AZ ÚJ VILÁG ÁRNYAI – HUSZONEGYEDIK FEJEZET
A szél irányt váltott.
Apróság volt. Olyan, amit a legtöbben észre sem vesznek. Kaelen azonban megérezte a bőrén, mintha valaki hátulról végigsimított volna a gerince mentén.
A kapcsolat reagált.
Nem hanggal.
Feszüléssel.
A romok messze nem voltak már mozdulatlanok. A kövek között finom porfelhő emelkedett, mintha valami lassan, makacsul újrarendezné magát odakint.
Selin közelebb lépett a fal pereméhez.
– Nem tetszik ez – mondta.
– Nekem se – felelte Kaelen.
Sorya lehajolt, és a tenyerét a kőre tette.
– Rezgést érzek.
Rhovan felhorkant.
– Csodás. Már a kövek is beszélgetnek velünk.
Kaelen nem nevetett.
Mert most már pontosan tudta, hogy a város nem csak kő és por. A kapu megnyitotta valami érzékelését bennük.
A világ figyelt.
A kapcsolat hirtelen mélyebb lett.
Egy pillanatra elvesztette a falat, az eget, a reggelt.
Helyette sötét síkság jelent meg előtte.
Végtelen.
És a távolban fények gyulladtak ki sorban.
Nem véletlenül.
Mint valami jelzés.
A férfi nagy levegőt vett, és visszarántotta magát.
Selin aggódva nézett rá.
– Megint ott jártál.
Nem kérdés volt.
– Igen.
– Mit láttál?
Kaelen habozott.
– Mintha… válaszoltak volna.
A nő homloka ráncolódott.
– Kik?
– Nem tudom.
Ez volt a legrosszabb válasz, de az egyetlen igaz.
A város alatt ekkor tompa dübörgés futott végig.
Az emberek megtorpantak.
A kövek között por hullott lefelé.
Sorya felpattant.
– Ez már nem csak rezgés.
Rhovan üvöltött lefelé:
– MINDENKI TÁVOL A REPEDÉSTŐL!
Kaelen odanézett.
A kapu helye zárva volt… mégis halvány kék fény pulzált alatta.
Mint egy szív, ami nem akar megállni.
A kapcsolat a fejében megszólalt.
Most nem idegen hangként.
Hanem saját gondolatként.
„Nem zártad be. Csak lelassítottad.”
A férfi ökölbe szorította a kezét.
– A francba.
Selin meghallotta.
– Mit mondtak?
– Hogy… ez még mindig él.
Csend ült rájuk.
A város fölött a nap egyre magasabbra emelkedett, de a fény most hidegnek tűnt.
A távoli romokban hirtelen mozgás villant.
Nem nagy.
Csak árnyékok.
Sok.
Kaelen szeme összeszűkült.
– Nem tetszik nekem az a mozgás.
Sorya követte a tekintetét.
– Nem állatok.
– Nem.
A kapcsolat ekkor hirtelen lüktetett.
Erősen.
Túl erősen.
Kaelen térde megremegett.
Rhovan elkapta a karját.
– Hé! Maradj már egyben!
A férfi zihált.
És megértette.
Nem kívülről jön a baj.
A kapu nem nyílik.
Valami… átjutott még azelőtt.
A szél újra végigsöpört a falon.
És a város alatt… valami lassan megmozdult.
A rezgés most már mindenki számára érezhető volt.
Nem erősen. Inkább úgy, mint amikor egy hatalmas állat fordul meg álmában valahol a föld alatt. A fal kövei finoman zizegtek, a por lassan hullott le a repedésekből.
Az emberek elhallgattak.
A város hallgatott.
Kaelen pedig tudta, hogy valami rosszabb jön annál, amit eddig láttak.
– Nem kifelé mozdul – mondta halkan.
Selin rápillantott.
– Hanem?
– Mintha… helyet keresne.
A mondat hidegen ült meg közöttük.
Rhovan dühösen rázta meg a fejét.
– Szóval egy láthatatlan valami mászkál alattunk, és te ezt ilyen nyugodtan mondod?
Kaelen keserűen elmosolyodott.
– Belül ordítok.
A kapcsolat a mellkasában finom szúrásként jelentkezett. Nem fájt, inkább figyelmeztetett.
A fal alatt a kapu helyén a kék fény erősebben pulzált.
Sorya lehajolt, a tenyerét újra a kőre nyomta.
– Mozog… körkörösen.
– Mit jelent ez? – kérdezte Selin.
– Azt, hogy nem kitörni akar – válaszolta Kaelen. – Hanem terjeszkedni.
Rhovan káromkodott.
– Ennél szebb szót nem tudtál találni, igaz?
A távolban újabb porfelhő emelkedett a romok fölé.
Most már nem csak Kaelen látta.
A város falán állók suttogni kezdtek.
– Jönnek?
– Mi az ott?
– Mozog valami!
Kaelen szeme összeszűkült.
Nem egy irányból közeledtek.
Több helyről.
Mintha egyszerre ébrednének fel a romok különböző pontjai.
A kapcsolat hirtelen mélyre rántotta.
Kép villant.
Nem a jelen.
Valami régi.
Egy város, hasonló falakkal.
Emberek a peremen.
És alattuk… ugyanaz a kék fény.
Aztán sikolyok.
A látomás megszakadt.
Kaelen lihegve kapott levegő után.
Selin azonnal megragadta.
– Mit láttál?!
– Ez már megtörtént – suttogta.
Sorya összeráncolta a homlokát.
– Hol?
– Nem tudom. Régen. Másik helyen.
Rhovan felhorkant.
– Remek. Tehát ismételjük a történelmet.
A föld alatt ekkor éles reccsenés hallatszott.
A fal egyik köve hirtelen kicsúszott a helyéről.
Az emberek hátraugrottak.
A repedésből vékony kék szál csúszott elő.
Nem csáp.
Nem folyadék.
Fény.
Lassan kúszott végig a kövön.
Selin hátrébb lépett.
– Ez… él?
Kaelen nem válaszolt.
Mert a fejében már ott volt a válasz.
„Kiterjesztés.”
– Állítsd le – morogta.
A hang nem reagált.
A fénycsík tovább mászott, és ahol elhaladt, a kő sötétebbé vált.
Sorya előrelépett, és egy gyors mozdulattal a kését a fénybe vágta.
A penge sistergett.
A nő visszarántotta a kezét.
– Forró!
Rhovan már emelte a baltát.
– Félre.
Egyetlen csapással ráütött a kőre.
A fény egy pillanatra szétfröccsent.
Aztán… visszahúzódott.
A fal alatt mély, elégedetlen moraj hallatszott.
Kaelen gyomra összeszorult.
– Most már tudja, hogy itt vagyunk.
Selin dühösen nézett rá.
– Mintha eddig nem tudta volna.
A férfi elhallgatott.
Igaza volt.
A kapcsolat nem rejtett el semmit.
Épp ellenkezőleg.
Kapcsolat volt.
A város mögött kiáltások törtek fel.
Az egyik őr rohant fel a lépcsőn, lihegve.
– A déli romoknál… emberek!
Kaelen összevonta a szemöldökét.
– Emberek?
– Nem biztos… – az őr hangja megremegett. – Úgy mozognak, mintha… nem lennének teljesen azok.
Csend.
Rhovan hangja mély lett.
– Fertőzöttek?
Az őr csak bólintott.
Selin arca elsápadt.
– Már nem csak bent van.
Kaelen a horizont felé nézett.
A távoli alakok lassan közeledtek.
Nem futva.
Nem támadva.
Csak jöttek.
És most már látszott: túl egyenletesen mozogtak.
A kapcsolat a fejében halkan megszólalt.
„Első hullám.”
A férfi lehunyta a szemét egy pillanatra.
Persze.
A második hullám után mindig jön az első.
A falon mindenki megfeszült.
Sorya fegyvert rántott.
Rhovan felordított:
– HARCRA KÉSZÜLNI!
Kaelen azonban nem mozdult.
Mert valami mást is érzett.
Nem csak a közeledőket.
A város belsejében is… finom rezgést.
Mintha nem kívülről jönnének.
Hanem belülről is ébredne valami.
A férfi lassan megszorította a fegyverét.
– Ez most más lesz – mondta halkan.
Selin ránézett.
– Miért?
Kaelen tekintete kemény lett.
– Mert ezúttal már mi vagyunk a kapu.
A távolban a közeledő alakok egyszerre megálltak.
A napfényben a szemük kéken villant.
A kék fény egyszerre villant fel a szemükben.
Nem vadul.
Nem ragadozóként.
Inkább üresen. Mintha valaki más nézne ki rajtuk keresztül.
A falon állók közül többen hátraléptek.
– Ezek… emberek voltak – suttogta valaki.
Kaelen állkapcsa megfeszült.
A mozgásuk túl egyenletes volt. A lépések ritmusa tökéletesen ugyanaz, mintha egy láthatatlan dob ütemére haladnának.
A kapcsolat a fejében finoman rezonált.
„Nem ellenség.”
– Ne kezdjük ezt megint – mordult fel.
Selin ránézett.
– Mit mondanak?
– Hogy nem ellenség.
A nő keserűen felnevetett.
– Persze. Ez már bevált egyszer.
Sorya fegyvere nem remegett.
– Ha felérnek a falhoz, lelövöm az elsőt.
Kaelen nem válaszolt.
Mert a kapcsolat nem félelmet közvetített.
Hanem… felismerést.
A közeledő alakok egyszerre megálltak, pontosan íj lőtávolságon kívül.
És letérdeltek.
A városban döbbent csend lett.
Rhovan lassan leengedte a baltáját.
– Na jó. Ez már kezd nagyon furcsa lenni.
Az egyik alak felemelte a fejét.
A kék fény erősebb lett a szemében.
Kaelen hirtelen érezte a kapcsolat húzását.
Nem parancs.
Hívás.
A férfi előrelépett.
Selin azonnal utána kapott.
– Ne.
– Beszélni akar.
– Nem biztos, hogy te akarod hallani.
Kaelen egy pillanatra ránézett.
– Akkor is tudnom kell.
A fal peremére lépett.
A térdelő alak lassan felállt.
A ruhája szakadt volt, a bőre szürkés, de a teste még élt. A mozdulatában nem volt agresszió.
A fejében hang szólalt meg.
Nem a megszokott.
Ez… emberi volt.
„Segíts.”
Kaelen összerezzent.
– Mit?
A hang töredezettnek tűnt.
„Nem… mi vagyunk.”
A férfi szeme összeszűkült.
A kapcsolat mélyült.
Hirtelen érzéseket kapott.
Fájdalom.
Zavar.
És valami idegen jelenlét, ami belülről nyomja őket.
A férfi zihálva hátralépett.
Selin azonnal mellette termett.
– Mi történt?
– Élnek – suttogta. – Bent vannak… de még élnek.
Csend.
Sorya szemében villant valami.
– Akkor ez nem fertőzés. Ez megszállás.
Rhovan káromkodott.
– Már csak ez hiányzott.
A térdelő csoport mozdulatlan maradt.
Nem támadtak.
Nem menekültek.
Csak vártak.
A kapu alatt ekkor újabb rezgés futott végig.
A fal kövei felizzottak.
Kaelen mellkasa összeszorult.
A kapcsolat hirtelen egyszerre több irányba nyílt.
A város alatt.
A térdelő embereken keresztül.
És… a fal mögött.
A férfi megdermedt.
– Nem csak odakint vannak – mondta.
Selin arca elsápadt.
– Mit jelent ez?
Kaelen lassan a város belseje felé fordult.
Az utcák csendesek voltak.
Túl csendesek.
Aztán egy ajtó lassan kinyílt.
Egy ember lépett ki.
A szeme… kéken villant.
A falon mindenki megfeszült.
Rhovan hangja rekedt volt.
– Kurva élet… bent vannak.
A kapcsolat a fejében megszólalt.
„Kapcsolódás terjed.”
Kaelen ökölbe szorította a kezét.
– Nem engedlek.
A hang nem ellenkezett.
Csak figyelt.
Mintha érdekelné, mit tesz.
Selin közelebb húzódott hozzá.
– Mit csinálunk?
Kaelen lassan kifújta a levegőt.
A fal előtt térdelő emberek.
A városban ébredők.
A kapu, ami csak félig zárult be.
És ő… a közepén.
A férfi tekintete megkeményedett.
– Először is… senki nem lövi le őket.
Sorya döbbenten nézett rá.
– Megőrültél?
– Ha ezek még emberek… akkor nem öldössük le őket vakon.
Rhovan felhorkant.
– Ez nagyon rosszul fog elsülni.
Kaelen keserűen elmosolyodott.
– Tudom.
A fal alatti térdelő alak ekkor lassan felemelte a kezét.
A tenyerében halvány kék fény pulzált.
A kapcsolat a fejében hirtelen felizzott.
„Átadás.”
A férfi szeme összeszűkült.
– Mit akarsz átadni?
A válasz hidegen érkezett.
„Emléket.”
A világ egy pillanatra megállt.
Kaelen tudta.
Ha elfogadja… látni fog valamit.
Valamit, amit talán nem akar.
De talán ez az egyetlen esély.
A falon állók visszafojtott lélegzettel figyeltek.
A férfi lassan előrelépett.
Kinyújtotta a kezét.
És a kék fény megindult felé.
A kék fény nem villámként csapott bele.
Lassan érte el Kaelen kezét, mintha bizonytalan lenne, mintha maga sem tudná, milyen embert keres. A levegő hidegebb lett körülötte, a hangok eltompultak.
Selin kiáltott valamit mögötte.
Nem hallotta.
A fény hozzáért.
És a világ eltűnt.
Nem volt fájdalom.
Csak zuhanás.
Kaelen sötétben állt. Nem a városban. Nem a romok között. Egy hatalmas, üres térben, ahol a levegő sűrűnek tűnt, mintha víz alatt lélegezne.
Előtte alakok álltak.
Sok.
Mind ember.
És mindnek kéken izzott a szeme.
A hang nem a fejében szólt.
Minden irányból jött.
„Nem mi akartuk.”
Képek villantak fel.
Az első kapuk.
Emberek, akik kapcsolatba léptek velük.
Nem háború volt.
Együttműködés.
Aztán… valami elromlott.
A kapcsolat túlnőtt rajtuk.
A kapuk nem parancsot kértek.
Hanem hordozókat.
Kaelen érezte a félelmet.
Nem a sajátját.
Az övékét.
„Segíts.”
A képek gyorsultak.
Városok zuhantak el.
Őrzők térdeltek.
Emberek váltak üres testté.
A kapcsolat túl erős lett.
És senki nem tudta leállítani.
A férfi zihálva próbált ellenállni.
– Ez… nem történhet meg újra.
A hang halkabb lett.
„Már történik.”
A látomás hirtelen megszakadt.
Kaelen visszarántódott a testébe.
Térdre esett a falon.
A levegő egyszerre zúdult vissza a tüdejébe.
Selin azonnal mellé térdelt.
– Kaelen! Hallasz?!
A férfi lihegett.
– Láttam… mindent.
Sorya feszült arccal figyelte.
– Mit?
Kaelen lassan felnézett a térdelő alakokra.
– Nem akarnak minket megölni.
Rhovan felhorkant.
– Ezt most komolyan?
– Nem. – Kaelen hangja mély lett. – Ennél rosszabb. Nem tudják irányítani magukat.
Csend.
A térdelő alak lassan lehajtotta a fejét.
Mintha igazolná.
A kapcsolat a fejében most tiszta volt.
Nem ellenség.
Csapda.
Selin arca megkeményedett.
– Akkor meg kell mentenünk őket.
Sorya ránézett.
– És hogyan? Öleléssel?
Kaelen lassan felállt.
A lábai remegtek, de a tekintete tiszta lett.
– A kapcsolat központját kell elvágni.
– A kaput – mondta Rhovan.
– Nem. – Kaelen a mellkasára tette a kezét. – Engem.
Csend zuhant rájuk.
Selin hátrahőkölt.
– Nem.
– Ha én vagyok a kapu, akkor rajtam keresztül terjed.
– Akkor megtanulod irányítani! – csattant fel a nő.
A férfi keserűen elmosolyodott.
– Vagy lezárom.
A kapcsolat hirtelen lüktetett.
Mintha tiltakozna.
A város belsejéből kiáltások hallatszottak.
Újabb emberek jelentek meg az utcákon.
Lassan.
Üres tekintettel.
Sorya összeszorította a fogát.
– Nincs időnk vitatkozni.
Rhovan már ordított lefelé:
– ZÁRNI A KAPUKAT! SENKI NE KÓBOROLJON!
Kaelen a térdelő alakra nézett.
A férfi szeme remegett.
Mintha egy pillanatra visszatért volna.
„Segíts…”
Kaelen mély levegőt vett.
A kapcsolat megnyílt.
És most először… nem félt tőle.
Mert értette.
Ez nem egyetlen ellenség.
Ez egy háló.
És ő lett a középpont.
A férfi lassan hátrálni kezdett a faltól.
Selin megragadta a karját.
– Mit csinálsz?
– Le kell mennem a kapuhoz.
– Egyedül nem!
– Muszáj.
Sorya előrelépett.
– Akkor megyünk veled.
Rhovan káromkodott.
– Persze hogy megyünk. Valakinek ki kell rángatnia, ha megint eljátszod a hőst.
Kaelen halványan elmosolyodott.
Ez volt az egyetlen dolog, ami még embernek éreztette.
A kapcsolat a fejében halkan szólt.
„Közelednek.”
A férfi megfordult.
A fal alatt térdelő csoport lassan felállt.
Nem támadóan.
Követni akarták.
A város belsejében pedig egyre több ember jelent meg a kék fényű szemekkel.
Kaelen megértette.
Nem ellene jönnek.
Hanem utána.
A lépcső felé indult.
A város szíve felé.
A kapuhoz.
És először érezte igazán, hogy a döntése nem csak róla szól.
Hanem mindenről, ami még ember maradt ebben a világban.
A lépcsők alatt a levegő hidegebb volt.
Mintha a város közepe már nem tartozna teljesen a felszínhez. A falak között visszhangzott a lépteik zaja, de minden hang tompának tűnt, mintha valaki puha kézzel lefogná a világot.
Kaelen ment elöl.
Nem sietett.
A kapcsolat finoman húzta lefelé, mint egy láthatatlan áramlat.
Selin közvetlenül mögötte lépkedett. A kezében kötés és kés, mintha még most is eldönthetné, hogy gyógyít vagy harcol.
Sorya hangtalanul haladt a másik oldalon, tekintete a sötét zugokat pásztázta.
Rhovan hátul jött, hangosan morogva.
– Ha valami rám ugrik, esküszöm, szétverem az egész várost.
– Ez már majdnem motivációs beszéd – mondta Kaelen.
– Fogd be és menj.
A lépcső alján halvány kék fény derengett.
A kapu helye.
Már nem nyílt seb volt, inkább lassú, pulzáló heg.
A kövek között vékony fényerek futottak, mintha idegek lennének.
Kaelen megállt.
A kapcsolat azonnal erősödött.
A mellkasában nyomás jelent meg.
„Visszatértél.”
– Nem önszántamból – morogta.
Selin ránézett.
– Már megint beszélgetsz vele?
– Inkább vitatkozom.
A nő arca fáradtan megrezzent.
– Legalább ebben jó vagy.
A kapu körül a kő lassan hullámzott.
Nem fizikailag.
Inkább úgy, mintha a szemük nem tudná eldönteni, hol van a határa.
Sorya lehalkította a hangját.
– Figyel minket.
– Igen – felelte Kaelen.
A fejében hirtelen több hang jelent meg.
Nem a megszokott hideg tónus.
Emberi suttogások.
„Ne hagyd…”
„Segíts…”
„Fáj…”
A férfi arca megfeszült.
– Bent vannak – mondta.
Selin közelebb lépett.
– Kik?
– Azok, akik kapcsolódtak. Nem tűntek el. Csak… részévé váltak.
Rhovan káromkodott egy hosszút.
– Ezt nem kellett volna hallanom.
A kapcsolat hirtelen lüktetett.
A kapu fénye erősödött.
A város fölött odafent távoli kiáltások visszhangja szűrődött le.
Sorya összerezzent.
– Elkezdődött.
Kaelen lehunyta a szemét.
És érezte.
Az emberek odafent mozdulnak.
Nem támadnak.
Követnek.
A háló széthúzódik.
A férfi lassan letérdelt a kapu előtt.
Selin azonnal mellé zuhant.
– Mit csinálsz?
– Ha én vagyok a központ… innen tudom elérni.
– Ez veszélyes.
– Minden az.
A kapcsolat megnyílt.
Nem parancsolt.
Várt.
Kaelen a tenyerét a kőre tette.
A fény azonnal felkúszott a karján.
Forró volt.
A fejében képek robbantak fel.
Ezrek.
Arcok.
Életek.
Mind összekötve.
A férfi felordított.
Sorya odalépett, de Rhovan visszatartotta.
– Hagyjad! Most már benne van!
Selin mégis fogta a vállát.
– Kaelen! Hallasz?!
A férfi hangja rekedt volt.
– Túl sokan vannak…
A hang a fejében megszólalt.
„Egyetlen út.”
– Nem bízom benned – sziszegte.
„Nem bennem. Bennük.”
A képek között hirtelen Selin arca jelent meg.
Aztán Soryáé.
Rhované.
Az embereké a falon.
Kaelen megértette.
Nem ő az egyetlen kapu.
Csak az első.
A kapcsolat kinyílhat mások felé is.
Megosztható.
A férfi zihálva felnézett.
– Nem lezárni kell…
Selin rászorított a vállára.
– Hanem?
– Szétosztani.
Csend.
Rhovan pislogott.
– Ez most jól hangzik vagy nagyon rosszul?
– Mindkettő – felelte Kaelen.
A kapu fénye hirtelen felvillant.
A kapcsolat túl gyorsan kezdett áramlani.
Kaelen teste megfeszült.
A város fölött odafent egyszerre több hang kiáltott fel.
A kék szemű emberek megtorpantak.
A háló reagált.
Sorya előrelépett.
– Kaelen, állítsd le!
– Nem tudom!
A kapcsolat most már nem csak a fejében volt.
A levegő vibrált körülöttük.
A kövek világítottak.
A kapu mélyén valami mozdult.
Valami… ami nem akarta elveszíteni a kapcsolatot.
A hang először lett éles.
„ELLENÁLLÁS.”
Kaelen összeszorította a fogát.
– Most tanulod meg, milyen az ember.
A fény robbanásszerűen szétfutott a köveken.
Selin hátratántorodott.
Rhovan káromkodva védte az arcát.
Sorya fegyvert rántott.
A kapu mélyéből sötét alak emelkedett fel.
Nem akkora, mint a korábbi lények.
De sokkal gyorsabb.
A szeme… tiszta kék fény volt.
Kaelen zihálva nézte.
A kapcsolat suttogott.
„Védelmi forma.”
– Persze hogy az – mondta keserűen.
A lény előrelépett.
És Kaelen hirtelen tudta.
Ez nem a várost fogja támadni.
Hanem őt.
A lény nem rohant.
Lassan lépett előre, mégis minden mozdulatában ott volt a feszített erő, mint egy megfeszített íjban. A teste sima, sötét felületű volt, a szélein kék fény vibrált, mintha a kapu energiája tartaná össze.
Kaelen érezte a kapcsolat szúrását a mellkasában.
„Védelem.”
– Inkább fenyegetés – morogta.
Selin előrelépett elé.
– Nem mész egyedül neki.
– Nem ő dönt erről – felelte Kaelen.
A lény feje lassan oldalra billent.
Mintha hallaná.
Sorya már célozott.
– Mondj egy jó okot, hogy ne lőjem le.
– Mert akkor talán az egész kapu felrobban – válaszolta Kaelen.
– Ez nem jó indok – morogta Rhovan. – De elég.
A lény hirtelen megmozdult.
Nem támadás.
Eltűnt.
Egy pillanatig semmi nem volt ott, aztán Kaelen mellett jelent meg, olyan gyorsan, hogy a levegő csak utólag reccsent.
A férfi hátrazuhant.
Selin kiáltott.
Sorya lövése a falba csapódott, kék szikrákat verve.
A lény nem érintette Kaelent.
Csak fölé hajolt.
A kapcsolat egyszerre felizzott.
„Elfogadás.”
– Nem – sziszegte Kaelen.
A lény felemelte a kezét.
A levegő körülöttük hullámzott.
A város fölött hirtelen csend lett.
Az odafenti kiáltások elhaltak.
Rhovan káromkodása félbeszakadt.
Kaelen megérezte.
A háló megfagyott.
Mindenki vár.
A lény érintése nem fizikai volt.
Valami a fejében próbált megnyílni.
Képek villantak.
Kapuk.
Őrzők.
És egy sor ember, akik mind ugyanitt térdeltek… pontosan így.
A ciklus.
Kaelen ökölbe szorította a kezét.
– Nem leszek újabb láncszem.
A kapcsolat ellenállt.
„Szükséges.”
– Nem.
Hirtelen erő tört fel belőle.
Nem a kapuból.
Belülről.
Az emberek képei. Selin hangja. Sorya dühös tekintete. Rhovan nyers humora.
Az emlékei.
A lény hátratántorodott.
Első alkalommal.
A kapcsolat megingott.
Sorya azonnal mozdult.
A kés villant, és mélyen a lény oldalába vágódott.
Nem vér folyt.
Fény tört ki.
A lény felordított. Nem hanggal, hanem rezgéssel, amitől a kövek megzörrentek.
Rhovan rávetette magát, baltával sújtva.
– Na akkor most hadd dolgozzak!
A csapás átment a testen, mintha víz lenne.
– Kurva élet! – üvöltött.
Selin Kaelenhez térdelt.
– Állj fel!
A férfi zihált.
– Megpróbál beolvasztani.
– Akkor ne hagyd.
Könnyű mondani.
A lény visszafordult.
A kék fény most vadabb volt a szemében.
A kapcsolat sikoltott a fejében.
„ELLENSÉG.”
Kaelen lassan feltápászkodott.
– Nem. Csak… félsz.
A lény megdermedt.
A pillanatnyi bizonytalanság elég volt.
Kaelen előrelépett.
A tenyerét a mellkasára tette.
A kapcsolat teljesen megnyílt.
A lény teste megremegett.
A kék fény lüktetni kezdett, aztán lassult.
Képek özönlöttek át Kaelen fején.
Nem agresszió.
Parancsok.
Programok.
Védelem mindenáron.
És mélyen… félelem a megszakadástól.
A férfi suttogta:
– Nem akarom elvágni. Csak megváltoztatni.
A lény lassan térdre esett.
A fény halványult.
A kapcsolat a fejében elcsendesedett.
Selin döbbenten figyelte.
– Mit csináltál?
Kaelen nehezen vett levegőt.
– Megmutattam neki… hogy nem kell mindenkit irányítani.
Rhovan felhorkant.
– Ez most valami filozófiai harc volt?
– Igen – lihegte Kaelen. – És utálom.
A lény feje lehajolt.
Nem semmisült meg.
Csak… nyugodtabb lett.
A kapu fénye visszahúzódott.
Odafent a városban a kék szemű emberek lassan összeestek.
Nem holtan.
Csak kimerülten.
Selin arca felcsillant.
– Elengedte őket.
Kaelen azonban nem mosolygott.
Mert a kapcsolat még mindig nyitva volt.
És a mélyben… valami megmozdult.
Sokkal nagyobb.
Sokkal lassabb.
A lény a kapu előtt halkan megszólalt.
Most először valódi hangon.
– Felébredt.
Csend.
Kaelen szíve kihagyott egy ütemet.
– Ki?
A lény felemelte a fejét.
A kék fény újra felizzott.
– Az, aki a kapukat álmodja.
A föld megremegett.
Ezúttal nem finoman.
Az egész város megbillent.
A kövek recsegtek.
És a kapu mélyéből… valami lélegezni kezdett.
A lélegzet hangja nem volt hangos.
Mégis mindent betöltött.
Mély, lassú ritmus, ami nem a fülükben, hanem a csontjaikban rezonált. A kapu körüli kövek finoman lüktettek, mintha visszhangoznák.
Kaelen érezte, hogy a térdében megremeg az erő.
Ez nem egy újabb lény volt.
Ez… valami alapvetőbb.
Selin hátrébb lépett, ösztönösen Kaelen elé húzva magát.
– Mondj valamit, ami miatt nem futok el – suttogta.
– Ha tudnék, már mondtam volna.
Sorya fegyvere még mindig a lecsendesedett védelmi forma felé irányult.
– Ez most barát vagy nem?
A lény nem mozdult.
– Nem ellenség – mondta halkan. – De nem is barát.
Rhovan felszisszent.
– Fantasztikus kategória.
A föld ismét megremegett.
Most már odafentről kiáltások hallatszottak. A város falai recsegtek, apró törmelék hullott a lépcsőkre.
Kaelen lehunyta a szemét.
A kapcsolat szinte szétnyílt benne.
Érezte a város minden emberét.
A félelmet.
A zavarodottságot.
És valami újat is.
Várakozást.
A hang a fejében halkan szólt.
„Ébredés teljes.”
– Mit jelent ez? – kérdezte rekedten.
A válasz nem szó volt.
Érzés.
Mintha valami hatalmas figyelem fordulna feléjük.
A kapu mélyén a sötétség lassan mozdult.
Nem forma emelkedett ki.
Hanem… jelenlét.
A levegő hideg lett, a fény tompább.
Selin ujjai megfeszültek Kaelen karján.
– Érzed?
– Igen.
– Ez rossz?
A férfi habozott.
– Nem tudom. És ez a legijesztőbb.
A lecsendesedett lény lassan felemelte a fejét.
– Álmodó figyel.
A szó után csend szakadt rájuk.
Sorya a szemét szűkítette.
– Az álmodó az, aki a kapukat csinálta?
– Nem csinálta – mondta a lény. – Álmodta.
Rhovan felnevetett.
– Remélem, hamar felébred és elfelejt minket.
Senki nem nevetett vele.
A kapcsolat hirtelen húzni kezdte Kaelent.
A kapu felé.
Nem erővel.
Hívással.
A férfi lépett egyet előre.
Selin azonnal visszarántotta.
– Ne.
– Muszáj.
– NEM.
A szó túl gyorsan jött, túl emberien.
Kaelen ránézett.
A nő szemében félelem volt.
Nem a lénytől.
Hanem attól, hogy elveszíti.
A férfi lassan megfogta a kezét.
– Nem megyek el.
– Ezt nem tudod.
Igaza volt.
Sorya halkan megszólalt.
– Akkor nem engedjük egyedül.
A mondat egyszerű volt. Mégis szilárd.
Rhovan a baltájára támaszkodott.
– Már megint lemegyünk valami világvége közepébe. Kezdem megszokni.
Kaelen elmosolyodott.
Ez a három ember tartotta itt.
Ez volt az ő horgonya.
A kapu mélyéből ekkor fény villant.
Nem kék.
Nem fehér.
Valami színtelen derengés, amitől a szemük könnybe lábadt.
A hang a fejében tiszta lett.
„Közeledj.”
A férfi lassan elindult.
A többiek vele.
Minden lépésnél erősödött a rezgés.
A kövek mintha éltek volna.
A kapu pereméhez érve Kaelen megállt.
A mélyben nem sötétség volt.
Hanem végtelen tér.
És benne… halvány, lassan mozgó formák.
Nem lények.
Emlékek.
Világok.
A kapcsolat hirtelen kinyílt.
És Kaelen megértette.
A kapuk nem ajtók.
Hanem álmok közti hidak.
A hang mély volt.
„Őrző.”
– Ember – javította.
A válasz most lassú volt.
„Lehet mindkettő.”
A férfi megfagyott.
Mögötte Selin lélegzete gyorsult.
Sorya csendesen káromkodott.
Rhovan csak annyit mondott:
– Ezt most nagyon nem értem.
Kaelen azonban egyre tisztábban látott.
A kapu nem elpusztítani akar.
Hanem összekötni.
És ha nem tanulják meg irányítani…
A háló újra bekebelez mindent.
A kapcsolat hirtelen megremegett.
A város fölülről kiáltásokkal telt meg.
Az álmodó figyelme erősödött.
A lecsendesedett lény halkan szólt:
– Dönteni kell.
Kaelen lassan kifújta a levegőt.
Nem lehetett tovább halogatni.
A kapu fénye felizzott.
A város remegett.
És a férfi tudta…
most már nem csak a várost védi.
Hanem mindazt, ami ezen túl van.
A kezét lassan a fény felé emelte.
És a kapu válaszolt.
A fény nem égett.
Inkább… beengedett.
Amikor Kaelen keze elérte, a világ körülötte elcsendesedett. A rezgések tompultak, Selin hangja távolinak tűnt, a kövek súlya megszűnt a lába alatt.
A kapu reagált.
Nem robbanással.
Hanem felismeréssel.
A kapcsolat kitágult, és egyetlen pillanatra Kaelen egyszerre érzett mindent.
A várost fölöttük.
Az embereket a falakon.
A kék szeműeket, akik most kimerülten feküdtek az utcákon.
És valami mást is.
Valami mély, lassú tudatot a kapu túloldalán.
Az álmodót.
A hang nem beszélt.
Csak figyelt.
Kaelen lassan vett levegőt.
– Lát engem – suttogta.
Selin közelebb lépett, az ujjai még mindig a karjába kapaszkodtak.
– Akkor nézz vissza.
A mondat egyszerű volt.
Emberi.
És épp ez tartotta meg.
A fény hirtelen erősödött.
Képek villantak.
Világok.
Nem romok. Nem pusztulás.
Élő városok.
Kapuk, amelyek nyitva álltak, emberek jártak köztük.
Aztán a képek megtörtek.
Félelem.
Harag.
Záródó kapuk.
Az álmodó visszahúzódott.
Kaelen mellkasa összeszorult.
Nem rosszindulatot érzett.
Hanem… zavart.
„Miért féltek?”
A kérdés tisztán érkezett.
Kaelen nyelt.
– Mert elveszítjük önmagunkat.
Hosszú csend.
A kapu fénye finoman pulzált.
„Kapcsolódás nem elvesztés.”
– Az lehet – mondta a férfi. – De nálunk az emberek szeretnek maguk dönteni.
Mögötte Rhovan halkan megjegyezte:
– Végre valaki kimondta.
Sorya halk nevetése rövid volt, feszült.
A kapcsolat mélyült.
Kaelen érezte, hogy az álmodó próbálja megérteni.
Nem erőből.
Tényleg.
Ez volt a legfurcsább.
A lecsendesedett védelmi lény letérdelt mögötte.
– Új út?
Kaelen lassan bólintott.
– Új szabályok.
Selin suttogta:
– Ez tényleg működik?
– Fogalmam sincs.
A kapu fénye hirtelen széthúzódott.
Nem nyílt ki.
Hanem… átlátszóvá vált.
Kaelen bepillantott.
És meglátta.
Egy végtelen tér, ahol fények lebegtek. Mindegyik egy kapu. Mindegyik egy világ.
És közöttük lassan mozduló, hatalmas árnyék.
Nem fenyegetően.
Csak álmodva.
Az álmodó.
A kapcsolat újra megszólalt.
„Taníts.”
Kaelen pislogott.
– Mit?
„Határ.”
A szó mélyen rezonált benne.
A férfi lassan kifújta a levegőt.
– A határ azt jelenti, hogy nem lépsz be, ha nem hívnak.
Hosszú csend következett.
A fény a kezében remegett.
Aztán…
Lágyan visszahúzódott.
A kapu lüktetése lelassult.
A város fölött odafent a rezgések is csillapodtak.
Selin döbbenten nézett rá.
– Megértette?
Kaelen halványan elmosolyodott.
– Talán elkezdte.
A kapcsolat azonban nem zárult le.
Most már kétirányú volt.
Nem hívás.
Nem parancs.
Párbeszéd.
Rhovan felsóhajtott.
– Na jó. Most akkor megmentettük a világot, vagy csak megbeszéltük vele a szabályokat?
– Igen – felelte Kaelen.
– Ez nem válasz.
– De.
Sorya a kapura nézett, szemében furcsa fény csillant.
– És ha legközelebb nem kérdez?
Kaelen tekintete elsötétült.
– Akkor készen kell állnunk.
A kapu fénye lassan összehúzódott.
Nem zárult be teljesen.
De megnyugodott.
A város fölött a zaj visszatért.
Az emberek hangja.
A szél.
Az élet.
Kaelen hátralépett a fénytől.
A lába remegett, a teste kimerült volt.
Selin azonnal megtámasztotta.
– Most már pihenj.
A férfi bólintott.
De a tekintete a kapun maradt.
Mert a mélyből egy utolsó érzés érkezett.
Nem szó.
Nem parancs.
Csak…
Kíváncsiság.
Az álmodó figyelt.
És tanult.
Kaelen halkan suttogta:
– Ez vagy a legjobb dolog, ami történhetett… vagy a legrosszabb.
Rhovan felhorkant.
– Legalább nem unatkozunk.
A kapu halvány fénye még egyszer felvillant.
És a város szíve lassan, egy új ritmusban kezdett verni.
A kapu fényének utolsó villanása után csend maradt.
Nem az a feszült, harc előtti csend. Inkább valami kifáradt nyugalom, amit az ember akkor érez, amikor túl sok mindent élt túl rövid idő alatt.
Kaelen hátralépett.
A lábai bizonytalanok voltak, a teste súlyos, mintha a kapu nem csak a fejét, hanem az izmait is kimerítette volna.
Selin karja azonnal a derekára csúszott, megtámasztotta.
– Most már tényleg elég – mondta halkan.
A férfi félmosollyal nézett rá.
– Ez nálam ritkán működik.
– Most működni fog.
Sorya közben a kaput figyelte.
– Túl csendes lett – jegyezte meg.
Rhovan a vállára vetette a baltát.
– Azért ne panaszkodjunk a csendre. Már kezdtem hiányolni.
Kaelen lehunyta a szemét.
A kapcsolat még ott volt.
De másként.
Nem húzta. Nem kért.
Csak figyelt vele együtt.
Mintha valaki a túloldalon most először tanulná meg, milyen az, amikor nem irányít.
A lépcső felől léptek zaja hallatszott.
Néhány Harcos jelent meg, izzadtan, kimerülten.
– A városban… – lihegte az egyik. – Az emberek magukhoz térnek.
Selin arcán megkönnyebbülés futott át.
– Mind?
– Akiket láttunk, igen.
Kaelen lassan bólintott.
A háló elengedte őket.
Vagy talán csak lazított.
A gondolat nem volt megnyugtató.
A védelmi forma a kapu mellett mozdulatlanul térdelt, mint egy elhagyott szobor.
Sorya felé biccentett.
– Mi lesz vele?
Kaelen ránézett.
A kapcsolat finoman rezonált.
– Marad.
– Miért?
– Mert figyel.
Rhovan felhorkant.
– Már megint valami, ami figyel minket. Ez kezd hagyománnyá válni.
A felszín felől ekkor halk morajlás hallatszott.
Nem veszély.
Inkább emberek hangja.
Élet.
Kaelen lassan elindult visszafelé a lépcsőkön.
A többiek követték.
Minden lépésnél könnyebb lett a levegő, de a mellkasában ott maradt valami feszültség.
Nem ért véget.
Csak átalakult.
A felszínre érve a hajnal már nappalba fordult.
Az emberek csendben mozogtak, sokan ültek a kövek mellett, mintha hosszú álomból ébredtek volna.
Amikor meglátták Kaelent, néhányan félrenéztek.
Mások figyelték.
Óvatos tisztelettel.
És félelemmel.
Selin ezt is észrevette.
– Idő kell nekik.
– Nekem is – felelte.
Sorya a fal széléhez lépett.
– A romok csendesek.
Kaelen követte a tekintetét.
Valóban.
Semmi mozgás.
Semmi fény.
De a kapcsolat halk rezgése azt súgta: ez nem üresség.
Csak várakozás.
Rhovan nagyot sóhajtott.
– Akkor most alszunk?
Kaelen elmosolyodott.
– Talán egy órát.
– Királyi luxus – morogta a férfi, de már ült is le.
Selin Kaelen mellé állt.
Nem szólt.
Csak ott volt.
A férfi érezte a közelségét, a melegét.
Valóság.
Sorya pár lépéssel távolabb állt, a várost figyelte. A tekintete kemény volt, de már nem feszült. Inkább… gondolkodó.
A három ember közti csend most más volt.
Nem feszültség.
Hanem valami új egyensúly.
Kaelen felnézett az égre.
A felhők lassan úsztak, békésen.
És a kapcsolat mélyén egy halk, idegen érzés érkezett.
Nem szó.
Csak kíváncsiság.
Az álmodó még mindig figyelt.
A férfi sóhajtott.
– Most már tudja, hogy létezünk.
Selin oldalra pillantott.
– És ez jó vagy rossz?
Kaelen halványan elmosolyodott.
– Attól függ… mit álmodik legközelebb.
A szél végigsöpört a falon.
A város lélegzett.
És valahol mélyen, a kapu alatt… valami továbbra is lassan, türelmesen álmodott.
Az űrlap teteje
Az űrlap alja
