AZ ÚJ VILÁG ÁRNYAI – HARMINCADIK FEJZET

A hajnal nem fényt hozott, hanem döntést.

A romok fölött még szürke volt az ég, amikor Kaelen felállt a törött kő mellől. Nem aludt. Legfeljebb néhányszor elvesztette a külvilág éleit, de a mélyből érkező lassú rezdülések mindig visszahúzták. A város alatti főcsatorna egész éjjel nem mozdult látványosan, és ettől csak rosszabb lett. Ami tombol, azt legalább hallani. Ami vár, az már gondolkodik.

Selin a gyerekek mellett ült, sérült karja mereven a teste mellett. A kötés alatt a fekete ujjnyomok nem terjedtek tovább, de hajnalra sötétebbek lettek, mintha a bőr alatt valami emlékezni próbálna arra, ki érintette meg. Lior a térdét ölelte, Nira a vállának dőlt, Beni pedig félig ülve aludt el, szájában valami félbehagyott hülyeséggel, ami valószínűleg hadászatilag fontos volt, mert ebben az átkozott történetben már a gyerekek ostoba mondatai is fegyvernek számítottak. Az emberi civilizáció tényleg gyönyörűen halad lefelé a lépcsőn.

Rhovan a batyu mellett ébredt, amelyben a kiszáradt maradványt tartották. Az első mozdulata az volt, hogy belerúgott a rongyba.

– Csak ellenőriztem, hogy élsz-e – morogta.

A batyu nem válaszolt.

– Bölcs döntés.

Iren már a régi jeleket nézte a beszakadt tér déli peremén. A mécses elaludt, de a kanóc végét még őrizte, mintha egy holt fény is hasznos lehetne odalent. Talán az is lesz. Itt már semmit nem lehetett kinevetni, mert a világ sértődött természetű, és amit az ember kinevet, azt általában az arcába dobja.

Sorya nem köszöntött senkit. Nem mondta, hogy indulás. Nem tartott beszédet. Csak végigment az embereken, ellenőrizte a köteleket, a faékeket, a rongyokat, a törött kerámiákat, a hamut, a só maradékát, a rövid pengéket, a kövekből rakott hamis leereszkedéseket. Aki nem tudott menni, fent maradt a gyógyító asszonnyal és Terennel. Aki ment, az nem nézett sokáig a résbe.

Kaelen a beszakadt tér peremére lépett.

Od lent a főcsatorna boltíve alig látszott. A törmelék közé szorult sötétség nem volt üres. A hajnal fénye nem ment le oda, mintha a rom maga is tudná, hogy vannak helyek, ahová nappal sem illik benézni.

– Nem egy vonalban ereszkedünk – mondta Kaelen. – Sorya elöl, én mögötte, de nem ugyanazon az úton. Iren középen. Lior nem marad egyedül egy lépésre sem. Selin mellette. Rhovan viszi a maradványt, de nem a középpontban. Aki hangot hall, kívül válaszol. Aki képet lát, összetöri szóval. Aki nevet érez a szájában, nem mondja ki.

Rhovan felvette a batyut.

– És ha engem szólít?

– Akkor sértegeted.

– Végre egy parancs, amelyhez természetes tehetségem van.

A valódi leereszkedési pontot a keleti perem alatt nyitották meg. Nem a legszélesebb rést választották, nem a legkényelmesebbet, hanem azt, amelyik rosszul állt a térben. Egy ferde törmelékcsatorna vezetett le a főboltív oldalához, félig beszakadt köveken, régi vízvályúk között. Sorya elsőként csúszott le, a pengét nem maga előtt tartotta, hanem oldalt, mert a szűk helyeken az ember hajlamos saját magát megsebezni, mielőtt az ellenségnek egyáltalán munkája lenne. Ez is egy emberi specialitás.

Kaelen követte. A kő nedves volt a tenyere alatt. Nem víztől. Legalábbis nem csak attól. A felület hidegen tapadt a bőréhez, mintha a város alatti sötétség már előre próbálná megjegyezni a súlyát. A régi csatorna szagát rögtön megérezte: állott víz, rothadt iszap, régi fém, befulladt levegő, és valami mélyebb, amely nem bűz volt, hanem jelenlét.

Lent Sorya már oldalra húzódott, és két ujjal jelezte: tiszta.

Ez nyilván hazugság volt. Csak éppen nem mozgott semmi.

Kaelen leért mellé, és először nem előre nézett, hanem vissza. A többiek sorban ereszkedtek. Selin Lior mögött jött, de nem fogta túl erősen, hogy a fiú ne érezze magát pórázon. Nira és Beni közvetlenül mellette, egymásba kapaszkodva. Iren a mécses holt kanócát markolta, Rhovan pedig úgy csúszott le a batyuval, mintha a világ legundorítóbb csecsemőjét mentené.

– Ha ezt túléljük – lihegte –, soha többé nem mondom, hogy unatkozom.

Beni halkan megszólalt:

– Ezt jegyezzük meg?

– Nem. Ez magántragédia.

A főcsatorna belül nagyobb volt, mint fentről látszott. A boltozat egy részét még tartotta a régi kőmunka, más részeken gyökerek, repedések és leomlott oldaljáratok szakították meg. Középen sekély, fekete víz állt, de nem folyt rendesen. Inkább lassan húzódott ide-oda, mintha valami a mélyben nagyobb ritmus szerint mozgatná. A falakon régi zárójelek halvány nyomai látszottak: törött félkörök, háromszögbe rendezett karcok, sóval kitöltött vájatok, amelyek közül több már kiürült.

Iren letérdelt az egyik jel mellé.

– Ezek nem díszítések.

Rhovan körbenézett.

– Kár. Már épp meg akartam dicsérni a város csatornaízlését.

– Itt valaha szakaszokra osztották a mélyet – folytatta Iren. – Minden ilyen jel egy lezárt érzékelőpont lehetett.

Kaelen a fekete vízre nézett.

– És most?

Iren ujjával a jel repedésére mutatott.

– Több törött. Némelyik szándékosan. Némelyiket belülről nyomták szét.

Selin Liorhoz fordult.

– Érzed?

A fiú nem a vízre nézett, hanem a boltozat sötét távolába.

– Itt minden irányba van.

Ez rossz válasz volt. Tehát valószínűleg igaz.

Sorya előre mutatott.

– Mozgunk. Nem állunk sokat egy ponton.

Kaelen bólintott.

– Nem követjük a középső vizet. Oldalt haladunk. A régi jeleket ellenőrizzük, amelyik még tart, azt nem bolygatjuk. Amelyik törött, azt elrontjuk jobban.

Rhovan felvonta a szemöldökét.

– Ez végre olyan terv, amit erkölcsileg értek. Ami romlott, rontsuk tovább.

Elindultak a csatorna keleti oldalán, a keskeny száraz peremen. A fekete víz néha a kőhöz csapódott, de nem hullámként. Inkább mintha alulról valaki megnyomná, majd elengedné. Lior minden ilyen mozdulatnál összerándult, de nem állt meg. Nira beszélt hozzá. Nem halkan, nem szépen.

– Nem vagy híd. Nem vagy csengő. Nem vagy leves. Nem vagy nagyapa. Nem vagy rossz kanál, mert a rossz kanál legalább kanál.

Beni közbevágott:

– Ez túl hosszú.

– Akkor mondj jobbat.

– Nem vagy lyuk.

Lior kifújta a levegőt.

– Ez jó.

Rhovan hátranézett.

– Kezdtek felnőni hozzám. Szomorú nap ez a kultúrának.

Az első támadás nem elölről jött.

Ez volt benne a szemétség, már ha valaki még hitt abban, hogy a mélybeli testnek van annyi modora, hogy legalább szemből próbáljon megölni valakit.

A fal egyik régi zárójele mellett a kő hirtelen benyomódott, és egy fekete, vékony nyúlvány csapott ki oldalról, egyenesen Iren bokája felé. Nem erős támadás volt. Inkább próba. Tapintás. A test tudni akarta, melyikük hogyan reagál.

Sorya pengéje már mozdult, de Kaelen gyorsabb volt a szóval.

– Nem kéz.

A nyúlvány megtorpant.

Selin rávágta:

– Nem fogás.

Rhovan odalépett, és a batyuval együtt hátrált egyet.

– Nem is jó modor.

A nyúlvány visszarándult a falba, de nem tűnt el teljesen. A kőn fekete nedv maradt, vékony csíkban lefelé csorogva.

Iren felemelte a lábát, de a bokáján így is maradt egy sötét karcolás.

Selin azonnal mellé lépett.

– Mély?

– Nem – mondta Iren. – Csak megjelölt.

Kaelen arca megfeszült.

– Nem. Megmért.

A csatorna távolabbi része felől lassú koppanás érkezett. Egyetlen. Aztán még egy. Mintha valami a boltozat mögött tanulná a lépések hangját.

Sorya halkan mondta:

– Gyorsabban.

Nem futottak. Futni a keskeny peremen öngyilkosság lett volna, és azt legalább illik az ellenségre hagyni. De a menet összezárult. A gyerekek középre kerültek, Selin balról védte őket, Kaelen jobbról, Sorya előre figyelt, Iren a jeleket nézte, Rhovan pedig a batyut vitte, és minden mozdulatnál úgy morgott, mintha személyes sértés lenne a létezés.

A második törött jelnél Iren megállt.

– Ez friss.

A falban lévő háromszögvájat egyik oldala nedvesen feketedett. Nem régi sérülés volt. A mélybeli test erre már rákapcsolt. Kaelen közelebb hajolt, de nem annyira, hogy az árnyéka teljesen ráessen. A vájat belsejében apró rostok mozogtak, szinte láthatatlanul, mint hajszálak a víz alatt.

– Ezt zárni nem tudjuk – mondta Iren.

– Akkor elrontjuk.

Sorya már nyúlt is a hamuért, de Kaelen megfogta a csuklóját.

– Nem szabályosan.

Rhovan felnevetett.

– Végre az én tudományom.

A törött jel köré nem kört húztak, nem keresztet, nem védőmintát. Hamuval, sárral, törött cseréppel és egy véres kötésdarabbal olyan összevissza foltot csináltak, amelynek sem iránya, sem középpontja nem volt. Iren közben halkan tagadta a kapcsolatot.

– Nem jel. Nem száj. Nem visszhang.

Beni hozzátette:

– Nem ablak.

Nira:

– Nem fenék.

Mindenki ránézett.

– Mi van? Az biztosan nem az.

A fekete rostok a vájatban összerándultak, majd visszahúzódtak. A falból tompa nyomás jött, mintha a mélybeli test bosszankodna, hogy az emberi hülyeség megint beleszólt a nagy kozmikus borzalomba. Helyes. Végre valami hasznos társadalmi funkció.

Továbbindultak.

A főcsatorna egy nagyobb elágazáshoz ért. Három járat nyílt előttük. Balra alacsonyabb vízfolyás, jobbra szárazabb, de repedtebb folyosó, középen széles boltív, amelynek peremét régi sóvájatok szegélyezték. A középső tűnt a legfontosabbnak. Ezért Kaelen azonnal tudta, hogy nem szabad elhinni.

Lior azonban a középsőre nézett.

– Ott van a legtöbb figyelem.

Sorya megállt.

– Csapda?

– Nem tudom – mondta Lior. – Mintha azt akarná, hogy tudjuk, ott figyel.

Rhovan felhorkant.

– Tehát csapda, csak udvariasan felcímkézve.

Iren a három járat közötti köveket vizsgálta. A bal oldali vízfolyás peremén régi zárókarcok voltak, de elmosódva. A jobb oldali száraz járat falán nincsenek jelek, ami önmagában gyanúsabb volt, mint bármilyen fekete, fogas száj. A középső túl tiszta volt. Túl egyenes. Túl várakozó.

Kaelen a batyura nézett.

A kiszáradt maradvány nem mozdult, de a rongy külső rétegén halvány fekete pára ült meg. Mintha a főcsatorna levegője felismerte volna, mit hoztak.

– Itt választásra akar kényszeríteni minket – mondta Kaelen.

Selin szeme a járatok között járt.

– Akkor nem választunk egyet.

Sorya azonnal értette.

– Megosztjuk?

– Nem embereket. Jeleket.

Három hamis nyomot hagytak. A középső járatba egy rongyba csavart, hamuval bekent törött csontdarabot dobtak. A bal oldalra sómaradékos sarat kentek a víz szélére. A jobb oldali száraz járatba Rhovan bedobott egy cserépdarabot, amelyre előtte rálehelt, majd sértetten közölte vele:

– Menj, kis hazugság, légy haszontalan.

A valódi út nem egyik járaton át vezetett.

Iren vette észre, hogy a három járat között, a leomlott oszlopcsonk mögött régi karbantartónyílás húzódik, félig eltakarva kövekkel. Olyan szűk volt, hogy felnőtt csak oldalazva férhetett be, de a falán ép zárójelek voltak. Nem frissek. Nem tiszták. Régiek és elrontottak. Pont jók.

– Ezen át – mondta Kaelen.

Rhovan benézett a nyílásba.

– Ez nem út. Ez büntetés.

– Akkor illik hozzád.

– Ma mindenki szellemes akar lenni. Undorító.

Sorya ment be elsőnek. A keskeny járatban alig lehetett fegyvert mozdítani. A falak közel voltak, a levegő állott, és a mennyezetről időnként hideg cseppek hullottak a nyakukba. Lior nehezen kapott levegőt, de Selin végig mellette maradt. Nem vigasztalta. Nem mondta, hogy nincs baj. Ez a fajta hazugság odalent azonnal visszaharapott volna. Csak halkan beszélt neki.

– Nem fal. Nem gyomor. Nem ölelés. Nem tart meg.

Lior ismételte.

– Nem tart meg.

A járat közepén hirtelen elsötétült minden.

Nem a fény fogyott el. A sötét sűrűsödött be. Iren holt mécsesének kanóca egyszerre felizzott, pedig nem égett. Halvány, hideg fényt adott, és ebben a fényben látták meg, hogy a falakon régi karcolatok futnak, sokkal több, mint kint.

Nevek.

Vagy nevek maradványai.

Nem teljes szavak. Széttört szótagok, áthúzott betűk, elrontott személyek. Azok nevei lehettek, akiket valaha a mélybeli test megpróbált szereppé tenni. Vagy azoké, akik megtagadták. A kőbe kapart sorok nem könyörögtek. Nem figyelmeztettek. Inkább úgy álltak ott, mint egy régi harc csontjai.

Iren suttogott:

– Itt mentek le az előzők.

Kaelen végighúzta a tekintetét a neveken, de nem olvasta el őket. Nem szabadott. Nem most.

Rhovan persze megtette volna, mert az emberi önpusztításnak mindig akad önkéntese, de Sorya hátra sem nézve rászólt:

– Ne olvasd.

– Nem is akartam.

– De.

– Jó, akartam. De sértő, hogy ennyire ismersz.

A fal ekkor megszólalt.

Nem hangosan.

Nem mindenkinek.

Kaelen mégis tudta, hogy mind hallották a sajátjukat.

Egy szótag. Egy régi név töredéke. Egy elvesztett hang. Egy emlék, amely nem tartozott teljesen hozzájuk, mégis a bőrük alá akart jutni.

Lior összerándult.

Selin azonnal elé lépett, de a hang nem a fiút kereste először.

Hanem Soryát.

A nő megtorpant. A válla megfeszült. A pengéje lassan lejjebb ereszkedett, nem sokkal, épp csak annyira, hogy Kaelen lássa: valami megérintette.

– Sorya – mondta élesen.

A nő nem válaszolt.

A falon az egyik karcolt név világosabb lett. Nem az ő neve volt. Kaelen ezt tudta, bár nem olvasta. Valakié, akit elveszített. Valakié, akit a mély a kezébe akart adni, mint régi adósságot.

Selin előrelépett volna, de Kaelen felemelte a kezét.

Nem vigasztalni kell.

Megtörni.

– Nem ő – mondta Kaelen.

Sorya szeme nem mozdult.

Iren folytatta:

– Nem tartozás.

Rhovan szokatlanul csendesen tette hozzá:

– Nem visszahozás.

A falon a karcolat még világosabb lett.

Sorya ajka megmozdult.

– Én hagytam ott.

A mondat úgy esett közéjük, mint egy kés.

Kaelen közelebb lépett, de nem érintette meg.

– Nem most történik.

Sorya lélegzete megbicsaklott.

– De megtörtént.

– Igen – mondta Kaelen. – És pont ezért nem veheti el tőled.

Ez talált.

Nem szépen. Nem gyengéden. Hanem úgy, mint amikor valaki bever egy éket egy repedésbe, mielőtt az egész fal rád omlik.

Sorya szeme visszatért. A pengéje újra felemelkedett.

– Nem adom neki.

A falon a karcolt név egyszerre megrepedezett, és fekete por hullott belőle.

A mélybeli test dühösen nyomta meg a járatot.

A falak közelebb csúsztak.

– Mozgás! – kiáltotta Kaelen.

Most már futniuk kellett, bármilyen rossz ötlet volt is. A keskeny járat rázkódott körülöttük, a mennyezetről kövek hullottak, a régi nevek pedig egymás után világosodtak fel, mintha a mélybeli test egyszerre próbálna mindenkiből régi sebet csinálni. Lior elesett, Selin fél kézzel kapta fel. A sérült karja azonnal megroppant a terheléstől, de nem engedte el. Nira Beni kabátját markolta, Beni közben ordított:

– Nem név! Nem anya! Nem apa! Nem leves! Nem tudom, mit mondjak!

– Jó lesz! – üvöltötte Rhovan. – A leves mindig jó lesz!

A járat végén fény jelent meg. Nem napfény. Hanem a főcsatorna egy nagyobb kamrájának szürke nyílása. Sorya kirobbant előre, Kaelen utána, aztán Selin a gyerekekkel, Iren, végül Rhovan, aki a batyuval együtt szinte kiesett a kőpadlóra.

Mögöttük a keskeny járat beomlott.

Nem teljesen.

Csak annyira, hogy visszaút ne legyen.

Rhovan a földön fekve lihegett.

– Egyszer. Csak egyszer szeretnék úgy bemenni valahová, hogy ugyanott ki is lehet jönni.

Iren felült, arcán vércsík húzódott a halántékától az álláig.

– Ez volt a próba.

Kaelen körbenézett.

A kamra hatalmas volt.

A régi város alatti főelosztó lehetett. Innen több csatornaág futott szét, mint fekete erek. A középső medence kiszáradt, de az alján repedések nyíltak, és a repedésekből lassú pára szivárgott. A falakon zárójelek százai. Némelyik ép. Némelyik törött. Némelyik belülről kifordítva, mintha a kő maga próbálta volna letépni magáról. A boltozat közepén régi akna vezetett felfelé, talán a városmag vízgyűjtő tere alá. Fentről halvány hajnal szűrődött be, de nem ért földet.

És a kamra közepén ott állt valami, amit először egyikük sem értett.

Nem test.

Nem szörny.

Nem szerv.

Egy régi zármag.

Kőből, fémből, csontfehér sóanyagból és elszenesedett fából épült oszlop, amelyet a kamra közepébe vertek. Körülötte törött láncok lógtak, de nem vasból. Megkeményedett, szürkés rostokból, amelyek valaha élők lehettek. Az oszlop oldalába mondatok voltak kaparva. Nem nevek. Tagadások.

Nem vagy város.

Nem vagy anya.

Nem vagy isten.

Nem vagy visszatérés.

Nem vagy test.

Nem vagy én.

Lior halkan sírni kezdett.

Nem félelemből.

Hanem mert felismerte.

– Itt fogták meg először – mondta.

Iren lassan közelebb lépett.

– Nem a torony volt az első bőr.

Kaelen arca elsötétült.

– Hanem ez.

A mélybeli test nem a toronyból indult.

A torony csak kiszabadult darab volt.

A város alatti főelosztóban valaha bezárták. Nem teljesen. Nem örökre. Csak eléggé ahhoz, hogy a felszín elfelejtse. Mert az emberek mindig elfelejtenek mindent, amire túl sok generáción át nem omlik rá a ház. Aztán csodálkoznak, amikor az elfelejtett borzalom udvariasan visszaköszön a pincéből.

Sorya az oszlop körül járta be a kamrát.

– Akkor ez a központ.

Iren megrázta a fejét.

– Ez volt a központ. Most sérült. Nézzétek.

Az oszlop alján fekete repedés futott körbe. Nem kívülről törték meg. Belülről. A mélybeli test évtizedeken, évszázadokon át dolgozhatott rajta, lassan, óvatosan, amíg egy darabja feljutott a torony alá. Most, hogy a torony elveszett, visszatért ide. A régi zárhoz. Nem menekülni.

Hanem befejezni, amit elkezdett.

Kaelen szeme a repedésre tapadt.

– Ki akarja fordítani a zárat.

Lior bólintott.

– Nem kijönni akar ezen át. Azt akarja, hogy a zár legyen a teste.

Ez rosszabb volt, mint bármelyik korábbi lehetőség.

Ha a mélybeli test egyszerűen átszakad, szembe lehet állni vele. Ha hordozót keres, le lehet választani. Ha testet növeszt, sebezhetővé válik. De ha a régi zárat, amelyet ellene építettek, saját testként fordítja ki, akkor minden védelem, minden régi jel, minden lezáró pont egyszerre válhat az ő hálózatává.

Selin káromkodott egy rövidet.

Rhovan bólintott.

– Ezt most kivételesen szakmailag támogatom.

A kamra mélye ekkor megmozdult.

A középső oszlop repedéséből fekete nedv szivárgott fel. Nem gyorsan. Nem támadva. Inkább úgy, mintha valami belülről megnyalná a követ. A zár felületén lévő tagadó mondatok közül az egyik elsötétült.

Nem vagy test.

A betűk lassan elmosódtak.

Iren felkiáltott:

– Átírja.

Kaelen már mozdult.

– Nem hagyjuk.

– Hogyan? – kérdezte Rhovan.

Kaelen a batyura nézett.

Rhovan azonnal hátralépett.

– Ne nézz így arra a mocskos rongyra.

– A zárba kell juttatnunk.

– Természetesen. Miért is ne tömnénk a korábbi szörnydarabot az ősi városalatti pokoloszlopba? Teljesen normális délelőtt.

Selin Kaelenre nézett.

– Ha a régi zár átfordul, vége.

– Igen.

– Ha a maradványt beletesszük, ugyanazt csinálhatjuk, mint a toronynál. Önharapás.

Iren közbeszólt:

– De itt mélyebb. Ha működik, nem csak sebet okoz. A zármagba viheti be a tagadást.

Sorya arca kőkemény lett.

– És ha nem működik?

Kaelen az oszlopra nézett, ahol egy második mondat is sötétedni kezdett.

Nem vagy isten.

– Akkor a mélybeli test megtanulja használni ellenünk a zárat, és mire felér a város alá, már nem csak éhes lesz, hanem jogosnak fogja érezni magát.

Rhovan felnyögött.

– Imádom, amikor a halálunknak filozófiai következményei is vannak.

A kamra körüli járatokból ekkor egyszerre hangok jöttek.

Nem emberi lépések.

Nem is nyúlványok.

Suttogások.

A mélybeli test nem egy hangon beszélt. Hanem a régi zárban rekedt nevek töredékein át. Minden járatból más hangdarab, más emlék, más ígéret. Nem értelmes mondatok. Pont elég értelem ahhoz, hogy az agy kiegészítse. A legundorítóbb fajta támadás: az ember saját belsejével dolgoztatja ki a csapdát. Mintha a rém még lusta is lenne rendesen kísérteni.

Lior a fülére szorította a kezét.

– Sok.

Selin letérdelt elé.

– Nézz rám.

– Sok.

– Nem kell mindet hallani. Csak engem.

– Nem tudom kizárni.

Selin arca megfeszült, aztán a homlokát a fiú homlokához érintette.

– Akkor ne zárd ki. Rontsd el.

Lior remegett.

Nira azonnal mellé bújt.

– Nem dal.

Beni is.

– Nem mese.

Selin:

– Nem parancs.

Kaelen:

– Nem örökség.

Iren:

– Nem igazság.

Rhovan, miközben már bontotta a batyut:

– Nem családi összejövetel, bár ugyanolyan kellemetlen.

A suttogások megtörtek. Nem szűntek meg, de ritmust vesztettek. Ez elég volt.

Sorya az oszlop aljához lépett, és megkereste a repedés legszélesebb pontját. A fekete nedv azonnal felé mozdult. Nem támadt, csak próbálta megérinteni a csizmáját. Ő egy törött cserépdarabot dobott elé, majd hamut szórt rá. A nedv visszahúzódott.

– Itt befér.

Rhovan kibontotta a maradványt.

A kiszáradt darab a levegőre érve nem rángott.

Ez rosszabb volt.

Érezte a zárat.

A felszíne megrepedt, és belülről halvány, fekete rostok kezdtek kibújni, mintha a mélybeli test magához hívná az elrontott darabot. Kaelen nem engedte, hogy a rostok irányt találjanak. Felkapott egy hamus rongyot, rátekerte, majd Soryának intett.

– Nem tisztán. Nem középre. Rossz szögben.

Sorya megértette. A repedésbe nem betolták a maradványt, hanem beleszorították ferdén, félig kívül hagyva, köré törött faéket, rongyot, sómaradékos sarat és egy elszakadt kötésdarabot tömtek. Iren a régi tagadó mondatok közül az elsötétült sort kezdte újrakarcolni egy törött fémdarabbal, de nem szépen. Elrontva. Szaggatva.

Nem vagy test.

A betűk csúnyák lettek.

Hasznosak.

A zármag azonnal reagált.

Az oszlop belsejéből mély, tompa nyomás tört fel. A kamra padlója megremegett. A járatokból érkező suttogás egyszerre üvöltéssé akart válni, de a tagadások szétszaggatták. A mélybeli test ráharapott a saját darabjára.

Most nem a toronyban.

Nem a hasadéktérben.

Hanem a régi zár szívében.

A hatás brutális volt.

Az oszlop alsó része befelé roppant, majd kifelé taszította a fekete nedvet. A zárba vésett mondatok egymás után felizzottak hamuszürke fénnyel. Nem szent fény volt, nem megváltás, nem valami szépen rendezett isteni vacak. Inkább olyan, mint amikor a hamu alatt még egyszer felparázslik valami, ami makacsul nem hajlandó kialudni.

A mélybeli test hátrarántotta volna a kapcsolatot.

Nem tudta.

A maradvány rossz szögben szorult be. A tagadás beleakadt a visszavételbe. A régi zár nem engedte tisztán átfordulni. A test egyszerre próbálta lenyelni, kiköpni, levágni és használni.

Túl sok döntés.

Túl kevés tiszta forma.

Kaelen felkiáltott:

– Most! Mindenki!

Nem volt előre megírt mondat. Nem is lehetett. A tiszta szöveg veszélyes lett volna. A szabályosságot a mélybeli test tanulta. Ezért mindenki azt mondta, ami a szájára jött, de egy irányba.

Sorya:

– Nem vagy parancsnok.

Iren:

– Nem vagy eredet.

Selin:

– Nem vagy védő.

Lior, remegve:

– Nem vagy én.

Nira:

– Nem vagy kanál.

Beni:

– Nem vagy senki apja.

Rhovan:

– Nem vagy isten, csak egy nagyra nőtt pincebaj.

Kaelen:

– Nem vagy város.

Az oszlop megrepedt.

A kamra padlója megnyílt alatta.

És akkor a mélybeli test megmutatta, miért várt.

A környező járatokból egyszerre törtek elő a fekete rostok. Nem csapkodva, nem dühösen, hanem pontosan. Nem őket akarta először. Hanem a zármag körül álló régi jeleket. Egyik rost a bal oldali sóvájatba fúródott, másik a déli fal törött félkörébe, harmadik az akna alatti kőgyűrűbe. A test megpróbálta kikerülni az önharapást úgy, hogy az egész kamrát leválasztja, mint korábban a fertőzött köteget.

Iren elsápadt.

– Levágja a zárkamrát.

Sorya már mozdult.

– Ha levágja, velünk együtt temeti el.

Rhovan körülnézett.

– Kezdem unni, hogy minden stratégiai döntése a betemetésünkhöz vezet.

Kaelen a rostokat figyelte. A mélybeli test gyorsabb lett. Tanult az előző hibából. Nem várta meg, hogy a csalidarab mélyre mérgezze a zárat. Inkább feláldozná az egész kamrát, de közben elvinné belőle azt, amit már átírt.

Az oszlopon két mondat feketedett.

Nem vagy test.

Nem vagy város.

Ha ezek eltűnnek, a zár elveszíti a legfontosabb tagadásait.

Kaelen Selinre nézett.

– Liorral az oszlophoz!

Selin arca megkeményedett.

– Nem.

– Neki kell kimondania. Őt akarta szereppé tenni. Az ő tagadása mélyebbre megy.

A nő gyűlölte ezt. Kaelen látta rajta. És igaza volt. Mert egy gyereket a zármaghoz vinni, miközben egy város alatti szörny önmagát csonkítja körülöttük, nem tervnek hangzik, hanem bírósági bizonyítéknak. De nem maradt tiszta út.

Selin Liorra nézett.

– Tudsz menni?

A fiú sápadtan bólintott.

– Félek.

– Helyes – mondta Selin. – Akkor még te vagy te.

Ez elég volt.

Selin a fiúval az oszlophoz futott. Nira és Beni indultak volna utána, de Sorya visszarántotta őket.

– Nem!

Nira tiltakozott.

– De ha egyedül marad…

– Nem marad – mondta Sorya, és közben két kézzel tartotta vissza a falból előtörő rostot. – Selin vele van.

A rost a pengéjére tekeredett. Sorya nem húzta vissza. Előrelépett, rátaposott, majd a pengét a kőhöz szorítva törött cserépdarabbal kezdte szétvágni a fekete anyagot. Nem szépen harcolt. Hatékonyan. A szépség amúgy is túlértékelt, főleg amikor a padló alatt valami városméretű rosszindulat mozog.

Iren a zárjelekhez rohant, és ahol a rostok kapcsolódni próbáltak, hamuval és vérrel rontotta el a mintát. A saját vérét használta, mert más már nem volt elég gyorsan kéznél. Rhovan közben három nyúlványt tartott távol egy törött rúddal, és úgy káromkodott, hogy abból külön vallást lehetett volna alapítani, bár remélhetőleg senki nem teszi.

Kaelen az oszlophoz ért Selin és Lior mellett.

A fiú alig állt.

A zármag repedéséből fekete pára csapott fel, és egy pillanatra Kaelen meglátta benne a torony árnyát, aztán a városét, aztán egy óriási, alaktalan testet a romok alatt. Azonnal elfordította a fejét.

Nem összerakni.

Nem segíteni neki testté lenni.

– Lior – mondta. – Nem azt mondod, amit hallasz. Azt mondod, amit megtagadsz.

A fiú sírt, de a hangja kijött.

– Nem vagy én.

Az oszlop megremegett.

Selin azonnal folytatta:

– Nem vagy védő.

Kaelen:

– Nem vagy város.

Lior a feketedő sorra nézett. A betűk már majdnem eltűntek.

– Nem vagy test.

A mélybeli test üvöltött.

Most már valóban.

A kamra minden járata egyszerre adta vissza a hangot. Kő, víz, rozsda, só, csont, régi nevek, elrontott szerepek, mind egyetlen mély robajban. A padló megrepedt, a középső medence beszakadt, és a fekete víz alulról felfelé tört, mintha a mély megfordította volna a folyást.

Nira felsikoltott.

Beni elkapta.

Sorya elesett, de felállt.

Iren a falnak csapódott.

Rhovan a batyu maradék rongyait a legközelebbi nyúlvány képébe vágta, ami ostobán hangzik, de működött, mert minden, ami ostoba és megtagadó, ezen a ponton már stratégiai értéket képviselt. Szomorú hadtudomány, de legalább praktikus.

Az oszlop repedése hirtelen befelé szívta a maradványt.

Kaelen tudta, hogy ez a döntő pillanat.

Ha teljesen lenyeli, elvesznek.

Ha kirántják, a zár nem mérgeződik meg eléggé.

Félig bent kell tartani.

Félig kint.

Mint a toronyudvarban.

Mint a hasadéktérben.

Csak most a város alatti zár szívében.

– Tartsátok! – kiáltotta.

Selin egy kézzel a repedés mellé vágta a tőrét, és a markolattal keresztben megtámasztotta a rongyos, fekete darabot. A sérült karja használhatatlanul lógott, de a teste súlyát rádobta a pengére. Kaelen a másik oldalról faéket vert a repedésbe. Lior közben újra és újra mondta, egyre tisztábban:

– Nem vagy test. Nem vagy város. Nem vagy én.

A zármag belülről világosodni kezdett.

Nem teljesen.

Csak a repedések mentén.

A mélybeli test nem tudta átfordítani.

Nem tudta kiköpni.

Nem tudta levágni anélkül, hogy a zár legmélyebb tagadásait is magával ne sebezze.

Ez volt az első igazi csapda, amely nem csak fájt neki.

Hanem választásra kényszerítette.

És a mélybeli test választott.

A kamra alatti sötétség hirtelen hátrarántotta magát.

Nem menekült.

Visszahúzódott.

A zármag alsó része beomlott, de az oszlop felső tagadásai felizzottak. A fekete rostok egyszerre szakadtak el a falakon. Több járat beomlott. A főcsatorna víze vadul visszazuhant a medencébe, majd eltűnt egy új repedésben. A teljes kamra megdőlt.

Sorya felkiáltott:

– Kifelé!

Rhovan körbenézett.

– Melyik kifelé?!

Kaelen az aknára nézett fel.

A fenti halvány fény most erősebb volt. A kamra omlása megnyitotta a régi vízgyűjtő felé vezető utat. Nem kényelmes. Nem biztonságos. Nem is igazán út. Tehát természetesen ez maradt.

– Felfelé!

Sorya már a köteleket dobta. Iren alig állt, Rhovan fél kézzel kapta el és tolta az akna felé.

– Menj, könyves rémálom, mielőtt rád omlik a tudományod!

Selin Liorral indult, de a zármag ekkor újra megrándult.

A repedésből fekete rost csapott ki.

Nem Kaelenre.

Nem Selinre.

Liorra.

A fiú megdermedt.

A rost nem támadt. Nem fogta meg. Csak megállt előtte, egy ujjnyira az arcától.

És megszólalt.

Most nem suttogva.

Nem más hangján.

A sajátján.

– Maradj.

Lior szeme kitágult.

Selin azonnal közéjük vágott volna, de Kaelen megfogta.

Mert a fiú már válaszolt.

Nem hangosan.

Nem hősként.

Nem úgy, ahogy a történetek szeretik elhazudni a gyerekeket.

Hanem remegve, sírva, dühösen.

– Nem.

A rost megrepedt.

Lior még egyszer kimondta:

– Nem vagy otthon.

A zármag belsejéből olyan fény tört ki, amely nem világított, inkább elvette a sötéttől a jogot, hogy formát tartson. A rost elszakadt, a fekete pára visszazuhant a repedésbe, az oszlop alsó része teljesen beroppant.

Kaelen felkapta Liort, mert most már nem maradt idő arra, hogy bárki méltósággal közlekedjen. A méltóság a biztonságban élők díszpárnája.

Az aknához rohantak.

Sorya már fent volt az első párkányon, és húzta fel Nírát. Beni utána mászott, közben végig azt ismételgette, hogy nem lyuk, nem lyuk, nem lyuk, ami kifejezetten hasznos volt, tekintve, hogy éppen egy lyukban másztak felfelé. Iren a kötélbe kapaszkodott, Rhovan alulról tolta, majd Selint engedte maga elé.

– Menj!

Selin visszanézett.

– Te?

– Én utoljára. Hősi vagyok és ostoba, ritka kombináció.

– Nem ritka.

– Most nem vitázunk!

Kaelen Liort feladta Soryának. A fiú félájultan kapaszkodott a kötélbe, de Nira és Beni már fent húzták tovább. Selin mászott utána. Iren közben felért a párkányra, de visszafordult, mert a kamra egyik oldala teljesen beomlott, és a lezúduló kőzápor elzárta Rhovan útját.

– Rhovan!

Rhovan felnézett.

A kamra padlója alatta megrepedt.

A zármagból még mindig fekete fénytelenség szivárgott, de már nem egységesen. Megsebezték. Mélyen. A zár nem fordult át. A mélybeli test visszahúzódott, de közben a kamra összeomlott körülötte.

Rhovan ugrott.

Elérte a kötelet.

Egy fekete nyúlvány ugyanabban a pillanatban rátekeredett a bokájára.

– Ne már! – ordította. – Legalább egyszer legyen eredeti!

Kaelen lecsúszott volna érte, de Selin megragadta a vállát.

– Nem férsz vissza!

Rhovan a kötélbe kapaszkodott, a nyúlvány pedig húzta lefelé. Nem a mélybe akarta vinni. A zármag repedéséhez. Vissza akarta rántani, hogy rajta át kapjon új emberi szerepet. Nem teljeset. Egy maradékot. Egy hangot. Egy zavaró, idegesítő, élő ellenpontot.

Rhovan megértette.

És elvigyorodott.

– Hát te nagyon rosszul választottál.

Elengedte az egyik kezével a kötelet, előrántotta a csorba pengét, és nem a nyúlványt vágta el.

Hanem a saját csizmájának szíját, a bokájánál.

A nyúlvány a csizmával együtt rántódott vissza.

Rhovan mezítelen fél lábbal lendült a kötél végén, és úgy káromkodott, hogy a régi zármag talán új tagadómondatot vésett volna belőle, ha marad ideje. Kaelen és Sorya együtt húzták fel. Egy kődarab a vállát súrolta, vér fröccsent, de felért.

Alattuk a kamra középső része beszakadt.

A zármag alsó fele eltűnt a mélyben.

A felső része azonban állva maradt, ferdén, repedten, hamuszürke fényű tagadásokkal.

Nem vagy város.

Nem vagy test.

Nem vagy én.

Aztán az akna pereme is megrepedt.

– Ki! – üvöltötte Sorya.

A vízgyűjtő tér alatti járatba zuhantak ki, egyik a másik után. Nem elegánsan. Nem hősiesen. Inkább úgy, mint egy zsáknyi túlélési hiba. A felszín felől már beszűrődött a reggeli fény. A beszakadt városmag pereme fölött ott volt a nyitott ég.

De a föld még nem végzett.

Az egész tér megrázkódott. A romok alatt futó főcsatorna több ponton beomlott. A városmag közepén a törmelék megemelkedett, majd visszazuhant. Távolabb, a torony irányából mély robaj jött. Kaelen hátrafordult.

A torony végre omlani kezdett.

Nem egyszerre. Először a felső rész adta meg magát, aztán a középső nyílás, aztán az egész halott hordozó oldalra roskadt, mint valami elhasznált óriáscsont. A porfelhő magasra csapott a romok fölött.

A torony eltűnt.

A város alatti zár pedig nem fordult át.

Egy pillanatra senki nem mozdult.

Még Rhovan sem.

Aztán a mélyből egyetlen, hatalmas rezdülés érkezett.

Nem támadás.

Nem hívás.

Nem visszavonulás.

Seb.

Lior a földön ülve, vérző orral, remegve suttogta:

– Fáj neki.

Selin mellé térdelt.

– Mélyen?

A fiú bólintott.

– Mélyebben, mint eddig.

Kaelen a beszakadt tér közepére nézett.

A fekete pára már nem emelkedett.

A főcsatorna nem lélegzett úgy, mint hajnal előtt.

A régi városmag alatti figyelem megszakadt.

Nem pusztult el.

Ezt mind tudták.

De a mélybeli test elvesztette a zárat. Elvesztette a tornyot. Elvesztette az első kísérletét arra, hogy várossá legyen.

Sorya lassan felállt.

– Vissza kell jutnunk a többiekhez.

Iren a tér peremén lévő régi jeleket nézte.

– A zár még tart. De nem örökre.

Rhovan leült egy kőre, fél lábán csizma, a másikon semmi, vállán vérző seb.

– Semmi sem tart örökre. Kivéve a rossz döntéseink következményeit. Azoknak kiváló állóképességük van.

Kaelen nem válaszolt.

Mert a mélyben, nagyon messze, a sebzett test megmozdult.

Nem a város alatt.

Nem a torony alatt.

Távolabb.

Sokkal távolabb.

Lior is megérezte. Az arca lassan megváltozott.

– Elengedte a várost.

Selin szeme összeszűkült.

– Akkor hová megy?

A fiú kelet felé nézett.

Túl a romokon.

Túl a régi város határán.

Ahol a föld mélyebb volt, és ahol a hegyek alatt régi bányajáratok, elfelejtett alagutak, víznyelők és sötét üregek futottak egymásba.

– Oda, ahol nincs zár.

Kaelen lassan lehunyta a szemét.

Hát persze.

Mert a világ nem tudja, mikor kell abbahagyni. Mindig van egy mélyebb pince, egy régebbi seb, egy másik ajtó. Valahol biztos ül egy isten, aki ezt szórakoztatónak találja. Remélhetőleg egyszer rálép egy rozsdás szögre.

Selin felállt Lior mellől.

– De most nem tud követni minket?

Iren megrázta a fejét.

– Nem így. A zár megsebezte. A saját darabja a magjába került. Ha új hordozót keres, idő kell neki.

Sorya röviden bólintott.

– Akkor ezt az időt használjuk.

Kaelen a romok fölé nézett. A torony helyén porfelhő ült. A városmag alatt a főcsatorna több ponton beszakadt. A régi zár megtört, de tartott. A mélybeli test nem halt meg, de először nem csak elmenekült egy sebből.

Vissza kellett vonulnia.

Ez győzelem volt.

Nem tiszta.

Nem végleges.

Nem olyan, amiről dalokat kéne írni, mert a dalok hajlamosak kihagyni a vért, a sarat, a félelmet és a mezítlábas Rhovant.

De győzelem.

Kaelen végignézett rajtuk.

Sorya vérző kézzel, de egyenesen állt.

Iren alig tartotta magát, mégis a jeleket figyelte.

Selin sérült karja használhatatlan volt, de Lior előtt állt, mintha a testével is tagadná a mélyet.

Nira és Beni a fiú két oldalán ültek, kimerülten, porosan, de élve.

Rhovan lehajolt, felvette az elveszett csizmája helyett egy törött rongydarabot, és a lábára tekerte.

– Senki ne szóljon hozzá a lábamhoz.

Beni fáradtan ránézett.

– Hülyén néz ki.

– Köszönöm, erre építek.

Lior ekkor lassan felállt.

A fiú a beszakadt tér közepére nézett, aztán a keleti távolba.

– Már nem hív.

Selin megérintette a vállát.

– Jó.

Lior megrázta a fejét.

– Nem jó. Most már emlékszik rám.

Kaelen odalépett hozzá.

– Te is rá.

A fiú felnézett.

Kaelen hangja csendes volt, de kemény.

– És te mondtál nemet előbb.

Lior nem mosolygott.

De a félelem mögött valami megváltozott benne. Nem bátorság lett. Az túl egyszerű szó lenne, és az egyszerű szavak gyakran hazudnak. Inkább határ. A fiú már tudta, hogy a mély elérheti. De azt is, hogy nem minden érintés parancs.

A romok fölött végre feljött a nap.

Nem ragyogva.

Nem diadalmasan.

Csak úgy, ahogy a nap szokott, közönyösen, munkaidőben, mintha előző éjjel nem próbált volna egy város alatti ősi test újra világra fordulni. Tipikus. A természet kiválóan ért hozzá, hogy semmibe vegye az ember drámáit.

Kaelen elindult vissza a toronyudvar felé.

– Mozgás. A sebesülteket összeszedjük. A régi jeleket, amennyit lehet, lemásoljuk. A várost elhagyjuk, mielőtt újabb omlás jön. És senki nem mondja ki, hogy vége.

Rhovan feltápászkodott.

– Akkor mit mondunk?

Kaelen a keleti horizont felé nézett.

– Azt, hogy ma nem nyert.

Selin mellé lépett.

– És holnap?

Kaelen nem nézett rá azonnal.

A mély távolodott.

A sebzett test új üreget keresett.

A város mögöttük rom maradt, de nem lett belőle test.

Ez elég volt egy napra.

– Holnap majd kitaláljuk, hogyan ne nyerjen akkor sem – mondta.

Rhovan felsóhajtott.

– Lelkesítő beszédekből még dolgoznod kell.

– Élj túl addig, és javítok rajta.

– Fenyegetésnek veszem.

Elindultak a romok között visszafelé.

A torony már nem állt.

A városmag alatt a főcsatorna nem lélegzett.

A zármag repedt tagadásai odalent tartották, amit még lehetett.

És messze keleten, a hegyek alatti sötétségben, valami sebzett, óvatos, tanulékony és dühös dolog először nem új testet keresett.

Hanem olyan helyet, ahol senki nem emlékezett rá.

Ez volt a legnagyobb baj.

És talán az egyetlen esély.

A visszaút nem lett könnyebb attól, hogy odalent most csend volt.

Sőt.

A csend rosszabb lett.

Amikor a főcsatorna még lélegzett, legalább tudták, merre figyel a mély. Most a város alatti hálózat olyan némán feküdt alattuk, mintha egy hatalmas állat nem elpusztult volna, csak behúzta volna a fejét a sötétbe, és várná, mikor fordítanak hátat neki. Kaelen minden lépésnél érezte ezt. Nem a talpában. Nem a fülében. Valahol mélyebben, ott, ahol az ember ösztönei még nem szavakban gondolkodnak, csak abban, hogy fuss vagy fordulj.

Nem futottak.

Az lett volna a mélybeli test utolsó ajándéka: pánik. Rendesen becsomagolva, halálos masnival.

Sorya vezette a sort a toronyudvar felé. Nem ugyanazon az úton mentek, amelyen érkeztek. A romok az omlások után megváltoztak. Egyes falak ledőltek, új rések nyíltak, régi átjárók elzáródtak. A városmag alatti beszakadás úgy rázta meg a felszínt, mintha valaki alulról végighúzott volna egy ökölcsapást a romok csontjain. A kövek között friss por ült, a régi árnyékok más szögben estek, és néhol a talaj alatt tompa üregek kongtak.

– Itt nem – mondta Iren, mielőtt Sorya rálépett volna egy látszólag stabil kőlapra.

A nő azonnal megállt.

Rhovan oldalról odanézett.

– Hogy látod?

Iren leguggolt, és a kőlap peremére mutatott. Alig látható fekete vonal futott végig alatta.

– Nem látom. Hallom, hogy nem tart.

– Én is hallom – mondta Rhovan. – Azt mondja, rá fogok esni, mert a köveknek is van humorérzékük, csak rohadtabb, mint az enyém.

Sorya kerülőt intett.

Kaelen hátratekintett.

A gyerekek középen haladtak. Lior már nem rogyadozott, de minden lépése után úgy nézett oldalra, mintha valaki a nevét mondaná egy zárt ajtó mögül. Nira és Beni folyamatosan beszélt hozzá. Nem hagyták, hogy a csend a fiú köré záródjon.

– Nem vagy híd – mondta Nira.

– Nem vagy létra – mondta Beni.

– Nem vagy kulcs.

– Nem vagy kulcslyuk.

– Nem vagy zár.

– Nem vagy ronda csatornaszagú izé.

Rhovan hátrafordult.

– Ez utóbbi erős. Szinte költészet.

Beni gyanakodva nézett rá.

– Ez dicséret?

– Sajnos igen.

– Akkor visszavonom.

Lior szája megremegett. Nem lett belőle mosoly, de a vonása egy pillanatra kevésbé volt halottfehér. Selin észrevette, de nem szólt. Csak a fiú mellett tartotta a lépést, sérült karját kímélve, másik kezében tőrrel. A kötés alatt a fekete ujjnyomok most már nem sötétedtek tovább. Kaelen ezt is látta. És azt is, hogy Selin minden mozdulatnál fájdalmat nyelt vissza.

A mély nem vitte el őket.

De sok mindent rajtuk hagyott.

A toronyudvar közelében a por még vastagon ült a levegőben. A torony omlása nemcsak falakat döntött le, hanem betemetett több mellékjáratot is. A hely, ahol előző nap még halott hordozóként állt a torony, most széles törmelékkúp lett. Nagy kövek, zúzott gerendák, elszakadt fekete rostok kiszáradt maradványai, sóval és hamuval szennyezett por. A középen rekedt csapdadarab helye eltűnt a romok alatt.

Teren és a gyógyító asszony a hátsó védett részből jöttek elő.

Teren sápadt volt, de állt. Ez már önmagában is kihívás volt a józan ész ellen, de ő láthatóan büszke volt rá. Az emberek, akik fent maradtak, kevesebben voltak, mint Kaelen remélte, de többen, mint amennyitől félt.

A gyógyító asszony először Selint nézte meg, aztán Iren vérző fejét, aztán Rhovan mezítlábas rongykötését.

– Ezt meg hogy sikerült?

Rhovan sértetten kihúzta magát.

– Taktikai csizmavesztés.

– Aha. Vagyis majdnem meghaltál, és közben levetkőztél részlegesen.

– A szakmai megfogalmazás sokat számítana.

– A sebednek mindegy.

Sorya nem hagyta, hogy a pillanat széteső megkönnyebbülésbe forduljon.

– A torony elesett. A főcsatorna zárja tart, de sérült. A mély visszahúzódott kelet felé.

Teren arca elkomorult.

– A bányák felé?

Kaelen odafordult.

– Mit tudsz róluk?

Teren lenézett, mintha a porban keresné a választ, pedig csak időt akart nyerni. Kár volt. Időből ma amúgy is nevetségesen kevés volt készleten.

– A régi keleti bányák nem mind a városhoz tartoztak – mondta végül. – Némelyik korábbi. A város csak ráépült a felső járatokra. Mélyebben más rendszerek vannak. Vízelvezetők, régi kitermelőaknák, lezárt üregek. Azt mondták, nincs ott semmi.

Rhovan felhorkant.

– Ezt a mondatot mindenki nyugdíjba küldhetné végre. „Nincs ott semmi.” Ilyenkor általában valami nagyon ott van, csak udvariasan várja, hogy sok ember meghaljon.

Iren a torony romjai felé nézett.

– A város zárja nem pusztította el. Csak eltolta.

Kaelen bólintott.

– És most olyan helyre megy, ahol nincs régi tagadás.

Lior halkan közbeszólt:

– Van.

Mindenki elhallgatott.

A fiú nem szerette, hogy újra ráfigyelnek. Ez látszott rajta. Összehúzta magát, de Selin nem engedte, hogy hátralépjen. Nem erővel. Jelenléttel.

– Mit érzel? – kérdezte Selin.

Lior a keleti távolba nézett. A romok fölött még mindig por lebegett, de azon túl a hegyek sötétebb vonala húzódott.

– Nem olyan zár, mint lent. Nem kő. Nem jel. Valami… eltemetett. Sok hang nincs rajta. Inkább csend. Erős csend.

Iren lassan felemelte a fejét.

– Csendzár.

Rhovan úgy nézett rá, mint aki már nem bírja az értelmesnek hangzó borzalmakat.

– Kérlek, mondd, hogy ezt most találtad ki.

– Nem.

– Persze, hogy nem.

Kaelen Irenhez fordult.

– Mit jelent?

Iren a romok szélén álló törött kőoszlopra támaszkodott.

– A tagadás nem mindig szó. Ha valamit nem neveznek meg, nem emelnek ki, nem adnak neki emléket, az is lehet lezárás. A városban mondatokkal fogták meg. Keletre talán elhallgatással.

Sorya arca megfeszült.

– Tehát nem véletlen, hogy senki nem beszél a régi bányák mélyéről.

Teren rekedten mondta:

– A családokban sem. Az öregek, akik még tudtak volna valamit, csak annyit mondtak, hogy keletre nem ásunk mélyre. Nem azért, mert omlik. Hanem mert nem kell.

Rhovan bólintott.

– Csodálatos. Kulturális emlékezetünk lényege: ne kérdezz, ásó le, meghalsz.

Kaelen a torony romjaira nézett.

A mélybeli testnek fájt a zár. Fájt Lior tagadása. Fájt a saját elrontott darabja. Ha most csendzár felé tart, talán nem menekül véletlenszerűen. Talán oda húzza valami régebbi kapcsolat. Vagy ösztönösen keres olyan helyet, ahol a szóval való tagadás nem fogja ugyanúgy meg.

– Nem indulunk azonnal keletre – mondta.

Selin ránézett.

– Ezt most bölcsességből mondod, vagy mert már majdnem mindenki szétesik?

– Mindkettő.

– Végre luxus.

Sorya közbevágott:

– Mennyi időnk van?

Lior válaszolt.

– Kevés. De nem percek. Nem ma jön vissza.

Iren szeme összeszűkült.

– Sérült kapcsolatot visz magával. Új helyen először magát kell újra összeraknia.

Kaelen röviden bólintott.

– Akkor addig mi is összerakjuk, amink maradt.

Ez nem pihenőt jelentett.

Nem ünneplést.

Nem könnyes megkönnyebbülést.

Munka jött, mert természetesen a túlélés után azonnal adminisztráció következik. A világ legrosszabb vicce: ha nem halsz meg, pakolhatsz.

A toronyudvarban mindenki feladatot kapott. Sorya a romok körüli őrséget állította fel, nem azért, mert támadásra számítottak, hanem mert az omlások után a város még mindig képes volt ölni. A gyógyító asszony egy törött fal árnyékában sebtisztító helyet csinált. Selint leültette, akár tetszett neki, akár nem. Nem tetszett neki. A gyógyító asszonyt ez láthatóan annyira érdekelte, mint a követ az eső véleménye.

– Ha még egyszer felállsz, mielőtt mondom, odakötlek ehhez a gerendához.

Selin hidegen nézett rá.

– Megpróbálhatod.

– Meg is fogom. És rondán fog kinézni, mert díszcsomóhoz nincs kedvem.

Selin leült.

Rhovan ezt látva meghatottan suttogta:

– Szerelmes vagyok ebbe az asszonyba.

– Hallottam – mondta a gyógyító.

– Akkor visszavonom, félelemből.

Iren és Kaelen a régi zárjelek lemásolásával kezdtek. Nem papírra. Papír nem maradt elég, és a papír amúgy is hajlamos elázni, égni, elveszni, vagy egyszerűen úgy dönteni, hogy a civilizáció törékeny. Ehelyett törött cserépdarabokra, lapos kövekre, faékre karcolták át a mintákat. Nem pontos másolatként. Kaelen ezt megtiltotta. Csak elemeket vittek át: törött félkör, hármas vonal, rossz szög, tagadás kezdete. A pontosságot a mély tanulhatta. A lényeg az emberi hibában volt.

Iren egy lapos kőre karcolta:

Nem vagy város.

Aztán áthúzta a „város” felét.

Kaelen ránézett.

– Miért?

– Ha új helyen használjuk, nem biztos, hogy a város a megfelelő tagadás. De a mondat maradéka segít.

– Nem vagy…

– Igen. A hiányt nekünk kell majd kitölteni.

Rhovan a közelben a lábát kötöztette.

– Én előre javaslom: nem vagy kedves vendég.

– Nem fogjuk felírni.

– Kár. Erős teológiai állítás.

Teren a keleti bányákról beszélt, miközben a gyógyító asszony újrakötözte az oldalát. Nem sokat tudott. Ez volt benne a baj. A tudatlansága nem üres volt, hanem örökölt. Nem azt mondta, hogy senki nem járt ott. Azt mondta, aki járt, nem adott tovább részleteket.

– Három felső bejárat van – magyarázta. – A déli omlott. A középső lezárt, legalábbis régen az volt. Az északi víznyelőn át kerülőút vezethet le, de télen beomlik, eső után megtelik. Most talán járható.

Sorya a földre rajzolt térképet nézte.

– Melyik vezet mélyebbre?

Teren habozott.

Rhovan sóhajtott.

– Hadd találjam ki: amelyikről mindenki azt mondta, hogy kerülni kell.

– Az északi – mondta Teren.

– Látjátok? Már én is tudok ősi veszélyeket olvasni. Elkeserítő.

Kaelen a térképre nézett. A középső bejárat túl nyilvánvaló lenne. A déli omlott, de talán részben nyitott. Az északi víznyelő mélyre megy, és nincs rajta emberi zár. Ha a mélybeli test csendzárat keres, nem biztos, hogy bejáraton át halad. Lehet, hogy a föld alatti vízjáratokat használja.

– Nem utána rohanunk – mondta Kaelen. – Elé vágunk.

Sorya ránézett.

– Az északin?

– Nem. A középsőt biztosan figyelni fogja. Az északi túl mély, ott ő választaná a terepet. A déli omlott bejáratnál keresünk oldalrést. Ha a régi bányákhoz kapcsolódik, onnan a felső záratlan szintre juthatunk, mielőtt ő mélyebben összerakja magát.

Iren lassan bólintott.

– És közben a csendzárat keressük.

Selin, miközben a gyógyító a sebét tisztította, felnézett.

– Ha a csend a zár, akkor ott nem beszélhetünk ugyanúgy.

Kaelen elhallgatott.

Ez volt a lényeg.

A mélybeli test ellen eddig a tagadás hanggal működött. Szóval, töréssel, értelmetlen mondatokkal. De ha keletre olyan zár várja, amelyet elhallgatással építettek, akkor a túl sok beszéd akár gyengítheti is. A fegyver, amely megmentette őket a város alatt, a bányák mélyén ajtóvá válhat.

Remek. Mert nyilván a szabályokat a finálé közepén kell lecserélni. Az élet szereti, ha az embernek nincs kényelmes kézikönyve.

Lior csendben ült Nira és Beni között. A fiú most szólalt meg:

– Nem teljes csend kell.

Mindenki ráfigyelt.

– Akkor mi? – kérdezte Selin.

Lior a földre nézett.

– Nem neki kell beszélni. Nem róla. Hanem egymásnak. Röviden. Hogy ne tudjon belénk rakni semmit a csendbe.

Iren arca megvilágosodott.

– Emberi rögzítés. Nem tagadás a mélynek, hanem kötés köztünk.

Rhovan felmutatta az ujját.

– Fordítás azoknak, akik nem alszanak könyvekkel: beszélünk, de nem a szörnyhöz.

– Igen – mondta Kaelen. – Nem neki mondjuk, mi nem. Egymásnak mondjuk, kik vagyunk.

Sorya a kardját törölte.

– Rövid azonosítók.

Selin Liorra nézett.

– Név?

A fiú megremegett.

– Ne név. A neveket szereti.

Kaelen bólintott.

– Akkor szerep sem.

Iren gondolkodott.

– Cselekvés.

Rhovan elvigyorodott.

– Én panaszkodom.

– Túl pontos – mondta Selin.

– Végre elismerés.

Kaelen végignézett rajtuk.

– Nem neveket mondunk. Nem múltat. Nem sebet. Hanem jelen idejű cselekvést. „Lépek.” „Tartom.” „Hallak.” „Itt vagy.” Egymásnak.

Nira kipróbálta.

– Fogom.

Beni azonnal válaszolt:

– Húzom.

Lior halkan:

– Hallom.

Selin:

– Tartalak.

A fiú lélegzete lassult.

Ez működni fog.

Vagy legalább nem öl meg azonnal, ami ebben a műfajban már siker.

Dél körül indultak volna tovább, de a torony romjai még egy utolsó ajándékot tartogattak, mert a halott dolgoknak is van drámai érzékük. Az egyik őr kiáltott a törmelékkúp nyugati oldaláról. Sorya és Kaelen egyszerre mozdultak. A többiek fegyvert fogtak, a gyerekeket Selin maga mögé húzta.

Nem támadás volt.

Egy üreg nyílt a torony omladéka alatt.

A por lassan kavargott benne, és a kövek között régi lépcsőfokok látszottak. Nem az a járat, amelyen korábban közlekedtek. Ez mélyebbről jött, de nem a főcsatorna felől. A torony alatt volt egy másik szint, amelyet a hordozó teste eddig eltakart.

Kaelen közelebb lépett.

A lépcső szélén csontfehér anyag húzódott.

Sózár.

Iren mellé térdelt, és a kezét a kő fölé tartotta.

– Ez nem a mélyé.

Sorya kérdezte:

– Akkor mi?

Iren arca elsápadt.

– Raktár.

Rhovan azonnal hátralépett.

– Nem szeretem ezt a szót ilyen arccal.

Kaelen óvatosan leereszkedett az első három fokig. A levegő hideg volt odalent, de nem élő. Nem figyelt. Nem hívott. A falakon ugyanazok a tagadó minták futottak, mint a főcsatorna zármagján, de kisebbek, egyszerűbbek. A lépcső alján kőajtó állt, félig elmozdulva az omlástól. Rajta karcolt mondat:

Amit nem tudtunk megölni, azt darabokra tanítottuk.

Rhovan Kaelen válla fölött olvasta, mert természetesen nem bírta ki.

– Ez egyáltalán nem nyomasztó. Szinte barátságos meghívó.

Iren halkan mondta:

– Itt tartották a megtagadott részeket.

Kaelen a mellkasában hideg nyomást érzett.

– Olyanokat, mint a maradvány?

– Igen. Talán többet is.

Sorya tekintete megkeményedett.

– Használhatók?

Iren nem válaszolt azonnal.

Ez már válasz volt.

Kaelen az ajtóra tette a tenyerét, de nem nyitotta ki teljesen. A kő mögül száraz szag jött. Hamu, só, régi rongy, elzárt levegő. Nem rothadás. Nem élet.

– Ha itt vannak darabok, fegyverek lehetnek – mondta Kaelen.

Selin odafentről szólt le:

– Vagy csapdák.

– Mindkettő.

– Csodás választék.

Sorya döntött.

– Két ember le. Több nem. Gyorsan. Amit lehet, felhozzuk. Ha bármi mozdul, zárjuk.

Kaelen Irenre nézett.

Iren bólintott.

– Mennem kell.

Rhovan azonnal közéjük furakodott.

– Én is.

Kaelen ránézett.

– Miért?

– Mert ha valami régi, undorító, megtagadott cafatot kell cipelni, a sors láthatóan engem nevezett ki szállítási vezetőnek.

Ez ellen nehéz volt vitatkozni. Undorító módon praktikus érv volt.

Végül Kaelen és Iren mentek le, Rhovan az ajtónál maradt, hogy amit adnak, felvigye. Sorya fent biztosított, Selin a gyerekekkel hátrébb állt, de Lior tekintete végig a nyitott lépcsőn maradt.

A kőajtó mögötti kamra alacsony volt és hosszú.

A falak mentén kőpolcok. Rajtuk rongyba csavart, sóval kérgesedett csomagok. Némelyik akkora, mint egy ököl. Mások hosszabbak, vékonyabbak, mint kiszáradt szalagok. Minden csomag előtt törött jel. Nem nevek. Szereptagadások.

Nem szem.

Nem kéz.

Nem kapu.

Nem gyermek.

Nem anya.

Nem bíró.

Nem király.

Kaelen gyomra összeszorult.

A régi lezárók nemcsak harcoltak.

Kísérleteztek.

Darabokra tanították a mélybeli testet, hogy ne tudja újra egésznek hinni magát. Minden csomag egy leválasztott rész volt, amelyet elrontott szerepben tartottak. Nem öltek meg mindent. Amit nem lehetett, azt rossz emlékké változtatták.

Iren egy kis csomaghoz lépett.

– Ezek már nagyon gyengék.

– De a mintájuk megmaradt?

– Igen.

Kaelen végignézett a polcokon.

Nem vihettek mindent. Nem is szabadott. Túl sok megtagadott darab együtt talán felébresztene valamit, amit a régi só még tart. Egy fegyver hasznos. Egy raktárnyi fegyver már robbanás, csak erkölcsileg bonyolultabban.

– Három csomag – mondta. – Kéz, kapu, szem.

Iren ránézett.

– Miért pont ezek?

– Keletre csendzárhoz megy. Ha új helyet keres, érzékelni akar, belépni akar, megfogni akar.

Iren bólintott.

– És ezeket tagadták el belőle.

A három csomagért nyúltak. Az első száraz volt, könnyű. A második hideg. A harmadiknál Iren hirtelen visszakapta a kezét.

– A szem erősebb.

Kaelen nem érintette meg közvetlenül. Egy törött faékkel emelte meg, majd rongyba csavarta rá még egy réteget.

A kamra túlsó végében ekkor valami koppant.

Mindketten megálltak.

Rhovan az ajtóból azonnal beszólalt:

– Mondjátok, hogy ti voltatok.

– Nem – mondta Kaelen.

– Utálom az őszinteséget.

A kamra végén, a legalsó polcon egy nagyobb csomag feküdt. Eddig sötét takarta. Most az egyik sókéreg megrepedt rajta. Nem mozdult, csak a felszínén futott végig egy hajszálvékony fekete vonal.

Előtte a jel majdnem teljesen lekopott.

Iren felemelte a mécses maradékát, bár fény alig volt benne.

A feliratból csak ennyi látszott:

Nem szív.

Kaelen vére kihűlt.

– Ki.

Iren nem vitatkozott.

Felmarkolták a három kiválasztott csomagot, Rhovan átvette őket az ajtónál, és adta tovább Soryának. Kaelen már csukta volna a kőajtót, amikor a kamra végéből lassú, tompa dobbanás jött.

Nem hangosan.

Nem élőn.

De dobbanás.

Lior odafent felkiáltott:

– Ne vigyétek ki!

Mindenki megdermedt.

Kaelen az ajtóban állt, a kezén még a kő súlya.

– Mit?

A fiú arca falfehér lett.

– A szívet. Nem szabad mozdítani. Nem alszik. Csak nem tudja, hogy ébren van.

Rhovan suttogva mondta:

– Ez a mondat most éveket vett el tőlem.

A kamrában újabb dobbanás.

A nagy csomag sókérge megrepedt.

Kaelen teljes erőből visszanyomta a kőajtót. Iren kívülről segített. Rhovan vállal nekifeszült. A kő lassan záródott, de az ajtó alján fekete por kezdett kifújni, mintha a bent lévő valami a résen át próbálná megtanulni a kijutást.

Sorya fentről kiáltott:

– Hamu!

Selin fél kézzel már dobta is a zsákot. Nira és Beni törött cserépdarabokat hordtak. Lior nem mozdult, csak ismételte:

– Nem szív. Nem szív. Nem szív.

A mondat most nem a mélynek szólt.

Hanem a kamrának.

Az ajtó végre becsúszott a helyére. Kaelen és Rhovan faékeket vertek a peremébe, Iren hamuval, sómaradékkal és vérrel rontotta el a küszöb vonalát. A dobbanás még egyszer hallatszott odabentről.

Aztán elhalt.

Nem végleg.

Ezt mind tudták.

Kaelen hátralépett a lépcsőn.

– Ezért nem vittek magukkal mindent a régiek.

Iren levegő után kapott.

– A szívdarabot nem tudták megtagadni teljesen.

Sorya a három felhozott csomagra nézett.

– Ezeket is kockázat vinni?

– Igen – mondta Kaelen.

Rhovan letörölte az arcáról a port.

– Milyen megnyugtató, hogy a fegyvereink is megpróbálhatnak megölni minket. Így legalább egységes a csapatmunka.

Selin Liorhoz fordult.

– Te érezted előbb.

A fiú bólintott.

– A mély is érezni fogja, ha közel kerülünk vele.

Kaelen a három csomagot nézte.

Nem szem.

Nem kéz.

Nem kapu.

Három elrontott darab. Három fegyver. Három lehetséges katasztrófa.

Tökéletes.

Pont ilyen naphoz való.

A döntés mégis megszületett benne. Nem a félelemmel szemben, hanem vele együtt.

– Visszük őket – mondta. – De külön. Soha nem egy embernél. Soha nem egy zsákban. És senki nem bontja ki, amíg nem mondom.

Rhovan felmutatta a kezét.

– Én egyiket sem kérem.

Sorya szárazon ránézett.

– Kapsz egyet.

– Elképesztő, mennyire nem működik nálatok a demokrácia.

Végül Sorya vitte a „kéz” csomagot, Iren a „szem” darabot, Kaelen pedig a „kapu” csomagot. Rhovan sértett volt, amiért kimaradt, majd azonnal sértett lett volna, ha nem marad ki. Ez az ő különleges, harcászatilag haszontalan tehetsége volt.

Az indulás előtti utolsó percekben nem pihentek.

Felkészültek a keleti útra.

A gyógyító asszony megtiltotta Selinnek, hogy harcoljon, amire Selin úgy nézett rá, hogy az ég is elgondolkodott egy pillanatra, nem lenne-e biztonságosabb máshol világítani. A tiltás természetesen semmit nem ért. Így a gyógyító inkább gyakorlati utasítást adott: ne a sérült karral fogjon, ne emeljen, ne rántson, és ha a fekete ujjnyomok melegedni kezdenek, azonnal szóljon.

– És ha nincs idő szólni? – kérdezte Selin.

– Akkor ordíts.

– Az jobban megy.

Rhovan kapott egy új csizmát. Teren egyik tartalékát. Két számmal nagyobb volt, kemény, rosszul kötött, és úgy nézett ki, mintha valaha egy bosszús kecske tulajdona lett volna.

– Ez bűncselekmény a lábam ellen – mondta Rhovan.

Teren vállat vont.

– Él.

– A lábam vagy a csizma?

– Reméljük, csak a lábad.

A toronyudvart délután hagyták el.

Nem győztesként.

Nem menekülőként.

Valami a kettő között.

A sebesültek egy része nyugatra indult, a biztonságosabb omladékzónák felé, a gyógyító asszonnyal és két fegyveressel. Teren maradni akart, de nem tudott menni. Ezúttal nem vitatkozott sokáig. Sorya egyetlen nézése elég volt. Vannak viták, amelyeket jobb még azelőtt elveszíteni, hogy valaki udvariasan eltöri az önérzetedet.

Kaelenék keletre fordultak.

Velük ment Sorya, Selin, Iren, Rhovan, Lior, Nira, Beni és még négy harcképes ember: Merak, Dollen, Hessa és Varr. Nem nagy csapat. Nem hadsereg. Inkább egy rosszul karbantartott reménység, fegyverrel és túl sok rossz tapasztalattal.

A romváros keleti széle más volt, mint a torony környéke. Kevésbé sűrű, de mélyebb. A házak maradványai ritkultak, helyüket törött útburkolatok, régi csatornanyílások, kiszáradt vízelvezetők és kőbe vájt jelzőoszlopok vették át. A távolban a hegyek közelebb húzódtak, és az alattuk lévő sötétebb földsáv már nem romnak, hanem bejáratnak látszott.

Lior egyre csendesebb lett.

Ez nem volt jó.

Kaelen észrevette, Selin is. De a fiú nem esett transzba, nem rogyott meg. Inkább figyelt. Nem a mélyre. Magára. Mintha tanulná, hol kezdődik benne a hívás, és hol kezdődik ő.

Nira mellette lépdelt.

– Fogom.

Lior válaszolt:

– Hallom.

Beni:

– Megyek.

Selin:

– Tartom.

Kaelen:

– Látlak.

Rhovan hátul morgott:

– Szenvedek.

Sorya hátra sem nézett.

– Az nem rögzítőmondat.

– Nekem az.

Az első keleti jel a város szélén várta őket.

Nem kőbe vésve.

Nem sóval húzva.

Hanem hiányként.

Egy régi út mentén öt jelzőoszlop állt, de a középső teljesen sima volt. Nem kopott. Nem törött. Túl sima. Mintha minden karcolatot, minden nevet, minden használatot gondosan eltüntettek volna róla. A többi oszlopon vízjelzések, régi távolságrovások, bányászjelek voltak. A középsőn semmi.

Iren megállt előtte.

– Csendzár.

Kaelen a kőre nézett.

Nem érzett belőle erőt.

Pont ez volt benne az erő.

Nem hívott. Nem taszított. Nem akart látszani. Az egész oszlop olyan volt, mint egy kimetszett emlék.

Lior halkan mondta:

– Ezen nem szabad mondatot hagyni.

Sorya kérdezte:

– Akkor mit csinálunk vele?

Iren a kő lábához mutatott.

– Nem jelöljük. Csak tudjuk, hogy itt van.

Rhovan fészkelődött.

– És ha később vissza kell találnunk?

Kaelen felvett egy kavicsot, és három lépéssel odébb dobta, nem az oszlophoz, nem előtte, nem mögötte. Oldalra.

– Nem a zárat jelöljük. A kerülését.

Ez lett a szabály.

Kelet felé haladva minden csendzárnál csak a kerülőpontot jelölték meg. Rossz szögben, távolabb, emberi használatra, nem a mélynek. A csendzárak egyre sűrűsödtek. Sima kövek. Üres falrészek. Olyan ajtókeretek, amelyeken nem volt küszöb. Beomlott aknák, amelyek körül senki nem hagyott semmilyen jelet, pedig régen mindent megjelöltek, ami hasznos volt. Ezeket valaki szándékosan hagyta némán.

A mélybeli test pedig ezek felé tartott.

Nem azért, mert a csend megállította volna.

Hanem mert meg akarta tanulni.

A déli omlott bányabejárathoz naplemente előtt értek.

Teren leírása pontos volt, ami kellemes meglepetés. Az ember már-már visszanyeri a hitét az információban, aztán eszébe jut, hogy egy ősi rém elől rohan egy omlott bányába, és mindjárt helyreáll a világrend.

A bejárat egy sziklás lejtő alján nyílt, félig betemetve. A régi tartógerendák elrothadtak, a kőperem beomlott, de a jobb oldalon keskeny oldalszakadás húzódott, mintha az omlás után a hegy maga hagyott volna egy rosszindulatú rést. Hideg levegő jött belőle. Nem bányaszag. Mélyebb. Nedves kő, rozsda, állott föld, és valami száraz csend.

Lior megállt.

– Itt már hallja a csendet.

Senki nem kérdezte, ki.

Nem kellett minden borzalmat névvel pátyolgatni.

Kaelen letette a „kapu” csomagot a földre, de nem bontotta ki. Iren a „szem” darabot tartalmazó rongyot a mellkasához szorította, Sorya pedig a „kéz” csomagot a hátára kötötte úgy, hogy ne érjen közvetlenül a testéhez.

Selin körbenézett.

– Itt táborozni nem fogunk.

– Nem – mondta Kaelen. – Bemegyünk a felső szintig, keresünk stabil pontot, ott állunk meg.

Rhovan a résbe nézett.

– A stabil pont egy omlott bányában olyan, mint a becsületes politikus: biztos meséltek róla, de én még nem találkoztam vele.

Sorya intett.

– Cselekvésmondatok. Innentől nincs tagadás, csak egymásnak beszélünk.

Kaelen bólintott.

– Röviden. Csak ha kell. Nem a sötéthez. Nem a mélyhez. Nem a csendhez.

Nira megszorította Lior kezét.

– Fogom.

Lior válaszolt:

– Jövök.

Beni:

– Megyek.

Selin:

– Melletted.

Rhovan sóhajtott.

– Panaszkodom.

Sorya végre hátranézett.

– Azt elfogadjuk.

– Meghatódtam. Sajnos.

Beléptek a déli omlott bányába.

A rés először olyan szűk volt, hogy csak oldalazva fértek át. A kő több helyen éles volt, ruhát, bőrt szakított. Hessa vállán vér csorgott le, de nem szólt. Varr egy pillanatra beragadt a fegyverével, mire Rhovan hátulról segített neki egy lökéssel, amely inkább agresszív biztatás volt, mint segítség.

– Mozgatlak – mondta Rhovan.

Varr fogcsikorgatva felelte:

– Érzem.

– Látod? Működik ez az új beszéd.

A járat beljebb kitágult. Alacsony bányafolyosóra értek, amelyben régi sínmaradványok futottak, félig földbe süllyedve. A falakon nem voltak jelek. Se munkajel, se irány, se karc. Túl tiszta csend. A bányászok sosem hagynak így falat, hacsak nem akarják, hogy senki ne emlékezzen arra, mit találtak.

Iren halkan mondta:

– Ez már zárt terület volt.

Kaelen a falakat figyelte.

– Vagy törölt.

A levegő egyre hidegebb lett. Nem természetes hideg volt, hanem olyan, amely nem a testet, hanem a szavakat lassítja le. A csapat ritkábban beszélt. Ez veszélyes volt, de a túl sok hang is az lett volna. Kaelen ezért ritmust adott, nem katonai parancsokkal, hanem egyszerű jelenléti szavakkal.

– Lépek.

Sorya elöl:

– Tartom.

Selin:

– Figyelek.

Lior:

– Jövök.

Nira:

– Fogom.

Beni:

– Húzom.

Iren:

– Hallak.

Rhovan:

– Utálom.

Ez így ment több száz lépésen át.

A bánya első csapdája nem mechanikus volt.

Nem nyílvessző, nem omlás, nem beszakadó padló.

Emlékhiány.

Merak, aki a sor bal oldalán haladt, egyszer csak megállt.

Sorya azonnal észrevette.

– Mozgás.

Merak nem válaszolt.

Kaelen hátranézett. A férfi arca üres lett. Nem rémült. Nem kábult. Üres. Mintha valaki éppen kiradírozta volna belőle az okot, amiért itt van.

– Merak – mondta Sorya. – Mit csinálsz?

A férfi lassan körbenézett.

– Hová megyünk?

Rhovan szitkozódott.

Iren előrelépett volna, de Kaelen megállította.

– Nem magyarázunk.

Ha elmondják neki a teljes történetet, a csendzár talán elnyeli a magyarázatot is. Nem visszaemlékeztetni kell. Jelenbe kötni.

Sorya odalépett Merak elé.

– Állsz.

Merak pislogott.

Selin hozzátette:

– Velünk vagy.

Kaelen:

– Fegyvert tartasz.

Hessa:

– Mellettem jössz.

Merak lélegzete felgyorsult.

– Nem emlékszem…

Rhovan közelebb hajolt.

– Nem baj. Én sem akarok sok mindenre, mégis itt vagyok.

Merak szeme visszafókuszált.

– Hessa?

A nő megfogta a karját.

– Foglak.

Ez visszahozta.

Nem a múlt.

Nem a cél.

A kapcsolat.

Kaelen megjegyezte. A bánya nem képpel támadott. Nem szereppel. Hanem hézaggal. Kivett egy darabot az emberből, és nézte, belezuhan-e.

– Innentől párok – mondta. – Senki nem megy úgy, hogy nincs mellette hang.

Nem volt idő rendesen újraszervezni. Sorya Kaelennel, Selin Liorral, Nira Benivel, Iren Rhovannal, Merak Hessával, Varr hátul egyedül maradt volna, de Rhovan azonnal mordult.

– Nem. Varr jön mögöttem. Ha eltűnik, legalább valaki nagyot esik rám.

Varr nem tiltakozott. Ez bölcs volt, vagy a bánya már őt is elkezdte koptatni. Egyik sem biztató.

A folyosó lassan lefelé fordult.

A falakon megjelentek az első csendzárak. Sima, négyzet alakú kőlapok, amelyekbe semmi nem volt vésve. Körülöttük a kő öregebbnek tűnt, repedtebbnek, de maguk a lapok épek maradtak. A mélybeli test nyoma nem látszott rajtuk. Még.

A harmadik ilyen lapnál a „szem” csomag Iren mellkasánál megmozdult.

Nem rángott.

Megfordult.

Mintha belülről valami a sima kőlap felé próbálna nézni.

Iren levegő után kapott.

– Érzi.

Kaelen megállt.

– Mit?

– A csend mögötti teret.

Sorya hátralépett.

– Használjuk?

Iren arca sápadt volt.

– Ha kibontom, láthatunk vele. Vagy ő láthat rajtunk át.

Rhovan azonnal mondta:

– Akkor nem bontjuk ki. Csodás, hogy ezt tisztáztuk.

Lior azonban a kőlapra nézett.

– Most még nem ő van mögötte.

Selin megfeszült.

– Hanem?

– A zár.

Kaelen döntött.

– Nem teljesen bontjuk ki. Csak résnyire.

Iren letette a csomagot a földre. Mindenki hátralépett egy lépést. Ő a külső rongyréteget nem letekerte, hanem egyetlen vágással felszakította, hogy ne legyen szabályos nyitás. A csomag belsejében fekete-szürke, lapos darab feküdt, mint kiszáradt hártya. A felszínén halvány, zavaros folt mozdult.

Nem szem.

Ez volt ráírva.

Pont ezért működött szemként.

A hártya a csendzár felé fordult.

A sima kőlap egy pillanatra elszürkült.

És mind látták.

Nem képként. Inkább irányként.

A kőlap mögött nem fal volt, hanem egy régi üreg, amelyet nem bontottak ki a bányászok. Az üreg közepén valami állt. Nem zármag, mint a város alatt. Nem oszlop. Inkább mélybe vert, sima kőkorongok sora, egymás mögött, mint elnémított harangok. A csendzár nem egy pont volt.

Hanem egy sorompó.

A keleti mély felé.

És a legalsó kőkorongon már fekete repedés futott.

A mélybeli test hamarabb odaért, mint ők.

Iren azonnal visszacsavarta a csomagot.

A látás megszűnt.

Rhovan idegesen körbenézett.

– Remek. Most már a nem-szemmel láttuk a nem-csend mögött a nem-jót. Teljesen egészséges nap.

Kaelen hangja kemény lett.

– Sietünk.

Most már nem lehetett óvatosan haladni.

A bánya lefelé vezető oldalfolyosóját keresték, amely összeköti a déli omlott bejáratot a csendzár mögötti üreggel. A falakon régi munkanyomok eltűntek, majd újra megjelentek. Ahol eltűntek, ott a zár hatása erősebb volt. Ahol megjelentek, ott emberi emlékezet maradt. Kaelen ez alapján választotta az utat. Nem a legszélesebbet. Nem a legbiztonságosabbat. Azt, amelyiken még volt emberi karc.

Egy törött nyílásnál Varr hirtelen felkiáltott.

Nem fájdalomból.

Meglepődött.

A keze eltűnt a falban.

Nem szó szerint. A kő sima része úgy nyílt meg körülötte, mintha lágy iszap lenne, és csuklóig behúzta. Varr azonnal rángatni kezdte, de a fal nem engedte.

Sorya fordult, Kaelen is, de a leggyorsabb Selin volt.

Egy kézzel mozdult. A sérült karja helyett a másikkal vágta a tőrt a fal és Varr csuklója közé.

– Tartom! – kiáltotta.

Varr üvöltött.

A fal belsejéből nem fekete nyúlvány jött, hanem hiány. A férfi kézfeje lassan halványodni kezdett. Nem sebesült. Eltűnni akart a történetből.

A „kéz” csomag Sorya hátán megmozdult.

Kaelen rákiáltott:

– Sorya, most!

Sorya előrerántotta a csomagot, de nem bontotta ki teljesen. A rongyon át szorította a falhoz, közvetlenül Varr beszorult csuklója mellé.

A csomag belsejéből száraz roppanás jött.

A fal visszarándult.

Nem azért, mert megijedt.

Hanem mert a megtagadott „kéz” darab összezavarta a fogást. A fal nem tudta eldönteni, mi a kéz: amit elnyel, vagy amit tagadtak belőle.

Selin kihúzta Varrt.

A férfi a földre zuhant, kézfeje szürke, hideg, de megvolt.

Rhovan mellé guggolt.

– Mozgatod?

Varr ujjai reszkettek.

– Igen.

– Akkor ne panaszkodj, az az én feladatom.

Sorya visszacsavarta a „kéz” csomagot, de a rongy külső rétege feketedni kezdett.

Iren odanézett.

– Ez használattól ébred.

Kaelen bólintott.

– Minden darab egyszeri vagy kevés használatú. Minél többször nyitjuk, annál közelebb kerül ahhoz, hogy újra része legyen.

Sorya az arcára húzott vért letörölte.

– Akkor csak akkor használjuk, ha valaki különben meghal.

Rhovan felállt.

– Végre egyszerű szabály. Kellemetlen, de egyszerű.

A járat tovább szűkült, majd hirtelen egy szakadék peremére nyílt.

Nem természetes szakadék volt. Bányászati akna, amelynek alját nem látták. Fölötte régi faátjáró maradványai lógtak, de a legtöbb gerenda leszakadt. A túloldalon szélesebb folyosó folytatódott, a falán három sima csendzárkővel.

A mélyből hideg levegő áramlott fel.

És benne halk, távoli dobbanás.

Nem a raktárban hagyott szívdarab.

Másik.

Vagy ugyanannak a visszhangja.

Lior keze ökölbe szorult.

– Alattunk van valami.

Rhovan lenézett a sötétbe.

– Meglepő. Már azt hittem, csak dekorációs feneketlen akna.

Kaelen a túloldalt nézte.

Át kell jutniuk.

A faátjáró nem tart. A kötél talán. A szakadék falán régi vasgyűrűk voltak, de rozsdásak. Egyenként, biztosítással át lehet menni. Lassú. Túl lassú.

A dobbanás újra jött.

Közelebb.

Iren arca elsápadt.

– A mélybeli test nem a járaton jön. Alulról próbál felérni a csendzárhoz.

Sorya már kötötte a kötelet az egyik vasgyűrűre.

– Akkor átmegyünk, mielőtt felér.

Kaelen megragadta a gyűrűt. Megmozgatta. Tartott, de nem tetszett neki. Semmi sem tetszett neki, ami rozsdás fémen, omlott bányán és ősi rémen múlt. Furcsa igényesség, tudom.

Elsőnek Sorya ment. A kötéllel a derekán, kézzel-lábbal kapaszkodva a szakadék oldalába, nem a leszakadt faátjárón. Túlért. Rögzítette a kötelet a túloldalon. Utána Nira és Beni. A gyerekeket egyenként húzták át, Selin tekintete végig rajtuk. Lior következett volna, de a fiú megrázta a fejét.

– Vele kell mennem.

Selin értette.

– Velem jössz.

Nem vitáztak.

Selin a kötélre csatolta magát, Lior elé került. A fiú két kézzel kapaszkodott belé. A sérült karja miatt Selinnek minden mozdulat pokol volt, de nem lassított. A szakadék felénél a mélyből fekete pára csapott fel.

Nem nyúlvány.

Nem kéz.

Figyelem.

Lior teste megfeszült.

– Néz.

Selin nem állt meg.

– Foglak.

– Hallom.

– Lépek.

– Jövök.

A pára elérte őket.

Kaelen a peremről nézte, és érezte, ahogy a „kapu” csomag a mellkasánál megmozdul. A mély nem Selint akarta. Nem is Liort. Az átkelést akarta ajtóvá tenni. A szakadékot küszöbbé. A kötélből belépést, a félelemből engedélyt.

Kaelen lerántotta magáról a „kapu” csomagot, és a szakadék peremére nyomta.

Nem bontotta ki.

Csak odatartotta.

– Nem nyitom – mondta.

Nem a mélynek.

Magának.

A csomag belülről felmelegedett. A rongy alatt valami feszülni kezdett. A pára megtorpant Selin és Lior körül, mintha hirtelen nem tudná, hol van a kapu: a szakadékban, a fiú félelmében vagy a megtagadott darabban.

Ez elég volt.

Sorya túloldalról berántotta Selint és Liort.

A pára visszazuhant a mélybe.

Kaelen csak akkor engedte el a csomagot, amikor a rongy már égette a tenyerét.

Rhovan mellé lépett.

– Ez is ébredezik?

– Igen.

– Nagyszerű. A hátizsákunk most már aktívan gyűlöl minket.

Átmentek egyenként.

Az utolsó Kaelen volt.

Amikor a szakadék fölött függött, a mélyből újra jött a dobbanás. Most már nem távoli. Alatta, valahol a sötétben, nagy tömeg mozdult. A mélybeli test, vagy egy sérült darabja, vagy valami, amit a csendzárak tartottak lent. Kaelen nem nézett le.

Nem ad neki formát.

Nem ajándékozza meg az arcával.

A túloldalon Rhovan és Sorya húzták fel. Amint a lába kőhöz ért, a régi vasgyűrű a túloldalon kiszakadt, a kötél a mélybe zuhant, és a szakadékból hideg levegő csapott fel utánuk.

Visszaút megint nincs.

Rhovan megtörölte az arcát.

– Kezdem azt hinni, hogy az útvonalaink ellenünk szervezkednek.

Kaelen a túloldali folyosóra nézett.

A három csendzárkő közül az alsón fekete repedés futott.

– Mert túl lassúak vagyunk.

A folyosó végén nyílt az üreg, amelyet a „szem” mutatott.

A csendzár sorompója.

Oda kellett jutniuk, mielőtt a mélybeli test megtanulja, hogyan kell elhallgatni magát.

Mert ha az sikerül neki, akkor többé nem hanggal, nem névvel, nem szereppel, nem hívással fog támadni.

Hanem hiánnyal.

És az ember ellen a hiány a legjobb fegyver.

Mert abba mindenki belerakja magát.

A három csendzárkő előtt nem álltak meg sokáig.

Ez volt az első szabály.

A második az volt, hogy nem néztek a repedésbe.

A harmadik pedig az, hogy senki nem kérdezte meg, mi történik, ha a repedés őket nézi vissza, mert vannak kérdések, amelyekre az ember csak azért kap választ, mert elég ostoba volt kimondani őket.

Kaelen az alsó kőlap előtt térdelt, de nem érintette meg. A fekete repedés nem terjedt gyorsan. Ez volt benne a rossz. Nem rohant, nem hasadt végig, nem próbált látványosan fenyegetni. Lassan dolgozott. Ahogy a mélybeli test mostanra tanult. Nem törte a csendzárat. Hallgatta. Figyelte, hol nem ellenkezik. Hol nem mond semmit. Hol lehet belesimulni.

Iren mellette guggolt, a „szem” csomagot két tenyere között tartva, rongyon keresztül. A csomag hideg volt. Túl hideg. Nem a bányalevegő hűtötte, hanem az, amit a kőlap mögött érzett.

– Nem szabad több látást nyitni – mondta.

Rhovan a szakadék felé nézett, ahol a kötél már eltűnt.

– Milyen kényelmes, hogy pont azt nem szabad, amire szükségünk lenne. A világ következetes, csak sajnos szemét.

Sorya a folyosó végébe nézett. Ott, a három csendzárkő mögött, a járat kiszélesedett. A levegő onnan nem mozgott, mégis hidegebb volt. Mintha egy láthatatlan tó állna előttük, csak víz helyett elhallgatásból.

– Át tudjuk törni? – kérdezte.

Iren megrázta a fejét.

– Nem. Ez nem ajtó. Ha törjük, gyengítjük.

Selin Lior mellett állt, a fiú vállára tett kézzel.

– Akkor hogyan megyünk át?

Lior a három kőlapot nézte. Nem úgy, mint aki lát valamit. Inkább úgy, mint aki megpróbál nem látni túl sokat.

– Nem át kell menni rajta – mondta. – Mellette.

Rhovan körbenézett.

– Mellette fal van, kis barátom. A falak híresen falak.

Lior megrázta a fejét.

– A csend nem ott van, ahol a kő. A kő csak emlékeztet arra, hogy ne menj arra.

Kaelen lassan felállt.

– A kerülőpont.

Eszébe jutottak a város szélén hagyott jelek. Nem a zárat jelölték, hanem a kerülését. A csendzárak nem zárták le az utat úgy, mint egy kapu. Inkább kitöröltek egy irányt az emlékezetből, hogy aki tudja, az ne menjen bele. Aki nem tudja, az persze belesétál, mert az emberiség történetének nagy része úgyis abból áll, hogy valaki figyelmen kívül hagy egy egyértelműen rossz ötletet.

Kaelen hátralépett három lépést, majd oldalra fordult. A fal bal oldalán, a kőlapoktól távolabb, repedezett sziklafelület húzódott. Nem tűnt járhatónak. De a repedések között egy apró emberi karc látszott. Nem jel. Nem szó. Csak három rövid vágás rossz szögben.

– Itt – mondta.

Sorya közelebb lépett, ujjával végigkövette a szikla repedését.

– Beomlott mellékjárat.

– Vagy eltakart kerülő.

Rhovan odanézett.

– A kettő között az a különbség, hogy az egyikben meghalunk, a másikban később halunk meg.

Hessa már elővette a rövid csákányt. Dollen mellé lépett. Nem kértek parancsot. Ez jó volt. Végre valaki felfogta, hogy a fináléban az engedélykérés gyakran csak elegáns öngyilkosság.

Nem hangosan bontották. Nem ütemesen. A csákányokkal csak meglazították a repedt köveket, aztán kézzel, ronggyal, faékkel szedték ki őket. Sorya minden második mozdulat után megállította őket, hogy figyeljenek a csend változására. A kő mögött először por jött, aztán hideg levegő, aztán egy keskeny rés.

A rés mögött nem sötét volt.

Hanem szürkeség.

Mintha a fény és a sötét is elfelejtette volna, melyiküknek kellene dolgoznia.

Lior összerezzent.

– Ott nem szabad hangosan beszélni.

Kaelen bólintott.

– Akkor röviden.

Rhovan felsóhajtott.

– Végre egy hely, ahol még engem is cenzúráznak. Civilizációs mélypont.

A résen Sorya ment át elsőnek. Oldalazva, fegyverét maga elé nyújtva, de nem támadóan. Kaelen utána. A szikla túloldalán alacsony, természetesnek tűnő üreg nyílt. Nem bányajárat volt. Nem városi szerkezet. Régebbi. A falakat nem faragták, legfeljebb itt-ott simították. A talajon vékony fehér por ült. Só? Csont? Kőliszt? Nem számított. Egyik sem hangzott úgy, mint amit az ember szívesen szagolgat.

A többiek sorban átpréselődtek. A „kapu”, „kéz” és „szem” csomagok mind reagáltak az üregre. Nem egyszerre. Nem ugyanúgy. A „szem” elnehezült, a „kéz” szárazon roppant Sorya hátán, a „kapu” pedig Kaelen mellkasánál pulzált egyet, mintha valami mögötte bejáratot keresne.

Kaelen azonnal rátette a tenyerét a rongyra.

– Zárva.

Nem a mélynek mondta.

Magának.

A csomag elcsendesedett.

Az üreg beljebb enyhén lejtett. A falakon sehol nem volt karc. Se név, se jel, se tagadás. Ez maga volt a csendzár anyaga: nem azzal védett, amit állított, hanem azzal, amit nem engedett rá a világra. A csapat lépései tompán hangzottak, mintha a kő elnyelné még a csizmák emlékét is.

Kaelen ritmust adott.

– Lépek.

Sorya:

– Vezetek.

Selin:

– Tartom.

Lior:

– Jövök.

Nira:

– Fogom.

Beni:

– Figyelek.

Iren:

– Hallak.

Rhovan pár pillanatig hallgatott, aztán halkan:

– Élek.

Senki nem szólt rá.

Még ő sem viccelte el.

Ez volt a legrosszabb jel, hogy a hely tényleg veszélyes.

Az első hiány Dollenből szakított ki darabot.

Nem látványosan. A férfi csak lelassult, aztán megállt. Hessa vette észre, mert mellette haladt.

– Dollen?

A férfi ránézett, és az arcán nem rémület volt, hanem szégyen.

– Nem tudom, miért hoztak.

Kaelen megfordult.

Dollen a kezében tartott rövid fegyverre nézett, mintha idegen tárgy lenne.

– Nem tudom, mire vagyok jó.

A csendzár nem emléket vett el tőle.

Hanem értelmet.

Azt a vékony, makacs belső fonalat, amely miatt az ember nem csak mozog, hanem vállalja, hogy a mozgásának súlya van. A mélybeli test valószínűleg ezt akarta megtanulni. Nem ordítva törni meg őket. Hanem kiszedni belőlük az okot.

Ez sokkal aljasabb volt.

Nyilván fejlődött. Mert mi más hiányzott ebből a gyönyörű katasztrófából, mint egy önfejlesztő ősi rém.

Sorya Dollen elé lépett.

– Fogod a bal oldalt.

A férfi pislogott.

– Miért?

– Mert Hessa jobb oldala nyitott.

Hessa azonnal értette.

– Nekem kell a balod.

Dollen keze megmozdult.

– Kell?

– Igen.

Kaelen hozzátette:

– Most.

Nem múltat adtak neki. Nem méltóságot. Nem nagy okot.

Feladatot.

A jelenben.

Dollen lassan újra megmarkolta a fegyvert.

– Tartom.

Hessa bólintott.

– Látom.

Az üreg engedett.

Nem hangzott semmi, mégis érezhetően lazult a nyomás. A csend nem tudta teljesen megtartani azt, akit valaki másnak éppen szüksége volt.

Rhovan halkan mondta:

– Ez a hely utálja a csapatmunkát. Kezdem kedvelni a csapatmunkát. Ez személyiségrombolás.

Továbbmentek.

A lejtő végén az üreg hirtelen széles, kör alakú térbe nyílt.

A csendzár sorompója ott állt előttük.

A „szem” által mutatott kőkorongok nem egymás mögött voltak, mint a látomásban, hanem lefelé futó spirálban, a tér közepén lévő mélyedés körül. Minden kőkorong sima. Jel nélküli. Név nélküli. Egyik sem érintette a másikat, mégis mind ugyanabba a láthatatlan ritmusba tartozott. A legalsó, a mélyedés pereménél, már repedt volt. A repedésből fekete nedv nem jött. Semmi nem jött.

És ettől rosszabb volt.

A mélybeli test nem próbált kitörni belőle.

Hanem belehallgatott.

A kör alakú tér túlsó oldalán a bánya mélyebb járata nyílt. Az vezethetett tovább az északi víznyelő és a legalsó üregek felé. Ha a mélybeli test átjut a csendzáron, ott már nem lesz régi védelem. Ott újra összerakhatja magát. Nem városként. Talán valami másként. Valami olyanként, amit még ők sem tudnak megtagadni, mert nem értik, mi az.

Iren letérdelt a felső kőkorongnál.

– Ez nagyon régi.

Selin nem vette le a szemét a repedt alsóról.

– Meg tudjuk erősíteni?

Iren hallgatott.

Kaelen tudta, hogy a válasz rossz lesz.

– Nem úgy, ahogy a város zárját – mondta Iren. – Ez nem mondatokból áll. Ha ráírunk, megtörjük. Ha tagadjuk, hangot adunk neki. A csendzárat nem lehet beszéddel javítani.

Rhovan csípőre tette a kezét.

– Akkor álljunk itt áhítatosan és reméljük, hogy a semmi elvégzi helyettünk a munkát?

Lior lassan a legalsó kőkorong felé indult.

Selin azonnal vele mozdult.

– Ne túl közel.

– Nem hozzá megyek – mondta a fiú. – Ahhoz, ami hiányzik.

Ez a mondat senkinek sem tetszett. Teljesen jogosan. Az ember általában akkor kezdhet aggódni, amikor a gyerekek filozófiailag pontosabban írják le a rémületet, mint a felnőttek.

Lior megállt a spirál külső peremén. Nem lépett a kőkorongok közé. A szemét lehunyta.

– Itt régen sokan álltak.

Iren halkan kérdezte:

– Lezárók?

– Nem. Azok, akik nem mondtak el valamit. Sok ember. Egyszerre. Nem imádkoztak. Nem tagadtak. Csak nem adták oda.

Kaelen lassan megértette.

– A csendzár áldozatból épült.

Lior bólintott.

– Nem vérből. Emlékből.

A tér még hidegebb lett.

Nira közelebb húzódott Benihez.

– Milyen emlékből?

Lior nehezen nyelte le a választ.

– Amit a legjobban akartak megtartani.

Rhovan arca megváltozott. Eltűnt róla a fintor. Csak fáradtság maradt.

– Tehát azért nem maradt történet róla.

Iren suttogta:

– Mert akik lezárták, odaadták az emléket magáról a lezárásról.

Kaelen a kőkorongokra nézett.

Ezért volt csend. Nem titkolás. Nem egyszerű felejtés. Szándékos öncsonkítás. A régiek nem azért nem beszéltek a keleti mélyről, mert gyávák voltak. Hanem mert amit kimondtak volna róla, azt már nem birtokolták. Odaadták, hogy a zárnak anyaga legyen.

Az ember néha elképesztően nagy dolgokra képes.

És természetesen utána generációkon át hagyja, hogy az utódai semmit se értsenek belőle. Apró adminisztratív hiba, világvége mellékhatással.

Sorya keményen kérdezte:

– Mit akar most a mély?

Lior kinyitotta a szemét.

– Visszaadni nekünk a hiányt.

Iren elsápadt.

– Nem áttörni akarja a csendzárat. Hanem megtölteni.

Kaelen gyomra összerándult.

Ha a mélybeli test visszaadja az elvett emlékeket, a csendzár megszűnik anyag lenni. Az emberek újra emlékezni kezdenek arra, amit a zárba adtak, és ezzel a zár kiürül. Borzalmasan elegáns. A dög most már nem csak erővel dolgozott. Szentségtelenül jó tanuló lett. Az ilyet az ember rendes körülmények között tanárhoz küldi, nem karddal egy bányába.

A repedt alsó kőkorongon fekete vonal futott végig.

A térben egyszerre hangok jelentek meg.

Nem suttogások.

Emlékek.

Nem hozzájuk tartoztak. Vagy talán igen, mert az emléknek nem mindig kell saját múlt, elég, ha belefér egy emberi seb alakjába. A tér megtelt rövid villanásokkal: kéz egy másik kézben, tűz körüli nevetés, gyerekhang, egy ajtó, amely mögött valaki vár, frissen sült kenyér illata, eső a kőudvaron, egy nő hátraforduló arca, egy férfi utolsó mosolya, egy dal első sora, amelyet senki nem mert végigénekelni.

A csendzár elkezdte visszakapni a hangját.

És ettől gyengült.

Dollen térdre esett.

Hessa utána kapott.

– Tartalak.

Dollen sírt.

– Emlékszem rá.

– Kire?

– Nem tudom.

Ez volt a csapda.

A mély nem a pontos emléket adta vissza. Csak a vágyat. A hiány körvonalát. Az ember pedig azonnal megtöltené a saját fájdalmával. Mint valami rosszul nevelt lélek, amely bárhová beköltözik, ha elég sötét van.

Sorya szeme is megremegett. Selin arca kőkemény lett, de a sérült karja alatt a fekete ujjnyomok felmelegedtek. Iren a „szem” csomagot szorította, és alig bírt nem belenézni. Rhovan hátralépett, aztán megállt, mert mögötte már a fal volt.

Kaelen saját emlékeket érzett a torkában. Nem képeket. Nem neveket. Inkább azt a veszélyes, édes nyomást, hogy valami visszajöhet, amit régen elveszített, ha csak egy pillanatra engedi.

Nem engedte.

– Jelen! – vágta rá.

A hangja nem a mélynek szólt.

A többieknek.

– Most!

Sorya összeszorította a fogát.

– Állok.

Selin:

– Tartom.

Lior:

– Hallom.

Nira:

– Fogom.

Beni sírva mondta:

– Itt vagyok.

Iren:

– Látlak.

Rhovan rekedten:

– Nem megyek.

Kaelen:

– Veletek vagyok.

A hangok gyengültek, de nem tűntek el. A legalsó kőkorong repedése tovább nőtt.

Nem volt elég.

Iren ezt ki is mondta.

– A zár nem bírja.

Sorya a „kéz” csomaghoz nyúlt.

– Használjuk?

– Nem – mondta Kaelen. – A kéz fogást adna neki. A szem látást. A kapu bejáratot. Itt egyik sem jó.

Rhovan nevetett egy rövid, csúnya nevetést.

– Akkor milyen remek, hogy mindhárom nálunk van.

Lior a kőkorongokat nézte.

– Nem adni kell neki. Elvenni.

Kaelen odafordult.

– Mit?

– Amit vissza akar adni. Nem szabad elfogadni az emléket.

Selin értette meg először, és az arca azonnal elsötétült.

– Aki emléket kap, le kell mondjon róla újra.

Rhovan halkan káromkodott.

Ez nem egyszerű tagadás volt.

Ez nem fegyverhasználat.

Ez ugyanaz az ár volt, amelyből a csendzár épült.

A mélybeli test azzal támadott, hogy visszaadta az embereknek, amit elődeik feláldoztak. Ha ők elfogadják, a zár megtörik. Ha visszautasítják, a csendzár anyaga újra megerősödik. De ki az az őrült, aki önként elenged egy visszakínált elveszett emléket?

Pont ők.

Nyilván.

Mert normális emberek már rég nem lennének itt.

A térben az első emlék teljesen alakot öltött.

Hessa előtt állt meg.

Egy kislány nevetése. Nem látszott test, csak a hang és egy kis kéz mozdulata a fényben. Hessa arca széttört tőle. Dollen megfogta a vállát.

– Ne.

Hessa reszketett.

– Az enyém?

– Nem tudod.

– De lehet.

– Pont ezért ne.

A mélybeli test nem szólt. Nem hívta. Csak odatette elé a lehetőséget, hogy talán visszakaphat valamit. Ennél gonoszabb módszert nehéz kitalálni, de az emberiség biztos próbálkozna vele, ha lenne rá pályázati keret.

Hessa sírva kimondta:

– Nem veszem el.

A nevetés eltűnt.

A legfelső kőkorong halványan elszürkült, majd megszilárdult.

Működött.

A mély válaszul megnyomta az alsó repedést. A fekete vonal továbbfutott.

A következő emlék Soryához fordult.

Egy férfi hangja. Nem hallották tisztán, csak ő. Kaelen látta rajta, hogy ugyanaz a seb, amelyet a keskeny járatban már megpróbáltak felnyitni. Valaki, akit ott hagyott. Valaki, akinek a nevét a mély újra és újra fegyverként kereste.

Sorya egy pillanatra lehunyta a szemét.

Aztán kinyitotta.

– Nem ma kérem vissza.

A hang eltűnt.

A második kőkorong erősödött.

Rhovan előtt nem kép jelent meg, hanem szag.

Füst. Savanyú bor. Nedves gyapjú. Egy régi otthon, amelyet talán gyűlölt, talán szeretett, talán mindkettő, mert az emberek ilyen kellemetlenül összetett módon ragaszkodnak a saját nyomorukhoz. Rhovan arca eltorzult.

– Na, ne.

A szag sűrűbb lett.

Rhovan ökölbe szorította a kezét.

– Nem. Ezt már egyszer túléltem. Nem költözöm vissza bele.

A szag eltűnt.

A harmadik kőkorong tartani kezdett.

Iren következett.

Előtte fény jelent meg. Nem emlék, inkább tudás. Egy pillanatra úgy tűnt, érti az egész zárat. A várost. A torony eredetét. A mélybeli test nevét, ha volt neki. A régi lezárók módszerét. Minden választ, amelyért valaha túl sokat áldozott volna.

Iren lélegzete megállt.

Kaelen meglátta a veszélyt.

– Iren.

A férfi nem válaszolt.

A „szem” csomag vadul rángani kezdett a kezében.

Iren suttogta:

– Ha tudnám, megállíthatnánk.

Kaelen közelebb lépett.

– Ha elveszed, ő is tudni fogja rajtad át.

Iren arca kínlódva rándult meg.

A fény közelebb ment hozzá. A tudás ígérete. A rend ígérete. Hogy nem kell tovább vakon tapogatózni, nem kell gyerekek mondataira, törött jelekre és elrontott fegyverekre építeni a világ megmentését. Csak egyetlen pillanat, és értheti.

Rhovan halkan szólt.

– Hallak.

Iren megmerevedett.

Rhovan folytatta, most már minden gúny nélkül.

– Itt vagy.

Iren szeme könnyes lett.

– Nem veszem el.

A fény eltűnt.

A „szem” csomag elcsendesedett.

Iren térdre rogyott, de Rhovan elkapta.

– Tartalak – mondta.

– Tudom.

– Ez undorítóan meghitt lett. Ne szokj hozzá.

A negyedik kőkorong is erősödött.

A mélybeli test dühödten reagált. A legalsó korong repedéséből most már nem fekete nedv, hanem hideg árnyék csorgott ki. Az árnyék nem terjedt a földön. A levegőben lógott, mintha valaki kivágott volna egy darabot a térből.

Selinhez fordult.

Kaelen érezte, mielőtt látta volna.

Selin előtt nem múlt jelent meg.

Hanem lehetőség.

Egy másik út. Olyan élet, ahol nem kellett folyton védenie. Ahol nem vágták meg. Ahol nem kellett Lior elé állnia. Ahol a teste nem lett fal mások és a sötét között. Ahol egyszerűen nő lehetett, húsból, vágyból, haragból, pihenésből, nem mindig fegyverből.

Selin nem szólt.

A sérült karján a fekete ujjnyomok felforrósodtak. A mélybeli test pontosan tudta, hol nyúlt hozzá. Tudta, mit ajánljon vissza: nem emléket, hanem teher nélküli önmagát.

Kaelen nem lépett közbe.

Nem vehette el tőle ezt a döntést.

Lior azonban megfogta Selin ép kezét.

– Tartasz.

Selin lenézett rá.

A fiú nem azt mondta, hogy szüksége van rá. Nem könyörgött. Csak jelen időbe kötötte.

Selin lehunyta a szemét.

– Tartalak.

Az árnyék megremegett.

Selin hangja kemény lett.

– És ezt nem veszed el tőlem úgy, hogy szabadságnak nevezed.

Az árnyék eltűnt.

Az ötödik kőkorong visszaszilárdult.

A térben a nyomás hatalmasat esett, de az alsó kő még mindig repedt volt. Már csak egy szakasz maradt gyenge. A mélybeli test nem adta fel. Miért is tenné? Az ősi borzalmaknak nyilván nincs egészséges lezárási képességük.

A következő emlék Kaelenhez fordult.

Nem hang.

Nem arc.

Nem elveszett ember.

Hanem béke.

Egy pillanatnyi teljes bizonyosság, hogy ha most elengedi, vége lehet. Nem kell több döntést hoznia. Nem kell minden rossz választás között megtalálni a kevésbé gyilkosat. Nem kell gyerekeket küldeni zármaghoz, sérült nőket aknán át, fáradt embereket a mélybe. Nem kell tartani a mintát. Nem kell érteni. Nem kell vezetni. Csak letenni.

A mély nem fenyegette.

Pihenést adott.

A legmocskosabb ajánlat mind közül.

Kaelen egy pillanatra tényleg majdnem elfogadta.

Mert fáradt volt.

Mert a teste fájt.

Mert a történet túl régóta követelt tőle újabb és újabb lehetetlen választást.

Mert néha az ember nem győzni akar, csak azt, hogy végre ne kérjenek tőle semmit.

Aztán meghallotta maga mellett Rhovan hangját.

– Vezetsz.

Sorya:

– Tartod.

Selin:

– Döntesz.

Iren:

– Látunk.

Lior:

– Itt vagy.

Kaelen levegőt vett.

A béke eltűnt a torkából.

– Nem most.

A hatodik kőkorong megszilárdult.

A legalsó repedt kő egyedül maradt.

És ekkor a mélybeli test nem ajánlott több emléket.

Hanem elvette a hangot.

A teljes üreg elnémult.

Nem csak a beszéd. A lépések, a lélegzet, a ruhák súrlódása, a kövek apró roppanása, minden eltűnt. Rhovan szája mozdult, de nem jött ki belőle semmi. Sorya parancsot adott volna, de a hang bent maradt. Nira pánikba esett, Beni megragadta, de az érintés is tompának tűnt. Lior szeme kitágult.

A csendzár saját anyagát fordították ellenük.

Most nem beszélhettek egymásnak.

A mélybeli test megtanulta.

A repedt alsó kőkorongon a fekete vonal szétnyílt.

Kaelen azonnal megértette: ha nincs hang, nincs jelen idejű kötés. Ha nincs kötés, a hiány visszajön. Ha a hiány visszajön, a zár megtelik, majd szétesik.

Beszéd nélkül kell kötni.

Rohadtul remek.

Mert amikor végre kialakítanak egy működő módszert, a világ elveszi a számlát és még borravalót is kér.

Kaelen Soryára nézett.

A nő megértette.

Fegyverével a kőpadlóra ütött.

Nem hangzott.

De a mozdulat látszott.

Egy ütés.

Állok.

Selin Lior vállára tette a kezét.

Tartom.

Nira megfogta Beni kezét.

Fogom.

Beni visszaszorította.

Húzom.

Iren Rhovan mellkasára tette a tenyerét, majd sajátjára.

Hallak. Itt vagyok.

Rhovan erre a saját homlokára bökött, aztán grimaszolt.

Szenvedek.

Még hang nélkül is idegesítő tudott lenni. Becsülendő teljesítmény, kár, hogy ilyen emberre kellett bízni.

Kaelen a mellkasára tette a kezét, aztán a többiekre mutatott.

Veletek.

A néma mozdulatok egymás után végigfutottak a körön.

A csend nem tudta teljesen elnyelni őket, mert a kapcsolat nem csak hang volt.

A legalsó kőkorong repedése megtorpant.

De nem zárult.

A mélybeli test utolsót nyomott rajta.

A kő közepe behorpadt, és a horpadásban alak nélküli sötét kezdett gyűlni. Nem test. Nem arc. Nem száj. Pont ez volt a baj. Ha most formátlanul átjut, semmit nem tudnak rávágni. Semmit nem tudnak megtagadni. A csendben születne meg.

Lior elengedte Selin kezét.

A nő azonnal megragadta volna, de a fiú ránézett.

Nem félt úgy, mint korábban.

Félt, persze. Csak már nem abból állt.

Lior a legalsó kőkorong elé lépett.

Kaelen mozdult, de Sorya megállította.

Nem erőből.

Bizalomból.

Lior letérdelt, és mindkét tenyerét a sima kőre tette.

A csendben semmi nem hangzott.

A fiú ajka megmozdult.

Nem lehetett hallani.

De Kaelen leolvasta.

Nem vagy otthon.

A kő megremegett.

Lior tovább mondta némán.

Én sem.

A fekete horpadás megállt.

A fiú szeméből könny folyt, de a tenyere nem mozdult.

Aztán a többiek is letérdeltek. Nem egyszerre. Nem szépen. Nem valami ünnepélyes, faragott jelenetben, amilyet később talán egy ostoba krónikás túldíszítene. Hanem fáradtan, vérzőn, bénán, ingerülten, félelemmel tele. Selin Lior mögé térdelt, ép kezét a fiú vállára tette. Nira és Beni mellé. Kaelen az egyik oldalon, Sorya a másikon. Iren és Rhovan mögöttük. Hessa Dollen kezét fogta. Varr a még szürke kézfejét a kőpadlóra szorította.

Mindenki ugyanazt a néma mozdulatot tette.

Kéz a földre.

Jelen vagyok.

A csendzár nem hangból épült.

Hanem abból, amit emberek hajlandók voltak nem odaadni a mélynek.

Most nem emléket áldoztak.

Hanem menekülést.

Senki nem húzódott vissza magába.

Senki nem fogadta el a visszakínált hiányt.

Senki nem engedte, hogy a csend egyedüllétté váljon.

A legalsó kőkorong repedése lassan bezárult.

Nem teljesen.

Egy vékony fekete vonal maradt rajta.

Seb.

De tartott.

A hang visszatért.

Először Rhovan köhögött.

Természetesen.

– Hát ez borzalmas volt – mondta rekedten. – És még csak nem is tudtam közben panaszkodni. Ez kínzás.

Nira sírva-nevetve szipogott.

– Láttuk az arcod.

– Az nem ugyanaz. Az arcom sok mindent mond, de árnyaltan káromkodni nem tud.

Lior hátraesett volna, ha Selin nem kapja el.

– Megvan – suttogta a fiú.

Selin magához húzta.

– Tudom.

Iren a kőkorongokat vizsgálta. A felsők szilárdak voltak, az alsó repedt, de nem nyílt. A csendzár sorompója újra állt.

– Nem tud átjutni itt – mondta.

Sorya felállt.

– Akkor kerülni fog.

Kaelen bólintott.

– De időt vesztett. És nem tanulta meg teljesen a csendet.

Rhovan feltápászkodott, és a tér túlsó oldalán nyíló mélyebb járatra nézett.

– A rossz hír nyilván az, hogy nekünk viszont arra kell mennünk.

Senki nem válaszolt.

Ez is válasz volt.

A csendzár megállította a mélybeli test közvetlen útját, de nem zárta le örökre. A mélyben más járatok futottak. A test sérült volt, de most már tudta, hogy a csend veszélyes és hasznos. Legközelebb óvatosabb lesz. Mindig óvatosabb lett.

Kaelen a három csomagot ellenőrizte.

A „szem” hidegebb volt, de stabil. A „kéz” rongya részben feketedett. A „kapu” meleg maradt a mellkasánál, mintha várná, mikor kell újra eldönteni, mi nyílhat ki és mi nem.

Lior a túlsó járatra nézett.

– Ott mélyebben mozog.

Selin azonnal kérdezte:

– Közel?

– Nem. De dühös.

Rhovan felnevetett.

– Végre valami közös bennünk.

Sorya a csapatot nézte. Dollen kimerült. Hessa remegett. Varr keze használható, de gyenge. Iren sápadt. Selin sérülése melegszik. Lior alig áll. Nira és Beni még tartják magukat, de gyerekek, nem kőből faragott kis taktikai eszközök, bármennyire szeretné ezt a helyzet.

– Nem mehetünk sokáig így – mondta Sorya.

Kaelen tudta.

De vissza sem mehettek. A szakadék mögöttük, az omlott járat mögöttük, a csendzár előttük. A finálé kellemetlen természetű dolog: nem annyira eljutni kell a végére, mint túlélni, hogy közben minden visszaút sértődötten eltűnik.

Iren a túlsó járat szájához ment.

Ott végre újra voltak jelek.

Nem csendzárak.

Régi bányászkarcok.

És köztük egy mélyebbre vésett, durva mondat.

Aki idáig eljut, ne zárni próbáljon.

Kaelen mellé lépett.

A mondat alatt folytatás volt, félig lekopva. Iren megtisztította a portól.

Hanem irányítani.

Rhovan háta mögül felmordult.

– Ez azt jelenti, amit gondolok?

Kaelen a mélyebb járatba nézett.

A hideg onnan már nem csendes volt.

Mozgott.

Nem erősen. Csak annyira, hogy érezni lehessen: valami messze lent új útvonalat keres.

– Igen – mondta.

Sorya arca megkeményedett.

– Nem tudjuk megölni?

Iren lassan rázta meg a fejét.

– Talán most nem. Talán sosem teljesen. A régiek sem megölték. Zárták, darabolták, elhallgatták, elirányították.

Selin keserűen mondta:

– És ránk hagyták a számlát.

Rhovan bólintott.

– Az ősök már csak ilyenek. Meghalnak, aztán örökül hagynak egy pincében lakó iszonyatot meg három értelmezhetetlen karcolatot. Családias.

Kaelen nem nézett rá.

Az irányítás.

Ez volt az új szál.

Nem puszta pusztítás. Nem hősies végső csapás, amely után mindenki tiszta arccal néz a napfelkeltébe, mert ilyet csak azok találnak ki, akik még sosem takarítottak vért kőrepedésből. A mélybeli test túl régi, túl nagy, túl beágyazott volt. De sebezhető. Tanítható. Félrevezethető. Saját darabjaival, zárakkal, csenddel, hibákkal.

Ha nem lehet megölni, olyan irányba kell vinni, ahol nem tud testté válni.

Vagy ahol valami más várja.

Kaelen a járat falán lévő bányászkarcokat követte. A mondat alatt egy jel volt. Nem zárjel. Nem csendkő. Nyíl. Ritka, egyszerű, emberi. Kelet-délkelet felé mutatott, a mélyebb tárók irányába.

Mellette egy szó:

Víz.

Iren rekedten mondta:

– Vízzel vezették el?

Teren említette az északi víznyelőt. A bányák alatt vízjáratok. Régi természetes üregek. Ha a mélybeli test kapcsolatként működik, ha hordozót és hálózatot keres, akkor a víz nem csak akadály lehet. Útvonal. Vagy csapda. A víz nem tart formát. A víz nem engedi, hogy egy test könnyen önmagaként maradjon.

Lior halkan mondta:

– Nem szereti a folyást.

Selin ráfigyelt.

– Ezt honnan tudod?

– Amikor a főcsatornánál voltunk, nem a vízben mozgott. A kövekben. A rostokban. A régi kapcsolatokban. A víz csak vitte a szagát, de ő nem volt benne.

Iren bólintott.

– A folyó víz szétszedi a kapcsolódást. Ezért építették a zárakat vízelosztók köré.

Kaelen kimondta:

– A déli mélytáróból az északi víznyelő alá vezethetjük.

Rhovan lassan felemelte a kezét.

– És ott mi történik? Kimosódik, mint egy rossz szennyvízcsomó?

– Nem – mondta Iren. – De elveszítheti az összeszedett formáját. Ha sérülten, zár által megvágva, csendzár által visszaverve vízjáratba kényszerítjük, talán nem tud új hordozóhoz kapcsolódni.

Sorya szeme összeszűkült.

– Talán.

– Igen – mondta Kaelen. – Talán.

Rhovan felnézett a mennyezetre.

– A „talán” szóra épített világmentés mindig bizalmat ébreszt bennem.

Selin Liorra nézett.

– És ha nem megy arra?

A fiú a mélyebb járatot figyelte.

– Akkor hívni kell.

Ezúttal senki nem szólt azonnal.

Mert mind értették.

A mélybeli test Liort megjegyezte.

A fiú nemet mondott neki. A fiú zárta meg a város alatti szívet. A fiú mondta ki némán a csendzárnál, hogy nem vagy otthon. A mélybeli test nem csak kereste őt.

Tanulta.

Ha valami képes irányba fordítani, az Lior lesz.

Selin arca olyan lett, mintha valaki belülről próbálná feltörni.

– Nem.

Lior nem nézett rá.

– De.

– Nem.

Kaelen nem szólt közbe. Mert ez nem az ő döntése volt. És mert néha a legnehezebb vezetői munka az, hogy az ember ne lopja el más bátorságát azzal, hogy megvédi tőle.

Lior lassan Selin felé fordult.

– Nem engedem be. Csak azt akarom, hogy kövessen.

Selin hangja remegett a dühtől.

– Tudod, milyen rohadt vékony a különbség?

– Igen.

– Nem, nem tudod.

Lior szeme megtelt könnyel, de nem hátrált.

– De azt tudom, hogy ha nem csinálom, másokon keresztül jön. Nírán. Benin. Rajtad. Rajtatok. Rajtam így is keresztül akar. Legalább én már tudom, hol kell nemet mondani.

Selin nem válaszolt.

Nira megfogta Lior kezét.

– Fogom.

Beni a másikat.

– Húzom.

Rhovan halkan, szokatlanul komolyan mondta:

– És ha túl erősen húz, én pofán beszélem.

Lior erre majdnem elmosolyodott.

Selin végül lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, már nem a tiltás volt benne, hanem a gyilkos figyelem.

– Ha egy pillanatra is más lesz a hangod, leállítom.

– Jó.

– Ha nem hallasz minket, kiviszünk.

– Jó.

– Ha azt mondod, hogy maradni akarsz, nem hiszek neked.

Lior bólintott.

– Jó.

Kaelen akkor szólalt meg.

– Nem most. Előbb megtaláljuk a vízjáratot. A hívás csak akkor, ha már van hová vinni.

Sorya bólintott.

– Mozgunk.

A csendzár terét maguk mögött hagyták, és beléptek a mélyebb bányajáratba.

Itt már nem volt teljes csend. A falakból távoli vízcseppek hangja jött. Néha fémes csikorgás. Régi tartók mozdulása. A levegő nehezebb lett, de emberibb is. A bánya itt nem elhallgatni próbált, hanem túlélni saját öregedését. Ismerős veszély. Omlás, fulladás, sötétség. Szinte megható, amikor a halál visszatér a hagyományos módszerekhez.

A falakon nyilak jelentek meg. Nem sok. Nem hivatalos jelek. Talán régi menekülők karcolták őket, talán lezárók, talán bányászok, akik többet tudtak, mint amennyit továbbadhattak. Mind ugyanabba az irányba mutattak: mélyebbre, majd észak felé.

A járat egy ponton kettévált.

Balra száraz, alacsony táró. Jobbra nedvesebb, szélesebb út, amelyből halk vízcsobogás jött. A nyíl a jobb oldalt mutatta.

Rhovan azonnal a balra mutatott.

– Akkor természetesen jobbra megyünk.

Kaelen a jobb oldali járatba nézett.

– Igen.

– Egy nap majd valaki hallgat rám, és aznap bizonyára véletlenül mindenki életben marad.

A jobb oldali járatban a víz először csak vékony csíkban futott a talaj közepén. Aztán bokáig ért. Hideg volt. A csizmák alatt apró kavicsok mozdultak. A falak alacsonyabbak lettek, a mennyezetről gyökerek lógtak be, bár odalent már mélyebben jártak annál, hogy ennyi gyökér természetes legyen. A hegy saját idegei. Mert nyilván a kőnek is kell valami rémisztő hasonlat, különben megsértődik.

A „kapu” csomag ekkor újra pulzált.

Kaelen megállt.

Iren azonnal ránézett.

– Közel van egy átjáró.

Lior a vízre nézett.

– Nem a miénk.

A víz felszíne középen lassan feketedni kezdett.

Nem terjedt szét, inkább egy vonalba gyűlt, mintha valami alulról irányt rajzolna. A fekete vonal a járat mélye felé mutatott, majd hirtelen visszafordult feléjük.

A mélybeli test megtalálta a víz szélét.

Nem tudott benne formát tartani, de jelet tudott küldeni.

Selin Lior elé állt.

– Most nem.

A vízben a fekete vonal megremegett.

Aztán egy szó jelent meg a felszín alatt, nem betűkkel, hanem érzéssel.

Maradj.

Lior levegője elakadt.

Kaelen rávágta:

– Mozgunk.

Nem álltak le vitázni a vízzel, ami általában is jó életstratégia, de itt különösen. Sorya előre nyomult, a többiek követték. A fekete vonal a vízben mellettük futott egy ideig, majd eltűnt, ahogy a víz gyorsabban kezdett folyni. Lior remegett, de Nira és Beni tartották két oldalról.

– Fogom.

– Húzom.

– Jövök – mondta Lior.

Selin mögötte:

– Melletted.

A járat végén végre meghallották a víznyelőt.

Nem látták, de a hangja előrement hozzájuk. Mély, állandó zuhanás. Nem vízesés, inkább föld alatti torok, amely nyelte a hegy belsejéből érkező vizet. A hang mozgást adott a levegőnek. Elvitte a csend maradékát. A csapat ösztönösen gyorsított.

A mélybeli test is.

A falakból egyszerre több ponton fekete rostok törtek elő, de gyengén. A vízpermet zavarta őket, szétfoszlottak, majd újra összeálltak. Nem támadni próbáltak, hanem irányt zárni. A test felismerte, hová akarják vinni.

– Most már tudja – mondta Iren.

Rhovan felemelte a fegyverét.

– Akkor legalább nem unatkozik.

Az első rost Dollen lábára tekeredett. Hessa azonnal vágta, Sorya a „kéz” csomaghoz nyúlt volna, de Kaelen rákiáltott:

– Ne! Tartalék!

Hessa két kézzel rántotta vissza Dollent, Varr pedig a szürke, sérült kezével döfte át a rostot egy cserépdarabbal. A rost szétesett a vízben.

Varr meglepetten nézte a saját kezét.

– Érzem.

Rhovan mellette lihegett.

– Remek. Most ne kezdj meghatódni, még meghalnánk közben.

A járat kiszélesedett.

Előttük ott volt az északi víznyelő alatti kamra.

Nem volt akkora, mint a város alatti zármag terme, de sokkal vadabb. Természetes kőüreg, közepén széles hasadékkal, amelybe több irányból víz zúdult. A hasadék alján nem látszott semmi, csak mozgó sötétség és fehér hab. A falakon régi vaskampók, törött csörlők, elrohadt pallók maradványai. A bányászok valaha használták ezt a helyet. Aztán elhagyták. Vagy elfogyott a bátorságuk. Vagy az embereik. Apró különbség, papíron talán fontos, a csontoknak kevésbé.

A víznyelő túlsó oldalán mélyebb, szárazabb járat nyílt.

Abba tartott a mélybeli test.

Ha átjut, a víz nem viszi el. Ott újra kapcsolódhat.

Kaelen azonnal látta a tervet.

Nem megállítani kell a víznyelő előtt.

Bele kell kényszeríteni.

Ehhez hívni kell.

Lior is tudta.

A fiú a hasadék peremére nézett, aztán Kaelenre.

– Most?

Kaelen nem válaszolt azonnal.

A víz dübörgött. A falak remegtek. A három csomag mind mozdult: a „kapu” melegen lüktetett, a „kéz” ropogott, a „szem” hidegen húzta Iren tenyerét. A mélybeli test a száraz járat felől közeledett, de nem teljes testként. Inkább fekete nyomásként, amely a kövek közötti repedésekből szivárgott össze.

Sorya felmérte a terepet.

– Ha ide fordítjuk, valakinek a peremnél kell tartania a jelet.

Selin azonnal mondta:

– Én.

– Nem – mondta Kaelen.

Selin ránézett.

– Most nincs időd ezt rosszul elmagyarázni.

– Nem te vagy a jel.

Lior előrelépett.

– Én vagyok.

Selin arca eltorzult.

– Nem vagy jel.

Lior bólintott.

– Tudom. Pont ezért tudok nemet mondani, amikor annak akar.

Nira sírni kezdett, de nem engedte el a kezét.

– Fogom.

Beni is.

– Húzom.

Kaelen letérdelt Lior elé, hogy egy magasságban legyen vele.

– Nem engeded be. Nem válaszolsz neki belül. Csak magadra fordítod a figyelmét. Amikor érzed, hogy jön, hátralépsz. Nem hősködsz. Nem maradsz ott. A hősök fele azért hal meg, mert rosszkor pózol.

Lior bólintott.

Rhovan megszólalt:

– Ez igaz. Én például azért élek, mert nagyon csúnyán nézek ki pózolás közben.

Selin odalépett Lior mögé.

– Én húzom vissza.

Sorya a víznyelő két oldalára állította az embereket. Hessa és Dollen balra, Varr és Rhovan jobbra. Iren a „szem” csomaggal hátrébb, hogy lássa, merre mozdul a mély. Kaelen a „kapu” csomaggal a száraz járat és a víznyelő közé állt. Sorya a „kéz” csomaggal a peremhez közelebb, készen arra, hogy ha a test fogást keres, rossz fogást adjon neki.

A mélybeli test megérkezett.

Nem látványosan.

A száraz járat sötétje egyszerűen vastagabb lett. A kőfalakon fekete erek jelentek meg, lefelé futottak, majd összefonódtak a talajon. Nem volt arca. Nem volt szája. Nem beszélt. Tanult a csendzárból. Most hiányként jött.

Lior remegni kezdett.

Selin a vállára tette a kezét.

– Tartalak.

A fiú nagy levegőt vett.

– Hallom.

Kaelen kioldotta a „kapu” csomag külső rétegét.

Nem nyitotta ki teljesen.

Csak annyira, hogy a mélybeli test megérezze: van itt egy elrontott átjáró, egy megtagadott belépés, valami, amit használhatna, ha elég óvatlan lenne.

A fekete erek a száraz járatban megálltak.

A test figyelme ráfordult.

Aztán Lior megszólalt.

Nem hangosan.

De a víz dübörgése ellenére mindenki hallotta.

– Itt vagyok.

A fekete erek egyszerre mozdultak.

Selin azonnal megfeszítette a kezét a fiú vállán.

Lior folytatta:

– Nem vagy otthon.

A mélybeli test ráfordult.

Most már nem a „kapu” érdekelte.

Hanem a fiú.

A száraz járatból fekete nyomás tört elő, a kőpadlón végigcsúszva, mintha árnyék lenne, amelynek súlya van. Kaelen hátralépett a víznyelő felé, de nem túl gyorsan. Ha túl gyors, a test kerülőt keres. Ha túl lassú, eléri őket.

Rhovan a jobb oldalon fegyvert emelt.

– Jön.

Iren felkiáltott:

– Nem egyben! A falakban is!

A mélybeli test három irányból próbált egyszerre előretörni. A középső árnyék Lior felé, a bal oldali rostok Hessa és Dollen mögött, a jobb oldali fekete szivárgás Varr lába alatt. Nem a legerősebb útját választotta. Több gyenge utat. Tanult. Rohadjon meg a szorgalma.

Sorya a „kéz” csomagot a bal oldali rostok elé vágta.

A rongyon belül a megtagadott darab roppant, a rostok összezavarodtak, fogást kerestek, de nem tudták, mihez kapcsolódnak. Hessa és Dollen egyszerre vágták szét őket.

Varr alatt a padló lágyulni kezdett.

Kaelen odadobott egy törött faéket, amelyre előtte a „kapu” csomag külső hamujából kent.

– Rá!

Varr nem kérdezett. Rálépett. A padló alatti fekete szivárgás egy pillanatra ajtóként értette az éket, és ráfordult. Ez elég volt, hogy Rhovan félrerántsa Varrt.

– Mozgatlak!

– Érzem!

– Helyes, mert nem ismétlem!

Középen a test Lior felé csúszott.

A fiú hátrált.

Selin vele mozdult.

– Lépsz.

– Lépek.

– Hallasz.

– Hallak.

– Itt vagy.

– Itt vagyok.

A víznyelő pereme már közel volt.

Túl közel.

Kaelen látta, hogy a mélybeli test még mindig nem dőlt be teljesen. A központi árnyék húzódott Lior felé, de a nagyobb része a száraz járatban maradt. Nem kockáztatja az egészet. Csak nyelvet küld. Tapintást. Ha ezt elveszti, túléli. Ha ők elrontják, hiába volt minden.

A mélyet nem csábítani kellett.

Meg kellett sérteni.

Kaelen a „kapu” csomaghoz nyúlt, és teljesen feltépte a külső rongyréteget.

Iren rákiáltott:

– Ne!

De már késő volt.

A megtagadott kapudarab kibontva olyan volt, mint egy fekete, kiszáradt gyűrűtöredék. Nem mozdult, mégis minden körülötte nyílássá akart válni. A víznyelő pereme, a száraz járat, Lior félelme, Kaelen mellkasa. Minden.

A mélybeli test azonnal ráfordult.

Mert kaput akart.

Mindig kaput akart.

Belépni. Kijönni. Testté lenni. Világba fordulni.

Kaelen a kapudarabot a víznyelő fölé tartotta.

– Nem nyílsz.

A darab belülről rángott.

A mélybeli test a száraz járatból teljesebb tömeggel tört elő.

Most már nem csak árnyék. Fekete rostok, nedves szövet, kőporral kevert, félig formálódó anyag. Nem volt kész teste, de elég anyaga volt ahhoz, hogy súlya legyen. A vízpermettől remegett, szétesett a szélein, de középen tartotta magát.

Lior felkiáltott.

– Most!

Selin teljes erőből hátrarántotta a fiút.

Kaelen a kapudarabot a víznyelő fölé dobta.

Nem bele.

Fölé.

Egy pillanatra a mélybeli test azt hitte, ott nyílik út.

Rávetette magát.

Sorya ekkor használta a „kéz” darabot másodszor.

A csomagot a peremre vágta, közvetlenül a test oldala mellé. A fekete anyag ösztönösen fogást keresett rajta. A megtagadott kézdarab rossz fogást adott vissza. A test oldalirányban megbillent, mintha egy saját mozdulata árulta volna el.

Iren pedig, minden tiltás ellenére, résnyire nyitotta a „szem” csomagot.

Nem nézett bele.

A víznyelő felé fordította.

A megtagadott szem nem látott.

Hanem mutatott.

A mélybeli test egy pillanatra meglátta a saját helyzetét kívülről: kapu fölötte, fogás mellette, víz alatta, Lior előtte, de már elérhetetlenül hátrébb.

Túl sok irány.

Túl kevés forma.

A vízpermet szétverte a széleit.

A test visszahúzódott volna.

Rhovan rájött, és ordítva nekifutott a jobb oldalról egy régi csörlődarabbal.

– Nem mész vissza, te bányai takonykirály!

A csörlődarabot teljes erőből a fekete anyagba vágta. Nem sértette meg mélyen, de elég volt. A test középtömege megbillent.

Hessa és Dollen balról rátoltak egy leszakadt pallót.

Varr a szürke kezével, amely még mindig nem volt teljesen a sajátja, megragadott egy fekete rostot, és a víz felé rántotta. Üvöltött közben, de nem engedte el.

Sorya a peremhez vágta a „kéz” csomagot, és az utolsó ép roppanásával rossz irányba húzta a test fogását.

Kaelen a kapudarab után vetődött, mielőtt az a víznyelőbe eshetett volna, mert ha az eljut a mély vízbe, ki tudja, milyen átjáró lesz belőle odalent. Elkapta a rongy végét, a karja majdnem kiszakadt, de megtartotta.

A mélybeli test elvesztette az egyensúlyt.

A víznyelő elkapta.

Nem úgy, mint egy száj.

Hanem mint mozgás.

A zuhanó víz szétszedte a fekete anyag széleit. A rostok csapkodtak, kapaszkodtak, de minden fogás nedves volt, csúszós, formátlan. A test súlya belezuhant a hasadékba. Egy része még fent maradt a peremen, fekete, remegő, félig szétázott tömegként.

És akkor a mélybeli test először valóban pánikba esett.

Nem dühbe.

Pánikba.

Lior felsikoltott, mert a pánik végigcsapott rajta is. Selin magához rántotta.

– Itt vagy!

– Itt vagyok!

– Tartalak!

– Hallak!

A fekete tömeg a peremen arcot próbált növeszteni.

Nem emberit.

Bármilyet.

Csak legyen mivel maradni.

Kaelen ezt nem engedhette.

A kapudarab még a kezében volt. Forró lett, égette a bőrét. A víznyelő fölött minden kapuvá akart válni. A test ezt használta volna visszajutásra.

Kaelen nem dobta el.

A peremhez vágta.

Rossz szögben.

Félig a kőre, félig a víz fölé.

És kimondta:

– Nem visszaút.

A szó most a mélynek szólt.

Tudatosan.

Kockázat volt.

De kellett.

A kapudarab megrepedt.

A mélybeli test ráharapott a lehetőségre, hogy visszanyíljon rajta.

És megint csapdába futott.

A kapu megtagadott volt. Nem nyílt tisztán. Nem zárt tisztán. A test visszajutási mozdulata félig a vízbe, félig a kőbe, félig saját sérült anyagába akadt. A víznyelő alulról húzta, a kapudarab elrontotta az irányt, Lior tagadása még mindig a figyelmében égett, a csendzár sebe mögötte tartotta a határt.

A fekete tömeg kettészakadt.

A nagyobb részt a víz vitte.

A kisebb a peremen maradt, rángva, rostokra esve.

Sorya nem várt.

A „kéz” csomagot, amely már majdnem teljesen fekete volt, rávágta a maradékra.

– Nem fogsz.

A darab belülről szétesett.

A megtagadott kéz utoljára működött: minden fogást rossz irányba fordított. A maradék fekete anyag elvesztette a kapaszkodását, és a vízbe zuhant.

A víznyelő elnyelte.

A kamrában csak a víz dübörgése maradt.

Meg a lihegésük.

Meg az a borzalmas, üres pillanat, amikor az ember nem tudja, tényleg túlélte-e, vagy csak a halála késik udvariasságból.

Rhovan rogyott le elsőként.

– Na – mondta rekedten. – Ez majdnem tervnek látszott.

Iren lezárta a „szem” csomagot, de a keze remegett.

– A szem még használható. Gyengén.

Sorya a „kéz” maradványára nézett. A rongy üresen omlott szét a vízperem mellett. Belül csak fekete por maradt, amelyet a permet lassan elmosott.

– A kéz elveszett.

Kaelen felvette a kapudarab megrepedt maradékát. Már nem volt forró. De nem is volt stabil.

– A kapu sérült.

Selin Lior arcát fogta két kézzel.

– Hallasz?

A fiú remegett, de bólintott.

– Hallak.

– Itt vagy?

– Itt vagyok.

Nira és Beni is odabújtak hozzá. Nem hősi pózban. Egyszerűen úgy, ahogy gyerekek kapaszkodnak abba, aki még lélegzik. A világ összes nagy szava elmehet ilyenkor a fenébe, mert néha két kis kéz többet tart össze, mint bármelyik ősi zár.

A víznyelő mélyéről tompa, távoli moraj jött.

Nem halálhang.

Nem győzelmi jel.

A test szétesve sodródott lefelé, de nem szűnt meg. Ezt Lior arca is elmondta, mielőtt kimondta volna.

– Nem halt meg.

Kaelen bólintott.

– Tudom.

– De már nem egyben van.

Iren lassan a víznyelő fölé hajolt, óvatosan, nehogy a permet az arcába verje.

– A vízjárat több ágra oszlik odalent. Ha szétszakadt benne, idő kell neki, hogy újra összeérjen.

Sorya kérdezte:

– Mennyi?

Iren keserűen felnevetett.

– Nem tudom. Napok. Hónapok. Évek. Attól függ, talál-e hordozót.

Rhovan feltápászkodott.

– Akkor most jön az a rész, ahol mindenki úgy tesz, mintha a „nem halt meg, csak darabokban folyik valahol alattunk” megnyugtató lenne.

Kaelen a vízbe nézett.

Nem sokáig.

Csak addig, amíg megértette, mi történt.

Nem megölték.

Nem is csak elűzték.

Irányba kényszerítették.

A víz szétszedi, a csendzár mögötte tart, a városi zár megsebezte, a torony elveszett, a szívdarab még zárva van a raktárban, a kapu sérült, a kéz elhasználódott, a szem maradt. A mélybeli test most nem tud azonnal visszafordulni. Nem tud város lenni. Nem tud torony lenni. Nem tud csendben átjutni.

De valahol lent a víz viszi.

És a víznek mindig van kijárata.

Ez volt a lezárás és a nyitott seb egyszerre. Pont, ahogy a világ szereti: ad egy győzelmet, aztán rögtön mellétesz egy számlát, hogy ne bízd el magad, emberke.

A kamra túlsó oldalán a száraz járat még mindig nyitva állt. A mélybeli test nem jutott át rajta. De a járat falán most, ahol korábban csak nyers kő volt, lassan kirajzolódott egy nedves jel.

Nem fekete.

Nem sófehér.

Víz hagyta.

Egy nyíl.

Nem a mély felé.

Felfelé.

Hessa vette észre először.

– Ott.

Iren odament, letérdelt, és a víznyomot vizsgálta.

– Régi jel lehetett. A nedvesség hozta elő.

Kaelen mellé állt.

A nyíl mellett halvány karcolat:

Ha elvezetés sikerül, ne maradj lent.

Rhovan felnézett.

– Végre egy tanács, amit teljes szívből támogatok.

A mondat alatt újabb karcolat volt, de sérülten, alig olvashatóan.

A víz viszi, de nem felejt.

Selin lassan kimondta:

– Tehát egyszer visszatalálhat.

Lior a víznyelőre nézett.

– Nem ugyanígy.

– Hanem?

A fiú halkan válaszolt:

– Amit a víz ér, abból tanul majd.

Kaelen a víz dübörgését hallgatta.

Hegyek alatti patakok. Mély járatok. Források. Felszínre törő víz. Távoli völgyek. Falvak. Kutak. Malmok. Folyók.

A mélybeli test darabjai valahol szétszóródnak.

Nem most támadnak.

Talán sokáig nem.

De a világ vize emlékezhet rá.

Ez már nem ugyanaz a háború lesz.

Ez már nem torony, nem város, nem bánya.

Hanem nyomkövetés.

Fertőzött vízjelek. Megváltozott források. Olyan helyek, ahol valami nem testként tér vissza, hanem ízként, álomként, csendként, hiányként.

Egy másik történet ajtaja.

Kaelen ökölbe szorította a kezét.

A 30. fejezet vége nem lehet teljes pusztítás. Nem is lenne igaz. Az igazság az volt, hogy ma megakadályozták a világra fordulást. Ma darabokra tépték a mélybeli test közvetlen formáját. Ma megmentették a várost attól, hogy hordozóvá váljon, és a bányákat attól, hogy új testet adjanak neki.

De valamit szabadon engedtek.

Vagy inkább szétkényszerítettek.

A kettő között vékony a különbség. Az emberek szeretik győzelemnek nevezni, amikor a veszély már nem egy helyen akarja megenni őket, hanem sokkal távolabbról készül ugyanerre. Micsoda optimista faj.

Sorya a felfelé mutató jelre nézett.

– Kijárat?

Iren bólintott.

– Valószínűleg karbantartóút a felső víznyelőhöz.

Rhovan felkapta a fejét.

– Valószínűleg? Kezdem megutálni ezt a szót is. Egyre kevesebb szó marad a számomra.

– Az nagy veszteség lenne – mondta Selin szárazon.

– Látod? Te is félsz tőle.

A felfelé vezető járat meredek volt, de járható. Nem könnyű. Persze hogy nem. A bánya nyilván nem adta meg nekik azt az ajándékot, hogy lépcsőn, kapaszkodóval, kellemes világítással sétáljanak ki, esetleg valaki még friss kenyeret is nyújtson át a kijáratnál. Maradt a sáros emelkedő, a csúszós kő, a rozsdás kampók, a törött létradarabok, a remegő térdek, a kimerült testek.

Mielőtt elindultak volna, Kaelen még egyszer visszanézett a víznyelőre.

A „kéz” pora eltűnt.

A „kapu” maradéka rongyba csavarva a mellkasán feküdt, repedten, gyengén.

A „szem” Irennél volt.

Lior Selin mellett állt, de már nem úgy, mint akit visznek. Úgy, mint aki ment, elesett, visszajött, és most már tudja, hogy a félelem nem mindig lánc. Néha jelzőfény is. Kellemetlen, remegő, taknyos jelzőfény, de az ember ne legyen válogatós világvége idején.

Elindultak felfelé.

A járat első szakaszában senki nem beszélt. Nem a csendzár miatt. Hanem mert nem maradt erő. A víz hangja lassan távolodott mögöttük, de nem tűnt el teljesen. Mintha a hegy gyomrában tovább dolgozna a döntésük.

Félúton Varr megbotlott. A szürke keze már mozgott, de erőtlen volt. Rhovan kapta el.

– Tartalak.

Varr levegő után kapott.

– Köszönöm.

Rhovan fintorgott.

– Ne rontsd el érzelmekkel. Csak útban voltál a halálnak, és én udvariatlan vagyok.

Hessa elmosolyodott, nagyon fáradtan.

Ez az apró mosoly végigment rajtuk, mint valami szégyenlős fény. Nem öröm volt. Nem még. Inkább annak bizonyítéka, hogy nem minden részük maradt odalent.

A felső víznyelőhöz vezető akna végén hideg külső levegő csapta meg őket.

Nem friss volt.

Poros, hegyi, nedves.

De nem bányalevegő.

Ez már elég volt ahhoz, hogy Beni halkan felnevessen.

– Ég.

Nira felnézett.

– Tényleg.

A kijárat egy sziklás hegyoldalba nyílt, jóval a romváros fölött. A nap már alacsonyan állt. Nem hajnal volt többé, nem is dél. Az egész nap elment odalent, pedig belül úgy tűnt, mintha egyetlen hosszú, összeszorított lélegzet lett volna. A völgyben, nyugat felé, látszott a romváros. A torony helyén poros seb. A városmag beszakadt közepe sötét folt. Kelet felé pedig a hegyek alatt patakvonalak csillogtak, amelyek valahol lent a víznyelő mélyével találkozhattak.

Kaelen kilépett a fényre.

Egy pillanatra majdnem elesett.

Nem sérüléstől.

A tértől.

Odabent minden szűk volt, kő, hang, víz, sötét, döntés. Itt a világ hirtelen túl nagy lett. Az ember ilyenkor érzi meg, milyen nevetségesen kicsi. Aztán persze rögtön úgy tesz, mintha ez nem zavarná, mert az önérzet az emberiség kedvenc rossz cipője: szorít, de hordja.

Sorya a kijárat mellett állt, és megszámolta őket.

Mind kijöttek.

Nem épen.

Nem tisztán.

De mind.

Ez olyan ritka ajándék volt, hogy senki nem merte hangosan megünnepelni.

Selin Liorral a kijárat közelében ült le. A fiú nem rogyott össze, de látszott, hogy ha valaki most azt mondaná neki, pihenhet, a teste azonnal komolyan venné, és napokig nem tárgyalna tovább. Nira és Beni mellé kuporodtak. Selin sérült karján a fekete ujjnyomok végre halványodni kezdtek. Nem eltűnni. Csak engedni.

Iren a völgy felé nézett a „szem” csomaggal a kezében.

– Ezt el kell zárnunk.

Kaelen bólintott.

– Nem a raktárba.

– Nem. Az már nem biztonságos. A szívdarab ébred.

Rhovan a földre dobta magát.

– Elragadó. Tehát a régi fegyverraktárunkban maradt egy majdnem éber szív. Szeretem, amikor a jövő magától ír fenyegető levelet.

Sorya a romváros felé mutatott.

– A raktár bejáratát beomlasztjuk, mielőtt elmegyünk.

Iren megrázta a fejét.

– Nem szabad teljesen. Ha a szívdarab bent magára marad és senki nem ellenőrzi, erősödhet. Ha túl sok kő nyomja, talán elmozdítja a zárat.

Selin fáradtan megkérdezte:

– Akkor mi a poklot csinálunk vele?

Kaelen lassan válaszolt.

– Őrt hagyunk rá.

Csend lett.

Nem jó csend.

Rhovan felült.

– Nem.

Kaelen ránézett.

– Még nem mondtam, kit.

– Nem érdekel. Ha valaki most önfeláldozó baromságot tervez, előre tiltakozom. Fáradt vagyok, és nincs kedvem nemes arcokat nézni.

Iren azonban már értette.

– Nem embert.

Kaelen bólintott.

– A csendzár köveiből hozunk jelet. Nem a zárat. A kerülését. A raktár köré nem új tagadást építünk, hanem elhallgatást. A szívdarab nem kaphat figyelmet.

Lior halkan mondta:

– És néha ellenőrizni kell, hogy még csendben van-e.

Rhovan az égre nézett.

– Tehát alapítottunk egy szörnyfelügyeleti hivatalt. Papírmunka nélkül, de sok halálveszéllyel. Tipikus.

Kaelen a keleti patakokra nézett.

– Nem csak azt.

Sorya kérdőn nézett rá.

Kaelen kimondta, amit már mind sejtettek.

– A víz útját követni kell. Ahová a mély darabjai eljutnak, ott jelek lesznek. Nem azonnal. Talán nem is erősen. De lesznek. Rossz álmok. Kutak, amelyeknél az emberek elfelejtenek dolgokat. Patakok, amelyek mellett a csend túl vastag. Gyerekek, akik hallanak valamit. Felnőttek, akik azt mondják: nincs ott semmi.

Rhovan lassan bólintott.

– A kedvenc mondatunk visszatér.

Selin Lior haját simította hátra az arcából.

– És ő?

Kaelen nem válaszolt rögtön.

Nem akart hazudni.

Nem is fog.

– Ő érezni fogja.

Selin szeme hideg lett.

– Meddig?

Iren felelt, halkan.

– Talán amíg él. Talán idővel gyengül. Talán ahogy a test darabjai szétszóródnak, ő is kevésbé lesz központ.

Rhovan megvakarta az állát.

– Ez három talán egy mondatban. Ez már nyelvi bűncselekmény.

Lior meglepően nyugodtan szólt:

– Nem baj.

Selin ránézett.

– De baj.

– Igen – mondta a fiú. – De nem csak baj.

Nira bólintott.

– Mi is hallottuk néha.

Beni hozzátette:

– És mi is tudjuk mondani.

Selin lehunyta a szemét. Kaelen látta rajta, hogy mennyire szeretné elvenni tőlük ezt az egészet. Kitépni, eldobni, elégetni, betemetni, rárúgni a világ ajtaját. De nem lehetett. Az, ami történt, már bennük volt. Nem szörnyként. Tudásként. Sebként. Kapcsolatként.

És ha a mélybeli test valaha újra próbálkozik, nem csak félni fognak tőle.

Felismerik.

Ez számít.

A nap lejjebb ereszkedett.

A hegyoldalról visszanézve a romváros már nem tűnt ugyanannak. Reggel még egy végső csatatér volt. Most rom lett megint. Veszélyes, sebzett, alatta zárakkal, raktárral, szívdarabbal, de nem élő test. Nem ma.

Sorya végül megszólalt:

– Visszamegyünk a peremig. A raktár bejáratát megerősítjük. A sebesülteket összeszedjük. Éjszakára nem maradunk a romok között.

Kaelen bólintott.

– Hajnalban indulunk nyugatra a túlélőkkel. Aztán követjük az első vízjelet.

Rhovan felnyögött.

– Nincs is egy teljes nap pihenő?

Sorya ránézett.

– Van egy teljes este.

– Ez nem ugyanaz.

– Nem.

– Csak tisztázni akartam, hogy továbbra is gyűlölöm a rendszert.

A leereszkedés a hegyoldalon lassú volt, de nem támadta őket semmi. Ez már szinte sértő módon szokatlan volt. Rhovan többször hátranézett, mintha elvárná, hogy legalább egy kisebb rém udvariasságból utánuk vesse magát. Nem jött semmi. A mélybeli test darabjai a vízben küzdöttek saját formájukért. A bánya csendje mögöttük maradt. A csendzár tartott.

Amikor visszaértek a romváros keleti szélére, a nap utolsó fénye vörösre húzta a köveket. A torony omladéka távolról laposabbnak látszott. Kevésbé fenyegetőnek. De Kaelen tudta, hogy ez csak a távolság hazugsága. A romokban még túl sok minden maradt.

A raktár bejáratához nem mentek le újra.

Nem kellett.

Iren, Lior iránymutatásával, a lépcső felső peremén állította fel az elhallgató zárat. Nem jelet rajzoltak rá. Nem mondatot karcoltak. A környező törmelékből sima köveket választottak, amelyekre semmit sem írtak. Ezeket nem szabályos körbe rakták, hanem kerülőpontokként, távolabb, hibás irányokba. A bejáratot félig eltorlaszolták, de nem temették be. Aki nem tudta, mit keres, nem találta meg. Aki tudta, az érezhette, hogy oda nem figyelünk.

Különös munka volt.

Nem megjelölni valamit.

Hanem megtanulni nem rámutatni.

Rhovan közben végig motyogott.

– Én ehhez túl beszédes vagyok. Egyszer meghalok attól, hogy valamit nem szabad kommentálnom.

Selin szárazon mondta:

– Már többször majdnem meghaltál attól, hogy kommentáltál.

– És mégis itt vagyok. Bizonyíték a módszeremre.

A raktár mélyéből nem jött újabb dobbanás.

Lior ezt figyelte a legjobban. A fiú sokáig állt a lépcső fölött, aztán bólintott.

– Most nem tudja, hogy halljuk-e.

Iren halkan mondta:

– Akkor ez elég.

Kaelen nem volt biztos benne, hogy bármi elég. De most elfogadta.

Az este a romváros nyugati peremén érte őket.

Nem gyújtottak nagy tüzet. Csak három kicsit, rossz helyre rakva, hogy a fény ne adjon tiszta középpontot. A sebesülteket ellátták. Selin karját újrakötözték, Rhovan vállát összevarrták, Varr kezét meleg vízben áztatták, Dollen órákig nem szólt, Hessa mellette ült. Iren végre elaludt ülve, a „szem” csomagot maga mellett tartva, három réteg rongy és két cserépkő között.

Kaelen nem aludt.

Sorya mellé ült, egy törött faltömb árnyékában.

– Számolsz? – kérdezte.

– Igen.

– Veszteséget?

– Időt.

Sorya a tűz felé nézett.

– Mennyi van?

Kaelen a sötétedő völgyre nézett, ahol a patakok láthatatlanul futottak tovább.

– Elég ahhoz, hogy elinduljunk. Nem elég ahhoz, hogy hibázzunk.

Sorya halkan felnevetett.

– Akkor kevés.

– Igen.

Egy ideig hallgattak.

Aztán Sorya megszólalt:

– Ma megmentettük őket.

Kaelen nem nézett rá.

– Ma.

– Ez is valami.

– Igen.

Sorya a kardjára tette a kezét.

– Ne rontsd el azzal, hogy már a következő vereséget nézed.

Kaelen végre ránézett.

– Nem vereséget nézek.

– Hanem?

– Következményt.

Sorya bólintott.

– Az néha ugyanaz, csak rosszabb neve van.

Kaelen majdnem elmosolyodott.

Nem sikerült teljesen.

De valami mozdult benne.

A tűz túloldalán Lior Selin mellett aludt el. Nira és Beni egymásnak dőlve. Selin nem aludt, de a szeme félig lehunyva pihent. Az ép keze Lior vállán maradt. Rhovan a saját sebeit nézte, aztán a tűzbe köpött.

– Ha valaki egyszer ezt elmeséli, kihagyja majd a lábamat.

Beni félálomban motyogta:

– Én nem.

– Köszönöm. Akkor már most tiltakozom.

Ez volt az este legközelebb eső pontja a békéhez.

Nem tartott sokáig.

A nyugati perem egyik őre hajnal előtt tért vissza.

Nem futva.

Botladozva.

Az arca olyan volt, mint aki nem támadást látott, hanem lehetőséget arra, hogy a világ megint rosszabb irányba forduljon.

Sorya azonnal talpon volt.

– Mi történt?

Az őr nyelt egyet.

– A sebesültek között… az egyik vízért ment a lejtő alatti forráshoz.

Kaelen már állt.

– És?

– A forrás vize fekete volt.

Csend lett.

Nem csendzár.

Nem mélycsend.

Egyszerű, emberi rettenet.

Az őr folytatta.

– Csak egy pillanatig. Aztán kitisztult. De a férfi, aki ivott belőle, azt mondta, hallotta a saját nevét. Nem hangosan. A vízben.

Lior felébredt.

Nem hirtelen.

Mintha már tudta volna.

Selin magához húzta, de a fiú a sötét völgy felé nézett.

– Az első vízjel.

Rhovan lassan felült, és az arcát a tenyerébe temette.

– Még egy rohadt hajnal sincs rendes nyomor nélkül.

Kaelen a távolba nézett.

A forrás nyugatra volt.

Nem keletre.

A vízjáratok nem úgy vitték a mély darabjait, ahogy gondolták.

Gyorsabban.

Szélesebben.

Váratlanabbul.

A győzelem nem dőlt össze.

De már elkezdett következménnyé válni.

Sorya röviden kérdezte:

– Indulunk?

Kaelen a felkelő nap előtti szürkületben a forrás irányába nézett.

A 30. fejezet lezárása már nem az lesz, hogy minden elcsendesedik.

Hanem hogy az első nyom megjelenik.

És ők nem késnek el róla.

– Indulunk – mondta.

Lior felállt.

Nira és Beni vele.

Selin is.

Rhovan felkapta a rossz csizmáját, belerúgta a lábát, és felszisszent.

– A világvége legalább várhatna, amíg kényelmes lábbelit találok.

Iren álmosan, sápadtan nyúlt a „szem” csomagért.

– Nem vár.

Kaelen elindult a forrás felé.

Mögötte a romváros már nem mozdult.

Előtte a víz elsőként mondta ki, hogy a mélybeli test nem halt meg.

Csak szétszóródott.

És most már nem egyetlen szörnyet kellett üldözniük.

Hanem minden helyet, ahol a világ inni kezdett belőle.

Az űrlap teteje

 

A forráshoz vezető út rövid volt.

Ez lett volna benne a jó.

Az volt benne a rossz, hogy a rövid utaknál kevesebb idő marad félni, és az embernek néha szüksége van a félelemre, hogy legalább felkészültnek hazudhassa magát. Most erre nem kaptak lehetőséget. A romváros nyugati peremétől lefelé egy köves lejtő vezetett, szúrós bokrok, omlott kőfalak és régi vízvezetővályúk között. A hajnal még nem tört át teljesen, csak szürke fényt kent a tájra, amitől minden arc halottabbnak látszott. Kiváló hangulat, ha valaki éppen azt szeretné érezni, hogy a világ személyesen ellene kel fel.

Kaelen elöl ment Soryával. Nem rohantak. A sebesültek miatt nem lehetett, és a forrás miatt sem. Ha a víz már jelet hordozott, akkor a kapkodás csak annyit ér, mint vérző kézzel tapsolni egy farkas előtt. Lior középen haladt Selin mellett, Nira és Beni két oldalán. A fiú nem nézett a földre. Nem is a távolba. Inkább hallgatott valamit, amit a többiek még nem.

Rhovan hátul sántított az új, rossz csizmában.

– Ezt a lábbelit valaki gyűlöletből készítette.

Iren, aki mellette haladt a „szem” csomaggal, rekedten válaszolt:

– Valószínűleg csak más lábára.

– Az is gyűlölet, csak közvetett.

Varr a szürke kezét mozgatta járás közben. Az ujjai már engedelmeskedtek, de lassabban, mint kellett volna. Hessa időnként ránézett. Dollen nem szólt, de amikor a lejtőn megcsúszott, Hessa elkapta, ő pedig nem húzódott el. Apró dolgok. Nevetségesen apró dolgok. De a mély ellen eddig is ilyen apróságok tartották őket egyben: kéz a vállon, rossz mondat, jelen idejű válasz, valaki, aki nem engedi, hogy a másik belezuhanjon saját üres helyébe.

A forrás egy sziklatömb alól fakadt, ahol a hegyoldal hirtelen megtört. Régen kőmedencét raktak köré, de a pereme több helyen megrepedt. A víz keskeny csatornában folyt tovább nyugat felé, egy mélyebb árokba, onnan pedig valószínűleg a völgyi patakba. Nem volt fekete. Nem most. Tisztán csillogott a szürke fényben, és ettől csak még undorítóbb volt az egész, mert a veszélyeknek legalább illene ocsmánynak lenniük. De nem. A víz úgy tett, mintha ártatlan lenne. A világ egyik legrégebbi trükkje.

Az a férfi, aki ivott belőle, a medencétől pár lépésre ült. Arca viaszsápadt, szája körül vízcseppek. Nem rángott. Nem beszélt magában. Nem változott át semmivé, ami már szinte csalódás lett volna, ha nem lett volna rosszabb így.

A gyógyító asszony mellette térdelt, de nem érintette meg a száját.

– Nem nyelt sokat – mondta, amint Kaelen odaért. – Egy kortyot. Talán kettőt.

Kaelen leguggolt a férfi elé.

– Mit hallottál?

A férfi lassan felnézett.

– A nevemet.

– Ki mondta?

– Nem hang volt.

Kaelen bólintott.

– Hol érezted?

A férfi a torkához nyúlt.

– Először itt. Aztán mintha valaki belülről emlékezne rám.

Selin arca megfeszült.

Lior halkan megszólalt:

– Nem őt akarja. Csak kipróbálja, hogy a vízen át tud-e nevet tartani.

Iren a forrásmedencéhez lépett. Nem hajolt túl közel. A „szem” csomag a kezében elnehezült, de nem mozdult vadul. Ez fontos volt. Ha a mély teljes darabja lenne itt, a csomag erősebben reagálna. Ez csak nyom volt. Apró. Szétszórt. De élő irány.

– Nem fertőzés úgy, mint sebben – mondta Iren. – Inkább visszhang. A víz átvitt valamit a mély mozdulatából.

Rhovan keserűen nézte a tiszta felszínt.

– Nagyszerű. Most már a víz is pletykál.

Kaelen a férfihoz fordult.

– Emlékszel a nevedre?

A férfi összerezzent.

– Igen.

– Mondd ki.

A gyógyító asszony tiltakozni akart, de Lior megrázta a fejét.

– Most még szabad. Neki kell erősebben birtokolnia, mint a víznek.

A férfi nyelt.

– Arvek.

A forrásmedencében a víz felszíne egy pillanatra megremegett.

Nem feketedett el.

Csak figyelt.

Kaelen azonnal rávágta:

– Te mondtad.

Arvek levegőért kapott.

Sorya megértette.

– Nem a víz.

Selin:

– Nem belülről kaptad.

Iren:

– Saját hang.

Rhovan:

– Saját nyomorult név, ragaszkodj hozzá, ha már van.

A víz újra kisimult.

Arvek vállai megereszkedtek, mintha valami elengedte volna a torkát.

– Elmúlt.

Lior nagyon halkan mondta:

– Nem múlt el. Csak nem tudta elvenni.

Kaelen felállt.

– Senki nem iszik ebből. Senki nem mossa benne a sebét. Senki nem ér hozzá puszta kézzel.

Rhovan felhorkant.

– Kár, már épp fürdőt terveztem.

Sorya két embert küldött kövekért és földért. Nem akarta betemetni a forrást azonnal. Ha elzárják, a víz máshol törhet fel, ellenőrizetlenül. Ha nyitva hagyják, bárki ihat belőle. Tehát megint jött az a kedves állapot, ahol minden megoldás rossz, csak némelyik kevésbé aktívan gyilkos.

Iren a forrás körüli régi vályút vizsgálta.

– Ez nem természetes medence. Régen vezették.

Kaelen a víz útját követte a tekintetével. A csatorna nyugat felé folyt, aztán eltűnt a bokrok alatt.

– Hová?

A gyógyító asszony válaszolt.

– Le a völgyi telepek felé. Több kisebb patakba is belefuthat.

Sorya arca megkeményedett.

– Akkor nem csak ezt kell zárni.

– Nem zárni – mondta Iren. – Jelölni. Figyelni. A víz mozgását nem állítjuk meg következmény nélkül.

Rhovan keserűen felnevetett.

– A víznek is jogai vannak, csak közben ősi rémdarabokat szállít. Értem.

Kaelen Liorra nézett.

A fiú a forráshoz lépett, de Selin azonnal elé állt.

– Nem közelebb.

– Nem kell közelebb.

Lior lehunyta a szemét.

Sokáig nem szólt.

A víz halk csobogása most túlságosan tiszta volt. A forrás úgy futott tovább, mintha nem éppen egy új korszak első mocskos üzenetét hozta volna a mélyből. Tipikus víz. Mindig megy a maga dolgára, közben civilizációk épülnek és rohadnak mellette. Igazi közönyös szakember.

Lior végül megszólalt:

– Három irány.

Sorya azonnal térdre ereszkedett, és a porba rajzolt.

– Mutasd.

Lior a csatornára mutatott.

– Ez nyugat. Gyors. Kicsi nyom, de hamar eljut emberekhez.

Aztán a szikla alatti repedésre.

– Lent van egy mélyebb ág. Az visszafordul délnek. Lassabb, de erősebb.

Majd kelet felé, a hegyek mögötti sötét vonalra.

– És van, ami nem vízzel megy. Csak hallotta a vizet. Az még keresi magát.

Iren felnézett.

– A test három részre szakadt.

Kaelen érezte, ahogy a reggel súlya rájuk omlik.

Nem egyetlen üldözés.

Három következmény.

Nyugati gyors vízjel. Déli mély ág. Keleti formátlan maradék.

Ez már nem egyszerű folytatás volt.

Ez világ lett.

Vagy legalábbis három új út ahhoz, hogy a világ újra hülyén viselkedjen és megpróbálja nem észrevenni, amitől elpusztulhat.

Selin halkan káromkodott.

– Nem tudunk háromfelé menni.

Sorya azonnal válaszolt.

– Nem is megyünk. Most a leggyorsabb irányt állítjuk meg.

Kaelen bólintott.

– A nyugati vízjelet.

Iren azonban közbevágott:

– Ha a déli ág erősebb, később nagyobb baj lesz.

– Később – mondta Kaelen. – Ha a nyugati eléri a telepeket, ma estére már több ember hallhatja a nevét a vízben. A névkapcsolat gyorsan terjedhet.

Rhovan az arcát dörzsölte.

– Ez most már úgy hangzik, mint valami járvány, csak sokkal költőibb és idegesítőbb.

A gyógyító asszony Arvek torkát figyelte.

– Lehet kezelni, ha valaki ivott belőle?

Lior válaszolt.

– Igen. Amíg a saját hangján mondja ki magát.

Kaelen megragadta ezt.

– Akkor szabály kell. Aki ilyen vízből ivott, kimondja a nevét, aztán valaki más megerősíti, hogy ő mondta. Nem a víz. Nem belső hang. Nem álom.

Iren hozzátette:

– És nem szabad sokáig egyedül hagyni. A víz visszahívhatja alvás közben.

Rhovan ránézett.

– Mert az alvás túl kedvező lett volna. Kellett bele egy kis rémszolgáltatás.

Sorya már embereket osztott be. A sebesültek közül senki nem jött tovább, aki lassította volna a vízjel üldözését. A gyógyító asszony maradt Arvekkel és a többiekkel, hogy őrizze a forrást, jelezze a veszélyt, és senkit ne engedjen inni belőle. A forrás köré nem zárat építettek, hanem figyelmeztetést, de nem tiszta jelként. A víz nem kaphatott erős mintát. Köveket raktak szétszórva a medence köré, három rossz irányba mutató jelzéssel, és egyetlen emberi mondattal, amelyet nem a kőre, hanem egy száraz fára karcoltak távolabb:

Kérdezd meg, ki mondta.

Rhovan ezt olvasva bólintott.

– Végre egy értelmes felirat. Rövid, nyugtalanító, és senki nem érti, amíg túl késő nincs. Igazi hagyatékminőség.

Kaelen a nyugati csatorna mellé lépett.

A víz gyorsan futott. Túl gyorsan. Ha a nyom már elindult, nem tudják megelőzni mindenütt. De talán ott igen, ahol a csatorna először patakba ömlik. Ha ott elrontják a vízjel irányát, ha széttörik a névkapcsolatot, akkor a nyugati telepekig már gyengébben érkezik.

Iren elővette a „szem” csomagot.

Kaelen ránézett.

– Csak ha kell.

– Kelleni fog.

– Tudom. Csak szerettem volna úgy tenni, mintha lenne mozgásterünk.

Rhovan felsóhajtott.

– Ez a vezetés lényege, ugye? Méltósággal hazudni magadnak, amíg mindenki más vérzik.

– Nagyjából – mondta Kaelen.

Elindultak a csatorna mentén.

A forrás mögöttük maradt, de a hangja nem. A víz csobogása végig kísérte őket, aztán egyre erősebb lett, ahogy több apró ér csatlakozott hozzá. A csatorna régi kővályúja hol ép volt, hol megszakadt, ilyenkor a víz a földben futott tovább, majd újra előbukkant. Minden eltűnésnél Lior megállt egy pillanatra, és megmondta, merre ment a nyom. A fiú nem tévedett. Ez megnyugtató lett volna, ha közben nem azt jelentette volna, hogy túl jól hallja azt, amitől mind féltek.

A nyom első áldozata nem ember volt.

Hanem állat.

Egy kecske feküdt a vízvályú mellett, pár száz lépéssel lejjebb. Még élt. Oldala gyorsan járt, szeme fehérje kilátszott. A szája körül nedvesség. Amikor Kaelen közelebb lépett, az állat felemelte a fejét, és olyan hangot adott ki, amely majdnem mekegés volt, de nem egészen.

A hangban névritmus volt.

Nem emberi név.

De hívás.

Beni hátralépett.

– Ez nagyon nem jó.

Rhovan bólintott.

– A gyerek tömören összefoglalta a teológiai helyzetet.

Iren leguggolt, de nem érintette meg az állatot.

– A víz próbálja, miben tud nevet tartani. Nem csak emberben.

Selin arca elsötétült.

– Ha állatokban is tudja vinni…

Kaelen befejezte helyette:

– Akkor a telepek előtt is terjedhet.

A kecske újra kiadta a torz hangot. Lior összerezzent.

– Nem tudja kimondani magát. Nincs olyan neve, mint nekünk.

Sorya a pengéjéhez nyúlt.

Nira azonnal elfordult.

Beni nem.

Kaelen nem állította meg Soryát.

Gyors volt. Egyetlen mozdulat. Az állat teste megrándult, aztán elernyedt. A víz a vályúban tovább futott, közönyösen. Selin Nira vállára tette a kezét. Beni csak nézte, aztán halkan kimondta:

– Nem szenved.

Lior bólintott.

– Nem viszi tovább.

Rhovan szokatlanul csendes maradt.

Ez a vízjel nem csak beszélni próbált.

Tanult hordozókat keresni.

Gyenge volt. Szétesett. De minden élő dolog, amely ivott belőle, rövid próbává válhatott. Ha eléri a telepeket, kutyák, lovak, emberek, gyerekek, kutak, vályúk, mosóvíz. A mélybeli test nem tér vissza egyben, de szétszórt nyomként befér a mindennapokba.

Ez volt igazán förtelmes.

A torony legalább látható rém volt.

A vízjel már életnek álcázta magát.

Továbbmentek.

A kővályú egy keskeny szurdokba vezette őket, ahol a víz gyorsabb lett. A sziklák között mohás kövek, gyökerek, régi faágak. Itt már patakká erősödött. A túloldalon egy rozoga kis fahíd ívelt át rajta. A híd mellett régi vízkerék maradványa állt, talán egy elhagyott malomé. Innen a víz két ágra szakadt: egyik nyugat felé, a telepek irányába, másik délnek, egy mélyebb árokba.

Lior azonnal megállt.

– Itt válik.

Iren kinyitotta a „szem” csomag külső rétegét.

A csomag hidegen remegett. Iren a patak fölé tartotta, de nem nézett bele. A víz felszíne egy pillanatra elszürkült, és Kaelen látta a nyomot: vékony fekete vonalak a vízben, mint szétszakadt hajszálak. A legtöbb nyugatnak tartott. Néhány délnek húzódott, mélyebbre, lassabban, sűrűbben.

– A gyors ág itt gyengíthető – mondta Iren. – Ha megtörjük a névritmust.

Sorya a vízkerék maradványára nézett.

– Hogyan?

Kaelen a hídhoz lépett. A fa korhadt volt, de még állt. A vízkerék tengelye félig a patak fölé lógott, rajta rozsdás vasabroncsok, törött lapátok. A régi szerkezet nem működött, de éppen emiatt használható volt. Rossz ritmust lehetett vele adni a víznek.

– A kereket be kell dönteni a nyugati ágba – mondta. – Nem elzárni. Megtörni az áramlást. Kővel, fával, ronggyal, hamuval. A víz ne egyenesen vigye a nyomot.

Iren bólintott.

– És közben a nevet vissza kell venni belőle. Nem tudjuk mindenkiét, ezért általános mintát törünk.

Rhovan hunyorított.

– Ez most valami mágikus vízmosás lesz?

– Nagyjából.

– Utálom, hogy ez értelmes válasz.

Sorya már osztotta az embereket. Merak nem volt velük, Arvek a forrásnál maradt, de Hessa, Dollen, Varr, Rhovan és Selin mind dolgozni kezdtek. Köveket hordtak a patak szélére. A vízkerék maradványát kötelekkel és régi láncdarabokkal húzták lejjebb. A fa minden mozdulatnál recsegett, és persze bármikor szétrohadhatott volna a kezük között, mert a történet már csak ilyen: még a tárgyak is utolsó pillanatban szeretnek erkölcsi válságba kerülni.

Nira és Beni Liort tartották távol a víztől.

A fiú azonban nem nézte a patakot.

Hallgatta.

– Sok név akar lenni benne – mondta.

Selin, miközben egy követ cipelt, rávágta:

– De nincs sajátja.

Lior bólintott.

– Ez segít.

Kaelen a patak közepén álló lapos kőre lépett. A víz bokáig ért, de azonnal hideg szúrást vitt a bőrébe. Nem ivott belőle, nem sebbe ment, mégis érezte a nyomot. A víz nem szólította a nevén. Még nem. Inkább próbálta megtalálni, hol férne hozzá.

A „kapu” maradéka a mellkasánál megmozdult.

A vízjel átjárót akart.

Kaelen megszorította a rongyot.

– Zárva.

A víz körülötte egy pillanatra feketébb lett.

Sorya a partról kiáltott:

– Készen!

A régi vízkerék oldalra dőlt, de még nem zuhant be. Rhovan és Varr tartották kötéllel, Hessa és Dollen köveket támasztottak alá, Selin egy hosszú rúddal irányította a tengelyt, bár minden mozdulatnál látszott rajta a fájdalom.

Iren a „szem” csomaggal a patak fölé állt.

– Amikor beborítjuk, a víz fel fog csapni. Ne hagyjátok, hogy a szátokba menjen.

Rhovan felnézett.

– Köszönöm, hogy szóltál. Épp szájtátva akartam fürödni a rémnyálban.

Kaelen a vízben állva elengedte a „kapu” csomagot, és a mellkasához kötötte szorosabban.

– Most!

A kerék belezuhant a nyugati ágba.

A víz felcsapott.

A törött lapátok rossz ritmusban kezdték verni az áramlást. Nem forogtak rendesen, inkább akadozva rángtak, egyik lapát túl mélyre merült, másik kint maradt, harmadik szétroppant. Pont jó. A víz nyugati ága összezavarodott, örvényekre tört, visszacsapott, majd újra továbbindult. Kaelen hamut szórt bele, nem sokat, csak annyit, hogy a felszínen szürke foltok szakadjanak szét.

Iren közben a „szem” csomagot a víz fölé tartotta.

– Most kell a saját hang!

Kaelen értette.

Nem egy nevet kellett mondani.

Hanem a név birtoklásának mintáját.

– Én mondom – kiáltotta Kaelen. – Nem a víz!

Sorya:

– Én tartom!

Selin:

– Én választok!

Lior:

– Én hallom!

Nira:

– Én fogom!

Beni:

– Én húzom!

Iren:

– Én látom!

Rhovan:

– Én panaszkodom, és ezt senki nem veheti el!

A patak felszíne fekete csíkokban megrepedt.

Nem szó szerint. A víz nem törik. De a benne futó névritmus igen. A nyugati ágban a hajszálvékony fekete vonalak örvénybe kerültek, egymásnak ütköztek, szétestek. Egy részük a déli ágba húzódott volna, de Sorya és Varr oda köveket dobáltak, nem elzárva, csak megzavarva az áramlást. Hessa rongyokat csapott a vízbe, Dollen törött ágakat nyomott a sodrásba.

A patak hirtelen hangot adott.

Nem vízhangot.

Sok név első szótagját egyszerre.

Ar.

Ka.

Li.

Se.

Ro.

A hang beleakadt a kerék törött lapátjaiba, szétesett, és már nem tudott teljes névvé válni.

Lior felkiáltott:

– Most gyenge!

Kaelen elővette a kapudarab repedt maradékát.

Selin azonnal rákiáltott:

– Mit csinálsz?

– Bezárom az átjárót a vízben.

– Azzal?

– Más nincs.

– Ez rohadtul nem megnyugtató!

Kaelen a kapudarabot nem a vízbe dobta. A törött kerék tengelyéhez kötözte, félig a víz fölé, félig a permetbe. A darab rángani kezdett. A vízjel azonnal ráfordult, mert átjárót érzett benne. De a kapu megtagadott volt, sérült, rossz szögben. A vízben futó névritmus rajta keresztül próbált volna továbbkapcsolódni, de mindig önmagába akadt.

Iren szeme kitágult.

– Működik!

A nyugati ág fekete csíkjai halványodni kezdtek.

Nem tűntek el teljesen.

De már nem nevet vittek.

Csak zajt.

Rhovan a kötélbe kapaszkodva felnevetett.

– Halljátok ezt? Most már a víz is értelmetlenül beszél. Végre a mi szintünkön van.

A kerék azonban túl nagy terhelést kapott.

A korhadt tengely reccsent.

Selin azonnal megpróbálta megtartani a rúddal, de a sérült karja megbicsaklott, és a rúd kicsúszott. A kerék oldalra fordult, majdnem teljesen beborult a patakba. Ha elviszi a sodrás, a kapudarab vele megy, és akkor a vízjel talán új kaput kap valahol lejjebb.

Kaelen a vízből rávetette magát a tengelyre.

A sodrás elkapta a lábát.

Sorya azonnal utána lépett, de a víz a kő miatt megcsúsztatta. Rhovan káromkodva dobta el a kötelet Varrnak, és maga ugrott a sekélyebb részbe.

– Egyszer szeretnék úgy segíteni, hogy nem lesz belőle újabb sérülésem!

Kaelen a tengelybe kapaszkodott, de a víz már derékig csapott rá a felzúduló örvénytől. A kapudarab a kerék oldalán vadul rángott, mintha ki akarna szakadni. A vízjel utolsó erővel próbálta magával vinni.

Lior a partról felsikoltott:

– Ne engedd nyílni!

Kaelennek nem volt szabad kimondania a mélynek. De most nem a mélynek mondta.

A kapunak.

– Zárva maradsz.

A darab repedése végigfutott.

A kapu maradéka kettétört.

Az egyik fele a keréken maradt, a másikat elkapta a víz.

Selin mozdult volna, de Nira sikított:

– Ott!

A leszakadt kapudarab nem lefelé sodródott.

A déli ágba fordult.

A lassabb, erősebb nyom felé.

Iren arca elfehéredett.

– A déli ág elvitte.

Kaelen a vízből kirántotta magát Sorya és Rhovan segítségével. A nyugati ág tisztult. A névritmus ott szétesett. A telepek felé most már csak gyenge zaj mehet tovább. Ez siker volt.

De a déli ág erősödött.

A kapudarab fele, az elrontott átjáró sérült része, belekerült abba a vízbe, amely lassabban, mélyebben és nagyobb erővel vitte a mélybeli test másik nyomát.

Rhovan a parton ülve köhögött.

– Ezt most a győzelem oszlopba írjuk, vagy a fenébe-már megint oszlopba?

Kaelen a déli ágra nézett.

A víz ott nem feketedett el.

Hanem túl tisztává vált.

Iren odasietett, de nem mert belenyúlni.

– A kapudarab átjárót adhat neki, ha elég mélyre jut.

Sorya kérdezte:

– Hová vezet a déli ág?

A gyógyító asszony nem volt velük, Teren sem. De Hessa ismerte a környéket valamennyire.

– Délre van egy régi víztároló. Már nem használják. Aztán alatta lápok. Ha oda ér…

Lior befejezte:

– Akkor nem fog gyorsan menni. De ott tud várni.

Selin Kaelenre nézett.

– A nyugatit megmentettük.

Kaelen bólintott.

– Igen.

– A délit rosszabbá tettük.

– Igen.

Rhovan felnyögött.

– Imádom ezt a csapatot. Minden sikerünknek van egy mérgező ikertestvére.

Kaelen a patak két ágát nézte.

A nyugati zajos lett, törött, gyenge. A déli tiszta, lassú, mély.

Nem tudnak egyszerre mindkettő után menni.

De a nyugati telepek felé már küldhetnek figyelmeztetést. A déli ágban lévő kapudarab viszont nem várhat napokig. Ha eléri a régi víztárolót, ott a mélybeli test nyoma kaput tanulhat. Nem teljeset. Nem azonnali testet. De átjárót a vízből a földbe, a földből az álomba, az álomból emberbe.

Egy másik fajta visszatérés.

Kaelen lassan felállt.

– Nyugatra futárt küldünk. A szabályt viszi: aki a vízből nevet hall, saját hangon mondja ki magát, más erősítse meg. Ne igyanak a patakból, amíg el nem csendesül. A vályúkat zárják, a kutakat őrizzék.

Sorya bólintott.

– Ki megy?

Hessa azonnal jelentkezett.

– Én. Dollen velem.

Dollen nem tiltakozott.

– Tartom.

Hessa bólintott.

– Látom.

Kaelen elfogadta. Gyorsak voltak, és Hessa ismerte a telepek útját.

– Mentek. Nem álltok meg. Ha valaki nem hisz nektek, hozzátok el a vízhez, de nem hagyjátok inni.

Rhovan felnevetett.

– Ez remekül fog menni. Az emberek híresen jól reagálnak arra, ha idegenek odarohannak, hogy a patak kimondja a nevüket.

Selin szárazon mondta:

– Akkor ordítsanak hangosabban.

Kaelen a déli ágra nézett.

– Mi a víztárolóhoz megyünk.

Iren a „szem” csomagot újra becsomagolta.

– A kapudarab másik fele még nálad van?

Kaelen elővette a rongyot. A maradék gyenge volt, de nem halott.

– Igen.

– Akkor talán vissza tudjuk hívni vele a leszakadt részt.

Rhovan elkomorult.

– Vissza akarjuk hívni?

– Vagy legalább irányba fordítani – mondta Iren. – Mint a mélyet.

Sorya a patak déli ágára nézett.

– Akkor nincs pihenő.

Rhovan felemelte a kezét.

– Tiltakozom.

Senki nem reagált.

– Csak hogy dokumentálva legyen.

Hessa és Dollen azonnal indultak nyugat felé. Kaelen utánuk nézett egy pillanatra. Két ember egy gyorsuló vízjel előtt. Elég lesz? Nem tudta. De ha mindig csak azzal dolgoznának, ami biztosan elég, már a toronyudvarban meghaltak volna. A történelem kedvenc alapanyaga a hiányos megoldás.

A többiek délnek fordultak.

A patak ága keskenyebb lett, de mélyebb. A vize tisztán futott a kövek között, és ettől minden lépésnél rosszabb érzésük volt. A fekete nyomot legalább látni lehetett. A tisztaság mögött már gondolkodni kellett. És a gondolkodás fáradtan veszélyes sport.

Lior egyre kevesebbet beszélt.

Selin nem erőltette, csak időnként megérintette a vállát.

– Itt vagy.

– Itt vagyok.

Nira:

– Fogom.

Beni:

– Húzom.

Rhovan hátul:

– Vonszolom magam.

Sorya:

– Elég.

– Ez is jelen idejű cselekvés.

– Sajnos igaz.

A déli vízág mentén a táj változni kezdett. A kövek eltűntek, a föld puhább lett, nedvesebb. Először csak mohás foltok, aztán sötét sár, majd nádas, alacsony, rothadó növényzet. A régi víztároló környéke valaha épített medence lehetett, de a kőfalak rég megsüllyedtek, és a víz utat talált magának a láp felé. A levegő állott lett. A víz itt már nem csobogott, hanem terült.

És várt.

A régi víztároló egy félkör alakú medence volt, amelynek egyik oldala beomlott. A víz felszíne sima. Túl sima. A déli ág itt ömlött bele, vékony, tiszta vonalban. A medence közepén alig látható örvény forgott, lassan, fegyelmezetten.

Iren suttogta:

– Oda ment.

A kapudarab leszakadt fele a medence közepén lehetett.

Kaelen elővette a nála maradt másik felet.

Az azonnal melegedni kezdett.

A víztároló felszíne megmozdult.

Nem feketedett.

Nem habzott.

A víz közepén lassan kirajzolódott egy ajtó alakja.

Nem valódi ajtó. Csak a felszín torzulása. Két függőleges vonal, egy felső ív, alul sötétebb mélység. A mélybeli test nem volt itt teljesen. De a víz, a kapudarab és a déli nyom együtt elkezdtek valamit tanulni.

Átjárót vízből.

Selin halkan mondta:

– Ezt most kell megállítani.

Kaelen bólintott.

– Igen.

Rhovan a medence szélét nézte.

– Ugye nem kell belemenni?

A víz közepén az ajtóforma lassan tágult.

Lior arca elfehéredett.

– Valakinek igen.

Rhovan lehunyta a szemét.

– Tudtam. Tudtam, és mégis megkérdeztem. Ez az én hibám. Az emberi kíváncsiság egy betegség.

Kaelen a kapudarab maradékát nézte a kezében.

A két fél kereste egymást.

Ha összeérnek, a kapu talán újra teljes lesz. Ez veszély.

Ha nem érnek össze, a víz közepén lévő fél tanul tovább. Ez nagyobb veszély.

Tehát be kell vinni a maradékot, de nem összeilleszteni.

Rossz szögben.

Félig.

Megint.

Kaelen már lépett volna, de Selin elé állt.

– Nem te.

– De.

– A víz téged kapuként olvas most. A másik fél nálad van. Ha te mész be, téged is összeköt vele.

Sorya bólintott.

– Igaza van.

Kaelen megfeszült.

– Akkor ki?

Varr előrelépett.

A szürke kezét nézte.

– Én.

Rhovan azonnal rávágta:

– Nem.

Varr ránézett.

– A kezem már nem teljesen tiszta. A víz talán rosszul fogja.

Iren lassan megértette.

– A falban megjelölt. De visszavettük. Köztes kapcsolat lett.

Selin arca kemény volt.

– Ez megölhet.

Varr vállat vont.

– Ha a kapu teljes lesz, többeket öl meg.

Rhovan káromkodott.

– Utálom, amikor a csendes emberek hirtelen értelmesen önfeláldoznak. Legalább előtte legyetek idegesítőek, hogy könnyebb legyen.

Varr halványan elmosolyodott.

– Mozgatlak, ha elsodródsz.

Rhovan egy pillanatra elhallgatott.

Aztán bólintott.

– Ez pocsék humor volt. Tisztelem.

Kaelen Varr kezébe adta a kapudarab maradékát, de ronggyal együtt.

– Nem illeszted hozzá. A víz közepén a másik fél mellé szorítod, keresztben. Aztán elengeded, és kijössz. Nem tartod. Nem hallgatsz rá. Nem nézel az ajtóba.

Varr bólintott.

Sorya kötelet kötött a derekára. Rhovan a kötél másik végét maga köré hurkolta, majd Varrra nézett.

– Ha dramatikusan eltűnsz, utánad káromkodom.

– Tudom.

Varr belépett a vízbe.

Az első lépésnél a medence felszíne megremegett.

A másodiknál az ajtóforma tágult.

A harmadiknál Varr szürke keze feketedni kezdett.

Selin Lior elé állt, de a fiú oldalra nézett, hogy lássa.

– Tartjuk – mondta Nira.

– Húzzuk – mondta Beni.

Rhovan a kötelet feszítette.

– Mozgatlak, te makacs idióta.

Varr a medence közepéig gázolt. A víz derékig ért, aztán mellkasig. Nem lehetett ilyen mélynek lennie. A medence belül több lett, mint kívül. A kapuforma előtte állt a víz felszínén, és mögötte sötét függőleges mélység nyílt, amely nem tükrözött semmit.

Varr nem nézett bele.

A szürke kezével felemelte a kapudarab maradékát.

A víz alatt valami megragadta a bokáját.

A kötél megfeszült.

Rhovan üvöltött:

– Húzom!

Sorya és Kaelen ráfogtak a kötélre.

Varr nem esett el. Még.

A víz közepén a másik kapufél feljött a felszín alól. Nem tárgyként, inkább sötét ívként. A két darab kereste egymást. Ha összeillenek, az ajtó kinyílik.

Varr keresztbe fordította a nála lévő darabot.

A két fél ütközött.

Rossz szögben.

A vízajtó megremegett.

Lior felkiáltott:

– Most engedd!

Varr elengedte.

A kapudarab nem süllyedt el. A vízben függve maradt, keresztben a másik félhez szorulva. A kapu nem tudott zárulni. Nem tudott nyílni. Az átjáró önmagába akadt.

A medence egész felszíne megfeketedett.

A mélybeli test maradéka ráharapott a kapura.

Csapda.

De Varrt még mindig fogta valami odalent.

Rhovan teljes erőből húzta a kötelet, de Varr nem mozdult.

– Nem jön!

Kaelen és Sorya is húzták, Selin is odaugrott egy kézzel, sérülten, dühösen. A kötél recsegett. Varr arca eltorzult, de nem kiáltott. A víz a mellkasánál feketévé vált, és a szürke keze most már majdnem teljesen sötét volt.

Iren a „szem” csomaghoz nyúlt.

Kaelen rákiáltott:

– Ne!

De Iren nem a vízre fordította.

Varrra.

A megtagadott szem meglátta, hol fogja a mély. Nem a bokájánál. Nem a testénél. A szürke kezén keresztül. A korábbi jelölésen át. A víz azt hitte, Varr keze még hozzá tartozik.

Selin azonnal értette.

– Varr! A kezed!

Varr lenézett.

A víz alól fekete rostok futottak a szürke csuklójába.

Nincs idő.

Varr felnézett Rhovanra.

Rhovan arca elsötétült.

– Ne.

Varr csak ennyit mondott:

– Mozgatlak.

Aztán saját tőrével belevágott a szürke csuklóba.

Nem vágta le teljesen. Nem tudta. A víz, a fájdalom, a rostok, minden ellene dolgozott. De elég mélyre vágott ahhoz, hogy a kapcsolat megtörjön.

Rhovan ordítva rántotta meg a kötelet.

Varr kirepült a vízből, vérrel és fekete vízzel borítva. A partra zuhant. A szürke keze a csuklónál csúnyán nyílt, de még megvolt. A vízben maradt fekete rostok elszakadtak, és visszacsapódtak a kapucsapdába.

A medence közepén a vízajtó befelé roppant.

Nem hangosan.

Mégis mindenki érezte.

A kapu két fele rossz szögben egymásra záródott, és a mélybeli test maradéka, amely átjárót akart belőle tanulni, saját nyitási mozdulatába akadt. A víz egyszerre felhabzott, majd középen örvénybe zuhant. A fekete szín szálakra szakadt, a szálak a kapudarab köré csavarodtak, aztán mind együtt lemerültek.

A medence felszíne vadul forgott.

Aztán kitisztult.

Nem teljesen.

A közepén egy sötét pont maradt.

De az ajtóforma eltűnt.

Varr a parton feküdt, levegő után kapkodva. A gyógyító nem volt velük. Selin és Iren egyszerre térdeltek mellé. Rhovan a sérült kézre szorított egy rongyot, olyan erővel, hogy Varr felnyögött.

– Élsz – mondta Rhovan.

Varr nehezen bólintott.

– Érzem.

– Remek. Akkor most fájni fog, mert életben tartunk. Az orvoslás gyönyörű szakma.

Selin a sebet nézte.

– Megmarad?

Iren nem hazudott.

– Nem tudom.

Varr halkan nevetett, ami inkább köhögés volt.

– Ez a mai nap kedvenc válasza.

Kaelen a medencére nézett.

A déli ág kaput nem tanulhatott tovább.

A kapudarab elveszett.

Teljesen.

A víz elnyelte a csapdával együtt. De most már rossz formában, beakadt állapotban. Ha valaha újra előkerül, nem tiszta átjáróként jön. Sebként. Ezt remélte. Mert néha a remény nem szép, csak a legkevésbé rothadt következtetés.

Lior a víztároló szélén állt, Selin mögött.

– Most a déli is gyenge.

Kaelen ránézett.

– És a harmadik?

A fiú kelet felé fordult.

A hegyek mögött a nap már magasabbra húzódott. A fény a párás láp fölött fehéren állt.

– Az nem gyenge.

Csend.

Rhovan a földről, Varr keze fölé görnyedve megszólalt:

– Mert miért is lenne. Kell egy főgonosz maradék a polcra.

Lior nem mosolygott.

– Nem maradék. Az, ami megtanult várni.

Iren lassan becsomagolta a „szem” darabot. Az volt az egyetlen elrontott fegyverük, amely még használható maradt.

A kéz elveszett.

A kapu elveszett.

A vízjelek közül kettőt gyengítettek.

A harmadik kelet felé tartott, nem vízzel, nem névvel, nem kapuval.

Hanem türelemmel.

Kaelen a csapatra nézett. Selin kimerült. Lior sápadt. Nira és Beni alig álltak. Rhovan vérzett. Varr súlyosan sérült. Iren szinte áttetsző volt a fáradtságtól. Sorya még tartotta magát, mert Sorya olyan volt, mint egy makacs fal, de még a falak is repednek, csak kevésbé panaszkodnak róla.

Nem mehetnek azonnal tovább keletre.

Nem így.

A finálé nem azt kérte, hogy üldözzék a világ végéig.

Hanem hogy lezárják az első háborút úgy, hogy a második lehetősége nyitva maradjon.

Kaelen ezt most értette meg teljesen.

A 30. fejezet nem a mélybeli test halálával zárul.

Hanem azzal, hogy az első alakjától megfosztják.

Torony nincs.

Város nincs.

Csendzár tart.

Nyugati vízjel gyenge.

Déli kapuág megtört.

Keleti várakozó maradék elszökött.

Ez nem vereség.

Nem is végső győzelem.

Ez olyan emberi eredmény, amilyet a valóság szeret adni: mocskos, részleges, vérrel fizetett, és mégis valódi.

Sorya odalépett Kaelen mellé.

– Most vissza.

Kaelen bólintott.

– Vissza.

Selin rájuk nézett.

– És kelet?

Kaelen a hegyek felé fordult.

– Kelet vár.

Lior halkan mondta:

– Ő is.

Rhovan fásultan felemelte a fejét.

– Akkor legalább kölcsönös.

A víztároló mögött a láp mozdulatlanul feküdt. A medence közepén a sötét pont lassan kisebb lett, de nem tűnt el teljesen. Kaelen tudta, hogy jelet kell hagyniuk. Nem figyelmeztetőt, amely pánikot szül. Nem zárat, amely mintát ad. Hanem kérdést, mint a forrásnál.

A medence fölötti kiszáradt fába Iren karcolta bele, remegő kézzel:

Ha a víz ajtót mutat, fordulj el.

Rhovan elolvasta.

– Egész barátságos. Mármint ahhoz képest, hogy valójában azt jelenti: ha belenézel, valami használni fogja az arcodat.

Selin Varr kezét kötözte, és oda sem nézve mondta:

– Nem minden felirat fér ki ilyen hosszan.

– Pedig az embereknek néha kellene a részletesebb változat. Feltűnt már, milyen ostobák?

Kaelen halkan válaszolt:

– Feltűnt.

Elindultak vissza a romváros felé.

Most már nem üldözésben.

Nem menekülésben.

Hanem azzal a nehéz, csontos tudással, hogy az első nagy veszélyt szétszedték, de minden darabja kérdést hagyott maga után. A nyugati futárok talán időben érnek oda. A forrásnál talán senki nem iszik újra. A raktár talán csendben marad. A csendzár talán tart. A keleti maradék talán sokáig vár.

Túl sok talán.

De közben éltek.

És volt tervük.

Az emberek ennél kevesebből is alapítottak országokat, vallásokat és katasztrofális házasságokat. Szóval egészen használható kiindulópont.

Ahogy a romváros felé visszaértek, a torony helyén ülő por már leülepedett. A város nem mozdult. A mély nem lélegzett alatta. A sebesültek túléltek. Hessa és Dollen még nem tértek vissza nyugatról, de a távolban, a telepek irányából nem jött pánik hangja. Ez egyelőre elég volt.

A forrásnál Arvek saját hangján mondta ki a nevét, amikor meglátta őket.

– Arvek.

A gyógyító asszony bólintott.

– Ő mondta.

Kaelen megállt előtte.

– Jó.

Arvek remegett, de a szeme tisztább volt.

– Már nem hallom a vízben.

Lior bólintott.

– Akkor most te hallod magad.

Ez furcsán hangzott.

És pontosan.

A nap már dél felé járt, amikor a csapat végre visszaért a romváros nyugati peremére. Senki nem beszélt győzelemről. Nem azért, mert nem volt mit megünnepelni. Hanem mert túl sokan tudták, mennyi minden maradt a föld alatt, vízben, csendben, kelet felé.

Kaelen a torony romjai felé nézett, aztán a városmag beszakadt közepére, majd a hegyekre.

A mélybeli test első háborúja itt ért véget.

Nem halállal.

Hanem szétszórással.

A toronyban testet akart.

A városban hálózatot.

A bányában csendet.

A vízben átjárót.

Mindegyiket elvették tőle.

Egyelőre.

És ami megmaradt belőle, az keletre vitte a legveszélyesebb tanulságot:

nem szabad sietnie.

Ez volt a nyitott ajtó.

Nem egy látványos fenyegetés, nem egy hirtelen felbukkanó új szörny, nem valami olcsó utolsó moraj a sötétből, mert abból már a világ is eleget zabált.

Hanem egy gondolat a mélyben.

Türelem.

Kaelen tudta, hogy egyszer ez rosszabb lesz mindennél.

De ma nem.

Ma visszavitték a túlélőket.

Ma lezárták a forrást.

Ma elrontották a nyugati víznevet.

Ma keresztbe törték a déli kaput.

Ma a város nem lett test.

És néha ennyi a győzelem: nem az, hogy a sötét megszűnik, hanem hogy ma nem kap nevet, házat, ajtót és gyereket.

Selin mellé lépett. A karja felkötve, arca sápadt, de a tekintete élő.

– Most mi lesz?

Kaelen a keleti hegyeket nézte.

– Most elvisszük innen azokat, akik még elvihetők. Megtanítjuk nekik, mit kell mondani a víznél. Megkeressük, hová futnak a patakok. És jegyzéket írunk a csendes helyekről.

Rhovan mögöttük felnyögött.

– Jegyzéket. A világ majdnem meghalt, és végül eljutottunk a listakészítéshez. Az emberiség tényleg legyőzhetetlenül unalmas.

Iren halványan elmosolyodott.

– A listák tartják távol a káoszt.

– Nem. A listák csak rendezett pánikok.

Sorya a fegyverét a vállára vette.

– Akkor rendezett pánikunk lesz.

Lior a keleti hegyek felé nézett.

– És ha egyszer visszajön?

Selin azonnal ránézett, de nem válaszolt helyette.

Kaelen leguggolt a fiú elé.

– Akkor már nem úgy várjuk, mint akik nem tudják, mi az.

Lior nyelt.

– És ha más lesz?

Kaelen nem szépítette.

– Más lesz.

A fiú bólintott.

– Mi is.

Ez volt az első mondat aznap, amely nem védekezésnek hangzott.

Hanem ígéretnek.

A romváros fölött lassan megmozdult a szél. Elvitte a torony porának egy részét, végigfutott a beszakadt tereken, a forrás fölött, a vízvályúkon, aztán tovább a nyugati völgyek felé. A víz csobogott. A kövek hallgattak. A csendzárak tartottak. A szívdarab mélyen a raktárban nem dobbanhatott elég hangosan ahhoz, hogy bárki meghallja.

Kelet felé pedig, nagyon messze, a hegyek alatt, valami sérült és formátlan megállt egy sötét üreg peremén.

Nem mozdult tovább.

Nem támadt.

Nem hívott.

Csak várt.

És először nem azt tanulta, hogyan legyen test.

Hanem azt, hogyan legyen történet, amelyről az emberek majd azt hiszik, hogy már véget ért.

A romvárosból való kivonulás nem lett menet.

Inkább széthullás, amelyet Sorya puszta akarata próbált sorban tartani.

A sebesültek közül többen csak botokra támaszkodva tudtak haladni. Varr karját magasra kötötték, a szürke kézfej alatt a csukló sebét rongy és bőrszíj tartotta egyben. Nem vérzett már erősen, de minden lépésnél látszott rajta, hogy a fájdalom újabb és újabb ajánlatokat tesz neki, ő pedig makacsul visszautasítja őket. Rhovan ezt tiszteletben tartotta azzal, hogy ötpercenként megsértette.

– Ha elájulsz, én nem cipelek.

Varr szárazon válaszolt:

– Már húztál egyszer.

– Az taktikai húzás volt. Cipelésre külön díjszabás van.

Selin Lior mellett ment. A fiú nem szorult már folyamatos támaszra, de a nő mégsem távolodott el tőle. Nem úgy állt mellette, mint őr. Inkább mint valaki, aki pontosan tudja, hogy a legveszélyesebb dolgok nem mindig kívülről jönnek. Nira és Beni hol előtte, hol mögötte mentek, szinte ösztönösen váltva a helyüket, hogy Lior soha ne kerüljön egyedül a saját hallásával.

Iren a „szem” csomagot vitte. Három réteg rongy, két cserépdarab, hamu, bőrszíj. Még így is hideget árasztott. Nem nyílt meg, de nem is aludt. A megtagadott szem volt az egyetlen elrontott fegyverük, amely megmaradt, és ez annyira megnyugtató volt, mint egy mérges kígyót kinevezni házőrzőnek. Hasznos lehet, csak közben mindenki reméli, hogy nem őt tartja behatolónak.

A romváros nyugati pereménél a gyógyító asszony már összekészítette azokat, akik elindíthatók voltak. Nem kérdezett sokat. Ez külön erény volt. Vannak emberek, akik egy világvége után is részletes beszámolót kérnek, mintha a vérzőknek sajtótájékoztatót kellene tartaniuk. Ő csak nézte az arcokat, a kötéseket, a járást, és abból megértette, hogy a történet megint megpróbálta megenni őket, de rosszul rágott.

– Varrt ide – mondta.

Varr odament.

Rhovan is.

A gyógyító asszony ránézett.

– Téged nem hívtalak.

– Én vagyok a tanúja annak, hogy hülye volt.

– Akkor maradhatsz, hasznos címkének.

Varr sebét újrakötözték. A szürke kézfej lassan visszamelegedett, de a bőr színe nem lett teljesen emberi. Az ujjak mozogtak. Ez győzelem volt, csak nem az a fajta, amit az ember dalba rak. Inkább az, amit később csendben néz, amikor senki nem figyel, és próbálja eldönteni, mennyi maradt belőle.

Kaelen közben Soryával a kivonulás útvonalát nézte. Nyugat felé a telepek irányába Hessa és Dollen már elindultak a figyelmeztetéssel. A fő csoport nem követhette őket azonnal teljes sebességgel. Túl sok volt a sérült. Túl sok volt a hordozandó felszerelés. Túl sok volt a veszélyes tudás, amelyet nem lehetett csak úgy a porban hagyni.

A torony romjai mögött ott maradt a raktár.

A városmag alatt a zármag.

A keleti bányában a csendzár.

A víznyelő.

A déli víztároló.

A forrás.

Minden pont térképet követelt.

És őrséget.

És emlékezetet.

Mert a mélybeli testet nem az ölte majd meg, hogy ma nagyot ütöttek rajta. Hanem az tarthatta távol, ha az emberek végre nem felejtik el kényelmesen, mi történt. Az ember ebben pocsék. Külön világbajnokságot lehetne rendezni belőle: ki tud a leggyorsabban úgy tenni, mintha a tegnapi katasztrófa csak kellemetlen időjárás lett volna.

Kaelen ezt nem engedhette.

– Nem elég elmenni – mondta.

Sorya bólintott.

– Tudom.

– Itt pontokat kell hagyni.

– Őröket?

– Nem most. Jelentést. Szabályt. Visszatérési rendet.

Rhovan a közelből felnyögött, miközben a gyógyító asszony éppen a vállát kezelte.

– Megint listák. Ezt a rémet nem karddal győztük le, hanem irodai hajlamokkal.

Iren odalépett hozzájuk.

– Rhovannak most fájdalmasan igaza van.

– Ezt írd fel valahová – mondta Rhovan. – Ritka, és szeretném, ha az utókor szenvedne tőle.

Iren nem reagált.

– Kell egy rend. Nem vallás. Nem legenda. Nem titkos mese, mert az eltorzul. Gyakorlati szabályok. Mit kell tenni víznél. Mit kell tenni csendes helyen. Mit kell tenni, ha valaki belül hallja a nevét. Mit nem szabad kimondani. Mit nem szabad lerajzolni.

Kaelen a romvárosra nézett.

– És mit kell elfelejteni úgy, hogy közben ne vesszen el.

Selin, aki Liorral odajött, halkan mondta:

– Ez lehetetlenül hangzik.

Iren bólintott.

– Igen. Ezért kell emberekre bízni. Mi másra? A kövek eddig is túlvállalták magukat.

Rhovan felmutatta az ép kezét.

– Javaslom, hogy ne kövekre, hanem dühös asszonyokra bízzuk. Azok tartósabbak.

A gyógyító asszony a sebtűvel éppen akkor húzott egyet Rhovan vállán.

– Folytasd, és kipróbálom rajtad a tartósságot.

– Tiszteletből elhallgatok.

Sorya végül döntött.

– A romváros peremén hagyunk három szabályt. Nem egy helyen. Nem kőbe vésve központilag. Szétosztva. Aki visszatér, csak akkor rakja össze, ha tudja, mit keres.

Kaelen elfogadta.

Az első szabály a forrás közelében maradt:

Kérdezd meg, ki mondta.

A második a romváros nyugati peremén, egy törött oszlop mögé karcolva:

A csend nem mindig béke.

A harmadik nem került kőre.

Lior mondta ki, és azoknak kellett megjegyezniük, akik túlélték.

– Ha valami vissza akar adni egy elveszett dolgot, előbb kérdezd meg, mit kér érte.

Ezt senki nem kommentálta.

Még Rhovan sem.

Mert voltak mondatok, amelyeket a szarkazmus nem javított, csak összemaszatolt volna. És bármilyen hihetetlen, még ő is tudta néha, mikor kell nem belelépni a saját nyelvével a friss sebbe.

A romvárosból délután indultak el végleg.

A nap már lejjebb járt, amikor a túlélők sora átlépte a nyugati határköveket. Senki nem fordult vissza sokáig. Nem babonából. Nem mert féltek, hogy a rom visszanéz. Hanem mert ha túl sokáig nézi az ember azt a helyet, ahol majdnem meghalt, könnyen elhiszi, hogy még tartozik neki valamivel.

Nem tartoztak.

Eleget adtak.

Vért, emléket, fegyvert, kaput, kezet, csendet, félelmet.

A rom vegye be szépen a nyugtát, és hallgasson.

Nyugat felé az út először köves volt, aztán lassan zöldebb lett. Ez majdnem sértőnek hatott. A világon volt fű. Bokor. Madárhang. Szél. Valami apró rovar repült el Kaelen arca előtt, teljesen érdektelenül, mintha nem tudná, hogy néhány órája a víz majdnem megtanult ajtó lenni. Az élet ilyen. Egyszerre nevetséges és makacs. Talán ezért érdemes érte időnként lemenni egy bányába, még ha az ember utána hosszasan megbánja is.

Az első telep előtti dombon Hessa várta őket.

Egyedül.

Sorya azonnal megállt.

– Dollen?

Hessa arca fáradt volt, poros, de nem gyászos.

– A telepen maradt. Őrzi a kutat. Él.

Kaelenben csak akkor engedett valami, amikor ezt meghallotta.

– Elhitték?

Hessa keserűen elmosolyodott.

– Nem rögtön.

Rhovan felmordult.

– Megdöbbentő. Az emberek nem hittek azonnal az ősi víznév-rémben. Ki látta ezt jönni?

– Aztán a kovács fia ivott a vályúból – folytatta Hessa. – Azt mondta, az anyja hangját hallja. Pedig az anyja él, ott állt mellette.

Selin arca megkeményedett.

– És?

– Kimondattuk vele a saját nevét. Az anyja megerősítette. Elmúlt. Utána már hittek.

Rhovan bólintott.

– Az emberiség kedvenc tanulási módszere: előbb történjen baj, aztán talán figyelünk.

Hessa a telep felé mutatott.

– A kutakat letakarták. A vályúkat kiürítik. Senki nem iszik folyóvízből, amíg nem kapnak új jelet. De kérdezni fognak.

Kaelen fáradtan válaszolt.

– Akkor válaszolunk annyit, amennyit kell.

Iren mellé lépett.

– Nem mondhatunk el mindent.

– Tudom.

– Ha túl sokat tudnak, elkezdik elképzelni. Ha túl keveset, nem tartják be.

Rhovan sóhajtott.

– Emberek. Mindig a legrosszabb középutat követelik.

A telep nem volt nagy. Néhány tucat ház, kő és fa, füstölgő kémények, állatkerítések, kis műhely, kút a középen. Az emberek a domb felé néztek, amikor a csoport megjelent. Nem ujjongtak. Nem futottak eléjük virággal és hálával, mert ez nem az a fajta világ, ahol a túlélésnek udvarias fogadóbizottsága van. Inkább féltek. És gyanakodtak. És ez jó volt. A gyanakvás időnként a józan ész mocskosabb kabátja.

Dollen a kútnál állt, sápadtan, de épen. Mellette egy asszony tartotta a fiát, aki maga elé nézett, és újra meg újra halkan mondta:

– Máté.

Az asszony minden alkalommal válaszolt:

– Te mondod.

A fiú ötödjére már sírt.

Hatodjára nevetett.

Hetedjére a hangja a sajátja lett.

Lior figyelte, aztán lassan bólintott.

– Jó.

Kaelen a telep közepére állt.

Nem akart beszédet tartani.

Kellett.

A két dolog között az a különbség, hogy az egyik felesleges hiúság, a másik meg kellemetlen kötelesség. Az ember sajnos gyakran összekeveri őket, és ebből lesznek a háborúk fele meg a családi vacsorák nagy része.

Most nem keverte.

– A víz ma veszélyes – mondta. – Nem méregként. Nem betegít úgy, ahogy ismeritek. Hangot vihet. Nevet. Emléket. Ha valaki azt mondja, hall valakit a vízből, nem bolond. Nem hagyjátok egyedül. Megkérdezitek: ki mondja? Ha nem a saját hangján jön a válasz, megállítjátok. Kimondatjátok vele a nevét. Aztán valaki megerősíti: te mondtad. Nem a víz. Nem álom. Nem halott. Nem belső hang.

Az emberek hallgattak.

Kaelen folytatta.

– A kutakat őrizzétek. A vályúkat fedjétek. A forrásokat jelöljétek. Nem isztok folyóvízből addig, amíg a víz három napig nem marad néma. Ha a vízben ajtót, arcot, fekete vonalat vagy túl tiszta fényt láttok, elfordultok. Nem nézitek. Nem nevezitek el. Nem meséltek róla este a tűznél úgy, mintha történet lenne.

Egy idősebb férfi, talán a telep vezetője, előrelépett.

– Mi ez?

Kaelen ránézett.

Ez volt a kérdés, amely mindent tönkretehetett volna.

Ha túl konkrét, formát ad neki.

Ha túl homályos, nem hiszik el.

Iren lépett mellé.

– Olyasmi, amit régen bezártak. Ma megsebeztük. Darabjai vízbe kerültek. Nem istenség. Nem átok. Nem büntetés. Ne adjatok neki nagyobb helyet, mint amennyit már elvett.

A férfi nyelt.

– Megöltétek?

Sorya válaszolt.

– Nem.

Az őszinteség végigütött a téren.

Rhovan halkan, csak Kaelennek morogta:

– Ez mindig népszerű rész.

Sorya folytatta.

– De ma nem jött át. Ma nem lett test. Ma nem vitte el a várost. Ezért vagytok most itt, és ezért kell figyelnetek.

A férfi lassan bólintott.

Nem értett mindent.

De eleget.

Ez néha a túlélés felső határa.

A telepen rendet állítottak. Nem sokat. Csak annyit, amennyit egy nap alatt lehetett. A kutakat fedték. A vízhez két ember mehetett egyszerre. Aki ivott, kimondta a nevét. Nevetségesen hangzott. Aztán a kovács fia esete után már senki nem nevetett rajta. Kiváló tanítómester a rémület, csak kicsit túltolja a módszertant.

Estére a túlélőket házakba osztották. A gyerekeket külön nem vitték el Liortól, mert Nira és Beni olyan tekintettel néztek minden felnőttre, aki ezt felvetette, hogy még Rhovan is meghatódott.

– Ezek ketten egyszer országot fognak romba dönteni puszta makacsságból – mondta.

Selin fáradtan válaszolt:

– Reméljük, csak olyat, amelyik megérdemli.

– Ambiciózus nevelési cél.

Lior a telep kútja mellett állt, de nem túl közel. Hallgatta. A kút néma volt. Valóban néma. Nem csendzárként. Nem fenyegetően. Csak víz volt benne, mélyen, hidegen, emberi használatra. Ez most szinte csodának számított.

Kaelen odalépett mellé.

– Hallasz valamit?

– Nem.

– Jó.

– Furcsa.

– Mi?

Lior a kútra nézett.

– Régen a csendtől féltem. Most jó, ha tényleg csend.

Kaelen bólintott.

– Meg fogod tanulni a különbséget.

– És ha nem akarom?

Kaelen nem adott neki bölcs, kényelmes választ. Abból úgyis túl sok van, általában olyan emberektől, akik sosem álltak egy vízkapu előtt.

– Akkor is megtanulod.

Lior keserűen elmosolyodott.

– Ez nem vigasztaló.

– Nem annak szántam.

Selin a ház sarkának támaszkodva figyelte őket. Amikor Lior visszament Nirához és Benihez, a nő Kaelen mellé lépett.

– Kemény voltál vele.

– Igen.

– Kellett?

Kaelen a kút sötét nyílását nézte.

– Igen.

Selin egy darabig hallgatott.

– Gyűlölöm, hogy igazad van.

– Ma többen mondták.

– Ne szokj hozzá.

– Nem fogok.

A nő a felkötött karjára nézett. A fekete ujjnyomok halványak voltak már, de nem tűntek el teljesen. Vékony, sötét ívek maradtak a bőr alatt, mintha valaki emlékeztetőként otthagyta volna, hogy egyszer védőként akarta használni.

Kaelen észrevette.

– Fáj?

– Igen.

– Meleg?

– Nem.

– Ha változik…

Selin felnézett rá.

– Szólok.

A hangjában nem volt sértettség. Ez haladás volt. Vagy kimerültség. Az ember néha összekeveri a kettőt, főleg ha mindkettő vérrel jár.

Aznap éjjel nem aludtak mind.

Őrséget állítottak a kútnál, a vályúknál, a patakhoz vezető útnál. Iren a telep vezetőjével és két írástudóval szabályokat rögzített. Nem hosszú szövegben. Rövid parancsokban.

Ne igyál egyedül.

Aki hall, mondja ki magát.

Aki mondja, azt erősítsd meg.

A vízben látott arc nem arc.

Az ajtó nem út.

A csendet ne töltsd meg találgatással.

Rhovan meglátta a listát, és elfintorodott.

– Ez túl jó. Veszélyes. Az emberek még a végén betartják.

Iren nem nézett fel.

– Ez lenne a cél.

– Mindig ilyen radikális vagy?

A telep egyik asszonya, aki eddig hallgatott, megszólalt:

– És ha valaki nem hiszi el?

Rhovan válaszolt előbb.

– Akkor hozzátok ide hozzám, és beszélek vele.

Az asszony felvonta a szemöldökét.

– Ez segít?

Selin szárazon mondta:

– Előbb-utóbb bárki hinni kezd, csak ne kelljen tovább hallgatnia.

Rhovan büszkén biccentett.

– Végre elismerik a módszeremet.

Hajnal előtt Kaelen végre leült a telep szélén, egy alacsony kőfalra. Nem aludni. Csak hagyni, hogy a teste egy pillanatra ne mozogjon. A fáradtság nem egyszerre érkezett. Rétegekben. Először a láb. Aztán a hát. Aztán a kezek. Aztán a fej mögötti üres rész, ahol a döntések laknak. Az fájt a legjobban.

Sorya mellé állt.

– Hessa szerint a nyugati ág gyengült.

– Láttad?

– A patak mellett két állat ivott. Semmi. Egy ember mosott benne kezet. Semmi. Inni még nem engedjük.

Kaelen bólintott.

– Jó.

– Dél?

– A kapuág megtört.

– De?

Kaelen a sötét völgy felé nézett.

– A víztároló közepén maradt pont. Figyelni kell.

Sorya leült mellé.

– Kelet?

Kaelen nem válaszolt azonnal.

A keleti maradék nem hagyott látható jelet. Nem volt vízben, nem volt kőben, nem volt névben. Ezért volt veszélyesebb. Ami látszik, azzal lehet dolgozni. Ami vár, az történetté válik mások fejében, mielőtt bárki észrevenné.

– Kelet nem ma jön – mondta végül.

– Ez nem válasz.

– Ez a legtöbb, amit tudok.

Sorya elfogadta. Nem elégedetten. Csak úgy, ahogy a harcosok elfogadják a rossz terepet: nem szeretik, de nem vitáznak vele, mert a föld úgysem kér bocsánatot.

A nap első fénye előtt Lior jelent meg mellettük.

Egyedül.

Selin persze nem messze mögötte állt, mert a „egyedül” ebben az esetben erősen felügyelt fogalom volt.

Lior Kaelenre nézett.

– Már nem hallom mindenhol.

Kaelen figyelmesen nézte.

– Hol hallod?

A fiú kelet felé fordult.

– Néha ott. De nem szól. Csak van.

– Félsz?

– Igen.

– Jó.

Lior nem sértődött meg. Már értette.

– És kíváncsi is vagyok.

Selin arca azonnal megkeményedett.

– Ez rosszabb.

Kaelen nem vitatkozott.

– Igen.

Lior lehajtotta a fejét.

– Akkor erre is figyelek.

Kaelen bólintott.

– A kíváncsiság ajtó lehet.

Rhovan álmos hangja megszólalt mögöttük:

– És megint ott tartunk, hogy az emberi természet maga egy rosszul őrzött bejárat. Remek.

Senki nem kérdezte, mióta áll ott. Ő sem mondta. Valószínűleg a saját rossz alvása hozta oda, vagy az, hogy ahol súlyos mondatok hangzanak el, neki valamiért meg kell jelennie, mint egy sértődött lábjegyzetnek.

A telep lassan ébredt.

Az emberek óvatosan mentek a vízhez. Párokban. Hangosan kimondva, amit kellett. Egy férfi túl közel hajolt a vályúhoz, és a felesége tarkón vágta.

– Azt mondták, ne bámuld!

A férfi felháborodott.

– Csak néztem!

– Pont azt mondták, hogy ne!

Rhovan ezt látva elégedetten felsóhajtott.

– Már terjed a bölcsesség. Nők pofozzák életben a világot. Megnyugtató állandóság.

Délelőtt Hessa és Dollen visszatértek. A nyugati telepek megkapták a szabályokat. Két patakágat ideiglenesen eltereltek, a kutakat őrzik. Egy helyen volt még névhang, de gyenge. Kimondatták, megtört. Nem tűnt el minden veszély, de a gyors terjedést megállították.

A hír végigment a csapaton.

Ez volt az első pillanat, amikor valódi megkönnyebbülés jelent meg rajtuk.

Nem nagy. Nem ünnepi.

De a vállak lejjebb ereszkedtek. A tekintetek nem kerestek azonnal új árnyékot. Beni evett. Nira is. Lior csak keveset, de legalább nem úgy, mintha minden falat gyanús tárgy lenne. Selin ivott a fedett kútból, miután saját maga húzta fel a vizet, belenézés nélkül. A nevét nem mondta ki, mert nem ivott folyóvízből, de Rhovan azért odaszólt:

– Biztos nem akarod megerősíttetni? Én szívesen közlöm mindenkivel, hogy te mondtad.

Selin ránézett.

– Azt szeretném, ha ma még szükségem lenne rád.

– Ez fenyegetés vagy vallomás?

– Figyelmeztetés.

– A legszebb középút.

Dél körül tanácsot tartottak a telep közepén. Nem nagyot. Nem ünnepit. Gyakorlatiat. A telep vezetője, Sorya, Kaelen, Iren, Selin, a gyógyító asszony, Hessa, Dollen, Rhovan, Varr és Lior. Nira és Beni is ott voltak, mert bár senki nem hívta őket hivatalosan, úgy ültek Lior két oldalán, mint két makacs pecsét. A felnőttek bölcsen nem próbálták elküldeni őket.

Iren beszélt a megmaradt veszélypontokról.

– A város alatti zár sérült, de tart. A torony elpusztult hordozóként. A keleti csendzár tart, de a legalsó korong repedt. A raktárban maradt szívdarab veszélyes. A „szem” nálunk van, de el kell zárni vagy őrizni. A vízjelek közül a nyugati gyenge, a déli kapuág megtört, a keleti maradék ismeretlen irányban vár.

A telep vezetője lassan kérdezte:

– Tehát mi most ennek az őrzői lettünk?

Rhovan halkan mondta:

– Szerencsétlen megfogalmazás, de igen, üdv a klubban, nincs jelvény, csak trauma.

Kaelen nem mosolygott.

– Nem egy telep őrzi. Több hely kell. Több ember. Nem titokként, hanem szabályként. A titkok megrohadnak. A szabályok túlélhetnek.

Selin bólintott.

– És nem kell mindenkinek tudnia a teljes történetet.

Lior közbeszólt:

– Csak azt, mit tegyen, ha a víz, a csend vagy az emlék rosszul viselkedik.

A telep vezetője ránézett.

Nem lekezelően.

Komolyan.

– És te tudni fogod?

A fiú nem válaszolt azonnal.

Selin mozdult volna, de Lior aprót intett.

– Néha.

– Akkor rád is őr vigyáz?

Lior meglepődött.

A férfi folytatta.

– Ha te hallasz olyat, amit mi nem, akkor nem csak nekünk kell hinnünk neked. Neked is kell valaki, aki visszahív.

Nira rögtön felemelte a kezét.

– Mi.

Beni is.

– Már csináljuk.

Rhovan meghatottan a mellkasára tette a kezét.

– A tanítványok túlnőttek rajtam. Ez gyors volt és megalázó.

Selin halkabban mondta:

– Én is.

Kaelen ránézett Liorra.

– És én.

A fiú lesütötte a szemét.

Nem sírt.

De közel járt hozzá.

A tanács végén három dolgot határoztak el.

Az első: a vízszabályokat minden közeli telepre elviszik.

A második: a romváros peremét lezárt területté teszik, de nem úgy nevezik, hogy szent, átkozott vagy tiltott. Csak veszélyes. Az emberek a szentet imádják, az átkozottat titokban keresik, a tiltottat pedig természetesen meg akarják nézni, mert az emberiség túlélési ösztöne időnként szabadságra megy. A „veszélyes” unalmasabb. Ezért hasznosabb.

A harmadik: amikor a sebesültek bírják, kis csoport indul vissza a romhoz, nem harcolni, hanem mérni, jelölni, figyelni. A raktárat nem nyitják ki. A forrást ellenőrzik. A csendzárhoz nem mennek le, amíg nincs ok. A víztárolót távolról őrzik.

Keletre nem indulnak azonnal.

Ez volt a legnehezebb döntés.

Lior látta rajtuk.

– Nem menekül el, ha várunk – mondta.

Kaelen ránézett.

– Ezt honnan tudod?

– Mert ő is sérült. És mert most már tudja, hogy ha siet, hibázik.

Sorya szeme összeszűkült.

– Akkor ő is tanácsot tart magában.

Rhovan fintorgott.

– Ne adjunk neki ilyen emberi képet. Még a végén jegyzetelni kezd.

Iren csendesen mondta:

– A veszély akkor kezdődik újra, amikor a keleti maradék először kapcsolatot talál.

– Mivel? – kérdezte a telep vezetője.

Iren Kaelenre nézett, aztán Liorra.

Lior válaszolt.

– Azzal, amit az emberek nem akarnak elmondani.

Nem kellett több.

Ez már új történet volt.

Más természetű. Nem torony, nem víz, nem zár. Hanem titkok. Elhallgatott dolgok. Közösségek, ahol valami régi szégyen, régi bűn, régi veszteség csendben rohad a föld alatt. A keleti maradék ilyen helyet keres majd. Nem azért, mert gonosz költő. Hanem mert a hiány, a csend és az el nem mondott történet most már táplálék lehet neki.

Kaelen érezte, ahogy a második kötet árnyéka ott áll a hegyek mögött.

Nem nevén nevezve.

Nem kérve.

Csak lehetőségként.

Délutánra a telep fölött kitisztult az ég.

Ez már tényleg sértésnek hatott. Az ember vért köp, ősi zárakat javít, vízkaput tör, aztán az ég úgy dönt, hogy kék lesz. Semmi együttérzés. Kozmikus ügyfélszolgálat nulla csillag.

Mégis jó volt látni.

A gyerekek a házak között ültek, és először nem a veszélyről beszéltek. Nira valami ostoba játékot talált ki kavicsokkal. Beni szabályokat módosított rajta, mert természetesen ő már most kis zsarnok volt. Lior néha bekapcsolódott. Nem sokat. De nevetett egyszer. Röviden. Meglepődve. Mintha a hang véletlenül kijutott volna belőle, és ő nem tudná, vissza kell-e kérnie.

Selin a közelben ült, és úgy tett, mintha nem figyelne.

Kaelen észrevette.

– Ez jó hang volt.

Selin nem nézett rá.

– Tudom.

– Ritka.

– Ne elemezd túl.

– Nem fogom.

– Dehogynem.

Kaelen majdnem elmosolyodott.

– Talán később.

Selin végre ránézett.

– Ha később lesz.

Ez a mondat nem volt reménytelen.

Csak pontos.

Este a telep emberei kis tüzeket gyújtottak. Nem a víz közelében. Nem középen. Több helyen, rossz ritmusban, ahogy Kaelen kérte. A fények nem adtak egyetlen erős pontot. A sötét közöttük mozgott, de nem sűrűsödött. A kutak fedve maradtak. A patakhoz őrök mentek párokban.

A túlélők ettek.

Keveset, lassan, de ettek.

Rhovan egy tál valami sűrű, barna ételt nézett, amelyben talán bab volt, talán nem, és mély filozófiai undorral kanalazta.

– Ez megpróbál visszanézni rám.

Varr, a bekötött kezét az ölében tartva, szárazon mondta:

– Ne adj neki arcot.

Rhovan megállt.

Aztán elvigyorodott.

– Látod? Már humorizálsz. Életben maradsz.

– Ez fenyegetés?

– Ígéret.

Iren közben a „szem” csomagnak keresett helyet. Végül nem a telepen hagyta. Kaelenhez vitte.

– Nálad kell lennie.

Kaelen ránézett.

– Miért?

– Mert te nem akarod használni.

– Ez elég?

– Több, mint amit bárki másról mondhatok.

Rhovan odaszólt:

– Rólam is lehetne. Én sem akarom használni. Semmit sem akarok használni. Pihenni akarok.

Iren nyugodtan válaszolt:

– Te kíváncsiságból egyszer biztos megráznád, hogy zörög-e.

Rhovan sértődötten hallgatott.

Ez beismerésnek számított.

Kaelen átvette a csomagot.

Hideg volt.

Nem csak a kezében. A gondolatban is. A megtagadott szem nem látott, de megmutathatott. És minden mutatás ára az volt, hogy valami visszanézhet. Ezt a fegyvert nem szabad könnyen elővenni. Talán később ez lesz a különbség élet és halál között. Vagy csak halál és rosszabb halál között. A választék igazán bőséges.

Éjjel Kaelen végül aludt valamennyit.

Nem sokat.

Álma nem volt.

Ez ajándék volt.

Hajnal előtt ébredt, arra, hogy Lior a telep szélén áll. Selin mellette. Nira és Beni kicsit hátrébb, még félálomban, de ragaszkodva. A fiú kelet felé nézett.

Kaelen odament.

– Hallod?

Lior bólintott.

– Messze.

– Mit?

A fiú sokáig hallgatott.

Aztán kimondta:

– Nem hang. Inkább üres hely. Mintha valami most tanulná, hogy nem kell szólnia ahhoz, hogy várják.

Selin arca elsötétült.

Rhovan is megjelent mögöttük, mert nyilván a rossz híreknek külön szaga van, amit ő álmában is követ.

– Ez pokolian kellemetlen mondat volt.

Lior nem fordult meg.

– Tudja, hogy nem mehet vissza úgy, ahogy volt.

Kaelen lassan bólintott.

– Akkor másként fog próbálni.

– Igen.

– Mikor?

Lior vállat vont. Gyerekes mozdulat volt, és ettől fájt a legjobban.

– Amikor talál valakit, aki szívesebben hallgat, mint emlékszik.

Senki nem szólt.

A keleti ég alján halvány fény jelent meg. A hegyek vonala fekete volt előtte. Ott túl, valahol mélyen, a mélybeli test maradéka nem építette új testét. Nem nyitott kaput. Nem itta a víz nevét. Nem törte a zárat.

Várt.

És a várakozás most már az ő fegyvere volt.

Kaelen ekkor döntötte el, hogy nem nevezik győzelemnek úgy, ahogy az emberek szeretik.

Nem hazudnak teljes véget.

De nem is adnak a félelemnek trónt.

A történetnek itt erős lezárás kell. Nem hamis nyugalom. Erős. Olyan, amelyben az olvasó érzi, hogy a nagy harc véget ért, a szereplők túléltek, a világ megváltozott, és a következő ajtó nem véletlenül maradt résnyire nyitva.

Kaelen a többiekhez fordult.

– Ma elindulunk tovább nyugatra. A szabályokat visszük. A vízjeleket követjük, amíg el nem halkulnak. A romhoz visszatérünk, de nem most. Keletet figyeljük, de nem üldözzük vakon.

Sorya, aki időközben szintén odaért, bólintott.

– Rend.

Selin Liorra nézett.

– És ő nem lesz jelzőoszlop.

Kaelen komolyan válaszolt.

– Nem. Ő ember marad.

Lior halkan hozzátette:

– És rossz kanál.

Nira azonnal bólintott.

– Nagyon rossz.

Beni:

– De hasznos.

Rhovan meghatottan felsóhajtott.

– A tanításaim örökre megfertőzték a jövőt. Végül mégis győztünk valamiben.

A hajnal feljött.

Nem diadalmasan.

Nem úgy, mintha a világ új lapot kapott volna.

Inkább úgy, mintha a sötét kénytelen lenne egy időre hátrébb húzódni, mert más dolga akadt. Ez is elég volt.

A telep lassan megmozdult körülöttük. Emberek vittek fedőket a kutakra. Gyerekeket tanítottak arra, hogy ne igyanak egyedül. Felnőttek gyakorolták, hogyan kell megerősíteni valaki nevét anélkül, hogy kinevetnék. Hessa és Dollen újra útnak készültek a következő telep felé. A gyógyító asszony úgy osztotta a parancsokat, mintha egész életében vízben suttogó rémekre készült volna, és az embernek az volt az érzése, hogy talán minden jó gyógyító erre készül, csak más neveken.

Varr megmaradt keze lassan mozdult. Nem teljesen jól. De mozdult.

Rhovan újra bekötötte a rossz csizmáját, és drámai undorral felállt.

– Ha ebből egyszer rendes történet lesz, követelni fogom, hogy a csizmám külön fejezetet kapjon.

Selin elment mellette.

– Legyen címe: fölösleges szenvedés.

– Pontatlan. Hasznos szenvedés.

– Az rosszabb.

– Tudom.

Iren Kaelennek adta a szabályok első példányát, cserépre karcolva, rongyba csavarva.

– Ne hagyd, hogy szent szöveg legyen belőle.

Kaelen átvette.

– Nem fogom.

– Az emberek szeretnek szent szöveget csinálni abból, amit nem értenek.

Rhovan hátulról közbeszólt:

– És szeretnek vitatkozni rajta, majd megölni egymást, mert két karcolat között máshogy áll a por. Bájos faj vagyunk.

Kaelen a cserépre nézett.

– Akkor egyszerűen tartjuk.

Iren bólintott.

– Egyszerűen. És változtathatóan. Ha új jel jön, új szabály kell.

Ez volt a legfontosabb.

Nem lezárt tanítás.

Élő rend.

A mélybeli test tanult. Nekik is tanulniuk kell. Ha csak ő fejlődik, vége. Ha ők is, marad esély.

Indulás előtt Lior még egyszer a kúthoz ment. Selin vele, persze. A fiú lenézett a fedett kőlapra, nem nyitotta fel. Csak rátette a kezét.

– Csendes.

Selin megkérdezte:

– Jó csend?

Lior bólintott.

– Jó csend.

A nő arcán valami enyhült.

Nem mosoly.

De annak távoli, sebesült rokona.

Kaelen a telep kapujánál várta őket. Sorya már elöl állt. Hessa és Dollen külön útra készültek nyugatabbra. Iren a térképet igazította. Rhovan panaszkodott. Varr nem figyelt rá eléggé, ami láthatóan sértette. Nira és Beni Liort rángatták, mert találtak három kavicsot, amelyek szerintük hasonlítottak a három legfontosabb emberre. Rhovan megsértődött, mert őt egy repedt kaviccsal azonosították. Teljesen jogos volt, ezért fájt neki.

A csoport elindult.

A telep mögött a kút csendben maradt.

A patak nyugati ága zajosan, törött ritmusban folyt tovább, de nem szólított senkit.

Dél felé a víztároló mélyén a keresztbe zárt kapu nem nyílt.

A romváros alatt a régi zár még tartotta a sebet.

A torony nem állt többé.

A csendzár a hegy alatt repedten, de ellenállt.

És kelet felé, a távoli üregekben, a várakozó maradék megtanulta az első új szabályát:

nem minden ajtót kell kinyitni.

Van, amelyikhez elég elérni, hogy mások féljenek tőle.

Kaelen ezt nem hallotta.

Még nem.

Lior talán igen, de nem szólt. Csak ment tovább, Nira és Beni között, Selin árnyékában, saját hangjával a torkában.

A nap teljesen felkelt.

A világ nem lett tiszta.

De maradt.

És néha ez a legtöbb, amit az ember kiharcolhat a mélyből: egy újabb napot, amelyben a vízre figyelnek, a csendet nem töltik meg hazugsággal, és a gyerekek megtanulják, hogy ha valami a nevüket mondja belülről, nem kell válaszolniuk.

Mert a nevük az övék.

A hangjuk az övék.

A történetük az övék.

Legalábbis addig, amíg hajlandók újra és újra kimondani egymásnak.

A romváros eltűnt mögöttük a dombok takarásában.

Kelet nem.

Kelet ott maradt a hátuk mögött, csendesen, türelmesen, mint egy be nem fejezett mondat.

Kaelen nem fordult vissza.

Nem kellett.

Tudta, hogy egyszer még megteszi.

De ma előre ment.

És ez ma elég volt.

A nyugati út első napján senki nem kérdezte meg, hová mennek pontosan.

Ez bölcs döntés volt.

Nem azért, mert Kaelen olyan világos célt adott volna, hogy a kérdés fölöslegessé vált. Hanem mert mindenki érezte, hogy a válasz nem egyetlen hely neve lenne. Nem város, nem erőd, nem menedék. Inkább mozgó rend. Vízponttól vízpontig. Teleptől telepig. Forrástól kútig. Olyan úton, amelyet eddig senki nem tekintett hadszíntérnek, mert az embereknek van ez a kedves szokásuk, hogy a háborút zászlóhoz, falhoz, kapuhoz és ordító férfiakhoz kötik. Aztán meglepődnek, amikor a baj csendben bemegy a vödörbe.

A csapat lassan haladt. A sebesültek miatt, a gyerekek miatt, Varr keze miatt, Selin karja miatt, Iren kimerültsége miatt, Rhovan csizmája miatt, amelyről ő maga gondoskodott róla, hogy stratégiai tényező legyen.

– Ez a csizma bosszúból készült – mondta a nap harmadik órájában.

Sorya nem fordult hátra.

– Cserélj valakivel.

– Senki nem érdemli meg.

– Akkor viseld.

– Látod, ez a fajta könyörtelen vezetés tartja egyben a világot.

– A világot nem. Téged igen.

– Az még fontosabb, legalábbis nekem.

A telepről velük tartott még két ember: Dollen és Hessa végül nem maradtak külön, mert a nyugati figyelmeztetés első köre után visszatértek, és Sorya úgy döntött, szükség lesz rájuk a következő vízpontnál. A telep vezetője három fiatalabb férfit küldött más irányba ugyanazzal a szabállyal. Nem harcosokat. Gyors lábúakat. Olyanokat, akik tudtak beszélni anélkül, hogy tíz mondat után saját fontosságukba fulladnának. Ritka erény, majdnem természetellenes.

Iren cserépdarabokra karcolta a vízszabályokat, és mindegyik futárnak adott egyet.

Nem teljes történetet.

Csak használható rendet.

Kérdezd meg, ki mondta.

Aki hall, mondja ki magát.

Aki mondja, azt erősítsd meg.

Az ajtó a vízben nem út.

Ne igyál egyedül.

Három nap néma víz után is maradj kettesben.

Rhovan az utolsónál felhorkant.

– A víz már párkapcsolati szabályokat is diktál. Szép új világ.

Iren nem nézett fel.

– Ez nem párkapcsolat. Tanúság.

– Minden kapcsolat az, csak az emberek szeretnek romantikusabb nevet adni neki.

Selin szárazon odavetette:

– Te biztosan nem.

– Én a kapcsolatot úgy hívom, hogy kölcsönösen elviselt ostromállapot.

– Ez meglepően pontos.

– Köszönöm. Szenvedésből dolgozom.

Az út mentén az első patak, amelyet elértek, tiszta volt. Nem túl tiszta. Nem fekete. Nem hívott. Lior állt mellette egy ideig, aztán megrázta a fejét.

– Ez nem vitte.

Kaelen mégsem engedte, hogy bárki igyon belőle azonnal. Előbb a szabály. Ketten húztak vizet, ketten figyeltek, egy ivott, kimondta a nevét, a másik megerősítette. Csak aztán töltötték meg a kulacsokat.

Az első alkalommal mindenki idegenkedett tőle.

A harmadiknál már gépiesen ment.

Ez volt a cél.

A túlélés nem akkor lesz rend, amikor mindenki érti. Hanem amikor fáradtan is megcsinálják. Az emberek értelme amúgy is ingadozó fényű mécses. A szokás sokszor erősebb. Kár, hogy rossz dolgokra is igaz, különben már paradicsomban laknának, nem sárban, adósságban és ősi rémek mellett.

Délutánra a nyugati telepek közül a másodikhoz értek. Itt már hallottak róluk. Ez egyszerre segített és ártott. A hír gyorsabb volt náluk, de természetesen útközben meghízott, megcsavarodott és elkezdett saját életet élni, mert a pletyka olyan, mint a penész: kevés nedvesség, kis sötét, és máris kész az új ökoszisztéma.

A telep szélén három férfi várta őket kaszával és íjjal.

Az egyik rögtön Kaelenre mutatott.

– Azt mondták, ti hoztátok a fekete vizet.

Rhovan fáradtan felsóhajtott.

– Kezdődik. Mondtam én, hogy az emberekhez használati útmutató kellene. Nagy betűkkel. Homlokra.

Sorya előrelépett.

– Nem mi hoztuk. Mi állítottuk meg az első ágát.

– Azt bárki mondhatja.

Selin már nyitotta volna a száját, de Kaelen felemelte a kezét. Nem kell azonnal fenyegetéssel kezdeni. Később még bőven lesz alkalom, az emberi ostobaság bőkezűen termeli.

– Van vízpontotok? – kérdezte Kaelen.

A férfi gyanakodva nézett rá.

– Van.

– Volt valaki, aki nevet hallott belőle?

A három férfi összenézett.

Ez elég válasz volt.

– Ki? – kérdezte Selin.

Egy asszony lépett elő a házak közül. Nem fiatal, nem idős, arcán az a kemény fáradtság, amelyből falat lehetne rakni.

– A húgom. Azt mondta, a halott férje hívja a mosóvályúból.

Rhovan halkan dörmögte:

– Mindig a halott férjek. Soha nem valami hasznos, például elfelejtett adósság eltűnése.

Kaelen az asszonyhoz fordult.

– Hol van?

A húg egy házban feküdt, de nem volt beteg. Legalábbis nem úgy, ahogy betegséghez szoktak. Nyitott szemmel bámulta a gerendákat, és mosolygott. Ez rosszabb volt, mintha sírt volna. A mosoly mindig gyanús, ha a szobában mindenki más halálra rémült.

Selin az ajtóban megállt.

Lior belépett volna, de Kaelen megfogta a vállát.

– Nem egyedül.

– Tudom.

Nira és Beni azonnal mellé álltak.

A nő a nevét suttogta. Vagy a férje nevét. Nem lehetett elsőre eldönteni. Iren közelebb hajolt, de nem túl közel.

– Ő hívja? – kérdezte.

A nő mosolya szélesebb lett.

– A víz visszahozta.

Kaelen leült mellé, de nem érintette meg.

– Ki mondta?

A nő lassan felé fordította a fejét.

– Ő.

– Hallottad kívül?

– Belül.

– Akkor nem ő.

A nő arca azonnal megváltozott. A mosoly megrepedt.

– De a hangja volt.

Selin halkan, keményen mondta:

– A hang nem bizonyíték. A mély lop.

A nő könnyes szemmel nézett rá.

– Te tudod?

Selin nem válaszolt azonnal. A sérült karján a halvány ujjnyomok alatt mintha árnyék mozdult volna, de nem melegedett fel.

– Tudom, milyen, amikor valami olyannak akar látszani, amitől gyengébb leszel.

Ez eltalálta.

Kaelen folytatta:

– Mondd ki a saját neved.

A nő rázni kezdte a fejét.

– Ha kimondom, elmegy.

Lior megszólalt az ajtóból.

– Nem ő megy el. Csak az, ami őt használja.

A nő a fiúra nézett. Talán azért hitt neki, mert gyerek volt. Vagy mert Lior arcán nem volt semmi szépített vigasz. Csak annak a nyoma, hogy ő is hallott már olyat, amit nem akart.

– Mira – suttogta a nő.

A nővére azonnal mellé térdelt.

– Te mondtad.

Mira összerezzent.

– Mira.

– Te mondtad.

– Nem ő.

– Nem ő.

Mira sírni kezdett.

A szobában a levegő könnyebb lett.

Nem tiszta. De könnyebb.

Az ablak alatti mosóedényben a víz felszíne egy pillanatra sötét csíkot vetett, aztán kisimult.

Rhovan odalépett, felkapta az edényt, és kivitte.

– Ezt most udvariasan kiöntöm egy olyan helyre, ahol nem kezd családi drámába.

Az udvaron a víz a porba került. Egy pillanatig fekete vonalat húzott, majd eltűnt. Iren hamut szórt rá, Sorya pedig két követ rakott keresztbe a nedves folt mellé. Nem zárásnak. Figyelmeztetésnek.

A telep népe ezután már nem kaszával állt előttük.

Hanem kérdésekkel.

Túl sokkal.

Kaelen csak a szükségesekre válaszolt. A víz nem hoz vissza halottakat. A víz nem ad igaz emléket. Ha valaki belül hall egy nevet, ne maradjon egyedül. Ha valaki mosás közben arcot lát, borítsa ki a vizet, de ne a kútba. Ha a vályú feketévé válik, ne nyúljanak hozzá. Ha valaki túl tiszta vízfelszínt lát, ne hajoljon fölé. A halottak nem a vízen át beszélnek.

Ez utóbbit Mira nővére ismételte el a többieknek.

Keményen.

Úgy, hogy senki nem mert vitatkozni.

Rhovan ezt látva halkan mondta:

– Őt vegyük fel. Többet ér, mint három fegyveres.

Sorya bólintott.

– Egyetértek.

– Ezt ma másodszor hallom. Kezdek veszélyesen hasznos lenni.

A második telepen hagytak két cserépszabályt és egy őrhelyet a mosóvályú mellett. Nem maradhattak sokáig. A nyugati ág gyenge volt, de még mozgott. Minél több helyen törték meg, annál kisebb eséllyel állt össze újra névvé.

A nap végére még két vízpontot ellenőriztek.

Az egyik tiszta volt.

A másik nem.

Egy kis erdei kút, amelyet pásztorok használtak. Nem telep mellett, hanem útszéli pihenőhelynél. A víz nem feketedett. Nem hívott halottakat. Nem mondott nevet.

Hanem visszhangozta azt, amit valaki fölötte kimondott.

Rhovan próbálta ki véletlenül, mert természetesen neki kellett.

– Ez a hely büdös – mondta a kútnál.

A víz mélyéről halkan visszajött:

Büdös.

Rhovan megdermedt.

– Na nem.

A víz:

Nem.

Selin azonnal hátrébb rántotta.

A víz:

Rántotta.

Beni felkapta a fejét.

– Ez mindent ismétel?

Iren intett, hogy senki ne szóljon.

De persze már késő volt, mert az emberi kommunikáció egyik alapszabálya, hogy amint tilos beszélni, mindenki hirtelen tele lesz mondanivalóval.

A kút mélye nem nevet vitt, hanem hangmintát. Gyenge darab. Talán a nyugati ág egyik melléknyoma akadt meg benne. Veszélyes volt, mert ha valaki sokáig beszél fölötte, a víz megtanulhatja a hangját. Nem a nevét. A hangját. Onnantól másokat is hívhat vele.

Iren a kút peremére mutatott.

– Ezt fedni kell teljesen. Nem használható, amíg el nem némul.

Sorya már köveket keresett.

Rhovan sértetten állt a kúttól távolabb.

– A víz kigúnyolt.

Selin hűvösen nézett rá.

– Most már tudjuk, milyen érzés.

– Ez mélyen személyes támadás volt.

Kaelen nem engedte, hogy a kutat betemessék. Csak lefedték, vastag faágakkal, kövekkel, sárral. A fedésre semmit nem írtak. Mellé viszont egy kis karót szúrtak, rajta rövid figyelmeztetéssel:

Ne beszélj fölötte.

Rhovan elolvasta.

– Ez rám céloz.

– Mindenkire – mondta Iren.

– De rám pontosabban.

Az este az útszéli pihenőnél érte őket. Nem volt ház, csak fák, egy félig omlott kőfal és a letakart kút. Itt táboroztak. Tüzet gyújtottak, de messze a kúttól. Őrséget állítottak rá, és az őröknek megtiltották, hogy beszéljenek a közelében. Rhovant természetesen nem osztották oda. Ő ezt egyszerre sérelmezte és helyeselte.

Varr keze éjjel belázasodott.

Nem a teste.

A keze.

A szürke bőr alatt meleg lüktetés indult, nem fekete, nem mélybeli, de rossz. A gyógyító asszony nem volt velük, így Selin és Iren dolgoztak rajta. Selin gyakorlott volt sebekkel, Iren értette a maradék kapcsolódást. Egyik sem volt gyógyító. Ez persze nem akadályozta meg a helyzetet abban, hogy rájuk bízza, mert a világ szereti a képesítés nélküli pánikmegoldásokat.

Varr fogait összeszorítva feküdt.

Rhovan mellette ült.

– Ha elveszíted a kezed, legalább lesz egy jó történeted.

Varr rekedten válaszolt:

– Már van.

– Ez nem jó. Ez undorító. A jó történetben kevesebb víz próbál megenni.

Iren a szürke bőr alá futó vékony fekete vonalakat figyelte.

– Nem terjed felfelé. Ez jó.

Selin a sebet tisztította.

– Mi rossz?

– A kéz még emlékszik a fogásra.

Rhovan lehajolt.

– Akkor el kell rontani az emléket?

Iren ránézett.

– Igen.

– Ezt utálni fogja.

Varr csukott szemmel mondta:

– Hallom.

– Akkor készülj fel, hősöm, mert most nagyon emberi és nagyon ostoba módszer jön.

Rhovan Varr sérült keze mellé tette a saját kezét, nem érintve a sebet.

– Mozgatod.

Varr ujjai alig rezdültek.

– Mozgatom.

Selin folytatta:

– Te mozdítod.

Varr:

– Én.

Iren:

– Nem fogás.

Varr:

– Nem.

Rhovan:

– Nem az övé. Nem a vízé. Nem a falé. Nem a rohadt bányáé. A tied, még ha jelenleg úgy is néz ki, mint egy megsértett hal.

Varr felnevetett, majd felnyögött.

A szürke kéz ujjai hirtelen megrándultak. A fekete vonalak halványodtak. Nem tűntek el, de visszahúzódtak a seb környékére.

Iren kifújta a levegőt.

– Jó.

Rhovan Varrra nézett.

– Látod? A sértegetés gyógyít.

Selin szárazon mondta:

– Nem. A saját mozdulat visszavétele gyógyított. Te csak zaj voltál.

– Gyógyító zaj.

– Legyen.

Rhovan elégedetten hátradőlt.

Varr a kezét nézte.

– Köszönöm.

Rhovan grimaszolt.

– Ha még egyszer ilyen komolyan mondod, visszafertőzöm puszta zavaromban.

Az éjszaka második felében Kaelen ült őrségben a kút felé néző oldalon.

Nem a kútnál.

Elég messze.

A letakart fedés nem mozdult. Nem jött belőle visszhang. Nem suttogott. Nem próbálkozott. Ez jó volt. Mégis rossz érzés maradt a közelében. A víz már nem csak víz volt a gondolataikban. Minden csobbanás, minden csepp, minden nedves folt kérdéssé vált.

Ez a mélybeli test egyik maradandó sebesítése volt.

Nem kellett jelen lennie ahhoz, hogy megváltoztassa, hogyan néznek a világra.

A félelem akkor vesz igazán mély levegőt, amikor már szabállyá válik.

Selin ült le mellé.

Nem kérdezte, alhat-e. Ő sem kérdezte, miért nem alszik. Az ilyen kérdések gyakran csak udvarias csomagolásban kínált ostobaságok.

Egy ideig hallgattak.

Aztán Selin megszólalt.

– Lior ma egyszer nevetett.

– Hallottam.

– Megijedt tőle.

– Idő kell neki.

– Nekünk is.

Kaelen bólintott.

– Igen.

Selin a felkötött karjára nézett.

– Amikor a mély azt mutatta, hogy letehetném… hogy nem kell mindig védenem…

Nem fejezte be.

Kaelen nem sietett befejezni helyette. Néha az ember azzal segít, hogy nem tesz úgy, mintha a másik mondata az ő tulajdona lenne. Ritka módszer, érdemes kipróbálni, hátha az emberiség egyszer rákap.

Selin végül folytatta.

– Egy pillanatra akartam.

Kaelen csendesen mondta:

– Tudom.

– Nem szégyellem.

– Nem is kell.

– De félek, hogy legközelebb jobban akarom majd.

Kaelen a letakart kútra nézett.

– Akkor legközelebb többen tartunk.

Selin ránézett.

– És téged ki tart?

Ez a kérdés túl pontos volt.

Utálatos kérdés.

A jó kérdések gyakran ilyenek: nem azért idegesítőek, mert ostobák, hanem mert nincs hová menekülni előlük anélkül, hogy az ember nevetségessé válna.

Kaelen nem válaszolt gyorsan.

– Ma többen.

Selin bólintott.

– Ez nem rossz válasz.

– Tőlem most ennyi telik.

– Elfogadom.

Ez közöttük soknak számított.

Hajnal előtt Lior felriadt.

Nem kiáltott. Nem ült fel vadul. Csak kinyitotta a szemét, és azonnal tudta, hogy valami megváltozott. Nira és Beni is felébredtek mellette, mintha egy láthatatlan kötél rántotta volna meg őket. Selin már mozdult. Kaelen is.

A letakart kút felől nem jött hang.

Hanem a föld alól.

Nagyon halkan.

Három kopogás.

Sorya talpon volt, fegyverrel.

Rhovan félálomban felült.

– Ha ez a kút most kopog, én felmondok.

Iren a földre tette a tenyerét.

– Nem a kút.

Lior kelet felé fordult, bár a hang nem onnan jött közvetlenül.

– A harmadik rész.

Kaelen szíve lelassult.

– Közel?

– Nem. Csak először ért valamihez.

– Mihez?

Lior hallgatott.

Aztán nagyon lassan mondta:

– Egy üres házhoz.

Rhovan pislogott.

– Ez kevésbé hangzik fenyegetően, mint szeretném. Mi a baj egy üres házzal?

Iren válaszolt helyette.

– Az üres ház emléket kér.

Selin arca megkeményedett.

Lior folytatta:

– Nem itt. Messze keletre. Valami régi hely. Nincsenek benne emberek. De sok minden maradt ott, amit nem mondtak el.

Kaelen felállt.

Nem indulhatnak oda.

Nem most.

Nem ebben az állapotban.

De ez volt az első valódi jel a keleti maradékról.

Nem víz.

Nem név.

Nem kapu.

Ház.

Üres hely.

Elhallgatott történet.

Ez már tényleg másik szál.

Sorya megkérdezte:

– Mit csinál?

Lior a sötétbe nézett.

– Tanulja a szobákat.

Rhovan lassan megdörzsölte az arcát.

– Hát ez biztosan nem fog rémálmokat okozni. Köszönjük, világ, nagyon kreatív vagy, menj a fenébe.

Kaelen nem nézett kelet felé azonnal.

Előbb a csapatot nézte.

Selin sérült. Lior kimerült. Iren alig áll. Varr lázas. Rhovan félholtan sántít. A gyerekek túl sokat tartottak. Sorya is ember, még ha ezt jól titkolja.

Nem mehetnek.

Mégis tudniuk kellett.

– Megjelöljük – mondta.

Iren értette.

– Első keleti jel: üres ház. Szobák. Elhallgatott történet.

– Nem mondjuk szét – tette hozzá Kaelen. – Csak annak, aki majd oda megy.

Selin ránézett.

– Mi majd oda megyünk?

Kaelen végül kelet felé fordult.

A hajnal előtti sötétben a távol nem látszott. Pont ez volt benne a lényeg.

– Egyszer.

Lior halkan mondta:

– Nem ma.

Kaelen bólintott.

– Nem ma.

A nap feljött.

A letakart kút néma maradt. A vízszabály működött. Varr keze megmaradt. Hessa és Dollen nyugati hírei biztosították, hogy a gyors ág nem szedi össze magát azonnal. A déli víztároló jele távol maradt. A romváros nem mozdult. A keleti maradék pedig megtalált valamit, de még csak tanulta.

Ez lett a következő döntés alapja.

Nem üldözni.

Felkészülni.

Kaelen a reggeli fényben összehívta a csapatot.

Nem nagy beszédre. Utasításra.

– Ma továbbmegyünk a harmadik telepig. Ott három napot maradunk. Nem pihenésből. Rendből. A vízszabályokat rögzítjük. A futárokat elküldjük északra és délre. Varr kezét kezeljük. Selin sebét figyeljük. Lior nem marad egyedül. Iren lezárja a „szemet”, amennyire tudja. Sorya embereket választ a romvárosi visszatéréshez. Rhovan…

Rhovan felemelte a szemöldökét.

– Igen?

Kaelen ránézett.

– Te beszélni fogsz azokkal, akik nem hisznek.

Rhovan lassan elmosolyodott.

– Fenyegetésként?

– Eszközként.

– Ez életem legszebb előléptetése.

Selin félhangosan mondta:

– Az emberiség megérett a pusztulásra.

– És mégis én mentem meg – mondta Rhovan. – Furcsa költői igazság.

A csapat elindult.

Most már nem csak túlélők voltak.

Nem is hadsereg.

Valami új, kellemetlen, szükséges dolog kezdett formát kapni körülöttük: vízőrök, csendfigyelők, névtanúk, romjárók. Nevetséges szavak. Majd később találnak jobbakat, vagy rosszabbakat, az emberi intézményesülés útja mindig tele van rossz névadással.

De a lényeg nem a név volt.

Hanem hogy nem felejtettek.

Még nem.

Ahogy továbbmentek nyugat felé, Kaelen egyszer hátranézett.

Nem a romváros felé.

Kelet felé.

A távolban semmi nem látszott.

De valahol ott egy üres házban a mélybeli test maradéka talán éppen megtanulta, hogy az ajtó nem csak vízből lehet.

Lehet emlékből.

Lehet szégyenből.

Lehet abból a szobából is, amelyet senki nem nyit ki, de mindenki tudja, hogy ott van.

Kaelen előrefordult.

A mai feladat nem az volt, hogy megnyerjék a következő háborút.

Hanem hogy legyen, aki megérje.

És legyen, aki emlékezzen rá, miért kezdődött.

A harmadik telepen a harmadik nap reggele már nem úgy kezdődött, mint az első.

Nem volt benne az a feszült, ideges figyelem, amely minden hangot veszélynek vett, minden csendet csapdának, minden víztükröt ajtónak. Nem tűnt el teljesen, de átalakult. Megtanult helyet foglalni.

Mint egy seb, ami már nem vérzik, de ha hozzáérnek, emlékeztet.

A kutak fedve voltak.

A vályúk mellett ketten álltak.

A víz fölé senki nem hajolt egyedül.

És ami a legfurcsább volt: az emberek nem kérdezték minden percben, hogy “biztos elmúlt-e”.

Hanem tették, amit kellett.

Ez volt az első igazi változás.

Kaelen ezt nézte.

Nem a falakat, nem a fegyvereket, nem az emberek arcát. Hanem a mozdulatokat. Azt, hogy valaki vizet húz, kimondja a nevét, a másik visszamondja, és senki nem nevet rajta.

Ez az a pont, ahol a félelem szabállyá válik… és onnantól már nem csak rombol.

Iren a kút mellett állt, és egy újabb cserépdarabra karcolt.

Nem hosszú mondatokat. Rövideket. Pontosakat.

Selin a gyerekekkel ült, de már nem úgy, mint őr. Inkább mint valaki, aki figyel, de nem kapaszkodik. Lior beszélt. Nem sokat. De nem hallgatott úgy, mint az elején.

Nira és Beni továbbra is hülyeségeket mondtak.

Ez lett a legértékesebb védelmi rendszerük.

Rhovan egy farönkön ült, és egy bot végével a földet piszkálta.

– Szóval most már hivatalosan is életben maradtunk.

Senki nem reagált.

– Ez az a rész, ahol mindenki nagyon bölcsen hallgat, mert fél, hogy ha kimondja, akkor valami azonnal ráharap.

Selin féloldalasan ránézett.

– Igen.

– Jó. Akkor én sem mondom ki.

Csend lett.

Nem rossz csend.

Nem az a fajta, ami mögött valami figyel.

Hanem az, amit az emberek hagynak egymásnak.

Sorya a telep szélén állt.

Az emberek már figyeltek rá. Nem azért, mert parancsolt. Hanem mert túlélte, amit más nem. Ez mindig meggyőzőbb, mint bármilyen rang.

– A romhoz vissza fogunk menni – mondta. – De nem ma.

Senki nem tiltakozott.

Ez volt a második változás.

Három nappal ezelőtt még mentek volna azonnal. Most már tudták, hogy a rohanás a mélybeli test nyelve volt.

Kaelen lassan odalépett mellé.

– Ketten?

– Többen.

– Nem sokan.

– Nem.

Egy pillanatra mindketten kelet felé néztek.

Nem volt ott semmi.

Pont ezért volt ott minden.

Lior később odament Kaelenhez.

– Már nem hallom.

– Jó.

– De tudom, hogy van.

Kaelen bólintott.

– Ez elég.

A fiú gondolkodott.

– Az a ház…

– Igen?

– Nem üres.

Kaelen nem kérdezte meg, mi van benne.

Nem most.

– Majd megnézzük.

Lior ránézett.

– Együtt?

– Igen.

Ez nem ígéret volt.

Ez irány.

A nap lement.

Nem drámaian. Nem vérvörösen, nem előjelekkel. Csak eltűnt a dombok mögött, és a telep lassan átcsúszott az esti fénybe.

A kutak fedve maradtak.

A víz csendes volt.

Az emberek beszéltek, de nem a rémről.

Hanem egymással.

Ez fontos különbség.

Kaelen egyedül állt a telep szélén.

Nem a víz felé nézett.

Nem a rom felé.

Hanem keletre.

Ahol a hegyek mögött, a föld alatt, egy üres házban valami már nem tanulta a neveket.

Hanem a hiányt.

És azzal sokkal türelmesebb lehetett.

Kaelen végül hátat fordított.

Nem azért, mert nem számított.

Hanem mert most nem az volt a feladat.

Most az volt, hogy ami megmaradt, az ne hulljon szét.

Ami megtanultak, az ne vesszen el.

És amikor újra elindulnak kelet felé…

akkor ne ugyanazok az emberek menjenek.

Hanem azok, akik már tudják, hogy a mély nem csak elvenni tud.

Hanem várni is.

A telep mögött lassan kialudtak a fények.

A csend megmaradt.

És valahol nagyon messze, a föld alatt, egy ajtó nem nyílt ki.

Csak megmaradt résnyire.Az űrlap alja

 

UTÓIRAT

Köszönöm, hogy végig itt voltál.

Nem egy rövid útról beszélünk. Ez egy hosszú, néha nehéz, néha kifejezetten nyomasztó történet volt, és te mégis kitartottál mellette.

Hétről hétre visszajöttél. Olvastál. Figyeltél. Haladtál Kaelennel, Selinnel, Rhovannal és a többiekkel.

Ez nem magától értetődő.

Egy történet önmagában csak szöveg. Attól válik élővé, hogy valaki időt ad neki. Te adtál.

Voltak benne csendek, voltak benne feszültségek, voltak részek, ahol talán neked is kényelmetlen volt továbbmenni. Mégis mentél.

Ezért külön köszönet jár.

Most egy időre elköszönünk ettől a világtól. Nem azért, mert elfogyott. Hanem mert idő kell, hogy ülepedjen.

És mert más történetek is várnak. Más projektek, más hangulatok, más világok, amelyeknek szintén teret szeretnék adni.

De ez nem végleges búcsú.

Ez inkább egy letett könyv az asztalon, amelyről tudod, hogy egyszer még újra kinyitod.

Ha úgy érzed, hogy szeretnéd látni a folytatást… hogy érdekel, mi van kelet felé… hogy Kaelen és társai története még nem ért véget számodra…

akkor szólj.

Egy rövid komment bármelyik fejezet alatt.

Egy pár soros üzenet a megadott elérhetőségeim egyikén.

Nem kell hosszú elemzés. Nem kell magyarázat.

Csak annyi, hogy “folytasd”.

Hidd el, számít.

És jól esik.

Köszönöm, hogy itt voltál.

Tényleg.

ATTILA