült.

– Nem. Reakciók sora. De most már használja ellenünk.

Selin Kaelenre nézett.

– Tudod, mit csinál?

A férfi végignézett az udvar közepén.

A koppanás körbe járt a kövek alatt.

Nem gyorsan.

Pontosan.

Mint amikor valaki kijelöli, hová rak majd egy vágást.

– Igen – mondta végül. – Először nem rajtunk nyit.

– Hanem?

Kaelen a kőasztal alá nézett.

– Közénk.

A mondat után a kőasztal tövében hajszálvékony, sötét vonal jelent meg.

Nem repedésként.

Jelként.

Aztán még egy.

És még egy.

Nem sok.

Pont elég.

Mint amikor valaki a föld alatt elkezdi felrajzolni azt a formát, amelynek később neve lesz.

Iren hangja ekkor már keményebb volt, mint az este bármely pontján.

– Ezt most nem hagyhatjuk végigfutni.

Sorya rávágta:

– Hogyan törjük meg?

Kaelen szinte azonnal érezte a választ, és ettől még jobban gyűlölte.

– Szét kell bontani a rendet.

Selin ránézett.

– Úgy érted, szétszóródni?

– Igen.

Rhovan felhorkant.

– Micsoda szép fordulat. Egész este azon dolgoztunk, hogy együtt maradjunk, most meg pont az lesz a megoldás, hogy szétpattanunk.

Iren azonban már tudta, hogy ez nem egyszerű menekülés.

– Nem összevissza – mondta. – Irányok szerint.

Kaelen bólintott.

– Igen. Ha a bevésés a négyes rend együttállására épül, akkor nem elég arrébb lépni. Olyan irányokba kell széthúzni a pontokat, hogy a kör ne tudjon bezárni.

Sorya már kérdezett is.

– Melyik irányok?

Kaelen gyorsan nézte végig az udvart, a torony vonalát, a nyugati falat, az északi átjárót, a keleti kőívet.

– Én a torony felé. Iren az északi fal irányába. Selin nyugatra. Rhovan keletre. Te középen maradsz a töréspontnál.

Rhovan hitetlenkedve nézett rá.

– Micsoda kellemes kis csillagforma. És mennyi időnk van rá, mielőtt a kövek meggondolják magukat?

A kőasztal alatti vonalak ekkor egy árnyalatnyit sötétedtek.

Kaelen nem kertelt.

– Kevesebb, mint egy perc.

Sorya azonnal mozdult.

– Akkor most. Jelre.

Selin azonban még nem indult.

A tekintete Kaelenen volt.

– Ha széthúzódunk, és valami rád ül, nem leszek melletted.

A férfi nézte.

Minden sürgetés ellenére ez a pillanat valahogy túl tiszta lett.

– Tudom.

– Ez rohadtul nem tetszik.

– Nekem sem.

– De megcsináljuk.

– Igen.

Ez volt minden.

És ennyi megint elégnek bizonyult.

Sorya felemelte a kezét.

A kőasztal tövénél a sötét jelek ekkor már nem csak vonalak voltak. Halvány, hideg fény derengett bennük. Nem Erevat fehérje. Nem a hasadék üveges feketéje. Valami köztes, ocsmány átmenet. Tényleg közéjük akart nyílni. A négyes rendből akart új alapot építeni.

– Most! – csattant fel Sorya.

Szétváltak.

Nem szépen.

Nem egyszerre.

Emberi pontatlansággal, de elég gyorsan.

Kaelen a torony irányába ugrott hátra, a friss kötés a tenyerén azonnal felhasított még egy lüktetést. Iren észak felé mozdult, szinte hang nélkül. Selin nyugatra fordult, a mozdulata gyorsabb volt a gondolatnál. Rhovan kelet felé rántotta magát, közben még egy káromkodást is odavetett a kőasztalnak, mintha attól kevésbé sértődne meg.

A középen futó sötét kör bezáródása megbicsaklott.

Nem szétesett.

Megtorpant.

A pontok közti vonalak egyetlen pillanatra utánuk húzódtak, mintha dönteni próbálnák, melyik irányba engedjék tovább a mintát. Sorya közben a kör peremére lépett, nem bele, csak a töréspontjára, és a lándzsa nyelével teljes erőből a legfrissebb jel metszésére csapott.

A kő felnyögött.

Nem emberi hanggal. Sokkal rosszabbul.

Az udvar alatti koppanás megszakadt.

A vonalak sötétsége szétesett apró, futó árnyalatokra, aztán visszahúzódott a kövek alá. Nem tűnt el. De a kör nem zárult be.

Sorya azonnal körbenézett.

– Mindenki?

– Itt – mondta Iren.

– Itt – vágta rá Selin.

– Még sajnos én is – mordult Rhovan.

Kaelen a torony felőli kőívnél megtámaszkodott egy pillanatra, aztán felemelte a kezét.

– Itt.

A kőasztal tövében maradt három vékony, megtört jel.

Mint egy félbehagyott mondat.

Mint valami, ami legközelebb már tudni fogja, hol hibázott.

Sorya visszalépett a kör közeléből.

– Ezt most megakasztottuk.

Rhovan lassan kifújta a levegőt.

– Minden egyes alkalommal ugyanazt érzem. Hogy működik. És attól még jobban utálom.

Selin már Kaelen felé jött vissza.

Gyorsan.

Túl gyorsan ahhoz, hogy ezt ne lássa mindenki.

De senki nem szólt rá.

A nő végigmérte a férfit.

– Rád jött valami?

– Nem.

– Biztos?

Kaelen a mellkasába figyelt.

– A hívás erősebb lett. De nem ült rá.

Selin bólintott. Egyszer. Röviden.

Iren közben már a középső megtört jeleket nézte.

– Nem zárult be. De nyomot hagyott.

Sorya odalépett mellé.

– El tudod olvasni?

Iren lassan megrázta a fejét.

– Nem teljesen. Még nem. De ez már nem ugyanaz a rend, mint a falaknál. Ez… közelebb van hozzánk.

Kaelen a mondat súlyát érezte meg előbb, mint az értelmét.

Aztán összeállt.

– Az első közös sebhely – mondta halkan.

Senki nem vitatta.

Mert igaz volt.

Mert attól a pillanattól kezdve az udvar már nem csak gyülekezőhely volt. Nem csak belső zóna. Nem csak taktikai középpont. Olyan pont lett, ahol a másik oldal először próbált nem falat, nem kaput, nem egyetlen testet, hanem egy emberi rendet megvágni. Egy csoportot. Egy együttállást. Közös sebhely. Közös célpont. Közös felelősség. Szép kis örökség a hajnal előtt.

A távoli ég alján ekkor a legsötétebb feketeség mögött valami halványabb szürke kezdett ülepedni.

Még nem hajnal.

Csak annak ígérete.

Az a csalóka, vékony vonal, amitől az ember egy pillanatra majdnem elhiszi, hogy ha kitart még egy órát, akkor minden egyszerűbb lesz. Mintha a fény valaha is megoldott volna bármit önmagában. De legalább látni lehet majd. Néha az is több a semminél.

Sorya végignézett rajtuk. Először Kaelenen, aztán Irenen, Selinen, végül Rhovanon. Az arcán fáradtság volt, de nem összeomlás. Inkább az a fajta elszántság, ami akkor marad meg, amikor már minden fölösleges dísz leszakadt az emberről.

– Ma éjjel nem zártuk le – mondta. – Nem győztük le. De megtanultuk, hogyan dolgozik. Ez holnap keveset fog érni, ha szétesünk. Sokat, ha nem.

Rhovan félrebiccentette a fejét.

– Milyen bájos. Szinte motivációs beszéd.

– Túlélési utasítás – felelte Sorya.

– Már mondtam, hogy rosszabb.

A gyógyító asszony odajött Kaelenhez, majd Irenhez, aztán Selinhez is, mintha szemmel nem csak a sebeket, hanem az alattuk lüktető mintákat is újra végigmérné.

– Egyikőtök sem megy innen messzire a következő órában – mondta. – És senki nem marad ébren makacsságból addig, míg össze nem csúszik a saját árnyékával. Félórás váltott pihenés lesz. Kényszerből, ha kell.

Selin erre rögtön felnézett.

– Ő nem fog aludni.

A gyógyító asszony úgy nézett rá, mint aki már most elege van abból, hogy mindenki orvost akar játszani helyette.

– Nem aludni mondtam. Pihenni. Két külön szó. Próbáljatok meg időnként figyelni rájuk.

Kaelen halványan kifújta a levegőt.

– Kedvellek, amikor gyengéd vagy.

– Akkor ma csalódni fogsz.

Rhovan az udvar szélén a hajnal felé nézett.

– Szóval akkor ennyi volt mára?

Sorya nem nézett rá.

– Nem. De a következő mozdulat már nem ma éjjel lesz a legerősebb.

Iren felkapta a fejét.

– Hanem?

Sorya most a halványodó ég peremét figyelte.

– Hajnal után.

Kaelen ezt azonnal megérezte igaznak.

Nem mert valami misztikus látomás rázta volna meg. Hanem mert az egész éjszaka ritmusa erre futott ki. Felmérés. Feszítés. Válasz. Átkötés. Tükörpróba. Közös bevéséskísérlet. Mind előkészítés. Mintha valami egész éjjel a mozdulataikat, a hibáikat, az ellenállásaikat mérte volna, hogy amikor világosodni kezd, már ne vakon kelljen nekimenni ugyanannak a határnak.

– Igen – mondta halkan. – Hajnal után jön az igazi forduló.

Selin ránézett.

– Honnan tudod?

Kaelen lassan felnézett a toronyra, aztán az udvar alatt megtört sötét jelekre.

– Mert most már nem csak bejutni akar. Most már helyet keres magának.

Iren hozzátette:

– És a következő lépésnél nem egy pontot fog próbálni. Hanem rendszert.

Rhovan vakarta meg az állát.

Senki nem mosolygott.

Mert pontosan így volt.

A hajnali derengés még mindig gyenge volt, de már eléggé látszott ahhoz, hogy a torony széle ne fekete tömbként álljon, hanem repedésekkel, hibákkal, vonalakkal. A nyugati falon a madarak még mindig ott ültek. Az udvar kövei alatt a koppanás megszűnt, de a kőasztal tövénél maradt megtört jelek nem tűntek el. A város sem lett békésebb. Csak tisztább lett a helyzete.

Annak a felismerése, hogy a határ többé nem egyszerű vonal a világ és a mély között. Benne húzódik az udvar rendjében, a torony hibáiban, a falak visszhangjában, a kézre tapadt porban, a mellkas alá csúszó félütemben, és abban is, ahogy négy ember már nem tud úgy egymásra nézni, hogy közben ne mérje, mi ebből a saját akarat és mi valami másé.

A hajnal előtti utolsó sötét percekben végül nem széledtek szét.

Nem azért, mert nem lett volna ok rá.

Hanem mert most már túl sok mindent tudtak ahhoz, hogy a magányt biztonságnak higgyék.

Kaelen a kőasztal tövénél maradt, Selin mellette. Iren a táblákat rendezte még egyszer, mintha a sorrendjükön múlna valami. Rhovan az udvar peremén állt, a falakon ülő madarakat figyelte gyűlölködő türelemmel. Sorya középen maradt, ott, ahol az előbbi megtört kör jelei még mindig a kő alatt lappangtak.

És mindannyian tudták, hogy amikor a fény végre teljesen átbukik a falakon,  nem egyszerű a folytatás.

Ahol már nem azt kell eldönteniük, hogyan tartsák távol a sötétséget.

Hanem azt, hogyan maradjanak önmaguk, amikor a sötétség rájön, hogy a legrövidebb út nem a köveken át vezet.

Hanem rajtuk keresztül.